Chapter 26.

Sziasztok, megérkezett az új fejezet.:) Jövőhéten Tessa fogja felrakni a szokásos időpontban az új részt. Igyekszünk a továbbiakban is heti egyszer legalább meglepni titeket.:) Jó olvasást, és pár biztató kritikának nagyon örülnénk.:)

(Larissa)

(Alicia Keys - No One [magyar])

Brian fürkésző tekintettel lép be hozzám, egyáltalán nem zavarja a falatnyi törölköző. Testem remeg, fejem lüktet, agyamra jótékony köd borul. Megfagyva állok a szekrényem előtt, majd arcomról letörölve a vért, erőből becsapom az ajtót és a mosdórész felé indulok. Barátom megkövülve áll egyhelyben, igazából nem tudja még, hogy egészen pontosan mibe csöppent bele. Berohanva a fürdőbe, reszketve adom ki magamból gyomrom tartalmát, mire mögém lépve, hátratűri hajamat. Könnyeim megállíthatatlanul folynak, de közel sem vagyok a sírás határához. Valami nem stimmel velem, és ez egyre jobban zavar.

Kiöblítve számat, megmosom arcom, majd kitessékelve az idősebb Fabregast, gyors öltözésbe kezdek. Régen nem volt ilyen problémám, lehet a kimerültség teszi ezt most velem. Nem akarok a legrosszabb dologra gondolni, mert bármennyire is bonyolult az életem, szeretek így élni. Boldog vagyok még akkor is, ha szomorúan töltöm napjaimat, mert azt az életérzést, amit bizonyos dolgok nyújtanak nekem, sehonnan nem tudnám megkapni. Sokan lenézhetnek emiatt, de úgy gondolom, minden okkal történik. Oka volt annak is, hogy besétáltam a stadionba, ahogy  apa halála is valamiért bekövetkezett. Lehet valaki így akarja a tudtomra adni, hogy magamtól kell boldogulnom az életben, és nem más segítségével.

Magamra aggatva ruhámat, kilépek az ajtón. Bánatomat még az öltözőben elhagytam, újdonsült arckifejezésem miatt barátom érdeklődve mér végig. Egy egyszerű tréninget vettem fel, igaz, nem éppen célszerű ebben elmenni ahhoz a férfihoz, aki mostanában elég sokszor szerepel gondolataim között. Igazat mondtam akkor Sergionak, amikor bevallottam egyúttal magamnak is az érzéseimet, hiszen eddig tagadtam a nyilvánvalót.

-          Mehetünk? –bólintásom után átkarolom derekát, majd a parkoló felé vesszük az irányt. Maya előreszalad. Eltűnve a szemünk elől csak nemlegesen rázzuk a fejünket, hiszen hiába öt éves, a kora egyáltalán nem látszik meg rajta. –Minden rendben? –összevont tekintettel pillant rám, száját újabb kérdéssorozat indítása miatt nyitja ki.

-          Természetesen, de induljunk, mert elkésünk. –mosolyom levakarhatatlan arcomról, régen voltam már hasonló extázisban. Sokan mondják, hogy szeretnék a múltjukat maguk mögött hagyni, egészen eddig én is ezt az elvet követtem. Megszakítottam Walcottékkal is a kapcsolatot, ahogyan elhanyagoltam a Fabre testvéreket is. De most rá kell jöjjek, sokkal szebb az élet, ha a múltban megismert régi barátaim visszaköszönnek új életemben. Persze nézőpont kérdése, hiszen rosszakaróimmal nem szívesen találkoznék össze.

-          Akkor add a kulcsod, ugyanis egyre többször jársz agyban más helyen. –nevetve néz rám, de értetlen arcomat nem tudja hova sorolni. –Mondd, hogy kocsival jöttél. –kislányos mosolyommal próbálom zavaromat leplezni, de fejrázásával nevetésre késztet. –Nem ezen a földön élsz. Ha nem ismernélek, azt mondanám szerelmes vagy. –meglökve mellkasát, leintek egy taxit, majd mosolyogva integetek neki az üveg mögül. A sofőr nem tűrte volna meg a kutyát a kocsiban, én viszont minél hamarabb ott akarok lenni a hotelnél.

Szemeim fáradtak, lábam sajgását még csak most érzem meg igazán. Irigy tekintettel mérem végig a városban andalgó párokat, viszont nem tudom, honnan jön ez az érzés. Nincs miért féltékenynek lennem, a bonyodalmak pedig egyszer biztosan megoldódnak. A Barcelona busza már ott áll a hotel előtt, a focisták egymást ugratva lépnek ki az ajtón, Cescy viszont lehajtott fejjel lépked utánuk szokásos táskájával az oldalán. Persze, hisz megígértem neki, hogy időben visszaérek. Gondolatban homlokon csapom magam, majd gyors fizetés után kipattanok a járgányból, és a buszig rohanok. Már mindenki fellépett a lépcsőfokon, így nem marad más lehetőség, minthogy felugrok az éppen induló járműre. A sofőr érdekesen mér végig, az ajtó viszont majdnem megfelez, de időben sasszézok feljebb.

-          Na, mi az kislány, megdöntöd az átigazolási rekordod? –Valdes mosolygós szemei térítenek észhez, megígértem Briannek, hogy elviszem öccséhez, ezzel szemben én is Barcelona felé tartok.

-          Nem, úgy gondoltam kitúrlak a kapusi posztodról. –ördögi tekintetemet végigjártatom a buszon, viszont a katalán négyes nem veszi észre a közjátékot. I-podja fülesében bömböl a közös számunk, fejét az üvegnek dönti.

-          Öcskös, itt van Júlia, ébresztő. –a kopasz férfi megbökdösi a vállát, mire álmos szemeit rám emeli. Valami nem stimmel vele, de még nem tudtam rájönni, hogy micsoda. Megfogva karját, kirángatom Victor mellől, majd megállítva a sofőrt, leszállok a járműről, és kezemet nyújtva várom, hogy kövessen. Látom a kétkedést a szemeiben, vacillál. Nem tudom mivel veszthettem el a bizalmát, de megváltozott…

(Fabregas)

(One Direction - Tell Me A Lie [magyar])

Nagyon régen éreztem már magam ennyire jól, amiben hatalmas befolyásoltsága van Larissanak is. Boldog vagyok, hogy mellettem van, viszont a pultnál könyöklő nő felkelti figyelmemet. Ismerős hajzuhatagát hátradobja, bájos arcán őszinte mosoly húzódik.

Angol barátnőm átpattan ölembe, ezzel is elterelve figyelmemet. Lábai erősen fogják közre csípőmet, még karjai lágyan ölelik át nyakamat. A hangszóróból áradó zenét felismerem erőteljes hangja segítségével. Fülemhez hajolva megharapja fülcimpámat, fészkelődve alatta megfogom csípőjét, majd lágyan megemelve, végigpillantok rajta. Kába mosolya fogva tart, ajkait pásztázva, fogaim közé szívom alsó ajkamat. Egy dühös férfi megragadja karját, majd lerántva rólam szokatlan hiányérzetem támad. Csalódottságom következtében a pultnál álló lány felé veszem az irányt. „Velem nem fog szórakozni Larissa Morrison!” Magabiztos kijelentésemet megakadályozza a hatalmas bárszék. A pultba kapaszkodva felhúzom magam, fejemet megtámasztva dupla whiskyt kérek jéggel megspékelve. Valahogy Lari mellett meg tanultam kezelni a fájdalmat, az alkoholt és egyben a másnaposságot is. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy csak a rosszat sajátíthattam el tőle, ugyanis rájöhettem mi a szerelem, az igazi szenvedély és a feltétel nélküli bizalom.

-          Cesc, tényleg te vagy az? –hangját meghallva, érdekes bizsergés fut végig gerincem mentén.

-          Szia Carla. –agyamban kissé nehézkesen tudatosul a felismerés szikrája, kezem viszont azonnal cselekszik. Leszállva a székről átkarolom karcsú derekát, nyakához hajolva belélegzem illatát. –Jól nézel ki!

-          Te sem panaszkodhatsz. –arcomra adva egy puszit, végigsimít hátamon, majd megfogva kezemet, az ajtó felé kezd húzni. Lábaim megmakacsolják magukat, Lari arca bevillan lelki szemeim előtt, szívem rögtön reagál rá. –Csak beszélni szeretnék veled. –őszinte tekintete fogva tart, barátom amúgy is férjével tartózkodik valahol.

-          Rendben, menjünk csendesebb helyre. –ujjainkat összekulcsolja, majd kilépve a levegőre érdekes módon agyam semmit sem tisztul. A madridi Cibeles tér felé indulva, szó nélkül ballagunk kéz a kézben, de volt barátnőm megtöri a már idillikus csendet.

-          Tudod, hiányoztál. –hangja erőteljesen hat az éjszakában, viszont semmit nem jelent már számomra.

-          Tudod jól, hogy én nem így akartam. Eljegyeztelek, de te inkább félrelépéssel jutalmaztad tetteimet. –felcsattanva kitépem kezem szorításából, agyam folyamatosan lüktet, testem remeg.

-          Nem igaz. A te szíved már másé volt, nem tudtunk volna egymás mellett élni. Szerelmes voltam, de nem vagyok elég… - agyam gyorsan lepörgeti az elmúlt napok cselekményeit, szívem megfelelő megoldást keres, de lábaim már cselekednek. Átkarolva derekát közelebb húzom magamhoz, majd nekidőlve egy falnak, szenvedélyesen megcsókolom. Vékony ujjai hajamba túrnak, a vészcsengők agyamban egy ideje már jeleznek. Fejemet elfordítva, mély levegőt veszek. –Erről beszéltem. –Carla csalódottsága kiül arcára, szemeiben megmutatkozik valódi szomorúsága. –Csak egy utolsó csókot kérek. Utána eltűnök még Spanyolországból is. –végigsimítva haján, apró puszit lehelek ajkaira. Még mielőtt mélyítené, eltolom, és elindulok a szálloda felé.

Fogalmam sincs miért mentem bele ebbe a kis közjátékba, de úgy érzem, ezzel kapcsolatban még megégethetem magam. Nem tudom, hogy Lari miképp reagálna erre az egészre, de nem is szeretném ezt a dolgot tudatni magamban. Nem szeretek haragban lenni vele, még akkor sem, ha ő ugyanezt megcsinálja velem. Lábaim fáradtan visznek a kihalt utcarészen, szerencse, hogy Madridot is úgy ismerem, mint a tenyeremet. Agyam kótyagos, szemeim halovány látványt nyújtanak agyamnak. Nagy nehezen elérve a szállodánkat, csalódottan lépek be az ajtón. Valaki belém karol, majd a lift felé húzva, belök az ajtón. Szédülve próbálom kivenni a homályos kép közül az ismerős vonásokat, de egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy normálisan, józanésszel gondolkozzak. Gyors léptekkel rohanunk a szobánk felé, erősen beránt az ajtón, majd a kád közelébe lökve, hidegvizet enged rám. Hangos ordításom következtében kapok még egy pofont is, mellesleg jogosan. Mert, ha az edző meglát ilyen állapotban, biztos vagyok az eltiltásban.

Kisimítva hajamból a vizes tincseket, hálásan nézek Villa barátomra. Elégedetten paskolja meg vállam, majd egy kérdés feltevése utána magamra hagy, ugyanis rájön, nem vagyok kommunikatív állapotomban. Megmarkolva az ajtófélfát, erőmet bevetve álló helyzetbe tornázom magam, majd fejemet a hideg csempének támasztva próbálom átvészelni a szédülés és hányinger tüneteket. Lábaim mázsás súlyt cipelnek most magukon, agyam viszont csak egy puha ágyért kiált. Útközben levéve felsőmet, ledobom a szekrény elé. Csattanása vízhangot ver a szobába, kezemet fejemhez szorítom. Bedőlve a matracra, rögtön utolér az álom, de igazából nem élvezhetem sokáig, ugyanis hangos dörömbölés hallatán agyam szétrobban.

Mérges fejjel vágtatok ki a nappali részbe, szám már éppen nyitom, hogy valami kulturált mondattal küldjem el az engem megzavaró illetőt, de meglátva a hatalmas barna szemeket, szívem megenyhül. Elállva az útból követem azt a nőt, akiért tűzbe tenném a kezem. Valami oka van annak, hogy visszatért hozzám. Valami van bennem, ami Sergioban nem található meg. De itt már csak az a kérdés, hogy az a dolog, képes lesz-e megváltoztatni az életünket…

(Ronaldo)

Tovább sétálva befelé az étterembe még mindig nem tudtam elhinni, hogy most nem én vagyok szerencsére a figyelem középpontjában. Nem is akartam most semmilyen nagy felhajtást magam körül, csak nyugodtan meg szerettem volna reggelizni, így a pulthoz sétálva rendeltem magamnak egy egyszerű omlettet, majd háttérben maradva leültem az egyik asztalhoz. Nem gondoltam volna, hogy újra láthatok egy ekkora legendának számító személy, mint Beckham ráadásul pont itt Kaliforniában. A futballban már egy egész történelme van, amit nem is csodálok, hisz még egy mondás is elterjedt róla: „Csavard be, mint Beckham!”. Sokat tanultam tőle, mikor még a manchesteri éveimet róttam, és valószínűleg sohasem fogom megbánni azt, hogy anno megismertem. Őket nézve olyan egyszerűnek tűnt minden. Boldog a családjával, kiváló a sportban még mindig és a hírneve is megvan mindenhez. Kicsit a fejemhez csapva tudattam magammal, hogy ezek nekem is adottak voltak, viszont nekem a baba elvesztése egy óriási törés volt. egy olyan törés, ami teljesen megváltoztatott olyannyira, hogy még magamat sem ismerem meg. Hisz távol vagyok attól, amit mindig is a legjobba szerettem csinálni, az-az a focitól. Azoktól az emberektől, akik mindig is támogattak, a barátaimtól, a családomtól, a csapattársaimtól.

(Hudson Taylor - Chasing Rubies)

A zsebemben kezdtem el turkálni. A telefonomat kerestem, mert ebben a percben szükségem volt valakire, akivel beszélhetek. Valakire, aki helyrerak, mert már jobban tudja, hogy mi kell nekem, mint én magam. Valakire, aki csak ha már mellettem van akkor is kitalálja még a legbelsőbb gondolataimat is, még azt is amire én még nem is gondoltam.  Valakire, akit úgy hívnak, hogy Larissa Morrison. Mindig is szívattuk egymást a pályán és a pályán kívül is, de ha valamelyikünknek szüksége volt egy támaszra, akkor mindig ott voltunk a másiknak. Sokszor beszéltük meg a gondjainkat, és volt már arra is példa, hogy helyre tett, hogy ne legyek hülye. Mindig ellátott tanácsokkal, és most is a tanácsaira van szükségem, de a mobilom nincs itt. Végig tapogattam mindkét nadrágzsebem, de a készülék nem volt sehol így el kellett halasztanom ezt a beszélgetést.  Még néhányszor végignéztem a Beckham házaspáron, majd úgy döntöttem, hogy mégsem halogatom azt a beszélgetést. A pulthoz sétálva letettem a megfelelő pénzösszeget, majd lazás kisétálva magam mögött hagytam az egykori példaképemet. A hotel hallján áthaladva kaptam még néhány beszólást és sugdolózást, de tudtam már ezeket kezelni, tehát nem nagyon érintett mg a dolog. Feljutva a szobám emeletére teljesen gyanútlanul rontottam úgymond be a szobámba, de kicsit meglepődötten hőköltem vissza, amikor egy nem várt személyt találtam az ágyon ülve.

-          Te mit keresel itt? – csípős hangomat nem tudtam és nem is akartam vele szembe visszafogni.

-          Légy szíves beszéljük meg! Bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésemért, és a mondataimért, amikkel megbántottalak téged vagy a családod. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de a lényeg, hogy jóvá szeretném tenni. – Irina gyors hadarásba kezdett, hogy nehogy kitegyem, még mielőtt el tudná mondani, hogy miért jött és én is türelmesen vártam, hogy mivel akar még kiengesztelni. Mert ez az egy mondat nálam nem volt elég ahhoz, hogy megenyhüljek felé.

-          Honnan veszed, hogy meg szeretnék bocsájtani, azok után, amiket mondtál. Oké, megmentettél egy sztárkatasztrófától és jó néhány csikktől, amik engem ábrázoltak volna full részegen az utcán, viszont a szavakat, amiket használtál Tessara nem tudom olyan gyorsan elfelejteni. – magyarázatom teljesen érthető, és ő is igenlően bólogat, tehát tudja, hogy nem vagyok ennyire könnyű eset.

-          Szeretném, ha kicsit szorosabbra fűznénk a barátságunkat. Attól, hogy régen együtt voltunk, de már nem, nem kell feltétlenül rosszban is lennünk. Tehát itt egy meghívó. – a táskája mélyéből egy aranyozott borítású levél került elő. Átnyújtva nekem rögtön kicsomagoltam majd olvasni kezdtem a rajta álló sorokat. A meghívó egy divatbemutatóra szólt, ahol Irina is ott lesz, mint fellépő. Nem értem, hogy ez miért jó nekem, de most nem gondolkodtam inkább csak feleltem.

-          Elmegyek, elvégre amúgy sincs semmi programom mára. – lazán dobtam le az asztalra a meghívót, majd ismét a modell felé fordultam, aki látszólag még szeretett volna valamit.

-          Arra gondoltam, hogy utána elmehetnénk vacsorázni. Nem lenne semmi különös, csak két barát, akik együtt vacsoráznak az egyik barát bemutatója után. Persze nem kötelező igent mondanod, elég ha csak.. – meg sem hallgatva a további mondandóját szóltam közbe. Tudom, hogy nagy illetlenség félbeszakítani valakit, de Irina annyira csűrte csavarta a mondat, hogy attól féltem, hogy mire a végére ér meggondolom magam és nemet mondok.

-          Ebben is benne vagyok. Úgy is ki akartam egy kicsit mozdulni, ez a vacsora pedig egy jó indok arra, hogy meg is tegyem mindezt. – egy kis mosolyt villantottam, amitől látszólag az orosz modell körülbelül leolvad a padlóig. Persze nem ilyen látványosan történt a dolog, mint ahogy elmondtam, csak annyira csillogott a szeme és annyira itt körülbelül minden szavam, hogy nagyon meglepődnék azon, ha nem lenne semmi hátsó szándéka. Viszont abból, hogy komolyan úgy elmegyünk valahová, mint két barát még sose volt, baj tehát, emiatt meg nem zavartattam magam. Amúgy is, ha véletlen valami olyat csinálna, ami szerintem már átmegy a „csak barátok” határon akkor egyszerűen elköszönök és otthagyom.

-          Akkor bemutató után találkozunk. – tette kicsit meglep ugyanis távozáskor egy puszit nyomott az arcomra, és a köszönésemet meg se várta. Váll rándítva léptem közelebb a táskámhoz, amiben mindössze pár ruha volt bedobálva, de nem találtam egy alkalomhoz illőt sem. De abba a percben ez többet nem is izgatott. Fáradt voltam így az ágy felé tartottam.

A bemutató előtt úgy gondoltam, hogy pihennem kell egy kicsit, így ledőlve a franciaágyra elnyomott az álom. Felkelve kómás fejel néztem meg az órámat majd kapkodva néztem át ismét a bőröndben lapuló ruháimat. Áldottam a hotel nevét, hiszen a leghíresebb hotelben a szobaszerviz elég sok mindent meg tud oldani. Néhány telefon után pedig már ott feszítettem egy bérelt öltönyben, ami alá az alkalomhoz illően egy fehér inget vettem fel. Nem szerettem az ilyen pingvin öltözeteket és csak abban az esetben vettem fel, ha valami tényleg megkövetelte, a számomra gyászszínek mondható teljes feketét.

Pontban nyolc órakor indulta el a hotelből, hogy időben odaérjek a számomra még ismeretlen címre. Többször is megnéztem a meghívón szereplő címet, hogy a taxisofőrnek már lazán tudjam bemondani, viszont mikor ténylegesen oda került, hogy be kelljen diktálnom a címet csődöt mondtam és háromszor kezdtem neki csak annak a szónak, hogy utca. Ne értettem ,hogy miért vagyok zavarban  vagy hogy miért viselkedek így, de ezeket a negatív gondolatokat, egy gyors legyintéssel arrébb is küldtem. Fél óra taxi út után sikerült eljutnom az egyik legnagyobb divatcég főhadiszállására. A helység előtt, tömérdek fotós újságíró és tévés próbált meg a sztárok közelébe jutni, mit szerencsére a biztonsági őrök nem engedtek. Úgy döntöttem, hogy nem vágom magam alatt a fát é nem lesek bunkó így egy-egy újságíró elvétett kérdéseire hajlandó voltam válaszolni.

-          Ronaldo, Ronaldo!! Kivel érkezett ma este? – egyszerű kérdés, egyszerű válasz. Semmi bunkózás.

-          Egyedül jöttem, és az egyik barátom meghívásának teszek eleget. Nem szeretnék nagyon feltűnni így a háttérbe szorulva fogom figyelni az eseményeket. – gyorsan lerázva őket indultam volna tovább, amikor kezdett kényes lenni a helyzet.

-          Mi szél hozta Amerikába? Igaz a hír miszerint válófélben vannak a feleségével? – „igaz-e a hír? Nagyon jók vagytok, hogy én magam sem tudok erről, de ti már igen...”

-          Kikapcsolódni jöttem. Viszlát. – megköszönve a kérdését gyors sétába kezdtem az épületbe majd a hallba megállva vártam, hogy lecsillapodjak egy kicsit, ugyanis az előbbi újságíró eléggé felidegesített.

-          Na nézd csak ki van itt, és milyen elegáns valaki. – egy bájos hangot hallottam magam mögül majd megfordulva egy modellalkat és egy modellarc is társult mindezekhez.

-          Megígértem, hogy eljövök és gondoltam, ha már itt vagyok kicsípem magam egy kicsit. Amúgy meg tudod mutatni, hogy merre ülhetek majd le? Bevallom nem vagyok nagyon otthon az ilyen dolgokban. – nevetve karolt belém és kezdett el gy nagy ajtó flé húzni, ahová embertömegek áramoltak be. – Gondolhattam volna amúgy, na de mindegy. Ha végeztél akkor megvárlak és beszélgetünk. – gondoltam udvarias leszek.

-          Rendben, lehet egy kicsit elhúzódik majd a dolog, mert részt kell vennem különböző féle kötelező interjún, de megpróbálom őket minél gyorsabban lezavarni, és sietni. – mosolyogva mutatta meg a helyem majd hagyott ott a többi hírességgel és celebbel együtt.

(Divatbemutató zene)

Az igazat megvallva nem tudom, hogy mit szeretnek az emberek az ilyen divatbemutatókon. Szerintem egy merő unalom volt az egész. A modellek húszcentis magas sarkúban eltipegnek a terem egyik végéből majdnem a másikba, majd onnan vissza, és mindezt úgy, hogy alig bírnak menni azokban a cipőkben. Nem mellesleg ehhez csatolva volt több olyan modell is aki óriásit hasalt a kifutón. Persze nem nevettem rajtuk, hiszen van bennem annyi együttérzés, hogy nem teszem, de elkönyvelte magamnak, hogy soha, de soha többet divatbemutató. Nem az én világom és nem is szeretném, ha valaha az lenne.

Chapter 25.

Sziasztok!:)
Úgy döntöttünk, hála az új arcoknak, valamint a dicsérő szavaknak, hogy ezzel a fejezettel megköszönjük Nektek azt a támogatást, amit Tőletek kaptunk pár nap alatt.:) Nagyon fontos a véleményetek, és mindent megteszünk azért, hogy minden héten felkerüljön az új fejezet. Az időpontok pedig csak Tőletek függnek.:) Jó olvasást. :)

(Larissa)

(Bruno Mars - Today My Life Begins [magyar])

Igazából David által ismerkedtünk meg, de talán már akkor biztonságban éreztem magam mellette. Nem szívesen gondolok vissza azokra az évekre, de úgy gondolom, a múltamat nem szabad feledésbe engedni. Többször védett meg, vagy állt ki mellettem, és ezt nem tudom elégszer meghálálni neki. Karjai szorosan tartanak, stoplis cipőm viszont nehezen engedi a lábujjhegyen való állást. Végigsimítva haján, elégedetten bújok karjai közé. Nem tudom mik ezek a hirtelen hangulatingadozások, de úgy érzem jelen pillanatban, rá van szükségem. Rá, aki megmentette barátomat Selena karmai közül, rá, aki legjobb barátom testvére. Régen éreztem már ekkora bizalmat bárki iránt is, de ha a Fabregas testvérek megjelennek, más emberré válok. Egy gyenge, érzelmes nővé, aki egy ideje már ki akar belőlem törni. De még nem adhatom át magam a könnyedségnek, még nincs itt az ideje. Férfias illata elbódítja agyam, szemeimet becsukva állok, és tűröm a körém csavarodott karokat. Halk nevetése észhez térít, fülébe bizalmasan kezdek suttogni.

-         Min nevetsz? És egyáltalán, hogy kerültél ide? –hajamat eltűri az útból, keskeny derekamat még közelebb húzza magához.

-          Maya már a lelátón található padok között rohangál, úgy tűnik hiányoztál neki. –emlékszem, mikor megmagyarázta kutyája nevét, nevetőgörcsöt kaptam. Maya, mint a méhecske. De őt így szeretjük. Viszont jobban belegondolva, a Boxer kutya igencsak őrült számba vehető, akárcsak gazdája. –Továbbá még ott van a barátod ellenséges tekintete, ami egyre durvábbá válik, ahogy az ujjammal körözök derekadon. Valószínűleg ő még nem ismert fel. Aztán jöttem meglátogatni a kisöcsémet, úgy tudom, itt tartózkodnak még. –egyáltalán nem vagyok csalódott amiatt, hogy engem nem említett a felsorolásban. Nagy támaszt nyújtott régen, mindig próbált figyelmeztetni, amikor David mellett voltam. De én hülye, naiv kislány létemre, körberöhögtem, és megveregettem az arcát.

-          Valóban itt van Cescy, a közeli szállodában szállt meg a csapata. De, ha jól tudom, késődélután már indulnak is Barcelonába. –bokám nem bírja az efféle megterhelést, talpamat a földhöz érintem. Ez az átka annak, ha valaki minden ismerősétől legalább egy fejjel kisebb.

-          Az edződ már kezd megbarátkozni a kutyával, talán nem lesz rád annyira mérges. –kacagva ejti ki szavait száján, de ebbe én még igazából nem merek belegondolni. –Beszéld meg vele, hogy engedjen el. –fészkelődve karjai között kissé távolabb tol, majd előröl hajamba túrva, szemembe néz. –Meg is várhatlak, és mehetünk együtt is. –mosolyom levakarhatatlan arcomról, kezdeti fáradságom mára már a múlté. Bólintva egyet apró puszit adok arcára, majd visszakocogva edzőmhöz várom megadó beleegyezését.

(Daddy Yankee - Gasolina)

Bólintva egyet üdvözli azt a férfit, aki segítségével sikerült megmenteni néger barátomat, és engem régi ismerősöm bosszújától, majd Brian helyet foglalva a lelátón, mosolyogva tekint maga elé Mayával az oldalán. Egyre több ismerősöm jelenik meg életemben, ezzel is felforgatva az állóvizet. Nem értem a hirtelen érdeklődést, amit irányomba mutatnak, de egy biztos, semmit sem bánok ezekből a tettekből. Szükségem van a törődésre. Még akkor is, ha mindenki valamilyen okkal jelenik meg közöttünk. Brian volt az a férfi, aki soha, de tényleg soha nem nézett rám úgy, mint nőre. Az ő szemeiben örökre megmaradok annak a naiv kamasznak, aki benyelte a David által gyártott álomképet, és ez így van rendjén. Nem vagyok büszke arra a korszakomra, hiszen akkor is apának okoztam a legtöbb bosszúságot, na meg a szeretteimnek, akik féltettek. Aggódtak értem, hiszen korán kellett felnőnöm, amit sportkarrierem is részben befolyásolt. De ez már az én életem, és ha visszapörgethetném az időt, akkor sem döntenék másképp. Ugyanúgy felülnék a Madridba tartó járatra, és akkor is megismerném a blankókat. Mert rá kellett jönnöm, ez egy életérzés, amit senki nem vehet el tőlem.

Az edző kiadja a teljesíteni való feladatsort, ami jelen esetben a labdagyakorlatot jelenti. Mosolyogva nyújtom meg még egyszer végtagjaimat, nem szeretnék semmilyen sérülést sem a kulcsfontosságú meccsek előtt. Coentraoval egy párt még soha nem alkottam, de most rám esett választása. Kezdve egy kis passzolgatással, örömittasan pacsizok le vele, majd elindulva a bóják felé, szlalomozás segítségével érek el a szemben álló csapat felé, ámde egy könnyed sarkazással visszajuttatom portugál barátomhoz a bőrt. Sergio elégedetten mér végig, lelkem szárnyal a boldogságtól. Most jelen pillanatban ifjonc éveimre emlékeztet hozzáállásom, régen volt már ekkora bizonyítási vágy bennem.

Emlékszem, mikor még akadémiás éveimet éltem, tűrtem az engem ócsárolós szövegeket, de egy idő után besokalltam. Amikor azt mondták, nem vagyok elég jó, új cseleket kezdtem el kifejleszteni, új kapura lövési mozdulatok után kutattam. Persze első ifi meccsemen, a közönségünk hatalmas éjjenezésbe kezdett, amikor megmutattam, hogy az igazi Larissa Morrison mire képes. Aztán összekerültem Tessaval, aminek kezdetben nem örültem. Barátnőmet pontosan ő pakolta ki, és mérges voltam rá. Nem értettem miképp kerülhetett be egy híres neves iskolába nulla futballtudással. Főleg úgy, hogy még a kondija sem volt megfelelő. De ahogy kezdtem megismerni, szívem mélyén éreztem, valamiért hasonlítunk. Támogattam, bátorítottam, tanítottam, és ezt meg is hálálta nekem apró dolgokkal. Megoszthattam vele bármit, nem kellett törődnöm azzal, hogy kiszivárogtatja a sajtóba.

Emlékszem, születésnapját méltóan ünnepeltük meg. Kiszökve a kollégiumi részből, sikeresen átvertük az éppen ügyeletes srácokat. Átmászva a falon, egyenes út nyílt számunkra a nagyvilágba, ahol az utcák tele vannak fenyegető emberekkel, de mi nem féltünk. Felhívva legjobb barátom bátyát, segítséget kértünk, hiszen nem nagyon voltunk otthon a pazar összejövetelek terén. Életem legjobb élményeit éltem át aznap, igaz a kilógásnak meg volt a maga következménye, amit még tetézett az alkoholfogyasztás is. Kétmeccses eltiltást kaptam az ott lévő oktatóktól, mert köztudott tény, ha egy sportoló iszik, veszít az állóképességéből.

A felém repülő labda térít észhez, viszont nem figyelek rögtön oda, így a földön végzem. Kedves, rég nem látott barátom nevetésétől zeng a Real Madrid stadion, hasát fogva kacag, miközben megpróbál a széken maradni. Azért jó, ha az ember ennyire szereti a barátját, nem?
Kezem közé véve a labdát, teljes erőből felé bikázom, majd ördögi mosollyal az arcomon figyelem, ahogy Maya felveszi a nyúlcipőt. Gazdája még mindig egyhelyben ül, és nevet, de a figyelés egyetlen szikráját sem lehet nála észrevenni. Többen ordítanak, de én csak csendre intem őket. Tudom mire képes, ismerem már. Vállait hátrarántja, kezeit pedig másodperc alatt emeli fel, a labda kezei között végzi pörögve. Cserfes mosollyal néz rám, majd felállva, visszajuttatja hozzám a játékszert. Iker a kapujából egészen félpályáig sétál, tekintete Brian körül forog.

-          Még mindig azt hiszed, hogy átverhetsz ezzel? –beletúrva hajába megvillannak hihetetlenül kék szemei, majd pólóját megigazítva, elindul a területünk szélére.

-          Szerinted mindent elfelejtettem már? Egyszer úgyis én nyerek! –magabiztos tekintetemmel végigmérem, majd hajamból kihúzva a hajgumit, a srácok felé fordulok. –Mondjuk úgy, hogy ő segített igazán kifejleszteni a technikámat. –értetlenkedésükön nem csodálkozom, viszont elindulva a folyosó felé, meglököm csípővel az idősebb Fabregast. –Kérek 10 percet, aztán indulhatunk. –bólint egyet, majd Maya keresésére indul. A kisasszony éppen az öltözőnk előtt ül, és csóválja farkát, de úgy gondolom, nem kell mindenről tudnia Briannek sem. Belépve az ajtón a tus felé veszem az irányt. A kutyát leültetem helyem előtt, mire engedelmesen fekszik el a padlózaton. Pár perccel később hangos ugatásra figyelek fel, így gyorsan lemosva magamról a habot, puha kék törölközővel tekerem körbe magam. Óvatosan lépkedve a járólapon figyelek arra, hogy ne csússzak el éppen most, mert az gáz lenne rám nézve, ha focistaként egy csempén törném nyakam. Belépve az öltözőrészre, egyedül Sergiot találom ott, miközben ismerkedik a kislánnyal.
(The Pretty Reckless - Love The Way You Lie)

-          A többiek már elmentek, úgy voltak vele, hagynak tusolni. –nem néz rám, Maya fejét simogatja.

-          Köszönöm az információt. Brian itt van még? –szemei megvillannak, vállai előre esnek.

-          A kutyát keresi. Jól vagy? –vizslató tekintete elidőzik rajtam, úgy érzem nem éppen a megfelelő ruhát öltöttem magamra férjem társaságában.

-          Ezt én is kérdezhetném tőled. –összehúzott szemekkel nézek rá, karjaimat összefonom melleim előtt. Túlságosan is meztelennek érzem magam most a társaságban, és ez nem jó előjel.

-          Persze, miért is csodálkozom azon, hogy ismét terelsz?! –elfordítva fejét, továbbra is rám pillant, de látom, gondolataiban nagyon is eljátszik a törölköző hosszúságával.

-          Jól vagyok. –erőtlen hangom még engem is meglep, nem tudom, mi történik mostanában velem.

-          Nem hiszek neked. –Maya hirtelen felpattan, majd az éppen kinyíló ajtón szalad ki. Brian párosunkat figyeli, de kulturáltan bezárja inkább maga mögött a mahagónit.

-          Nem kell már hinned nekem. – nekidőlve a falnak, tartom vele a szemkontaktust, de egyre feszélyezettebben érzem magam.

-          A feleségem vagy még. –felpattan a földről, már sokkal jobban néz ki ahhoz képest, hogy pár órával ezelőtt milyen állapotban volt.

-          Akit előszeretettel csalsz meg. –ördögi mosolyom levakarhatatlan arcomról, vizes tincseimet jobb vállamra helyezem.

-          Mintha te annyira szent lennél. –vádló hangneme meglep. Igaz, tudtam, hogy mit tettünk Fabregassal, de nem sejtettem, hogy ez nyílt titokká vált már a csapatban, vagy akár csak Sergio körében. Mindig van egy frappáns válaszom, de a várt megvilágosodás most nem akar érkezni. –Mi az Lari, pont beletrafáltam a közepébe? –kaján vigyor jelenik meg arcán, ami számomra nem jelent jót.

-          Szeretnél te bárminek is a közepébe trafálni. –gúnyos hangomtól kiráz a hideg, apró libabőrök jelennek meg testemen.

-          Miért mindig erre épült közöttünk a kapcsolat? –végigsimít vállamon, szemeim követik ujjai útvonalát.

-          Mert ezt vártuk el a másik féltől. Fantasztikus szeretők lennénk, de egy házassági viszonyban ez nem feltétlen elég. –hangom keménysége szép és jó, de felpillantva barna tekintetébe, elcsuklik. Ennyit a magabiztosság mutatásáról.

-          Egyáltalán nem ezt vártam el tőled. Nem tehetek arról, hogy mindig lázba hozod az embert. –jobb keze már hátamat tartja, de fejemet elfordítva nem engedek a csábításnak.

-          Te nem ezt vártad el, de én igen. Én ezt akartam megkapni tőled, és semmi mást. –hála maszkomnak, reménykedem abban, hogy nem lát át rajtam.

-          Nézz a szemembe, és mondd úgy. –fülemhez hajolva suttog, majd megfogva államat, irányba fordítja fejem.

-          Másra soha nem kellettél. –tartva a szemkontaktust, pislogás nélkül állom mosolyogós tekintetét.

-          Hazudsz. –védő szövegemet tervezem, de tettével teljesen meglep. Karjaival szorosan tartja testemet, vállamhoz hajolva átölel. –Ne hidd azt, hogy nem lehet téged kiismerni. –suttogva juttatja el szavait felém, majd kezét derekamra téve, lassúzni kezd. Látom rajta a fájdalmat, érzem, itt valaminek vége szakad.

-          Ígérem, nem menekülök többet, de most engedj el. –hangom halk, a csend óriási most közöttünk. Fejét nemlegesen megrázza, majd szorosabban tartva még jobban magához húz.

-          Engem mindig is érdekelt az, hogy mi van veled. Amikor összevesztünk, akkor is azon voltam, hogy kiderítsem mi történt. Próbáltam a húgodnál a kérdezősködni, de erre még mérgesebb lettél, én pedig nem állítottalak meg. A személyiségünk egyforma, sajnos nem férünk meg ketten egy szobában. De legközelebb másképp lesz. Nem hagylak kisétálni még egyszer a karjaim közül. Nem ismétlem meg ugyanazt a hibát. –szavai őszintén csengenek az öltöző falai között, teljes mértékben hiszek neki. De nem tudom, hogy ezt hogyan lehetne megoldani. Fogalmam sincs semmiről, és ez az, ami a legjobban megrémiszt. Mindig tudtam, mi a helyes, vagy jelen esetben ésszerű döntés, most viszont lelkem csak egy kis megnyugvást akar. Távol a bajtól, és a szerelmi háromszögektől. Kezeimet mellkasára téve arrébb tolom, majd a szekrényemhez lépve, egy egyszerű tréningért nyúlok. –Látod Lari, megint beszélek neked, te viszont nem figyelsz rám. Elmondom, mit érzek, de sehogy nem reagálsz. Nem tudok a szíveddel gondolkozni, viszont bármikor megmondom, hogyha hazudsz.

-          Össze vagyok zavarodva. Nem tudom, hogy mi a helyes. Ha a szívemre hallgatok, vagy követem az agyam utasításait. Fontos vagy nekem, de… - megállva a kutakodásban, szívem hatalmasat dobban. –Nem befolyásolhatom az érzéseimet ilyen téren. Szerelmes vagyok beléd, viszont úgy érzem nem te vagy az egyetlen, aki a szívem e tájékán helyet foglal. Át kell gondolnom, hogy mit akarok még az élettől. –úgy érzem, végre összeszedtem egy őszinte vallomást. Szeretem őt, ezen nincs mit tagadni. Fontos számomra, de ugyanakkor ott van Fabregas is, aki a gondolataimat ugyanúgy kitölti. Akire bármikor számíthatok, és aki mindig ott volt mellettem, ha szükségem volt rá. –Viszont, ha menni akarnék, már rég nem lennék itt, de szükségem van arra, hogy a közelemben légy.

-          Örülök, hogy végre szívedből beszéltél, és nem hazugságokat állítottál. Viszont azt ne várd, hogy majd félreállok az útból, és átengedlek valaki másnak. Annál jobban szeretlek téged. –hátulról átkarol, majd nyakamra adva egy puszit, kisétál az öltözőből. Egyedül maradva gondolataimmal, már csak a kopogásra figyelek fel.

(Tessa)

(Christina Perri - The Lonely)

Engem is meglepett a kérdésem, de valljuk be egyre jobban vagyok már, egyre kevesebb törődésre van szükségem és egyre kevesebbet vagyok már a padlón is, ami azt jelenti, hogy eljön annak a vége, hogy saját orvosom legyen. Matías segített ezeket a dolgokat leküzdeni, amit nagyon köszönök neki, de már nagyon egészségesnek tűnök és ez megrémít. Tudom, hogy ez az ő munkája, amit mindig is tudtunk, és azt is tudtuk, hogy egyszer vége lesz, viszont arra nem számítottunk, hogy az a bizonyos vég nemsokára itt lesz. Nem sok időt töltöttünk el együtt körülbelül két-három hetet, de ez pont elegendő idő volt arra, hogy kialakítsunk egy nagyon jó barátságot egymás között, és ez a barátság nem csak azért alakult ki, mert ő az orvosom volt, hanem azért mert foglalkozott velem és érdekelte a nap minden percében, hogy mi van velem és nem hagyta volna azt, hogy bármi bajom is essen. Sokat köszönhetek neki a barátság miatt is és a szakmai tudása miatt is. Nem fogom sohasem elfelejteni, viszont azzal magamat is meglepem, hogy már búcsún gondolkodik, mikor még az sem biztos, hogy tovább kell állnia egy másik beteghez. „Ugyan már Tess nem lehetsz ennyire önző, ha mennie kell és szólítja a munkája úgyis el fog menni!” Fejemben lévő hanggal lezárva a gondolatmenetemet Matíasra koncentrálok, majd felvéve a szemkontaktust egy utolsó gondolatot futattok végig a fejemben.  „Ne legyél már hülye, ha elmegy is ugyanúgy tudjuk majd tartani a kapcsolatot, mint eddig. Ne viselkedj úgy, mint egy gyerek.” Képzeletben felpofozva magam már teljesen a jelenre koncentráltam. Majd Matías kicsit sokkolt fejét látva rögtön beszédbe kezdtem.

-          Ne haragudj, hogy ilyen önző módon letámadtalak ezzel a kérdéssel, hülye feltételezés az, hogy ha elmennél az ártana a barátságunknak, hisz utána is tudjuk majd tartani a kapcsolatot. Találkozhatunk, telefonálhatunk, küldhetünk egymásnak üzenetet, és minden ehhez hasonlót csinálhatunk majd. – kétségbeesetten és már majdnem a sírás környékén vetettem fel az alternatívákat és vártam valamiféle helyeslést, viszont barátom arcán semmilyen érzelmet nem tudtam most leolvasni.

-          Tessa. – kisebb hatásszünet következet, aminek hatására a hideg kétszer is végigfutott a hátamon. Tudtam, hogy olyat fogok hallani, amit nem akarok, de türtőztettem magam és próbáltam én is érzelemmentesnek látszani. Kezemet megfogva még jobban tudatosítja bennem a tényt, hogy nagyon nem fog tetszeni nekem az, amit mondani akar, majd mélyen szemembe nézve még mindig rezzenéstelen arccal folytatta, amit elkezdett. – Ha leadlak, mint betegemet, akkor a kórház küld majd hozzám egy másik sürgős esetet, mint amilyen te voltál. És ahogy veled is éjjel nappal ott kellett lennem mindenhol, úgy azzal a beteggel is a nap huszonnégy órájában kellesz foglalkoznom. Ez a munkám lényege, hogy a betegnek teljes körű ellátást nyújtsak, és mindig vigyázzak rá, mint ahogy veled is tettem. Igaz te nem voltál olyan nagyon sürgős eset, hiszen nagyon szépen gyógyultál, de vannak, akiknek ez a gyógyulási idő akár több hónapig is elhúzódhat. – beszéde végére erősen szorította a kezemet és a tekintetében már egy nagy adag szomorúságot is fel lehetett fedezni. Látszott rajta, hogy ő sem szeretné ezt a köztünk lévő köteléket, ami ilyen kis idő alatt szövődött felbontani, de az is rá volt írva az arcára, hogy nem szeretné a munkáját feladni.

-          Ha ennyire nincs időd a barátaidra, vagy akár az életedre miért nem mondasz fel és alakítasz ki valahol Sevillában vagy Madridban egy saját rendelőt? Tanulhatnál mellette aztán később lehetnél gyerekorvos, amit mindig is szerettél volna csinálni. – egyre aggódóbba néztem felé, ami már kezdet egy kicsit számomra is kínos lenni. Ő sokat segített nekem és én is szerettem volna legalább ennek a töredékét viszonozni azzal, hogy segítek neki bármilyen formában. Igazából attól tartok, hogy most kezdem megtalálni a régi önmagam s kezdek az az a vidám régi önmagam lenni, de ha elmegy félek, hogy újból összeomlok, majd az egyedülléttől. Valójában halvány gőzöm sincs, hogy mióta vagyok ilyen önző, de még szükségem van rá, ha már a rég nem látott testvérem nem tud ellátni tanácsokkal, mint régen.

-          Sokat gondolkodtam azokon a lehetőségeken, amiket az imént felvetettél, de mindig elvetettem ezeket a gondolatatokat, mert nagyon sokat dolgoztam azért, hogy egy olyan posztot elérjek, amilyenben most dolgozom, és nem tudom, hogy mennyi idő lenne egy saját rendelőt kialakítani, és mennyi energiám lenne még a munka mellett foglalkozni vele. Viszont nagyon jól esik az, hogy ennyire törődsz velem és azzal, hogy mi lesz majd akkor, ha ez az egész már nem lesz. – mondat végén mindennél erősebben szorította meg kezemet, és egy percre komolyan azt is hittem, hogy leáll a vérkeringésem, annyira erős volt a szorítása a kezem pedig már-már élettelenül hevert a kezei között. Többet érzelmet éreztem ebben a cselekedetben egy egyszerű „Köszönöm, hogy vagy nekem!” kézfogásnál, de amilyen gyorsan beférkőzött a fejembe ez a kósza gondolat, olyan gyorsan tovább is állt. Egy ideig még élveztem a keze már lágy tartását és melegségét, viszont néhány perc múlva már kezdett furcsává alakulni ez a szituáció, így elrántottam a kezem és egy újabb szelet pizzáért nyúltam.

Szemébe nézve némi meglepődöttséget láttam, amit valószínűleg az előbb elkövetet hirtelen cselekménysorozatom a felelős. Nem akartam én lenni az a személy, aki megtöri a kialakult csendet. Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék, és a fejemben pedig még mindig azt az állapotot láttam, amilyenbe kerülhetek, ha Matí elmegy és magamra hagy. A legfurcsább az, hogy a csend, ami köztünk volt, a legkevésbé sem hasonlított egy kínos csendhez, hanem egy megnyugtató barátságos csendhez tudnám ezt az állapotot sorolni, ami nagyon meghitt volt ebben a pillanatban számomra.

-          Hozhatok még valamit? Esetleg egy desszert? – a pincérnő aranyos és segítőkész hangja zavarta meg az idillikus állapotot, amit kicsit sem bántam, majd egy fejrázás után tértem vissza a sevillai jelenembe.

-           Köszönjük, de azt hiszem, hogy végeztünk, csak a számlát szeretnénk kérni. – aranyosan mosolyogva nyújtottam oda a tányért ezzel is segítve a munkáját, majd megköszöntem neki a felszolgálást.

Fizetés után ismét a sevillai házam felé vettük az irányt, majd a késői időre tekintettel közös megbeszélés alapján úgy döntöttünk, hogy ott töltjük az estét és csak holnap megyünk vissza Madridba. A hideg éjszaka nyugtatóan simogatta a naptól megégett bőrünket, amint a ház felé tartottunk. Felelőtlenség volt tőlünk, hogy csak úgy kifeküdtünk a napra, de ki hitte, hogy ennyire erősen fog érinteni minket az itteni időjárás. Elég hamar sikerül hazakeverednünk, ugyanis alapból a legközelebbi pizzázóba mentünk el. Matíasnak Roni néhány otthagyott cuccából kerestem egy pizsamának megfelelő öltözetet, majd megmutattam az egyik vendégszobát is neki. Nem sokszor volt alkalmam vendéget látni így egy kicsit örültem is, hogy használatba van véve nem csak ház, de a szoba is. A háziasszony szerep betöltése után fáradtan vettem az irányt a háló felé, majd a fürdőbe betérve egy kád vizet engedtem magamnak, ami már nagyon igényelt a szervezetem. Sokat dolgoztam ma és nagyon leszívta az energiámat, viszont még ennek ellenére is nagyon élveztem ezt az egész napot. Reményekkel telve ültem be a kád forró vízbe, a reményeim pedig afelé irányultak, hogy ez a nap majd valamikor megismétlődhet.

(Polarsets - Morning)
Nem tudom, hogy a kád vízből, hogyan kerültem el az ágyig, de valószínűleg annyira álmos és kómás voltam már az este, hogy ara sem emlékeztem, hogy hogyan jutottam el az ágyig. Felnézve az órára kigúvadt szemekkel kémlelem a kijelzőt, ugyanis már dél van, én pedig még mindig ágyban vagyok. Kivánszorogva a nappalibba Matíast kezdtem el szólítgatni, de válasz sehonnan nem érkezett, így kénytelen voltam a telefonos segítséget kérni a felderítése ügyében.

-          Ne aggódj már annyit, körülbelül tíz perc és ott vagyok. Addig reggelizz meg. Jó étvágyat! – fel sem tudtam fogni, hogy egyáltalán Matías felvette a telefont mikor már ismét csak a süket vonalat hallottam.

-          Ja jó. Végül is köszi. - heves fejrázás közepette jutottam el a konyháig, aztán mikor megláttam azt a terülj-terülj asztalkám nagyságú ételválasztékot még a levegő is megállt bennem egy pillanatra. – Hánykor kelhetett ez az ember? Lehet le se feküdt. – magammal megbeszélve néhány dolgot ajtócsapódásra lettem figyelmes. Majd egy pirítóst lekapva az asztalról sietve indultam el a nappali felé.

-          Jó reggelt és jó étvágyat is egyben. Remélem mindent szeretsz, amit csináltam. – mosolyogva kezdtem el igenlően bólogatni Matíasnak, majd a háta mögött elhelyezet óriási dobozra emeltem a kíváncsi tekintetem. – Igaz, hogy a tiéd, de hiába nézed úgy, azt a dobozt most még nem nyithatod ki. – durcásan haraptam egy újabb harapást a pirítósomba, viszont még csak most vettem észre, hogy egy csupasz kenyeret eszek, így a konyhába sietve az első utam a nutella felé vezetett. – Olyan vagy, mint egy nagy gyerek. – Matías nevetve támaszkodott meg az ajtófélfán, majd engem nézve nevetett.

-          Lehet, hogy nem állsz olyan távol a helyes megfejtéstől. Még csak tizenkilenc éves vagyok. – az utolsó szavakat persze tele szájjal ejtettem ki, majd egy rossz levegővétel következtében a légcsövembe egy nagyobb darab száraz kenyeret szívtam be. Ijedségemben nem tudtam, hogy hogyan kérjek segítséget, ugyanis nem kaptam levegőt, mert az étel teljesen elzárta a légcsövet. Matías hátulról átkarolva testem öklét gyomorszájamhoz helyezte ezzel is segítve azt, hogy az étel minél hamarabb kerüljön ki a légcsövemből. Több mint fél perc után végül sikerrel járt, ugyani tüdőmbe ismét friss levegő áramlott be én pedig sírva rogytam össze a konyha padlóján. Nagyon megijedtem és nem is tudom mi lett volna velem akkor, ha Matías még nincs itt.

Chapter 24.

Sziasztok!:)
Az a helyzet, hogy előző hétre terveztük ezt a fejezetet, de annyira elszomorított minket az, hogy nem érkezett elegendő klikk, és kritika sem, hogy végül nem tettük közzé. Elgondolkoztunk már egy olyan befejezésen is, ami akár már a következő fejezetnél megtalálható lesz. Bárhogy le tudjuk zárni a cselekményszálakat, igaz, ez számunkra nem elég kedvező, ugyanis rengeteg ötletünk van még. Tehát arra kérünk mindenkit, legyetek szívesek pár sort hagyni a fejezet végén, vagy legalább egy kattintással boldogítsatok minket. Előre is köszönjük, jó olvasást.:)

(Larissa)

(Pitbull - Back In Time)

Elterülve a hatalmas franciaágyon, társam rögtön elalszik. Eléggé kiütötte magát, de ez alól én sem vagyok most kivétel. Felpattanva helyemről, a mosdóig szaladok, majd hogy gyomrom könnyítsen kicsit magán, kiadom az alkoholbevitelem húsz százalékát. Érdekes, hiszen elsőre megtaláltam a fürdőszobát, pedig hatalmas házban vagyok elszállásolva. Kacagva gondolok a már megszokottá vált déja vu érzésre, ami egy percig sem hagy nyugodni. Felkapva ruhámat, leszaladok a lépcsőn, és egy hotel felé veszem az irányt. Érzem, hogy valaki vár rám, de nem tudom megmondani, hogy ki. Valami nagyon jól sikerülhetett az estében.

Belépve a hallba, többen követik minden mozdulatom, de én szó nélkül indulok el az egyik szobához. Ráfeküdve az ajtóra, nevetve dörömbölök, egészen addig, ameddig egy őszinte, viszont mérges fej meg nem jelenik az ajtóban. Hatalmas barna boci szemei fogva tartanak, viszont szédülésemtől már nem tudok normálisan állni sem. Félreáll az ajtóból, majd álomittas szemekkel engem követ. Hogy mit csinálok itt, és kivel vagyok éppen, nem tudom. Azt tudom, hogy fontos nekem ez a személy, ezért kell elhagynom őt. Percekre megérdemlem a boldogságot, de egész életemre egyelőre még nem. Nem tudom értékelni a kis dolgokat.

Bebújva az ágyba nem foglalkozom koszos talpammal sem, csak pihenni akarok. A fiatal srác mosolyogva bújik hozzám, amire szívem is reagál. Jobb karommal közrefogom testét, fejemet pedig meztelen mellkasára teszem. Utoljára végigsimít hajamon, majd az álmok mezejére lépek át immáron már egyedül.

Szemeim egy kis pihenés után villámgyorsan pattannak ki, fejfájásomnak köszönhetően kell pár perc, még tisztán látom a dolgokat. Cescy lassú légzése megfogalmaz bennem egy kérdést, miszerint hogy kerülhettem haza. Az estéből semmi sincs meg, ha agyalni próbálok, sötét foltok keretezik emlékeimet. Írva egy apró levelet, puszi után kilépek az ajtón, és egy taxit leintve, a Bernabeu felé veszem az irányt. Szerencsére mindig tartok váltóruhát szekrényemben, így nem fog semmilyen téren meglepetés érni. Kifizetve a taxit, érdeklődve tekintek pénztárcám állapotára. Nem tudom mennyivel indulhattam el, de csupán a töredéke található meg benne.

Váll rántva, vigyorogva lépkedek a folyosón, talpam elégedetten simul a hideg kőhöz. Az öltözőből hangos nevetés szűrődik ki, szívem büszkén dobban egyet. Kezem rásimul a kilincsre, majd a látvány őszinte mosolyt csal arcomra. Félmeztelen futballisták marják egymást szavakkal, többen röhögnek a másik szerencsétlenségén. Mindenki egy emberként fordul felém, arcomra ráfagy a mosoly. Benzema megáll előttem, majd meghajolva, kézcsókot ad kezemre. Szívemből jövő nevetésem járja át a hatalmas öltözőt, Sergio viszont összeroskadva ül a helyén.

-          Sziasztok, rég láttalak titeket! – üdvözlésemet mindössze Mourinho zavarja meg. Elkapva derekamat arrébb rak az útból, majd megrovó tekintetétől nem tudok menekülni.

-          Eredmények? –kezét sürgetően nyújtja felém, de kislányos mosolyom elárulja, nem jártam sehol. Szemeim fáradtan csukódnának le, de megemberelve magam Ramos mellé sétálok. Kiszúrva nyakán egy foltot, testem remegni kezd, a düh pillanatok alatt kerít hatalma alá. –Larissa, így nem edzhetsz! –levéve ruhámat, nem foglalkozok senkivel. Mezem bőrömhöz érve kellemesen hűsít. Mindig is szerettem a Bwin feliratos felsőt, és ezt semmire nem cserélném már le. De a szükség nagyúr. Mindenki kisomfordál, miután Mou ajtó csapkodva hagy minket magunkra. Sergio továbbra is támasztja fejét, tekintetem elidőzik a hátán lévő karmolásokon.

-          Minden rendben? –leguggolva elé megfogom karját, majd megpillantom táskás szemeit.

-          Ne kiabálj! –mormogva veszi kezébe pólóját, majd az ajtó felé elindulva félreáll, és előre enged.

-          Szar is a másnap. - érzem tekintetét hátamon, de már nem foglalkozom vele. Kilépve a pályára, szívem hevesen reagál. Visszaemlékezve a klasszikus meccsre, bokám fájdalmasan rándul meg.

-          Kaptatok egy kis pihenőt, de nem lazsálhatunk. Nyakunkon a hétvégi meccs a Sevilla ellen. Tudom, hogy ismét lelombozott titeket a Barcelona elleni mérkőzés, de nem foglalkozhatunk ezzel. Az összecsapások jönnek-mennek, de mi mindig ugyanazok maradunk! Egyre jobbak vagytok, és már csak idő kérdése, és legyőzzük a katalánokat! Nem szabad pont most megállnunk, és összezuhannunk. Arra sincs időnk! –edzőnk bíztatása kissé dob a hangulaton, de még mindig látom a csalódott tekinteteket.

(Kanye West Stronger)

-          Megtiszteltetés számomra, hogy köztetek lehetek. Még nagyobb megtiszteltetés, hogy a csatatérre veletek mehetek. Kik vagyunk mi emberek?! –többen felkapják fejüket beszédemre, de úgy gondolom itt az ideje, hogy közbelépjek.

-          Bajnokok! –a csapat egy emberként zengi ezt a szót, elégedett mosoly ül ki arcomra.

-          Így van. És azt akarom, hogy erre az egész szezonban emlékezzetek. Meghódítjuk azt, amit eddig még nem. A vereség szó nem szerepel a szótáramban. Elhiszem azt, amiben mások kételkednek! Mindig megőrzöm a csapatom becsületét, tiszteletét. Megedzettem az elmémet, és a testem követni fogja azt. Kik vagyunk mi?! –beszédem alatt szemem kissé könnybe lábad, de erősítve hangnememen, végig tartom a csapattal a szemkontaktust.

-          Bajnokok vagyunk! – egységesen kiabálják, magabiztosságom az egekbe szökik.

-          Tudatában vagyok annak a ténynek, hogy ellenfeleim nem számítanak arra, hogy nyerni fogunk, de én soha nem adom fel. –egy szót kihangsúlyozva, figyelem a reakciókat, de nem állok meg. – Nincs gyengeség a szívemben. A csapattársaimat figyelem, azokat, akik segítettek megérteni a világ értelmét, és azokat, akik edzettek engem, és az erőmet tőlük nyerem majd. Kik vagyunk mi?

-          Bajnokok vagyunk! –elégedett tekintettel mérem végig a magabiztos arcokat, Mou mosolyogva figyel. Végre megtaláltam azt a lányt, akit egy ideje már elvesztettem.

-          Örömmel megyek ki a pályára, mozgok, mászok, és mindent megteszek! És bármi áron el fogom érni a kaput! Amikor odajutok, erőszakosan érkezem. Ki fogom tépni az ellenség szívét, és a földre helyezem, mert ő nem állíthat meg! Kik vagyunk mi?! –többen tátott szájjal hallgatják buzdításomat, szememben szokatlan tűz lobog.

-          Bajnokok vagyunk!

-          Tudom, hogy a csapattársaim ott vannak mellettem. A csapattársak, akik ott voltak velem jóban, rosszban, –mondatomnál Marcelo tekintetét keresem, de ő a füvet fürkészi. -, áldozatok közepette, verejték és könnyek között. Soha nem hagyom, hogy ők elessenek, soha nem hagyom őket cserben. Kik vagyunk mi?! –többen éjjenezésbe kezdenek, vannak, akik elismerő arckifejezésükkel mozdulataimat követik.

-          Bajnokok vagyunk! –teljesen felspannoltam őket, de itt volt az ideje.

-          Senki sem fog engem megtagadni, soha senki nem fog engem megcáfolni, és soha senki nem fogja nekem megmondani, hogy ki és mi lehetek. A hit, mely megváltoztatta az életemet, segít átjutni ezen a csatán is. A vereség és a visszavonulás nem szerepel az én szótáramban, nem értem ezeket a meghatározásokat. Nem értem azt, amikor a dolgok rosszra fordulnak, nem értem a hibákat, de a következőt értem. Megértem a győzelmet, és azt, hogy soha nem hátrálok meg! Függetlenül attól, hogy mennyire fordulnak rosszra a dolgok! A szívem és az elmém fogják vinni a testemet, amikor a lábaim már túl gyengék. A történelem emlékezni fog ránk, és nem kell majd azért aggódnunk, hogy elnézőek lesznek-e majd velünk. Mi fogjuk a saját történelmünket megírni! És senki nem mondhatja majd meg kik lehetünk, és kik nem! Soha nem fogok anélkül hazamenni, hogy mindenemet bele ne adnám a mérkőzésbe! Mert kik vagyunk mi?! –beszédem végére beleélem magam mondandómba, torkom szakadtából kiabálom szavaimat. Buzdításom túlontúl jól sikerült, az edzők csak ámulnak.

-          Bajnokok vagyunk! –egységes mondatokat követően elindulunk a teendőnk felé, de Mou megfogja csuklómat, és visszaránt.

-          Köszönöm szépen, hogy kisegítettél! Igazából a csapatot kissé kényesen érintette az újabb vereség, de azt hiszem ez egy időre elég erőt fog nekik adni. –bólintva megölelem, karjaim szorosan fogják közre testét. Elmém tudatja velem, nem akarok már innen elmenni. Megleltem azt a helyet, ahol értékelnek, és ahol jól érzem magam. Bekocogva a terület közepére, melegítéshez állok be. Agyam folyamatosan zúg, bár ezt az előbb senki nem mondta volna meg. Sergio tekintete elidőzik rajtam, egy helyben áll, és figyel. Kézfejemre pillantva megtalálom az okot, egy Ric nevű srác megadta a telefonszámát, ráadásul olyan módon, ami pár napig nem jön le. Kacagva veszem le csuklómról egyetlen hajgumimat, majd hajamat lófarokba kötve, beállok Marcelo mögé.

-          I’m singing in the raiiiin. –halkan susogom szavaimat fülébe, leheletemtől apró libabőrök jelennek meg nyakán. Megfogva fején a fejpántot, lehúzom szemei elé, majd támadásától kacagva futok el. Hatalmas vigyor van képén, régen láttam már ilyennek. Mezét felhúzza fejére, kezét előre nyújtja, majd röfögő hanggal elindul felém. Zombit játszva nevetésre késztet, majd ujját felmutatva jelez. Megismételve tettét elindulunk immáron már együtt Özil felé. Fejemről levéve felsőmet, gyors iramban kezdek el futni, de nem számolok azzal, hogy Sergio a füvön fekszik, így sikeresen végignyalok a pályán.

-          Isten nem ver bottal, még mindig tartom ezt a kijelentést. –Gülüke felhúzott orral lépked tovább, ámde nem számol a balettos brazillal, aki egy gyönyörű ugrás segítségével földre juttatja, majd körbepuszilva arcát, kényesen bújik hozzá.

-          Drága, drága Özil mester! Hallom szólított, és lám, jött a derült égből villámcsapás. –Mourinho nevetése meglep minket, nem csináltunk semmi vicceset. Csak hoztuk a rég nem látott formánkat.

-          Úristen Marcelo, szállj le rólam! –kezeit a brazil mellkasára teszi, próbálja arrébb nyomni testét, ugyanis Pufi már végignyalta arcát. A kicsi védő ragaszkodóan szorítja a német felsőjét, Özil viszont próbál védekezni az újabb támadásoktól. Ramosra nézve hatalmasat bólintok, majd Puffancs mellé lépve megcsíkolom, ezáltal elérem azt, hogy kacagva lefordul barátunkról. Kezemet a német felé nyújtva, kislányos mosoly kíséretében gondolatban már bosszúmat forralom.  Csapattársam kiszúrhatta ezt, ugyanis összehúzott szemekkel pillant rám. Kaká a kapu szájából elrúg egy labdát, ami sikeresen Gülüke ölében landol, aki összehúzva testét, köhögő rohamot kap.

-          Látod, én csak jót akartam. –angyali arckifejezésemet felvillantva hisz nekem, elfogadva kezem feláll, de egy jól irányzott lökéssel a mögötte letérdelő Marcelon juttatom át.

-          Te meg a jó akarat. Lucifer hozzád képest kezdő. –mormogva, ugyanakkor vigyorogva pattan fel és rohan Casillas felé. Éppen ideje volt már, hogy egy edzés jó hangulatban teljen.

(The Baseballs - Paparazzi)

Legalább ötven fotós érkezik, többek között férfiak lépkednek a hatalmas kamerákkal. Értetlenkedve nézek Moura, hiszen úgy volt, zárt edzés lesz a mai. Ő is hasonló arckifejezéssel méri végig a stábot, viszont barátnőm, Hannah, mosolyogva szalad felém. Hosszú haja szokásához híven hullámosítva van, a nagy loknin megfelelően keretezik nőies arcát. Többen végigmérik a csapatból, szerintem nem igazán emlékeznek már rá, hiszen sokat változott. Gonzalo érdeklődve húzódik mellém, barátnőm viszont tudomást sem vesz róla. Mosolyom erőltetett, agyamban a vészcsengők már egy ideje jeleznek. Az edző elindul felénk, ő sem ért most semmit ebből a közjátékból. Hannah a kezében levő géppel arcomba vakuzik, szemem előtt apró pontok táncolnak. Mégis mi ez az egész?!

-          Jaj, úgy örülök, hogy tegnap meghívtál minket ide! –hangját meghallva kiráz a hideg, nem tudom mi történhetett velem durván egy fél év alatt.

-          Hogy mit csináltam? –értetlenkedve pillantok rá, viszont érzem a csapat vádló tekintetét magamon.

-          Hát nem emlékszel? Tegnap felhívtál telefonon, hogy jöjjünk el, úgyis nyílt edzés lesz! –Moura nézve észlelem a fanyar mosolyt az arcán, ami egyáltalán nem fog jót jelenteni számomra.

-          Akkor egyszerű a megoldás. Larissa most szépen hazamegy, ti pedig követitek. Őt úgy fotózzátok, ahogy akarjátok, viszont a csapatot nem engedem. –nyugodt hangneme vihar előtti csend most számomra. Mi jöhet még?

-          Én biztos, hogy nem beszéltem veled Hannah. És most kérlek, távozzatok. Nem akarok balhét, csak edzeni akarok a csapattal. –magabiztos tekintetem csupán egy maszk, igazából fogalmam sincs, hogy mit tettem, vagy éppenséggel nem tettem előző éjjel. Sergio tekintete szomorú, az edzőé viszont csalódott. Szép párosítás. Marcelo megismételve előző tettét, fejére ráhúzza a mezt, és röfögő hanggal kezd el szaladni a riporterek felé. Többen kacagva nézik végig ezt a jelenetet, de én már csak a vakuk villanására tudok összpontosítani. Kocogva rohanok Pufi után, megfogva derekát megölelem, majd nevetve túrok bele selymes hajába.

-        Rendben Larissa, akkor majd hívlak. És sajnálom, úgy emlékeztem, hogy beszéltél velem. De biztos én voltam részeg, és én nem tudtam magamról egészen pár órával ezelőttiig. –arcomra fagy a mosoly, viszont barátnőm arcán egy kis elégedettséget látok átsuhanni. De lehet ez már csak a képzelőerőmnek köszönhető. Egy kutya szalad egészen a pályáig, majd szaglászva tekint körbe. Mourinho idegei már pengeélen táncolnak, viszont a jószág rám pillantva, loholni kezd. Felismerve benne régi kis kedvencemet, az utána futó férfivel veszem fel a szemkontaktust. A jég kék szemek elégedettséggel töltenek el, majd felpattanva, régi barátom nyakába vetem magam…

(Matías)

(Nine days - Absolutely)

Emlékszem az első napra, amikor találkoztunk. A kórházban voltam és éppen leadtam az előző betegemet, amikor egy alacsonyabb barna bőrű srác lépett oda hozzám, vagyis nem teljesen jó szó, hogy lépett inkább ugrott be elém. Érdekesen álló haja csapzott volt, valószínűleg elaludhatta azért állt úgy, ahogy. Aztán az arcán különböző érzelmek kavarogtak az álmos kinézet mellett, talán fájdalom, ijedség, de ezt pontosan nem tudtam megmondani. Elkezdett valamit kiabálni, hogy valaki megszökött és nincs itt majd a következő mondata, amit halottam, hogy segítsek neki. Fogalmam sem volt arról, hogy mit is kéne tennem, hisz én csak egy orvos voltam, a betegekkel regisztrációs téren a nővérek és a dolgozók foglalkoztak, viszont a srác nagyon aggódott így belementem abba, hogy segítek neki. Mikor már a kórtermek felé haladtunk egyre ismerősebb lett a csapzott kinézetű alacsony srác. Tudtam, hogy már láttam valahol, de nem ismertem fel az arcát, hogy meg is tudjam mondani, hogy ki is ő, ami borzasztóan idegesített, és nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy a fejemben megkeressem az arcához társuló nevet, majd amint beléptünk a kórterembe leesett, hogy ki is kér tőlem segítséget. „Marcelo, a Real Madrid focistája, hát persze, hogy is nem jutott előbb az eszembe.” Gondolataim letisztázása után, a kétségbeeset focistára néztem, majd hívtam az igazgatót. Nem tudtam, hogy mit tehettem volna ebben a helyzetben, hiszen még csak a betegem sem volt, hogy felelősséggel tartozzak érte, sőt akkor még azt sem tudtam, hogy fiú vagy lány az illető. Persze az igazgató megérkezése után én naiv azt hittem, hogy az én szerepem ebben a történetben véget ért, és mehetek is dolgomra, viszont az elképzeléseimnek éppen az ellenkezője történt. A vezető rám bízta, hogy keressem meg a beteget és viseljem gondját. „Bravó, egy újabb őrjöngő, szökős beteg.” Persze még mindig nem tudtam, hogy kiről is van szó, így a nővéri pulthoz sietve kivettem a szobának megfelelő kartont majd a beteg nevét kezdtem el kutatni, ami egyre ismerősebben csengett, de még mindig csak annyit tudtam az illetőről, hogy egy nőről van szó. Nem tehettem róla nem szoktam tévét nézni, sőt még az időm sem nagyon engedte meg ezt a fajta kikapcsolódást. Aztán próbáltam valami használható információt kicsikarni a focistából, aki körülbelül sokkolva volt az üres ágy láttán. „Remek kivel össze nem sodor az élet... Megint kapok ennek a Tessa Swallownak a személyében egy rinyálós celebet, aztán le is mondhatok arról, hogy valaha is normális beteg közelébe engednek.” Az igazgató kiadta, hogy menjek Marceloval és vizsgáljam ki teljes körűen az elszökött lányt. Persze belementem, de eléggé vonakodva, hisz ez volt a feladatom. Nem a kórházban, hanem házhoz kirendelten gyógyítottam illetve ápoltam a betegeket. Sohasem szerettem ezt a fajta munkát, sokkal jobban szerettem volna a kórház gyerekosztályán vagy egy magánrendelőben dolgozni, amely tervemet persze a szüleim az orvosi pályához való viszonyuk miatt szabotálták. Tehát ott ülhettem egy Real Madrid játékos kocsijában egy flúgos csaj után kutatva, bár szerintem csak én éreztem úgy, hogy kutatunk és ő teljesen tisztában volt azzal, hogy mi is az úti cél.  Más biztosan rajongott volna ezért a szituációért, hisz Madridban a királyi gárdának óriási kultusza van, és ezzel együtt a játékosokat is nagy becsben tartották, viszont mivel én Sevillában születtem nem tudtam olyan nagy becsben tartani a fővárosi focistákat, sőt annyira még a focit sem. Életemben össze vissza két focimeccsen voltam kint és abból is az egyiken én játszottam egy ideiglenesen összerakott csapatban. Az eszmefuttatásom közben bekanyarodtunk a gazdag negyedbe, így számomra kezdett biztossá válni, hogy egy híres személyiség felé tartunk. Az autó egy óriási ház előtt állt meg, minek a felhajtójára Marcelo már úgy hajtott fel mintha ez az otthona lenne. Kipattanva a csodás Audiból vártam, hogy a focista mutassa az utat, hogy merre is kell mennem így átmentem a vezető oldal felé, viszont ő még mindig nem mozdult meg és nem szállt ki az autóból. Megkocogtattam az ablaküveget, hogy kezdjen magával valamit, de válaszként csak egy kézlendítést kaptam, annak jeléül, hogy hagyjam és várjak még. Kifújtatva a levegőt karba tett kézzel vártam, hogy történjen valami, majd végre kinyílott az Audi ajtaja Marcelo pedig szerencsétlenül kizuhant rajta, ugyanis a lába beakadt az ülés alatt lévő táskájába. Valószínűleg, ha valaki azt mondta volna, hogy lehetséges így kizuhanni a kocsiból megfogtam volna és azon nyomban körberöhögtem volna, aztán most tessék mégis lehetséges. Kicsit sürgetni kezdtem, hisz én vagyok az orvos és az én lelkemen szárad, ha valakinek valami bántódása esik, így jelen esetben Tessaért kellett felelősséget vállalnom. Berontva az udvarra Marcelo futásnak eredt majd az ajtóban állva keresgélni kezdett a zsebeiben. Biztos volt valami pótkulcsa, hisz körülbelül tíz másodperc múlva már bent is voltunk a nappaliban, ahol az említett beteget összeesve találtuk meg. Gyorsan a szobájába vitettem Marceloval én pedig a táskámból előkotorva egy megfelelő anyagot tartalmazó üvegcse után kutattam, majd előkészítettem a megfelelő injekciót. Persze sikerült elég hamar stabilizálni az állapotát, amit annak köszönhetek, hogy magammal vittem a táskámat, amiben mindenféle gyógyszer helyet kapott. Miután megérkeztünk a nagyházba körülbelül egy óráig felügyeltünk együtt a betegre, majd Marcelo bejelentette, hogy neki edzésre kell mennie, és a tudtomra adta, hogy Tessaval semmi gond nem lesz, mert alapjába véve ő egy normális lány, csak mostanában elég sok nem kívánatos dolog érte. Miután körülbelül tíz percben elmesélte a lány fél élettörténetét rászóltam, hogy edzésre kellene indulnia, majd az órájára nézve sietősen távozott. Nem értettem, hogy - hogy lehet egy felnőtt ennyire szétszórt, viszont némi gondolkodás után ráhagytam és betudtam annak ezt az egészet, hogy ő egy focista és ezzel le is tudtam az ügyet. Később eszembe jutott, hogy igazából én még mindig nem tudom, hogy mi is történt Tessaval, így a táskámba rejtett kórlapot kezdtem el közelebbről is szemügyre venni, majd egyik bámulatból estem a másikba, hogy egy tizenkilenc éves lánynak, hogy lehet már egy, egy éves gyereke, mikor még maga is egy fiatal.

A régi gondolataim tengeréből egy lökés és néhány korty klóros víz térített vissza. Tüdőm nem nagyon díjazta ezt a jelenetet és oxigénért kiáltott. Érzékelve a medence alját, egyet rugózva löktem fel magam a felszínre majd egy kisebb vízköteget kiköhögve Tessat kezdtem el kémlelni magam mellett, viszont a felszínen sehol nem találtam őt. Körbenézve még egyszer a szárazföldet ismét nem találtam ott nyomát így nem maradt már választásom a vízben kellett keresnem őt, majd mikor már kezdtem volna pánikba esni távolabbról meghallottam a bájosan csengő hangját.

-                      Csak nem engem keresel? – a medence túlsó végéből integetve kiabált felém, nekem pedig egy óriási kőszikla esett le a szívemről, hogy újra láthattam őt.

-                      Örülnék neki, ha nem hoznád rám a szívbajt, mert mindjárt a medence aljáról kellesz összeszedned, ha ezt csinálod. – nevetve közöltem vele, hogy ne csináljon többet ilyet és ezt a kijelentésemet nagyon is komolyan gondoltam. Nem szeretném, hogy bármi baja is essék.

-                      Most, hogy újra megnyugodtak a kedélyek szerintem harapnunk kéne valamit. De természetesen csak a megfelelő mennyiségű napozás után. – mondata után fénysebességgel tűnt el a fák között, majd néhány perc múlva két napozóágyat maga mögött vonszolva tért vissza én pedig egyből a segítségére siettem, hisz mi a manónak cipel egy beteg két napozóágyat, amik mellesleg már ránézésre sem tűnik könnyűnek.

(One Direction - Stand Up [magyar])

Az előzőleg elmondott szavak egyikét nem tudtam kiverni a fejemből. A beteg szó miatt különféle gondolatok kezdtek kavarogni a fejemben, amit egyszerűen nem tudtam kiverni onnan, vagy lehet, hogy a tudatalattim nem is akarta kiverni ezeket a gondolatokat onnan, hisz nem szeretné, hogy bármilyen válasz is érkezzen rájuk. Az a bizonyos gondolat, miszerint én már nem is vagyok Tessa orvosa nagyon megrémisztett. Nem tudtam, hogy a beteg orvos állapoton kívül lehet-e esély arra, hogy ezt a kapcsolatot elmélyítsük, és legalább egy szoros baráti viszonyt hozzunk létre. Tess nagyon sok kedvet és színt vitt az életembe, ami eddig nem nagyon volt jellemző az életemben, hisz vagy a szüleim kérését teljesítettem vagy gyógyítottam, így a szórakozás és a móka rész kimaradt az életemből, viszont úgy érzem, hogy Tessa jelenléte kezdi gyógyítani ezeket a régi sérelmeket.

A képzeletek világából visszatérve a jelenbe énekes betegem már elfoglalta a helyét a napnak megfelelően, majd én is követtem a cselekvéssorozatát és ugyanúgy leheveredtem mellé, ahogy ő is tette.

-          Ha már itt vagyunk Sevillában, akkor nem látogatjuk meg a szüleidet? – a kedvesség és az együttérzés jelei rögtön megjelentek az arcán, viszont az én arckifejezésem változatlan maradt, ugyanis ráfagyott a mosoly az arcomra. Nem szerettem volna velük találkozni, hisz akkor újra ideláncolnának, és esélyem sem lenne arra, hogy újra elszabaduljak innen, ahogy már egyszer sikerült.

-          Ha nem nagy baj, akkor én ezt a lehetőséget és programot passzolnám. Nem hiszem, hogy a szüleim szeretnének találkozni velem azok után, hogy csak úgy leléptem tőlük néhány évvel ezelőtt. – a rövid ismertetőm után egy meglepődött tekintettel találtam szembe magam, és nem tudtam, hogy min lepődött meg Tess jobban. Azon, hogy nem akarok találkozni a szüleimmel, vagy azon, hogy elszöktem otthonról, hogy úgymond egy új életet kezdjek.

-          Azt nem tudom elhinni, hogy miért szökne el bárki is a szüleitől, akikor mindene megvan. Pénz, befolyásos emberek társasága és nem mellesleg, olyan partikat csaphatnál, hogy csak úgy remegne a ház. – ötletén jót nevettem majd választ nem adva hallgattam és pihentem, majd észrevétlenül még az álom is elnyomott.

Körülbelül három-négy órát aludhattam, majd egy óriási sikolyra és jajgatásra ébredtem. Először nem tudtam, hogy mi történhetett majd megmozdítva végtagjaimat éreztem a bőrömön végigfutó fájdalmat, amit a nap okozott, ugyanis elfelejtettük magunkat bekenni mielőtt kifeküdtünk a tűző napra, így sikeresen mind a ketten megpirultunk. Tessa jobban megégett, hiszen hiába él most Madridban, az élete nagy részét a ködös és esős Angliában töltötte, tehát a bőre nincs hozzászokva az ilyen erős napnak.

-          A két nagyokos kifeküdt aludni a napra. Csak gratulálni tudok magunknak. – Tessa kínjában már nevetett a hülyeségünkön, majd a teste lehűtése érdekében újra belecsobbant az óriási medencébe.

-          Valóban lehetett volna annyi eszünk, hogy legalább bekenjük magunkat, na de ez már így alakult, viszont nem tudom te, hogy vagy vele, de nekem most jól esne valami harapnivaló. Elmehetnénk valahová. Például itt a sarkon túl, van egy pizzéria azt hiszem. – ötletemnek és éhségünknek köszönhetően körülbelül két perc sem kellett és úton is voltunk a legközelebbi pizzéria felé. Lassan sétáltunk egymás mellett a sevillai utcán, majd hirtelen Tess törte meg a csendet.

-          Mi lesz velünk ezután? – át sem gondolva kérdését adok választ, majd később jöttem rá, hogy nem teljesen ugyanarról beszélünk.

-          Hát gondolom visszamegyünk Madridba, elmegyünk Cataért...- felsorolásom közben fejét ingatva hallgattat el, majd érthetőbbé teszi az előző kérdését.

-          Nem a Sevillában eltöltött időre gondolta, hanem arra, hogy mi lesz velünk, ha te már nem leszel az orvosom? – kérdése még a leégésnél is jobban fájt, és az igazat megvallva ezen eddig még én sem gondolkodtam...