Összes oldalmegjelenítés

2011. április 26., kedd

The mistake...

Sziasztok! Meghoztam az "utolsó fejezetet". Két hét múlva jelentkezem! :) Jó olvasást, és köszönöm szépen ezt a rengeteg látogatót! Ezzel biztattatok, és ennek hála sikerült megírnom ebből is és a másik történetemből is egy új fejezetet.

"-Laraval utazott el...."


Istenem, tudtam! Tudtam, hogy az a ribanc még bekavar. Csak azt nem értem, hogy akkor miért jött bocsánatot kérni? Komolyan mondom, nem értem én már ezeket!- magamban füstölögtem, de kifelé a boldog és szenvtelen kislányt mutattam.

-          Miért nem kiabálsz Lari? –eltorzult arcomat mikor látták, rájöttek, hogy csak nem akarok nyavalyogni. –Tudod, hogy velünk bármit megoszthatsz. Testvérként szeretünk!
-          Igen, igen. Olyan vagy, mint a nővérem.
-          Puff, ne zavartasd magad, de te vagy az idősebb…
-          Akkor öcsémként tekintek rád! –mellkasa büszkeségtől dagadt, én pedig benéztem a pólómba. –Mit csinálsz Lari?- zavartan tekint hol rám, hol pedig barátjára.
-          Ellenőriztem, hogy van-e még cicim. –Roni mellettünk majd megpukkad a nevetéstől, viszont Puff szemeiben értetlenkedés csillan meg.
-          Nem értem. –mondja csalódottan, mire széles vigyor terül el az arcomon.
-          Puff, olyan vagy, mintha a nővérem lennél… - Ronaldo nem bírja tovább, leül a székre, és a kezébe temeti az arcát. Többször fura hangok jönnek felőle, de ezt betudom az oxigén hiánynak. Pufi barátom sértődötten néz rám, most megsértettem amúgy is férfias kisugárzását.
-          De Lari! Én nem nő vagyok!
-          Tudod Puffancs, ezért lett ez a neved. Most is felfújtad magad, mint egy óvodás. Én sem vagyok fiú. –győzelemittas tekintettel nézek rá, mire szerintem leesik neki a tantusz, ugyanis magyarázkodásba kezd.
-          Ne haragudj, csak összekavarodtam azzal a mondatoddal, hogy nem vagy a nővérem. Aztán hirtelen nem esett le, hogy miért nem, és rögtön rávágtam, hogy akkor az öcsém vagy, és…
-          Marcelo, vegyél már levegőt is! Igaz, hogy helyben vagy, bárki újraéleszthet, de az most nekem nem hiányzik, hogy a drága nővéremet ebben a pillanatban elveszítsem. –hangom tele volt szarkazmussal, amire a szobában tartózkodó egyedek felkapták a fejüket.
-          Amúgy Mou idetart, beszélni akar veled…


(Sergio)

Lehet életem legnagyobb hülyeségét követem el ezzel, de azért mégiscsak sérti az önérzetem az, ha Sneijder után kérdezősködik. Amúgy is. Annyira érthetetlenül reagált annál a résznél, amikor bevonultam vizsgálat közben. Nem értem én már ezeket a nőket.
Lara háza előtt állok, és várom, hogy a spanyol lány lejöjjön egy bőrönd ruhával. A legjobb lesz, ha most ketten eltűnünk a világ elől. Persze kíváncsi leszek, hogy Larissa, hogy fog nekem könyörögni, hogy menjek vissza hozzá…

-          Szia, szivi, mehetünk? –Lara hangjára kapom fel a fejem, és akarva akaratlanul Larissat képzelem a helyébe.
-          Természetesen. Na, pattanj be! – elindulunk a repülőtér felé. Nem gondolok arra, hogy mi lesz a jövőben, csak a jelennek élek. És most a jelenem nem más, mint Álvarez.

Sergio, még most fordulj vissza! Ameddig megteheted. –egy kis hang megszólal a fejemben, de elhessegetve ezt a lehetőséget, becsekkolunk és leülünk a váróba. Rengeteg firkász jelenik meg a repülőtéren, én pedig száj húzogatva tűröm a képembe villanó vakukat. Király. Ez biztos címlapra kerül. Mosolyogva karolom át Larat, és a füléhez hajolva adok egy aprócska puszit az arcára. Szegény nem tudja, hogy ezt valójában miért csinálom…

-          Örülök annak, hogy végre megjött az eszed Ramos! –annyira idegennek hangzik ez a név az ő szájából… mégis szívdöglesztő mosollyal jutalmazom ezt a mondatot. Másnak meghitten hatott ez a jelenet, viszont én tudom. A mosolyok és érintések mögött nincs semmi, csupán a haszon.

Több csapattársam kezd el csörögni, valaki még a konferenciabeszélgetéssel is bepróbálkozik. Mindegyik hívást elutasítom, majd már csak várom, hogy végre valahára megszólaljon a hangosbemondó. Kicsit tartok attól, hogy Ronaldo vagy Marcelo megjelenik, és a tökömnél fogva rángat ki erről a helyiségről, de mikor közlik, hogy a Cancunra tartó gép hamarosan felszáll, már nem kell emiatt aggódnom.
Lara felpattan, a kézipoggyászát a kezembe nyomja, majd átkarolja a derekam és így tesszük meg a gépig az utat. Rengeteg fotó készül, a spanyol nő készségesen simul a karjaim közé, én pedig a macsó mosolyt felvéve tekintek a paparazzokra. Több kérdést nekem szegeznek, de egyikre sem válaszolva török utat magunknak.

-          Akkor mi most hivatalosan is együtt vagyunk? –mézes mázos hangjára kapom fel a fejem, de már csak ajkait érzem a számon. Még csak a jegyeket adtuk oda, így plusz munkát kaptak a fotósok. Mosolyogva szakadok el Laratól, persze mindent úgy játszva, mintha sietnék a gép felé. Legbelül lelkiismeret furdalásom van, hiszen most ezzel megcsaltam a szerelmemet. Minden bizonnyal a holnapi újságokban benne lesz, és ő is tudomást szerez erről az egszről. De ez van. Így döntöttem, és viselnem kell döntésem súlyát…


(Lari)

Mou idetart. Ennél fantasztikusabb napom már úgy sem lesz. Óvatosan megkérem a srácokat, hogy hagyják el a szobát, mert pihenni szeretnék, és ha tudnak még az edzővel beszélni, akkor kérjék meg, hogy csak délután látogasson el hozzám. Fejem a párnára hajtva elnehezül, majd szemeim is lecsukódnak.
Pár órával később arra ébredek, hogy valaki simogatja az arcom. Vigyorogva nyitom ki a szemem, azt hiszem, hogy Sergio ül az ágyam mellett. Viszont miután végigkémlelem a szobát, rá kell, hogy jöjjek, csak álmodtam. Az újság az ágyam mellett hever, én pedig undorodva tekintek arra a férfire, akit szeretek. Meggondolatlanul kapom fel a telefonom, és tárcsázom a holland játékos számát. Első csörgés, nem veszi fel. Második csörgés, még mindig nem veszi fel. Köröm rágva ülök az ágyamon, és várom, hogy Wesley felvegye a telefont. A kis telefon ütemesen kezd el sípolni, majd fáradtan rakom le az éjjeliszekrényre. Pár perccel később viszont Pitbull szólal meg a szobában. Mire lereagálom, hogy ez bizony az én kis csodám, addigra majdnem lerakja a hívó.

-          Szia, Larissa. Miért kerestél? – érdekes módon hangja teljesen megnyugtat.
-          Wesley! Örülök, hogy nem utálsz még. Hogy vagy?
-          Ne mond már, hogy képes voltál azért felkelteni, hogy meg tudd, mi van velem. –szarkazmussal teli hangját figyelmen kívül hagyom, csupán bólogatva válaszolok neki. Milyen kár, hogy ez telefonhívás, és a másik személy nem látja azt, hogy, hogyan reagálok.
-          De, képzeld. Pontosan ezért hívtalak.
-          Hallom lelépett a drágalátos barátod a volt nőjével…
-          Jó Sneijder, hagyjuk. További szép estét, na, szia! –éppen rácsapnám a telefont, de gyorsan közbeszól.
-          Ne haragudj! Csupán nem akarom már magam többször megégetni. Az túlzás lenne, hogy jól vagyok… a bajnokok ligájából kiestünk, hála a Schalkenek.
-          Raúúúúúúl!
-          Örülök, hogy legalább te örülsz. Ha itt lettél volna, sima győzelemmel térünk haza! –magabiztos hangjára elmosolyodok, majd elkezdek azon agyalni, miként tudnék Raúlnak gratulálni. –Tudom, min töröd azt az édes kis buksid. Raúl számát direkt neked kértem el, mivel pár nappal ezelőtt változtatta meg. –hitetlenkedve bámulok magam elé, nem is gondoltam volna, hogy ennyire kiismert már a holland válogatott.
-          Jézusom. –csupán ennyit tudok kinyögni, de az inter játékos nevetése melengeti a szívemet. –Wesley. Sérült vagy még?
-          Igen. Beálltam a meccsen, de nem tett jót a húzódásomnak, újra előjött. Miért?
-          Mert szeretném, ha meglátogatnál. Mennék én is, hidd el. Főleg Adriano és Robin miatt. –döbbent csönd követi a mondandómat, majd végül Wesley rekedt hanggal beszélni kezd.
-          Szóval csak Adriano miatt… igaz? –szomorú hangja a szívembe markolt, ezért rögtön magyarázkodni kezdtem.
-          Adriano el tud utazni Olaszországból? Nem! Robin el tud jönni egyedül? Megsúgom, nem! Ezért mennék én legszívesebben. Mert látni szeretném őket! Viszont te már nagyfiú vagy, és ha nagyon akarsz, akkor gépre szállsz és eljössz ide hozzám. Két nap múlva kiengednek a kórházból.
-          Szóval, ha nagyon akarlak, akkor gépre ülök? –kaján hangjára nevetésben török ki.
-          Nem is te lettél volna, ha nem érted félre a mondatom. –kuncogását próbálja visszafogni, de szabad utat engedek érzelemkinyilvánításának.
-          Még egy kérdés, és utána hagylak pihenni! –utolsó szavát hosszan nyomja meg, afféle felhívásként, hogy jó lenne, ha nem a telefonon csüngnék, hanem az ágyban aludnék… - Arról, hogy két nap múlva hazamész, az orvos is tud? –hangos nevetésbe kezdek, már nyoma sincs annak a hangulatnak, ami Ramos miatt telepedett rám. –Szóval nem. Értem én. Na, mindegy, akkor majd megyek hozzád két nap múlva. Ha lehet, vigyázz magadra! Szia. –meg sem várja válaszom, lerakja a telefont.

Ismét egyedül maradtam a gondolataimmal, ami most nem tesz jót. Sneijderrel való beszélgetésem után, ismét visszasüllyedtem a számomra már meghatározó hangulatba. Az agyam kattogott, az alvás pedig már nem volt olyan egyszerű dolog. Egyedül a sötétben, feküdtem az ágyamon, és most jelen pillanatban bármit megtettem volna egy kis narancsléért.
Egy fiatal lány lép be a szobába, de rajta érdekes módon nem volt nővér ruha. A hirtelen jött fény miatt kitágult pupilláim összehúzódtak, ezért nem nagyon tudtam kivenni a lány arcát. Viszont mikor a kintről beszűrődő fény megcsillant egy hosszú hegyes késen, tudtam, most kell sikítanom…

(Sergio)

Az első osztályon ülve, beugrott egy kép. Legutoljára még Larival utaztam egy ilyen repülőn, viszont ő szidta azokat az embereket, akik körbe ugrálták. Lara pedig még ugráltatja is őket. Egy ismerős arc hajol be elém, akiben felismerem a múltkori stewardesst. Hitetlenkedve pillant a mellettem ülő nőre, aki műkörmeit kocogtatja az ülés karfáján. Kétszer hozatott magának vizet, mind a kétszer vissza is küldte, tekintve arra, hogy az nem friss. De könyörgöm. Ez nem narancslé, hogy frissen lehessen facsarni. Lábait átrakja az ölembe, és mosolyogva tekint rám.
-          Sergiiiiiiiiiiiiii. –nyávogó hangjára többen felkapják a fejüket, és érdekesen kezdik el méregetni.
-          Mond. –csak határozottan és tömören. Ez az Sergio, csináld csak, aztán majd rájön mindenre, és hisztizve elkezd bőgni.
-          Simogasd, kérlek a lábam. Most rám fér a törődés. –könyörgöm, mi vagyok én? Csupán azt nem értem, hogy ez Larinál miért ment természetesen? Nem is szabad összehasonlítani a két lányt, hiszen mind a ketten két külön kategóriába tartoznak. Istenem, és én egy ilyen lány miatt hagytam el Larit.

Mikor erre gondolok, hogy Larissa sokkal jobb ember, mint Lara, mindig beugrik az a kép, amikor Sneijderrel együtt csókolóztak a falnak dőlve. Ők nem tudták, hogy mindent látok, pedig az elejétől kezdve végignéztem a jelenetet. Lehet akkor, abban a pillanatban ki kellett volna ütni a hollandot, de tudom, hogy akkor kiderült volna az is, hogy én kavartam Álvarezzel. Istenem, az-az este is érdekesen alakult.

Lari kirohant a klubból, én pedig utána mentem. Mindkettőnket megviselt a klubtól való elválás. Szükségem lett volna rá, de ő csak úgy eltűnt. Mint utólag természetesen kiderült, a parton tartózkodott a volt csapatkapitányunkkal. Hívtam, de nem vette fel, én pedig pánikolni kezdtem, és kézenfekvő lehetőségek közé soroltam Larat. Hazafelé tartottam, mégis elmentem a lakásához, amit mára már megbántam. Még a többiek a barátnőmet keresték, addig én egy másik nővel hemperegtem. Így utólag belegondolva, undorító tett volt!
Mikor Ronaldo hívott, hogy megtalálták Morrisont, az volt az első dolgom, hogy hazamentem, és reménykedtem abban, hogy a szívásnyomot nem látja meg a nyakamon.
És milyen hülye vagyok! Én ítélem el azért, amiről nem tehet. Hiszen csak egy csók csattant el közöttük! Én pedig az első velem szembejövő nővel lefekszem. Szép, Sergio. Szép…

A szívembe valami furcsa érzés markolt, tudtam, hogy valami baj történt. Ijedten nézek Larara, de ő csak magával törődve nyomkodja a telefonját. Az otthonomban valami hatalmas baj történt… és én most nem vagyok ott…

2011. április 24., vasárnap

Díj :))

Köszönöm szépen Babu és Adríí^^, hogy rám gondoltatok! :) Természetesen nektek is küldöm ezt a díjat, hiszen fantasztikus írók vagytok!:)



És íme a szabályok:
1, Egy bejegyzés amiben a díj logója megjelenik és a szabályok feltüntetésre kerülnek.
2, Belinkelni azt a személyt, akitől a díjat kaptad és tudatni vele, hogy elfogadod.
3, Továbbadni 3-5 tehetséges, lehetőleg kezdő blog társadnak és ezt 
tudatni is velük.


Akiknek küldeném: 



Díj 2.

Szintén köszönöm Babu-nak! :))


1. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!
2. Tedd ki a logót a bejegyzésbe!
3. Írj magadról 7 dolgot!
4. Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5. Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!


1-Köszi Babuuuu.
3- 
*Minden álmom egy sportfotói állás.
*Ha lenne rá lehetőségem, ezt a munkát Madridban szeretném csinálni, akár egy újságnál, akár magánál a klubnál. (szép álmok :D) 
*Imádom a spanyol nyelvet, bár a suliban csak angolt és németet tanulok -.-
*Miri barátnőm noszogatására kezdtem el írni ezt a blogot, és ezt köszönöm neki, hogy addig nem hagyott békén, ameddig meg nem csináltam!:)) (LL)
*Imádok sportolni, a szívemhez a legközelebb a foci és a kézilabda (sérülés miatt abba kellett hagyni) áll.
*Kedvenc csapatom a Real Madrid, ami kicsit zavaró, mert Tessa (egyik legjobb barátnőm) törzsgyökeres Barcelona drukker... de megvagyunk :D
*Kedvenc időtöltésem (amikor éppen nincs meccs valahol:D): olvasás, írás, futás. 
Azt hiszem hosszú mondatokba, de megvan a 7 :D

És akiknek küldeném:
és természetesen Babu!:)

2011. április 21., csütörtök

Who owns my heart..?

Sziasztok! Meghoztam az új fejezetet, remélem tetszeni fog!:) Tegnap nyert a Real Madrid a Király-Kupa döntőben, 1-0-ra. Grat nekik és Hala Madrid!:)) Jó olvasást.






-          David főbe lőtte magát, a teste pedig rád esett.  Még szerencse, hogy a rendőrök időben betörtek, ugyanis simán agyonnyomott volna! –Sergio hevesen gesztikulált, már-már nevetségessé tette magát. –Most mégis min mosolyogsz? Ez egyáltalán nem vicces!
-          Hol van Wesley?
-          Örülök, hogy azt is megkérdezed, hogy te hogy vagy… Sneijder Milánóban maradt.
-          Hogy micsoda??? –fel akarok ülni, de Sergi megfogja a vállaimat és óvatosan visszatol a párnák közé. –Hol vagyok most?!
-          Egy magánklinikán, Madridban. Figyelj, ne nézz így rám! Mikor nagyjából stabilizálták az állapotod, helikopterrel idejöttünk. Muszáj volt! A fejed egy erős ütéstől beszakadt, a bokád romokban hever. Arról a lövésről, amit a válladba kaptál nem is akarok inkább beszélni. A lényeg, hogy minden megoldódott, az a mocsok is megdöglött végre és nem okoz nekünk több nehéz percet! – miközben az őrült spanyolom magyarázott, belépett az egész csapat.

Marcelo lufikkal a kezében jött, amire az volt írva, hogy „Happy Birthday!”. Érdeklődve nézek rá, mire szelíd mosollyal és lehajtott fejjel elkezd beszélni.
-          Az úgy volt, hogy…
-          Na Puff, ez már nem hangzik jól… - vigyorogva nézek rég nem látott barátomra, mire ő egy vicsorgás félét mutat fel nekem.
-          Öregem, ez most nagyon ocsmány volt. – az egész szoba megrázkódik, olyan hangosan kezdünk el kacagni. Pufi sértődötten felemeli a fejét és kivágtatna a szobából, ha nem maradna nála a lufi. Kíváncsian nézzük, hogy mit hoz ki ebből a kis akcióból. Megrántja a lufikon lévő madzagot, mire a vége leszakad, Marcelo pedig jajgatva áll fel a földről, miközben durcásan néz farkasszemet a léggömbökkel. Próbálom tartani magam, hogy ne nevessek fel, de sajnos nem jön össze, ugyanis drága barátom újra próbálkozik. Miután feladja a harcot, Iker odamegy az ajtóhoz és szépen visszahúzza a szobába a beszorult lufikat. Marcelo pufogva, de vöröslő fejjel jön be, már amennyire egy brazil srác elpirulhat.
-          Na, kivergődted magad? –többen elkezdenek fulladásos halált halni, ugyanis próbálják visszatartani a röhögéshullámokat, amik rátörnek az emberre, ha a balhátvédre néznek.
-          Jó rendben! Könnyű mindig a kicsit kinevetni, a kicsit bántani, a kicsivel kikezdeni… - ennél a szónál többen felszisszennek, ami újabb okot ad a nevetésre. –Oké. Elegem van! Azért van Boldog Szülinapos lufi, mert bementem a boltba, és ennek tetszett a színe. –na jó, azt hiszem nekem most van végem. Hangos kacagásban török ki, mire látom, hogy barátom enyhén sértődött fejet vág.
-          Ne haragudj Csokipufi, de egyszerűen annyira röhejes vagy. –barátom fogja magát és Sergio és közém ugrik. Rátenyerel a vállamra, mire csak behunyom a szemem, hiszen nem akarom, hogy a fájdalom miatt a könnyem kicsorduljon.
-          Te őrült, szállj már le róla! –Mourinho sápítozva rántja le rólam Pufit, én viszont még nem merem kinyitni a számat se, hogy mindenkit megnyugtassak a felől, hogy még élek. Most egyelőre még csak sikítani tudnék, de mély levegőt veszek és óvatosan kinyitom a szemeimet.
-          Mond Lari, jól vagy? –Kaká kérdésére csak bólintani tudok, majd egy mosolyféleséget összehozva, megnyugtatom őket.
-          Lari, én, én nem akartam neked fájdalmat okozni, csak egyszerűem már annyira hiányoztál, hogy muszáj volt ezt tennem. Teljesen kiment a fejemből az, hogy éppen egy golyó ütötte seb van a válladon. –válaszolni szeretnék, de az orvos lép be az ajtón.

-          Jó napot kívánok! Szeretném Önt megvizsgálni, hogy nincs-e károsodás, vagy nem lépett-e fel egyéb komplikáció a kóma alatt. Úgy látom a kötése is átvérzett, úgyhogy egyúttal azt is kicserélem. Az urakat megkérném, hogy fáradjanak ki, hiszen a vizsgálathoz le kell vennie a hölgynek a felsőjét. –Sergio hatalmas szemeket mereszt az orvosra, de miután bólintok egyet és feltornázom magam az ágyon, a blankók elhagyják a kórtermet.



-          Nos, ez lehet kicsit fájni fog, hiszen valószínűleg felszakadt a varrat, a géz pedig lehet beragadt a sebbe. Tudja, nagyon szeretik magát.
-          Most terelni akarja a figyelmemet?
-          Hát jó lenne, mert nem lesz kellemes. –ahogy ezt a doktorúr kimondta, éreztem azt a szakító érzést, amire próbált utalni. – Fantasztikus, felszakadt a varrat is. Le kell fertőtlenítenem, ami csípni fog.
-          Csak nyugodtan csinálja doki, maga ért hozzá, én pedig majd tűrök. Amúgy én is nagyon szeretem őket.
-          Azt nem értem Larissa, hogy mit keresett egyáltalán Milánóban?
-          Ez egy hosszú és fájdalmas történet. Viszont egy barátomat el kéne érnem telefonon, csak Sergio megtiltotta, hogy beszéljek vele…
-          Én is olvasok újságot, hiszen a lányaim hatalmas rajongói, és ott a címlapokon nem éppen azt látom, hogy bárki bármit is megtilthatna Önnek. Az egyik kislányom, Cecil, Ön miatt kezdett el futballozni. Példakép a családunkban, és ha bárki valami rossz szóval illeti magát, a lányaim is védelmére kelnek.
-          Ez igazán megtisztelő nekem!
-          Nem volt könnyű életük. –miközben a doktorúr mesél, folytatja a vizsgálatomat. –Édesanyjuk kiskorában lelépett, megszülte őket, majd rá 2 órára senki nem találta sehol sem. A lányoknak egyszerűen nem mertem még elmondani, pedig már 12. életévüket töltötték be ebben a hónapban, hogy az anyjuk elment és azért hagyott el minket, mert nem kellettünk neki. –felszisszentem a hirtelen tett mozdulatra, mire szabadkozni kezdett. –Ne haragudjon csak kicsit elragadtattam magam varratszedés közben, és mivel még friss a seb, ezért fájdalmasabb. Csak azt nem értem, hogy 3 hét alatt miért nem kezdett el gyógyulni?!
-          Semmi gond. Szerintem azért, mert drága brazil barátom az imént ugrott rám. Miért mondta el nekem a családja történetét?
-          Szeretném, ha okulna belőle. –valamit láthatott a szememben, ugyanis rögtön elkezdett mentegetőzni. –Ne értsen félre! Tudja, csak arra akarok utalni, hogy ha szeret valakit, azt ne hagyja elmenni! Mikor idekerült, volt magánál egy fiatalember. Megkért, hogy ne említsem Önnek, ha felébred. De úgy hiszem, jó, ha tudja.
-          Ki volt itt?
-          Egy focista. –érdeklő tekintetembe néz a doktorúr, majd megmozgatja a bokámat. Felszisszenek a hirtelen jött fájdalomra, de elkezdek azon agyalni, hogy ki lehetett az a személy, aki itt járt nálam.
-          Tudja, emlékszem arra, hogy valaki megfogja a kezem, mellettem van, de rövid időn belül távozik, de mindössze egy homlok puszival búcsúzik. Éreztem, hogy fontos számomra, de nem jöttem rá, hogy ki lehet az.
-          Érezted? Bocsánat. Érezte?
-          Nem, ne! Nyugodtan tegeződjünk, mert már zavar a sok önözés. Igen éreztem. Tudtam, hogy nem Sergio az, de fogalmam sem volt arról, hogy ki lehet az ismerős idegen. Kérlek, mond el, ha tudod!
-          A híres holland focista,…
-          Wesley Sneijder ült itt… - fejezem be a mondatát. Bólint, majd visszatér a bokám tanulmányozásához.  Képes volt elutazni Milánóból idáig? –Tudta valaki rajtad kívül, hogy itt volt?
-          Nem. Megkért, hogy senkinek ne mondjam el, ugyanis a barátod nem akart senkit sem beengedni hozzád, kivéve természetesen a Real Madrid futballistáit. Mikor éppen hazament, mert az edző ráparancsolt, akkor surrant be a holland játékos. Kérlek, jól fontolj át mindent. Szeret téged, szerintem.

-          Hát persze, hogy szeretlek.
-          Ön miért jött be vizsgálás közbe? – Sergiora nézek, de az agyam már máshol jár. Jól éreztem magam Sneijder társaságában, olyan világot mutatott meg számomra, amit még nem láttam. Igaz az én életem sem fenékig tejfel, de Adrianonak az életét kellett feladnia, az álmai törtek össze. Ez körülbelül olyan, mintha most nekem azt mondanák, hogy adjam fel a focit. A szívem szakadna meg. Sok dolgon gondolkoztam már, de ezen nem merek agyalni se. Veszekedésre kapom fel a fejem, Sergio már Rodrigóval szemben áll és nem olyannak tűnik, aki egyhamar távozni akarna.
-          Sergio, kérlek, menj ki, hagy végezze a doktorúr a feladatát! –látom a hitetlenkedést a szemében, de nem szól semmit, csupán csapkodva kivonul.

-          Miért küldted el?
-          Azért, mert végre le akarom tudni a vizsgálatot. –Rodrigó bólint, majd folytatja a kontrolt. Alig 10 perc telik el, mire végre kijelenti, végzett a kínzásommal. Kimegy az ajtón, de egy böngyör haj máris felváltja őt.
-          Hola Puffancs. Hogy vagy? Sergio?
-          Lariiiii, belehalnál, ha egyszer nekem is örülnél?
-          Ne haragudj, csak nem éppen szépen vonult innen ki. –bűnbánó szemekkel nézek rá, mire közelebb jön, és szomorú tekintettel rám néz. –Mi történt Puff?
-          Honnan gondolod, hogy bármi is közbejött?!
-          Ismerlek. Ki vele!
-          Nos…

-          Lari, Sergio elutazott! –Pepe ordítva szalad be a szobába, Marcelo pedig dühösen néz rá.
-          Te nagyokos. Nekem kellett volna elmondani, azért van kint az egész csapat. Nem állítottak meg?
-          Pepe ne!
-          Lényegtelen Mou. Megtudtam. Hova ment el? Egyedül ment?
-          Hát…
-          Térjetek már rá a lényegre. Áú. –hirtelen bele nyílalt a fájdalom a vállamba, majd amilyen kicsire tudtam, összehúztam a testem. A kötés szépen lassan elkezdett átvérezni, majd már csak azt hallottam, hogy mindenki orvosért kiált.

-          Szövődmények léptek fel? Doktorúr mondjon már valamit!
-          Mikor reggel a Pufinak nevezett személy ráugrott, felszakadt a sebe, és olyannyira átázott a kötés, hogy mikor csak a tetejét érintettem meg a gézlapnak, már akkor véres volt a gumikesztyű. Varrás közben is szivárgott a piros nedű, de elállítottam. Ezzel még nem lett volna semmi gond sem, viszont most rosszul mozdulhatott, vagy nem tudom, de újra felszakad a sebe. Sok vért vesztett, de nem annyit, hogy az káros legyen a szervezetére, csupán elvesztette az eszméletét. Ennie kéne valamit, az infúzióról már reggel lekötöttem. Ha lehet, kímélje magát, és a hírtelen mozdulatoktól óvjakodjon! –az orvos elhagyta a kórtermet, de nem nyitottam ki a szemem. Megvártam még az egész szoba kiürül és azon agyaltam, hogy vajon mi van Sergioval. Miért ment el? Hiszen nem is mondtam neki semmi olyasmit se, ami miatt ennyire megsértődhetett volna. A telefonomat megtalálom az éjjeliszekrényen, majd az esti órákban felhívom egy nagyon kedves barátomat, addig is pihenek egy kicsit. Ma még benézett Rodrigó, de mivel „aludtam”, ezért már nem tudtunk társalogni. Miután egy nővér bejött és ellenőrizte, hogy megfelelően működnek-e a gépek, fogtam a telefonom és tárcsáztam. Igazából nem ismerjük annyira egymást, de szükségem van rá. Ő az-az ember, aki minden helyzetben tisztán tud gondolkozni. Legalábbis első találkozásunk után így ismertem meg.

-          Hola Adriano, Larissa vagyok. Nem zavarlak? –nem szól bele senki a telefonba, lehet rossz időpontban hívtam. Már épp lerakni készülök, mikor köszönnek.
-          Hola? –erősen nyomja meg a h betűt, de mivel kis cincogó hangon szólnak bele, ezért rá kell, hogy jöjjek, ő nem Adri, hanem a kisfia.
-          Robin, te vagy az?
-          Igen. Te ki vad? –a kis kíváncsi. Gondolkozok, hiszen még most van időm letenni a telefont, de inkább folytatom a társalgást.
-          Emlékszel még arra a lányra, akit Wesley bácsi vitt magával?
-          Weszley keresznek. –jézusom, hát ott van? De én nem vele akarok beszélni!
-          Ne, ne! Robin, figyelj rám! Ne add át Wesleynek a telefont, hallod! Ne add át neki!
-          Miért ne adja át nekem? Kivel beszélek? –két lehetőségem van. Vagy lecsapom, vagy összezavarom saját magam. –Haló, itt van még? –egy nagyot sóhajtok, majd belekezdek a beszédembe.

-          Szia Sneijder, L…
-          Lari? –szomorú hangjára összeszorul a szívem, de már nem hátrálhatok meg.
-          Igen, én vagyok.
-          Miért hívtál?
-          Igazából Adrianoval szerettem volna beszélni, de fogalmam sem volt arról, hogy ott vagy nála. Ahogy arról sem, hogy a fia veszi fel a telefont. Mondom, na, megemlítem már a neved, hátha rájön, hogy nem gonosz ember vagyok, csak az apukájával akarok beszélni, erre elkezdett neked kiabálni.
-          Ne haragudj, hogy ennyit is kellett velem beszélned! –csattan fel a focista, majd mintha összetörtek volna valamit, a hívás is megszakadt. Na, király. Ezt most rendesen elszúrtam. Mi jöhet még, komolyan mondom?! Ez kész. Nem tudok semmit Sergioról, és most már aggódhatok Wesley miatt is. A telefonom ütemes zenélésbe kezd, majd amilyen gyorsan csak tudom, felveszem.

-          Buon giorno! Ne haragudj kislány, hogy az előbb ilyen hirtelen megszakadt a hívás, de a holland most is hozta a vérmérsékletét.
-          Szia Adriano. Nincs késő? Nem zavarlak? Ne hívjalak vissza? Mit csinált Wes? Ugye nincs semmi baja?
-          Jézusom. Állj már meg egy percre, és vegyél levegőt is! Mit adnak neked annál a frankó csapatnál?
-          Kórházban vagyok most. –néma csend követte a mondatomat, Adriano mintha nem is tudott volna erről.
-          Ne haragudj, én, én, nekem nem mondta ezt Sneijder! Ő jól van, bár a telefonomról ugyanez nem mondható el, mivel az egyik sarokban hevernek a darabjai, kb. úgy, mint maga Wesley is. A hívásod óta nem beszél, úgy kellett kiszedni belőle, hogy mi kavarta fel ennyire. Nincs késő és nem is zavarsz. Nyugi kislány, jómódú családból származok, de ha nem lenne elég a telefonhívásra a vagyonunk, akkor majd drágalátos világklasszis focibarátom kifizeti a hívás díjat. Miért hívtál egyébként?
-          Megnyugtató a hangod.
-          Jó, és akkor most az igazat szeretném hallani…
-          Tudod, valójában még én sem tudom, hogy miért hívtalak. Sergio lelépett, tudod, a barátom. Nem tudom, hol van, mit csinál, kivel van, és mikor jön haza. Nem tudok róla semmit. Ágyhoz vagyok kötve, ne szó szerint értsd! Aztán tudom, hogy Sneijder itt volt nálam, de ettől nem könnyebb a lelkemnek, ráadásul a főorvos is elég alaposan összezavart. Nem tudom már, mit akarok. Megszerettem azt a csapatot!
-          Huh. Ez így kemény dió lesz. Tudom, hogy nálad járt a focista, hiszen összetörve érkezett meg ide. Annyit tudtam csak, hogy találkozott veled, többet nem volt hajlandó elárulni. Miért kerültél kórházba? –részletesen elmeséltem az élettörténetemet, de már kezdtem elfáradni a sok telefonálásba. Megértem, hogy nincs semmi dolga, és ki is tudja fizetni a telefonszámlát, de azért 3,5 óra telefonálást Madridból lebonyolítani nem egyszerű. Főleg, hogy a másik személy Milánóban tartózkodik. Ásítok egy hatalmasat, de már arra sincs erőm, hogy eltartsam a telefont a fülemtől. –Na, legalább arra rájöttem, hogy még ébren vagy. Kislány kezdek fáradni, holnap, illetve pár óra múlva újra hívlak. Tarts ki, és Sneijdert bízd csak rám. Majd én beszélek a fejével. Jó éjt! És ha lehet ne agyalj, hanem pihenj, hogy minél hamarabb meglátogathass! Ciao édes.
-          Rendben Adriano, igyekszem nem gondolni arra, amit nem tudok elkerülni. Köszönöm a beszélgetést, bár inkább csak én beszéltem, de akkor is köszönöm. Legközelebb a te gondjaidat beszéljük meg. Csókok, szia! – miután leraktuk mind a ketten a telefont, rápillantok az órára, ami már hajnali 4 órát mutat. Jézusom, kb. 2 óra és lehet, benéz pár blankó. Szép leszek…

Reggel csapkodásra ébredek, majd valami felborul, és drága barátom szitkozódását hallom. Lassan kinyitom álomittas szemeimet, majd mikor meglátom a földön fekvő Marcelot, már ülök is fel az ágyban. Felszisszenek, ugyanis a kötés alatt a sebem szépen húzódik, már-már fájdalmasan feszül. Marcelo még mindig fekszik, nem mozdul semerre sem. Felkelek az ágyról, de a bal bokámat próbálom tehermentesíteni. Odasétálok Pufi mellé, majd megállapítom, hogy elaludt. De, hogy a francba tudta ezt megcsinálni? Próbálom keltegetni, de semmi nem használ. Azért így az orvosok a reggeli vizitnél mégsem láthatják meg! Odacsoszogok a szekrényhez, és hívom Ronit. Természetesen nem veszi fel első csörgésre, sosem szokta senki hívását sem fogadni elsőre. Még egyszer megpróbálkozom, majd egy morcos és álmos hang üti meg a fülem.

-          Hola Roni, ne haragudj, hogy hívlak, de el kéne a segítség…
-          Mi történt? Jól vagy? –mintha éberebb lenne most már a hangja. Lehet megijesztettem.
-          Persze, velem semmi baj, viszont drága barátunk úgy kiütötte magát, hogy elaludt a kórházban a földön. De hogy, hogy jutott át a nővéreken, ne kérdezd, mert fogalmam sincs! De itt nem maradhat.
-          Máris indulok. Sietek nagyon, de azért hívd Sergiot is! –mikor meghallottam a nevét, a szívem ezer darabra tört. Elképesztően fájt, hogy semmit sem tudok róla, és csak úgy szó nélkül lelépett. De nem gondolhatok semmi rosszra sem, hiszen nem tudom, hogy miért is ment el igazából. –Lari, Lariii, itt vagy??
-          Itt persze. De Sergito már nem tartózkodik Madridban. Sőt, Spanyolországban sem. Tehát siess. –nem várom meg a válaszát, csupán lerakom a telefont és bénázva leülök Pufi mellé.

Kisimítom a szeméből a haját, majd csak nézem békés arcát. Egy ideges tekintetű focista pattan be az ajtón, senki nem mondaná meg, hogy 1 hónapja súlyos balesete volt. Szemében aggódást vélek felfedezni, de megnyugtatom egy aprócska mosollyal. Mellém lép, majd felemel, és az ágyra rak. Idegesen járkálni kezd a szobában, de nem merek neki szólni, nem merem megzavarni.
-          Roni, állj már meg, mert szédülök! –félve pillant rám, majd leül az ágyam szélére.
-           Ne haragudj. Mit tudsz Sergioról?
-          Kb. annyit, mint te. –összevonja szépen ívelt szemöldökét. Félve tekint rám, de már tudom, hogy amit most fogok hallani, az nem lesz kellemes. Marcelo is valószínű ezért ütötte ki magát…
-          Én kicsit többet tudok. Felhívtam Mout, és ő megerősített abban, amit az egyik újság címlapján láttam.
-          Ronaldo, mond, hogy nincs semmi baja! Kérlek, csak mond, hogy nem szenvedett balesetet.
-          Lari, ő elutazott.
-          Roni baszd meg! Ezt eddig is tudtam. A szívbajt hoztad rám.
-          Laraval utazott el…

2011. április 18., hétfő

You are my destiny blog

Sziasztok!

Ne haragudjatok, hogy ismét egy kiírással rukkolok elő, viszont megcsináltam az új történetnek a blogját. Aki esetleg nem tudna róla, a képre kattintva automatikusan megnyitja a blogot!:)
A két történetet párhuzamosan fogom írni, valószínűleg, ha összejön, akkor mind a kettőből heti 1-1 friss fog érkezni. A húzósabb heteknél fogok egy kis bejegyzést írni, hogy mikorra várható az új fejezet! Köszönöm szépen a kommentelőknek és a szavazóknak is egyaránt!:)


2011. április 17., vasárnap

You are my destiny.

Sziasztok:)

Nos, mint már az előző bejegyzésben említettem, új történet fogalmazódott meg a fejemben.Megerősítést várnék tőletek, hogy folytassam-e, van-e rá érdeklődő. Kicsit szomorú lesz a kezdet, de ugyan úgy a Real Madrid körül fog forogni a cselekménysorozat. Íme egy kis Előzetes féleség. Jó olvasást!




Volt egyszer egy lány, aki nem volt gazdag, sőt inkább szegény családból származott. Az életét a szülei jelentették, viszont egyszer elhatározta, hogy elköltözik Spanyolországba, ha már betöltötte 21. életévét. Titkon hatalmas Real Madrid drukker volt, de mivel édesapja a rivális csapatot istenítette, ezért erről az imádatáról egyedül ő, és édesanyja tudott. Mindent megbeszéltek, olyanok voltak, mint két legjobb barátnő. Egyik nap viszont a szeretett családja összeomlani készült. Édesanyjánál rákot diagnosztizáltak. A családnak alig volt pénze a kezelésekre, de mégis azt mondták a szülők, hogy Alice nem dolgozhat, és be kell fejeznie az iskolát, sőt még az egyetemet is finanszírozzák valahogy. A lány persze titokban egy Sport Kávézóban pincérként dolgozott, de sajnos nem nagyon fizették meg.

Édesanyja, Claire, egyik napról a másikra halt meg, és ők ott maradtak a hideg és kegyetlen világban. A család teljesen összetört, Alice próbálkozott támaszt nyújtani apjának, de teljesen eltávolodtak egymástól. Több veszekedés is adódott, hiszen George nem tudta miért nem érkezik haza délután a lánya.

Egy szerdai délutánon Alice szabadságot vett ki, hiszen anyja halálának az évfordulója aznap volt. Hazatért, hogy apjával útnak induljon, és gyönyörű csokrot vigyen ki Claire sírjára, de amit otthon látott, arra mindig is emlékezni fog. A szülei hálószobája tele volt mécsesekkel, és az apja holttestével. A kis égő gyertyákból a Claire nevet formázták. Sokkot kapva, zokogva zuhant a földre, viszont George levelét megpillantotta az asztalon.

„Drága Alice! Ne haragudj, hogy ezt tettem veled, de meg kell értened. Nem tudok édesanyád nélkül élni. Claire nem engedte, hogy a pénzünket az ő kezelésére költsük, megkért arra, hogy rakjam el neked az összes spórolt vagyonunkat. Nem akarta, hogy megtudd ezt addig ameddig élt, ezért írom most le neked. Szép jövőt, és remélem sikerül megvalósítani az álmodat. Egyet ne felejts el sohasem. Nagyon szeretünk, és fentről fogunk rád figyelni! Ölel, édesapád.

u.i: Remélem egyszer megbocsájtod ezt nekem.”

A lány édesapja búcsúlevelét a fiók mélyére rejtette, az sem érdekelte, hogy mennyi pénz található a borítékban. Sose gondolta volna, hogy miatta halt meg az édesanyja. Azért, mert olyan önzetlen volt, hogy inkább a lánya jövője lebegett a szeme előtt, mintsem az egészsége. Alice eldöntötte, hogy összepakolja a cuccát, hiszen csupán már csak 1 hét volt az érettségiig, utána pedig az összespórolt pénzéből, amit még a kávézóban keresett, fogja magát és elutazik a híres spanyol fővárosba, Madridba…

2011. április 16., szombat

If your ex-boyfriend reappear...

Mivel már sikerült befejezni a fejezetet, ezért fel is rakom. Viszont a következő friss, csak tavaszi szünetben várható. Jó olvasást!


-          "Úgy látom én ide már nem is kellek…"



Nem törődök a srácok kérdő tekintetével, csupán elengedem Ramos kezét és Sneijder után szaladok. Soha sem voltam az-az ember, aki mindent többször átgondol, mielőtt cselekszik, és ez most is bebizonyosodott. Sergio köztudott, hogy nem szereti Wesleyt, és a holland azzal sem lopta be magát a szívébe, hogy én utána rohantam. Mire kiérek a kórházból, a focistát már sehol sem látom, viszont az őrült spanyolom csapkodva hagyja el az épületet. Éppen megszólalnék, amikor valaki beránt a kórház oldalához, ami inkább egy sikátornak néz ki, mint egy békés utcának. Próbálok sikítani, de támadóm valami kendőt szorít a számhoz, és már csak a sötétséget érzem magam körül.

Legszívesebben most ordítanék, hogy mégis mi ez az egész? Végre minden helyrejött, erre jön valaki, aki mindent tönkretesz.

Egy hűvös, sötét és nyirkos szobában ébredek fel. Senki sincs körülöttem, ami megrémít. Mégis mi történt? Jézusom, mi van, ha valójában mindent csak álmodtam? Kibékültem Marceloval? És Sergioval mi történt? Hol van most? Neki kéne itt lennie, és megnyugtatnia, hogy ez az egész csak egy rossz álom.

Nyílik az ajtó, de mivel a szemem hozzászokott a sötéthez, ezért amilyen gyorsan csak tudok, elkezdek pislogni, de még mindig nem szoktam meg ezt a vakító fényt.

-          Hol vagyok? És ki vagy te?
-          Jaj, Laris, kicsi bogaram. Hát már meg se ismersz? –ezt a hangot soha többé nem akartam már hallani. Egyáltalán, hogy kerül ide? Mindig a legjobbkor tud időzíteni. Le se telt még a 4 év. –Na, mi az? Elvitte a cica a nyelved? –végig akar simítani az arcomon, de elkapom a fejem. –Ugyan már Lari. Tudom, hogy te is szeretnéd…
-          Ne érj hozzám! –nem törődik azzal, hogy kiabálok, ahogy azzal sem hogy már a falig húzódtam az érintése előtt.
-          Nézz a szemembe. –látványosan elfordítom a fejem, hátha rájön arra, hogy nagyon nem érdekel az, amit mondani szeretne. Akkora pofont kever le, hogy a fejem koppan a falon. –Ha azt mondtam, hogy nézz a szemembe, akkor nézz rám! –még mindig nem figyelek rá, de erősen megfogja a fejem és maga felé fordítja az arcomat. Az erős mozdításra nem voltam felkészülve, így a nyakam roppan egy hatalmasat, amit egy apró fújtatással jelzek, hogy nem esett éppen jól. –Na, látod? Mennyivel egyszerűbb, ha azt csinálod, amit mondok… most pedig csókolj meg!
-          Inkább a halál, mint a te csókod David! –nemes egyszerűséggel rátapad összepréselt számra, majd mikor rájön, hogy nem viszonzom a csókját, belemarkol a hajamba és hátrarántja a fejem. A levegőm bent akad, és a nagy sóhaj miatt szabad utat engedek a nyelvének. Zavar a csókja, bár nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el az óta, amióta Sergioval szexeltem egy raktárhelyiségben, de akkor is. Mégiscsak őt szeretem. Amikor a nyelve, az én nyelvem után kutat, egy magabiztos mozdulattal ráharapok, majd gyengepontját érintve a lábammal arrébb rúgom. Amilyen gyorsan csak tudok, felpattanok, de David is rajtra készen áll, így történhetett az, hogy megfogja a karomat és nekilök a falnak. Érzem, ahogy a fejemből a vér elkezd szivárogni, majd ismételten eszméletemet vesztem.

Még mindig nem tudom hol vagyok, csak abban vagyok biztos, hogy a börtöntöltelék ex barátom rabolt el. De, hogy miért tette, fogalmam sincs…
Meg kell őriznem a hidegvérem, és el kell kezdenem azon tanakodni, hogyan juthatok ki innen. Igen Lari, gondolkozz! A telefonom a farzsebemben elkezd rezegni. Hát persze! Mikor még Daviddel voltam, mindig a táskámban hordtam a készüléket. Mivel táska nem volt nálam, és valószínűleg csak azt látta, hogy sietősen szaladtam ki, és nem vittem magammal a cuccomat.
Előveszem farzsebemből a megviselt telefont, ugyanis nem tett jót neki a falnak csapódás. Több nem fogadott hívásom van, köztük Sergio, Sneijder, Mou, Pufi és Ronaldo keresett a legtöbbször. Éppen egy újabb hívást bonyolít az elsőnek említett személy, de kinyomom és üzenetet írok inkább, de először felállok és az egyetlen ablakhoz vonszolom magam. Amilyen halkan csak tudom, kicsit feljebb húzom a redőnyt, majd kitekintek az ablakon. Titkon nagyon reméltem, hogy nem a régi házába hoz el, ami Portugáliában található, de úgy tűnik most sem állnak mellettem az égiek. Óvatosan eltűntetem a nyomokat, amik arra utalnak, hogy akár meg is mozdultam, majd sietősen elfoglalom eddigi helyem és a telefonomat a zsebembe helyezem.
Az ajtó ismét kinyílik, majd Dave lép be rajta.

-          Miért kell ezt csinálnod?
-          Látom képes vagy társalogni velem. Szivi, tönkre tetted az életemet. Ne várd el, hogy majd mindent lenyelek és te pedig boldogan éled az életed. Szét foglak szedni, és minden szennyesedet a sajtó elé fogom dobni. Ezt ennyire könnyen nem fogod megúszni. Most pedig aludj, mert holnap hosszú nap vár ránk.
-          Egyáltalán hol vagyok?
-          Az lényegtelen. –tehát nem tűnt fel neki az, hogy mindennel nagyon is tisztában vagyok. Amint kimegy, és a folyosón elhalkulnak a léptei, előveszem a telefonomat, majd írok egy SMS-t.

„Hola emberek! Azt hiszem, jól vagyok, itt vagyok Portugáliában, egy házban. Holnap el akar innen vinni Dave, azt nem tudom, hogy hova. A címet leírom, és kérlek titeket, bárki is jöjjön értem, ne egyedül tegye! Múltkor is volt nála fegyver, ki tudja mire képes… Csókok. L”

Amint az üzenetet elküldtem, a falnak döntöm a hátam, és ellenőrzöm bokám épségét. Tegnap óta dagadt, ami nem feltétlenül jó előjel.

Vajon jól tettem, hogy írtam a többieknek egy SMS-t? És mi van, ha Dave végig tudta, hogy ott van a telefonom, és csak azt várja, hogy bármelyik focista megjelenjen? A telefonom elkezd rezegni a zsebemben, majd rájövök, hogy ez most egy hívás és nem egy üzenet.

-          Hola.
-          Szia Lari, már úton vagyunk érted, szóltunk a rendőrségnek is. Valószínűleg ők hamarabb megérkeznek, de pár órán belül mi is ott vagyunk! Nagyon vigyázz magadra.
-          Rendben Ramos, de le kell tennem, mert ha rájön, hogy nálam van a telefon, akkor lehet, hogy már most útnak indulunk. –meg sem vártam válaszát, rögtön kinyomtam és visszasüllyesztettem a nadrágomba.

Mikor még együtt voltam Davevel, akkor sem szerettem ezt a házat. Volt benne valami, ami engem taszított. Pedig alapjába véve gyönyörű épület volt. Aki elsőnek meglátta, rögtön beleszeretett. Kétszintes, gyönyörű kertes ház, aminek az udvarán van egy hatalmas medence. A földszinten vannak a vendégszobák, a konyha és a nappali, az emeleten pedig a fürdők és a hálószobák. Az alagsor egyik részén van egy termálvizes medence, a másik oldalán pedig úgy néz ki, hogy ez a valami, amiben éppen most vagyok. Erre a részre sohasem engedett, mindig azt mondta, hogy semmi érdekeset nem rejt számomra ez a szoba. Lehet már páran jártak itt előttem is?

A rendőrség bekerítette az épületet, Dave pedig hangos szitkozódással berohant hozzám. Nemes egyszerűséggel elővette a pisztolyát és rám célzott. A kommandósok nem érkeztek meg időben, ugyanis a fájdalomra egy óriásit sikítottam. Hallottam még egy lövést, már vártam, hogy megint érezzem a golyót, de nem történt semmi, csupán Dave esett össze mellettem.

Harcoltam, istenemre mondom, harcoltam az ellen, hogy elájuljak, de még arra sem jöttem rá eddig, hogy hova kaptam a lövést. Mire a rendőrök megtaláltak minket, addigra már mind a ketten eszméletlenek voltunk, talán Dave már meg is halt.


Nem hagyhatom itt még egyszer őket! Nem tehetem ki annak a családomat, amit már egyszer át kellett élniük. Nem én lennék, ha harc nélkül bármit is feladnék.
A fájdalom hirtelen megszűnik, én pedig egyedül találom magam a sötétségben.
Hallom, hogy az orvosok beszélnek mellettem, érzékelem őket, ahogy azt a szorítást sem tudom kizárni, ami a kezem felől érkezik.
Valaki elrántja tőlem a biztos pontot, utána kapnék, de egyszerűen sehova sem mozdul a testem. Sikítok, de senki sem hallja. Egyedül maradtam, egy teljesen idegen helyen.

Pittyogás hangja üti meg a fülem, és az, hogy több ember folyamatosan beszél nekem. Ki akarom nyitni a szemem, tudatni akarom velük, hogy jól vagyok, de még erre sincs erőm. Az orvos hangját hallom, majd megint elmerülök a már-már biztonságot jelentő sötétségben.

Valaki megfogja a kezem, érzem, hogy ez a valaki fontos nekem. Végigsimít a kézfejemen, majd ad egy puszit a homlokomra, és elmegy.

-          Sajnálom, hogy ezt kell Önökkel közölnöm, de sajnos a kisasszony már 3 hete kómában van. – már három hete itt fekszem? Fel kell ébrednem! Várnak rám!

A gépek mutatják, hogy a pulzusom az egekbe szökött, az orvos rögtön mellém pattan, majd kinyitja a szemeimet. Miután ezt a rövid vizsgálatot megcsinálja, annyit mond, hogy „Sajnálom” és kimegy a szobából. Többen odajönnek mellém, megfogják a kezeimet, valaki az arcomat simogatja. Miért érzem azt, hogy ez már búcsúzkodás?

-          Larissa. Nagyon sajnáljuk, hogy nem értünk oda időben. Hisszük azt, hogy érted és hallod, amit mondunk. Sajnos a doktor úr azt mondta, hogy már soha nem fogsz felébredni. Többen azt mondják, hogy várjunk még, hiszen egy erős lány vagy, de lassan 1 hónapja nem láttuk a gyönyörű szemeidet, és ez nagyon aggaszt minket. Egy ember, aki nagyon közel áll hozzád, név szerint Hannah, azt mondta, hogy régen mindig kijelentetted, hogy ha ilyen állapotba kerülsz, nem akarod, hogy életben tartsanak, hiszen felesleges. Meghoztuk ezt a nehéz döntést. Csak a te akaratodat teljesítjük. Ma este lekapcsolnak a gépről. Egyedül én leszek veled, se Ronaldo, se Marcelo és se Sergio nem bírja végignézni. Többen még a beszédem alatt is kivonultak. Nagyon sajnálom. –jézusom! Most tényleg feladtak mindent? Nem, nem, nem és neeem!!!! Fel kell ébrednem. Mourinho az arcomhoz hajol és ad egy puszit, majd a fülembe súgja. „Kérlek kislány, erős vagy! Ki kell tartanod, fel kell ébredned és mosolyognod kell!” Egy könnycsepp hull az arcomra, de nem törli le senki. A híres José Mourinho sír miattam. Olyan számomra, mintha az édesapám lenne.

Mindenki elhagyja a szobát, és ismételten egyedül maradok. Nem tudom, igazából mennyi időm van még arra, hogy mozgósítsam magam, de úgy érzem, már nincs sok. Valaki leül mellém és megszorítja a kezem.

-          Szerelmem, ha hallasz, szorítsd meg a kezem! –meg akarok mozdulni, legalább az ujjaimat megmozdítani, de nem megy. –Kérlek, kérlek, próbálkozz. Nem hagyhatsz itt a fenébe is. Még csak most kaptalak vissza. Kérlek Lari, erős vagy! –nagyon nehezen megmozdítom az ujjaimat, de lehet már csak én képzeltem ezt be. –Kérlek Lari. Alig van fél óránk. – fél óra, és meghalok. Azért elég fura ebbe belegondolni, 2 hónap múlva tölteném a 22. születésnapomat, és nem fogom megérni. De úristen. Nem is szabad még csak ilyen gondolatoknak sem lennie a fejemben. Azonnal elhessegetem őket, majd ismét a barátomra koncentrálok. Hisz én szívből szeretem őt! Nekem csak ő kell, és félek, ha én már nem leszek, akkor ő is búcsút mond az életének. –Lari, ha hallasz, mozdítsd meg legalább a kezed. –megmozdítom, ezt most már biztosan érezte, hiszen felém hajolt és kiabált. –Lari, Lari, ugye, ugye nem képzeltem? Tényleg itt vagy velem?

-          Uram, Ön mit csinál a beteg szobájában?
-          Itt van. Él! Hall engem! Vizsgálja meg!
-          A kisasszony már agy halott. – hogy lennék én már agyilag hulla? Itt gondolkozom mindenen, hallok mindent. Ó de szétrúgom valakinek a seggét, ha felébredek. Megmozdítom még egyszer a kezemet, amit már nagy valószínűséggel az orvos is kiszúr, ugyanis odaugrik hozzám, és megvizsgálja a pupilláimat, hogy reagálnak-e a fényre.

-          Uram, higgye el, tág a pupillája fény hatására is. Búcsúzzon el tőle, 10 perc múlva lekapcsoljuk a gépekről.
-          Tudod Lari, 10 perc van már csak az életemből, hiszen számomra az élet már te vagy. Te színesíted a mindennapjaimat, és ami a legjobban tetszett elsőnek, az-az volt, hogy nem adtad be egykönnyen a derekad. Igaz, ezt még te mondtad nekem a múltkor, de minden szavadra emlékszem. Soha nem felejtem, mit éreztem, mikor először megláttalak. Volt benned valami különleges, ami örökre megmarad az emlékezetemben. Talán a szemeid, talán a kezeid, vagy az ellenállhatatlan mosolyod- mindazok a dolgok, amiket már oly jól ismerek. Bármi is volt az, magával ragadott és megigézett. Ha most rád nézek, olyan embert látok, aki életem mindennél fontosabb részévé vált. Vannak pillanatok, mikor újból érzem a varázslatot, ugyanazt a láthatatlan erőt, amely feléd húz- éppúgy, mint mikor először találkoztunk. És ilyenkor újból megtörténik velem, - szerelmes leszek. Ég veled szerelmem. –a szokásos módon belecsókol a nyakamba, de érzem, hogy sír, hiszen a könnyei végigfolynak rajtam. Percekig marad ugyanabban a pózban, többször vesz mély levegőt és ezzel eléri azt, hogy kiráz a hideg. Óvatosan és lassan kinyitom a szemeimet, de ő még mindig rázkódik a sírástól. Felemelem a kezemet, és végigsimítok vele a haján, ami mint mindig, most is be van zselézve.

-          Lari?- csak bólogatni tudok, hiszen a lélegeztető gép csöve még mindig a számban van.  -   Shhh! –mondja, majd elmerül a tekintetemben. Az orvosok megérkeztek, de döbbent csöndet nem tudták leplezni. Többen figyeltek minket, de Sergio még csak feléjük sem fordította a tekintetét. –Doktor Úr, azt hiszem, hogy már nem kell senkit sem lekapcsolni a gépről. Kérem, értesítsék a Real Madrid csapatát, a fotósokat meg tűntessék el a kórház elől, ha lehet. Köszönöm! – végig a szemembe nézett, és láttam, ahogy megkönnyebbült, amikor az orvos kivette a számból a csövet.
-          Visszajövök majd egy komplett kivizsgálásra, hiszen ilyen nem mindennap történik az ember életében. Most magukra hagyom Önöket, a csapatot pedig már értesítettük.

-          Sergio… - mintha sejtette volna, hogy mit szeretnék, máris nyújtotta a pohár vizet, amiben egy szívószál is volt. – Mi lett Daviddel? –lehet nem kellett volna ilyen nyíltan rákérdeznem, vagy nem nála kellett volna érdeklődni, ugyanis a szemét összeszorította, a száját egy vékony vonallá préselte és a kezei ökölbe szorultak.
-          David…