Chapter 54.

Sziasztok!
Hatalmas késéssel, de megérkezett az új fejezet! Most már megpróbáljuk lepörgetni azt a pár fejezetet, ami még megmaradt. Az év eleji hajtás lefoglalta minden időnket, de ha minden jól megy, heti egy friss mindenképp érkezik! :)
Jó olvasást!
Puszi Lari, Tessa.:)

(Larissa múltbéli jelenet)

Mosolyogva fekszem a világklasszis védő mellett, kapcsolatunkat eddig nem vállaltuk fel a nyilvánosság előtt, de a csapattársak kilencven százaléka nyitott szemmel jár, így észrevették rajtunk a gyökeres változást. Ágya hatalmas, így kényelmesen elférünk egymás mellett. Felkönyökölve csukott szemeit nézem, majd végigsimítva arcán, sikeresen megpillanthatom az általam oly kedvelt barna szemeket. Arca fájdalmat tükröz, de nem értem az összefüggéseket. Most kezdtük a szezont, hamarosan pedig belevetjük magunkat az első meccs megmérettetéseibe. Pólója elcsúszva terül el hasán, kissé kivillantva kockáit, ami szemeimet vonzza. Közelebb csúszva hozzá fejemet mellkasára hajtom, keze automatikusan öleli át derekamat, ahol feltűrve atlétámat, bőrömre apró köröket rajzol.

(MC Soon- Emlékek)

-          Akarsz beszélni róla? –komoly kérdésemet feltéve, államat megtámasztom testén, szemeimmel pedig szuggerálom. Nemleges fejrázása csalódottsággal tölt el, szegénynek az utóbbi időben elég sokat rinyáltam rossz döntéseimről. –És, ha én szeretném, hogy beszélj róla? –kislányos természetemet megmosolyogja, hajamon végigsimítva, hangosan felsóhajt.

-          Ismered Antonio Puerta történetét? –hangja megtört, gyönyörű tekintetét pedig elrejti előlem.

-          Nem. –halkan lehelve a szavakat, érdeklődve várom történetét.

-          Meséltem neked, hogy Sevillában nevelkedtem. –bólintásomat nem láthatja, viszont érzékeli fejem mozgását. –Antonio a csapattársam volt, igaz csak egy évig élvezhettük egymás társaságát, de fantasztikus barátra leltem benne. Minden nap tartottuk a kapcsolatot, ő támogatott az eligazolás témában. Aztán 2006-ban összefutottunk a válogatottban is, én csak örültem annak, hogy végre nem csak telefonon beszélünk. - halkan felsóhajtva végigsimítok mellkasán, érzem ennek a történetnek nem lesz pozitív végkimenetele. –Rendszeresen kísértem az orvosokhoz, ugyanis rengeteg vizsgálaton kellett átesnie gyerekkori betegsége miatt. Három éve pályára lépett, én pedig akkor már a Real Madrid csapatát erősítettem. A hír a füves területen ért utol. Legjobb barátom 2007. augusztus 28-án életét vesztette, úgy, hogy három nappal halála előtt még a Getafe elleni mérkőzésen biztatta csapatát. – megrázkódva hallgatom a szomorú történetet, majd agyam kapcsol. Ma van a három éves évfordulója. - Egyik segédünk jött oda szólni, és ezt is Ikertől tudtam meg, ugyanis mi éppen egy támadásban voltunk. A kapus együtt érző tekintettel közeledett felém, időt kérve a bírótól, aki megtudva az esetet, megadóan bólintott. Amint közölték velem a diagnózist, azonnal rohantam az autómhoz, de előtte még megvártam akkori edzőnk, Bernd Schuster beleegyező bólintását. Mindössze négy órás volt az út, a gázt tövig nyomtam, de így is napoknak tűnt a tudatlanság. –mocorogva alattam még közelebb von magához, szorítása erősödik. –A 35. játékpercben éppen egy támadást indítottak, de róla ment ki a labda. A kapus kirúgta, ő pedig először lehajolt, majd összeesett a tizenhatoson belül. Eszméletét vesztette. Az egyik szerb csapattársa sietett segítségére, megakadályozta, hogy Antonio lenyelje a nyelvét. Mindig is erős személyiség volt, az orvosi stáb szakszerű ellátása utána felállt és a saját lábán sétált le a pályáról. Makacsság és erő terén kicsit hozzád tudom hasonlítani. Viszont pár perccel később az öltözőben ismét összeesett és kórházba kellett szállítani, de a szíve leállt, újra kellett éleszteni. Az orvosok azt nyilatkozták, hogy az állapota folyamatosan romlik, így elkerülhetetlen volt az átszállítás. Végig mellette voltam, szorítottam a kezét, és bíztattam állapotos feleségét. Akkor értettem meg mennyit jelent igazából egy élet. Átszállítatták egy másik sevillai kórházba, ahol sajnos életét vesztette. –monológja végére fojtott hangon beszél, szemei könnybe lábadnak. Végigsimítva arcán közelebb bújok hozzá, ezzel is segítve egy kicsit az emlékezés fájdalmait.

-          Mi történt vele? –halkan teszem fel a kérdésem, ezzel is arra utalva, hogy ha nem szeretne, nem kell róla beszélnie. Csupán segíteni akarok, és máshogy nem tudok.

-          Az egyik doktor azt mondta, hogy többszörös szerv rendellenes működést, valamint visszafordíthatatlan agykárosodást szenvedett el, melynek eredménye többszöri hosszú szívmegállás volt, amely sajnos gyógyíthatatlan. Elvileg orvosi műhiba volt, vagy eltitkolt valamit az igazolási vizsgálaton, ugyanis nincs hivatalos magyarázat arra, hogy mindig beültethető defibrillátorral kellett volna-e játszania, vagy nem is engedhették volna a pálya közelébe se. –pedig azt mondják a sport egészséges. Viszont, ha ez valóban születési rendellenesség volt, akkor a legszakszerűbb ellátás sem ér semmit. Hihetetlen, hogy ennyit jelent egy élet, és tekintve Sergio korára, nem hiszem, hogy idősebb volt Antonio. -2008. június 29-én az Ő tiszteletére megnyertük az Európa bajnokságot. Azóta, ha tehetem, minden alkalommal fejet hajtok tudása előtt. Puerta arcképével díszített pólóban lépek a győzelmi emelvényre, és csak reménykedem abban, hogy fentről figyel, és büszke rám. –hallgatva szívverését, azon gondolkozom, miért érdemlik ezt az emberek. Tudom, hogy születünk, és meghalunk, de legalább boldog és teljes életet élhetnénk, fájdalom nélkül. De az a baj, hogy erre senki nem képes. A bonyodalom, váratlan haláleset mindig megtör bennünk valamit, és hiába ez az élet rendje, nem vagyok képes ezt elfogadni.

-          És a barátnőjével mi történt?

-          Csaknem két hónappal később megszületett a közös fiúgyermekük. Hét hónapos terhes volt, amikor bekövetkezett a tragédia. Ott voltam mellette, amikor tudtam, segítettem neki, bármit megadtam volna azért, hogy legalább barátom visszatérjen közénk, de erre, mint tudjuk, nincs lehetőségünk, hiszen csak emberek vagyunk. Egészséges baba lett, de amikor Mar meglátta az Aitor Antonio Puerta Roldannak nevezett csecsemőt, sírva fakadt, ugyanis barátjára emlékeztette. –belegondolva abba a fájdalomba, amit a nő élhetett át, kiráz a hideg. Erős személyiségnek tartottam magam, de erre soha nem lennék képes. Nem tudnám ezt a fajta gyászt átvészelni egyedül úgy, hogy szerelmemet temetem éppen el. –Mindenki aggódott érte, a temetés során két oldalról támogatták, de ő minduntalan gömbölyödő pocakján simított végig. Olyan volt, mintha erőt akart volna meríteni ahhoz, hogy átvészelje ezt a kegyetlen kínt. –hangja elcsuklik, szemeiből folynak a könnyek. Felé hajolva végigsimítok arcán, de tekintetét továbbra is elzárja előlem. Szájára apró csókot adva megpróbálom megnyugtatni, de minden csak egy pillanat. Fordít a testhelyzetünkön, eltorzult arccal tapad ajkaimra. Túlságosan is fájt neki felszakítani a múlt sebeit, de miattam megtette. Elmondott mindent, pedig elég rossz dolog elviselni a gyászt önmagát is.

-          Menjünk. –pillái másodpercek alatt pattannak ki, lábaimat viszont leemelem derekáról. –Induljunk. –értetlen tekintettel mered rám, kicsit meglökve a szekrényhez sétálok. Egy kapucnis pulóvert felé dobva, magamnak is keresek egy tűrhető darabot, majd a kulcsot kezembe kapva, sürgetően tekintek rá. –Indulj már! –lassan, de legalább elindul. Magára kapva a pulcsit, kezét tenyerembe csúsztatja. Lerohanva a lépcsőn a garázs felé veszem az irányt, majd bepattanva a vezető ülésre, felpörgetem a motort.

-          Hova megyünk?

-          Lerójuk tiszteletünket a barátod előtt. –nemes egyszerűséggel jelentem ki a mondatot, ajkára viszont halvány mosolyt varázsolok.

-          Köszönöm.

(Three Days Grace- Pain)

Láttam a mesélés közben mennyire mérges magára. Az okokat sajnos nem tudtam megfejteni, de olyan, mintha magát hibáztatná mindenért. Azért, mert Antonio súlyos betegségben szenvedett, és azért, mert erről ő mit sem tudott. Pedig biztos vagyok abban, hogy ha ez a dolog Sese fülébe jut, megpróbálta volna támogatni barátját, viszont egyben távol is tartotta volna a stadionoktól. Bár ez a betegség nem csak terhelés alatt jöhet elő, csak gondolom akkor felgyorsul a folyamat. Az a baj, hogy nem értek ehhez az orvosi megnevezéshez, így nem értem a szakszerű kifejezéseket sem. Tudom, hogy a legjobban most a támogatásommal tudok segíteni rajta, és emberi ötleteket felvetve, könnyítek a lelkén. Tudom jól, mennyire jól esik az embernek, ha meglátogathatja szeretteit, és leróhatja előttük a tiszteletét. Sergionak is ez hiányzik. Az, hogy meglátogassa azt a személyt, aki fontos szerepet töltött be a múltjában, de önmagától nem venné a kezébe a kulcsot, annál fájdalmasabb lenne neki ez a körút. Pedig tudom jól, hogy az ember lelke megkönnyebbül, pedig csak egy gyertyát, és egy szál virágot helyez a sírra.

Nem tudom mivel érdemeltem ki felhőtlen bizalmát, de az biztos, hogy soha nem fogok visszaélni vele, mert tudom milyen érzés, ha az embert egyik napról a másikra elárulja valaki. Nem szeretném ezt eljátszani nála, úgy érzem ő más, mint amilyennek mutatja magát. Ma beavatott múltja egy részébe, és mindezt akadékoskodás nélkül tette.

Megérkezve a temető elé, szívem heves dobogásba kezd. Kézen ragadva elindul a főút részen, majd egy íves jobbkanyar után megpillantunk egy hatalmas márványsírt, amin egy fiatal fiú mosolyog. Szemeimbe könnyek gyűlnek, de gyors pislogás segítségével elhatározom, erős maradok. Szüksége van Ramosnak egy támaszra, így nem ragadhat el a letargia. Kezemet egy percre sem engedi el, belépve a sír mellé, végigsimít a fényképen. „Érted küzdünk majd az összes meccsen. Hiába hagytad el az árnyékvilágot, tudjuk, érezzük, hogy továbbra is itt vagy velünk. Emlékedet soha nem felejtjük.” A sírfeliratra meredve rájövök, rengeteg embert hagyott itt, de amikor az évre nézek, szemeim elkerekednek.

-          1984-2007-ig. –lesokkolva állok barátom mellett, kezei erősebben szorítják ujjaimat. Felszisszenve pillantok fel rá, majd végigsimítva karján, hozzábújok. Megfeszülve áll mellettem, tartása büszkeséget sugall, viszont ez csak a látszat, amit könnyei is bizonyítanak. Nem sokszor láttam eddig férfit sírni, de az biztos, hogy ezek valódiak, és nem műnek számítanak úgy, ahogy a nőknél. –Részvétem.

-          Még csak huszonkét éves volt. Érted ezt Lari? Huszonkettő. Miért őt vette el tőlünk az ég? Miért neki, és a családjának kell bűnhődnie?! –hangját folyamatosan emeli, de mondandója felénél elcsuklik hangja. Karjai körém fonódnak, arcát hajamba rejti. Az eső szüntelenül kezd el szakadni, az égiek is érzik, hogy valami nincs rendben ma. Erős szélfúvásnak köszönhetően kapucnink másodpercek alatt tűnik el fejünkről, ezzel is szabad utat engedve az esőnek, mely a könnyeinkkel vegyül…

(Tessa múltbéli jelenet)

(Hardwell & Collin McLoughlin -Call Me Spaceman)

Az ember életében nagyon sok mérföldkő van, amikre egész életében emlékezni fog, Ronaldo és az én közös életünkben pedig a házasság után egy újabb mérföldkő érkezett el akkor, amikor egészen pontosan nyolc hónapja kimondta az orvos, hogy terhes vagyok. Mikor Ronaldo meghallotta a hírt teljesen kifordult magából, és rá sem lehetett ismerni, hiszen a macsó külsejű csávóból egy érzékeny lelkű srác lett egy szempillantás alatt. Még arra is figyelt, hogy mikor hogy veszek levegőt, arról nem is beszélve, hogy semmit sem csinálhattam egyedül, nehogy a babának baja essen. Majdnem minden edzésének az időpontjára beszervezett egy gardedámot mellém, amikor pedig senki olyan nem ér rá, akivel én is szívesen töltöttem volna az időmet, akkor a pálya mellett foglaltam le magam, olvastam, zenét hallgattam, vagy a neten néztem utána egy-két dolognak, ami a babával kapcsolatban hasznos lehet.

Éppen az iPhone-om kijelzőjén válogattam a gyerek szoba bútorait, amit Roni rám bízott, amikor végtelenül nagy ordítást hallottam a pálya felől, majd amikor odanéztem óriási sebességgel egy focilabda haladt felém. Persze a fejem minden lehetőséget ki szokott használni, hogy fájdalom érje, így most sem volt ez másképp, a labda éppen a fülemet találta el.

-          Úristen Tessa ne haragudj, nem figyeltem, mikor rúgták nekem a labdát, és nem láttam, hogy errefelé gurul...

-          Gurul? Inkább száguldott felé a labda idióta. – Macelo bocsánatkérő szavait Ronaldo szakította félbe, a mondata mellé pedig egy tarkón csapást is ajándékozott a brazil hátvédnek.

-          Mondtam már, hogy nem direkt volt, éppen valaki szólt én pedig nem néztem oda. Nem akartam fájdalmat okozni, tényleg ne haragudj. – a fülemet fogtam, ahol eltalált a labda annyira pedig nem is hallottam, hogy mit mondott, ugyanis a fülem még mindig zúgott a bőr csattanásának a hangjától.

-          Fogjátok már be. Nincs semmi bajom. Már az akadémián is egy labda mágnes voltam, szóval mondhatjuk úgy is, hogy az agyam már teljesen immunis az ilyesmire. Csak kérlek titeket, hogy ne kiabáljatok! – a kezemet elvettem a fülemtől, hogy bebizonyítsam a csapat tagjainak, hogy teljes mértékben jól vagyok, az pedig már egy teljesen más kérdés volt abban a percben, hogy a fejem olyan szinten kezdett el fájni az ütés után, hogy majdnem leesett a jelenlegi helyéről. – Most pedig menjetek vissza, mert Mou nemcsak a ti fejeteket fogja levenni, hanem az enyémet is ami nincs most valami jó állapotban! - legtöbben visszaálltak a pályára, viszont Ronaldo és Marcelo még mindig mellettem állt.

-          Tényleg jól vagy? A babának sincs semmi baja? – Ronaldo kicsit túlaggódta a helyzetet ezekkel a kérdésekkel. Igaz, hogy elég nagyot csattant a labda a fejemen, de még jól vagyok és ennyi a lényeg.

-          A fejemet találta el a labda nem pedig a hasamat. A babának semmi baja és ez már több, mint nyolc hónapja ugyanígy megy. Jól vagyok.  – nem tudtam már, hogy mennyiszer hangoztassam még, hogy semmi bajom így próbáltam Ronit visszatájolni a pálya és a foci felé. - Mou ki fog tiltani, ha nem edzel miattam. Nemsokára meccs szóval bizonyíts neki. – a mezénél fogva közel húztam magamhoz, és egy apró csókot leheltem ajkaira, majd amilyen lendülettel odahúztam úgy is toltam el őt, a pálya felé irányítva. Amint férjem eltűnt a kispad környékéről Marceloval az oldalán, nővérem futott fel a pályára egy törölközővel a kezében.

-          Nem érdekel, hogy mit mondasz, ha fáj, ha nem akkor is szorítsd ezt a vizes törölközőt a fejedhez, edzésünk után pedig irány az orvos. Ramos lőtte a labdát, és amint tudjuk ő nem szokott ilyen dolgokkal finomkodni, Marcelonak meg majd én jól megmosom a fejét, hogy hová is figyeljen, amikor tart a tréning. – a törölköző odadobása után már Lari is a pályán volt, és ahogy megmondta, valóban a brazil felé haladt, hogy jól kiossza a nem odafigyelése miatt.

Én persze teljesen feleslegesnek tartottam az egész felhajtást, mert tudtam, hogy ha Marcelo tehette volna inkább ő ált volna be a labda elé csakhogy nekem ne essen bántódásom, de ráhagytam testvéremre, hiszen tudtam, hogy neki bármit mondhatok ő úgysem fog rám hallgatni. Ha ő eltervez, vagy mond valamit annak úgy is kell lennie. Edzés után persze Lari betartotta, amit mondott és a stadionból egyenesen a kórház felé vettük az irányt, ahol megállapították természetesen, hogy semmi bajom csak annyi, hogy sokat kell pihennem, hogy a fájdalom eltűnjön.

(Ronaldo)

Már körülbelül két hét telt el a pálya melletti incidens óta, ami után persze egyszer sem engedtem meg Tessának, hogy a kispadon üljön, így a lelátón kellett helyet foglalnia, ha részt vett az edzésen. Sohasem voltam teljesen biztos benne, hogy jól van, így elég sokszor kiabáltam ki neki, vagy éppen mutogattam el neki, hogy minden rendben van-e vele. A válasz természetesen ugyanaz volt állandóan, de nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg, hogy mi van vele, főleg úgy hogy most már tényleg bármelyik pillanatban megszülethet a kisbabánk. Az első ultrahangoknál megbeszéltük, hogy egyikünk se szeretné előre tudni a baba nemét, hogy meglepetés szerűen érjen minket. A kicsi szobáját pedig olyan bútorokkal rendeztük be, amik minden esetben jók lesznek, ha fiú lesz a baba, ha lány. Persze nem nagy titok az, ha azt mondom, hogy egy fiút szeretnék első babának, de teljesen biztos vagyok benne, hogy akkor sem leszek elkenődve, ha kislányunk fog születni.

-          Nézd Tessa észrevette, hogy integettél neki, és most integet vissza. – Marcelo nevetve fordult felém, viszont én egy szavát sem értettem a feleségem nevén kívül, így automatikusan fordultam az ő irányába.

-          Te idióta, nem integet, hanem rosszul van. – amint megláttam, hogy Tessa szinte már állni alig bír, és a székekbe kapaszkodik a szívem összeszorult és őrült futásba kezdtem. Azt sem érdekelt, hogy ki szólt utánam, vagy ki nem nekem csak az lebegett a szemem előtt, hogy minél gyorsabban a feleségem mellett tudhassam magam. A folyosón elég nagy akadályt jelentett a stoplis cipő, így kénytelen voltam óvatos üzemmódba kapcsolni, hiszen nem szerettem volna hamarabb kórházba kerülni, mint a feleségem.

-          Azt hittem már sosem veszed észre, hogy jeleztem neked. – amint odaértem Tessa mellé kezei automatikusan kapaszkodtak belém, miközben óvatosan elkezdett a széksorok közül kifelé tolni. – Szerintem ideje lenne gyors tempóba kapcsolni, ami a kórházba menetelt illeti. – hirtelen azt sem tudtam, hogy mit csináljak, illetőleg, hogy hova kapjak. A gondolataimban a lehető legrövidebb utat kerestem, ami a kórházhoz vezet, viszont azon is gondolkodtam, hogy a kocsi kulcsomat és a cuccimat honnan vegyem a leggyorsabban magamhoz.

-          Marcelo hozd Ronaldo cuccát, én kiállok a kocsival. –Lari egy szempillantás alatt termett mellettünk a kulcsait a keze között tartva, én pedig másodpercenként adtam hálát az istennek, hogy ilyen segítőkész emberekkel vagyok körülvéve, mint Lari és a csapat többi tagja.

-          Remélem, hogy nem most lesz a legnagyobb tömeg a városban különben az autóban szülök meg. – Tessa próbálta viccesen felfogni a helyzetet, viszont ahogy a nővére arckifejezésén láttam, ő nem éppen fogta fel poénként a dolgokat, hiszen neki az autó egy óriási szent dolog az életében.

-          Remélem, hogy vicceltél, viszont ezek után két perc és ott leszünk. – az autóhoz kiérve Marcelo futott előre, majd a csomagtartóba dobálta be a cuccaimat, amelyeket pont az ilyen helyzetre tartottam az öltözőben.

(Jamie Campbell Bower - Waiting)

Négyen ültünk a száguldó autóban, Lari vezetési stílusa pedig veszélyhelyzetben hasonlított a Taxi filmekben látható vezetési stílushoz. Nagyjából tíz percet vett igénybe, hogy a kórházba jussunk azzal együtt, hogy még helyet sem találtunk közel a bejárathoz, hogy addig se kellje Tessának gyalogolnia, amíg kiszáll az autóból. Természetesen Marcelo ment előre hogy intézkedjen, miután pedig beszaladt egy orvossal és egy tolókocsival az oldalán tért vissza, hogy segítsen nekünk.

-          Jó napot. Ültesse be a székbe a feleségét, majd kövessen. – az orvos utasításait követtem majd úgy futottam be feleségemmel együtt. Miután betoltam a szülészosztályra a tolókocsit, majd az osztály előtt megállva vártam, hogy egyszer csak visszajöjjenek, de akkor már a kicsivel együtt.

-          Ronaldo, ha nem ülsz meg a seggeden, esküszöm odaszögezlek ahhoz a nyomorult székhez. Mi is izgatottak vagyunk, de úgy jársz-kelsz itt, mint egy mérgezett egér. Minden rendben lesz, csak nyugodj már végre meg. – beláttam, hogy Larinak igaza van, és nem fog gyorsabban telni az idő, ha csak mászkálok, de muszáj voltam csinálni valamit, ugyanis a szimpla várakozásba tuti, hogy beleőrültem volna. Éppen leültem, amikor nyitódott az ajtó és Tessa szülészorvosa lépett ki rajta.

-          Gratulálok uram. Egy egészséges kislánya született. Jöjjön utánam. – még szinte fel sem fogtam, hogy a doki mit mondott Lari és Marcelo már a nyakamban voltak, hogy gratuláljanak, én pedig fejvesztve kezdtem el követni az orvost, hogy megnézhessem a házasságunk gyümölcsét, a kislányomat.