Kicsit zokon vettük azt Tessaval, hogy kaptunk 50 szavazatot (igaz, abból kettő a nemre esett), van 23 rendszeres olvasónk, és mégis csak 5 kritikát, és 14 szavazást kaptunk az előző fejezet végére. Sajnáljuk, de ha Ti nem biztattok minket, akkor számunkra felesleges az írás. Nagyon jó időtöltés, viszont ezt egymással szóban is meg tudjuk beszélni, tehát addig nem hozunk új fejezetet, még minimum a 48szavazat fele nem jön össze a fejezet végén vagy kommentbe, vagy egy klikk segítségével. Természetesen köszönjük szépen azoknak az embereknek, akik megajándékoztak minket pár kedves szóval! :)
Jó olvasást, és reméljük tetszeni fog!:)
(Larissa)
Valójában fogalmam sincs arról, hogy most hova mehetnék. Cescyhez nem állíthatok be, hiszen idejét sem tudom már, hogy mikor találkoztam, beszéltem vele utoljára. Talán még az esküvő napján. De az biztos, hogy édesapám diagnosztizálása után, megromlott a kapcsolatunk. Amennyire ismerem, a most már barcelonai középpályást, a lelke mélyén engem hibáztat. Engem okol azért, mert annak idején Hannahval a nyakunkba vettük a világot, és nem tudtunk a seggünkön ülni, Londonban. Engem vádol a történtek miatt, hiszen édesapámmal a távolság miatt fokozatosan romlott a kapcsolatunk. És talán Cesc ezt az egészet jogosan teszi.
Elővéve telefonomat, a megfelelő név után kutatok. Milyen érdekes. Több mint 3000 szám található a Blackberrym telefonkönyvében, mégsem tudok most egy olyan embert sem, aki rögtön a segítségemre sietne. Hiszen a szüleim meghaltak, húgom terhes, Roni pedig vigyáz rá. Marcelo valószínűleg Pepével marhul valahol, Sergihez pedig semmi kedvem nincs most. „Gondolkozz már kislány! Neked most ismerős környezetre van szükséged!” Agyalás közben a kezemben lévő telefon megszólal, majd zsebemből elővéve a Q 7-es kulcsát, fogadom a hívást.
- Igen, tessék? –még csak rá sem néztem a hatalmas kijelzőre.
- Hola Lari. –Mourinho hangját meghallva, lelkem érzi, hogy most rá van szüksége. –Minden rendben? Sergio Megtalált?
- Természetesen hazamentem. Mou, lehet egy nagy kérésem?- titkon reméltem, hogy nemet mond, de már csak makacsságból sem mennék egyelőre vissza.
- Lari, tudod, hogy lányomként szeretlek. Azt hiszem ez nem volt kérdés! –mondata hatására szemem könnybe lábad. Valójában még az igazi apám sem mondott ehhez hasonlót sem, én pedig rögtön megkapom ezt a Special One-tól
- A 7-kor kezdődő edzésen részt akarok venni, de most itt ülök a kocsimban és nem tudok semerre sem elindulni. –mély levegővétellel jelzi, hogy amit most fog mondani, azt nem fogom zsebre tenni. Röviden elmesélem neki a történetet, ezzel is elodázva a lecseszést.
- A makacsságod fog a sírba vinni. Ő csak jót akar neked! Vegyél egy tesztet, és gyere el nyugodtan hozzánk. Ha nem akarsz Sergioval lenni, amit én nem támogatok természetesen, hiszen szeretitek egymást, akkor nálunk bármeddig maradhatsz. A gyerekek úgyis már érdeklődnek irántad, hiányzol nekik. –utolsó mondata megmosolyogtat, majd bontva a vonalat, immáron már biztos cél felé veszem az irányt.
Megfogadom edzőm tanácsát, belépve a patikába, megveszem azt a szerkezetet, ami talán örökre megváltoztatja az életemet. Idejét sem tudom már, hogy mikor írtam fel a kritikus napokat, lehet, egyszerűbb lenne azt visszaszámolni, de ehhez most semmi energiám nincs. Minek gondolkozni, ha máshogy is meg tudom oldani?!
Megállva az átlagos, de családias ház előtt, erős szívdobogásom enyhülni látszik. Kinyitva az ajtót, kiszállok kocsimból, de tekintve arra, hogy bal lábamra kell támaszkodnom, nem táplálok magam iránt kellemes érzéseket. Eltorzult arccal pillantok a bejárat felé, amin éppen akkor lép ki kedvenc edzőm. A kocsi választásom lehet nem megfelelő a 165 centimhez, de kedvenc márkám, és autótípusom miatt, nem bánom a döntést.
- Szia Mou. Hogy vagy? –hatalmas mosoly terül el az arcomon, amikor meglátom a kicsit kilépni apja mögül.
- Lariiiii! –annyira érdekes, hogy a gyerekek még nem tudják palástolni az érzéseiket. Ők soha nem hazudnának nekünk, és ha boldog mosoly jelenik meg az arcukon, az nem az illem miatt van, hanem mert így is gondolják.
- Szia, nagyfiú! Remélem a múltkori fogadalmadat betartottad. –leguggolva hozzá, megsimogatom arcát, majd Moura nézve kacsintok egyet.
- Igen, minden nap segítek anyának, és apával is rendszeresen járok ki a meccsekre. Képzeld, kaptam egy új cipőt! –lelkesedésére felfigyelve, eszembe jutnak az én gyerekkori éveim. Amikor még apával jártunk edzésre, és amikor a fiatal srácok rendszerint ellöktek, és kigúnyoltak. Aztán pedig jól pofára estek.
- Megnézhetem? –dagadó mellkasát elnézve, nagyon büszke most magára. Marió mindössze 11 éves, de nagy jövője lesz a futball világában, ha ilyen kitartó marad.
- Ha megmutatom, ígérj meg nekem valamit! –a kis zsarnok. Egyszer profi lesz!
- Értettem főnök. Mit is kéne ígérgetnem?!
- Azt, hogy a következő meccseteken kezdő leszel! –lábam erre a gondolatra, rögtön sajogni kezd. Igaz az állapotáról egyedül Tessa tud. Bár, ha húgom oldaláról nézünk valamit, akkor már tudhatja Ronaldo, Marcelo, Pepe és Mou is. De eddig még senki nem mutatott ez irányban nagy érdeklődést.
- Holnap este 10-től van meccsünk, a Villareal ellen játszunk kisöreg. Nem rajtam múlik a kezdő, de ha apádra szépen nézel, talán megbeszélhetjük vele a kívánságod. Viszont neked akkor már régen az ágyban kell…
- Nem! Kimegyek apával! –gülüke szemeit édesapjára függesztve veti be a tőlem eltanult szempilla rezegtetést. - Ugye kimegyek apával?! –próbálkozásán hangosan kacagni kezdek, majd álló helyzetbe tornázva magam, elindulok edzőm felé. Aprót-puszit nyomva arcára, minden érzésemet megpróbálom egyetlen nézésbe sűríteni. Kételyek, fájdalom, szeretet, remény…
- Köszönök mindent! –belépve a házba, friss tacho illat csapja meg az orromat, mire gyomrom hangosat morogva jelzi, hogy tegnap reggel óta nem ettem semmit sem. Mélyen beleszippantva a levegőbe, lassú léptekkel araszolok fel a lépcsőn, egészen a vendégszobáig.
Telefonom ütemes zenélésbe kezd, de meglátva húgom mosolygós arcát a kijelzőn, szemem táskámban lévő dobozra téved. „Most, vagy soha.” Az ajtót kulcsra zárva, kezemben a teszttel indulok el a fürdőig. Percekig csak figyelem a dobozt, de nincs elég energiám arra, hogy porba döntsem a jövőmet. Erre még nem készültem fel. Egy baba összetöri az éppen szárnyaló karrieremet. Igen, karrierista vagyok. Hatalmas sóhajtás után, erőt veszek magamon. Elvégezve a tesztet, leoltom magam után a villanyt, és a szobában elhelyezett hatalmas baldachinos ágy felé veszem az irányt. Cselekvésemben az ajtó hangja zavar meg, jobban mondva a kopogtatás, amit valószínűleg Mourinho ad jelzésnek, hogy engedjem be.
- Hogy vagy? –hangjából kiszűrődik az aggódás, amit előlem már nem tud elrejteni.
- Most legszívesebben elmennék a stadionba, és addig rúgnám a bőrt, ameddig össze nem esek! –együtt érzően átölel, majd percekig csak így ülünk a hatalmas ágyon. –Tudod Mou, ha most Tess érzése beigazolódik, nekem végem. Igaz, hogy én vagyok az idősebb, de még nem vagyok erre felkészülve! Még csak 2,5 éve ismerem Sergiot, és ez az idő sem volt zökkenőmentes.
- Szereted őt, vagy nem? Szerintem ezt Sergio nem érdemelte meg. Főleg nem tőled. De ezt mindenféle rosszindulat nélkül mondom. Amúgy is, lásd, Tessa pedig csak egy éve ismerkedett meg Ronaldoval. Mégis beleszeretett, és most már a második babájukat várják. Ő nem akadt ki, te miért teszed? –első mondatára csupán egy igenlő választ adok, majd felpattanva az ágyról, a fürdő felé veszem az irányt. Remegő kézzel fogom meg a tesztet, de igazából nem merek ránézni. Igaza van Mounak, nem volt szép az, amit Sergioval csináltam. De most idő kell. Az edzőm nekitámaszkodik az ajtófélfának, és onnan kezd el figyelni engem. –Nézd meg! Hidd el, könnyebb lesz. Ha pozitív eredményt kapsz, ráérünk utána agyalni azon, hogy mit csináljunk. Egy biztos, én mindig itt leszek neked! –bátorító mosolyt küldve felém, kezem automatikusan fordul jó irányba. Szememet a tesztre emelve, fókuszálok a jelzésre, majd meglátva az eredményt, szívem erős dobogásba kezd…
(Tessa)
A fejem zúg és csak ismeretlen hangokat és szirénát hallok. Ki akarom nyitni a szemem, hogy megnézzem, hogy hol vagyok, mi történt velem, de egyszerűen nem megy, viszont a sokadik próbálkozásra sikerült egy kis résnyire tágítani összeragadt szemeimet, de nem sok értelme volt, hiszen csak színes pacákat láttam magam előtt, ezért nem is próbálkoztam tovább. A próbálkozásaim után hirtelen a fejembe hasított egy szó, baba. Abban a minutumban, amikor ez a gondolat megfordult a fejemben a hasamhoz akartam kapni a kezem, de a végtagjaim laza kötésekkel le voltak kötve. Fogalmam sem volt, hogy mi van most, de mielőtt bármi másra tudtam volna gondolni éreztem, ahogy egy adag fájdalomcsillapítós oldat árad szét a testemben, aminek hatására az agyam újra kikapcsol és eszméletemet vesztem.
(Roni)
Miután Tessa elment hárman maradtunk a nagy házban, Cata, Marcelo és én. Marcelo hihetetlenül le tudott alacsonyodni az egy éves Cata szintjére, ha Cata a babákkal játszott Marcelo is, ha pedig csak ült és próbált kimondani valamit, Marcelo abban is utánozta. Persze néha én is beszálltam egy-egy játékba, de inkább hagytam a büszke keresztapát kibontakozni. Mondjuk jó lett volna Tessaval menni, és megnézni a szíve alatt növekvő csöppséget, de Marcelot nem akartam megbántani azzal, hogy nem hagyom neki, hogy itt legyen. Telefonom csörgése szakít ki az eszmefuttatásomból, de csak a megszokott régi telefoncsörgést hallom. Vadul kezdem el szétkapkodni az nappali asztalán ledobott magazinokat, amiket a fotóim és Tessa fotói díszítenek, és az újságkupac alján szerencsésen hozzájutok a telefonomhoz.
- Igen?
- Jó napot kívánok Cristiano Ronaldoval beszélek.
- Kinek és miben segíthetek?
- Dr. Pedro de Castro Martín vagyok a Hospital de Madridból. A feleségéről szeretnék beszélni.
- A feleségemről? Mi történt van valami a babával, vagy Tessaval? Mondjon már valamit! – mire az utolsó mondatot is kimondtam a düh teljesen elöltött, az orvos pedig egy kicsit sem akart sietni, hogy elmondja mi történt.
- A felesége éppen a kórház felé tartott, amikor baleset érte. Egy terepjáró belehajtott az autójába, ennek következtében egy óriási ütést kapott. – nem azért mert nem hittem el amit az orvos mond, de nagy sebességgel bontottam a vonalat és Marcelohoz és Catahoz siettem.
- Történt valami? – Marcelo arckifejezése komolyra váltott, amikor meglátta a dühtől feldúlt arcomat.
- Azonnal a kórházba kell mennünk.
- Ronaldo mi történt?
- Tessanak balesete volt, kórházban van, és én nem tudok róla semmit. Miért nem mentem vele, akkor valószínűleg most nem lenne ez az egész. - közben már a garázs felé tartottunk. Be akartam ülni a vezetőülésbe, de Marcelo szó szerint kitépte a kezemből a kocsi kulcsot majd az anyósülés felé tolt.
- Komolyan azt hiszed, hogy hagylak ilyen állapotba vezetni? A végén még mi is kórházba kerülünk. Apropó melyik kórházba is megyünk?
- A Hospital de Madridba, de az isten szerelmére Marcelo indíts már! – akarva akaratlanul is ráordítottam barátomra, de hihetetlenül lassan indította be a számára ismeretlen autót.
Szerencsére amilyen lassan indult az ismerkedése az autóval olyan gyorsan szelte az utat a kórház felé, szinte 5 perc alatt ott is voltunk a parkolóban. Gyorsan megszabadítottam Catat a biztonsági öv védelméből és a főbejárat felé haladtunk. Az intézmény felé haladva megpillantottuk a határtalan mennyiségű paparazzót. Teljesen megfeledkeztem arról az apró tényezőről, hogy mind a ketten valamilyen szinten híresek vagyunk és a lesifotósok mindenből valami szaftos hírt akarnak csinálni, amit eladhatnak a médiának. Catat a mellkasomhoz szorítottam, hogy a fotósok ne ijesszék meg a vakuval és magabiztos léptekkel kezdtünk el bemenni az épületbe. Viszonylag gyorsan sikerült átjutnunk a tömegen, beérve pedig egy recepció után kezdtem el kutatni. Sikeresen találtam is egyet körülbelül a kórház másik felén komolyan ez agyrém.
- A feleségemet keresem, hol van? – ideges hangomra a recepción ülő nő meg se rezzent.
- Ronaldo azzal nem érsz el semmit, ha kiabálsz. Elnézést Tessa Swallowt keressük, meg tudná mondani, hogy merre találjuk meg?
- 2. emelet 211-es a szobája, de még a műtőben van.
- Rendben köszönjük. Cris ne legyél ideges rendben? A végén még Cataban is kárt teszel, gyere, menjünk fel, hátha tudnak nekünk fent valami információt adni. – a lift a közelben volt, úgyhogy gyorsan feljutottunk a második emeletre. Egy orvost vagy egy nővért Marcelo megkérdezett, hogy hol van a műtő ahol Tessat műtik, de fogalma sem volt róla, ezért kénytelenek voltunk a folyosóra leülni és várni, hogy történjen valami. Szerencsére nem kellett olyan sokat várni és egy orvos lépett ki egy nagy fehér ajtó mögül, aki Tessa rokonait kereste.
- Jó napot, maguk Tessa kisasszony hozzátartozói?
- Igen, mi vagyunk, csak mondja már meg, hogy mi van a feleségemmel!
- A feleségét egy elég erős ütés érte. Egy körforgalomban nem nézett szét csak hirtelen gázt adott ennek következtében a terepjáró pont a vezető oldal felől csapódott bele az autójába. A kocsi megpördült egyet és egy közeli oszlopnak csapódott. Szerencsére gyorsan kiértek a mentők és ideszállították. Miután megtudtuk, hogy várandós volt megnéztük, hogy mik a baba esélyei és mit a felesége esélyei a túlélésre.
- A túlélésre? Tessa életveszélyben van?
- Nem már nincs életveszélyben az ő állapotát stabilizáltuk, de a babát már nem tudtuk megmenteni. Sajnálom. Nemsokára kitolják a műtőből, egyesével bemehetnek hozzá, de kérem, ne maradjanak sokáig! - az orvos a diagnózist közlése után a lehető leggyorsabban tűnt el, biztos nem akart válaszolni bármi más kérdése, amit feltettem volna neki. Fura ezt mondani a nagy Cristiano Ronaldoról, de én nagyon szerettem volna azt a babát. Mikor Cataval volt várandós Tessa, akkor sem hittem volna, hogy valaha így fogok várni valamit, és amikor megszületett olyan mérhetetlenül boldog voltam, és most, most csak a csalódottságot érzem semmi mást.
- Marcelo vigyáznál Catara?! – még szinte fel se tettem a kérdést csak odanyomtam a kezébe a lányom és megnyomtam a lift hívógombját. Tudom, hogy most a feleségem mellett lenne a helyem, de egyszerűen nem bírok ott lenni tudván, hogy miatta veszítettem el a gyerekem. Marcelo még utánam szólt valamit, amikor bezáródott a liftajtó, de nem nagyon figyeltem rá. Kilépve a kórházból nem törődtem a paparazzókkal csak lazán elsétáltam mellettük és beültem az Audimba, indítottam és gáz. Nem tudtam, hogy hova is megyek igazából csak szeltem a kilométereket a városban.
(Tessa)
Mikor felkeltem nem éreztem semmi mást csak óriási nagy fájdalmat. Mindenem fájt és sajgott. A plafont bámulva gyorsan rájöttem, hogy egy kórházban vagyok csak jelenleg még az nem volt tiszta hogy-hogy a manóba is kerültem végül is ide, ugyanis erre nem emlékszem csak arra, hogy a kocsiban ülök idefelé tartottam ultrahangra és a következő emlékem már az, hogy fogom a hasam, a babám. Odakaptam a kezem a hasamhoz, de csak kötéseket és nyilalló fájdalmakat éreztem. Többször is felszisszentem az egész testemen végigfutó fájdalomra, és egy ismerős hangot véltem felfedezni az ajtón belépve.
- Tessa! – kiejtve a nevem mintha megnyugvást hallottam volna Marcelo hangjában, és amikor megpillantottam az én egyetlenemet a karjában, a fájdalom amellett a fantasztikus érzés mellett, hogy itt van kezdett eltörpülni.
- Marcelo, Cata! Örülök, hogy itt vagytok. Hol van Roni? – a szavakat elég nehézkesen tudtam egymás után összerakni, a gépek, amik kiálltak belőlem és csipogtak pedig egyáltalán nem könnyítették meg a dolgomat.
- Ne beszélj Tess még nem szabad. Roninak el kellett mennie.
- És Lari, hol van most Lari?
- Tessa ne beszélj, légy szíves csak maradj nyugton. – Marcelo észrevétlenül csörgött egy nővérnek, aki bejött és egy adag fájdalomcsillapító beadásával, ismét álomba kényszerített.
