Chapter 31.

Sziasztok!:)
Köszönjük szépen a szavazatokat, reméljük kapunk a fejezet végére pár biztató szót.:)
Jó olvasást mindenkinek!
Puszi, Lari, Tessa.

(Larissa múltbéli jelenet)

(Michel Teló - Bara Bará Bere Berê)

Tizennégy évesen az ember még arra hajt, hogy az édesapját idegileg kikészítse. Vagy a fiúk udvarlása, vagy a züllött tanulásmentesség segítségével. Viszont én nem nevezném magamat átlag tizenévesnek. Focilabdával születtem, már kiskoromban meccsekre jártam. Hála édesapámnak.

Mosolyom levakarhatatlan, ugyanis az éjszaka folyamán Andrew bejelentette, ideje bemutatni engem a csapatának. Már vártam ezt a napot, ugyanis mindig is szerettem a nálam idősebbekkel játszani. Valahogy sikeresen az arcukra fagyasztottam az öntelt mosolyt, amin apám rendszeresen kacagott. Amolyan titkos fegyvernek számítok, hiszen tudásom meghaladja néha az idősebbekét is. Talán azért is, mert a családomban van egy fantasztikus edző, aki rendszerint kiadja az utasításokat.

-          Lari, készen vagy már? –türelmetlen hangja utat tör gondolataim között, ezzel is elhessegetve a szép képeket lelki szemeim elől. Megfogja hatalmas sporttáskámat, a lépcső felé indulok. Futócipőm segítségével lerohanok a lépcsőn, farmer nadrágom szűk, ami apának is szemet szúr. –Kislány, nem divatbemutatóra viszlek, hanem egy csapat kiéhezett, törtető fiatalhoz. –hosszú hajamat copfba fogom, nevetésemtől zeng az egész lakás.

-          Máskor sem öltözöm másképp. Örülj neki, hogy hosszúnadrág akadt a kezembe. –kinyújtva a nyelvemet, sikítva észlelem, hogy elkapja derekamat, majd vállára dob. –Úristen, tegyél le! Öreg vagy te már ahhoz, hogy az én súlyomat is a hátadon cipeld. Hetven év és a halál közt én már nem virgonckodnék. –ördögi mosolyom arcomra fagy, ugyanis időközben kiérünk a hatalmas terepjárónkhoz.

-          Nagyon felvágták a nyelved, nem gondolod? –nevetve dob be a hátsó ülésre, testem halk puffanással terül el a bőrön.

-          Azt már lassan tíz éve eleresztették. –mosolyogva fogom kontyba hajam, majd feliratos pólómon végigsimítva, elégedetten konstatálom az eredményt. –Van olyan, amit tudnom kell a találkozás előtt?

-          Tudod jól, hogy nem árulok el kulisszatitkokat. Ha ügyes leszel, kiismered őket, ha nem, akkor elbuksz. –időközben megérkezünk a stadionhoz, szívem melengetően dobban egyet. –Viszont egy gyerekre oda kell figyelned. –jellegzetes hangsúlyából ítélve rájövök, az a bizonyos személy a kedvence. Megcsóválva a fejem kipattanok az autóból, majd az edzőközpont felé véve az irányt, végigsétálok a folyosón. Több ember tartózkodik idekint, de egyik sem köti le a figyelmemet.

-          Szia. –egy nálam tíz évvel idősebb, kopasz férfi lép elém. –Sokat hallottam már rólad. –mosolyogva nyújtja kezét, de tekintve arra, hogy mindig megnézem az ágyúsok meccseit, tudom kivel van dolgom. –Thierry Henry vagyok.

-          Szia, Lari. –elfogadva kezét, magabiztosan megrázom, majd tartva a szemkontaktust megeresztek felé egy apró mosolyt. Többen végignézik cselekedetünket, de nem szólnak egy szót sem. –Mind a két öltözőt használjátok most? –kérdésemet követően egyáltalán nem lepődik meg, kezét átdobva vállamon, egy ajtó felé vezet.

-          Ide nyugodtan bemehetsz. –megtolva kinyitja előttem az akadályt, majd magamra hagyva, csapódik az ajtó.

Körbejárva a helységet, szemeim isszák a látványt. Mindig is azért rinyáltam apának, hogy hozzon el egy edzésére, de eddig a percig hajthatatlan volt. Hiába erősködtem, nem tartott felkészültnek eme megtiszteltetésre. Legalábbis ő így gondolta. Fejcsóválva kezdek el öltözni, az egyedüllét szokatlanul jót tesz most nekem. Szeretek a vérre menő meccsek előtt koncentrálni. Apa nem mondta, de ezen múlik az edzésem. Ha ma jól teljesítek, bevesz a csapatba, viszont ha elbukom, vissza kell nyernem a bizalmát. Ami mint tudjuk, egy karrierista apa mellett nem valami könnyű.

Halk kopogás zavar meg, cipőmet bekötve kezembe fogom kulacsomat, majd elindulok a pálya felé. Mindig így jelezte nekem az öreg, ha ideje elindulni.

Senki nem tartózkodik körülöttem, valószínűleg ők már régen a bemelegítésnél járnak. Kilépve a reflektorokkal megvilágított füves területre, arcomra szokatlan kifejezés ül. Talán boldogság, és remény. Remény, hogy meggyőzhetem édesapámat arról, hogy itt a helyem.

-          Csapat! –figyelmeztető hangja utat tör a halkan diskuráló focisták között. A legtöbbjüknek megakad rajtam a szeme, de csak mosolyognak próbálkozásomon. Egyedi mezem második bőrként simul hozzám, a kék-fehér garnitúra hátulján megtalálható nevem egy hatalmas négyes társaságában. –Bemutatom Larissat. Próbaedzésen van itt, szeretném, ha adnátok neki egy esélyt. –megszokott volt, hogy soha nem lányaként hívta fel rám a figyelmet. És ezt tiszteltem benne. Szeretem a lehetőségeket teljes mértékig kihasználni, de utálok előnyből indulni. Bólintva egyet, mosolyogva indulok el a kezdőpont felé.

-          Na, nézzétek már, ovisokat is beengednek a felnőttek közé. –barna szemű mosolygós férfi lép mellém, majd beszólásán nevetve lepacsizik pár haverjával.

-          Tudod, a kor néha nem befolyásolja az emberek agyi szintjét.  –cserfes mosolyomat megvillantva megnyújtom lábaimat, majd futáshoz beállva várom édesapám szavát.

-          Úgy gondolom, jó haverok leszünk. Theo Walcott vagyok. –meghajolva előttem poénosra veszi a nagy megismerkedést, mire szem forgatva ugyan, de bohókásan pukedlizem egyet.

-          Ha a két csatár végre befejezi a szórakozást, akár el is kezdhetne futni! –nevetve indulok el, de itt még majdnem a levegővétel is meg van szabva. A legtöbben engem figyelnek, viszont úgy igazán egyetlen tekintet ragad magával. Hosszabb haja egy pánttal van hátrafogva, őszinte barna szemei csillogva mérnek végig. Gyorsítva tempómon megpróbálom gondolataimból elhessegetni a szempárt, ugyanis most a bizonyításra kell gondolnom. Az rendben van, hogy tinédzser vagyok, de akkor is bizonyos határokon belül lehetek az. Valaki elkapja kezem, a hirtelen jött érintéstől kiráz a hideg, a szikrák érezhetőek közöttünk. Kirántva csuklómat szorításából, hatalmas nyikkanás csapódok be a fűbe.

-          Ne haragudj, de az edző már a csapatokat állítja. –szavai nehezen érik el agyamat, apró mosoly következtében újra segítségül nyújtja kezét. Elfogadva a jobbját felhúz, majd édes mosollyal arcán, elhadarja nevét. –Cesc Fabregas.

-          Lari. –elindulva apám felé, zavarban érzem magam. Ilyen átható pillantást még nem láttam senkinél sem. Még nem is ismerem, és máris rábíznám a titkaimat.

-          Walcott és Lari lesz a csapatkapitány. –bólintva egyet kihívó tekintettel nézek ellenfelem szemeibe. Andrew elhadarja az általam felügyelt csapatot, viszont a boci szemű ellenem van. –Tekintve arra, hogy két önjelölt négyesünk van, a megkülönböztető mellényt Lariék veszik fel. –kiadva az ukázt, helyet foglal a kispad nyújtotta kényelemben.

(Cali & El Dandee - Gol)

Beállva a kezdőpontra, tömérdek adrenalin áramlik szét testemben. Szívem dübörög, ereimben száguld a vér. Andrew ismeri a képességeimet, a gyengébb csapat az én oldalamon van. Kapus poszton a lengyel másodszámú található, viszont a középpályánk erősebb, mint az ellenfélé. Lepasszolva a labdát Wilsherenek, elindulok a tizenhatos felé. A focisták érdeklődve követik mozdulataimat, ezáltal nem figyelnek arra sem, hogy a labda felém száguld. Komoly arckifejezésem csupán egy maszk, magamban jót derülök ezen az egészen. Már megszoktam, hogy ilyen téren látványosság vagyok, de még mindig meg tud lepni a lesokkolt tekintet.

Az ellenfél kapusa, Manuel Almunia nem vesz komolyan, gyerekesnek véli próbálkozásomat. Oldalról Fabregas érkezik, ádáz tekintetében tűz lobog. „Ő is bizonyítani akar.” Látom, hogy becsúszni készül, így elrúgva a labdát, hallom, hogy a hálóban talál menedéket. A négyes játékos nem tud megállni, elkapva kezemet leránt a földre, így nem ütközik lábunk. Szájtátva figyelnek a játékosok, de én már csak a barna tekintetre tudok koncentrálni.

-          Gratulálok kislány! –Wilshere karom alá nyúl, majd felemelve megpörget a levegőben. Kacagva söpröm el szememből a tincseket.

-          Jól van. Úristen! Elég már! –Walcott megállva mellettem, kezeibe fogja arcomat. Szájával csücsörítve indít ellenem hadjáratot, de Jack karjai alatt átbújva meglököm a férfit, ezáltal a két focista csukott szemmel egymást boldogítja egy mézédes csókkal.

-          Fúj! –elborzadt tekintetüket rám emelik, szájukat feltűnően megtörlik. Egymásra pillantva egyöntetűen bólintanak, majd elindulnak felém. Sprintelve loholok életemért, viszont az oldalvonalnál megpillantom boci szeműt. Elrugaszkodva hátára ugrok, a nem várt súlytól viszont lábai megrogynak, nem tud már megtartani. Apám a kispadról figyel minket, elégedett mosollyal pásztázza körbe párosunkat.

-          Örülök, hogy ilyen jól elvagytok, viszont a meccset folytatni kéne. –valami arra késztet, hogy adjak Cesc arcára egy puszit. Egy olyan dolog, ami erősebb harcias énemtől is. Lehajolva leheletfinom csókot nyomok szája sarkára, majd kissé elpirulva felpattanok, és ismét a kezdőpont felé rohanok. Eddig soha nem voltam szerelmes típus, de ebben a srácban most megfogott valami.

-          Lari, esetleg ha kibámészkodtad magad, indíthatnál is. Nem gondolod? – Aaron Ramsey türelmetlenül dobol lábával, így eleget téve kérésének, egyenesen felé lövöm a labdát. Lefagyva figyeli a pörgő bőrt, agyában szerintem a lehetőségeket gondolja át. Kezdeti sokkja elmúlik, megfordulva, ollózva juttatja vissza az ellenfél térfelére a játékszert.  Kocogva indulok el a kapu felé, de támadásunk következtében édesapám belefúj sípjába.

-          Mára ennyi elég volt. Holnap találkozunk, és fiúk! Új csapattársatok van. –lelkem szárnyal a boldogságtól, szemeim előtt csupán a dicsőséget, és a bizakodást látom. Talán eljött az én időm.

-          Mindig is szerettem volna koedukált csapatban játszani. Fantasztikus lesz veled öltözni, és tusolni. –Theo perverz mosollyal mér végig, de ereiben megfagy a vér.

-          Hallottam Walcott! Ne is álmodj róla. –apám szavai az árnyékolt folyosóról törnek elő, kacagásom víz hangzik a hatalmas stadionban. A mókamester duzzogva indul el a többiek felé, én viszont lefekszem új otthonom füvére. Becsukva szememet, mosolyogva élvezem a szemerkélő eső által okozott hűtést. Valaki derekamra ül, kezeit pedig szemem elé helyezi. Arcomra adva egy puszit, megérzem férfias illatát. Kölnije lassan kúszik orrom felé, ezer közül is felismerném már.

-          Tudod, különleges vagy számomra. –hangja hatására gerincem mentén jóleső bizsergés fut végig. Mély levegőt véve, elégedett mosoly kúszik arcomra. –Már láttalak régebben is. –meglepődöttségemtől talán hitetlenségem erősebb. Elkapva csuklóját szabaddá teszem szemeimet.

-          Nem láthattál. –magabiztos kijelentésem megtörni látszik, ugyanis tekintete elidőzik arcom vonásain.

-          De. –bizonyítása miatt bólint is egyet. –Az akadémián. Miért nem mondtad el, hogy az edző lánya vagy? –szemeim kikerekednek, agyamban a vészcsengők megszólalnak. Nem akarom, hogy bárki is megtudja ezt. Egy éve vagyok a futball akadémia tagja, és ott már így is elterjedt a családi hátterem. Itt minél tovább akarom húzni a leleplezés időpontját. Azt akarom, hogy tudásom miatt ismerjenek el, és ne azért, mert éppen az apám szava döntő.

-          A világnak azt kell látnia, hogy van egy lány, aki törtető magatartását nem rejti véka alá. Aki egy kezdő pozícióért kiteszi a lelkét. Akinek nem pottyan minden harc nélkül az ölébe. Cescy, nekem nem volt könnyű gyerekkorom. Azt akarom, hogy az emberek végigkövessék a karrieremet. És nem szeretném, ha arról cikkeznének, hogy Andrew Morrison betette a legjobb csapatba lányát. –ádáz tekintettel mondom végig monológomat, egy idő után fordítottam a felálláson. A végére már én kerültem derekára, de úgy látszik nem bánta annyira. Itta szavaimat, és nekem erre volt most szükségem. Arra, hogy valaki barátjaként meghallgasson.

-          Ritka az ilyen fiatal a mai világban. De én segíthetek neked abban, hogy elérhesd az álmaidat. –apró mosolya megnyugtat, felspannolt szervezetemre jótékony zsibbadtság telepedik. Ilyen rövid idő után necces kijelentés, de megtaláltam a másik felemet.

-          Ugye Fabregas, ha elég idősek leszünk elveszel feleségül?! –mosolyogva simítok végig arcán, majd választ nem várva, elindulok az öltözőm felé, ezzel is lezárva napomat.

(Tessa múltbéli jelenet)

Az árvaházban nagyon sok gyerek vár arra nap, mint nap, hogy a következő szülők, akik belépnek az épületbe őt fogják választani. Én is ugyanígy reménykedtem minden nap, és vártam azt a két embert, akik egy olyan korú és olyan adottságokkal rendelkező gyereket szerettek volna, mint amilyen én voltam, de a napok, a hónapok csak teltek és én még mindig nem keltettem fel senkinek sem az érdeklődését. A legnagyobb csalódás mindig akkor ért, amikor a velem egykorú gyerekeket már magukhoz fogadta valaki, viszont nekem még mindig várnom kellett azokra az emberekre, akik kiszabadítanak az árvaház falai közül. Egyébként nem volt olyan vészes az élet az otthonban, volt pár nagyon kedves gondozó, akik folyton a kedvünkre próbáltak tenni, mert tudták, hogy hogyan is érezhetjük magunkat teljesen egyedül. Volt egy testvérpár pont abban a szobában, amelyikben én is laktam. Közel öt évig voltak a lakótársaim, de mindig is azon voltak, hogy ott tegyenek keresztbe nekem ahol tudtak, és általában ezt mindig azelőtt a szülők előtt tették, akik örökbe akartak fogadni, mert persze mi is lett volna akkor, ha engem hamarabb visznek el, mint őket. Remélem nem kell mondanom, hogy két már kiskorában hisztis lányról volt szó, mindenért kiverték a balhét és nyafogtak, ha valami nem úgy sült el, ahogy azt ők szerették volna.

Egyik karácsonykor egy házaspár jött be az árvaházba és meglepő módon nem egy csecsemőt szerettek volna magukhoz venni, mint általában mindenki, hogy a gyerek ne emlékezzen rá, hogy kiskorában milyen sors jutott neki, hanem egy idősebb gyermeket szerettek volna. A pár feltűnően sokat járkált körülöttem, így nagyon megörültem, viszont nem bíztam el magam, mert sokan csinálták már ezt. Így visszagondolva úgy viselkedtek velünk, mintha állatok lennénk egy kisállat kereskedésben. Beraktak minket egy úgynevezett kirakatba és hagyták, hogy a vevő válogasson. Ha jött egy fiatal házaspár, akkor mindig a szokásos volt a menetrend. Fel kellett öltözni a legjobb ruhánkba, amit az ott töltött évek alatt sikerült vennünk, vagy magunknak varrnunk, aztán mindenkit betereltek egy nagy játszóház szerű helységbe, ahol a legkisebbek játszhattak, az ovis korosztály rajzolhatott vagy éppen színezhetett, a nagyobbak pedig olvashattak, vagy a saját művészi képességeiket engedhették szabadjára. Természetesen én mindig úgy tettem, mintha olvasnék, vagy csak egyszerűen kimentem a fiúkkal és néztem, ahogy fociztak, amit az ott dolgozók nem néztek jó szemmel mondván, hogy a futballt hagyjam a fiúkra, mert nekem ez úgysem fog menni, így ne is pazaroljam arra az időm, hogy kint ülök és bámulok őket. Persze párszor megpróbáltam zsonglőrködni labdával, de elég hamar feladtam és inkább csak ültem a pálya szélén nézve, ahogy ők harcolnak. Akkor is éppen próbáltam magamnak és az ott dolgozóknak bizonyítani, amikor az a pár jött, akik engem szerettek volna örökbe fogadni. El sem hittem hisz tizenöt évesen minden álmom ez volt.

-          Ő itt Tessa, nagyon szorgalmas, imád énekelni ezért oszlopos tagja az árvaházi kórusnak és amint látják még a fiú sportokhoz is ért egy keveset. Bár ebben inkább csak néző. – az igazgató kiolvasva mindezt egy mappából elismerően mutogat a szülőknek, én pedig eléggé kényelmetlenül éreztem magam, hogy ott állok vigyázban és várok arra, hogy igent mondanak-e nekem vagy nemet. Sugdolóztak előttem még egy kicsi én pedig minden mondatnál szerettem volna kitalálni, hogy miről is van éppen szó, de körülbelül két perc után elmentek és magamra hagytak. Gondoltam, hogy nemet fognak mondani, de arra nem számítottam, hogy ezt a negatív visszajelzést nem fogják kimutatni, hogy legalább ne is reménykedjek egy percig sem, hogy végre lesznek szüleim.

Tizenöt év úgymond bezártság után az ember kezd felnőni én pedig már egy jó ideje eldöntöttem, hogy ha kijutok innen, akkor bárhogy is, de nyomára bukkanok azoknak szülőknek, akik ide juttattak engem, bár ki tudja, hogy velük, most hol tartanék. Leültem az egyik székre majd egy könyvet a kezembe véve kezdtem el olvasgatni. Nem tudtam, hogy miről van szó, a szavakat csak olvastam egymás után, viszont érteni nem étettem meg őket, és nem is akartam, csak le akartam kötni magam, hogy eltereljem a figyelmemet az előbbi kudarcról. Fél óra kamuolvasás után kezdett zavarni, hogy a törtnet vonala körvonalazódik a fejemben így kicserélve egy másikra egy újabb olvasmány közepébe kezdtem el beleolvasni.

-          Tessa, pakolni. Most! – nem értettem először az igazgató szavait, mert túlságosan el voltam foglalva egy Hamupipőkéhez hasonló történet boncolgatásával.

-          Mármint? – értetlenkedő hangomra, az igazgatónő csak szem forgatva figyelt és újra elismételte, hogy mit tegyek kicsit érthetőbben és hosszabban, hogy biztos, hogy megértsem, minden szavát.

-          A ruháidat és cuccaidat pakold össze most, ugyanis az előbbi párnak nagyon szimpatikus voltál és már elintéztük a papírokat is. Szóval indulás van negyed órád, de ne legyen több. – negyed óra, könyörgöm az örömtől minimum öt perc alatt össze tudtam volna pakolni arról nem is beszélve, hogy végre otthagyhatom azt az idegesítő ikerpárt, akik mindig keresztbe tettek nekem.

Felérve a szobámba az ágy alól egy pillanat alatt varázsoltam elő a bőröndöm, majd a ruháimat szó szerint csak belegórtam. Úgy éreztem ebben pillanatban nem fogok a hajtogatással pepecselni. Az egyéb tárgyaimat egy másik táskába pakoltam bele, majd a posztereimet a falról csak egyszerűen leszakítottam. Fogalmazhatunk úgy, hogy a boldogság pakolt és nem én. Mikor teljesen úgy éreztem, hogy kész vagyok a volt ágyamat megigazítottam majd egy utolsópillantást vetve az eddigi lakhelyemre elindultam az új felé. Az ajtóba viszont két nem várt ismerősbe botlottam bele.

-          Csak nem jött két olyan ember, akik egy ilyen lányt szeretnének. Hát sok szerencsét a szülőknek hozzád lesz veled elég bajuk. – nevetve léptek be a szobába, majd ő is előhúzva a bőröndöt pakolni kezdtek. Igazságtalanak éreztem a sorsot, hogy őket is én engem is egyszerre visznek el, hiszen nekem annyit ártottak, hogy simán kiérdemelték volna, hogy várniuk kelljen pár évig erre a megváltásra.

-          Készen vagyok igazgatónő. – leérve a cuccomat a sarokba pakoltam, hogy ne legyen az indulásig láb alatt, most pedig tudtam, hogy mi következik. A többi gyerek elmenetelénél már számtalanszor megfigyeltem, hogy mi is jön az után, hogy a szülők kiválasztják azt a lány vagy azt a fiút, akik velük mennek.

-          Rendben. – egy üvegajtóhoz lépve a szülőknek kialakított társalgó felé vezetett, majd a párral szembe leültetve magunkra hagyott miket. Jobban megnézve őket már eléggé a középkor végén jártak, mármint nem a korukat szerettem volna leszólni, de voltak körülbelül már ötven évesek, így nagyon is megértettem, hogy miért nem egy csecsemőt szeretnének örökbe fogadni,az viszont nem volt teljesen világos, hogy miért nem hamarabb tették mindezt.

-          Szerbusz kedvesem, én Maria vagyok, ő pedig itt Mario, te pedig bizonyára Tessa vagy. – aprót bólintva jeleztem, hogy így hívnak, majd Maria tovább folytatta. – Mostantól mi leszünk a szüleid, remélem, hogy nagyon jól fogod érezni magad nálunk. Nemsokára indulunk, csak még megvárjuk a testvéreidet. – testvéreimet? Tudtommal, nincs testvérem. Egy perc gondolkodás után fájdalmasan ért a felismerés, hogy valószínűleg az ikerpárra gondolt, aki eddig is és valószínűleg ezután is meg fogják keseríteni az életemet.

-          Megjöttek a lányok is. Így teljesen meg is lennék. Na sok szerencsét nektek az élethez  és remélem, hogy jól éreztétek magatokat nálunk. – megölelve búcsúzott el tőlünk én pedig már azon járattam a fejem, hogy mégiscsak jobb lett volna, ha itt maradok, minthogy az ikrek legyenek a tesóim.

-          Nos gyerekek ez lesz a házatok. -  a terepjáró egy nagy fehér ház előtt állt meg, én pedig azt hittem, hogy csak képzelődök, hiszen ilyen házam maximum újságban, vagy tévében láthattam eddig. A szobaleosztás egyszerű volt ebben a nagy házban, mindenkinek egy külön bejáratú szoba jutott.

Nagyjából fél év telt el azóta, hogy a Swallow család tagjai vagyunk és a testvérpár már körülbelül tíz évvel öregített meg a sok csipkelődéssel és piszkálással. Az egyik nap Maria nagy lendülettel jött be a szobámba, amikor éppen a házimat csináltam majd a bőröndömet kidobva az ágyra jelezte, hogy pakoljak. Persze nem értettem, hogy miért, de engedelmeskedtem, hiszen sohasem volta az a szófogadatlan gyerek. Az összepakolás után még mindig nem mertem megkérdezni, hogy miért kellet ezt tennem, ezért csak követtem Mariát és azt tettem mit mondott. Bepakoltam az összes ruhám és mindent ugyanúgy, mint mikor az árvaházból költöztem el.

-          Hová megyünk? – kissé rekedtes hangom jelezte, hogy nem akartam megszólalni, de a kíváncsiság hajtott előre.

-          Mi sehová. Te mész el egyedül egy akadémiára. – hangja mogorva és hideg volt. Nem tudtam elképzelni, hogy miért is kaptam ezt, de nagyon érdekelt, hogy mivel érdemeltem ezt ki.

-          De miért? – kissé felkaptam a hangom, de próbáltam nyugodt maradni.

-          Velem ne kiabálj, nem vagyok köteles neked magyarázkodni. Elmész és kész. – betéve a cuccaimat kocsiba Mario vitt el arra az akadémiára, amiről Maria beszélt.

Az akadémia nem más volt, mint egy fociakadémia, ami nagyon meglepett, hisz én nem is tudtam focizni, csak próbálkoztam vele, aztán feladtam, mert jobbnak láttam, ha én inkább csak aktív néző vagyok ebben a sportágban. Továbbá mindamellett, hogy nem értettem, hogy miért pont fociakadémiára kellett jönnöm, azt sem értettem, hogy egyáltalán miért kellett eljönnöm és miért volt Maria olyan közömbös velem. Sok kérdés merült fel a fejemben persze egyiket sem tettem fel, mert tudtam, hogy úgysem kapnék választ egyikre sem. Mario amúgy is egy visszahúzódó egyén volt tehát őt hiába is kérdeztem volna semmit nem mondott volna nekem, vagy éppen semmit nem tudott volna mondani, mert elképzelhető az is, hogy Maria őt be sem avatta abba, hogy ide jöjjek. Erősen agyaltam majd mikor már Mario kísért be az épületbe akkor esett le, hogy biztos az ikrek mondtak valamit, ami miatt ide kellett jönnöm. Őket jobban szerették, mint egem így nem lett volna nagy meglepetés, ha valóban ők is érintettek lennének. Belépve a kollégiumi szobába kissé ismerős a felállás az árvaház miatt. Az egyik oldal az egyik lányé másik pedig a másiké. Hihetetlen, de megint oda kerültem, hogy nem volt senkim. Se családom, se barátaim. Lepakolva az üres térfélre csak ültem az ágyon és vártam valamire. Nem tudtam, hogy mire is pontosan, de valamire vártam. Fél órát ültem egyhelyben és a sírásomat próbáltam meg egész idő alatt visszafogni, viszont egy idő után irányíthatatlanul elkezdett folyni a szememből a könny. Semmit sem értettem és nem is akartam, de elhatároztam, hogy bármi történjen is velem, meg fogom keresni az igazi szüleimet, amikor pedig erre jutottam kinyílt az ajtó és egy ismeretlen lány sétált be rajta…

Chapter 30.

Sziasztok! Köszönjük szépen a szavazatokat, ahogy a visszajelzéseket is, amit kaptunk.:)
Az új rendszeres olvasókat köszöntjük a blogon, reméljük tetszeni fog a továbbiakban is a történet!:)
Jó olvasást!
Puszi Lari, Tessa

(Larissa)

(3 Doors Down - Changes [magyar])

Megpillantva a mappa tartalmát, szokatlan csalódottság súlyt végig lelkemen. Mégis mi ez az egész? Rólam szóló cikkek tömkelege díszíti az egyszerű tartót, több paparazzi fotóval megspékelve. Minden képen mással vagyok, de a legtöbben Fabregassal vagyok látható. Oldalas jellemzések, sporttörténeti cikkek, valamint újságból összeszedett pletykák akadnak kezeim közé. Ujjaim kihűlnek, remegésük nem csillapodik egy percre sem, de nem hagyhatom abba a kutatást. A földön ülve, rengeteg dolog jut az eszembe, mégpedig az, hogy egy összeesküvés áldozata lettem. Olyan személyek nyomoznak utánam, akiktől nem ezt vártam volna. De erre mondják azt, hogy mindenki valami ok miatt jelenik meg újra az életünkben. Nem véletlen az sem, hogy Brian itt lakik Madridban. Az a srác, aki világéletében Angliát szerette. Nem értem a miérteket, ahogy azt sem tudom megfejteni, hogy Daniel és Brian mióta ilyen jó barátok. Mi van akkor, ha ketten akarják tönkretenni az életemet, én pedig még csak nem is gyanakodtam a kékszeműre.

Újabb adag képet kezembe véve, tátott szájjal nézem végig a Fabregassal töltött éjszakáinkat. Azokat, amikről fogalmam sem volt. Sejteni sejtettem, hogy lefeküdtünk, de arra legvadabb álmomban sem gondoltam volna, hogy mindezt megörökíti az idősebb testvér. A düh másodpercek alatt áramlik szét testemben, de az ajtó nyitódása megakadályoz minden tettemben. Elrejtőzve az asztal alatt, megfeszülve várom azt a férfit, aki egy ideje már lencsevégről figyeli életem.

A léptek egyre hangosabbak, valószínűleg felém igyekszik. Az arcát nem látom, lehet Daniel is akár. Kezeim közé kapva a mappát felpattanok, és becsapva magam után az ajtót, egy kis előnyt nyerek a férfivel szemben. Haragomnak hála, rengeteg erőm van most a futásra. Lábamat egyáltalán nem érzékelem, csak a menekülés lebeg szemeim előtt. Hallom a dobogást magam mögött, de szerencsére már Cescy szobájához érkezem. Beesve az ajtón kulcsra zárom a mahagónit, majd remegő kezekkel Fabregas arca elé dobom életemet. Elég régóta tart már megfigyelésem, és ez a hír egyáltalán nem kecsegtető most számomra.

-          Ez micsoda? –értetlen tekintettel néz fel szemeimbe, de nem hiszek már neki sem.

-          Neked nagyon is tudnod kéne. Meddig terveltétek ezt a bátyáddal? Miért pont most jelentetek meg az életemben? –hangom megkeményedik, a csalódottság egyetlen szikráját sem mutatom a külvilágnak.

-          Miről beszélsz? –zavarodott kifejezése kissé elbizonytalanít, de tekintve arra, hogy úgy ismer, mint a tenyerét, lehet így akarja ezt nálam elérni.

-          Emlékszel erre? Valószínűleg az egyik jól sikerült esténk eredményezte ezeket a képeket. Na, és a férjemet megismered még? –kitépve a képeket a kék mappából, arcához egészen közel helyezem. Döbbenet fut végig kisfiús ábrázatán, lehet, ő valóban nem tud erről az egészről semmit sem.

-          Fogalmam sincs mi ez Lari. –meg akarja fogni kezeimet, de hátrébb lépve, felemelt fővel pillantok végig rajta. Külsőm zilált, de egyáltalán nem ez a legfontosabb most. Valaki dörömbölve hívja fel magára a figyelmet.

-          Meg tudom magyarázni kislány. Csak engedj be, és hallgass meg. –őszinteség csöpög az idősebb Fabregas szavaiból, viszont a nyugalom valamiért nem akar elérni.

-          Nem érdekelsz Brian. Átvertél, mind a ketten átvertetek. Soha, soha a büdös életbe nem akarlak titeket újra látni! –sikítva vetek véget életem e szakaszának, felkapva tréningemet, mérgesen indulok el az ablak felé. Annyira nem lehetünk magasan.

-          Kérlek, ne tedd ezt. –Cescy kezem után kap, szemeiből csak a könyörgést és a sajnálatot tudom most kiolvasni. Valóban komolyan gondolja mindezt, de nem foglalkozom most ilyenekkel. Kinyitva az erkély ajtót, szétnézés nélkül egy szaltó segítségével kiugrom. Utólag belegondolva hülye ötlet volt, ugyanis alattunk egy hatalmas medence található, így sikeresen a vízbe érkezem. Nagy levegőt véve jövök fel, majd kiúszva a széléhez, könnyed mozdulattal lököm fel magam a kövezett részen. Utoljára felpillantva barátomra, csalódott tekintetét örök életre gondolataimba vésem.

Nem tudott róla, és nem hazudott azzal, hogy letagadta a nyilvánvalót. Lehajtott fejjel lépkedek a hátsó kapu felé, majd múltamat magam mögött hagyva, edzőm lakása felé veszem az irányt. Nincs kedvem taxit hívni, így inkább futva teszem meg a több kilométeres távot. Valószínűleg nem ez lesz életem legjobb döntése, de nem maradhatok már itt. Túl sok embertől kaptam már pofont, olyanoktól, akiktől nem szerettem volna mindezt. Egy autó, dudálással hívja fel magára a figyelmet, könnyeim elvegyülnek a ruhámon található vízcseppekkel. Nem foglalkozom velük, nem érdekelnek már az emberek. Csalódtam, és ráadásul mindezt úgy kaptam meg, hogy csak egy kis boldogságra vágytam. Valóban nem érdemelném meg? Miért kellett egyáltalán legjobb barátom iránt is gyengéd érzéseket táplálnom? Ezért nem jó a szerelem, mert öl, butít, és nyomorba dönt. Főleg akkor, ha két ember iránt is ugyanazt érzed. Borzasztó a tudat, miszerint két szék közül ismét a földre ültem, annyi különbséggel, hogy bármelyik srácot is felhívnám, mellettem lenne. De kell nekem amúgy is bonyodalmas életembe a konfliktus? Mert úgy gondolom nem.

(Akcent feat Ruxandra Bar - Feelings On Fire)

Átpillantva régi családi házamra, egy belső érzés azt sugallja, menjek be. El kell köszönnöm Sergiotól, a lelkem csak akkor nyugodna meg egy kicsit. Szívdobogásom úgy erősödik, ahogy a ház felé közelítek. Sergio szokásához híven nem zárta be az ajtót, így viszonylag könnyű dolgom van. Bár ezen a környéken nem is kell féltenünk magunkat a betörők késeitől.
Felbicegve a lépcsőn, beosonok a besötétített szobába. Férjem derekán a takaróval fekszik puha ágyunkban, lassú légzése megnyugtató számomra. Lefagyva állok az ajtóban, apró neszre várva, ami tudatja velem, hogy van itt még valaki. Valaki, aki segít neki a továbblépésben. Közelebb lépve hozzá leguggolok mellé, majd végigsimítva haján, halkan suttogni kezdek.

-          Sajnálom, hogy azt fogod érezni cserbenhagytalak. De úgy érzem, most ez a helyes. Biztos meg fogom bánni, viszont azt nem, hogy megismertelek téged. Igaz, az életem mostanában tele van bonyodalommal, fájdalommal, de ugyanúgy szeretlek téged, mint kapcsolatunk elején. Be kell ismernem magamnak, te vagy a végzetem már. Fájni fog, ebben biztos vagyok, de erős férfi vagy. Túl tudod tenni magad ezen. Nem tartom magam felejthetetlen személynek, de az száz százalék, hogy én mindig emlékezni fogok rád. –hangom elcsuklik, szívem vágtatása próbál megakadályozni, de agyam már eldöntötte a tettemet. Innen már nincs visszaút. Utolsó mondatomat fülébe suttogva adom tudtára, legmélyebb érzéseimet. –Sos mi vida, Chico. –számat ajkaira tapasztom, testem megrázkódik. Ha tehetném, ordítanék, viszont nem kelthetem fel. Nem hallgathatja végig előbbi monológomat úgy, hogy minden szón tisztán átrághatja magát. Nem adhatom fel terveimet, viszont tudom, ha kérne, maradnék. Maradnék, mert ő már az életemet jelenti. Halk szipogás üti meg a fülemet, gyomrom másodpercek alatt rándul görcsbe. Remegő végtagokkal indulok el a zaj forrása felé, érdes sóhajjal próbálom kicsit lenyugtatni szívemet. Kinyitva az ajtót, állam egészen a padlóig zuhan. –TE?

-          Én… én… - könnyeim megállíthatatlanul folynak, több olyan ember árult el ma, akiktől nem vártam volna efféle tettet. Kezem lendítem, ismerősöm arcán hatalmas csattanással nyugszik meg remegése.

-          Hogy tehetted ezt? Miért pont velem? Mit képzelsz magadról? Már nem elég a félisten portugál az ágyadba? Kell a testvéred férje is? Undorító vagy. –szinte köpöm szavaimat afelé az ember felé, aki ugyanúgy a legnehezebb időkben támogatott. Agyam nem tudja felfogni a történteket, hihetetlenül mérges vagyok most rájuk.

-          Hagyjátok már abba. –egy nyúzott, fáradt hang töri meg a köztünk keletkezett vitát, testvérem még mindig a földön ül, és zokog. Arcát kezeivel eltakarja, az általam okozott sérülése tisztán látható. Férjem mellé lépve, mosolyogva suttogom érzéseimet fülébe.

-          Igaz, hogy én is megcsaltalak, de legalább nem a testvéreddel, vagy a legjobb barátoddal tettem ezt. Tudod Sergio, túlzottan komolyan veszed az ellenem elindított hadjáratodat. De nem baj. Ha harc, hát legyen harc. Ezt a csatát elvesztettem, de a háború győzelem ízét már a kezemben érzem. –édes, behízelgő hangom hallatán hatalmasat nyújtózik, viszont szemei egy pillanat alatt pattannak ki.

-          Lari, te mit keresel itt? –fáradt tekintete elidőzik ördögi mosolyomon, arcomon már egyáltalán nem látszik az előbb észlelt csalódottság.

-          Csak visszahoztam a gyűrűket. Egy vagyon lehetett, így kár lenne, ha a kukában kötne ki. – Tessa felzokog, viszont a szavakat egy nézésemmel belésulykolom. Cselekedetemet nem állíthatja meg, az eljegyzésit, illetve a karikagyűrűt óvatosan teszem le az éjjeli szekrényre.

-          Lari, ez csak egy baleset. Hidd el, nem… - kacagva dobom hátra hajam, metsző nézésemet viszont nem kerüli el Tessa rémült tekintete.

-          Nem önszántadból hoztad haza húgomat, pisztolyt fogott a fejedhez, és kényszerített arra, hogy vidd az ágyadba. Igaz? –gúnyomat nem tudom elfedni, de már nem is akarom. Ideje, hogy mindenki megismerje a valódi Larissa Morrisont…

(Tessa)

-          Hola Tessa! Régen láttalak, mi szél hozott erre felé? – Sergio ismerős hangjára kaptam fel a fejem és teljesen meglepődtem, hogy itt látom, bár nem teljesen kellett volna, hiszen többször is szórakoztatta a csapatot az öltözőben és az edzésen is egy-egy jó ritmusú dallal.

-          Hola örülök, hogy megint látlak. Éppen ünneplünk nincs kedvetek csatlakozni? – néhány barátjára néztem, akiknek az arcáról nem tudtam kiolvasni, hogy szeretnének-e két idegent a társaságukba fogadni, így nem is nagyon szerettem volna erőltetni a dolgot.

-          Ünneplésre mindig vevők vagyunk, de szerintem üljünk át egy nagyobb bokszba, ahol mindenkinek lesz elég helye. – Sergio intett egyet a pultosnak, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy elég sokszor látogathatja ez a helyet, ugyanis a srác két perc múlva már a létszámnak megfelelő mennyiségű pohárban egyensúlyozta felén az italokat.  – Nos akkor mit is ünneplünk? – magasba emelve poharát egy mosolyt láttam megvillanni az arcán majd a válaszomra várva tartotta még mindig a magasba a poharat.

-          Újra elkezdtem stúdiózni és várhatólag nemsokára egy CD-t is kiadok majd. Persze ez még a jövő zenéje, de ezek a nagyvonalakban a terveim. – mosolyogva emeltem el egy poharat én is a tálcáról majd Sergiot utánozva én is a levegőbe emeltem. Öten ültünk összesen a bokszban, amiből egyedül Matíasnak nem tetszett az, hogy társaságot kaptunk. Bár meg is értettem, hiszen ő hozott el ide és én mégis másokhoz csapódok, viszont ő is megérthetne, hogy jól esik a társaság.

-          Akkor koccintsunk Tessara! – valószínűleg kissé elpirultam, de próbáltam leplezni mindezt. Lehajtottam a pohár tartalmát, amit nem nagyon kellet volna, ugyanis valamilyen tömény alkohol kaparta végig a nyelőcsövemet. Arcom pedig ennek hatására elég vicces grimaszt vett fel. – Akkor ki akar elsőnek énekelni. Elvégre ez egy karaoke bár. Ne haragudj, hogy ilyen bunkó vagyok, de elfelejtettem a neved. – Sergio próbálta keresni a szavakat, hogy hátha eltalálja a nevet, de inkább feladta és várta, hogy az orvosom magától mutatkozzon be.

-          Matías. – maratoni kézfogásokat követően, barátom tudta, hogy az éneklésre szeretnék rávenni, így még mielőtt téma lehetne a dolog lepasszolta a megtiszteltetést másnak. – Viszont ha arra akarsz rávenni, hogy énekeljek, akkor ahhoz még nagyon sokat kell fizetned a piáért. – persze az egész asztal nevetésben tört ki. Itt mutatkozott meg, hogy tényleg nagyon zárkózott lehet, ha csak a pia hatására tud ellazulni és énekelni egy kis tömeg előtt. – Viszont gondolom Tessa szívesen énekel nekünk. – meglepett ez a mondata, és nem tudtam, hová tenni, de igaza volt én szívesen énekeltem, hisz mindig is ez volt az, amit szerettem volna és szeretek csinálni. Felállva a dalok listájához léptem és keresni kezdtem egy megfelelő szám után, majd hirtelen mellém lépett valaki, aminek a hatására egy kisebb sikoly hagyta el a számat.

-          Gondoltam csatlakozom. – intve a pultosnak még egy kör italért a zenelistát kezdte el ő is bámulni, majd mutatva nekem néhány számot egyikre sem tudtam azt mondani, hogy azt szeretném énekelni. – Itt van még egy kör pia, muszáj meghallgatnom a barátodat éneklés közben. – nevetésünk az asztalig hallatszott, ahol Matías kapta fel a fejét, bár biztos nem tudhatta, hogy róla beszélünk.

(Timbaland - If We Ever Meet Again)

Nagy nehezen sikerült kiválasztanunk egy olyan számot, ami mindkettőnknek tetszett, majd az éneklésünktől zengett az egész épület. Meglepődtem azon, hogy Sergionak milyen jó hangja is van. Annyira meglepődtem, hogy nem csak a labdával bánik szépen, de a hangjával is. Szám végén mindenki tapsolt nekünk, majd a focista átkarolva derekamat buzdított arra, hogy hajoljunk meg. Szerintem fölösleges volt, de hagytam, hogy ússzon az éneklés okozta siker tengerében. Az éneklés alatt annyira nem figyeltünk Matíasra, de annyit biztosa tudtunk, hogy nem egy pohárkával ivott meg közel négy perc alatt.

-          Matías minden rendben? - aggódva léptem oda hozzá. Engem is megütött már az az erős ital, amit a focisták isznak, de barátom teljesen kikészült tőle.

-          Énekelni akarok. – ingatag lábakon megállva lépett mellém és próbált volna a zenegép felé menni, de egy lépés után már botlott meg és akadt össze mind a két lába.

-          Hívok nektek egy taxit, ha gondolod, mert valaki nagyon sokat ivott ma. – átdobva Matí kezét a vállamon egyedül próbáltam meg őt kivonszolni a bárból, viszont szerencsére félúton segítséget kaptam.

-          Köszönöm. – egy apró pillantást vetve rá próbáltam meg megköszönni a segítséget. Szerencsére ilyenkor szórakozóhelyek és a bárok előtt hemzsegte a taxik, így elég könnyedé hozzájutottunk egy szabad autóhoz. Több kevesebb sikerre sikerült beültetni Matít az autóba, majd meglepetésemre Sergio ült be az első ülésre és ő kezdte el bediktálni a megfelelő címet. Nem nagyon beszéltem eddig vele, és nem is volt rá olyan sok alkalmam, hogy ezt megtegyem, de határozottan állítom, hogy nagyon segítőkész. Viszont azt nem tudom, hogy Larival miért romlott meg a viszonyuk. Az újságokban elég sok helyen már nem a sportteljesítményeikről lehet olvasni, hanem a magánéleti problémáikról. A ház előtt megállva Sergio állta a fizetést, majd ismét a segítségemre volt, hogy eljuttassam a dokit az ágyig. – Nagyon köszönök mindent. Nem is tudom, hogy boldogultam volna nélküled. – mosolyogva sétáltunk ki a szobából, majd a földszintre érve az ajtóban álltunk meg újra.

-          Szívesen, ennyi a minimum azok után, hogy én itattam le ennyire. – kis szünetet tartva vártam, hogy szeretne-e még valamit, aztán éppen elköszönésre nyitottam volna a szám, amikor ő törte meg ismét a csendet. - Nincs kedved átjönni hozzánk és folytatni az ünneplést. A barátod kicsit félbeszakította a bulit. – kicsit meglepődtem az ajánlatán, de azt gondoltam, hogy miért ne? Rábólintva a meghívásra nem kellet sokat sétálni, hogy náluk találjuk magunkat. Sokszor jártam már ebben a házban testvérem miatt, de úgy még nem tartózkodtam itt, hogy ő nem volt itthon. Sergio tényleg bánhatta, hogy leitatta Matíast, ugyanis a kezében egy üveg borral és két pohárral tért vissza. – Egy kis kárpótlás az este miatt. – majd kitöltve az italokat beszélgetni kezdtünk.

(The Veronicas - 4ever [magyar])

Kis szünet után már elég későnek éreztem az időt, így felállva az ajtóhoz sétáltam és búcsúzni készültem. Viszont az eszemet teljesen elvette az alkohol és az isten tudja miért ajkaim megtalálták Ramos ajkait. Fogalmam sincs miért tettem, de nagyon  jó esett egy férfias csók ebbe a percben és ahogy éreztem a spanyol sem ellenkezett. Tarkómat megfogva még erősebben vont magához, majd az ajtónak tolva csókolt tovább. Ajkai vándorolni kezdtek testemen, aminek hatására halk nyögések szakadtak fel a tüdőmből. Magamhoz rántva ismét száját csókoltam, majd a csókcsata hevében ölébe kapva indultunk el az emeletre. Belökve a hálószobaajtót hamar a puha franciaágyon találtam magam. Élveztem, hogy valaki újból érezteti velem, hogy nő vagyok, hogy valaki olyan szenvedélyesen csókol, amilyen csók már hiányzott az életemből. Megszabadítva Sergiot a felsőjétől kezemmel végigjártam kockás hasát, majd ő is követve tettem, megszabadított a jelen esetben a fölösleges ruhadaraboktól. Fejem fölé lefogva két kezem kezdte el ismét apró puszik segítségével felfedezni a testem. Változtatva testhelyzetünkön már a derekán ülök majd leutánozva lépéseit én is puszikkal kezdtem el őt ostromolni a teste különböző pontjain.

-          Kívánlak! – egyetlen szó kellett most ahhoz, hogy még jobban belelovaljam magam ebbe az egész dologba. Az agyamat innentől kezdve elvakította a szürke köd és nem tudtam semmi másra csak Sergiora és az éppen tett dolgokra koncentrálni. Nyögésektől visszhangzott a szoba, vágyainknak már nem tudtunk határt szabni. Életem egyik legfelejthetetlenebb estéjét egy alkoholos mámorban kellett átélnem, ami egyben fájó pont is hisz ki tudja mennyire fogok emlékezni az együtt töltött percekre.

Kinyitva a szememet a fehér ágyneműhuzat szinte égette a tekintetemet, majd hirtelen eszmélve kaptam fel arra a fejem, hogy nekem nem is ilyen színű huzat díszíti az ágyamat. Óvatosan hátranézve ijedten vettem észre, hogy ki is fekszik mellettem. Ramos mély szuszogásának levegője érinti a hátam mire testem összerezzen. El sem hittem, hogy képes voltam lefeküdni Sergioval, aki a testvérem férje. Hihetetlenül éreztem magam. Kicsúszva az ágyból a fürdő felé vettem az irányt, majd a zuhany alá beállva folyattam magamra a hideg vizet. Kellett egy jó tíz perc mire ismét eljutott a tudatomig tettem, majd hirtelen hangos zokogásban törtem ki. Kilépve a fülkéből testem köré csavartam egy törölközőt, majd a mosdókagylónak dőlve tartottam a kezem, hogy felfogják a szememből induló könnyáradatot. 

Hallottam, hogy valaki belép a szobába és beszélni kezd, így a tüdőmből fel-felszakadó zokogást kezemmel próbáltam meg hárítani kisebb nagyobb sikerekkel. Mikor már éreztem, hogy sikerült annyira lecsillapítani a sírásom, hogy tudtam nem lesz semmi árulkodó jele annak, hogy itt vagyok, akarva akaratlanul is szipogtam egyet, így az ajtó kicsapódott engem pedig sokkhatásként ért, hogy testvérem állt a másik oldalt. Hitetlenül nézett rám, majd mikor próbáltam volna megmagyarázni, hogy csak a sok alkohol miatt történt meg mindaz, amit előző este csináltunk, tettemért egy óriási pofonnal jutalmazott meg. Keze csattanása visszhangzott a fürdőszobában, majd a földre rogyva fogtam rossz cselekedeteim eredményét. A mellkasomban őrjítő szorítást és fájdalmat éreztem a könnyeim pedig ismét elkezdtek leszánkázni az arcomról.  Lari kiabálása és azok, amiket mondott nekem még annál is lejjebb nyomtak a szégyenben, mint ahogy azt lehetett. Végül a felém szegezett kiabálását Ramos zavarta meg, amint álmos fejjel intett minket csendre. Ő még olyannyira nem volt magánál, hogy azt sem fogta fel, hogy a felesége áll előttem és a felesége tesója, akivel az előző éjszakát töltötte a hideg fürdőcsempén ül. Zokogva figyeltem Lari tetteit, és azt, hogy ezt az egészet én tettem tönkre. Lehet, hogy ha előző este nem megyünk el bulizni, akkor ez az egész nem így alakul.  Lehet, hogy ha nem fogadom el a meghívást és otthon maradok Matías mellett, akkor ez az este meg sem történik. Túl sok a fejemben a mi lenne, ha kérdés, és jelen esetben túl nagy ahhoz a szégyenérzetem, hogy megpróbáljam Ramos igazát támogatni, miszerint ez az egész egy baleset volt, amit egyikünk sem tervezett meg előre.

Chapter 29.

Sziasztok!:)

Egy kis közérdekű közleménnyel kezdenénk.:) Tessával megnyitottunk egy új blogot, igaz ennek semmi köze nem lesz a focihoz, viszont spanyol szereplőkkel lesz tele.:) Akit érdekel, azt szívesen látjuk az oldalon.:)

Az új fejezet pedig felkerül, jó olvasást!:) Puszi Lari, Tessa.

(Larissa)

(Glee - Dream On)

A szerelem egy bizonytalan, elmúló érzés. Mégis gondolataimban ez a szó szerepel Fabregas neve mellett. Az intenzivitása kissé megvisel, Sergio mellett sem éreztem hasonlót. Pedig úgy gondoltam felnőttem a szerelemhez, elég idős lettem a házassághoz. Kiskoromban mindig azt hajtottam barátaimnak, hogy soha nem megyek férjhez, mert nem fogom tűrni, hogy bárki is féken tartson. Már az feldühített, amikor bárki elvette előlem a feles poharakat. Ilyenkor általában lázadásom miatt még többet ittam, ami nagyobb következményekkel járt.

Karjai szorosan fonódnak derekam köré, arcomra apró puszikat ad. Halkan szuszogva bújok hozzá, idő közben már eljutottunk egy üres hálószobáig, így egy takarót magunkra húzva, egymás karjaiban ér minket utol az álom.

Tengerparton sétálva, zaklatottan kapkodom le ruháimat, szívem eszeveszett vágtázása miatt talpam könnyed léptekkel veszi a víz felé az irányt. Hasam gömbölyűsége érdekesen hat, kezem remegve simít végig pocakomon. Agyam figyelmeztet, nem szabad megtennem a kezdőlépést, hiszen éktelen vihar kezdődő villámai szántanak végig a háttérben. Fehérneműben beugorva a vízbe, úszni kezdek, de a hullámoknak köszönhetően testem hamar elfárad. Karjaim csapkodnak, tüdőm próbál megfelelő oxigénmennyiséget juttatni szervezetembe, de mind hiába. Hangos dörgés rázza meg a területet, testem összerándul. Bal bokám görcsöt kap, valami megragad, és a mélybe ránt…

Reszelős sóhajom után, hangos sikítással ébredek barátom karjaiban, Cescy próbál teljesen felkelteni. Remegve kapok számhoz, agyam az álomképeket pörgeti minduntalan vissza. Hasamra nézve lefagyva mérem végig újra, és újra lapos, izmos testrészemet, kezem viszont, hogy végleg megbizonyosodjon erről, végigsimít rajta. Fabre követi mozdulataimat, sokkolva nézi végig falfehér arcomat.

-          Minden rendben? –ijedt tekintettel nézek rá, hangját meghallva kiráz a hideg.

-          Azt hiszem igen, csak rosszat álmodtam. –apró mosolyt villantok rá, majd a takarót magam köré tekerve, a szobához épített fürdő felé veszem az irányt. Bezárva az ajtót megtámaszkodom a mosdón, szemeim szokatlan ürességgel néznek vissza rám a tükörből. Karikáim sötéten húzódva adnak kontrasztot fehér bőrömnek, a napbarnaság már sehol sem található meg rajtam. Megmosva arcomat elhessegetem a rémképeket, majd a dörömbölésre felfigyelve, maszk alá rejtem érzéseimet.

-          Hé, mi történt? –hajamba túrva felemeli fejemet, a magasságkülönbség érezhető közöttünk. Nevetve fogom meg kezeit, amik még mindig arcomnál találhatóak, majd lefejtve magamról, elsétálok a gardróbig. –Szerintem nem találsz benne semmit, de Briannek talán van ruhája. –bólintva elindulok testvére szobájáig, de Cescy hátulról elkapja derekamat, és magához ölel. –Tudom, hogy nem akarsz róla beszélni, de én itt vagyok, ha kellek. –szavait fülembe suttogja, érzéki csókot lehel nyakamra, majd kicsit megtolva, elenged.

Soha nem tudtam volna belegondolni abba, hogy az ember szívében két ember is helyet foglalhat. Emlékszem, régen édesapám hazajött egy korabeli nővel. Nem tetszett a dolog, hiszen igaz édesanyámra sajnos nem emlékszem, de nem tudtam elfogadni Isabelt. Próbált a kedvemben járni, hívott vásárolni, és olyan ételeket főzött, amiket imádtam. Rendszeres balhékkal toldottam meg a napjainkat, apa ilyenkor ordítva nyugtatott, majd amikor észrevette, hogy hajthatatlan vagyok, akkor ajtó csapkodva zavart a szobámba. Általában ez a vita vezetett ahhoz, hogy ablakon kimászva elhagytam villánkat, és barátom házáig rohantam. Pluszedzésnek is megfelelő volt, ráadásul fél óra alatt minden dühöm elszállt, és csak a csalódottság maradt. Soha nem szerettem azokat a nőket, akik belemásztak kicsiny kis családunkba. Mindig is tudtam, hogy nem azért kedvelik apámat, mert jó ember, hanem mert rengeteg a pénze. Bosszankodva üldöztem el a szeretőket, majd durcásan kartávolságot tartottam Andrewval.

Jobban belegondolva, gyerekesen viselkedtem, ráadásul én undorítóbb módon teszem a hűtlenséget. Apámnak nem engedtem a továbblépést, viszont én férjem mellett kavarok a legjobb barátommal is. De ha azt nézzük, nekem nincs boldog párkapcsolatom, és Fabregasra mindig is számíthattam. Ő olyan volt, mint a legjobb barátnőm, kicsit helyesebb és szőrösebb kiadásban. Mindent tudott az életemről, ezért is történhetett az, hogy már a gondolataimat is ismeri.

-          Lari? –ereimben megfagy a vér, az ismerős hangot meghallva, remegve nézek hátam mögé.

-          Te mégis mit keresel itt?! –számonkérésem kissé érdekesen hat közöttünk, de muszáj tudnom.

-          Barátomhoz jöttem. Azt hiszem, én inkább nem teszem fel a kérdést, hogy miért a fiatalabb Fabregas szobájából jössz ki félmeztelenül. –ördögi mosolyától kiráz a hideg, szemei arcom, és testem között ingáznak.

-          Ki a barátod? –összehúzott tekintettel mérem végig, fekete ingjét farmerjába tűrte. Elegáns megjelenése bíztató, viszont meglátva a sportcsukát, egyáltalán nem csalódom benne.

-          Én. Látom, már ismeritek egymást. –Brian lépked felénk nevetve, de a láthatatlan szikrákat kiszúrva, arcára fagy a mosoly. –Ugyan már emberek. Nem ártottatok ti egymásnak semmit, éljetek boldogan. –felsóhajtva elindulok az ellenkező irányba, de egy férfias kéz csuklómra csavarodik, és visszaránt.

-          Miért nem élvezed még egy kicsit a mi társaságunkat? –szemei ördögien csillannak fel, agyam lüktetve adja tudtomra, hogy távolabb kell tőle kerülnöm. Magabiztos tekintettel rántom ki szorításából kezemet, majd lekezelően végigmérve, egyetlen mondatot intézek hozzá.

-          Azt hiszem, ezt inkább drágalátos barátnőmhöz, Hannahoz kellene intézned. –tekintete megkeményedik, már nem látható az a bujaság benne, amit minden alkalommal megfigyelhettem.

-          Nem tudod te mi az élet, kislány. - szánalommal teli tekintettel mér végig, majd megfordulva, csupán a kérdőjeleket hagyja fejem felett.

-          Annyit tudnod kell, hogy Hannahnak és Danielnek már semmi köze egymáshoz. –Brian megértően pillant rám, de követi barátja útvonalát. Egyedül maradva a hatalmas folyosón, bosszankodva lépek be az egyik ajtón.

A helyiséget férfi illat lengi körbe, az irodának tűnő szoba láttán gyomromban hatalmas görcs alakul ki. Mégis mibe csöppentem bele? Feltépve az asztal fiókját, éktelen kutatásba kezdek. Lábaim fáradtak, a rengeteg tárolóeszköz viszont nem könnyíti meg a dolgomat. Hangokat hallva a folyosóról a falnak simulok, de szerencsére senki nem akar most engem megzavarni. Az alsó fiókhoz érve, zárva találom azt. „Rendben még egy gyanús dolgot fel kell írnom a listámra.” Gondolatban mindig is vezettem egyet, még Fabre szoktatott rá. Volt, hogy elfelejtettem fontosabb dolgokat, vagy figyelmen kívül hagytam a nyilvánvalót, és apró dolgokkal törődtem. De drága barátom felvilágosított, hogy egyáltalán nem erről szól az élet, hogy lényegtelen dolgokon ragadjunk le. Mindig is azt hangoztatta, hogy élvezzük a percet, mintha ez lenne az utolsó. Belegondolva rengeteget köszönhetek neki, az utóbbi időben ő hiányzott az életemből.

Hajamból kihúzva egy hullámcsatot, könnyed módon hajlítom megfelelő irány felé. Bedugva a zárba imádkozom, hogy a filmekből eltanult trükk itt is sikeres legyen. Ugyanis csalódnék a rendezésbe, és azt hinném, csak én nem vagyok erre képes. Halk kattanás adja tudtomra, hogy a titkokat rejtő fiók megadta magát nekem. Magabiztosan rántom ki, majd egy kék mappát a kezem közé véve, érdeklődve tanulmányozom át a tartalmát. Meglátva a cikkeket, és a kutatásokat, szívem hevesen kezd el verni, agyam viszont a történések lehetetlenségét próbálja sorrendbe szedni…

(Ramos)

(Adam Lambert - Can't let you go [magyar])

Hiába játszottam a macsót feleségemnek, egyáltalán nem éreztem magam olyan jól. Borzalmas érzés tudni, hogy az, akit a legjobban szeretek, más férfinek is odaadta a szívét. Viszont régen láttam már olyan tüzet a szemében, amit megmutatott az edzésen. Isten a tanú rá, visszafogtam magam, pedig szívem szerint megcsókoltam volna vallomásom után. De tudnia kellett, hogy komolyan gondolom a harcot, melyet kegyeiért fogok megvívni. Valójában kissé boldognak érzem magam, hiszen fogalmam sincs kivel töltöttem a tegnap estét, de amikor az öltözőben elhallgatott, tudtam, ő is félrelépett már. Természetesen ezt az is bizonyítja, hogy szerelmes valakibe. Valakibe, aki nem én vagyok, és ez fáj most a legjobban. Talán hülyeség volt ennyire nyíltan belészeretni. Hagynom kellett volna a kétségek között, és lehet nem tört volna ennyire össze ez a közjáték.

Körülbelül húsz perce szobrozok egy olyan ember lakása előtt, akivel nem nagyon váltottam 30 mondatnál többet azóta, mióta ismerem. Ujjaim a kormányt szorítják, agyam kiált a meggondolatlan tett valóra váltása előtt. Igazából fogalmam sincs miért hozott erre a sors, de valami vár engem bent. Valami, ami gyökeresen megváltoztatja sivár, kihalt életemet. Hátradőlve a kényelmes ülésen, spanyol ütemeket szólaltatok meg rádióm segítségével. Régen rengetegszer ültünk be a kocsiba Larival, hiszen imádtunk vezetni. Ha időnk és hangulatunk engedte, több órás autóutakat szerveztünk. Valójában az a legnagyobb bajom, hogy minden tárgyhoz, minden helyhez az ő arcát tudom kötni, ezért is borzasztó végigsétálni a Bernabeu folyosóján. Belső megérzésem azt súgja, ne higgyek abban, hogy visszatér hozzám. De nem adhatom fel, hiszen fontos nekem! Imádom az illatát, a hosszú, gyönyörű haját, és a csillogó szemeit. Ha máshogy alakíthatnám életemet, többet foglalkoznék vele. Megismerném a családját, és nem majomkodnék a féltékenységi jelenetek megtervezésével. De az a baj, hogy az ember élete alatt rengeteg dolgot szúr el, és későn döbben rá, hogy máshogy kellett volna cselekedni.

Gondolatmenetemet egy nőies kéz zavarja meg, a rajta található jegygyűrű megcsillan az esti holdfényben. Arca az ablaknál van, valamit beszél, de én csak némán ülök helyemen, és bámulom bájos arcát. Hihetetlen mennyire hasonlít a két testvér, és amikor Tessara nézek, szívem környékén fájdalom cikázik végig. Mégis úgy fogom fel az egészet, hogy ha már Larit nem láthatom, legyen a közelemben a húga. Amúgy is, az angol lány valószínűleg egy olyan férfivel csalt meg, akit én is ismerek. Valakivel, aki a múltjában fontos szerepet játszott. Miért ne vehetném fel én is valakivel a kapcsolatot?! Abból még soha nem adódott baj, ha az ember megvitatja valakivel az élet kérdéseit.

Kinyitva a kocsi ajtót, megölelem a fiatalabb Morrisont, majd egy gombnyomás segítségével magára hagyom csodámat a feljárón.

-          Szia Sergio. Körülbelül fél órája szuggerállak az ablakból, de megkövülve ültél és üveges tekintettel meredtél magad elé. –mókásra véve a figurát, próbál kicsit nyugtatni, de agyamra ismeretlen köd száll. Valakivel eltöltöttem egy teljes estét, és mindössze úgy, hogy meg sem várta a reggelt. Pedig ilyenkor a nők azon vannak, hogy kedveskedjenek. Csupán azért, hogy a reggeli kávé előtt ne rakjam ki a szűrüket. –Hahó, Tessa hívja énekes társát. –kezét meglóbálva arcom előtt, mosolyogva veszi fel velem a szemkontaktust.

-          Ne haragudj. –szám sarka felfelé görbül, szokatlan megnyugvással tölt el az ittlét. –Kezdődhet a duett? –átkarolva derekát az ajtó felé vezetem, majd bezárva magunk mögött, az életemet elhagyom a küszöbön, és nem foglalkozom a következményekkel…

(Tessa)

(Mohombi - Coconut Tree)

Férjem mindig is híres volt a nagy utazásairól és ezt a nászutunk alkalmával is bebizonyította azzal, hogy az esküvőnk megünneplése alkalmából Hawaiira utaztunk. Minden meg volt tervezve már az első perctől kezdődően. Amint kijutottunk az ünneplő tömeg köréből egy limuzin várt minket, amelyik egyből a repülőtérre vitt. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy mi az úti célunk, hiszen ezt a részt az újdonsült férjemre hagytam, ha már az esküvő szervezésében ő csak annyit segédkezett, hogy megjelent, mint férj. Természetesen mindenre a nászút volt a kifogása. Már maga az esküvőnk sem volt egy szerény keretek között ünnepet esemény a maga tengerpartos helyszínével. Viszont a magángép és a saját ízlés szerint berendezett limuzin volt nálam a hab a tortán. A kicsit becsiccsentett állapotomat a repülőúton hevertem, majd mikor megérkeztünk nem tudtam eldönteni, hogy csak álmodom, vagy valóban ébren vagyok. Alig felnőtt fejjel egy ekkora utazás hihetetlen élmény volt számomra, és ezeknek a csodáknak a férjem nyitotta ki a kapuit. A szigeten egy kisebb elkerített rész volt kialakítva számunkra, ahova senkinek nem volt semmilyen bejárása, így zavartalanul tudtuk megünnepelni a nászutunk első napját. Az egész Hawaiion töltött időből azokra a pillanatokra emlékszem vissza szívesen, amikor csak ültünk és hallgattuk a tenger hullámai által adott hangokat, este pedig együtt néztük a csillagokat. Hiányoznak ezek a gyerekes romantikus dolgok, amiket a tini regényekben lehet olvasni.

Az emlékek miatt mosolyogva nyitom ki a szemem majd nyújtózva egyet úgy teszek mintha az előbbi emlékáradat nem támadott volna le. A gardróbomba sétálva a meglepetés helyhez méltó ruha szettet próbálok meg összeválogatni, ami persze egy roppant nehéz feladat, ezért úgy döntöttem, hogy felveszek egy ruhát, majd lezsűriztetem az illetéssel, aztán ha nem jó akkor addig ismétlem újra a folyamatot, amíg Matías azt nem mondja, hogy az adott ruhában megjelenhetek ott. Legelőször egy zöld színű mini ruhát vettem fel, ami háromnegyedes ujjával és a lapockánál kivágott hátával egy kissé elegáns hatást keltett, lábamra pedig mindehhez egy fekete magas sarkút húztam, ami óriási sarkának köszönhetően kecsesebbé tette járásomat. Óvatosan lesétáltam a földszintre lépteimet pedig már a ház legtávolabbi pontján is lehet hallani. A jelenlegi döntőbíró éppen a nappaliban nézte a tévét, majd amikor meghallotta a lépteket a lépcső felé kapta a fejét. Álla kissé közel került a padlóhoz, hiszen a ruha hossza éppen, hogy érintette a combom közepét. Kérdőn nézve rá vártam válaszát, ám csak bámuló tekintetet kaptam így kénytelen voltam néhányat csettinteni az orra előtt, hogy figyeljen rám.

-          Na ebben el lehet menni arra a titkos helyre? – kétszer körbefordulva kicsit több betekintést adtam a ruha látványából, majd vártam a pozitív vagy negatív válaszát.

-          Eszméletlenül nézel ki, de ennél azért kicsit lazább cucc is elég. – agyam őrült zakatolásba kezdett, a fogaskerekek nyikorgó hangja pedig valószínűleg hallható volt a külvilág számára is. Lazább szerelés alatt én egy teljesen laza szettet vettem föl, ami egy farmernadrágból és egy sárga topból állt, mindehhez pedig egy barna sarut társítottam. Ismét lelépkedve a lépcsőn már abban a reményben tartottam lefelé, hogy nem kellesz többet a ruhával variálnom. Leérve újra körbefordultam, majd vártam a mostani bírálatot. Matías arckifejezéséből rögtön következtettem arra, hogy ez a ruha sem az igazi, így türelmesen vártam az instrukcióit a továbbiakra. – Azt mondtam, hogy lazább és nem azt, hogy olyan laza, hogy szétesel. Na jó mutasd a  gardróbod. – kijelentése hallatán csak egy szó jutott az szembe, amit hangosan a tudtára is adtam.

-          Mi? – értetlenül álltam a dolog előtt ő viszont már felfelé tartott a lépcsőn közben pedig fogta a csuklómat, hogy én se maradjak le mögötte.

-          Csak én tudom pontosan, hogy hová fogunk menni, tehát a legjobb megoldás az, ha én is mondom meg, hogy mit vegyél fel. Így biztos, hogy a ruha tökéletesen meg fog felelni. – nem azzal volt bajom, hogy nem bíztam Matías ízlésében, csak kicsit féltem, hogy hogyan fogok festeni az általa összeválogatott ruhákban. A szobámba beérve megmutattam barátomnak a gardróbom majd végigdőlve az ágyon vártam, hogy milyen ruhákat fog elővarázsolni nekem. Tíz perc várakozás után komolyan az hitem, hogy Matít elnyelte a ruhásszekrényem valamelyik szeglete ezért úgy döntöttem megnézem, hogy mit is művel valójában. Meglepetésemre semmi baja nem volt. Vállára terített néhány darabot, majd mutatva, hogy forduljak meg és hagyjam el a helységet egyből kiparancsolt. Kíváncsi voltam az összeállítására ugyanis vállán néhány barna ruhadarabot véltem felfedezni, amiket eddig eléggé hanyagoltam a ruhatáramból.

-          Mikor jössz már? Körülbelül húsz perce beszabadultál és még mindig bent vagy. – sürgetésem hatására barátomat láttam meg az ajtóban, majd hozzám dobva egy nadrágot és egy pólót, ismét eltűnt a gardrób mélyén. Megvizsgálva a darabokat mosolyra húzódik a szám majd a mosolyból hangos nevetés lett. Matíasnak sikerült, húsz percig keresnie két olyan ruhadarabot, amik egymásra hajtogatva álltak a szekrényben, arra várva, hogy felvegyem őket. Egy krémszínű csőfarmer és egy hozzá passzoló fekete póló volt a szóban forgó öltözet. Lekapva felsőmet pillanatok alatt öltözök át, majd a nadrág felvétele után a gardróbba sétálva mutatom meg Matíasnak az általa választott szettet.

-          Ezt vedd fel hozzá, és ezt és ebbe pakold bele a cuccaidat. Amíg elkészülsz én is átöltözök és indulhatunk is. – egy a nadrághoz passzoló magas sarkút, egy barna bőrdzsekit, majd egy szinté a nadrághoz passzoló levéltáskát nyomott a kezembe, majd kiviharozva a szobámba magamra hagyott, hogy az utolsó simításokat elvégezzem. Hajamat nagy loknikkal díszítettem, sminkemmel pedig a szememet hangsúlyoztam ki. Táskámba belerakva a telefonom és az irataim már indulásra készen éreztem magam, így a tükörben leellenőrizve külsőmet elégedett vagyok a látvánnyal, majd nagy mosoly kíséretében vonulok le a nappaliba.

-          Én készen vagyok, te hogy állsz? – még kérdésem befejezése előtt megpillantotta Matíast, aki kettesével szedve a fokokat, jött le a lépcsőn. Végül is pont egy orvos az, aki a nem túl vastag lépcsőfokokon ilyen sebességgel száguld lefelé. Barátom utolsó simításként megigazította a fekete ingjéhez választott színben megegyező karkötőjét, majd kinyitva az ajtót jelezte számomra, hogy indulhatunk.

Arra hivatkozva, hogy ma mindketten szórakozni fogunk egy kicsit mindketten inkább a gyalogos közlekedésre szavaztunk. Út közben persze Matí még mindig nem akarta elmondani, hogy hová megyünk, csak azt hajtogatta, folyamatosan, hogy bízzak benne, és hogy jól fogom érezni magam. Kíváncsian vártam, hogy milyen helyre fogunk menni, hiszen a környék amerre sétáltunk kicsit sem volt ismerős számomra. Végül befordultunk egy zsákutcába, amire először azt hittem, hogy Matí eltévedt és rossz irányba tart, majd rájöttem, hogy ő nem én, és megpillantottam az óriási fényáradatot az elhagyatottnak hitt utca végén. Közelebb sétálva a helység logója egyre kivehetőbb lett a mosolyom pedig egyre nagyobb az arcomon. Egy karaoke bár volt az a szuper titkos meglepetéshely, ahová barátom el szeretett volna hozni.

-          Megérkeztünk. Na mit szólsz? – nevetve álltam, majd pár másodperc múlva elindultam a helység felé.

-          Király. Imádom. Gyere már Matí! Itt akarsz végig kint állni? Igyunk valamit aztán énekeljünk. – csodálkoztam, hogy az iszákos tervemre nem reagált semmit, viszont örültem is neki, hiszen betudta, hogy eléggé felnőtt vagyok már az ilyesfajta szórakozáshoz.  A pulthoz lépve kezdésnek egy-egy vodkanarancsot kérek, majd az orvosom által lefoglalt asztalhoz sétálva odatolom az orra elé a poharat.

-          Mit akarsz velem megitatni? – nevetve tudatom vele, hogy mi van a pohárban, majd levéve a kabátomat, az éneklésre kijelölt hely felé igyekszem. Átnézve a lehetőségeket egy régi kedvencemre mutatok, majd a pultnál álló srác néhány másodperc keresés után elindítja a kért számot.

(Rihanna - Umbrella)

Imádtam ezt a számot és reméltem, hogy mások is élvezni fogják az előadásomat. Többen álltak fel és sétáltak a tánc térre, de voltak olyanok is, akik a színpadnak kialakított emelkedő előtt álltak és úgy élvezték az előadásom. Jólesett az önfeledt éneklés és az is, hogy ennyire élvezte mindezt a közönség. Már vártam azt a pillanatot, amikor mindezt az élményt a saját koncertemen élhetem át a saját rajongótáborommal. Persze nem kizárt, hogy itt is akad egy-két kósza rajongó, de én ennek csak örülök, hisz láthatják, hogy újra visszatértem. A dal végén mindenki tapssal és őrjöngéssel jutalmazta produkciómat, amitől akarva akaratlanul is folyamatosan fülig ért a szám.

-          Te jössz. – leülve Matíassal szemben még a vak is látja, hogy neki beszélek, viszont ő rájátszva hátrafordul megnézni, hogy kinek szántam az előző mondatom.

-          Azt kétlem, én nem tudok énekelni. Ahhoz pedig nem ittam még eleget, hogy megtegyem. – nevetve húzta le a pohara tartalmát, majd rám mosolyogva várta, hogy mi lesz erre a reakcióm. A pulthoz sétálva plusz két-két kör italt rendeltem, majd leszállítva a vodkákat az asztalunkhoz megindokoltam ezen döntésemet.

-          Akkor egészségedre, ugyanis addig innen nem megyünk el, amíg nem látom, hogy ott állsz, és nem hallom, hogy énekelsz. – lehúzva a pohár tartalmát Matíasra nézek majd megfogva kezét a tánctérre húzom, ugyanis a countryzene üteme most nagyon szimpatikus számomra. Végigtáncolva a számot tapsolva ülünk vissza a helyünkre, majd arra lettünk figyelmesek, hogy mindenki szájtátva fordul az ajtó felé. Újabb híresség léphetett be az ajtón ugyanis többen már autogrammért szaladtak, és olyan is akadt, aki egy közös fotóért szaladt. – Ki lehet az, hogy ennyire lerohanja mindenki? – kérdésem eléggé badarság volt, ugyanis az emberektől szerintem még az előbb érkezett személy sem tud egy tapodtat sem mozdulni.

-          Nem tudom, de hamarosan kiderül. – közelebb érve hozzánk az imént érkezett híresség kezd ismerőssé válni, majd végül az asztalunknál megállva üdvözli társaságunk.