Megérkezett a legújabb fejezet, fogadjátok tőlem sok szeretettel.
Jó olvasást.
Millió puszi, Lari.:)
(Andrew Morrison)
Fabregas hívására szó nélkül ugrottam,
és ültem is a kocsiba. Fogalmam sem volt arról, hogy lányom ilyen nevelési
morál után még képes lenne hasonló cselekedethez, de a spanyol gyerek hangja
valóban aggódással teli volt. Nem találhatott ilyet ki. Mérges voltam lányomra,
szívem szerint azon nyomban kivettem volna abból a nyamvadt akadémiából, hisz
ott minden csupa fertő. Az ember azt gondolná, ha már egy sport iskoláról van
szó, ott valóban teljes szigorral fogják és nevelik a fiatalokat, ezzel szemben
a legnaivabb embereket állítják a folyosó elejére, afféle őrnek. Holott az
ottani gyerekek simán megoldják a szökést az ablakon keresztül. Tudom, mert
sajnos Larissa is lebukott egy párszor. Sajnálom, hogy ismét így kellett
elválnunk, ennyiből nem békülök ki azzal, hogy túlontúl hasonlítunk. Mind a
ketten makacsak vagyunk, aminek vitáknál nem sok értelme van.
Fabregas az autó mellett álldogál, szem
és fültanúja volt az iménti jeleneteknek. Soha nem ütöttem meg lányomat.
Valahogy elítéltem az efféle cselekedetet, de most igenis rászolgált minderre.
-
Van mivel hazamenned?
–nemleges fejrázása következtében távirányítómmal kinyitom az ajtót, majd
mutatva az anyós felé, bepattanok. –Merre laksz?
–lediktálva címét, már indulunk is.
-
Sajnálom Uram, hogy
belekevertem ebbe.
-
Nem, nagyon is jól
tetted, hogy felhívtál! Nem tetszik nekem az a gyerek! –a
düh ismét végigsöpör rajtam, ujjaim elfehérednek a kormányon.
-
Tudom, nekem sem. De látja,
Larissa hajthatatlan.
-
Majd teszünk róla, hogy
másképp lássa. –ezzel befejezettnek tekintem a témát.
Megállva egy szép családi ház előtt, egy fiatal férfi idegesen lép ki az ajtón.
-
Ilyet többet ne csinálj!
–morgó hangja után tudatosul benne, nem csak a fiatal srác ül a kocsiban. –Elnézést Uram, Brian Fabregas vagyok. Cesc testvére.
–átsétál a másik oldalra, a lehúzott ablakon benyújtva kezét, határozottan
mutatkozik be. Fabregas kiszállva mellőlem elköszön, majd a két férfi együtt
belépve az ajtón végre utamra enged. A Fly Emiratesig autózva, idegesen
parkolok le. Bevágtatva a kapun intek a portásnak, majd egészen a füves
területig rohanva egy labdát veszek a kezembe. Talán mégis sokkal több a közös
bennem és lányomban. Mindkettőnket ugyanaz a dolog nyugtat meg, csak én
mindettől megfosztottam és most ezért lázad. Egy halk női hang nevetése zavarja
meg figyelmemet, dekázásomat abbahagyva a kispad felé fordulok.
-
Miből gondolhattam
volna, ha a telefonhívásra nem reagálsz itt talállak a stadionba?
–szőke haját hátradobva vékony lábait keresztbe teszi. Egy rövid fekete
szoknyát visel, es egy falatnyi fehér toppot. Gondolataim egy pillanatra
elkalandoznak, de megrázva a fejem visszatérek a labdához.
-
Mit szeretnél Hanna?
-
Ó, ha te azt tudnád
Andrew. –sóvárgó tekintettel mér végig, agyam minduntalan a
szoknya hosszúságát elemzi. –Le se tagadhatnátok a
Morrison vért. Larinak is, ha baja van a labda társaságába menekül.
–lágy kacajától kiráz a hideg, nem jó, hogy késő este kettesben maradtunk. –Öntsd ki a kicsi Hannának mi bántja a szíved.
–közelebb lépdelve hozzám elvonja a figyelmem. Hatalmasat sóhajtva leülök a
pálya közepére.
-
Larissa le akart
feküdni egy olyan gyerekkel akit csak másfél hónapja ismer.
–szinte köpöm a szavakat, kezem ökölbe szorul. A fiatal lány leülve velem
szembe, kezét kezemre simítja.
-
David.
–nemes egyszerűséggel ejti ki azt a nevet, amit szívem szerint örökre
kitörölnék családom életéből. Miért kell ezt tennie? Nem okoz elég problémát
nekem szobatársa? –Nem jó gyerek, nekem
elhiheted.
-
Tudom, tisztában vagyok
vele, azért is próbálom ennyire óvni, de hajthatatlan.
-
Én mondtam, engedd el
velem Spanyolországba. –megrántva vállát csábító mosoly
telepedik ajkaira. Valójában gyönyörű lány, és ha azt nézzük a korkülönbség sem
eget rengető közöttünk. Közelebb húzódva hozzám ajkaimat pásztázza.
-
Nem fogom. Akkor még
jobban elveszítem a látótávolságomból. Így is megőrjít, hogy fogalmam sincs
jelen pillanatban mit tesz az akadémia falain belül.
–morogva ejtem ki a szavakat a számon, de ez a lányt egyáltalán nem ijeszti el.
Ajkait beharapva elmosolyodik.
-
Te fogsz erre kérni
Andrew. –ajkaimra tapadva már nem vár engedélyemre. Bár ez elég
furán hangzik, hisz én vagyok a férfi, nekem kellett volna a kezdőlépést megtennem.
Helytelen. Amit most csinálunk, az helytelen. Ha Riri megtudja, összetörik a
szíve. De miért gondolok rá? Hisz ő sem fontolta meg nekem, hogyan esik majd a
tette, ha tudomást szerzek róla. Eltolva a fiatal lányt felpattanok, a labdát a
vonal mellett elhelyezett tartóra teszem. Hátrapillantva egy kérés fogalmazódik
meg a fejemben, de a lány mintha olvasna a gondolataimban. –Holnap reggel beszélek vele.
-
Köszönöm. –bólintva
egyet faképnél hagyom. Megrémít a közeledése. Olívia halála óta egy nővel sem
volt dolgom, hisz lefoglalt a gyereknevelés. Most mégis úgy érzem vonzódom a
család gyerekkori barátjához, Hannához. A szemem láttára cseperedett érett
nővé, amit jelen esetben szó szerint kell, hogy értsek. Látszik rajta,
tapasztaltabb már, mint egyetlen szemem fénye, de úgy érzem ebből semmi jó nem
fog kisülni. El kell kerülnöm őt, ha nem akarom lányomat még jobban magamra
haragítani.
(Larissa)
Szó nélkül szelem a köröket, barátnőm a
felénél feladta a testmozgást. Agyam jelzi, meg kéne állnom, beszélnem kéne
vele, hisz egyedül miattam kelt fel kora reggel és jelent meg a kollégium
falain belül. De megmakacsolva magam csak az ütemes levegővételre koncentrálok.
Mégis mit gondolt? Majd eljön, a nyakába borulok, és úgy teszünk, mintha mi sem
történt volna? Na azt biztos, hogy nem! Abban is reménykedek a mai
edzéssorozaton David nem jelenik meg. Nem akarok, még vele is foglalkozni. Nem
is tudom, mire számíthatok vele kapcsolatban. Kikacag? Szánakozik? Lenéz?
-
Lala, kérlek.
–hangja megállásra késztet. Nem tehetem ezt vele, biztos van valami ésszerű
magyarázata a tettére.
-
Mit
szeretnél? –lihegésem nem csillapodik, nyújtó
feladatokat végezve füleimet hegyezem.
-
Mindössze beszélni
veled.
-
De
hát most is azt tesszük! –felcsattanva foglalok helyet az enyhén
nyirkos gyepen, majd előrehajolva halk nyögés hagyja el a számat. Bokám kicsit
rossz pózban kapott szerepet ebben a gyakorlatban, az efféle terhelést még nem
nagyon díjazza.
-
Elég legyen Morrison!
Nem velem kéne így viselkedned!
-
Háláljam
meg, hogy cserben hagytál? –hangos szóváltásunkat mindössze a korán
ébredő madarak a fültanúi.
-
Te mégis miről
beszélsz?
-
Hanna!
A balesetem óta alig keresel! Tettem ellened valamit, hogy ezt érdemlem? –abbahagyva
a feladatsort már csak őrá összpontosítok. Vádló hangnememnek köszönhetően
szemei tágra nyílnak.
-
Múltkor is hívtalak,
erre az új barátnőd vette fel. –szemrehányóan keresztbe
fonja karjait melle előtt, tartva a szemkontaktust érzem, ezt vagy higgadt
fejjel beszéljük meg, vagy semmi értelme nem lesz a mai napomnak sem.
-
Mert
sértette a büszkeségem, hogy az-az ember akivel együtt éltem konkrétan, négy
napig felém se szagol.
-
Képzeld, mikor
megsérültél az órán, eljöttem hozzád és láthattam amint a kis barátod a
személyes holmid között turkál, majd mikor rákérdeztem mit csinál
megfenyegetett. Arról nem is beszélve, hogy hetyegett egy fekete hajú pomponos
csitrivel. –ujjaival csettint egyet, majd közelebb lépdelve hozzám
helyet foglal mellettem. Akkor már megvan miért volt a szobám olyan, mintha
tornádó sepert volna végig rajta, miközben én az igazak álmát aludtam.
-
Mivel
fenyegetett meg?
-
Közöltem vele, hogy
elmondok mindent neked. Erre megkérdőjelezte szavaimat, hogy szerintem nekem
mégis ki hinne. –mára már csak szomorúságot látok hatalmas
zöld szemeiben, szívem körül enyhe fájdalmat érzek. –Őszintén.
Elgondolkoztam azon, mi van, ha igaza lesz? Ha annyira kimosta a szépfiús
bájával az agyadat, hogy neki hiszel és nem nekem.
-
Hanna, Hanna. Kicsi
Hanna. Hát csak nem tudtad a lepcses szádat befogni, igaz?
–egy erőteljes férfias hang érkezik a hátunk mögül, automatikusan barátnőm
közelébe húzódok. –És te Lari, azok után,
amit átéltem miattad, még el is hiszed a megkérdezésem nélkül?
–szemeiben furcsa fény villan, a gonoszság apró szikráját vélem felfedezni a
gyönyörű kékségben. Nem hiszem el, hogy ennyire naiv voltam.
-
Kérlek
David, hagyj most minket magunkra. –hangom enyhén megremeg,
egyáltalán nem a magabiztos énemet mutatom vele szemben. Így ülő helyzetben
félelmetesen magasnak tűnik.
-
Rendben Csillagvirág,
de ha megvolt a fejtömés, szeretnék én is beszélni veled. Elmesélni mindent az
én szemszögemből, úgy ahogy valószínűleg csak tőlem hallhatod.
–gúnyos mosollyal a szőke ciklon felé fordul, majd mint ahogy derült égből
érkezett, úgy is tűnik el.
-
Lari, kérlek, higgy
nekem. Nem jó ember. Szerintem talán én vagyok az egyetlen, aki sose hazudott
neked. Gondold végig kivel barátkozol. –ezzel megfogva edzőcuccát
elindul az ajtó felé. Se szó, se beszéd magamra hagy a gondolataimmal.