Sweet Again 7.

Sziasztok!
Megérkezett a legújabb rész, jó olvasást kívánok hozzá.
Millió puszi, Lari. :)

(Andrew)

(Florida ft Maluma- Hola)

Fájt így látnom a lányomat, de muszáj megóvnom az esetleges sérülésektől. Ő valószínűleg úgy gondolja, most minden és mindenki ellene van, de egyszer rájön csak segíteni akartunk neki. Valóban, nem olyan gyerekkora volt, mint egy átlagos kamasznak, és most bánom is az eszemet, hogy belevittem a sport világába. Nagyszüleinek igaza volt, a modell karriert kellett volna választania. Bár, ha azt nézzük nem volt előtte igazi anya példa. Van egy sanda gyanúm, miszerint visszatért az akadémiára, ugyanis én eltiltottam a profi edzésektől. Hiába mondta az orvos, szigorú követelményekkel kell végigcsinálnia a rehabilitációt, hajthatatlan. Bár én is az lennék, úgy látszik ezt tőlem örökölte.

-        Edző, nem oldható meg, hogy Lari velünk legyen? –nap, mint nap felteszik a fiúk ezt a kérdést, de nem engedhetem többet a pálya közelébe. Mogorva tekintetemet Walcottra szegezem, majd szó nélkül az irodám felé indulok. Nem tudom, mit tennék, ha elveszíteném. Azt az embert, aki a világot jelenti nekem, hisz nem tudok másnak élni, csakis lányomnak. Egy szőke hajkorona jelenik meg ajtóm előtt, hála az üveges résznek már tudom, ki lesz váratlan látogatom.

-        Szia Andrew. –mosolygós arca kicsit jobb kedvre derít. Hannah családunk barátja, valamint lányom egyetlen támasza. Jobban megnézve csinos, szemrevaló lány, de mégis. Lányom lehetne.

-        Mondjad Hanni.

-        Szeretném Spanyolországba vinni a lányodat. –nemleges fejrázásommal nem törődik, szemközt elhelyezkedő fotelba leül. –Igazából nem is az engedélyedet jöttem kérni, hisz ő is nemet mondott.

-        Akkor mit szeretnél? –lábát keresztbetéve szórakozottan dobja hátra haját. –Ha nem ismernélek azt mondanám flörtölni próbálsz velem. –kacagva a képtelen ötleten várom az elutasító válaszát, de az nem érkezik.

-        Ha így lenne, probléma lenne?

-        Hannah. Lányom lehetnél, ismerem a szüleidet. –csábos tekintete fogva tart, rossz cselekedetektől az éppen érkező Fabregas ment meg.

-        Uram, elnézést a zavarásért. Szia Hanna. –mosolyogva int a lánynak, aki bólintva egyet telefonjával foglalja le magát.

-        Mi történt Cesc?

-        Semmi, csak beszélni szeretnék Önnel Larissáról. –már látja rajtam az elutasítást, így gyors mentegetőzésbe kezd. – Nem a sportkarrierjéről.

-        Hanna drágám, picit magunkra hagynál? –a lány cserfes tekintettel vonul ki, az ajtóból felém kacsintva zavarba hoz. Mióta Oliviát elvesztettem, azóta csak a sportnak és a lányomnak élek. Még csak futó kalandom sem volt, annyira lefoglalt a gyereknevelés és az edző karrier építés.

-        Uram, szeretnék engedélyt kérni, hogy a lányát randevúra hívjam.

-        Szó sem lehet róla! –asztalra csapok, mire a fiatal fiú kissé hátrahőköl.

-        De uram, kérem. Gondolja végig. Minket szem előtt tarthatna, de akivel most találkozgat, nem tűnik éppen jó arcnak. –innen nézve a dolgot egész ésszerűnek hangzik. Mikor Larissa jövendőbelijére gondolok, ilyen srácot képzelek el, mint Fabregas. Valójában jó gyerek, tisztelettudó, és tudom, soha nem csinálna olyat, amivel megbántaná prücsököt.

-        Egyezzünk meg abban, hogy erről senki nem szerez tudomást. Ha Lari, elfogadja a kérésedet, beleegyezek. –bólintása után kezet fog, majd intve magamra hagy. A várt szőkeség viszont nem lép be a helyére. Nem is baj, azt a lányom soha nem bocsájtaná meg, ha én egy barátnőjével kezdenék ki.

Bepattanva autómba, a Life elnevezésű akadémia felé tartok. Muszáj látnom, hisz telefonját nem veszi fel. A sérülése óta teljesen elzárkózott előlem. Nem akarja egy percre sem gyengének mutatni magát, érzéseiről egyáltalán nem beszél. Tudom, hogy Morrison vér csörgedezik az ereiben, így tisztában vagyok azzal, egyszer segítenem kell karrierépítésében. Ha a Real Madrid klubban szeretne játszani, mindent megteszek azért, hogy sikerüljön. De ennek még egyáltalán nincs itt az ideje. Én sem készültem fel rá, és ő sem arra, hogy elhagyja édesapját. Legalábbis Hanna mondatából erre a következtetésre jutottam. Viszont idővel vissza kell engednem az edzéseimre, ugyanis, ha nem teszem meg a búcsúzás hamarabb utolér, mint gondolnám. Olyan, mint én. Ha focizni akar, nincs ami megállítsa. Legyen az szerelem, barát, vagy családtag. Ebben picit önzők vagyunk mind a ketten. Bár nekem Olivia halálakor muszáj volt feladnom a profi ligát, hiába segítettek be a szülők. Nem járhattam minden nap két edzésre, és nem mehettem el két napokra az ellenfél otthonába, hiszen egy pici baba várt haza minden este. Belépve a portára, egy diák unottan figyel.

-        Szia, Larissa Morrisonnal szeretnék beszélni. Mi a szobaszáma? –a srác szeme lányom neve említésekor felcsillan, amelyről szívem szerint nem vennék tudomást.

-        A 214-es lesz. Éppen ma kapott új szobatársat. –felesleges információközlésnek köszönhetően fejemben gondolatok cikáznak. Remélem azért itt az alvás nem koedukált. Ha mégis, tuti szétverem az igazgató képét. Feltrappolva a második emeletre, egy hosszú sötétbarna hajú lánnyal nézek farkasszemet. Tekintete elvarázsol, agyamban rögtön egy kép villan be. Nem, nem. Az nem lehet! Lila atlétája tökéletes simul testére, nőies vonásait messziről ki lehet szűrni. „Én ezt nem hiszem el.” Agyamban a kérdések száguldoznak, nem értem miért pont most. Miért pont itt? Miért kellett ennek megtörténnie?

-        Jó napot! –kedves hangjától kiráz a hideg, a dejá vu pillanatok alatt ér utol. Olivia…

(Larissa)

(Maluma-GPS)

Új szobatársam nem éppen a szimpatikus emberek közé sorolandó. Lehet előítélettel indítok vele szemben, pedig apa mindig rágta a fülem, soha ne egy adott szituációban vonjak le egy véleményt. Sajnos erről nem tehettem, legjobb barátnőm, lelki társam, már-már testvérem helyére érkezett ő, aki egyszerre vált ki belőlem unszimpátiát, mégis egy részem közelebb szeretne kerülni hozzá. Ez vajon miért lehet? Mosolygós arccal lengeti előttem a kezét, nevét elmotyogva várja válaszomat. Felhúzott orral lépek el mellette, majd megindulva szobám felé hallom, hogy követ. „Akár egy pincsi kutya.” Felcöngetve több ember tekintetét rám emeli, az ismerős kék szemek megmosolyogtatnak.

-        Egy ilyen szép hölgy miért mufurc? –megnevezésemnek köszönhetően enyhén elpirulok.

-        Kaptam egy utánfutót. Ráadásul Hanna helyére érkezett. –duzzogva fonom össze mellkasom előtt kezeimet, hallom a lány fáradt sóhaját. Tudom, nem viselkedek vele szépen, de még egyelőre nem tudom félrerakni ellenszenvemet. Megpróbáltam, nem megy. Nem vagyok még felnőtt. –Este nem iszunk meg valamit?

-        Hallottátok emberek? Az elérhetetlen Larissa kisasszony randira hívott. –kezét szívéhez kapva színpadiasan meghajol. Kacagva bokszolom vállon.

-        Akkor remélem ez egy nem. –copfomat kiengedve ujjaim végigszántanak enyhén vizes tincseimen. Több fiú lélegzetvisszafojtva figyel. Igazából a suliba én voltam a fekete bárány. A srácok közül nagyon sokan szerettek, be is próbálkoztak nálam, de rendszerint elutasítást kaptak, ahogy elején David is, de úgy gondolom, egy esélyt megérdemel.

-        Dehogyis Csillagvirág. Határozottan igen, de hogy megyünk ki?

-        Kiszökünk. Vagy nem mered? –bennfentes suttogásomnak köszönhetően kirázza a hideg, nyakán apró libabőrök jelennek meg. Szemében a tettvágy felcsillan, rákacsintva válaszát már nem várom meg. Újdonsült szobatársammal a nyomomban belépek az ajtón. Barátnőm ágya körül a poszterek eltűntek, szokatlan csend honol közös lakájunkban. Levágva edző cuccomat, azonnal a fürdő felé veszem az irányt. Ennyiből volt jó nőként egy sportakadémián részt venni, hisz szobáinkhoz külön tusolót kaptunk, így nem kellett a férfiakkal osztozni, esetleg olyan időpontot választani mikor már a legtöbben alszanak.

Fogalmam sincs, hogy történhetett mindez. Úgy érzem életem összeomlóban van, bár ez így elég tragikusan hangzik, de valójában tényleg így érzem. Megszűntek az érzelmi hullámokat elnyomó edzések, ráadásul kaptam a nyakamba egy koloncot, akit még pesztrálhatok is, hisz elvárás lesz velem szemben a fair play. Rajtam kívül valószínűleg senkit nem ismer, így innentől kezdve mondhatni én leszek a gyámja. Folyatva magamra a hidegvizet, testem megremeg az elfojtott zokogástól. Szükségem van arra, hogy agyamat és lelkemet is egyaránt kikapcsolhassam. Ezt viszont csak egyetlen helyen kaphatom meg, ahol történetesen saját édesapám helyezett tiltólistára. Nem haragudhatok rá, az én érdekeimet nézi. De jelen esetben akkor nézné igazán, ha a legjobb stábot szedi össze egy rövidített rehabilitációs időre, és a hétvégi meccsre már kezdőként, vagy legalábbis csereként állhatnék fel. Ha így haladok, nemhogy a Real Madrid játékosa nem leszek sose, de még a takarítója sem. Elzárva a vizet bosszúságom nem csillapodik. Felitatva a kósza cseppeket testemről, egy rövidnadrág atléta kombinációba bújok. Kilépve az ajtón már nem látom ott az új lányt, váll rántva telepednék le az ágyra, ám a kopogás megzavar. Az ajtó felé csörtetve feltépem a szerkezetet, ügyet sem vetve az érkezőre morogva indulok a matrac felé.

-        Megmondtam, kulcsot vigyél. Nem leszek mindig itt, hogy beengedjelek. –halk kacagás üti meg a fülem, édesapám boldog arckifejezéssel mér végig.

-        Örülök, hogy jobban vagy prücsök. –megborzolva hajamat maga mellé húz. –Hallom, nem vagy valami boldog. Kinek intézted szavad?

-        Hannát kirúgták, kaptam helyette egy másik lányt. –szinte köpöm a szavakat, pedig szegény tényleg semmit nem ártott még nekem.

-        Miért vagy ilyen? Úgy gondolom megtanítottam senkit nem ítélünk a borítója alapján. –megrovó tekintetétől elszégyellem magam, agyam minduntalan az elmúlt egy órás viselkedésemet zongorázza újra és újra vissza gondolataimba.

-        Apa, nem viselkedtem szépen vele. De annyira felidegesített az érkezése, hogy még a nevére sem emlékszem. –sóhajtva egyet hanyatt dőlök az ágyon, apa hajamat simogatva próbál nyugodtságra inteni.

-        Majd megbékélsz. Lenne egy ajánlatom. –érdeklődve fordulok felé, szemeimbe visszatér a gyermekies csillogás.

-        Ki vele! –izgatottan kiáltok fel, de válasz nem érkezik. –Na! Ki vele! Kivelekivelekiveleee!! –kacagva lököm meg karját, teljesen besózok az esetleges ajánlatától. Csak merem remélni az, amire szívem mélyén gondolok.

-        Részt vehetsz az ágyúsok edzésén, feltéve ha itt a féléves vizsgákat megfelelően teljesíted. Maximális odaadást várok tőled, a legjobb eredményt akarom látni. Ebben az esetben visszatérhetsz közénk. –nyakába borulva izgatottságom egy percig sem csökken, felrántva karjánál fogva az ajtó felé tolom. –Most mit csinálsz?

-        Randim lesz apa, készülnöm kell.  –ábrázata elsötétül, de nevetve csapom rá az ajtót. Titokzoknit felvéve Converse cipőmet kerítem elő az ágy alól, majd kinyitva az ablakot kissé aggódva nézem most a magasságot. Máskor simán egy szaltó segítségével leugrottam, ám most bokámat ettől az őrültségtől jobban féltem.

-        Beszari! –egy kiáltás, és az adrenalin már az ereimben dübög.

-        Kapj el szépfiú! –kilépve a párkányra gondolkodás nélkül vetem magam a mélybe, hangos sikkantásomnak köszönhetően pár lámpa felkapcsolódik, de mire a kíváncsi tekintetek megjelennének az ablakban, addigra mi már futásnak eredünk. A boldogsághormon csak úgy cikázik bennem, eufóriás sikítással állok meg egy fa tövében. Talán most már elég messzire keveredtünk a vizslató szemek elől. –Szerencséd, hogy nem törtem a nyakam.

-        Több kell ahhoz, hogy te meghalj nekem. –vállamon átdobva karjait elégedetten simulok ölelésébe. Most jött el az idő, mikor nem harcolhatok tovább érzéseim ellen. Fiatalság bolondság, szokták is mondani az idősebbek, és igazat adok nekik. Inkább bánjam meg tetteimet, mint később azért szidjam magam, mert ami a legbelső vágyam volt, nem tettem meg. Mosolyogva lépünk be a szabadság elnevezésű kocsmába, majd leülve egy eldugott bokszba italt rendelünk. Ez egy nagyon jó este lesz, ha a megérzésem nem csal.

Sweet Again 6.

Sziasztok!
Meg is érkezett a legújabb rész. :) Ha minden így megy, akkor heti 2-3 fejezetet nyilvánossá tudok tenni. Remélem örültök. :)
Chatbe, kommentbe, klikkek alapján kérlek titeket, valahogy jelezzétek érdemes-e folytatnom.
Millió puszi, Lari.:)

(Larissa)

(J Balvin, Willy William - Mi Gente)

David elfeledteti velem a gondjaimat. Mellette szabadnak érzem magam, és nem gondolok a tegnapra. Ő nem érezteti velem a balesetem következményeit. Keze erősen szorít, azért látszik rajta a féltés, nem akarja ő sem, hogy elessek. Egy apró kávézó felé vesszük az irányt, igazából izgulok, bár ez elég viccesnek hangzik, hiszen mióta az eszemet tudom, férfiak között élek. Kiskoromban a legjobb barátom Matt volt, igaz most ezt a szerepet Hanni tölti be, bár balesetem óta eléggé elhanyagolt. Nem nagyon emeli rám a telefont se, bár valószínűleg azért sem, mert barátjával tölti az idejét.

-        Mesélj magadról valamit csodabogár.

-        Larissa Morrison vagyok, tizennyolc éves. –belekezdve teljes komolysággal a bemutatkozásba, sajnos elnevetem magam értetlen tekintetén. –Bocsi, nem erre gondoltál?

-        Hát nem.

-        Nem is tudom, hol kezdhetném. Mi azaz információ, amit esetleg még az újságokból nem olvashattál. –megrántva vállamat az itallapot kezdem el tanulmányozni. Egy fiatal szőke lány lép az asztalunk mellé, rámutatva a kívánt kávéra, várom, hogy a pult mögé lépjen. –A Life nevű sportakadémián tanulok, az ottani edzések mellett pedig édesapámnak hála az ágyúsokkal tréningezhetek. Röviden ennyi az életem. Foci, foci hátán, barátok és társasági élet nélkül.

-        Nem volt valami szomorú mégsem ez a történet. –nevetve fogadja el a lány által nyújtott italt, majd hatalmasat kortyolva belőle, szólásra nyitja száját. –Szüleiddel mi a helyzet?

-        Anyát nem ismertem. Apa mindig mondja rá hasonlítok igazán, tőle csak a rideg Morrison vért örököltem, ami valószínűleg végigkíséri az életemet majd. –váll rántva kémlelem körbe a helyiséget. Retro hatást kelt, mégis a bútorok fényezésén lehet látni, mind mai darab. A fa uralja a területet, hatalmas székek és padok viszont megnyugvást jelentenek az esős idő elől behúzódó embereknek. Ha jobban belegondolok, ennél jobb helyre nem is tehették volna. A két plazma tévé valószínűleg meccs közvetítésre alkalmas, nemhiába található szinte tényleg a Fly Emirates közvetlen közelében.

-        Föld hívja a fiatal és tehetős gyönyörű Larissa Morrisont.

-        Ne haragudj, csak elkalandoztam a hely szépségétől. –végigsimítva hajamon, zavartan kavargatom a Lattemat. Sosem tudtam, hogyan kell randizni, és most ez az egész ismét bebizonyította, nem nekem való mindez. –David, most jut eszembe vissza kell érnem edzés végére a stadionba.

-        De, hisz még csak most jöttünk. –hitetlenkedés csillan meg szemeiben. Valószínűleg nem sok lány reagált még így a közvetlen közelében. Lerakva húsz dolcsit az asztalra, gyors tempóval lépkedek az ajtó felé, ám egy férfias kar megállít. –Miért menekülsz előlem? –megrántva kezeimet könyörgő tekintetemet rá emelem. El akarok menni, nem akarom, hogy rövid időn belül átlásson rajtam.

-        Engedj el kérlek. –kérlelésem kifizetődő, hatalmas sóhaj után már futásnak is eredek. Bokám lüktet a fájdalomtól, valószínűleg nem életem legjobb döntésemet hoztam most ezzel meg, de muszáj voltam elszabadulni a kék szeműtől.

(Alan Walker- Faded)

Nem megy ez nekem, ez az egész annyira távol áll a stílusomtól. Nekem a boldogságot a futball jelenti, nem holmi fiú, aki elveszi eszemet. Nem szabad megadnom magam neki. Bármi történjen, kerülnöm kell. Most úgyis visszatérek a régi életemhez, az akadémia falain belül űzöm tovább a sportot. Tanáraim eddig sem értették meg a problémáimat, nem hiszem ezután bármi is változna. Édesapám hírneve miatt én kaptam az ívet tőlük, hiába értem hamarabb célba több kör után, mégis az én teljesítményem volt lehúzva. Mégis, könnyebb edzések voltak, mint a Fly Emirates falain belül. Nagy hangsúlyt fektettek az elméleti oktatásra, de ugyanakkor kondinkra is odafigyeltek.  Leülve a stadion elé, észreveszem a parkolóban mindössze egyetlen autó áll, mégpedig édesapámé. Telefonom ütemes zenélésbe kezd, de pillanatok alatt abba is hagyja.

-        Kicsim, jól vagy? –gyorsítva a léptein mellém guggol, észre sem vettem könnyeim szabad útra találtak. –Ugye nem bántott?

-        Nem, nincs semmi baj. Csak most jöttem rá, egyáltalán nem vagyok olyan, mint az átlagos fiatalok. –keserű mosolyt megeresztve, óvatosan talpra állok, a fájdalom már megszokott ismerősként köszönt. Számat vékony vonallá préselve indulok el az Audi által nyújtotta kényelem felé. –Tudod apa, hálás is vagyok, meg nem is. Hálás vagyok, mert megtanítottál velem olyan dolgokat, amiket mások valószínűleg egész életükben nem fognak megtapasztalni sem. Tanultam alázatot, becsületet, büszkeséget, kitartást és még sokáig sorolhatnám a pozitívumokat. De ott van a másik oldala. Az árnyoldal, amiről eddig nem beszéltünk. Fogalmam sincs, mi hogyan működik a valóvilágban. Ahol az emberek nem focisták, nem haverok, hanem nőnek néznek, és tisztelnek azért, aki vagy. –lábaimat feltéve a műszerfalra, kifakadok. Valójában ideje volt apának megtudnia, milyen érzések vannak bennem tinédzserként. Szemeim bokám felé révednek, apró libabőrök jelennek meg testemen. Undorító. Színe még mindig nem emberi, és a heg is elég csúnyán forrt össze. De ezt adta a gép, legalább sportsérülés és nem a busz ütött el.

-        Fogalmam sem volt arról, hogy ezt érzed. Miért nem mondtad még soha?

-        Apa. Őszintén, beszéltünk mi valaha is a taktikán és az edzésen kívül bármi másról? –feltéve a kérdésem érzem, ezzel túllőttem a célon. Nem akartam megbántani, még viccből sem. De jobban belegondolva, valóban nem sok mindenről tárgyaltunk tizennyolc évem alatt, ami érthető, hisz apa-lánya kapcsolat sose lesz olyan, mint egy anya-lánya. Azért ilyenkor végiggondolva, hiányzott mellőlem a nő. Nem volt anya szerep az életemben, így határozottan kijelenthetem, én se nagyon viselkedem úgy, sőt mindennapi felszerelésem a mackó nadrág, vagy szebb napokon a farmer. Ruha? Hírből se hallottam róla. Mindig praktikusan öltöztem, ami egy hirtelen jött baráti focimeccs alatt is hordható volt. –Ne apa. Ne haragudj. Csak kicsit összejött manapság minden, ami összezavart. –megsimítva hajamat homlokomra ad egy puszit, majd szó nélkül kiszáll az autóból.

(Passenger- Let her go)

A napok teltek múltak, bokám állapota javuló tendenciát mutat nagy örömömre. Ám visszatérésemről apám hallani sem akar. Megértem, hisz magát hibáztatja, de ő nevelt ilyennek és most el akarja tőlem venni azt, ami már az életemet jelenti. Nem is értem, hogyan gondolta mindezt véghezvinni. Az edzéseken nem jelenhetek meg, még csak nézőként sem, futócipőmet pedig kidobta valamelyik nap. Teljesen el akar szigetelni attól a világtól, amibe ő vitt bele. Valószínűleg, amit mamáéktól kapott azt nem tette zsebre, de könyörgöm! Ő mindezt, hogy viselné? Ha egyik napról a másikra a pálya közelébe se mehetne még bohóckodni sem?

Fabre David megjelenése óta még csak egy üzenetre sem méltat. Pedig a kórházba minden nap megjelent. Hiányzik őszinte tekintete, de nem erőltethetem senkire rá szánalmas életemet. Megértem senkinek nem én vagyok az első. Lehajtott fejjel baktatok a sportakadémia felé. Talán itt vagyok egyedül úgy, hogy sérülésem miatt nem néznek le, ám nevem miatt már annál inkább. Nem egyszerű a helyzet.

Hanni mosolyogva lohol felém, szerintem nem is említettem ő a kollégiumi szobatársam. Hiába itt élek a környéken, bentlakásos iskolának számít, hiszen így tudják felügyelni kihágásainkat. Barátnőmmel rendszerint átvertük az őröket, hisz ha egy buliról is megtudnak azt sajnos a karrierünk bánja, ugyanis azonnali kicsapással jár.

-        Riri, hogy vagy? –szőke dús haja most magas lófarokba van fogva, térdig érő zoknija sportszárra emlékeztet.

-        Te megint nem edző cuccban vagy? Ki fognak nyírni! –nevetve húzom meg haját, meg kérdését figyelmen kívül hagyva tekintetemet fogva tartja egy hihetetlenül kék szempár. Zavartan sütöm le szememet, a fiatal srác mosolyogva indul meg felénk. Úgy látszik a múltkori alkalom nem volt elég elutasító számára.

-        Sziasztok lányok. –mély meghajolás után megkapom szokásos kézcsókomat, Hanna  kezét viszont csak bemutatkozás gyanánt megrázza. –David. Nagyon örülök. –barátnőm sipákolva pillant rám, hátrébb lépve arcát legyezni kezdi, majd valami „őrült szexi”-hez hasonlót tátog.

-        Menthetetlen vagy. –nevetve csóválom meg a fejem, majd szekrényem kinyitva előszedem edzőtáskám. –Hogy vagy? –a fiú felé fordulva érdeklődve pillantok rá.

-        Kicsit zokon vettem a kisasszony elutasítását, de még szerencse, hogy nem vagyok az a tipikus könnyen lerázható srác.

-        Hát uram, lehet valóban nem az a típus, most viszont a haza megköveteli, hogy órámra siessek. Örültem a szerencsének. –nevetve robogok a terem felé, ahol megszokott mogorvasággal fogadnak a tanárok. Tanárok?! Hanni lehajtott fejjel áll a kialakított kör közepén, majd az igazgató úr megjelentével már érzem, ebből semmi jó nem fog kisülni.

-        Nos kisasszony, ki van rúgva. –egyetlen mondat, mégis úgy érzem szívem összetört. Pedig már kezdtem abban reménykedni, hogy minden a jó irányba halad. Ezzel szemben elveszítem szobatársam, és ki tudja milyet kapok.

-        De…

-        Nem Miss McCormick. Súlyosan megszegte a házirend szabályait, valamint Morrison kisasszonnyal a rendszeres kijárás is itt említendő. –sóhajtva ülök le sportszáram felhelyezése érdekében. Valószínűleg még senkinek nem tűnt fel, hogy megérkeztem, ami igazából nem is baj. Így talán engem nem kevernek semmibe, amihez semmi közöm nincs. Hanni nagyot sóhajtva indul el a kijárat felé, rám pillantva jelzi beszélni szeretne. Elnézést kérve kilépdelek a folyosóra.

-        Ez nem jött össze. Viszont van egy állás nekünk, ha érdekel az ajánlat. A sportolói karrierednek úgy is lőttek. –kemény szavai meglepnek, ilyen nyíltan még senki nem mondta ki ezt a tényt. Még az újságok is csak találgattak, hogy melyik meccsen lesz a nagy visszatérésem. Persze, ha édesapámon múlik, egyiken se.

-        Hanni nekem még itt van dolgom. El akarom végezni az akadémiát, és meg akarom fűzni apámat arról, hogy visszavegyen a csapatba.

-        Sejtettem, hogy nem lesz ennyi akaraterőd. Nem baj kislány, megvárom, míg magadtól rájössz a dolgokra. –megölelve elindul az ajtó felé, belelendülve az edzés okozta fáradalmakba fel sem figyelek az engem vizslató szemekre. Ezt nem hiszem el, komolyan. Eddig vagy nem vettem tudomást erről a fiúról, vagy valójában nem is az én osztályomba sorolták be, most mégis mosolyogva szeli a köröket. Úgy érzem, ő lesz a végzetem…

Sweet Again 5.

Sziasztok! :)
Tessa megcsinálta, hogy elérhetőbbek legyenek a fejezetek, a "Chapters" fül alatt megtaláljátok az eddigi összes részt mind a Sweet1, a Sweet2, valamint a Sweet Againből is. Ezzel is kicsit élvezetesebbé téve az olvasást. Köszönöm Tessa. :)
Jó olvasást az új részhez.
Millió puszi, Lari.:)

(Larissa)

(Nelly-Just a dream)

Szimpatikus ez a srác nekem, és a kezelések után mindig megjelenik vagy egy csokor virággal, vagy valami neves csokival. Figyel rám, és támogat mindenben. Jelen pillanatban pedig erre van szükségem. Igazán megnyílni neki nem tudok, hisz apa belém nevelte a tartást az emberekkel szemben. Nem bízhatok meg akárkiben, mert egy kis plusz pénzért bárki elárulhat. Kiteregetheti a szennyeseimet, a féltve őrzött titkaimat. Bíznék bennük, nem szeretnék mindenkit elítélni, de apa éveit nézve tapasztaltabb minden téren nálam. Nekem még barátom sem volt, annyira lefoglaltak az edzések.

-        Hola szépségem. Hogy telik a napod? –Fabre mosolygós szemeivel lép be hozzám, bókját meghallva enyhén elpirulok.

-        Unalmasan Cescy. Viszont, ha minden jól megy, ma már jön hozzám a gyógytornász. –büszkén kihúzom magam, eltelt egy hét, amit hősiesen tűrtem. Igaz, sokszor mankó nélkül bicegtem el a mosdóig, de ennek mindig meg is volt a következménye. Viszont tartom, a semmiből nem tudok elindulni. Apró dolgok, amik bearanyozták a napjaimat.

-        Büszke vagyok rád kislány! –megölelgetve helyet foglal az ágyam mellett található széken.

-        Mesélj, milyenek az edzések? Hogy vagy?

-        Az edző ki van fordulva önmagából. Teljesen kizárt mindenkit. Szerintem magát hibáztatja a sérülésed miatt, hisz ő engedett a pályára lépni, pedig tudtuk, ha akarnak, darálnak a védők. Én megvagyok Lari, csak sajnálom, hogy így alakult ez az egész. –látja arcomon nem akarok lelkizni, így mosolyogva egyetlen mondattal lezárja beszélgetésünk ezen fonalát. - A fiúk visszavárnak, és természetesen én is.

-        Rajta leszek szépfiú, mindent megteszek a cél érdekében. –kacsintásom magabiztosra sikeredik, a barna szemű elkapja tekintetét rólam. Igazából nem lehetek valami szép látvány, ez a kötős hálóing pedig egyszerűen förtelmes. Sóhajtva ülök fel az ágyon, ép lábamat a földre helyezve kezem segítségével a másikat is mellé teszem. Kicsit bugyután nézhetett ki ez a jelenet, de egyelőre, ha lógatom sérült lábamat a könny kicsordul a szememből. Barátom segítségemre siet, mankókat felém tartva morcosan pillantok rá. –Nem kell.

-        De Lari, az orvos.

-        Nem kell! –ledobva a földre szívem szerint sírva fakadnék. Ha egyszer azt mondom nem, akkor nem. Ezen mit nem lehet vajon megérteni?

-        Akkor legalább azt engedd meg segítsek neked. –kezemet felé nyújtva rájövök, bunkó módon utasítottam el az előbb. Nem érdemli meg az ilyen viselkedést, valamint tőlem nincs is hozzászokva. Elbicegve a fürdőig barátom engem figyel hatalmas barna szemeivel.

-        Hm. Fabre. Szeretnék lezuhanyozni. –szemét elkapva szégyellősen vonul ki a helységből, tettét megmosolygom. Fabre igazából nagyon szép férfi, már ha egyáltalán ilyet lehet rájuk mondani. Markáns arcvonala idősebb benyomást kelt, ám barna szemei megmutatják valódi korát. Bemászva a tus alá rossz lábamról leveszem a rögzítőt, ám látványától legörbül a szám. Hatalmas vörös varrat éktelenkedik rajta, körülbelül 15 centi lehet a hossza. Színe a szivárvány összes színét magába gyűjtötte, hol kék, hol pedig zöldes sárga árnyalatot vett fel, mérete pedig kétszerese az eredeti állapotnak. „Na anyám, ha ez valaha is meggyógyul, mágusok vettek körül.” Óvatosan folyatva magamra a vizet, rossz lábamat megpróbálom kintebb helyezni, hogy a varratot még ne érje semmi, viszont rám már rám fért egy gyors zuhany. Mosdókagylóba megtámaszkodva kiugrálok, törölközőt magam köré tekerve bizonytalanul állok az ajtó előtt. A rögzítőt csak orvos tudja felhelyezni, én nem tudom pont abba a szögbe berakni, amibe lennie kéne. –Cesc tudnál jönnél egy picit? –az ajtó azonnal kinyílik, barátom zavart tekintetét rám emeli. Látom rajta hatalmas erőfeszítés a szemembe nézve várni, de tisztelem azért, amiért legalább megpróbálja.

-        Mi a baj?

-        Nos, levettem a rögzítőt, de a lábam se lógatni, se terhelni nem tudom. Valahogy vissza kell jutnom az ágyhoz, szóval kellene a mankó mégis. –morogva robog ki érte, majd kezembe nyomva rosszallóan csóválja a fejét.

-        Miért nem tudsz megvárni egy orvost mielőtt akciózol?

-        Olyannak ismersz, aki hallgat bárkire is? Ha arra várok ők csináljanak valamit, sose állok lábra! –pót lábaimmal hadonászva óvatos léptekkel indulok meg megszokott újdonsült otthonom felé. Lehajolva óvatosan bőröndöm mellé, váltóruhát veszek elő. Nem vagyok hajlandó még egy napig is itt maradni.

-        Szia Larissa, megérkezett a felmentő sereg. –az ápoló stábból Rose hatalmas puszival jutalmaz, majd meglátva pucér lábam állapotát, apró ütést ad karomra. –Te őrült vagy!

-        Haza akarok menni. Otthonápolást is vállaltok? –látom ellenkeznének, de Fabre óvatosan intve a fejével, elindul egy orvos keresésére. –Itt nem fogok tudni meggyógyulni ezt értsétek meg.

-        Rendben. De a rögzítőt akkor sem veheted le! –megadóan sóhajtva várom, hogy szakszerű mozdulatokkal visszahelyezze a hatalmas ortézist bokámra. Nem is baj mondjuk, hogy azt az ocsmányságot nem látom premier plánba. Fabregas mosolyogva lépdel be a kórlapommal, a doki egy saját felelősségre hagyom el a kórházat nyilatkozatot irat alá velem. Tanácstalanul állok bőröndöm felett, mankóm talprészével egy rövidnadrágot kiemelve ideje elfedni testemet a kíváncsi tekintetek elől. Egy férfias hang kacagva lép be a szobámba.

-        Szia kishölgy, hallom megint vagánykodni akarsz. –David megszokott hatalmas mosollyal és kézcsókkal üdvözöl, Fabre a háttérbe húzódva csalódottan figyel. Egyáltalán ez az? Vagy csak én látok bele ilyen érzéseket a sok gyógyszer miatt?

-        Megszűnik a bennfentes tárgyalásunk. –nevetve kapok magamra egy pólót, majd a törölköző alá felhúzva bugyimat és rövidnadrágomat zavartan fordulok közönségem felé.

-        Ha ezt tudom, akkor én beszélek személyesen az orvossal ne engedjen el sehova. A kávézásunk áll még kisasszony? –bólintva nyújtom át telefonszámomat, majd nagyjából összedobálva a dolgaimat, barna szemű barátom segítségemre siet. Minden egyes csapattársam bejött hozzám kétnaponta, ám a spanyol fiú naponta kétszer jelent meg nálam támogatás gyanánt. Imádtam minden percet, amit velem töltött el. Agyam minduntalan kikapcsol, ha ő beszél hozzám. Mi nagyon jó barátok leszünk a későbbiekben is.

A napok csak telnek, állapotom viszont stagnál. Valaki szerint ez már egyben lelki probléma tünete is, hisz az előírt kezeléssel már rég mankó nélkül kéne tudnom legalább sétálni. Ezzel szemben nem merem elhagyni pótlábaimat. Túlságosan félek a következményektől, egy eséstől, botlástól, ami valóban összetörné végleg az álmaimat.

Mosolyogva készülök a nagy találkozóra, mely végre talán megnyugtatja lelkemben tomboló vihart. A fiúk kitűnő örömmel fogadnak, megölelgetve azonnal leültetnek. Imádom őket, általuk érzem azt, hogy semmi sem lehetetlen. Mindent képes vagyok végigvinni, csak ők legyenek mellettem. Édesapám kicsit távolságtartóan bánik velem a baleset óta, de nem hibáztatom őt egy percig sem. Biztos nem lehet könnyű, főleg mivel ő is olyan, mint én. Mindenből azt az oldalát látja ki, amivel önmagát sanyargathatja nap, mint nap. Kilépdelve a füves területhez, mély levegőt veszek. Lelkem megnyugvásra talál pillanatok alatt.

(Glee Cast-Dream on)

Mankómat nekitámasztva a plexi oldalának, óvatos léptekkel indulok el régi kezdő pozícióm felé. Az adrenalin bejárja testem, szívem erőteljes dobogásba kezd. A labdaszedő nem végzett megfelelő munkát, ugyanis egy játékszer nem messze tőlem pihen. Agyamban számtalan kép megfordul, majd azon kapom magam, már előtte állok. Lehajolva kezembe veszem, végigsimítva a varrás mentén ajkaimra halvány mosoly kúszik. Imádtam ezt az életérzést. Imádtam a futballt, a csapatjátékot, a bizonyítási vágyat. E nélkül soha nem lesz teljes életem. Bal lábamra helyezve testsúlyomat, erőteljes fájdalom sugárzik végig egészen csípőmig, de nem foglalkozok vele. Óvatosan lendítve lábfejemen, rúgva a labdát araszolok a kapu felé. Szemeimet egy pillanatra behunyva mély levegőt veszek, majd nem foglalkozva a fizikoterápia óvva intésétől, elbikázom az apró bőrgolyót, mely áthasítva a hálót elfojtja bennem a kétes érzéseket. Tudom, hogy képes vagyok rá! Hamarosan újra itt fogok állni a csapattársaim oldalán!

Oldalra pillantva felfigyelek barátaimra, akik mind tátott szájjal nézték végig az előző jelenetet. Meglepetés erejét kihasználva újra kezeimbe fogom a labdát, majd lassú tempóval, de magabiztosan kocogok az oldalvonal felé.

-        Prücsök, jól vagy? –hatalmasat bólintva, mosolyogva teszem le a labdatartóba a játékszert. –Menj, mosakodj meg! –mondatát nem értve végigpillantok magamon, hatalmas sóhajjal konstatálom, varratom szétnyílhatott. Éppen a sebesedés fázisában jár, valószínűleg a zokni megtéphette.

-        Minden oké. – leülve a kispadra, mankóimra pillantok. „Hát barátaim, mától semmi szükség rátok.” Édesapám kiadva a feladatsort, mellém lépdel.

-        Tudod kicsim, nem gondoltam igazából így fogsz rájönni a fájdalmadat a félelmed generálja.

-        Hidd el apa, én se. De el sem tudom neked mondani, mit érzek. A mindennapjaimból hiányzik a sport, még a legalapvetőbb része, a futás is. Olyasfajta fájdalmat érzek, amire csak ez a gyógyír. Apa. Kérlek, ne zárj ki ebből. Ez már az életem. –könnyek mondandóm felénél végigszáguldanak arcomon, melyet gyors mozdulattal letörlök. Nem akarok mától gyengének mutatkozni. A gyenge embereket könnyebben tudják bántani. Én nem akarom, hogy valaha is bántsanak. Gondolataimat hatalmas kék szemek törik meg, David mosolyogva lépked felénk.

-        Jó napot kívánok Mr. Morrison. Ha megígérem, vigyázok a lányára, elvihetem egy kávéra? –megfogalmazásán apa jót derül, bólintva megadja az engedélyt eltűnésünkre. – Laris, merre találom a mankókat? –körbeforogva tengelyén, tetteti a hülyét, körülbelül négy napja hajtja semmi szükségem a pótlábaimra.

-        Nem kellenek már David. –megfogva kezét óvatosan lépkedek. Hiába az előbbi labdajáték, azért még nem merek vagánykodni. A bejárat felé lépkedve még visszapillantok barátaimra, ám egy hatalmas barna szemben megcsillanó csalódottság elveszi kedvemet mindentől…