Összes oldalmegjelenítés

2017. november 22., szerda

Sweet Again 5.

Sziasztok! :)
Tessa megcsinálta, hogy elérhetőbbek legyenek a fejezetek, a "Chapters" fül alatt megtaláljátok az eddigi összes részt mind a Sweet1, a Sweet2, valamint a Sweet Againből is. Ezzel is kicsit élvezetesebbé téve az olvasást. Köszönöm Tessa. :)
Jó olvasást az új részhez.
Millió puszi, Lari.:)

(Larissa)

Szimpatikus ez a srác nekem, és a kezelések után mindig megjelenik vagy egy csokor virággal, vagy valami neves csokival. Figyel rám, és támogat mindenben. Jelen pillanatban pedig erre van szükségem. Igazán megnyílni neki nem tudok, hisz apa belém nevelte a tartást az emberekkel szemben. Nem bízhatok meg akárkiben, mert egy kis plusz pénzért bárki elárulhat. Kiteregetheti a szennyeseimet, a féltve őrzött titkaimat. Bíznék bennük, nem szeretnék mindenkit elítélni, de apa éveit nézve tapasztaltabb minden téren nálam. Nekem még barátom sem volt, annyira lefoglaltak az edzések.

-        Hola szépségem. Hogy telik a napod? –Fabre mosolygós szemeivel lép be hozzám, bókját meghallva enyhén elpirulok.
-        Unalmasan Cescy. Viszont, ha minden jól megy, ma már jön hozzám a gyógytornász. –büszkén kihúzom magam, eltelt egy hét, amit hősiesen tűrtem. Igaz, sokszor mankó nélkül bicegtem el a mosdóig, de ennek mindig meg is volt a következménye. Viszont tartom, a semmiből nem tudok elindulni. Apró dolgok, amik bearanyozták a napjaimat.
-        Büszke vagyok rád kislány! –megölelgetve helyet foglal az ágyam mellett található széken.
-        Mesélj, milyenek az edzések? Hogy vagy?
-        Az edző ki van fordulva önmagából. Teljesen kizárt mindenkit. Szerintem magát hibáztatja a sérülésed miatt, hisz ő engedett a pályára lépni, pedig tudtuk, ha akarnak, darálnak a védők. Én megvagyok Lari, csak sajnálom, hogy így alakult ez az egész. –látja arcomon nem akarok lelkizni, így mosolyogva egyetlen mondattal lezárja beszélgetésünk ezen fonalát. - A fiúk visszavárnak, és természetesen én is.
-        Rajta leszek szépfiú, mindent megteszek a cél érdekében. –kacsintásom magabiztosra sikeredik, a barna szemű elkapja tekintetét rólam. Igazából nem lehetek valami szép látvány, ez a kötős hálóing pedig egyszerűen förtelmes. Sóhajtva ülök fel az ágyon, ép lábamat a földre helyezve kezem segítségével a másikat is mellé teszem. Kicsit bugyután nézhetett ki ez a jelenet, de egyelőre, ha lógatom sérült lábamat a könny kicsordul a szememből. Barátom segítségemre siet, mankókat felém tartva morcosan pillantok rá. –Nem kell.
-        De Lari, az orvos.
-        Nem kell! –ledobva a földre szívem szerint sírva fakadnék. Ha egyszer azt mondom nem, akkor nem. Ezen mit nem lehet vajon megérteni?
-        Akkor legalább azt engedd meg segítsek neked. –kezemet felé nyújtva rájövök, bunkó módon utasítottam el az előbb. Nem érdemli meg az ilyen viselkedést, valamint tőlem nincs is hozzászokva. Elbicegve a fürdőig barátom engem figyel hatalmas barna szemeivel.
-        Hm. Fabre. Szeretnék lezuhanyozni. –szemét elkapva szégyellősen vonul ki a helységből, tettét megmosolygom. Fabre igazából nagyon szép férfi, már ha egyáltalán ilyet lehet rájuk mondani. Markáns arcvonala idősebb benyomást kelt, ám barna szemei megmutatják valódi korát. Bemászva a tus alá rossz lábamról leveszem a rögzítőt, ám látványától legörbül a szám. Hatalmas vörös varrat éktelenkedik rajta, körülbelül 15 centi lehet a hossza. Színe a szivárvány összes színét magába gyűjtötte, hol kék, hol pedig zöldes sárga árnyalatot vett fel, mérete pedig kétszerese az eredeti állapotnak. „Na anyám, ha ez valaha is meggyógyul, mágusok vettek körül.” Óvatosan folyatva magamra a vizet, rossz lábamat megpróbálom kintebb helyezni, hogy a varratot még ne érje semmi, viszont rám már rám fért egy gyors zuhany. Mosdókagylóba megtámaszkodva kiugrálok, törölközőt magam köré tekerve bizonytalanul állok az ajtó előtt. A rögzítőt csak orvos tudja felhelyezni, én nem tudom pont abba a szögbe berakni, amibe lennie kéne. –Cesc tudnál jönnél egy picit? –az ajtó azonnal kinyílik, barátom zavart tekintetét rám emeli. Látom rajta hatalmas erőfeszítés a szemembe nézve várni, de tisztelem azért, amiért legalább megpróbálja.
-        Mi a baj?
-        Nos, levettem a rögzítőt, de a lábam se lógatni, se terhelni nem tudom. Valahogy vissza kell jutnom az ágyhoz, szóval kellene a mankó mégis. –morogva robog ki érte, majd kezembe nyomva rosszallóan csóválja a fejét.
-        Miért nem tudsz megvárni egy orvost mielőtt akciózol?
-        Olyannak ismersz, aki hallgat bárkire is? Ha arra várok ők csináljanak valamit, sose állok lábra! –pót lábaimmal hadonászva óvatos léptekkel indulok meg megszokott újdonsült otthonom felé. Lehajolva óvatosan bőröndöm mellé, váltóruhát veszek elő. Nem vagyok hajlandó még egy napig is itt maradni.
-        Szia Larissa, megérkezett a felmentő sereg. –az ápoló stábból Rose hatalmas puszival jutalmaz, majd meglátva pucér lábam állapotát, apró ütést ad karomra. –Te őrült vagy!
-        Haza akarok menni. Otthonápolást is vállaltok? –látom ellenkeznének, de Fabre óvatosan intve a fejével, elindul egy orvos keresésére. –Itt nem fogok tudni meggyógyulni ezt értsétek meg.
-        Rendben. De a rögzítőt akkor sem veheted le! –megadóan sóhajtva várom, hogy szakszerű mozdulatokkal visszahelyezze a hatalmas ortézist bokámra. Nem is baj mondjuk, hogy azt az ocsmányságot nem látom premier plánba. Fabregas mosolyogva lépdel be a kórlapommal, a doki egy saját felelősségre hagyom el a kórházat nyilatkozatot irat alá velem. Tanácstalanul állok bőröndöm felett, mankóm talprészével egy rövidnadrágot kiemelve ideje elfedni testemet a kíváncsi tekintetek elől. Egy férfias hang kacagva lép be a szobámba.
-        Szia kishölgy, hallom megint vagánykodni akarsz. –David megszokott hatalmas mosollyal és kézcsókkal üdvözöl, Fabre a háttérbe húzódva csalódottan figyel. Egyáltalán ez az? Vagy csak én látok bele ilyen érzéseket a sok gyógyszer miatt?
-        Megszűnik a bennfentes tárgyalásunk. –nevetve kapok magamra egy pólót, majd a törölköző alá felhúzva bugyimat és rövidnadrágomat zavartan fordulok közönségem felé.
-        Ha ezt tudom, akkor én beszélek személyesen az orvossal ne engedjen el sehova. A kávézásunk áll még kisasszony? –bólintva nyújtom át telefonszámomat, majd nagyjából összedobálva a dolgaimat, barna szemű barátom segítségemre siet. Minden egyes csapattársam bejött hozzám kétnaponta, ám a spanyol fiú naponta kétszer jelent meg nálam támogatás gyanánt. Imádtam minden percet, amit velem töltött el. Agyam minduntalan kikapcsol, ha ő beszél hozzám. Mi nagyon jó barátok leszünk a későbbiekben is.

A napok csak telnek, állapotom viszont stagnál. Valaki szerint ez már egyben lelki probléma tünete is, hisz az előírt kezeléssel már rég mankó nélkül kéne tudnom legalább sétálni. Ezzel szemben nem merem elhagyni pótlábaimat. Túlságosan félek a következményektől, egy eséstől, botlástól, ami valóban összetörné végleg az álmaimat.
Mosolyogva készülök a nagy találkozóra, mely végre talán megnyugtatja lelkemben tomboló vihart. A fiúk kitűnő örömmel fogadnak, megölelgetve azonnal leültetnek. Imádom őket, általuk érzem azt, hogy semmi sem lehetetlen. Mindent képes vagyok végigvinni, csak ők legyenek mellettem. Édesapám kicsit távolságtartóan bánik velem a baleset óta, de nem hibáztatom őt egy percig sem. Biztos nem lehet könnyű, főleg mivel ő is olyan, mint én. Mindenből azt az oldalát látja ki, amivel önmagát sanyargathatja nap, mint nap. Kilépdelve a füves területhez, mély levegőt veszek. Lelkem megnyugvásra talál pillanatok alatt.
Mankómat nekitámasztva a plexi oldalának, óvatos léptekkel indulok el régi kezdő pozícióm felé. Az adrenalin bejárja testem, szívem erőteljes dobogásba kezd. A labdaszedő nem végzett megfelelő munkát, ugyanis egy játékszer nem messze tőlem pihen. Agyamban számtalan kép megfordul, majd azon kapom magam, már előtte állok. Lehajolva kezembe veszem, végigsimítva a varrás mentén ajkaimra halvány mosoly kúszik. Imádtam ezt az életérzést. Imádtam a futballt, a csapatjátékot, a bizonyítási vágyat. E nélkül soha nem lesz teljes életem. Bal lábamra helyezve testsúlyomat, erőteljes fájdalom sugárzik végig egészen csípőmig, de nem foglalkozok vele. Óvatosan lendítve lábfejemen, rúgva a labdát araszolok a kapu felé. Szemeimet egy pillanatra behunyva mély levegőt veszek, majd nem foglalkozva a fizikoterápia óvva intésétől, elbikázom az apró bőrgolyót, mely áthasítva a hálót elfojtja bennem a kétes érzéseket. Tudom, hogy képes vagyok rá! Hamarosan újra itt fogok állni a csapattársaim oldalán!
Oldalra pillantva felfigyelek barátaimra, akik mind tátott szájjal nézték végig az előző jelenetet. Meglepetés erejét kihasználva újra kezeimbe fogom a labdát, majd lassú tempóval, de magabiztosan kocogok az oldalvonal felé.


-        Prücsök, jól vagy? –hatalmasat bólintva, mosolyogva teszem le a labdatartóba a játékszert. –Menj, mosakodj meg! –mondatát nem értve végigpillantok magamon, hatalmas sóhajjal konstatálom, varratom szétnyílhatott. Éppen a sebesedés fázisában jár, valószínűleg a zokni megtéphette.
-        Minden oké. – leülve a kispadra, mankóimra pillantok. „Hát barátaim, mától semmi szükség rátok.” Édesapám kiadva a feladatsort, mellém lépdel.
-        Tudod kicsim, nem gondoltam igazából így fogsz rájönni a fájdalmadat a félelmed generálja.
-        Hidd el apa, én se. De el sem tudom neked mondani, mit érzek. A mindennapjaimból hiányzik a sport, még a legalapvetőbb része, a futás is. Olyasfajta fájdalmat érzek, amire csak ez a gyógyír. Apa. Kérlek, ne zárj ki ebből. Ez már az életem. –könnyek mondandóm felénél végigszáguldanak arcomon, melyet gyors mozdulattal letörlök. Nem akarok mától gyengének mutatkozni. A gyenge embereket könnyebben tudják bántani. Én nem akarom, hogy valaha is bántsanak. Gondolataimat hatalmas kék szemek törik meg, David mosolyogva lépked felénk.
-        Jó napot kívánok Mr. Morrison. Ha megígérem, vigyázok a lányára, elvihetem egy kávéra? –megfogalmazásán apa jót derül, bólintva megadja az engedélyt eltűnésünkre. – Laris, merre találom a mankókat? –körbeforogva tengelyén, tetteti a hülyét, körülbelül négy napja hajtja semmi szükségem a pótlábaimra.

-        Nem kellenek már David. –megfogva kezét óvatosan lépkedek. Hiába az előbbi labdajáték, azért még nem merek vagánykodni. A bejárat felé lépkedve még visszapillantok barátaimra, ám egy hatalmas barna szemben megcsillanó csalódottság elveszi kedvemet mindentől…

2017. november 20., hétfő

Sweet Again 4.

Sziasztok! :)
Elhoztam Nektek a legújabb részt, jó olvasást hozzá. :)
Köszönöm Tessának a fantasztikus borítóképet, reméljük Nektek is tetszik.:)
Millió puszi, Lari.:)

(Andrew Morrison)

Bekövetkezett, amitől a legjobban féltem. A saját önarcképemre szerettem volna alakítani egyetlen gyermekemet, és önző módon csak azt néztem, ha ebbe a világba nevelem bele, nem fog létezni neki semmi más. Emiatt kaptam az égiektől egy pofont, hiszen emlékszem én tizennyolc év utáni sérülésemet a mai napig nem tudtam feldolgozni. Akkor ő, tizennyolc évesen az első tétmérkőzésén bekövetkezett balesetét, hogyan tudja majd? Olivia szüleinek igaza volt. Neki a kifutón lett volna a helye, ehelyett viszont makacsságomat belénevelve megpecsételtem sorsát. Pedig tudom mit jelent neki a futball. Mit érez, mikor a pályára lép, mikor edzésre készül. Túlontúl saját magamat vélem felfedezni benne. Mindössze abban reménykedem, nem fog kizárni az életéből, mint ahogy én tettem egykoron az édesanyjával, amit a mai napig nem tudtam megbocsájtani magamnak.
A csapatom egyszerre lép ki az éppen felérkező liftből, sikeresen beléjük neveltem az összetartást. Arshavin a szó-szóló, kérdését viszont az éppen megérkező orvos megtöri.
-        Jó estét kívánok. Jelentem a kisasszony bokáját visszahelyeztük, a szalagok viszont elszakadta, így össze kellett varrni. A bokacsontja enyhén megrepedt, viszont a műtét és a fizikoterápia miatt nem rakhatunk rá gipszet. Egy speciális rögzítőt fog kapni, melyet fokokban kell majd állítani a gyógyulás mértékétől függően. –sejtettem. Reménykedtem a legjobbakban, mégis az egyik legszörnyűbb diagnózist kaptuk. Fogalmam sincs mindezt, hogyan fogom beadagolni prücsöknek.
-        Sport?
-        Nos. A kisasszony fiatal szervezet. Majd meglátjuk, hogyan reagál a kezelésekre, de a profi ligában többet nem játszhat. –lesújtó szavai után engedélyt kapunk, hogy mindannyian egy pár szó erejéig belépjünk lányomhoz. A sort én kezdem, de látom Fabregas arcán ő is szívesen bejönne velem. Karon ragadva magammal húzom, Hanna halkan sírdogál a műanyag székek egyikén.
-        Szia prücsök, hogy érzed magad? –még kába az altatótól, de arcán vastag csík jelzi, lelki állapota nem a legjobb.
-        Jól, megnyertük a meccset? –halvány mosoly az arcán minket is jobb kedvre derít. Nem lenne teljes az életem nélküle.
-        Walcott rúgott a tiszteletedre egy gólt, így 1-2-re lehoztuk. –szemeit erőtlenül hunyja le, tudjuk, nem időzhetünk sokáig. Bár a többieket nem fogom hozzá beengedni, pihennie kell.
-        Mikor térhetek vissza? –hamarabb eljött a pillanat, mint azt sejtettem. Szám megremeg, fejemet lehajtva egyáltalán nem egy erőteljes apa benyomását keltem. –Ki ne mond, hogy soha. Mindent megteszek azért, hogy olyan múltam legyen, mint neked. Hogy büszke lehess rám apa!
-        Én így is nagyon büszke vagyok rád. Méltóságteljesen kezelted az egészet. –fejére adva egy puszit nógatom a pihenés felé. Fabregas mosolyogva hajol le hozzá, óvatosan megölelve valamit a fülébe súg. Most ebben a percben elindultunk egy olyan úton, amihez nagyobb kitartás kell, mint a profi ligába való bejutáshoz.

(Larissa)

Mi a legnehezebb az életben? Magabiztosnak és erősnek mutatni magad akkor, mikor szíved szerint csak törnél, zúznál és mindenért a világot okolnád. Úgy érzem szavaim eltűntek az éterben, valójában mindenki tisztában van azzal, mi is történt a mai meccsen. Cescy szavai megnyugtatnak, támogatásáról bíztatva setén megölel. Mosolyogva simítok végig arcán, bólintásom után magamra hagynak. Szívem fájdul meg, ha a holnapra kell gondolnom. Mi lesz velem ezután? Hogyan fogok tudni megbirkózni ezzel a hatalmas teherrel? Fizikoterápia, kezelések, gyógytorna vár rám. Rám, aki minden reggel és este is elment egy másfél órás futásra csupán azért, hogy megkezdje a napot, és levezesse a nap fáradalmait. Rám, aki már félórával hamarabb megjelent az edzésen, hogy kellő bemelegítés után elkezdhesse a csapattal a feladatsorokat. Borzasztó. Zokogásom nem csillapodik, jelen pillanatban legjobb a magány és a csend. De meddig fogom bírni? Lesz egyáltalán segítségem? Apa, hogyan fog vélekedni rólam ezek után? Olyan csalódást okoztam neki, amit valószínűleg soha nem fog megbocsájtani.
Kezembe véve a távirányítót, a VIP szobában elhelyezett készülék felé fordítom a tekintetemet. Kell valami, amivel lekötöm gondolataimat, hogy egy éjszaka folyamán ne őrüljek bele a kegyetlen valóságba. A híres neves csatornára kapcsolva, sérülésem visszajátszását nézhetem végig. Arcom fájdalmas grimaszba torkollik, ám a védő arcán a színtiszta félelmet látom csupán. Bokám természetellenes tartásának köszönhetően többen riadtan futnak felém. Kezemet a homlokomra téve beszélek Tobyhoz, majd egy pillanat az egész és álló helyzetbe tornázom magam. Visszaemlékezve az ott történtekre számhoz kapok, valahogy nem így képzeltem az utána történt dolgokat. Többen sárgalapot kapnak, olyanok is, akik soha semmit nem vétenek. Viszont ami a legérdekesebb, az ellenfél nem reklamál. Tisztességesen fogadták el, a bíró most ellenünk cselekedett, pedig ez megért volna egy szabadrúgást és egy piros lapot.
A következő kép, borulok a föld felé. Fabre és a védő egyszerre nyúlnak értem, de nem tudnak elkapni. Ájult testemet a hordágyra téve a pálya széle felé sietnek. A közönség soraiból mindenki állva egy emberként tapsol, köztük az ellendrukkerek is a nevemet kántálják. Szemeimbe újra könnyek szöknek, de most nem a fájdalomtól, hanem a meghatódástól. Életem első kezdő meccse, és mindenki engem éltet. Hihetetlen.
A szalagcímre felfigyelve szívem óriásit dobban, felhangosítva figyelem a riporter szavait.
-        A fiatal és céltudatos Larissa Morrison első komolyabb meccsén súlyos sérülést szenvedett. Információink szerint az egyik londoni kórházban ápolják jelen pillanatban is, már túl van a műtéten. Reméljük visszatér, hatalmas lehetőség van még benne. Mindannyian szorítunk neked Larissa. –kedvesen mosolyogva int a kamerába, titkon lehet reménykedik éppen őket nézem. Ha ez így van, akkor beletrafált. Jólesik az efféle törődés, a kedves szavak csak visznek előre a felépülés útja felé. Nehéz időszakom lesz, de tudom mindenki támogat, és velem van. Ennél fontosabb pedig nem kell.

Másnap a fájdalmam elviselhetetlen, egyszerre érzek égő, valamint nyilalló fájdalmat. Hangos nyögésem következtében a nővérhívó gomb felé nyúlok. Muszáj valami, ami csillapítja mindezt, különben lemarom a bőrömet. A mai nap még hosszú lesz, de reményeim szerint ma már el is kezdhetem a tornát. Bár előtte kéne még beszélnem kezelőorvosommal is, ugyanis egy hatalmas cső ékteleníti az amúgy sem szép látványt. Számat elhúzva az ajtó felé pillantok, ahol egy hatalmas rózsacsokor kíséretében megérkezik Toby, aki átírta az összes tervemet a jövőmre nézve. Mosolyogva integetek neki, nem haragszom rá, hisz nem direkt csinálta.
-        Szia. Szeretnék még egyszer elnézést kérni tőled. –nemleges fejrázásommal csendre intem, leülve a székre engem figyel.
-        Köszönöm a virágot, nagyon gyönyörűek. –amennyire a kezemben lévő infúziós tű engedi, egyet kiveszek a csokorból és megszagolom. Imádtam ezt a virágot, mindig a Szépség és a szörnyeteg meséje ugrott be róla. Örök rózsa. Örök, mint az életünk, a karrierünk, a nevünk.
-        Miért nem vagy rám mérges?
-        Mert nem szándékosan tetted. Én felépülök. Hatalmas akaraterőm van, és egy nap a világ is megismeri ezt. –kezét megsimogatva ismét a virágnak szentelem a figyelmem. A fiatal srác felém hajolva megölel, arcomra adva két puszit jelzi szándékát, még meglátogat a napokban. Nagy úr sajnos a lelkiismeret-furdalás, pedig tényleg nem akadályozhatta volna meg. Halk kopogás ragad ki a gondolatok tengeréből, egy hatalmas kék szemű fiú jelenik meg a nyitott ajtóban. Kezében óriási bonbon található, a kedvencem. A probléma csak annyi volt, ritkán ehettem, hisz sportolói izomzatomnak nem tett jót.

-        Szia. Ne haragudj, de meggyőzőképességemnek köszönhetően kiadták a szoba számod. –kisfiús mosolyának nem tudok ellenállni, ajkaim hasonló örömet formáznak.
-        Sejtettem, hogy látjuk még egymást. Megtudhatom a neved?
-        David Johnson vagyok. Örvendek a szerencsének. –mosolyogva adom oda kezem, a várt kézcsók most sem maradhat el. –Tudod, nagyon megijesztettél mindenkit, mikor összeestél a pályán.
-        Nos, én akkor nem mutatkoznék be, hisz ismersz. –direkt kerülöm a balesetről szóló beszélgetést. Nem akarom megtudni ki, hogyan élte meg azt, ami az én életemben okozta a legnagyobb törést és nem az övékben.
-        Megismernélek közelebbről is, ha lenne kedved meginni velem egy kávét, vagy egy protein turmixot. –utolsó lehetőségén nagyot kacagok.
-        Nem akarok elférfiasodni, szóval a kávé megteszi, amint kikeveredek erről a klórszagtól bűzlő helyről. – számat elrántva gyermekies tekintettel figyelem az éppen belépő stábot az ajtón. Édesapám nem bízza gyógyulásomat a véletlenre, legjobb fizikoterapeutánk és tornászunk jelenik meg előttem.

-        Nos, Lari. Még egy hétig semmilyen megterhelő mozgást nem végezhetsz. A rögzítőnek a lábadon kell maradnia, mankóval járhatsz csak, és még nem terhelheted, hiszen a szalagoknak rendesen meg kell gyógyulniuk, és van egy repedés is a bokacsontodon. Szóval csak jöttünk beköszönni, és tudatni, jövő héttől azon leszünk, minél hamarabb visszatérhess a pályára. –Rose apró puszit adva arcomra int, majd amilyen hirtelen jöttek, olyan gyorsan is távoznak. Daviddel kettesben maradva szívem erőteljes dobogásba kezd.

2017. november 17., péntek

Sweet Again 3.

Sziasztok!
Elérkezett a legújabb fejezet is. Kérlek Titeket valamilyen visszajelzést küldjetek felém. :)
Hamarosan új fejlécet kap a blog, melyet Tessa éppen ebben a pillanatban is nagyüzemben szerkeszt. Köszönöm neki. :)
Jó olvasást Nektek.
Millió puszi, Lari. :)


(Larissa)

Csapatunk remek játékot játszik, védelmünk mindig visszaér a kiszabott helyekre, hogy időben háríthassuk az ellenfél támadását. Már húsz perc eltelt az első félidőből, de konkrét helyzet egyik oldalon sem alakult ki. Az edzők és segítőik sikeresen felkészítették a csapatokat, mire számíthatnak. A bíró hozza tökéletes formáját, a műeséseknek és szimulálásoknak egyáltalán nem dől be.
Tüdőm sípol a fájdalomtól, bárki bármit mond, gyors iramban futni, és koncentráltnak maradni nem olyan egyszerű. Christian Eriksen megindítva a csatárt, azonnali helyzet elé állítja csapatát. Térfelükről rohanok vissza, látom társaim ijedt tekintetét. Elfelejtettük a jobb szélét lezárni a kapunak, így Vincent Janssen feltörni készül. Gyorsabb iramot véve a labda vonalában becsúszok, oldalamat végighasítja a bőr. Hangos nyögésem következtében az ápolóstáb megfeszülve figyel, hogy bármelyik pillanatban közbeléphessenek.
-        Ne haragudj, mond, jól vagy? –egy segítő kéz érkezik a tottenhami játékosok közül, melyben felismerem sérülésemet okozó fiatal férfit. Bólintásom után elfogadom segítségét, álló helyzetbe tornázva magam a szögletzászló felé pillantok, melynél már türelmetlen várakozással figyel a középpályás. Védelmi pontomra felállva megfeszülve figyelem a labda irányát, ám egy jól irányzott fejelés következtében, a háló susogását halljuk. Csapatunk egy emberként omlik össze. Igaz, még csak a félidő letelte felé közeledünk, mégis innen nem egyszerű felhozni, hiszen az ellenfél át fog térni a biztos védekezésre, és a hirtelen indításokra. Meghallva a síp hangját, egyszerre lépdelünk öltözőnk felé, ahol az öreg Morrison csalódott tekintettel figyel minket.
-        Mik ezek az arckifejezések? Egy gólról beszélünk, nem egy 10-0ás eredményről. Térjetek észhez, és ne vétsetek ilyen szarvashibákat. Mindenkinek megvan a helye, ahhoz tartsátok magatokat! –szigorú hangjának köszönhetően még kisebbre húzom össze magam. Felszisszenve oldalamhoz kapok, felhúzva pólómat elszörnyedve nézem végig új sérülésemet. Valahogy sose tudtam úgy lehozni egy meccset sem, hogy vagy egy szép monoklival, vagy egy kék folttal, esetleg egy stoplis cipő által ejtett lyukkal a vádlimon kevesebb legyen a testemen.
-        Jól vagy Lari? –barna szemű barátom aggódva pillant rám, bólintásom után megregulázom mimikámat.
-        Természetesen. Az edzőnek igaza van! Ki kell tartanunk, helyzeteket kell teremtenünk. A biztonságos játékra alapoztunk, mégis hibát vétettünk. Ideje összeszedni magunkat! –tapsolva próbálom nógatni társaimat, látom a szemükben a tüzet, mely a biztosítási vágyat jelképezi jelen pillanatban.

Felállva a kiszabott helyekre, a kezdés joga minket illet. Ramsey gyors passzának köszönhetően, loholok a kapu felé. Hátra-hátra pillantva figyelem a többieket, hátha valaki megindul segítség gyanánt, ezzel szemben csak kocognak. Dühömnek köszönhetően még gyorsabban szedem lábaimat, egy hangos ordítás következtében elrúgom a labdát, majd várom az elkerülhetetlen becsúszást, mellyel Toby Alderweireld sem számolt igazán. Bokám hangos reccsenéssel adja tudtomra, valószínűleg itt a meccs vége. Sikítva zuhanok a föld felé, agyam fájdalomközpontja csak úgy visít. A fiatal védő rémült tekintettel kap felém, de már nem tudja megakadályozni hangos puffanásomat. Az utolsó jelenlétemmel még hallom, sikerült kilyukasztanom a hálót. Talán ez volt az én szögem, és az én távom. Edzéseken is innen szerettem a legjobban sikergólokat lőni. Kezemet bokámra téve forgok a füvön, ám a bíró egyetlen sárgalapot sem emel fel a levegőbe, nem hogy pirosat. Csapattársaim egy emberként rohannak felém, az ápolóstáb már kezében fogja a hordágyat. Szemeim megtelnek könnyel, a védő mellettem ülve figyel.

-        J…Jól vagyok. –hangom halk, mégis ellenvetést nem tűrő.
-        Larissa. Le kell vinnünk. –a férfi vállamra rakja kezét, szemeiben együttérzés található.
-        Ennyire súlyos? –hangom elfúl a mondat végére, ugyanis a doktor most választotta azt a pillanatot, mikor bokámat méltó helyére helyezte. –Uh.
-        Ne haragudj, nem direkt volt! Nem is így terveztem, rossz ütemben csúsztam be. –aggódó hangját meghallva megszorítom a kezét. Csapattársaim körénk gyűlnek, többen valószínűleg besárgultak reklamálás miatt. Mondjuk azt nem értem ez a cselekedet miért nem ért piros lapot, de hát nem én nézem a meccset bírói szemmel.
-        Semmi baj. Kérlek fújjatok rá jégsprayt, a többit én megoldom. –egyöntetű fejcsóválás következtében megérzem a hűtést, majd sportszáramat visszahúzva eltüntetem a frissen szerzett fáslimat. Két segítő kéz felhúz, de amint bal talpam földet ér a fájdalom feltornyosul, szemeim előtt apró fekete pontok játszanak. Hirtelen jött hányingerem elmúlik, majd a hangok elhalványulnak, én pedig öntudatlanul zuhanok a föld felé.

(Fabregas)

Larit látva a szívem megszakad. Ez az apró és törékeny lány a saját lábán akart távozni a pályáról, de a fájdalma meggátolta. Szívem szerint cserét kérnék, de tudom édesapjának is hatalmas megpróbáltatás higgadtan szemlélni a meccs hátralevő részében. Még csak sárga lapot se kapott a játékos, de látom rajta a bűntudat jeleit. Valóban nem direkt csinálta mindezt, mégis olyan sérülést okozott, amivel egy éppen felívelő karriert tönkrevágott. A csapat egy emberként aggódik a kislány állapota felől, mégsem tehetünk semmit azon kívül, hogy érte megnyerjük a meccset.
Agresszív játékunk kifizetődő, egyik helyzetből a másikba érkezünk. Walcott nagyszerűen játszik, bár őt is megrázta ez a sérülés. A foci már csak ilyen, egyik pillanatban még legjobb teljesítményt nyújtod a pályán, a másikban pedig már hordágyon fekve visznek le a füves területről. Sajnáltam őt, hiszen mindenki közül többet teljesített, hogy édesapja végre elfogadja, ő is megérdemli a lehetőségeket. Majd mire megkapta, egy ilyen keresztbe is húzta karrierjét.
Walcott csatakiáltásának köszönhetően felfutunk az ellenfél kapujához, majd nyakába borulva gratulálunk a vezető gól megszerzéséhez. Ezt a pillanatot választja a bíró, hogy a hármas sípszó segítségével megszakítsa a játékot. Vért izzadva, de lehoztuk a meccset győztesen, hála Larissa kitartó erejének. Csodáltam őt, és szerettem a belőle áradó energiát. Fogalma sincs róla mekkora tehetség, de szerintem még azt sem látja milyen szép is valójában. Többször figyeltem meg, hogy elkalandoztak a gondolataim, amikor őt figyeltem. Rohanva lépek be az orvosi szobába, de a fiatal lány nem tartózkodik odabent. Rémülten pillantok Morrison edzőre, aki kezét vállamra téve az öltöző felé tol.
-        Gratulálok nektek, szépen és összetetten játszottatok. Nem estetek szét a sérülés után sem, pedig nem volt szép látvány. –szólnék, de csendre int. Tűkön ülve várom, mondjon valamit lányáról is, de az információ nem nagyon érkezik. –A Tottenham megtapasztalhatta az általunk felállított játékformát, a kitartásotokat, és az erőt ami bennetek van. Ne haragudjatok, de most el kell indulnom. Találkozunk a holnapi déli edzésen.
-        Edző! Mi van Lalaval? –Arsha teszi fel a kérdést, a férfi szemében viszont szomorúság csillan.
-        Életem legnagyobb hibáját követtem el azzal, hogy kezdők közé tettem. A mai nap folyamán végleg lezárhatjuk a felívelő karrierjét. –mondatát már az ajtóból intézi felénk, majd se szó, se beszéd nélkül kilép. Annyi kérdésem lett volna. Annyi mindent meg szerettem volna tudni, de ez így egyáltalán nem hangzik valami pozitívnek. Valószínűleg nagyobb sérülése van, mint amire először gondoltunk.
-        Szerintem én sokkot kaptam attól a látványtól. –Walcott halk hangjára felkapjuk a fejünket, pedig a csapat kilencven százaléka a gondolataiba mélyedt.
-        Miért? Mit láttál?
-        A bokája kitört, és körülbelül fél perc után a duplájára dagadt. Hihetetlen volt. Amikor hozták le, magánkívül is csak azt hajtotta ő megtett minden tőle telhetőt. Itt döntöttem el, meg kell érte nyernünk a meccset. –öltözés közben figyelem a szavait. Ha ennyire súlyos volt, akkor most valószínűleg a kórházban vár egy röntgenre. Cuccaimat összedobálva mindenkinek intek, majd a megmaradt távot a kocsimig futva teszem meg.


Belépve a St Mary kórházba, az információs pult felé sietek. Az ott található hölgy azonnal felismer, hatalmas mosolyát felém szegezve megrebegteti pilláit, amivel most egyáltalán nem tudok törődni. Türelmetlenül várom az előttem szorgoskodó bácsit, aki feleségét keresve nyugtalanítja a nővéreket. Talán ilyen az igazi szerelem, nem? Mindent megtennénk a másikért, és úgy érezzük megelőzhettük volt a balesetét. De vajon én szerelmes lennék Larissaba? Fogalmam sincs. Ennyire okos és bölcs még nem vagyok, de ezek szerint a fiatal lány nem fog eligazolni másik csapathoz, így lesz időm segítséget nyújtani neki.
-        Jó estét! Larissa Morrisonnak volt egy sportsérülése. Érdeklődnék, melyik emeleten találom? –ujjaim ütemesen dobolnak a pulton, a hölgy mesterkélt érdeklődéssel fordul a gép felé.

-        Morrison kisasszony még a műtőben van. Második emeleten a 218-as kórteremben fogja megtalálni. –bólintásom következtében a lépcső felé veszem az irányt. Műtét. Az első hivatalos meccsén rögtön a műtőbe került. Nem értem édesapját sem, vajon miért nem osztott meg velünk semmilyen információt? A kórterem előtti székeken felfedezem Hannát, valamint az edző urat is. Magukba roskadva várják a diagnózist, amely egyhamar még nem fog érkezni. Leülve melléjük, csendbe burkolózva figyelem, ahogy az egész csapat kilép a folyosón elhelyezett felvonóból. Mindenki egyért, egy mindenkiért. Ez így tisztességes.

2017. november 14., kedd

Sweet Again 2.

Sziasztok!
Úgy gondoltam, elhozom a legújabb fejezetet Nektek.:) 
Jó olvasást,
Millió puszi, Lari.:)

(Larissa)



Az egyetlen szabadnapunk a héten, így az ágyamon elégedetten nyújtózva ma a semmittevés tűnik a legszebb gondolatnak. Falamra pillantva egy apró képen meglátom a jó öreg Bernabeut, mosolyom levakarhatatlan. Halk kopogás üti meg a fülemet, kikiabálva várom édesapám vizslató szemeit. Átlagos, mégis szigorú megjelenése van. Amolyan tekintélyt parancsoló. Magasságomat valószínűleg édesanyámtól örökölhettem, a magam kis 165 centimmel apa 190-es magasságához képest eltörpülök. Leülve mellém tekintetét a tévére emeli. Éppen valami bugyuta mese megy, mindössze háttérzajnak kapcsoltam be, semmi tervem nem volt vele. Odabújva hozzá mosolyogva réved tekintetem újra a kis kép felé.
-        Tudod apa, egyszer én leszek a Real Madrid futballistája. –mosolyogva simít végig hátamon.
-        Mindenben támogatlak kicsim, de ahhoz még rögös út vezet. –tudom mire gondolt. A Real Madrid egy életérzés. Mióta az eszemet tudom, vonzz a spanyol főváros, az ottani emberek, a viselkedésforma és a kultúrájuk. Kiskorom óta a blankók rajongója vagyok, és mindebbe édesapám vezetett bele. Minden bajnokságból volt egy kedvenc csapatunk. Ugye az Arsenal adott, hisz a fiúk és az edzések nélkül én már el se tudnám képzelni az életemet.
-        Te nem bántad meg, hogy abbahagytad a sport karriered és elmentél edzősködni?
-        Prücsök, nem volt más választásom. –emlékeimben felrémlik édesapám csapattársának az arca. Matt. Imádtam azt a férfit, titkon talán kis pelenkásként még szerelmes is voltam belé. Ő volt az, aki mindenben támogatott apán kívül, segített az edzéseknél, sőt néha szembeszállt az edzővel is, ha éppen ő le akart küldeni a pályáról. Tragikus halálesete a mai napig emlékezetemben él. Pedig mindössze négy éves voltam.
-        Hiányzik Matt. –könnyeimet visszaszuszakolva szemeimbe felpattanok az ágyról. –Nem megyünk el futni? –az esős angliai időjárás nem könnyíti meg dolgunkat, de futócipőt véve füldugót helyezet füleimbe, majd elindítva egy tempósabb számot, gyors futásba kezdek. Valahogy ez a cselekedet mindig megnyugtatja háborgó lelkem. Ha valakivel vitatkoztam, ha édesapám haragudott rám, ha Hannival nem beszéltünk, ennek köszönhetően mindig ki tudtam tisztítani a fejemet. A sport megtanított belátni a hibáimat, mindenkit egyenjogúként kezelni, alázatosan győzni és veszteni is, ha úgy adódott. Egy percig sem bánom, hogy így alakult az életem. –Gyere már, te nyugdíjas! –mondatomnak köszönhetően már csak centik választanak el minket, elcsúszva a park füvén elterülök a vizes területen.
-        Látod kisasszony, kell neked apáddal viccelődni. –kezét nyújtva felsegít, tüdőm ütemesen emelkedik az adrenalintól. Imádtam ezt az érzést, imádtam a versenyeket. Könnyebben át tudtam lendülni a holtponton, ami a fáradság és a hiszti közelében található.
-        Ne haragudjon uram, de így legalább Önben is megvolt a versenyszellem. –mély bókolásom után kacagva tüntetem el fejpántom segítségével a kósza hajszálaimat.
-        Akkor a mai edzés is megvolt. Prücsök, ha így haladsz, egy nap valóban nagy sztár leszel. –bíztató szavainak köszönhetően arcomon hatalmas mosoly terül el. Derekába kapaszkodva a hazavezető utat együtt tesszük meg. Gyors zuhanyzás után krumpliszsákként dőlök be puha párnáim közé, hogy a holnapi nagy meccsre felkészülten érkezhessek.
(*)
Hajnal ötkor az ébresztő hangjára riadok fel. Tudnék még aludni, de ma fontos nap elé nézek. Életem első olyan meccse, ahol édesapám bízik bennem annyira, hogy a kezdő tizenegybe állítson. Bizonyítanom kell. A csapat is számít rám, és ami a legfontosabb, be kell bizonyítanom a hitetlen embereknek, a foci mindenkinek való. Nem csak a férfiak tudják úgy rúgni a bőrt, hanem igenis kellő akaraterő segítségével a nők is lehetnek olyan jók. Sőt, még jobbak is.
Felvéve melegítőmet és futócipőmet, hajam magas copfba fogom. Zenét indítva gyors bemelegítésbe kezdek, majd a tegnap érintett közeli park felé veszem az irányt. Ki kell tisztítanom a gondolataimat, nem görcsölhetek rá erre a meccsre, mert akkor semmi nem fog sikerülni.
A Tottenham nagyszerű csapat. Jó a védelme, és támadásba is veszélyesek. Vigyáznunk kell, nem bízhatjuk el magunkat. Imádom az ágyúsokat, de néha elég félvállról tudják venni az egészet. Bár talán annyi nyugtat, tétmérkőzés. Mindenki foggal, körömmel be akarja húzni ezt a meccset, hisz könnyebb lesz utána hazai pályán megmérkőzni.

-        Szia! –mellém kocogva egy fiatal srác mustráló tekintetével nézek farkasszemet. Látom ajkai mozognak, de a füles miatt semmit nem hallok ebből. –Larissa Morrison vagy, jól mondom? –óvatos bólintásom után felnevet, megállva engem is lassításra kényszerít. –Én bízom benned. Szerintem jó leszel, csak szívvel játssz.
-        Köszönöm a biztatást, ígérem, minden megteszek a győzelemért. –kezét felém nyújtva, kézfejemre egy apró csókot nyom.
-        Örültem a szerencsének Larissa Morrison. Ügyes legyél az Észak-londoni derbin. –fogalmam sincs ki lehetett ez a titokzatos idegen. Hatalmas kék szemeit még egyszer végigfuttatja rajtam, majd mosolyogva búcsúzik el. Megrázva fejem próbálom az őszinteségtől csillogó szempárt kiverni a gondolataimból. Nem vonhatják el ilyenek a figyelmemet.

Belépve az ajtón hangos ordításba kezdek. Édesapám fejvesztve rohan ki szobájából, haja kócosan mered az ég felé. Álomittas szemeit rám emeli, riadtság fut végig vonásain. Magamban jót mosolygok a jeleneten, ugyanis semmi problémám nem akadt, csupán valahogy fel kellett ébresztenem, viszont felsétálni az emeletre nem volt sok kedvem. A konyha felé indulva salátát, és egyéb könnyű finomságot veszek ki a hűtőből. Apa óvatosan követ, még mindig nincs egészen tudatánál. Kedvenc joghurtját elé tolva, mosolyogva csinálom meg reggeli turmixomat.
-        Lari, elárulod mi történt?
-        Semmi, csak ideje volt felébredni. –mondatom után egy kanálnyi joghurt repül felém, hogy hangos csattanással arcomon folyhasson végig. Megszeppenésem pillanatok alatt elmúlik, belemarkolva a salátás tálba, felét hozzá vágom, amiből szép kis kajacsata alakul ki. Imádom őt. Fogalmam sincs milyen kapcsolatunk lenne, ha anya élne. Vajon ugyanilyen laza és gyerekes szülő lenne? Vagy mint családfenntartó, megrovó és szigorú lenne? Mondjuk lehet az efféle kérdésekre még jó, hogy nem tudom a választ. Bár édesanyámat megismerném, de jelenlegi életemen nem változtatnék semmi pénzért.
-        Köszi, kicsit lehettél volna megértőbb is. –szája lekonyul, de a szétdobált cuccokat elkezdi szó nélkül feltakarítani. Lehajolva hozzá, segítségére sietek. Bejárónőnknek köszönhetően, nem sokszor jut ki a takarításból, de ezt most mi okoztuk. Telefonom ütemes zenélésbe kezd, legjobb barátnőm nevét megpillantva azonnal fogadom a hívást.
-        Szia Hanni, hogy vagy?
-        Megvan a jegyem kislány? –igenlő válaszomnak köszönhetően hatalmas ujjongásba kezd.
-        Természetesen páholyi, mamáék mellé szól az ülőhelyed. –köszönetnyilvánítása után bontja a vonalat.


Hatalmas sóhajom következtében, menetfelszerelésemben várom edzőmet, hogy lemásszon az emeletről. Izgulok. Talán ez a legjobb szó arra, ami miatt már kész vagyok. Türelmetlenségemet talpam dobolásával próbálom enyhíteni. Most van az a pillanat, mikor egy épkézláb mondatot sem lehet felém intézni.
Elindulva a Wembley stadion felé, a buszon lévő csapattársaknál is érezhető a feszültség. Nagy meccs elé nézünk, sokan azt mondják ez az Észak-londoni derbi, hisz ősidők óta hatalmas riválisok vagyunk. Abban reménykedem, tisztességes játékban lesz részünk, és a bíró is megfelelő döntéseket fog hozni.
A pálya szélénél várakozva, egy szőke kislány apró kezeit tenyerembe csúsztatja. Nem lehet több öt évesnél, de szikrázó mosolya engem is mosolygásra késztet. Soha nem volt ilyenben még részem, de ha tehetném minden egyes nap átélném. Aprócska keze erősen szorítja ujjaimat, biztató jelleggel picit megrázom. A pályaőrök intenek, és a menet már el is indul. Csapattársaimmal nem sokat beszéltem, szerintem most mindenki hatalmas koncentrációban van. Felcsendülve a klubindulóknál vigyázzban állunk, majd lehajolva a kislányhoz megölelem, és picit nógatom ideje indulniuk. Mindenki egy emberként tapsol, a szurkolók biztató szavakat kántálnak. Imádom, mikor az adrenalin átjárja a testem. Felpillantva a lelátóra, észreveszem a parkban látott kék szemeket. Megdöbbenésemre őszinte mosoly telepedik az arcára, majd ujjait összekulcsolva sok sikert kíván. Ezzel megkezdődik egy izzasztó meccs…