Tessa megcsinálta, hogy elérhetőbbek legyenek a fejezetek, a "Chapters" fül alatt megtaláljátok az eddigi összes részt mind a Sweet1, a Sweet2, valamint a Sweet Againből is. Ezzel is kicsit élvezetesebbé téve az olvasást. Köszönöm Tessa. :)
Jó olvasást az új részhez.
Millió puszi, Lari.:)
(Larissa)
Szimpatikus ez a srác nekem, és a
kezelések után mindig megjelenik vagy egy csokor virággal, vagy valami neves
csokival. Figyel rám, és támogat mindenben. Jelen pillanatban pedig erre van
szükségem. Igazán megnyílni neki nem tudok, hisz apa belém nevelte a tartást az
emberekkel szemben. Nem bízhatok meg akárkiben, mert egy kis plusz pénzért
bárki elárulhat. Kiteregetheti a szennyeseimet, a féltve őrzött titkaimat.
Bíznék bennük, nem szeretnék mindenkit elítélni, de apa éveit nézve
tapasztaltabb minden téren nálam. Nekem még barátom sem volt, annyira
lefoglaltak az edzések.
-
Hola szépségem. Hogy telik
a napod? –Fabre mosolygós szemeivel lép be hozzám, bókját
meghallva enyhén elpirulok.
-
Unalmasan
Cescy. Viszont, ha minden jól megy, ma már jön hozzám a gyógytornász.
–büszkén kihúzom magam, eltelt egy hét, amit hősiesen tűrtem. Igaz, sokszor
mankó nélkül bicegtem el a mosdóig, de ennek mindig meg is volt a
következménye. Viszont tartom, a semmiből nem tudok elindulni. Apró dolgok,
amik bearanyozták a napjaimat.
-
Büszke vagyok rád kislány!
–megölelgetve helyet foglal az ágyam mellett található széken.
-
Mesélj,
milyenek az edzések? Hogy vagy?
-
Az edző ki van fordulva
önmagából. Teljesen kizárt mindenkit. Szerintem magát hibáztatja a sérülésed
miatt, hisz ő engedett a pályára lépni, pedig tudtuk, ha akarnak, darálnak a
védők. Én megvagyok Lari, csak sajnálom, hogy így alakult ez az egész.
–látja arcomon nem akarok lelkizni, így mosolyogva egyetlen mondattal lezárja
beszélgetésünk ezen fonalát. - A fiúk visszavárnak, és
természetesen én is.
-
Rajta
leszek szépfiú, mindent megteszek a cél érdekében.
–kacsintásom magabiztosra sikeredik, a barna szemű elkapja tekintetét rólam.
Igazából nem lehetek valami szép látvány, ez a kötős hálóing pedig egyszerűen
förtelmes. Sóhajtva ülök fel az ágyon, ép lábamat a földre helyezve kezem
segítségével a másikat is mellé teszem. Kicsit bugyután nézhetett ki ez a
jelenet, de egyelőre, ha lógatom sérült lábamat a könny kicsordul a szememből.
Barátom segítségemre siet, mankókat felém tartva morcosan pillantok rá. –Nem kell.
-
De Lari, az orvos.
-
Nem
kell! –ledobva a földre szívem szerint sírva fakadnék. Ha
egyszer azt mondom nem, akkor nem. Ezen mit nem lehet vajon megérteni?
-
Akkor legalább azt engedd
meg segítsek neked. –kezemet felé nyújtva rájövök, bunkó módon
utasítottam el az előbb. Nem érdemli meg az ilyen viselkedést, valamint tőlem
nincs is hozzászokva. Elbicegve a fürdőig barátom engem figyel hatalmas barna
szemeivel.
-
Hm.
Fabre. Szeretnék lezuhanyozni. –szemét elkapva
szégyellősen vonul ki a helységből, tettét megmosolygom. Fabre igazából nagyon
szép férfi, már ha egyáltalán ilyet lehet rájuk mondani. Markáns arcvonala
idősebb benyomást kelt, ám barna szemei megmutatják valódi korát. Bemászva a
tus alá rossz lábamról leveszem a rögzítőt, ám látványától legörbül a szám.
Hatalmas vörös varrat éktelenkedik rajta, körülbelül 15 centi lehet a hossza.
Színe a szivárvány összes színét magába gyűjtötte, hol kék, hol pedig zöldes
sárga árnyalatot vett fel, mérete pedig kétszerese az eredeti állapotnak. „Na anyám, ha ez valaha is
meggyógyul, mágusok vettek körül.” Óvatosan folyatva magamra a
vizet, rossz lábamat megpróbálom kintebb helyezni, hogy a varratot még ne érje
semmi, viszont rám már rám fért egy gyors zuhany. Mosdókagylóba megtámaszkodva
kiugrálok, törölközőt magam köré tekerve bizonytalanul állok az ajtó előtt. A
rögzítőt csak orvos tudja felhelyezni, én nem tudom pont abba a szögbe berakni,
amibe lennie kéne.
–Cesc tudnál jönnél egy picit? –az ajtó azonnal kinyílik,
barátom zavart tekintetét rám emeli. Látom rajta hatalmas erőfeszítés a
szemembe nézve várni, de tisztelem azért, amiért legalább megpróbálja.
-
Mi a baj?
-
Nos,
levettem a rögzítőt, de a lábam se lógatni, se terhelni nem tudom. Valahogy
vissza kell jutnom az ágyhoz, szóval kellene a mankó mégis.
–morogva robog ki érte, majd kezembe nyomva rosszallóan csóválja a fejét.
-
Miért nem tudsz megvárni
egy orvost mielőtt akciózol?
-
Olyannak
ismersz, aki hallgat bárkire is? Ha arra várok ők csináljanak valamit, sose
állok lábra! –pót lábaimmal hadonászva óvatos léptekkel
indulok meg megszokott újdonsült otthonom felé. Lehajolva óvatosan bőröndöm
mellé, váltóruhát veszek elő. Nem vagyok hajlandó még egy napig is itt maradni.
-
Szia
Larissa, megérkezett a felmentő sereg. –az ápoló stábból Rose
hatalmas puszival jutalmaz, majd meglátva pucér lábam állapotát, apró ütést ad
karomra. –Te őrült vagy!
-
Haza
akarok menni. Otthonápolást is vállaltok? –látom
ellenkeznének, de Fabre óvatosan intve a fejével, elindul egy orvos keresésére.
–Itt nem fogok tudni
meggyógyulni ezt értsétek meg.
-
Rendben.
De a rögzítőt akkor sem veheted le! –megadóan sóhajtva várom,
hogy szakszerű mozdulatokkal visszahelyezze a hatalmas ortézist bokámra. Nem is
baj mondjuk, hogy azt az ocsmányságot nem látom premier plánba. Fabregas
mosolyogva lépdel be a kórlapommal, a doki egy saját felelősségre hagyom el a
kórházat nyilatkozatot irat alá velem. Tanácstalanul állok bőröndöm felett,
mankóm talprészével egy rövidnadrágot kiemelve ideje elfedni testemet a
kíváncsi tekintetek elől. Egy férfias hang kacagva lép be a szobámba.
-
Szia kishölgy, hallom
megint vagánykodni akarsz. –David megszokott hatalmas mosollyal és
kézcsókkal üdvözöl, Fabre a háttérbe húzódva csalódottan figyel. Egyáltalán ez
az? Vagy csak én látok bele ilyen érzéseket a sok gyógyszer miatt?
-
Megszűnik
a bennfentes tárgyalásunk. –nevetve kapok magamra egy pólót, majd
a törölköző alá felhúzva bugyimat és rövidnadrágomat zavartan fordulok
közönségem felé.
-
Ha ezt tudom, akkor én
beszélek személyesen az orvossal ne engedjen el sehova. A kávézásunk áll még
kisasszony? –bólintva nyújtom át telefonszámomat, majd
nagyjából összedobálva a dolgaimat, barna szemű barátom segítségemre siet.
Minden egyes csapattársam bejött hozzám kétnaponta, ám a spanyol fiú naponta
kétszer jelent meg nálam támogatás gyanánt. Imádtam minden percet, amit velem
töltött el. Agyam minduntalan kikapcsol, ha ő beszél hozzám. Mi nagyon jó
barátok leszünk a későbbiekben is.
A napok csak telnek, állapotom viszont
stagnál. Valaki szerint ez már egyben lelki probléma tünete is, hisz az előírt
kezeléssel már rég mankó nélkül kéne tudnom legalább sétálni. Ezzel szemben nem
merem elhagyni pótlábaimat. Túlságosan félek a következményektől, egy eséstől,
botlástól, ami valóban összetörné végleg az álmaimat.
Mosolyogva készülök a nagy találkozóra, mely
végre talán megnyugtatja lelkemben tomboló vihart. A fiúk kitűnő örömmel fogadnak,
megölelgetve azonnal leültetnek. Imádom őket, általuk érzem azt, hogy semmi sem
lehetetlen. Mindent képes vagyok végigvinni, csak ők legyenek mellettem.
Édesapám kicsit távolságtartóan bánik velem a baleset óta, de nem hibáztatom őt
egy percig sem. Biztos nem lehet könnyű, főleg mivel ő is olyan, mint én.
Mindenből azt az oldalát látja ki, amivel önmagát sanyargathatja nap, mint nap.
Kilépdelve a füves területhez, mély levegőt veszek. Lelkem megnyugvásra talál
pillanatok alatt.
Mankómat nekitámasztva a plexi
oldalának, óvatos léptekkel indulok el régi kezdő pozícióm felé. Az adrenalin
bejárja testem, szívem erőteljes dobogásba kezd. A labdaszedő nem végzett
megfelelő munkát, ugyanis egy játékszer nem messze tőlem pihen. Agyamban
számtalan kép megfordul, majd azon kapom magam, már előtte állok. Lehajolva
kezembe veszem, végigsimítva a varrás mentén ajkaimra halvány mosoly kúszik.
Imádtam ezt az életérzést. Imádtam a futballt, a csapatjátékot, a bizonyítási
vágyat. E nélkül soha nem lesz teljes életem. Bal lábamra helyezve
testsúlyomat, erőteljes fájdalom sugárzik végig egészen csípőmig, de nem
foglalkozok vele. Óvatosan lendítve lábfejemen, rúgva a labdát araszolok a kapu
felé. Szemeimet egy pillanatra behunyva mély levegőt veszek, majd nem foglalkozva
a fizikoterápia óvva intésétől, elbikázom az apró bőrgolyót, mely áthasítva a
hálót elfojtja bennem a kétes érzéseket. Tudom, hogy képes vagyok rá! Hamarosan
újra itt fogok állni a csapattársaim oldalán!
Oldalra pillantva felfigyelek
barátaimra, akik mind tátott szájjal nézték végig az előző jelenetet.
Meglepetés erejét kihasználva újra kezeimbe fogom a labdát, majd lassú
tempóval, de magabiztosan kocogok az oldalvonal felé.
-
Prücsök, jól vagy?
–hatalmasat bólintva, mosolyogva teszem le a labdatartóba a játékszert. –Menj, mosakodj meg! –mondatát nem értve
végigpillantok magamon, hatalmas sóhajjal konstatálom, varratom szétnyílhatott.
Éppen a sebesedés fázisában jár, valószínűleg a zokni megtéphette.
-
Minden
oké. – leülve a kispadra, mankóimra pillantok. „Hát barátaim, mától semmi szükség
rátok.” Édesapám kiadva a feladatsort, mellém lépdel.
-
Tudod kicsim, nem
gondoltam igazából így fogsz rájönni a fájdalmadat a félelmed generálja.
-
Hidd
el apa, én se. De el sem tudom neked mondani, mit érzek. A mindennapjaimból
hiányzik a sport, még a legalapvetőbb része, a futás is. Olyasfajta fájdalmat
érzek, amire csak ez a gyógyír. Apa. Kérlek, ne zárj ki ebből. Ez már az
életem. –könnyek mondandóm felénél végigszáguldanak arcomon,
melyet gyors mozdulattal letörlök. Nem akarok mától gyengének mutatkozni. A
gyenge embereket könnyebben tudják bántani. Én nem akarom, hogy valaha is
bántsanak. Gondolataimat hatalmas kék szemek törik meg, David mosolyogva lépked
felénk.
-
Jó napot kívánok Mr.
Morrison. Ha megígérem, vigyázok a lányára, elvihetem egy kávéra?
–megfogalmazásán apa jót derül, bólintva megadja az engedélyt eltűnésünkre. – Laris, merre találom a mankókat?
–körbeforogva tengelyén, tetteti a hülyét, körülbelül négy napja hajtja semmi
szükségem a pótlábaimra.
-
Nem
kellenek már David. –megfogva kezét óvatosan lépkedek. Hiába az
előbbi labdajáték, azért még nem merek vagánykodni. A bejárat felé lépkedve még
visszapillantok barátaimra, ám egy hatalmas barna szemben megcsillanó
csalódottság elveszi kedvemet mindentől…