Chapter 48.

Sziasztok!:)
Megérkezett az új fejezet, jó olvasást kívánunk Nektek!
Valamint Boldog Születésnapot Sergio Ramosnak, aki ma ünnepli 27. életévét.:))
Puszi Nektek, Lari, Tessa.:)

(Ramos)

(Kanye West - Stronger)

Lari monológja kissé meglep minket, soha nem láttuk még ennyire kiborulva. Az öltözőben néma csend uralkodik, mindenki gondolataiba mélyedve agyal, miképp tudna még nagyobb teljesítményt nyújtani a pályán. Nem elég, hogy a csapatkapitányunk ideges, még Ronaldoék is rátesznek egy lapáttal, holott mindez nem történt volna meg, ha nem önzőzik a portugál klasszis. Hatalmas sóhajtás után felpillantok a nyíló ajtóra, abban reménykedve, hogy szerelmem jön vissza mosolyogva. Sokkal kellemesebb lenne, mindent előröl kezdeni. Fogalmam sincs mi történhetett a sajtótájékoztatón, de az angol lány, és a portugál hetes sem éppen a nyugodtságáról ismerhető fel. Vidámabban állnánk hozzá a mérkőzésekhez, ha Iker egészséges lenne, de minden okkal történik.

Ma van a születésnapja, és az eltervezett ünneplést remélem, nem szakítja semmi félbe. Szerettem volna, ha ezt a napot velem tölti, de a csapat hajthatatlan volt, mindenki illően akar hozzájárulni a huszonharmadik életév betöltéséhez.

A csapattársak fészkelődnek, kiszakadva gondolataim közül, felfigyelek edzőm hangjára.

-          Mi történt az előbb? Larissa majdnem elgázolt, miközben a pálya felé rohant. –arcomat kezembe temetve végigsimítok hajamon. Megszokásom volt, hogy minden szezon végén levágattam, de most valamiért hamarabb szerettem volna megváltozni. Úgy éreztem feleségemhez egy igazi férfi illik. De ezt valóban a haj rövidsége teszi? Vagy a viselkedés is merő szerepet betölt ebben?

-          Kiakadt, mert nem játszottunk megfelelően. –Adán szomorú hangja cseng fel az öltöző falai között, a mester szemei hatalmasra nyílnak.

-          Ő nem az a típus, aki elküld mindenkit a francba. Azt a hálátlan szerepet én szoktam betölteni. –apró mosoly kúszik az arcára, viszont most a letargia miatt senki nem tud rajta derülni. –Figyeljetek. Nem nyerhettek meg minden meccset. De úgy gondolom alázatosan veszíteni sokkal jobb. A tudat, hogy mindenki mindent megtett azért, hogy ennek a mérkőzésnek jó végkimenetele legyen, felbecsülhetetlen.

-          Le kellett volna állítani a keselyűket, és nem lenne mindez. –Ronaldo orra alatt pufog, az edző felfigyelve szavaira, érdeklődve fordul az említett személy felé.

-          Magyarázat?

-          A magánéletünkre szálltak rá. Olyanok voltunk, mint a haldoklók, akik felett köröznek a madarak arra várva, hogy lecsaphassanak a tetemekre. –elhúzva száját a hasonlaton, fanyar mosoly költözik arcára. –Tudom, hogy félre kell tennünk a problémáinkat, de ez nem minden esetben valósítható meg.

-          Én ezzel teljesen tisztában vagyok, a meccs utáni nyilatkozat az enyém, ezt a részét higgyétek el, én tisztára mosom. Viszont most össze kell szednetek magatokat, mert Larissa sérült. Ha megfigyelitek, feltűnően húzza a bal lábát, mégis mindig a két térfél között rohangál. Ő ennek ellenére is mindent belead. Nektek is fel kell zárkóznotok, és tudom, hogy rohadt nehéz, de gondoljatok arra, hogy még nyolc forduló, és ha minden jól megy, a kupát Casillas emelheti a magasba elsőnek. –apró mosolya kiszélesedik, révedt tekintettel néz az ablak felé. Igaza van!

-          Vége a félidőnek, induljunk. –felpattanva lepacsizok mindenkivel, majd kifelé véve az irányt, elégedett tekintettel nézek szerelmemre. Még jobban kell védekeznem, nem engedhetem meg, hogy túlterhelje magát a hülyesége miatt.

Ronaldoval váltva pár szót, hatalmas mosoly telepedig arcára. Tapsolva áll fel kiszabott helyére, majd a sípszó kezdetével húzós félidő kezdődik. Lábaim már remegnek a fáradtságtól, tüdőm sípol, de nem adhatjuk fel, most még nem. Majd pihenünk a La Liga utolsó mérkőzésén. Ott, ahol már semmit sem fogunk elbukni. Soldado csapata fantasztikus támadást indít felénk, szerelmem egy pillanatra behunyja szemét, majd éktelen rohanásba kezd. Oliveirat kiugratva újabb helyzetbe kerülnek, de védősorunk időben összezár. Szögletre mentve a labdát, bosszankodom a megoldáson, de mást jelen esetben nem tehettünk. Ráállva az egyik támadóra, lökdösődésbe kezdünk, amit a bíró rögtön le is fúj, majd pár szó után szétválaszt minket. Lari reményteli tekintettel figyeli a szögletzászlónál elhelyezkedő valenciai játékost. A bőr gyönyörű ívvel száll a csatár felé, de szerelmem időben észreveszi a lehetőséget. Hatalmasat ugorva megtámaszkodik az ellenfél vállán, majd fentebb lökve magát, kifejeli a játékszert a tizenhatos elé. A bíró sípjával rohan, majd a tizenegyes pont felé mutatva, összetöri a reményeket. Lari odasétál Adánhoz, majd valamit a fülébe súgva, ad egy puszit arcára. Kikocogva mellénk, magabiztos tekintettel nézi cserekapusunkat, aki hatalmas önbizalommal hárítja a lehetőséget. A madridi közönség egy emberként kezd el ordítani, a hangulattal soha nem volt baj. Idióták voltunk, hiszen kételkedtünk magunkban, viszont a drukkerek a nehezebb pillanatban sem pártolnak el tőlünk. Mosolyom levakarhatatlan, megölelve a kapust, arrébb sprintelek. Megkapva a labdát felfutással próbálok meg egy helyzetet kiharcolni, de elakadva a középpályán, inkább átpasszolom Alonsonak, aki kiszemelve Larit, gyönyörű helyzettel áll elő…

(Larissa)

(Trey Songz - Bottoms up)

Kilépve a pályára, az euforikus hangulat most is érezhető. A szurkolók bíznak a csapatban, nem szabad pont most elhagyni magunkat. Fellépve a füves területre az égre nézek, csuklómra egy puszit adva, reménykedek. Mourinho elégedetten jön fel a folyosón, mikor bent voltam, ő még sehol nem volt. Apró mosoly bujkál szája sarkában, felém bólintva köszönömöt tátog. Nem értem a miérteket, ahogy azt sem, hogy ezt most miért érdemeltem meg. De bízom abban, hogy sikerült észhez téríteni a csapatot. Lehet csúnyán elküldtem őket egy melegebb éghajlatra, de az én időm és türelmem is véges. Mérgelődve sétálok a kiszabott helyemre, majd a folyosó felé pillantva, kissé elégedetten szemlélem a csapatot. Ég bennük a bizonyítási vágy, és ezt most jó előjelnek veszem.

-          Feladjátok? –Ronaldo mellém lépve mélyen a szemembe néz.

-          Sajnálom, de el kell keserítselek. Harcolni fogunk a bajnoki címért. –megölelve, próbálom a könnycseppeket visszaszuszakolni a szemembe, de néha már semmi sem sikerül az embernek.

-          Passzolj, be kell húznunk ezt a mérkőzést. –bólintása most kissé megnyugtat, hátrafordulva a csapattársakhoz, megtapsolom őket.

A bíró belefújva sípjába, ezzel elindítva egy újabb félidőt, ami ha minden jól megy, a mi javunkra fog kedvezni. Hála egy szögletnek, és az én hülye megmozdulásaimnak, a bíró egyszerű mozdulattal emeli fel a sárga lapot. Mondjuk még mindig nagy szerencse, hogy nem pirosat kaptam, bár annyira nem voltam durva. Kicsit azért a Denevérek játékosa is rájátszott, de ez a része már lényegtelen úgy érzem. Adán lefagyva áll a kapuban, még a drukkerek feszült csenddel követik a történéseket. Hatalmas sóhaj után elindulok kapusunk felé, majd füléhez hajolva egyetlen mondatot súgok neki. „Én bízom benned, megérzésem szerint bal alsó.” Arcára puszit adva, két ujjamat összeszorítom, és csak imádkozni tudok, hogy ne kapjunk gólt. Imádtam a cserekapusunkat. Rettentő fiatal volt, mégis a legjobb tudása szerint oldotta meg a helyzeteket. Ha valaki javasolt neki valamit, megfogadta. Kivéve akkor, ha neki jobb megérzése volt. Szerencsére hatodik érzékem most sem hagyott cserben, Soldado a bal alsó felé lőve a labdát, pontosan Adán kezébe juttatta, aki ráfeküdve, elégedetten nézett fel. Nevetve mutatok előre, négyes védőnknek kirúgva, hozzásegít a támadás lehetőségéhez. Xabi beívelt labdáját mellel veszem le, majd átrúgva az ellenfél védője felett, egyenes utam nyílik a kapura. Diego Alves vetődik, a labda menetét lassított felvételként élem át. Ha ez nem megy be, végem. A rajongók megfeszülve pillantanak végig a kapus mozgásán, majd már csak az ölelő karokat érzem magam körül. Ronaldo felkap a levegőbe, majd megpörgetve, vigyorogva ad egy puszit arcomra. Lefagyva nézem a megsemmisült tekinteteket, kell még pár másodperc ahhoz, hogy felfogjam, sikerült kilyukasztani a hálót, ezáltal visszaszálltunk a ringbe. Abba a ringbe, ahol eddig a percig nem sok esélyünk volt. A kapus kirúgja a labdát, de innentől kezdve a blankók megállíthatatlanok.

Khedira lekezeli a játékszert, majd lepasszolva Özilnek, kontratámadást indítunk. Még ideje sem volt a csapatnak feleszmélnie, mi már a következő támadásunkat szervezzük. A beívelt játékszer nem ér el minket, egy védő sikeresen belelépve, szögletre juttatja a bőrt. A kaputól öt méterre megállva, megfeszülve várom az újabb lehetőséget. Nekem nem elég egy döntetlen eredmény, túlságosan is sikeréhes vagyok ahhoz, hogy azt elfogadjam. Gülüke lökete erőteljesen araszol felém, felugorva könnyedén fejelek, de arra nem számítok, hogy oldalról érkezik egy védő is, aki ugyanúgy bólintva, elkapja halántékomat. Sikítva zuhanok a föld felé, hatalmas puffanás után, nyikkanva terülök el a puha gyepen. Agyam zúg, szemem előtt apró pontok játszanak. Ezért utáltam fejelni, mert elég veszélyes egy apró termetű lánynak. Tekintetemet az ápoló stábra szegezem, akik másodperces késés után már felém rohannak. Fejemet nem tudom megmozdítani, túlságosan is fáj a nyakam, ami hatalmas roppanással adta tudtomra, újabb gyönyörű sérülést szereztem. Morgolódva csukom be szememet, majd tűröm a szakszerű ellátást. Pupillareflexemet egy apró lámpa segítségével nézik meg, a játékosaink egy cseppet összezuhanva nézik a történéseket. Ha most feladom, lehet ők sem vélekednek majd erről másképp. „Ugyan már Lari! Ennél több dolgot is kibírtál már.”  Arrébb lökve a szakszerű kezeket, felállok, majd nem foglalkozva a szédüléssel, várom a bíró végszavát, ami jelen esetben a mi javunkra dönt. Portugál barátom mellé beállva, szemmel próbálom kérlelni, de hajthatatlan. Szerinte neki kell lőni ezt a büntetőt, hiszen én most nem vagyok beszámítható állapotban. De mi van akkor, ha félek? Ha nem szeretném, hogy ezt a helyzetet elrontsa valaki? Bosszankodva ugyan, de reménnyel telve állok be a társaim mellé, még Ronaldo a labda mögött helyezkedik el. Dühös tekintetét körbejártatja a játékosokon, majd a lelátó felé pillantva, erőt nyer a következő megmozdulásához. Utolsó esélyünk, ugyanis már így is a hosszabbítás perceit nyögjük. A fejem kavarog, szemeim minduntalan le akarnak csukódni, elfáradtam. Pihennem kellene, de ha már kiharcoltam egy büntetőt, illő lenne végignéznem a történéseket. Felállva szokásos terpeszállásba, hatalmasat sóhajt. Ez a dolog lottónak számít, ugyanis vagy bejön, vagy nem. Ha sikerül kellő erővel eltalálni a labdát, sikeres lehet a támadás, de ha a kapus érzi az oldalt, könnyen lehet belőle kudarc is. Nekifutva elrúgja a labdát, a játékszer pörögve száguld a kapu felé. Diego Alves vetődik, mi pedig lefagyva figyeljük a történéseket, amik merőben befolyásolják majd a maradék hét fordulót…

(Tessa)

(Ray Lamontagne - Trouble)

A beszélgetés után próbáltam minél gyorsabban eltűnni a lakásból, de annyira zavarba jöttem, hogy ott találtam a szobalányt, hogy mindennek nekimentem kifelé menet. A kanapénak, a szekrénynek és a komódnak is, amiről az egyik fénykép le is esett. Pont az a kép, amit befelé jövet úgy megnéztem és még mosolyra is húzódott a szám tőle. A kép üvegrésze szilánkosra tört a szobalány pedig rögtön szaladt ki, hogy megnézze, hogy mi ez a nagy zaj. Ahhoz képest, hogy milyen észrevétlenül próbáltam kisurranni, most elég nagy felfordulást csináltam. Még szerencse, hogy csak ez a kép esett le és nem potyogott le a komódról az összes porcelán is.

-          Úristen, mi történt asszonyom? – kicsit szokatlan volt egyfolytában azt hallgatnia a nőtől, hogy asszonyom, de valószínűleg ő így szokta meg és pedig nem akartam ezen veszekedni vele, amikor most nagyobb gondunk is van.

-          Nekimentem a komódnak a kép pedig leesett. Szeretném a segítségét kérni, hogy a szilánkokat gyorsan el tudjuk tüntetni. Ide tudná hozni a porszívót? - a nő elég furán nézett rám, szerintem nem vett teljesen komolyan ugyanis nem mozdult meg, így kénytelen voltam megint szólni neki, hogy csipkedje magát, mert nincs nagyon időm erre. – Megkérdetném, hogy siessen, mert nem nagyon van erre időm. A kislányom otthon vár. – a nő megrázta a fejét mintha most ébredt volna fel és szerencsére elindult a masináért. Én addig a képkeretet felvettem a földről, és hogy ne nagyon hagyjak úgymond nyomokat gond nélkül a táskámba csúsztattam a tárgyat.

-          Asszonyom semmi szükség arra, hogy ön bármit is csináljon és gyorsan elintézem a dolgot. Ön nyugodtan mehet a dolgára, nekem pedig ez igazán semmiség, hiszen ez a munkám. – annyira nem hatott meg a dolog, amit mondott. Én csináltam a bajt és én is szerettem volna helyrehozni.

-          Na, adja azt ide, maga pedig menjen a dolgára. Viszlát. – gyorsan elküldtem a szobalányt, és szerencsére most hagyta, hogy azt csináljam, amit szerettem volna, magyarul hogy rendbe hozzam azt a kárt, amit csináltam.

Percek alatt felszívta a porszívó a széttört szilánkokat, én pedig a kanapénak támasztottam a gépet, felvettem a táskámat és gyors iramban kezdtem meg elhagyni a házat, csak most már figyeltem arra, hogy semmihez se érjek hozzá.

A ház előtt szerencsém volt ugyanis rengeteg taxis körözött a tömb előtt, így egyből leintettem egyet és sikerült röpke tizenöt percen belül hazaérnem. Bent még mindenhol égett a villany, így gondoltam, hogy Matí éppen most küzdhet a kicsi Cataval, hogy pizsamába öltöztesse.

-   -    Helló. Megjöttem. – a házba belépve sem a konyhába, sem a nappaliban nem láttam őket, így gondoltam, hogy az emeleten találom majd meg őket viszont nem tudtam, hogy ott mégis merre, ezért is kiáltottam el magam, miközben felfelé tartottam.

-          Szia. Cata szobájában vagyunk. – gondoltam, hogy bent valami óriási meccs folyhat így a telefonomat készenlétbe helyezve vártam, hogy az ajtó elé érjek és pár profi fotót csinálhassak a küzdelemről.

-          Na, hogy boldogulsz? – kicsit lefagytam, amikor megláttam, hogy Cata nyugodtan tűri, hogy Matías átöltöztesse a telefonom pedig szó szerint belefagyott a kezembe. Eddig sohasem tudtuk nyugodtan átöltöztetni, de most hihetetlen módon ez mégis sikerült. – Ezt meg hogyan csinálod? – Matías megrándította a vállát majd a mögötte elhelyezett készülékre mutatott. – A tévé? – meglepődtem, egyszerűen annyi lenne a titok, hogy be kell kapcsolni a tévét és ennyi?!

-          Nem. Nem csak a tévé. Nézd meg, mi megy a tévében, azon van a hangsúly. – az egyik sportcsatornára volt kapcsolva, ahol éppen a Real Madrid meccs ment. - Már vagy kismilliószor hallotta az apja nevét, amitől megnyugodott. Meg persze Lari neve is elhangzott párszor. – teljesen lefagytam és még mindig az ajtóban állva próbáltam magamhoz térni, hiszen Matí olyat csinált, ami még nekünk szülőknek sem sikerült.

Az este további részében nem győztem hálálkodni barátomnak, hogy megfejtette, hogy mitől nyugszik le a lányunk, hiszen mi már minimum másfél éve küzdöttünk vele, de örülök, hogy ezentúl az öltözés sem lesz probléma számára. Már csak az hiányzik ehhez a képhez, hogy végre Ronaldo is mellettünk legyen majd, bár azt még mindig nem fejtettem meg, hogy fogok tudni azok után a szemébe nézni, amit tettem, ő pedig meg fog-e egyáltalán bocsájtani, ha oda kerül a sor, hogy tudunk majd beszélni.
Reggel Cata sírására ébredtem fel, este pedig fel sem tűnt, hogy az ő szobájában elhelyezett fotelben szenderedtem el. Felvettem őt az ölembe, majd elindultunk a konyha felé, mert biztos voltam benne, hogy azért sírt, mert éhes, ugyanis az óra már tízet mutatott a nappaliban.

-          Jó reggelt! – bekiabáltam a konyhába, de válasz nem érkezett, amit furcsálltam, mert Matí ilyenkor már rég fent szokott lenni ugyanis ő mindig olyan hét óra körül kel fel. - Na vajon hol lehet. Mondta volna, ha el kell mennie…

(Matías)

(Shantel - The kiez is alright)

Reggel még korában keltem, mint ahogy szoktam, mivel nem szerettem volna még csak véletlen sem összefutni Tessaval. Tényleg bánom néha, hogy felhívtam akkor Sandyt és beleegyeztem ebbe a hülyeségbe, hogy szétszedjük őket, de ha jobban belego„Tisztára olyan, mint Tessa ilyen téren.” Na, ne már megint Tessara gondolok. Egyszerűen mindenről és mindenkiről ő jut eszembe és ez nagyon idegőrlő. Amint a gondolatok végigcikáztak a fejemben megjelent Sandy az ajtóban és egy nagy mosollyal tartott felém, majd mintha teljesen időben lenne kezdett el velem csevegni.

ndolok, akkor nem is annyira bánom, hiszen szerettem Tessát és szeretném, ha mellettem lenne nem pedig Ronaldo mellett. Kíváncsi vagyok, hogy Sandynek van-e már valami ötlete vagy azért szeretne találkozni, hogy együtt eszeljünk ki valamit?! Na, mindegy nemsokára megtudom a választ, ugyanis már itt ülök abban a kávézóban, amit megadott, viszont ő még nincs itt pedig a megbeszéld időpont már körülbelül egy fél órája elmúlt.

-          Szia. Örülök, hogy eljöttél. – a hangja még mindig ez kicsit idegesítő, de ha segít Tessaval kapcsolatban még ezt sem bánom.

-          Szia, én pedig örülök, hogy végre ideértél. Nem szemrehányás, de már fél órája várom, hogy végre megérkezz. – mondatomra csak lelökte a vállára omló szőke haját a táskáját pedig a szék támlájára akasztotta.

-          Szerintem hagyjuk most ezt és beszéljük meg, hogy hogyan szakítjuk szét a házaspárocskát úgy, hogy mi is jól járjunk és megkapjuk, akiket akarunk. – beszéde közben intett a pincérnek, aki pillanatokkal később már ott is volt.

-          Azt hittem, hogy neked… – nem tudtam végigmondani, amit szerettem volna ugyanis Sandy úgy kezdett el társalogni a pincérrel, mint ha ott se lennék. Hihetetlen egy nőszemély az egyszer már biztos.

-          Szeretnék egy hosszú kávét és egy finom péksüteményt, azt magára bízom, hogy milyet. – egy kacsintással bízta rá a pincérre a választást én pedig csak egy egyszerű szemforgatás mellett intettem, hogy nekem is jó lesz ugyanaz.

-          Szóval mielőtt a pincérrel kikezdtél azt akartam mondani, vagyis inkább kérdezni, hogy van-e ötleted, hogy miképp vigyük véghez a tervünket. – a pincér csávónak hihetetlen időzítő képessége van ugyanis mikor Sandy el akarta kezdeni a mondanivalóját a csávó megjelent és olyan láthatóan flörtölt Sandyvel, hogy vártam a pillanatot, amikor leül és elkezd fennhangon beszélgetni.

-          Meghoztam a két hosszú kávét és a mai legjobb ajánlatunk az óriás kakaós csiga. – egy nagy mosoly után szerencsére most nem időzött ott sokáig.

-          Egyébként konkrét tervem még nincs viszont arra gondoltam már, hogy megpróbálhatnám elcsábítani Ronaldot aztán, ha megtudná Tessa, hogy megcsalta, akkor nem akarna felé nézni és te lehetnél, aki megmenti a kicsi szívét. – két harapás között mérlegeltem a dolgot, de nem voltam benne teljesen biztos, hogy ez jó ötlet lenne-e.

-          Az alap elképzelés teljesen jó, de nem hiszem, hogy ez bejönne, mert Tessa szereti Ronaldot és teljesen biztos vagyok benne, hogy ez fordítva is igaz, tehát Ronaldo is szereti Tessat, így nem engednék elcsábíttatni magukat. – Sandy bólogatva adott igazat nekem, majd láttam, hogy az újabb ötleteket és esélyeket latolgatja, aztán az ötletelést ismét megzavarta valaki, méghozzá érdekes módon a pincér srác. Nagyon kitartó, hogy megszerezze Sandy számát.

-          Ne haragudjon kisasszony, de azt ajánlom, hogy a táskáját inkább tegye az asztalra, mert nemrég valakinek ellopták a táskáját. Szeretnénk, ha ez nem ismétlődne meg még egyszer. –újdonsült barátnőm mondhatni pillanatok alatt kapta előre a táskáját és amint láttam abban a pillanatban egy teljesen új ötlet jutott az eszébe.

-          Megvan, hogy mit kell csinálnunk! – miután bejelentette, hogy tudja, hogy mit kell csinálnunk magában merengve kezdte el valószínűleg a részeteket kitalálni, teljesen úgy mintha én ott sem lettem volna.

-          Mi az ötlet? Sandy! – muszáj voltam a kezemmel a szeme előtt kalimpálni, hogy kizökkentsem a vad gondolkodásból, majd végre elmondta, hogy mi a nagy terv.

-          El fogjuk rabolni azt, aki mindkettőjük számára a legfontosabb, aztán mindkettőjük szemében a másikat tüntetjük majd fel bűnösként, mi pedig. Mi leszünk a megmentők…

Chapter 47.

Sziasztok!
Megérkezett az új fejezet.
Jó olvasást Nektek!
Puszi Lari, Tessa.:)

(Larissa)

(Macklemore- Otherside)

Sikítva rohanok oda hozzá, hátulról átölelve megpróbálom lenyugtatni, mind hiába. Szükségünk van az aktivitására, egyedül nem leszek képes támadni. A bokám nem fogja bírni. Muszáj valahogy lenyugtatnom, ha mérges, képes hülyeséget csinálni, amibe viszont Tessa fog belerokkanni. Arrébb lökve, duzzogva indul el az öltöző felé.

Úgy érzem, nem kezdődik éppen pozitívan a mérkőzésre való felkészülés. Iker mérgesen robog be közénk, vállát fogva arca eltorzul. Szomorúan roskad le a padra, minden szem rá szegeződik. Arcát tenyerébe temeti, a kétségbeesettség tisztán látható rajta is. Vállai előregörnyednek, mire felszisszenve hunja le szemeit, és hajol inkább hátra. Nem mer senki sem megszólalni, tudjuk jól, ilyenkor békén kell hagyni, de kíváncsiságom most felülkerekedik rajtam. Túlságosan is fontos most számunkra ez a meccs, nem engedhetjük meg magunknak a lazsálást. Már csak öt ponttal kullogunk a Barcelona előtt, és még hátra van nyolc mérkőzés. Egyet is elbukunk, nagy esély van arra, hogy a bajnokság is elúszik. Felállva Ronaldoék mellől, kimért léptekkel indulok el sztárkapusunk felé. Agyamban rengeteg lehetőség lejátszódik, mégis azt tartom szemem előtt, hogy ő nem fog elutasítani. Iker sohasem a durvaságáról volt híres, akkor sem tudott szívózni valakivel, ha komoly gondjai voltak.

-          Iker. –hangom halk, kezeimet karjára simítom. Többen kísérik nyomon mozdulataimat.

-          Nem játszhatok ma. Nem menne. –elhúzva száját szokatlan csalódottság ül ki arcára.

-          Mi történt?

-          Leestem a lépcsőn, és megrándult a vállam. Alig bírom emelni a kezemet, csak a gólokat kapnánk, ha én ma kilépnék a pályára. –szemei a padlót fürkészik, a néma csend meglepi. –Sajnálom. –többen felsóhajtanak, majd már éppen a kezdődő letargiába esnének, mire megjelenik Mourinho.

-          Csend és hullaszag. Mi folyik itt? –értetlen tekintettel néz körbe rajtunk, szeme megakad párosunkon.

-          Fáj a vállam, megütöttem. Nem léphetek ma pályára. –ajkait vékony vonallá préseli, szemei megvillannak.

-          Semmi gond. Keresd meg az orvost, hátha le tudja jegelni, vagy tud valami kenőcsöt javasolni. Lari mielőtt kihirdetik a keretet, szólj nekik, hogy Casillas helyett Adán lép pályára, ugyanis nem lenne célszerű, ha csereként minősítenék a sérülését. –felpattanva a földről, futásnak eredek. Bokám sajog, de most az egyszer nem szabad vele törődnöm. Igazából bele kéne mennem a műtétbe, de szeretném Angliát az Európa bajnokság döntőjébe lőni, feltéve, ha ezt a szövetségi kapitány is így gondolja. Leadva az infót gyors léptekkel indulok vissza az öltöző felé. Még tíz perc, és ki kell lépnünk a folyosóra, ki tudja milyen lelki állapotban.

-          Rábólintottak, tehát a három cserelehetőség még most is él. –körbenézve a helyiségen Casillas helyét üresen találom, még a többiek lehajtott fejjel ülnek. Mou segélykérően néz rám, nem érti a történéseket. –Mégis mi az isten történt veletek?! Adán nagyszerű kapus, én bízom benne.

-          De én magamban kissé kételkedem. –tátott szájjal kapom felé a fejem.

-          Legszívesebben megrángatnálak, és megpofoználak. Rengetegszer álltál már helyt a csapatban, és gyakoroltam veled az edzésen.

-          Igen, de…

-          Kapd össze, sőt inkább többes számban fogalmazok. Kapjátok össze magatokat! Én ki fogok menni a pályára, és a szívemet beleadom a játékba. Csúszok, mászok, ha arra lesz szükség, mert tudom, hogy fontos a klub becsülete. Vagy veletek, vagy nélkületek, de be fogom bizonyítani, hogy ez a csapat az életem. –ádáz tekintetem következtében csapattársaim tátott szájjal tekintenek végig rajtam. Megigazítva sportszáramat, elindulok a folyosó felé, és csak reménykedem abban, hogy valamennyit használt lelkesítésnek szánt szövegem. Nem biztos, hogy túlélném a meccset, ha egyedül kéne kimennem. Az viszont már csak részletkérdés, hogy úgy le is fújnák az egészet. Hangzavar üti meg a fülemet, elégedetten fordulok hátra éppen megjelenő barátaimhoz.

-          Felkészültél kislány?

-          Természetesen. És te, Roni cica?! –gunyoros mosolyom most csak játékból tartózkodik arcomon, nagyon jól esett, hogy legalább miattam félreteszi a magánéleti problémáit. Egy biztos, meccs után beszélnem kell húgommal. Edzőm megtorpan mellettem, valamit a háta mögé rejtve, rám mosolyog.

-           Ez téged illet, viseld büszkén. –kezembe adva a sötétkék karszalagot, szívem hatalmasat dobban. A ráhímzett Real Madrid címer láttán szemem kissé könnybe lábad, majd a csapat határozott bólogatására felfigyelve, nevetve ölelem meg a portugál edzőt. –Sok sikert emberek, és csak ügyesen! - felhúzva kezemre a különcséget mutató szalagot, magabiztos tekintettel nézem a valenciai játékosok lekezelő tekintetét. Utálom, ha alábecsülnek, de imádom látni az arcukat, ha sikerem van. Az a lefagyott tekintet felbecsülhetetlen, csupán azt nem értem, hogy miért néznek még mindig rám úgy, mint egy kislányra. Hiszen egyszer már elvertük őket, és akkor is pályán voltam.

-          Szia. –egy kisfiú húzza meg nadrágom alját, ezzel is felhívva magára a figyelmet. Leguggolva mellé, csillogó szemeibe nézek. –Te vagy a kedvenc játékosom, az egyik lányt kértem meg, hogy cseréljünk. –hatalmas mosoly telepedik az arcomra, maximum hat éves lehet, barna szemei engem figyelnek.

-          Nagyon aranyos vagy. Hogy hívnak? –mosolyát meglátva halkan nevetni kezdek, a tejfogai már elkezdtek hullani. Büszkén húzza ki magát, majd bizalmasan fülemhez hajolva suttogni kezd.

-          Alarico. –végigsimítva az arcán, szívem hatalmasat dobban. –Ugye megnyeritek a meccset?

-          Tekintve arra, hogy veled vonulhatok fel a pályára, biztos vagyok benne. –kacsintva egyet összeborzolom haját, mire elégedetten kacag fel. –De pszt! Ez olyan titok, amit csak veled osztottam meg. –jelképesen szájára cipzárt húz, majd továbbra is mosolyogva figyel. Oldalra pillantva tekintetem Sergio szemeivel kapcsolódik össze, amelyben őszinte szerelem csillan meg.

Megfogva apró kezét, kemény tekintettel, ámde mosolyogva indítom el a sort. Többen zengik a nevünket, éneklik a csapathimnuszt, és rengeteg transzparens található meg a lelátókon. Felállva a sorba, összekarolva a focistákkal várom a felcsendülő muzsikát. Lelkem szárnyal a boldogságtól, majd felpillantva a nézőtérre, kiszemelek hat fiatal srácot, akik kapálózva hívják fel figyelmemet az előttük elterülő spanyol zászlóra, melyen egyetlen szöveg áll. „Larissa, hozzánk jössz feleségül? Nem vagyunk a monogám kapcsolat hívei.” Megmosolyogva a szöveget, aprót kacsintok, Sergio izmai megfeszülnek. Fejemmel egy fiatal lányokból álló társaság felé bökök, ahol hasonló szöveg van kiírva, annyi különbséggel, hogy férjem nevével van ellátva a transzparens.

Meghallva a Real Madrid klubhimnuszt, a közönség egy emberként kezdi el énekelni a kissé operás szöveget. Most érzem úgy, hogy bármit képes lennék megtenni azért, hogy ez a csapat örökre együtt maradjon. Megállíthatatlanok leszünk, csak hinnünk kell magunkban. Meglökve egy kicsit Alaricot, felhívom figyelmét arra, hogy indítsa el a gyerekekből álló sort. Integetve rohan le a pályáról, majd edzőmhöz lépve bennfentes beszélgetésbe kezdenek. Végigszaladnak mellettünk a valenciai játékosok, mindenki egy-egy pacsira nyújtja kezét, viszont amikor Antonio Barragan, az egyik védő elém lép, szájával csücsörítve felém hajol. Támadását nem tudom hárítani, puha ajkai számon landolnak. Rákacsintva férjemre, hatalmas vigyorral az arcán fut tovább, én pedig elindulok a játékvezetők felé. Nem érdemes az ilyen idiótákon agyalni, most a mérkőzésre kell koncentrálni.

Kezet fogva mindenkivel, átadom a csapat címerével ellátott kis zászlót, majd beállva egy fénykép erejéig, a VIP páholy felé pillantok. Kezemet szívemre csúsztatom, Ikernek kacsintva egyet megpróbálom megnyugtatni. Remélem tudásom legjobbját tudom ma este mutatni, és nem ütök foltot a karszalag jelképes tiszteletén.

Felállva a kezdőkörbe, bokámat folyamatos mozgás alatt tartom. Nem lenne célszerű, ha a bemelegítés ellenére is lesérülnék. Számat elhúzva a gondolatra, érdeklődő tekinteteket kapok. Hatalmas mosolyom következtében várom a bíró sípszóját, ami egy hamar fel is hangzik, ezzel kezdetét veszi egy húzós mérkőzés.

(Macklemore- Wings)

Izmaim már égnek, pedig még csak harminc perc telt el. A rengeteg futás kifárasztja szervezetem, de nem állhatok meg. A csapatunk összetetten védekezik, mindig mindenki visszaér időben a kiszabott helyére, Mou által kijelölt embereket pedig rögtön szerelik. Néha be kell segíteni a csatársornak is, bár rendszerint inkább a támadással küzdünk. Sok helyzetünk adódott, de vagy Ronaldo önzősége, vagy a védősor miatt mindig elakadtak a labdák. A portugál mindenféleképpen egyedül akarja megoldani a góllövést, amiből semmi előnyünk nem származik. Nem foglalkozik azzal, hogy öt védő állja körül, ahogy azzal sem, hogy kinek milyen sérüléseket okoz egy-két belépőjével.

Ronaldo eladva a labdát, kontratámadáshoz segíti a valenciai csapatot. Morogva rohanok vissza, ugyanis az utolsó három perc hosszabbításra az egész csapat felhúzódott az ellenfél tizenhatosáig. Tüdőm sípol, de csatáruk nagyon is jó helyzetből vezetheti egyedül a labdát. Bízom Adánban, de úgy érzem ő is elfáradt már a félidő alatt. Megregulázva lépteimet, gyorsabb sprintbe kezdek, mind hiába. A labda elégedetten lyukasztja ki kapunkat, a hálóőr hiába vetődik, nem tud belenyúlni a játékszerbe, ezáltal a félidőre nulla-egyes hátrányban vonulunk le. A búskomor hangulat érezhető a csapaton, Adán magát hibáztatja az utolsó percben bekapott gólért, pedig azt még Iker sem tudta volna kivédeni. Belépve az öltözőbe, fáradt sóhaj hagyja el a számat. Megállva portugál barátom előtt, hatalmas pofont keverek le neki.

-          Nem érdekel, hogy mit fogsz tenni. Nem érdekel, hogy meg fogsz-e rám haragudni, de kibaszottul unom most már az önző cselekedeteidet. Ez egy csapat, egy család. Ha ezt nem vagy képes elfogadni, arra van az ajtó. A mostani tetteddel nem érünk veled semmit, egyszerűbb lenne, ha nem lennél azon a kurva pályán. –sikítva kapok hajamhoz, dühöngve rúgok a szekrényembe. Sergio nyugtatóan fogja meg kezemet, majd magához húzva megpróbál átölelni.

-          Larissa, kérlek nyugodj meg. –Adán mondandója nem jut el fülemig.

-          Miért nem adjátok inkább fel? Egyszerűbb lenne, ha feloszlatnánk az egész klubot, és tárt karokkal engednénk át harc nélkül a katalánoknak a kupát. Mit számít az már nektek? Elegem van. Egyedül nem vagyok képes a hátamon vinni a csapatot, ideje lenne már agyilag helyretenni magatokban a dolgokat. Szerintetek Casillas mit szólna most ehhez a hozzáálláshoz? Szerintetek az edző büszke most ránk? Én nem akarok ebben részt venni. –becsapva magam után az ajtót, ordítva indulok el a pályáig. Lehet túlságosan is felkaptam a vizet, de nem hagyhatom, hogy egy ekkora klub hírneve eltűnjön a süllyesztőben. Sokszor bántották már mind a csapatot, az edzőket, a játékosokat, és ezek pont most vannak mélyponton. Most, amikor tényleg tétmeccset kell játszanunk. Nem tudom mi lesz ennek a vége, de nem szemléljük éppen jó oldalról a dolgokat…

(Tessa)

(The Fray - How to save a life)

Eléggé kifáradtam az egész napos mosolygásba és pózolásba, ugyanis régen volt már ilyen megterhelő napom. Bár ha hozzátesszük, hogy anyuka vagyok, akinek mindennap meg kell küzdenie a gyerekével, hogy éppen fel tudja öltöztetni vagy csak meg tudja etetni akkor mondhatnánk azt is, hogy minden napom ilyen megterhelő csak más módon fárasztanak le az események.

-          Min gondolkozol ennyire? Mióta elindultunk a stúdióból még csak a hangodat sem hallottam. – Matí nagyon csendes volt, ami kicsit nyugtalanított, mert máskor mindig ő az első, aki bekapcsolja a rádiót, vagy éppen felhoz valami témát csakhogy beszélni tudjunk és ne üljük kukán egymás mellett mint ahogy éppen most is tesszük ebben a percben.

-          Semmin. Semmin, csak tisztára elbambultam, meg én is eléggé eláradtam a mai napon. – egy halvány mosolyt küldött felém, ami nem volt túl meggyőző és láttam rajta, hogy valamit elhallgat, de nem faggatóztam tovább. Inkább hagytam, hogy átrágja magát a dolgokon, aztán ha akarja majd elmondja, hogy mi a helyzet. – Szerintem most nem valami jó ötlet azt az utat választani. Lépten-nyomon meg fogsz állni, vagy elterelnek majd a létező összes kisutcába. – próbáltam az útra koncentrálni, de egy érdekes arckifejezést azért megengedtem magamnak a fura arcomon pedig Matí egyből elkezdett nevetni, viszont engem idegesített, hogy nem válaszol.

-          Örülök, hogy végre felkeltél és jól szórakozol, de elmondanád, hogy mégis mi olyan nevetséges? És persze az is, hogy miért ne erre menjek haza? – elkapott minket a piros lámpa így volt időm egy kicsit jobban odafigyelni Matíasra, aki már nem nevetett, de egy mosoly azért bujkált a szája sarkában.

-          Csak azon a bamba arckifejezésen nevettem, amit bevágtál, egyébként pedig meccs van a stadionban tehát nem nagyon jó választás belemenni a dolgok sűrűjébe. – Matías kézzel-lábbal mutogatott, hogy merre menjek így megpróbáltam először követni az utasításait viszont egy idő után gondoltam egyet és lehúzódtam az út szélére. – Most meg mit csinálsz? – ez egy nagyon jó kérdés volt, hiszen nagyjából még én magam sem voltam tisztába azzal, hogy mi is a tervem, de késztetést éreztem arra, hogy megtegyek egy fontos lépést.

-          Tudnál vigyázni Catara egy kis ideig? – nem mondtam neki semmit, mert biztos, hogy ő lett volna az első, aki le akart volna lebeszélni arról, amit tenni készülők, és jelen pillanatban támogatásra lett volna szükségem nem lebeszélésre.

-          Most meg mire készülsz? – még mindig tartottuk a szemkontaktust a szeme pedig tökéletesen tükrözte azt, hogy kitalálta már, hogy mit akarok tenni, de az én számból szerette volna hallani.

-          Az nem lényeges csak vigyázz Catara és vidd őt haza. Én is sietek haza. – egy gyors puszit adtam az arcára és már ki is pattantam a kocsiból.

Tudtam, hogy nem valami jó ötlet ezt tennem, de meg kellett tudnom, hogy Roni visszatért-e az országba. A sok pletyka már nagyon az idegeimre megy és rájöttem arra, hogy már csak annak, hihetek, ha valamit én magam látok a két szememmel. Ahogy közelítettem a stadionhoz a gyomromban egy gombóc kezdett el növekedni, ami nem túl sok jót sejtetett. Volt egy olyan megérzésem, hogy a stadionban, most nem csak a testvéremet láthatom majd, aki valószínűleg utál, és tiszta szívéből gyűlöl is, hanem a férjemet is, hiszen egyre jobban kezdtem úgy érezni, hogy a ő is a pályán lesz csak éppen én vagyok az a személy, aki még a tévét sem nézi és utolsónak tud meg olyan fontos híreket, mint például, hogy a férje visszatért.
A stadion előtt állva a pulzusom egyből az egekbe szökött és a táskámat szorongatva mentem egyre közelebb és közelebb a jegypénztárhoz. A pénztárban álló férfi egy mosoly után egyből beengedett, hiszen a helyzettől függetlenül én még mindig Cristiano Ronaldo felesége vagyok és már megszokta valószínű, hogy a meccseket a lelátóról tekintem meg, vagyis tekintettem régebben meg. Lassan lépkedtem a nézőtér felé, mert tényleg nem tudtam, hogy mire számítsak. A legjobban nem is attól féltem, hogy tényleg itt van, hanem attól, hogy hogyha meglátom milyen érzéseket fog kiváltani belőlem a jelenléte. Már éppen csak pár lépés választott el attól, hogy rálássak a pályára, de mielőtt ezt megtettem volna egy pár percre megálltam és néhány óriási levegővétellel próbáltam meg a már a torkomban növekedő gombócot legyűrni. Végül pár perc állás után rávettem magam, hogy lenézzek a gyepre, persze mindezt próbáltam úgy csinálni, hogy ne keltsek nagy feltűnést, mert semmi kedvem nem volt most egy pletykalap címoldalán végezni ezzel a sztorival.

(Pink- Just give me a reason [magyar])

Amint a látókörömbe kerültek a játékosok egy bizonyos számot kezdtem el kutatni a szememmel, és nem telt bele pár másodperc sem, amikor megláttam őt. Éppen egy támadást vezetett és csak egy kicsit kellett elfordítanom a fejem, hogy rögtön mellette meglássam a testvéremet is. Amint őt megláttam eszembe jutott, hogy most mennyire is eltávolodtunk egymástól ahhoz képest, hogy az akadémián szinte szét sem lehetett minket választani, most pedig hol tatunk? Idióta módján elárultam őt és tönkretettem nem csak a saját életemet, de a testvéremét és a Sergioét is. Nem terveztem sokáig maradni, így miután már száz százalékosan megbizonyosodtam arról, hogy a férjem újra Spanyolországba van már mentem is. Gyorsan szedtem a lépcsőfokokat lefelé. Furcsa érzések kavarogtak bennem és azt sem tudtam, hogy mit kellene tennem ebben a helyzetben. Abban reménykedtem, hogy ha majd Ronaldo visszajön, akkor legalább azzal kezdi, hogy eljön és érdeklődik felőlünk, de semmi ilyesmi nem történt, ami nagyon bánt. Lehet, hogy már egy kicsit sem érdekeljük és nem is akar rólunk tudomást venni? A különböző gondolatok közben jókora könnycseppek kezdtek legurulni az arcomon, sőt szinte már patakokban folyt a könnyem, és jelenleg egy percig sem gondolkodtam azon, hogy éppen hazafelé tartok egy forgalmas utcán és az sem érdekelt, hogy úgymond egy ismert személy vagyok, akit egyszer-egyszer elkap egy paparazzó. A lelkemnek most szüksége volt arra, hogy sírjak, így ezt is tettem. Úgy terveztem, hogy hazafelé az utat gyalog teszem meg, így út közben lenyugodhatok, és sorra vehetem a lehetőségeket, hogy mit is kellene most tennem. A nagy merengésből a telefonom hangos csörgése rántott vissza a valóságba.

-          Igen? – a hangomat próbáltam szabályozni, hogy ne lehessen hallani, hogy egy percig is sírtam.

-          Szia Tess. Matías vagyok. Csak érdeklődni akartam, hogy merre vagy és mit láttál? Vagy még most is a meccsen vagy, mert ahhoz eléggé halk a környezeted. –aranyos volt tőle, hogy aggódott, de most egy kis egyedüllétre volt szükségem, hogy gondolkodjak és kitaláltam, hogy hogyan engesztelhetne ki a nővéremet. Hogyan békülhetnék ki a férjemmel, és hogyan hozhatnám rendbe a nővérem házasságát, amit sikeresen tönkretettem. Bár aha már itt tartunk két ember kellett ezzel a hibához, de szerintem ez most mindegy is.

-          Már nem vagyok a meccsen hazafelé tartok. – Matí meg sem várta, hogy befejezzem a mondatom egyből beleszólt.

-          Taxival jössz? – kezdtem kicsit ideges lenni, mert nem szerettem volna, hogy bárki is megmondja nekem, hogy mikor mit csináljak. Nem voltam most éppen abban a kedvemben, hogy ezt toleráljam.

-          Matí hazafelé megyek. Nem taxival, hanem gyalog, de ez így most pont jó. Szükségem van erre a sétára most pedig ha megbocsájtasz.  – egy gombnyomással bontottam a vonalat, majd a telefonomat visszahelyeztem a táskám egyik eldugott zsebébe.

Semmi kedvem nem volt még hazamenni, így a városban bolyongtam. Tudtam, hogy Cata jó helyen van Matíassal így nem aggódtam miatta. A séta közepette elkezdtem gondolkodni, hogy ha Roni visszajött, akkor valahol laknia is kell, és ha már Madridban van, nem hiszem, hogy egy szállodában vagy ehhez hasonló helyen lakna, az első dolog pedig ami erről eszembe jutott az a legénylakása volt. Amint ez a gondolat beférkőzött a fejembe már el is kezdtem a városi ház felé sietni. Nem aggódtam hisz tudtam, hogy még bőven tart a meccs és amúgy is, ha vége lenne is még simán egy jó ideig nem lenne a lakás közelében a férjem, így nyugodtan szétnézhetek, hogy milyen körülmények között is lakik most, már ha tényleg azt a lakást választotta ideiglenes lakhelyeként.
Mikor megérkeztem a lakás elé a szívem gyorsan kalapált tudtam, hogy nincs otthon, de minimum annyira izgultam mintha ott várna fent. Akármennyire is ez egy olyan hely volt, ahol egyedül tudott lenni, úgy hogy elzárkózik a nagyvilágtól én mégis kaphattam egy pótkulcsot a házhoz, amit mindig magamnál tartottam, így ez a kulcs most is nálam volt, tehát ezért nem volt nagy gond bejutni a házba. Belépésem után próbáltam semmit nem elmozdítani, mert nem szerettem volna, ha bárki is tudomást szerzett volna a kis látogatásomról. A nappali volt az első helység, amit alaposabban szemügyre vettem bár lehet nem kellett volna, ugyanis az egész hely egy totális káosz volt. Látszik az, ha nincs nő a háznál, hiszen majdnem mindegyik férfi lusta arra, hogy kitakarítson vagy csak legalább rendbe tartsa a dolgait. A kanapé mellett lévő kis szekrényen a családi és az esküvői fényképek ugyanúgy fel voltak sorakoztatva, mint régen, ami egy mosolyt csalt az arcomra. Éppen az egyik rendezvényen készült képpel a kezemben álltam és emlékeztem vissza pár emlékre, amikor a hálóból zajt hallottam. Egy pillanatra megállt a szívem és nem tudtam, hogy mitévő legyek, de aztán bátortalanul ugyan, de elindultam a helység felé. Mikor beléptem nem nagyon hittem a szememnek ugyanis egy igazi szobalány takarított ott bent. Hirtelen azt sem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek, így csak megkövülve álltam az ajtóban.

-          Ohhh, jó estét. Nem tudtam, hogy itthon van. Ronaldo úr nem szólt, hogy bárkit is vár. Ha tudtam volna, akkor hamarabb jövök és a takarítás után még.... – késztetést éreztem arra, hogy leállítsam szegény lányt hiszen eléggé túlpörgött és a szívén viselte a dolgot.

-          Semmi szükség erre. A legnagyobb segítség az lenne, ha úgy tekintené a látogatásomat, mintha meg sem történt volna. – úgy gondoltam bármennyire is fájdalmas a várakozás megvárom, amíg Roni keres fel.

Chapter 46.

Sziasztok!:)
Megérkezett az új fejezet, jó olvasást Nektek!
Puszi Lari, Tessa.:)

(Larissa)

(Jose De Rico feat. Henry Mendez - Rayos De Sol)

Hazaérkezve, kissé kimerülten esek a kanapéra. Szemeimet becsukva, kényelembe helyezem magam, de férjem megjelenése megzavarja pihenésemet. Én megértem, hogy ő is fáradt, de mindent úgy tud kiküszöbölni, ha rám vetve magát elterül rajtam?! Felsóhajtva, ámde kacagva fordulok az oldalamra, mire a spanyol elégedetten bújik hátamhoz. Tenyere hasamat simogatja, testemen bizsergés fut végig. Kívánom, de nem engedhetem meg magamnak a helytelen döntéseket. Ha szeret, igenis várni fog rám. Viszont eddig nagyon jól bírja a kiképzéseket, bár már biztos nagyon unja a hideg zuhanyt. Belesimulva ölelésébe ujjaimat kezére simítom, majd behunyva szememet, hatalmasat sóhajtok. Igazából szánalmasnak tartottam életemet, bár isten rá a tanú, az utóbbi napok egész szépen teltek. Halk szuszogása megnyugtat, szorítása egy picit enyhül. A védősor a mai edzésen eléggé elfáradt, ugyanis az edző rájuk mért nagyobb hatást. Mocorogva egy kicsit a konyha felé indulok, halk mozdulattal lépek a hűtő felé. Szervezetem szénhidrátért kiált, agyam nem tud nemet parancsolni testemnek. Kivéve egy táblás csokit, felülök a pultra, és falatozni kezdem. Kiélvezve ízét, azon agyalok, mikor is bűnöztem utoljára. Idejét sem tudom, tekintve arra, hogy mindent megtettem azért, hogy tökéletes alakom legyen.

Mostanában egyre többször járok agyban máshol, viszont a két kar, ami derekamra fonódik, szívinfarktus közeli állapotba sodor.

-          Én nem kaphatnék? –hangja fülem mellől érkezik, megfogva a csokit, hátam mögé tolom a csomagolással együtt. Nemleges fejrázásom következtében közelebb csúszik hozzám, csillogó szemekkel mérem végig testét.

-          Nem szeretek osztozkodni az általam kiszemelt áldozaton. –durcásan húzom fel orromat, viszont kisfiús tekintetére felfigyelve, nevetve adok egy csókot szájára. –Elmegyek letusolni. –leugorva a pultról, elindulok az emelet felé, ámde egy kéz ismét megakadályoz.

-          Nem tudom mit terveztél utána, de nekem lenne egy pár ötletem. –karjaival átölel, testét hátamnak préseli. Szemeimet lehunyva élvezem érintését, ajkai nyakamat kényeztetik.

-          Nekem is van egy-kettő. Mégpedig alvás, most. –nehézkesen mondom ki a szavakat, teljesen megrészegít közelsége. Nagyot sóhajtva végigsimít csípőmön, majd fenekemre csapva szabad utat enged.

-          Ki fogsz készíteni tudtodon kívül. –morgolódásán felkacagok, egy pillanatra visszafordulva elégedetten tekintek végig rajta.

-          Ki mondta, hogy nem tudatosan csinálom? –szemei megvillannak, megvadult bikaként indul el felém. Agyamban a vészcsengők megszólalnak, most kell lelépnem, ha nem akarok bajt magamnak. Hangos kacagással rohanok fel a lépcsőn, majd bezárkózva fürdőnkbe, halk sikkantással engedem ki a szervezetemben felgyülemlett energiát.

-          Máshogy is le tudnánk vezetni a felesleges dolgokat. –perverz hangjától testemen végigfut a hideg, lehunyva pilláimat, beállok a tus alá. Percekig csak folyatva magamra a vizet, elégedetten sóhajtok fel. Most egyelőre harmonikus a kapcsolatunk, csak az a kérdés, hogy meddig. Törölközőt csavarva testem köré, kilépek a rám várakozó férfihez.

-          Beszélgetünk? –feszélyezett bólintását nem tudom hova tenni, valamiért aggódik. –Tudod, úgy érzem elcsesztük a házasságunkat. –állkapcsa megfeszül, kezeit ökölbe szorítja. –De ez még nem jelenti azt, hogy nem oldhatjuk meg a problémákat. –apró mosoly jelenik meg arcomon, látszólag ő is megkönnyebbül egy kicsit.

-          Gondolom, arról beszélsz most, hogy túlságosan is elvakultan döntöttünk, és nem figyeltünk a másik lelki világára. –most a bólintásban én vagyok a soros. Örülök, hogy nem kell a szájába rágni a szavakat, ő is rájön mindenre magától.

-          Tudod, mikor kicsi voltam, apa mindig azt mondta, hogy egy férfit a hasán keresztül lehet megfogni. De azt soha nem említette, hogy ha tíz centivel lejjebb fogom meg, akkor nem kell a fél napomat a konyhában tölteni azért, hogy elcsábítsam. –felé hajolva, kacagva ejtem ki a szavakat számon, végig simítva hasán, elégedett morgás tör fel torkából. Ajkaira tapadva csak az oxigénhiány miatt távolodunk el egymástól, hogy utána újult erővel hívjuk táncba a másikat. Szám enyhén elnyílik, hangos sóhajjal jutalmazom tettét. Rövid hajába túrva elégedetten ülök ölébe, karjaival feljebb csúsztatja a törölközőt. Alsónadrágja igencsak szűkös, lábaimat átfonva derekán még közelebb kerülök férfiasságához. Ujjai végigsimítanak combom belsején, mire testem jóleső remegéssel reagál.

-          Nem beszélgetni akartál? –rekedtes hangon teszi fel kérdését, csípőmet megmozdítva le akarok szállni róla. Derekamat megszorítva hangosat nyög, mire pihegve ugyan, de felkacagva mászom a szekrényhez. Úgy érzem könnyebb lesz egy mezben eltölteni mellette az éjszakát, mintsem egy rövid törölközőben.

-          De, de mára elfáradtam, majd holnap folytatjuk. –mindent tudó kacsintásommal nem kímélem, hatalmasat nyelve az ágy szélére húzódik. Befeküdve mellé álomra hajtjuk fejünket, de gondolataim már a másnapi meccs körül forognak.

*

(Macklemore and Ryan Lewis - Life Is Cinema)

Belépve a konferenciaterembe, számos újságíróval, valamint fotóssal találjuk szembe magunkat. A hangulatunk fantasztikus, úgy érzem, semmi nem ronthatja el kedvünket, ezáltal a meccs is simán fog menni. Leülve a székre, még utoljára meglököm Ronaldot, majd megregulázva cselekedeteimet, komoly arccal pillantok a kérdező egyed felé.

-          Larissa, mit vár a mai mérkőzéstől?

-          Természetesen Madrid győzelmet. –felnevetve túrok hajamba, mindig is szerettem ezeket az idióta kérdéseket. –A Valencia nagyszerű futballklub, világklasszis játékosokkal. Nehéz mérkőzés lesz, de bízok a csapatban. –úgy érzem kicsit kivágtam magam a kérdés alól, mosolyom levakarhatatlan arcomról, a villódzó vakuktól viszont már jojózik a szemem. –Szükségünk lesz a magabiztos támadásra, és összetetten kell védekeznünk. A Valencia, mint már említettem fantasztikus futballklub, gyors tempóval, és jó labdatartással. Tisztában vagyunk azzal, hogy rengeteg erőre, és kitartásra lesz szükségünk, ugyanis a Primera Divisionban minden meccs tétmérkőzésnek számít.

-          A múlt éve nem éppen az egyszerűségről szólt. Rengeteg klubváltás, sérülés, és bonyodalom virított a címlapokon. Kiegyensúlyozottnak érzi most életét? –szeretem, amikor az elején puhatolóznak, a végére viszont felteszik azokat a kérdéseket, amiktől a hideg ráz.

-          Igen, nem volt könnyű, de pár dolgot nemes célért tettem. –tisztán emlékszem Valdano fenyegetésére, muszáj volt lépnem Olaszországba, különben Mourinho bánta volna döntésemet. –Az életem jelenleg kiegyensúlyozott, de a magánügyemet nem szeretem sajtó elé tárni. –kezem ökölbe szorul, asztal alá helyezve érzékelem Ronaldo karját.

-          A minap Sergio Ramost egy fiatal hölggyel kapták lencsevégre, amint egy szórakozóhelyről távozott. Ön tudott erről? –megáll az eszem. Pont gondolnom kellett a kellemetlen kérdésekre, és meg is jelentek.

-          Erről nem kívánok szót ejteni. Úgy tudom itt a meccsről kéne szólnia a kérdéseknek, nem pedig a játékosok magánéletében kéne vájkálódni. –hangom megkeményedik, arcomról már nem olvasható le az a huncutság, ami a sajtótájékoztató elején még igen.

-          A védőjükkel milyen kapcsolatot ápol most? –nem igaz. Soha nem értettem a keselyű üzemmódot, de lehet csak azért, mert nem vagyok ebben a témában benne.

-          Megmondta Lari, hogy nem akar erről beszélni. Lépjünk tovább, rendben? –Marcelo kukaként ül bal oldalamon, viszont jobbról portugál barátom megelégelte a kérdéssorozatot.

-          Ronaldo. Ön hosszú idő óta tért vissza a Real Madridba, és azonnal kezdőként játszik a csapatban. Mit gondol erről?

-          Azt, hogy nagyszerű edzőnk van. A Mester fantasztikus ember, és megbocsájtotta azokat a hibákat, amiket vétettem. Az edzésekbe szívemet, lelkemet beleadtam, tekintve a hosszú kihagyásra, mindenből többet csináltam. Látta rajtam az akaraterőt, úgy gondolta megérdemlem az újabb esélyt. –magabiztosan beszél, viszont keze egyre jobban szorítja ujjaimat.

-          Mi volt az-az ok, ami miatt távol töltött pár hónapot? Az esetleges baleset? –szemei ürességet tükröznek, viszont tudom, ez igazából nem így van. Célkeresztbe állítottak minket, és egyenként kapjuk a golyókat.

-          Kezdem kellemetlenül érezni magam, én nem kaphatnék kérdéseket?! –Marcelo menti a menthetőt, poénosra véve a figurát, megnevetteti az újságírók hadát. Ronival hálásan nézünk rá, mire mosolyt megeresztve felénk, várja a hozzá intézett kérdéseket.

-          Marcelo. Kivívta az edző bizalmát, mérkőzésről-mérkőzésre javul a teljesítménye. Minek köszönhető? –halkan felsóhajtva konstatálom magamban, végre egy normális kérdés.

-          Rengeteget köszönhetek a baráti, valamint a családi támogatásnak. Mindenki mellettem van, és bíztatnak, hogy napról-napra jobb lehessek. A tréningeket kivétel nélkül meccsként kezelem, a kiszabott köröket lefutom, és nem rinyálok. –utolsó szaván kissé felnevetek, hiszen pont Pufi nem a tűrésről híres.

-          Amikor Ronaldo úr elment, rengeteget láthattuk a feleségével. Mi volt az oka? Szimpatizál a fiatal hölggyel? –megáll az eszem. Most ezek burkoltan komolyan azt a kérdést tették fel, hogy volt-e viszonya a két barátnak?

-          Ha azt mondom, hogy szimpatizálok vele, maguk lehozzák azt a cikket, hogy Tessa velem csalta meg a férjét. De gondolkozzanak csak el. A legjobb barátom felesége, így maximum csak féltékenységből zsörtölődhetek, de nem tartom magam ilyen személyiségnek. –szép volt Puffancs, remekül kivágtad magad a kellemetlen kérdés alól.

-          Elnézést, hogy fotósként közbe szólok. –megpillantva Hannah csillogó szemeit, szívem hatalmasat dobban. Valami történni fog. Valami, amire még nem vagyunk felkészülve. –Ezt a képet egy közeli barátjuk által kaptuk kézhez. –felmutatva a fekete-fehér színben pompázó fotót, agyam zakatolni kezd. Húgom található rajta, egy ismeretlen férfivel. Magas, rövid haja az égnek áll, a kocsit támasztva nem látható belőle semmi, viszont Tessa könnyen felismerhető. A háttérben Ronaldo szülei háza található, a portugál már nem bírja tovább a kiképzést. Felpattanva a székről, megvadult bikaként kezd fújtatni az újságírókra. Természetesen a gépek folyamatosan kattognak, így valószínűleg ebből is szép cikk fog kikerülni a címlapokra. Elkapva barátom csuklóját, szememmel óvva intem a cselekedettől. Elindulva az ajtó felé, kilökdösöm Ronaldot, majd visszafordulva, szánakozva nézek végig a társaságon.

-          Tudják, elfajzottnak tartom a riporteri állásokat. Maguk azért vannak itt, hogy kiderítsék, mit gondolunk a meccsekről, nem pedig azért, hogy egy kulcsfontosságú összecsapás előtt felborítsák az ember egyensúlyát. Köszönjük szépen a lehetőséget. Viszlát. –hangom csöpög a gúnytól, viszont a portugál edzőhöz lesz egy-két szavam. Soha nem szerettem farkasok közé vetni magam, de sajnos néha minket kérnek fel az ilyen nyilatkozatokra. Húgom férje remegve lökdösi arrébb az útban tartózkodó embereket, megállva a fal mellett, ordítva öklözik bele…

(Tessa)

(Little Mix - we are who we are)

Már alig bírtam koncentrálni arra, hogy Frederic milyen instrukciókkal lát el annyira kifáradtam nap közben. Reggel jöttünk ide, de ahogy sejtettem lesz vagy hajnal is mire el tudunk indulni hazafelé, ugyanis újból a fodrászok székében ültem és ismét valami hihetetlen frizurát varázsoltak nekem, ami ma már szám szerint volt vagy a hatodik. Eléggé kifáradtam, így sminkeseknek is egyre nehezebb dolguk volt, viszont ez őket nem zavart így engem sem. Az viszont zavart, hogy nagyon kifáradtam és majdnem elaludtam a fodrászok kezei között.

-          Tessa! Ne aludj el, még van egy fotósorozat és mára annyi. – Matías keltegetett miközben a székben le-lecsukódott a szemem.

-          Nem alszok, csak pihentetem a szemem. – jó kifogás volt csak még én sem hittem el. Az igazság az, hogy abban a pozícióban, ahogy voltam el tudtam volna úgy aludni, hogy két napig nem hallottak volna felőlem.

   -          Próbáld meg kibírni még valahogy ezt a fél órácskát. – tágra nyitott szemekkel néztem rá a sminkesem viszont éppen azt szerette volna, ha becsukom a szemem.

   -          Fél órát? Ezt ugye még te sem gondoltad komolyan. Fredericnek fél óráig tart, amíg beállít egy pózt vagy megálmodik egy jó helyzetet. Ezt nem azért mondom, mert a végeredmény tökéletes, de nem fél óráig leszünk még itt, hanem legalább két órán keresztül. Csak gondolj az előző sorozatokra. Alapból mikor bemegyünk azzal fog nyitni, hogy hogy lehet ennyi ideig készülni. – és ezt egy kicsike túlzás nélkül mertem kijelenteni ugyanis minden fodrász, smink, ruhaváltás után ezzel nyitott. – Aztán beállít és a fényekkel és a háttérrel lesz elfoglalva alapból fél óráig. Egyébként Cata? – a majdnem elalvásom közben észre sem vettem, hogy a lányom már nem csücsül Matí kezében.

-          Már a harmadik és a negyedik sorozat között elaludt. Bent van a stúdióban a babakocsiban. Ha gondolod, idehozhatom. – a stúdió felé mutogatott, de jobbnak láttam, ha most nem zavarjuk. Én sem örülnék neki, ha valaki felkeltene. Főleg most.

-          Nem hagyd. Semmi szükség nincs rá hiszek neked, viszont Cata helyett hozhatnál nekem egy kávét, vagy egy energiaitalt vagy csokit vagy bármit mitől felébredek, mert megint kezdem azt érezni, hogy perceken belül el fog kezdeni lecsukódni a szemem, ha nem másodperceken belül. – kicsit rájátszottam a szemlecsukásra, aminek a sminkesem ismét nem örült, de miután láttam az összeráncolt szemöldökét gyorsan kipattantak a szemeim és hagytam, hogy dolgozni tudjon. Nem telt bele két perc Matías körülbelül egy egész büfével tért vissza. Valószínűleg a többi dolgozónak is hozott kaját és piát, mert valami büfé kocsi szerű dolgot tolt maga előtt.

-          Na megérkeztem. Hoztam mindent és mindenkinek. A büfénél azt mondták, hogy ezért áldani fogja mindenki a nevem, aztán arra gondoltam beszerzek pár jó pontot. – egy nagy vigyort villantott majd elkezdte kiosztani mindenkinek a palackozott innivalót és az apró süteményeket. – Neked itt a kávéd a csokid pedig szintén itt van. Energiaital viszont most nem volt azt mondták, hogy nem érkezett meg a szállítmány vagy mi, na mindegy a lényeg, hogy idd meg, hogy nehogy elaludj én pedig, ha már ennyire belejöttem akkor a szobaszerviz meglátogatja a stúdióbelieket is. Lekenyerezem Fredericet, hogy nyugodjon le egy kicsit, mert mikor jöttem be már megint tombolt. – fotóson mindenki elkezdett nevetni, de senki sem vette komolyan őt. Matí pedig elindult kifelé azzal a kocsival.

A sminkem szerencsére nemsokára elkészült, így már csak az öltöztetőkhöz kellett mennem, akik már a kezükben tartották a ruhámat és a kiegészítőket, amiket úgy gondoltak, hogy majd rám adnak. Az utolsó fotósorozathoz egy lila ruhát kaptam, ami pánt nélküli volt az alja pedig hosszú volt. Ennek a ruhának kifejezetten örültem ugyanis a lila szín mindig is nagyon közel állt a szívemhez és a ruha sem volt semmi. Aztán ezekhez különböző karkötőket kaptam plusz egy nagy gyűrűt, ami szinte lehúzta a kezem a földre. Miután mindennel kész voltam gyorsan mentem ki, mert biztos voltam benne, hogy Frederic feje már vörös az idegességtől, hogy hol vagyok már ennyi ideiig.
Amikor beléptem a terembe meglepődtem, mert teljesen máshogy nézett ki az egész. A háttér előtt egy kanapé állt felette egy kép lógott, az ülőalkalmatosság mellett pedig egy éjjeliszekrény szerű asztalka is állt egy lámpával. Mondjuk igazából időm sem volt arra koncentrálni, hogy feltérképezzem a terepet, mert Frederic egyből beállított a kanapéhoz és a fények beállítása után már kattogtatta is a képeket.

(Matías)

(The Veronicas - I Don't Wanna Wait)

Miután végigkínáltam mindenkit a büfés által adott innivalóval és sütikkel úgy gondoltam, hogy a nagy munka után nekem is kijár annyi, hogy leüljek öt percre és csak bámuljak ki a fejemből, és lazítsak egy kicsit. Ma egész nap bébiszitterkedtem, ami ellen egy csöpp kifogásom sincs, csak így teljesen el fogok fordulni az orvosi szakmától, ha mindig csak a kicsi Catara fogok felügyelni. Mert nem az szeretem őt hisz egy tündéri gyerek, de azért mondtam fel az állásom, hogy tovább képezzem magam, de jelen esetben erre még sem lehetőségem, sem időm nem volt. Az utóbbi néhány napban pedig elég abszurd ötletek keringenek a fejemben, amely ötleteket nem szerettem volna, ha bármikor is eszembe jutnak. Bár amikor csak eszembe jutnak az ide illő gondolataim csak kizárom őket és a környezetemre koncentrálok, ami jelen esetben elég könnyű ugyanis azt kell néznem, ahogy Tessa a kamera előtt pózol. Elég elképesztő nő, hogy egész napi ide-oda rohangálás és fotózás után még most is van ereje mosolyogni, mikor már az én fejem is mindjárt leesik a fáradtságtól.
Pár másodpercig pihentethettem a szemem csukott állapotban, amikor Cata elkezdet sírni, így kénytelen voltam a felkelt lányra fókuszálni. Az ölembe vettem őt, majd a táskában elrejtett ennivalóval kezdtem el etetni őt. Igazából nagyon jól tudok már bánni a gyerekekkel, amivel néha még saját magamat is meglepem, viszont ez a lépés volt az az utolsó lépés, amikor azok az előbb említett abszurd gondolatok ismét visszatértek a fejembe, és most már el is kezdtem gondolkodni rajta. Nem akartam ártani Tessanak, mert a vele eltöltött idő alatt megszerettem őt, viszont ezt a helyzetet sem akartam így, amibe most vagyok, hiszen most elég tehetetlen vagyok  az ügyben, hogy  amit szeretnék sikerüljön, azaz hogy Tessa velem legyen. Miután megetettem Catat visszatettem őt a kiságyba majd egy játékot a kezébe adva kötöttem le a figyelmét, én pedig a tárcámat elővéve kerestem meg azt a papírt, amit eleinte olyan mélyre süllyesztettem el, hogy soha eszembe se jusson elővenni azt onnan. A telefon másik végén pedig két csörgés után már fel is vette az illető, aki még nem sejtette, hogy ki van a vonal túlsó felén.

-          Igen? – hangjától igazság szerint a szőr felállt a hátamon, viszont kíváncsi voltam arra, hogy milyen tervvel akar előállni.

-          Szia Sandy. Itt Matías. Emlékszel még rám? – kicsit arrébb vonultam, hogy ne nagyon szúrjak szemet, hogy telefonálok, mert nem szerettem volna, hogy Tessa kérdezősködjön, ugyanis nem nagyon szeretnék neki hazudni.

-          Ez nem volt kérdés, természetesen emlékszem rád, hogy is felejthetném el azt az embert, akivel kölcsönösen segíthetünk egymáson, hogy a másik megkapja, amit akar. – a szájából hallva megint rossz ötletnek tűnt, hogy ezt csinálom és megfordult a fejemben, hogy rácsapom a telefont, de végül mégsem tettem ezt.

-          Szeretnék veled valamikor találkozni és megbeszélni, hogy milyen ötlettel rukkolsz elő. – ez így elég rosszul hangzott, de semmiképp sem telefonon szerettem volna meghallgatni, hogy mit is talált ki.

-          Ma szerintem már elég késő van, de mondjuk holnap együtt reggelizhetnénk. Reggeli közben amúgy is gyorsabban vág az agyam és amúgy is üres hassal nem lehet kitervelni semmit. – mondjuk igaza volt, üres hassal nem megy az ember semmire, de kicsit féltem én ettől a közös reggelitől.

-          És akkor hol szeretnél reggelizni? Menjek el hozzád, vagy valami gyorsétterembe üljünk be? – tisztára úgy éreztem magam, mint egy tinédzser, aki az első randiját szervezi.

-          Erre a számra elküldöm majd üzenetben a pontos címet, és hogy mikor találkozunk neked pedig csak annyi lesz a dolgod, hogy időben ott leszel. Na, pá. – meg sem várta a válaszomat már bontotta is a vonalat, én pedig gyorsan a zsebembe rejtettem a telefonom, mert Tessa közelített felém.

-          Na, szerencsére végeztünk mára. Gyorsan visszaöltözök a ruhámba és már mehetünk is. Szerintem mindkettőnkre ráfér egy kiadós pihenés. – egy nagy mosolyt küldött felém majd már ment is az öltözőbe, hogy átöltözhessen.

Valóban olyan gyorsan öltözött fel, ahogy azt mondta, majd mindenkitől elköszönt és mindenkinek megköszönte az egész napos fáradozást.  Miután elbúcsúzott mindenkitől a parkoló felé vettük az irányt aztán haza. Vagyis Tessahoz, de szerintem már simán belefér ebben a helyzetben az is, hogy azt mondhatom, hogy nekem is az a ház jelenti az otthont. Út közben Sandy elküldte a címet és az időpontot én pedig azzal vágtam ki magam, hogy csak a szolgáltatómtól jött egy üzenet, hogy el ne felejtsem feltölteni a telefonom. Ez a hazugság pedig elég nagy hülyeség volt ugyanis, amióta az eszemet tudom és telefon van a kezemben előfizetéses vagyok, de úgy gondoltam ennyi hazugság belefér, bár azok után, hogy azt mondtam, hogy nem szeretnék annak a nőnek hazudni, aki a legfontosabb jelen pillanatban számomra elég nagy hazugság már ez is.