(Larissa)
Brian fürkésző tekintettel lép be hozzám, egyáltalán nem zavarja a falatnyi törölköző. Testem remeg, fejem lüktet, agyamra jótékony köd borul. Megfagyva állok a szekrényem előtt, majd arcomról letörölve a vért, erőből becsapom az ajtót és a mosdórész felé indulok. Barátom megkövülve áll egyhelyben, igazából nem tudja még, hogy egészen pontosan mibe csöppent bele. Berohanva a fürdőbe, reszketve adom ki magamból gyomrom tartalmát, mire mögém lépve, hátratűri hajamat. Könnyeim megállíthatatlanul folynak, de közel sem vagyok a sírás határához. Valami nem stimmel velem, és ez egyre jobban zavar.
Kiöblítve számat, megmosom arcom, majd kitessékelve az idősebb Fabregast, gyors öltözésbe kezdek. Régen nem volt ilyen problémám, lehet a kimerültség teszi ezt most velem. Nem akarok a legrosszabb dologra gondolni, mert bármennyire is bonyolult az életem, szeretek így élni. Boldog vagyok még akkor is, ha szomorúan töltöm napjaimat, mert azt az életérzést, amit bizonyos dolgok nyújtanak nekem, sehonnan nem tudnám megkapni. Sokan lenézhetnek emiatt, de úgy gondolom, minden okkal történik. Oka volt annak is, hogy besétáltam a stadionba, ahogy apa halála is valamiért bekövetkezett. Lehet valaki így akarja a tudtomra adni, hogy magamtól kell boldogulnom az életben, és nem más segítségével.
Magamra aggatva ruhámat, kilépek az ajtón. Bánatomat még az öltözőben elhagytam, újdonsült arckifejezésem miatt barátom érdeklődve mér végig. Egy egyszerű tréninget vettem fel, igaz, nem éppen célszerű ebben elmenni ahhoz a férfihoz, aki mostanában elég sokszor szerepel gondolataim között. Igazat mondtam akkor Sergionak, amikor bevallottam egyúttal magamnak is az érzéseimet, hiszen eddig tagadtam a nyilvánvalót.
- Mehetünk? –bólintásom után átkarolom derekát, majd a parkoló felé vesszük az irányt. Maya előreszalad. Eltűnve a szemünk elől csak nemlegesen rázzuk a fejünket, hiszen hiába öt éves, a kora egyáltalán nem látszik meg rajta. –Minden rendben? –összevont tekintettel pillant rám, száját újabb kérdéssorozat indítása miatt nyitja ki.
- Természetesen, de induljunk, mert elkésünk. –mosolyom levakarhatatlan arcomról, régen voltam már hasonló extázisban. Sokan mondják, hogy szeretnék a múltjukat maguk mögött hagyni, egészen eddig én is ezt az elvet követtem. Megszakítottam Walcottékkal is a kapcsolatot, ahogyan elhanyagoltam a Fabre testvéreket is. De most rá kell jöjjek, sokkal szebb az élet, ha a múltban megismert régi barátaim visszaköszönnek új életemben. Persze nézőpont kérdése, hiszen rosszakaróimmal nem szívesen találkoznék össze.
- Akkor add a kulcsod, ugyanis egyre többször jársz agyban más helyen. –nevetve néz rám, de értetlen arcomat nem tudja hova sorolni. –Mondd, hogy kocsival jöttél. –kislányos mosolyommal próbálom zavaromat leplezni, de fejrázásával nevetésre késztet. –Nem ezen a földön élsz. Ha nem ismernélek, azt mondanám szerelmes vagy. –meglökve mellkasát, leintek egy taxit, majd mosolyogva integetek neki az üveg mögül. A sofőr nem tűrte volna meg a kutyát a kocsiban, én viszont minél hamarabb ott akarok lenni a hotelnél.
Szemeim fáradtak, lábam sajgását még csak most érzem meg igazán. Irigy tekintettel mérem végig a városban andalgó párokat, viszont nem tudom, honnan jön ez az érzés. Nincs miért féltékenynek lennem, a bonyodalmak pedig egyszer biztosan megoldódnak. A Barcelona busza már ott áll a hotel előtt, a focisták egymást ugratva lépnek ki az ajtón, Cescy viszont lehajtott fejjel lépked utánuk szokásos táskájával az oldalán. Persze, hisz megígértem neki, hogy időben visszaérek. Gondolatban homlokon csapom magam, majd gyors fizetés után kipattanok a járgányból, és a buszig rohanok. Már mindenki fellépett a lépcsőfokon, így nem marad más lehetőség, minthogy felugrok az éppen induló járműre. A sofőr érdekesen mér végig, az ajtó viszont majdnem megfelez, de időben sasszézok feljebb.
- Na, mi az kislány, megdöntöd az átigazolási rekordod? –Valdes mosolygós szemei térítenek észhez, megígértem Briannek, hogy elviszem öccséhez, ezzel szemben én is Barcelona felé tartok.
- Nem, úgy gondoltam kitúrlak a kapusi posztodról. –ördögi tekintetemet végigjártatom a buszon, viszont a katalán négyes nem veszi észre a közjátékot. I-podja fülesében bömböl a közös számunk, fejét az üvegnek dönti.
- Öcskös, itt van Júlia, ébresztő. –a kopasz férfi megbökdösi a vállát, mire álmos szemeit rám emeli. Valami nem stimmel vele, de még nem tudtam rájönni, hogy micsoda. Megfogva karját, kirángatom Victor mellől, majd megállítva a sofőrt, leszállok a járműről, és kezemet nyújtva várom, hogy kövessen. Látom a kétkedést a szemeiben, vacillál. Nem tudom mivel veszthettem el a bizalmát, de megváltozott…
(Fabregas)
Nagyon régen éreztem már magam ennyire jól, amiben hatalmas befolyásoltsága van Larissanak is. Boldog vagyok, hogy mellettem van, viszont a pultnál könyöklő nő felkelti figyelmemet. Ismerős hajzuhatagát hátradobja, bájos arcán őszinte mosoly húzódik.
Angol barátnőm átpattan ölembe, ezzel is elterelve figyelmemet. Lábai erősen fogják közre csípőmet, még karjai lágyan ölelik át nyakamat. A hangszóróból áradó zenét felismerem erőteljes hangja segítségével. Fülemhez hajolva megharapja fülcimpámat, fészkelődve alatta megfogom csípőjét, majd lágyan megemelve, végigpillantok rajta. Kába mosolya fogva tart, ajkait pásztázva, fogaim közé szívom alsó ajkamat. Egy dühös férfi megragadja karját, majd lerántva rólam szokatlan hiányérzetem támad. Csalódottságom következtében a pultnál álló lány felé veszem az irányt. „Velem nem fog szórakozni Larissa Morrison!” Magabiztos kijelentésemet megakadályozza a hatalmas bárszék. A pultba kapaszkodva felhúzom magam, fejemet megtámasztva dupla whiskyt kérek jéggel megspékelve. Valahogy Lari mellett meg tanultam kezelni a fájdalmat, az alkoholt és egyben a másnaposságot is. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy csak a rosszat sajátíthattam el tőle, ugyanis rájöhettem mi a szerelem, az igazi szenvedély és a feltétel nélküli bizalom.
- Cesc, tényleg te vagy az? –hangját meghallva, érdekes bizsergés fut végig gerincem mentén.
- Szia Carla. –agyamban kissé nehézkesen tudatosul a felismerés szikrája, kezem viszont azonnal cselekszik. Leszállva a székről átkarolom karcsú derekát, nyakához hajolva belélegzem illatát. –Jól nézel ki!
- Te sem panaszkodhatsz. –arcomra adva egy puszit, végigsimít hátamon, majd megfogva kezemet, az ajtó felé kezd húzni. Lábaim megmakacsolják magukat, Lari arca bevillan lelki szemeim előtt, szívem rögtön reagál rá. –Csak beszélni szeretnék veled. –őszinte tekintete fogva tart, barátom amúgy is férjével tartózkodik valahol.
- Rendben, menjünk csendesebb helyre. –ujjainkat összekulcsolja, majd kilépve a levegőre érdekes módon agyam semmit sem tisztul. A madridi Cibeles tér felé indulva, szó nélkül ballagunk kéz a kézben, de volt barátnőm megtöri a már idillikus csendet.
- Tudod, hiányoztál. –hangja erőteljesen hat az éjszakában, viszont semmit nem jelent már számomra.
- Tudod jól, hogy én nem így akartam. Eljegyeztelek, de te inkább félrelépéssel jutalmaztad tetteimet. –felcsattanva kitépem kezem szorításából, agyam folyamatosan lüktet, testem remeg.
- Nem igaz. A te szíved már másé volt, nem tudtunk volna egymás mellett élni. Szerelmes voltam, de nem vagyok elég… - agyam gyorsan lepörgeti az elmúlt napok cselekményeit, szívem megfelelő megoldást keres, de lábaim már cselekednek. Átkarolva derekát közelebb húzom magamhoz, majd nekidőlve egy falnak, szenvedélyesen megcsókolom. Vékony ujjai hajamba túrnak, a vészcsengők agyamban egy ideje már jeleznek. Fejemet elfordítva, mély levegőt veszek. –Erről beszéltem. –Carla csalódottsága kiül arcára, szemeiben megmutatkozik valódi szomorúsága. –Csak egy utolsó csókot kérek. Utána eltűnök még Spanyolországból is. –végigsimítva haján, apró puszit lehelek ajkaira. Még mielőtt mélyítené, eltolom, és elindulok a szálloda felé.
Fogalmam sincs miért mentem bele ebbe a kis közjátékba, de úgy érzem, ezzel kapcsolatban még megégethetem magam. Nem tudom, hogy Lari miképp reagálna erre az egészre, de nem is szeretném ezt a dolgot tudatni magamban. Nem szeretek haragban lenni vele, még akkor sem, ha ő ugyanezt megcsinálja velem. Lábaim fáradtan visznek a kihalt utcarészen, szerencse, hogy Madridot is úgy ismerem, mint a tenyeremet. Agyam kótyagos, szemeim halovány látványt nyújtanak agyamnak. Nagy nehezen elérve a szállodánkat, csalódottan lépek be az ajtón. Valaki belém karol, majd a lift felé húzva, belök az ajtón. Szédülve próbálom kivenni a homályos kép közül az ismerős vonásokat, de egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy normálisan, józanésszel gondolkozzak. Gyors léptekkel rohanunk a szobánk felé, erősen beránt az ajtón, majd a kád közelébe lökve, hidegvizet enged rám. Hangos ordításom következtében kapok még egy pofont is, mellesleg jogosan. Mert, ha az edző meglát ilyen állapotban, biztos vagyok az eltiltásban.
Kisimítva hajamból a vizes tincseket, hálásan nézek Villa barátomra. Elégedetten paskolja meg vállam, majd egy kérdés feltevése utána magamra hagy, ugyanis rájön, nem vagyok kommunikatív állapotomban. Megmarkolva az ajtófélfát, erőmet bevetve álló helyzetbe tornázom magam, majd fejemet a hideg csempének támasztva próbálom átvészelni a szédülés és hányinger tüneteket. Lábaim mázsás súlyt cipelnek most magukon, agyam viszont csak egy puha ágyért kiált. Útközben levéve felsőmet, ledobom a szekrény elé. Csattanása vízhangot ver a szobába, kezemet fejemhez szorítom. Bedőlve a matracra, rögtön utolér az álom, de igazából nem élvezhetem sokáig, ugyanis hangos dörömbölés hallatán agyam szétrobban.
Mérges fejjel vágtatok ki a nappali részbe, szám már éppen nyitom, hogy valami kulturált mondattal küldjem el az engem megzavaró illetőt, de meglátva a hatalmas barna szemeket, szívem megenyhül. Elállva az útból követem azt a nőt, akiért tűzbe tenném a kezem. Valami oka van annak, hogy visszatért hozzám. Valami van bennem, ami Sergioban nem található meg. De itt már csak az a kérdés, hogy az a dolog, képes lesz-e megváltoztatni az életünket…
(Ronaldo)
Tovább sétálva befelé az étterembe még mindig nem tudtam elhinni, hogy most nem én vagyok szerencsére a figyelem középpontjában. Nem is akartam most semmilyen nagy felhajtást magam körül, csak nyugodtan meg szerettem volna reggelizni, így a pulthoz sétálva rendeltem magamnak egy egyszerű omlettet, majd háttérben maradva leültem az egyik asztalhoz. Nem gondoltam volna, hogy újra láthatok egy ekkora legendának számító személy, mint Beckham ráadásul pont itt Kaliforniában. A futballban már egy egész történelme van, amit nem is csodálok, hisz még egy mondás is elterjedt róla: „Csavard be, mint Beckham!”. Sokat tanultam tőle, mikor még a manchesteri éveimet róttam, és valószínűleg sohasem fogom megbánni azt, hogy anno megismertem. Őket nézve olyan egyszerűnek tűnt minden. Boldog a családjával, kiváló a sportban még mindig és a hírneve is megvan mindenhez. Kicsit a fejemhez csapva tudattam magammal, hogy ezek nekem is adottak voltak, viszont nekem a baba elvesztése egy óriási törés volt. egy olyan törés, ami teljesen megváltoztatott olyannyira, hogy még magamat sem ismerem meg. Hisz távol vagyok attól, amit mindig is a legjobba szerettem csinálni, az-az a focitól. Azoktól az emberektől, akik mindig is támogattak, a barátaimtól, a családomtól, a csapattársaimtól.
A zsebemben kezdtem el turkálni. A telefonomat kerestem, mert ebben a percben szükségem volt valakire, akivel beszélhetek. Valakire, aki helyrerak, mert már jobban tudja, hogy mi kell nekem, mint én magam. Valakire, aki csak ha már mellettem van akkor is kitalálja még a legbelsőbb gondolataimat is, még azt is amire én még nem is gondoltam. Valakire, akit úgy hívnak, hogy Larissa Morrison. Mindig is szívattuk egymást a pályán és a pályán kívül is, de ha valamelyikünknek szüksége volt egy támaszra, akkor mindig ott voltunk a másiknak. Sokszor beszéltük meg a gondjainkat, és volt már arra is példa, hogy helyre tett, hogy ne legyek hülye. Mindig ellátott tanácsokkal, és most is a tanácsaira van szükségem, de a mobilom nincs itt. Végig tapogattam mindkét nadrágzsebem, de a készülék nem volt sehol így el kellett halasztanom ezt a beszélgetést. Még néhányszor végignéztem a Beckham házaspáron, majd úgy döntöttem, hogy mégsem halogatom azt a beszélgetést. A pulthoz sétálva letettem a megfelelő pénzösszeget, majd lazás kisétálva magam mögött hagytam az egykori példaképemet. A hotel hallján áthaladva kaptam még néhány beszólást és sugdolózást, de tudtam már ezeket kezelni, tehát nem nagyon érintett mg a dolog. Feljutva a szobám emeletére teljesen gyanútlanul rontottam úgymond be a szobámba, de kicsit meglepődötten hőköltem vissza, amikor egy nem várt személyt találtam az ágyon ülve.
- Te mit keresel itt? – csípős hangomat nem tudtam és nem is akartam vele szembe visszafogni.
- Légy szíves beszéljük meg! Bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésemért, és a mondataimért, amikkel megbántottalak téged vagy a családod. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de a lényeg, hogy jóvá szeretném tenni. – Irina gyors hadarásba kezdett, hogy nehogy kitegyem, még mielőtt el tudná mondani, hogy miért jött és én is türelmesen vártam, hogy mivel akar még kiengesztelni. Mert ez az egy mondat nálam nem volt elég ahhoz, hogy megenyhüljek felé.
- Honnan veszed, hogy meg szeretnék bocsájtani, azok után, amiket mondtál. Oké, megmentettél egy sztárkatasztrófától és jó néhány csikktől, amik engem ábrázoltak volna full részegen az utcán, viszont a szavakat, amiket használtál Tessara nem tudom olyan gyorsan elfelejteni. – magyarázatom teljesen érthető, és ő is igenlően bólogat, tehát tudja, hogy nem vagyok ennyire könnyű eset.
- Szeretném, ha kicsit szorosabbra fűznénk a barátságunkat. Attól, hogy régen együtt voltunk, de már nem, nem kell feltétlenül rosszban is lennünk. Tehát itt egy meghívó. – a táskája mélyéből egy aranyozott borítású levél került elő. Átnyújtva nekem rögtön kicsomagoltam majd olvasni kezdtem a rajta álló sorokat. A meghívó egy divatbemutatóra szólt, ahol Irina is ott lesz, mint fellépő. Nem értem, hogy ez miért jó nekem, de most nem gondolkodtam inkább csak feleltem.
- Elmegyek, elvégre amúgy sincs semmi programom mára. – lazán dobtam le az asztalra a meghívót, majd ismét a modell felé fordultam, aki látszólag még szeretett volna valamit.
- Arra gondoltam, hogy utána elmehetnénk vacsorázni. Nem lenne semmi különös, csak két barát, akik együtt vacsoráznak az egyik barát bemutatója után. Persze nem kötelező igent mondanod, elég ha csak.. – meg sem hallgatva a további mondandóját szóltam közbe. Tudom, hogy nagy illetlenség félbeszakítani valakit, de Irina annyira csűrte csavarta a mondat, hogy attól féltem, hogy mire a végére ér meggondolom magam és nemet mondok.
- Ebben is benne vagyok. Úgy is ki akartam egy kicsit mozdulni, ez a vacsora pedig egy jó indok arra, hogy meg is tegyem mindezt. – egy kis mosolyt villantottam, amitől látszólag az orosz modell körülbelül leolvad a padlóig. Persze nem ilyen látványosan történt a dolog, mint ahogy elmondtam, csak annyira csillogott a szeme és annyira itt körülbelül minden szavam, hogy nagyon meglepődnék azon, ha nem lenne semmi hátsó szándéka. Viszont abból, hogy komolyan úgy elmegyünk valahová, mint két barát még sose volt, baj tehát, emiatt meg nem zavartattam magam. Amúgy is, ha véletlen valami olyat csinálna, ami szerintem már átmegy a „csak barátok” határon akkor egyszerűen elköszönök és otthagyom.
- Akkor bemutató után találkozunk. – tette kicsit meglep ugyanis távozáskor egy puszit nyomott az arcomra, és a köszönésemet meg se várta. Váll rándítva léptem közelebb a táskámhoz, amiben mindössze pár ruha volt bedobálva, de nem találtam egy alkalomhoz illőt sem. De abba a percben ez többet nem is izgatott. Fáradt voltam így az ágy felé tartottam.
A bemutató előtt úgy gondoltam, hogy pihennem kell egy kicsit, így ledőlve a franciaágyra elnyomott az álom. Felkelve kómás fejel néztem meg az órámat majd kapkodva néztem át ismét a bőröndben lapuló ruháimat. Áldottam a hotel nevét, hiszen a leghíresebb hotelben a szobaszerviz elég sok mindent meg tud oldani. Néhány telefon után pedig már ott feszítettem egy bérelt öltönyben, ami alá az alkalomhoz illően egy fehér inget vettem fel. Nem szerettem az ilyen pingvin öltözeteket és csak abban az esetben vettem fel, ha valami tényleg megkövetelte, a számomra gyászszínek mondható teljes feketét.
Pontban nyolc órakor indulta el a hotelből, hogy időben odaérjek a számomra még ismeretlen címre. Többször is megnéztem a meghívón szereplő címet, hogy a taxisofőrnek már lazán tudjam bemondani, viszont mikor ténylegesen oda került, hogy be kelljen diktálnom a címet csődöt mondtam és háromszor kezdtem neki csak annak a szónak, hogy utca. Ne értettem ,hogy miért vagyok zavarban vagy hogy miért viselkedek így, de ezeket a negatív gondolatokat, egy gyors legyintéssel arrébb is küldtem. Fél óra taxi út után sikerült eljutnom az egyik legnagyobb divatcég főhadiszállására. A helység előtt, tömérdek fotós újságíró és tévés próbált meg a sztárok közelébe jutni, mit szerencsére a biztonsági őrök nem engedtek. Úgy döntöttem, hogy nem vágom magam alatt a fát é nem lesek bunkó így egy-egy újságíró elvétett kérdéseire hajlandó voltam válaszolni.
- Ronaldo, Ronaldo!! Kivel érkezett ma este? – egyszerű kérdés, egyszerű válasz. Semmi bunkózás.
- Egyedül jöttem, és az egyik barátom meghívásának teszek eleget. Nem szeretnék nagyon feltűnni így a háttérbe szorulva fogom figyelni az eseményeket. – gyorsan lerázva őket indultam volna tovább, amikor kezdett kényes lenni a helyzet.
- Mi szél hozta Amerikába? Igaz a hír miszerint válófélben vannak a feleségével? – „igaz-e a hír? Nagyon jók vagytok, hogy én magam sem tudok erről, de ti már igen...”
- Kikapcsolódni jöttem. Viszlát. – megköszönve a kérdését gyors sétába kezdtem az épületbe majd a hallba megállva vártam, hogy lecsillapodjak egy kicsit, ugyanis az előbbi újságíró eléggé felidegesített.
- Na nézd csak ki van itt, és milyen elegáns valaki. – egy bájos hangot hallottam magam mögül majd megfordulva egy modellalkat és egy modellarc is társult mindezekhez.
- Megígértem, hogy eljövök és gondoltam, ha már itt vagyok kicsípem magam egy kicsit. Amúgy meg tudod mutatni, hogy merre ülhetek majd le? Bevallom nem vagyok nagyon otthon az ilyen dolgokban. – nevetve karolt belém és kezdett el gy nagy ajtó flé húzni, ahová embertömegek áramoltak be. – Gondolhattam volna amúgy, na de mindegy. Ha végeztél akkor megvárlak és beszélgetünk. – gondoltam udvarias leszek.
- Rendben, lehet egy kicsit elhúzódik majd a dolog, mert részt kell vennem különböző féle kötelező interjún, de megpróbálom őket minél gyorsabban lezavarni, és sietni. – mosolyogva mutatta meg a helyem majd hagyott ott a többi hírességgel és celebbel együtt.
Az igazat megvallva nem tudom, hogy mit szeretnek az emberek az ilyen divatbemutatókon. Szerintem egy merő unalom volt az egész. A modellek húszcentis magas sarkúban eltipegnek a terem egyik végéből majdnem a másikba, majd onnan vissza, és mindezt úgy, hogy alig bírnak menni azokban a cipőkben. Nem mellesleg ehhez csatolva volt több olyan modell is aki óriásit hasalt a kifutón. Persze nem nevettem rajtuk, hiszen van bennem annyi együttérzés, hogy nem teszem, de elkönyvelte magamnak, hogy soha, de soha többet divatbemutató. Nem az én világom és nem is szeretném, ha valaha az lenne.