Összes oldalmegjelenítés

2013. december 22., vasárnap

Chapter 56.

Sziasztok!

Elnézést kérünk a hatalmas késésért, nem is magyarázkodunk. Reméljük sokan követitek még a blogot, és sokan olvassátok az általunk alakított szálakat.:)

Puszi Lari, Tessa.:)

(Larissa)

Szerelmes vallomásának egy hangos taps vet véget, ami egy távolabb álló alaktól érkezik. Magas, izmos teste feszélyez, arcát a fényektől nem látom tisztán. Tekintetem előtt körülbelül minden lehetőség lejátszódik, miszerint vagy futunk, vagy meghalunk. Aztán megpillantva a csalódott barna szemeket, szívem hatalmasat dobban. Ittas állapota nem nyugtat meg, mesterien belőtt haja erős kontrasztban áll szomorú arcával. Érdekes dolog a szerelem, amikor azt hinnéd, hogy minden rendbe jöhet, jön egy pofon, és újra a padlón fekszel.
Bocsánatkérő tekintetemet Sergiora emelem, majd odaszaladva barátomhoz, megölelem. Teste eldőlni készül, de karommal magabiztosan szorítom derekát és tűröm őrjöngését. Hangos ordítással próbálja lenyugtatni magát, de ezzel még jobban felhergeli szervezetét. Fejemet mellkasára téve hallgatom gyors szívverését, lehunyt szemekkel várom, hogy kitörésének véget vessen. Lábai megrogynak, a földön kötünk ki, hiszen egy percre sem engedném el.
-          Megsalt. Éted? –végigsimítva arcán szemeibe nézek, amiben a fájdalmon kívül semmi mást nem látok.
-          Nyugodj meg, azzal nem teszel jót, ha segg részegen cselekedsz. –kioktató hangomon kacagni kezd, nyakamhoz hajolva, apró puszit hint a bőrömre. –Részeg vagy Cris, állj le. –hangom erőteljes, végigsimítva oldalamon a vészcsengők megszólalnak a fejemben. Hátrébb csúszva nem foglalkozok fehér ruhámmal sem, csupán nem akarom, hogy hülyeséget kövessen el.
-          Neked zse kellek már. –tágra nyílt szemekkel figyelem üveges tekintetét, amely a távolba meredve szuggerál valamit. –Nem tudom, miét érdemlem mindezt. –összeszorítva szemeit, ismét hangos ordítással nyugtázza mondatait.
-          Mi az, hogy nem kellesz nekem? Normális vagy?! Egyik legnagyobb támaszom vagy, felnézek rád. Az istenért, szedd már össze magad! –felcsattanva figyelem arcmimikáját, gondolataim között az jár, miképp szedjem össze.
-          Miért nem engedtél… nekem az első… alkalommal az öltözőben? –szavai között szünetet tart, gondolom ki kell még találni a folytatást. Hitetlenkedve pillantok rá, ez a kérdés felért most egy pofonnal. –Mi is lehettünk volna szép pár. –elgondolkodva szuggerálja cipőjét, majd macsós vigyorát bevágva, rám pillant.
-          Te hülye vagy. Mi nem férnénk meg egymás mellett. –Sergio időközben lelépett, üzenetet küldve jelezte szándékait. „Megint nem úgy sült el a dolog, ahogy szerettem volna, de testvéremnek most valóban szüksége van rám. Írj, ha valami gond van, rohanok. Csókok, S.” Igazából sajnáltam őt, de úgy érzem most barátom mellett a helyem.
-          Miért? Mind a ketten szépek vagyunk, és az eddigi életünk kilencven százalékát a pályán töltöttük. Mi lenne ezzel a baj?
-          Az, hogy te Tessat, én pedig Sergiot szeretem. Ne rontsd el a barátságunkat ilyen kérdésekkel, inkább menjünk haza. –nemleges fejrázása következtében eldől, majd kacagva fekszik a betonon.
-          Nekem már nincs otthonom. –szem forgatva fogom meg pólóját, majd magam felé húzva, megpróbálom legalább ülő helyzetbe tornázni. –Hozzád vagy hozzám? –nevetve hallom meg búgó hangját, kihívó tekintettel rápillantva beszélni kezdek.
-          A régi lakásomba, ott nem zavarhat meg senki. Egyébként is, nem azt mondtad, hogy neked nincs otthonod? –cserfes mosolyt rávillantva, végre álló helyzetben tudhatom magam mellett a portugált. Karja derekamra simul, kissé feszélyezve érzem magam ettől a közelségtől.
Hívva egy taxit, Ronaldo zsebébe nyúlok, és pénz után kezdek el kutatni. Nagyon remélem, hogy nem most jött el az a pillanat, hogy kiderül mindet elitta, mert akkor nem jutunk haza. Csípőjét felém nyomja, lesokkolódok. Ez valóban elhitte, hogy le akarok vele feküdni. Megtalálva a megfelelő összeget, az éppen leparkoló autó felé vesszük az irányt. Hátulról átkarol, együtt lépkedve tesszük meg az utat. A sofőr, érdeklődő tekintettel méri végig párosunkat, de csak intve egyet, bemondom régi lakásom címét. Úgy gondoltam nem lakhatok életem végéig az edzőmnél, így visszavásároltam ingatlanomat. Igaz, jókora összeget kellett ezért fizetnem, de egyáltalán nem bántam. Szerettem ott élni, csak a kapcsolatunk miatt új otthon után kutattunk. Azt akartuk, hogy mind a kettőnknek teljes mértékben az ízlése szerint legyen berendezve, és igazán családias, otthonos légkör legyen.
Ronaldo ajkait megérezve nyakamon, visszatérek gondolatban a jelenbe. Lefagyva meredek rá, de szerencsére időközben a taxis is megérkezett az általunk kitűzött célhoz.
-          Nagy gyere nagyfiú. –mosolyom őszinte, viszont félek attól, hogy mit fog tartogatni még számunkra az éjszaka. Az biztos, hogy nem követhetjük el testvérem és férjem hibáját. Megkeresve elrejtett pótkulcsomat, berángatom az ajtón. Az emelet felé véve az irányt, csábos tekintetemet rá szegezem. Valahogy fel kell csalnom a vendégszobába, és most csak így lehet megoldani.
-          Ne siess már. –morogva döcög mögöttem, hol-hol megkapaszkodva a falban, vagy egy biztosabb lábon álló tárgyban. Belépve a helyiségbe, mély levegőt veszek. Most lesz még érdekes. Megállva mögöttem végigsimít hasamon, megfogva kezét az ágyhoz rángatom, majd lelökve rá, leveszem cipőjét.
-          Aludj jól.
-          Átvertél. Te is csak átvertél. –vádló hangja meglep, sóhajtva ülök le az ágy szélére.
-          Nem CR, én csak segítek abban, hogy ne bánj meg egy meggondolatlan tettet másnapra. Részeg vagy, pihenned kell. –végigsimítva arcán behunyja szemeit, beljebb feküdve, megpaskolja maga mellett a helyet. Ruhástól befekszem mellé, mire hátulról átkarolva fejét nyakamhoz rejti. Érdes sóhaj hagyja el a torkomat, igazából megnyugodtam, hogy nem csinált hülyeséget. Pár perccel később már egyenletes szuszogását hallom, mire engem is elnyom az álom.
Reggel felkelve a még mindig alvó portugált találom magam mellett. Aprót bólintva tudatom magammal, hogy a ruha rajtam van, és bár Ronaldo levette pólóját, semmi rosszat nem csinált tudatán kívül. Elindulva a konyha felé, reménykedem abban, hogy találok valami ehetőt, de csalódnom kell. Megpenészedett tejtermékeken kívül semmit nem tartalmaz a hűtő. Elhúzva számat tárcsázom a már ismert futárt, rengeteg kávéra lesz szükségünk, ha felkel a világklasszis focista. Leadva rendelésemet kiülök a medence mellé, majd behunyva szemeimet élvezem a napsütést. Régen éreztem már ennyire kiegyensúlyozottnak magamat, és ennek most nagyon örülök. Sok dolgot vétettem, rontottam már el életemben, de úgy látszik, valaki fent nagyon azt akarja, hogy boldog legyek. Elmélkedésemben a kapu nyílása zavar meg, a fiatal srác belépve, apró mosolyt küld felém.
-          Szia, egy perc, hozom a tárcámat. –berohanva a nappaliba, éktelen kutatásba kezdek, majd megrántva vállam a szoba felé veszem az irányt. Ronaldo zsebébe nyúlva kiveszem a megfelelő összeget, bár ilyenkor elgondolkozom abban, hogy lehet ez egy olyan nadrág, ami sose fogy ki a pénzből. –Köszönöm. –borravalót adva a srácnak, mosolyogva intek neki, de vonakodva rám pillant.
-          Tudom, hogy nem szereted, ha ilyenekkel zargatnak az emberek. De szeretnék kérni tőled egy autogramot, csak azt sajnálom, hogy pont ma nincs nálam a mezed. Minden alkalommal magamnál hordom, hogy hátha egy ilyen lehetőséghez jutok, de pont ma hagytam otthon. –kissé csalódott hangját meghallva, legyintek, majd intve neki belépek a házba. A földszinten található szoba felé veszem az irányt, kinyitva a szekrényt kiveszek egy vadonatúj felsőt, majd filcet keresve aláfirkantom az anyagot. Csillogó szemeibe tekintve rájövök, már megérte az, hogy nem volt semmi kaja itthon.
-          Tessék, meccsre szoktál járni? –bólogatása kissé mókás, göndör haja követi feje mozgását.
-          Igen, de eddig sajnos csak kettőre jutottam ki, tekintve a jegyárak miatt. De tervezem a Barcelona elleni rangadón is a megjelenést. –izgatottsága rám is átszáll, mosolyogva zárom vissza szekrényemet. –Ugye megnyeritek a meccset? –bólintva indulok el a nappali felé, mire a srác kissé csalódottan, de boldog mosollyal az arcán indul az ajtó felé. - Köszönöm szépen még egyszer. –intve egyet felemeli a tőlem kapott felsőt, majd hangos ’Hala Madrid!’ kiáltás után magamra hagy. Megfogva a kávét és a péksüteményt, az emelet felé veszem az irányt. Ideje lenne letusolnom is, valamint tiszta ruhát keresni, de úgy érzem, először fel kell keltenem ezt az alkoholista zsenit. Felmászva az ágyra kezemben tartom a kávét, majd végigsimítva arcán, füléhez hajolok.
-          Hola szépfiú, ideje lenne letusolnod és kiszellőztetned a fejed. –apró puszit adva arcára eltávolodok tőle, majd várom, hogy megpillanthassam fekete szemeit. Hatalmas nyújtózással fordul másik oldalára, tettét szemforgatással jutalmazom. –Á, férfiak. –felpattanva a matracról, lesprintelek hűtőmhöz, majd jeget rakva egy tányérba, ismét portugál barátom felé veszem az irányt. Még számomra is hűsítő. Megfogva vállát átfordítom hátára, majd a tányér tartalmát mellkasára öntöm. Hangos ordítással riad fel, még szerencse, hogy kellő távolságban helyezkedtem el, ugyanis simán lefejelt volna. Felsőtestéhez kapva lefordul az ágyról, majd hangos puffanással ér földet. Morogva nyúlik el, de nevetésemet már nem tudom visszafojtani.
-          Hogy a francba kerülök ide?! És Larissa Morrison, ha szereted az életed, befogod. –fájdalmasan kap fejéhez, nyöszörögve kapaszkodik a matracba.
-          Rendben, akkor a neked hozott kávét benyakalom én. –nemes egyszerűséggel jelentem ki mondatomat, majd számhoz emelve a poharat, már éppen kortyolni készülök.
-          Ne. Ígérem jó leszek, de azt add most ide, és keress fájdalomcsillapítót. –nyúzott feje megmosolyogtat, egy kortyot iszok kávéjából, végezetül pedig átnyújtom neki a műanyagpoharat, és gyógyszerkutatásba kezdek. Igazából fogalmam sincs arról, hogy találok-e valami használhatót, ugyanis nem nagyon vásároltam ide. Kinyitva a konyhaszekrényeket, találok két szem aszpirint, majd visszacaflatva a szobába, kezébe adom. –Mit csináltam tegnap? –kérdése megmosolyogtat, gondolataim visszavetítik az emlékképeket.
-          Lássuk. Sergioval elsétáltunk a Cibeles térre, mire megjelentél, és tapsolni kezdtél. Majd összeestél, rám akartál mászni, aztán megsértődtél, mert elutasítottalak. –színe fokozatosan halványul, sápadtsága tisztán látható. –De nyugi, semmi rosszat nem csináltunk, én józan voltam. –telefonom hangos csörgésbe kezd, barátom eltorzult arccal rántja magára a párnát.
-          Hola szépségem, minden rendben? –meghallva hangját ajkaimra megszokott mosoly telepedik, szívem heves vágtatása még szokatlan.
-          Jó reggelt Sergi. Minden oké, hamarosan indulunk haza, és otthon találkozunk. Miri hogy van? –hangom gondterheltté válik, homlokom ráncba szalad.
-          Kicsit sokat ivott az este, Ronaldoval versenyeztek, hogy kit üt ki később. Hát mondhatom testvérem veszített, de a portugál folytatta tovább. Hogy van? –ránézve az említett személyre, nevetve válaszolok kérdésére.
-          Egyelő egy oszladozó hullával, és a szaga sem különbözik tőle. –soha nem láttam még ennyire leamortizálva Crist, de úgy látszik, mindent el kell kezdeni előbb utóbb. –Roni, menj fürdeni. –mosolyom levakarhatatlan, elköszönve férjemtől, bontom a vonalat.

(Tessa)

A padló kezdett egyre hidegebb lenni az alagsori stúdióban, viszont az üresség, amit Cata miatt éreztem elviselhetetlenebb volt. A banda már telefonált a rendőrségnek, akik azt ígérték, hogy kiküldenek pár embert, hogy megvizsgálják az ügyet.
Louis egy percre sem hagyott magamra, ami nagyon jól jött, hiszen egyedül semennyire sem tudtam volna elviselni ezt a fájdalmat, ami még  a barátom közelében sem volt kevésbé fájdalmas.
-          Szeretnéd, hogy szóljunk valakinek, aki idejön hozzád? – a kérdés elgondolkoztatott. Az első név, aki beugrott az Ronaldo, hiszen ő az apja a kicsinek, és joga van tudni, hogy mi történik vele, viszont nem tudtam, hogy így érdemes-e még bármint is mondani neki, hogy még én sem tudok semmit. Hihetetlenül lobbanékony természete pedig csak olaj lenne a tűzre és az isten sem tudná megnyugtatni őt addig, ameddig szét nem veri annak az őrültnek a fejét. Válasz képen csak nemlegesen ráztam a fejem, és tovább zokogtam. Hosszú percekig, amik számomra óráknak tűntek ültem még a hideg földön Louis ölében, amikor végre megérkezett a rendőrség, akikre már hosszú ideje várunk. - Jó napot biztos urak. Louis Tomson vagyok, és már nagyon vártuk önöket. – egy kézfogás után producer barátom próbált kiszakadni az ölelésemből, hogy nagyobb figyelemmel tudjon a rendőrökre koncentrálni, viszont én egyre erőssebben öleltem őt, ahogy el akart szakadni tőlem. – Tess el kell engedned, hogy beszélni tudjak, neked pedig meg kell nyugodnod, mert neked is el kell majd mondanod, hogy te mit láttál. – felültem a kezelőpanelek előtt heverő székre, majd próbáltam követni Louis utasításait. Felhasználtam egy nagy adag zsebkendőt, amit Alex előzőleg hozott be, majd bevettem pár pirulát is, amit szintén ő hozott nekem.
-          Nos el tudnák akkor mondani, hogy mi is történt pontosan? Először Öntől szeretnénk hallani. – itt Louisra mutatva. – Majd Öntől, hogy mi történt. – bólintottam, hogy tudomásul vettem, hogy mi lesz a feladatom, és próbáltam, összeszedni magam, hogy segíteni tudjam a rendőrök munkáját, és persze azt, hogy megtalálják a kislányomat.
Louis beszélni kezdett én viszont egyetlen szavára sem tudtam figyelni. Amely szavakat pedig meghallottam egyáltalán nem értettem meg őket és nem jutott el a tudatomig, hogy mit is akarnak jelenteni. Valószínűleg a gyógyszer hatására tompultam el ennyire, viszont attól, hogy a szavak nem érdekeltek Cata még ugyanúgy a gondolataimban volt, viszont nem tudtam semmi drasztikusat tenni azért, hogy ez a fájdalom elmúljon, hiszen a nyugtató még a mozgásenergiámat is teljesen megvonta tőlem. Barátom több mint húsz percig beszélt beleértve azokat a válaszokat is, amelyek a rendőr kérdésére érkeztek.
Amikor a fejemben kezdtek lenyugodni a gondolatok ránéztem barátomra, és egy újabb problémás kérdés jutott eszembe, ami szintén gondolkodóba ejtett. Elmondjam-e a rendőröknek, hogy valószínűleg tudom, hogy ki rabolta el a lányomat, és az is tudom feltehetőleg, hogy a hangszerboltért is ki a felelős? És ha elmondom Louis meg fog haragudni, hogy nem mondtam el, hogy mi történt, és engem fog okolni azért, ami vele történt? A kérdések lavinaként söpörték el az épp gondolataimat, ennek hatására pedig ismét könnycseppek kezdték el áztatni az arcomat. Tanácstalan voltam és nem értettem, hogy miért történnek meg velem ezek a borzalmak, és miért kell ezekkel nekem majdhogynem egyedül megküzdenem, aztán persze eszembe jutott a végzetesen rossz döntésem, így pedig rájöttem, hogy miért büntet engem a jó isten.
-          Elnézést asszonyom minden rendben van? – durván letöröltem a könnyeimet, majd olyan hangnemben válaszoltam, ahogy valószínűleg nem kellett volna egy, illetve több rendőr társaságában.
-          Hogy minden rendben van-e? Lássuk csak, kezdjük rögtön az elején. Elvesztettem a pár hetes magzatomat egy autóbaleset következtében, amiért valamilyen okból a férjem engem okolt, hogy én voltam érte a felelős. Aztán ezért persze elhagyott, mellesleg pedig nagyon, de nagyon hiányzik az életemből. Majd hozzám rendeltek egy látszólag normális dokit, aki mindvégig megjátszotta magát előttem, így teljesen félreismertem, és a barátomnak tartottam, igaz barátnak értik, aki támogat, meghallgat és így tovább, és ő pontosan így is tett. A következő a sorban a végzetes hibám, amivel magamra haragítottam a testvéremet, és még elég sok embert, akik sokat jelentettek nekem. Majd amikor úgy tűnt, hogy minden oké lesz az életemben és kezdtek egyenesbe jönni a dolgaim, akkor az ápolómnak azaz Matíasnak elment az esze, szerelmet vallott majd besokallt, amikor nem viszonoztam neki az érzéseit. Megrongálta a saját barátja hangszerboltját az az őrült, és még a bandának a kocsiját is, akivel idefelé jöttem azt is tönkretette. Végezetül pedig arra a bizonyos i-re a pontot az tette fel, hogy elrabolta a kislányomat, hogy bosszút álljon. – szinte füstölgött az agyam a kimondott tények miatt, és hiába tudtam, hogy nem illik így beszélni a felettem álló emberekkel, de egyszerűen elszállt az agyam és csak a tudatlanságra gondoltam, amiben voltunk. – Ezek után maguk szerint, hogy érzem magam? – kiabáltam, majd azt figyeltem, hogy Louis hogyan reagál mindarra, amit elmondtam.
-          Mi az, hogy tönkretette? – nem látszott idegesnek, de tudtam, hogy kicsit engem okol azért, hogy ezt történt a boltjával.
-          Figyelj Louis én nagyon sajnálom, hogy ezt mind én okoztam, ígérem, hogy mindent ki fogok fizetni az utolsó petákig, csak kérlek ne haragudj rám, hogy rád hoztam ezt a bajt. – közben a fiúk is lejöttek megnézni, hogy hogy haladunk idelent a rendőrséggel, így egyben tőlük is bocsánatot tudtam kérni, hogy őket is belerángattam ebbe az egész bolondokházába. – És tőletek is szeretnék elnézést kérni fiúk, hogy titeket is belerángattalak, én nem szerettem volna senkit sem veszélybe sodorni, viszont annak az őrültnek úgy látszik, hogy semmi és senki sem szent, még egy kisgyerek sem...

(Matías)

Nagyon reménykedtem abban, hogy Sandy terve beválik, és azzal, hogy Cata nálunk van, kicsit éreztetni tudjuk azt az érzést, hogy milyen az, ha az ember egyedül van, és nincs vele az, akit szeret.
Útban voltam Sandy háza felé, és reménykedtem abban, hogy ő tudja, hogy hogy kell ez kisgyerekkel bánni ugyanis, én bármennyire megtanultam ezt Tessa mellett nem volt kedvem Catat pesztrálni. Inkább szerettem volna azzal foglalkozni, hogy hogyan alakuljanak a továbbiakban az események, hiszen tudtam, hogy Tessa első lépése az lesz, hogy vagy a bájgúnár férjét hívja majd fel, vagy a rendőrséget.
-          Hol voltál már eddig, azt sem tudtam, hogy mi van veled, és hogy ment a terv, mert nem vetted fel azt a rohadt telefont. – Sandy úgy rontott rám, mintha minimum házasok lennénk, ami nekem nagyon nem tetszett.
-          Kicsit több időbe telt elhozni a gyereket, mint gondoltam, ugyanis több mint egy órát voltak együtt, és aztán követte el Tessa azt a hibát, hogy egyedül hagyta Catat, így pedig már könnyű volt elhozni őt. – nem értettem saját magamat, de jól esett, hogy fájdalmat okozhatok ezzel Tessnek még akkor is, ha alapjába véve szeretem őt.
-          És akkor most? Semmink nincs itt, ami egy kisgyerekhez kell. Szerinted erre a kis szarosra fogom költeni a pénzem, aki sír most is, mint a megveszekedés. Matías hallgattasd már el az istenit. – szőke hajú bűntársam láthatóan kiakadt, majd a fülét befogva hagyta el a házat, nekem pedig egyetlen lehetőség villant fel az agyamban, hogy a gyerekcuccokat pótoljuk, ez pedig most még kapóra is jött.
-          Van ötletem. Öltözz és indulunk. – nem állt szándékomban felvilágosítani  Sandyt, hogy hová megyünk, de ha van egy kis esze biztos, hogy rájön.
-          Azért elmondhatnád, hogy mégis hová megyünk. – beszívtam majd utána lassú tempóban fújtam ki a levegőt, mert Sandy nyávogása kezdett az agyamra menni.
Válasz nélkül hagytam kérdezőmet, majd úgy ültem be a vezető ülésbe. Nagyjából tíz percet kellett autókáznunk mire odaértünk az úti célunkhoz. Mindig is tudtam, hogy Tessa hol tartogat egy pótkulcsot, és ez most nagyon is kapóra jött nekünk, hiszen itt teljesen ingyen szerezhetjük be a gyerekcuccokat Cata számára.
-          Komolyan elhoztál ehhez a nőhöz? Most raboltuk el a gyerekét, és te már rögtön futsz is vissza hozzá? Most mondom neked te nagyon flúgos vagy. – már a ház felé tartottam, amikor Sandy rám zúdította a kérdéseit, nekem pedig kezdett már nagyon elegem lenni a folytonos szövegeléséből.
-          Tessa még Sevillában van, azaz nincs itthon. Most pedig fogd meg Catat és várj meg itt a nappaliban. Ha lehet ne nyúlj hozzá semmihez, hogy ne keltsünk feltűnést, és észre se vegyék, hogy itt jártunk. – tettestársam fintorogva fogta meg a kezében Catat, majd egy székre leülve szó szerint a nappali közepén várt rám.

Én kettesével szedtem a lépcsőfokokat a gyerekszoba felé. Amint beértem, minden olyan dolgot egy táskába pakoltam, ami fontos és Catanak szüksége lehet rá. Nem tudtam, hogy meddig lesz nálunk a gyerek és azt sem találtuk még ki, hogy hogyan legyen a továbbiakban, de annyiban már biztos voltam, hogy Tessa tudja, hogy én tettem. De az egyáltalán nem ismert számára, hogy Sandy és én ismerjük egymást, így feltehetőleg nálam biztosan fogják keresni Catat, viszont Sandy nem fog gyanúba keveredni. Az viszont még mindig egy nagy kérdés még számomra is, hogy jól tettem-e, hogy szövetkeztem egy olyan nővel, akinek nincs ki mind a négy kereke, emellé pedig feltehetően nekem sincs ki mind a négy kerekem, abból a szempontból, hogy hallgattam egy olyan személyre, aki utálja Tessát, azzal ellentétben, hogy én pedig visszafordíthatatlanul beleszerettem.

2013. november 8., péntek

Chapter 55.

Sziasztok!
Hatalmas késéssel, de megérkezett az új fejezet! Jó olvasást, reméljük tetszeni fog!
Puszi Lari, Tessa.:)

(Ramos)

Beülve az autóba, első találkozásunk helye felé hajtok. Eltervezve a megfelelő születésnapi partit szerelmemnek, reménykedem abban, hogy sikeres lesz a meglepetés is. Ronaldonak indulás előtt küldök egy SMS-t, melyben az igenen kívül semmi más nem szerepel. Megbeszéltük a srácokkal, hogy ha Larin semmiféle passzivitást nem látunk, rendezünk neki egy bulit úgy, hogy közben én elcsalom, még a srácok mindent lefixálnak véglegesen. Ezt a meccs utánra terveztük, de sajnos közbejött a kórházlátogatás, így mindent függőben hagytunk.
Kezét a váltóra téve, sürgetően pillant rám. Mindig együtt váltottunk, bár ez az utóbbi időben elmaradt közöttünk tekintve arra, hogy milyen hónapok vannak a hátunk mögött. Mosolyogva teszek eleget kérésének, majd leparkolva, kipattanok az autóból, és segítek neki kiszállni. Édes mosolyát rám villantva, teljesen más énjével találom szembe magam. Nem egészen két éve még kislányos zavarát próbálta leplezni, én pedig élveztem a tiltott gyümölcs ízét. Tudtam, hogy könnyen megkaptam, viszont az első randi meghívásomat elutasítva rájöttem, ő kell nekem. Ő, aki nem azért akar találkozni velem, mert híres vagyok, hanem azért, hogy megismerhessen. Belém karolva indulásra késztet, cipője ütemesen kopog a kihalt területen.
Megpillantva az ismerős pincért, intünk neki, mire asztalunkhoz kísérve a szokásos menüt hozza nekünk. Rengetegszer ettünk már itt, ez afféle szent helynek számított, ugyanis itt alapozódott meg a kapcsolatunk. Itt jöttünk rá arra, hogy mennyire félreismertük a másikat, és ezt követte a fantasztikus este, amit a pályán töltöttünk. Lábai végigsimítanak lábamon, mire akarva akaratlanul megrázkódom.
-          Mit tervezel vacsi után? –kérdése meglep, agyam megfelelő válasz után kutat. Azt mégsem mondhatom, hogy hohó, bulit szervezünk, majd lepődj meg. Ez nevetséges lenne.
-          Még fogalmam sincs. Szeretném a szabadidőmet veled tölteni. –váll rántva pillantok rá, vörös ajkai vonzzák tekintetemet. Áthajolva az asztalon szenvedélyes csókot lopok tőle, mire nevetve törli meg számat.
-          Most tönkretettél. –morgolódva, ámde mosolyogva nyúl tányérjáért, majd a salátát falatozva, jóízűen kacag fel arcomat meglátva. Már hiányzott az a pörgés, ami mellette elkap. Telefonom zsebemben rezegni kezd, az üzenetjelző hang hamarosan meg is szólal. „Mindent előkészítettünk, fél órán belül legyetek itt. C.” Ronaldo most is pontos, mint mindig. Sajnálattal teli tekintettel pillantok rá, keze félúton megáll. –Mi történt?
-          Most írt Miriam, beletettek valamit az italába, és szinte semmit nem tud magáról. Az üzenete zavaros. Érte kell mennünk. –elhúzva a számat reménykedek abban, hogy nem lát át rajtam. Mindenki ott lesz, aki számít, bár Lari ilyenkor elvakultan segítene az embereken.
-          Persze, menjünk! –felpattanva táskájáért nyúl, útközben a pincérnek odaadva egy nagyobb összeget, karon ragad és gyors léptekkel a kocsi felé húz. –Vezetek. –nemleges fejcsóválásom következtében megadóan sóhajt, majd az anyósülésen helyet foglalva, idegesen tekint körbe.
Szerette testvéremet, elég jól kijöttek már a kezdetektől fogva. Igaz stílusuk különbözött, de hamar megtalálták a közös hangot, ami kimerült jelen esetben a vérem szívásával. Sokszor kaptam egy-egy beszólásért két oldalról taslit, de ezeket rendszerint inkább megmosolyogtuk, mintsem fennakadtunk rajta. Idegesen szorítom a kormány, mellettem Lari próbál nyugtatni, de valójában ő is ideges. Tudom, hogy ezzel túllőttem a célon, de ha azt mondom neki, hogy menjünk szórakozni, vagy nemet mond, vagy átlát rajtam. Megállva a kiszabott parkoló részen, feleségem kiugrik a kocsiból, majd az ajtó felé indul. Kinyitva azt, hatalmas sötétség fogadja, érdeklődve néz rám. A villany felkapcsolódik, mindenki egy emberként harsogja a „Boldog születésnapot!” felszólítást…

(Lari)

Meglepetten pillantok körbe a népes társaságon, igazából meg sem fordult a fejemben, hogy egy bulit szerveztek nekem. Barátaim lefagyva néznek, de a háttérben valaki felkacag, majd újra elordítja magát. Kedves mosoly jelenik meg arcomon, fogadva az öleléseket, mindenkinek egy köszönömöt tátogok. Könnyes szemekkel ölelem át Ronaldot, majd Marcelo karjai között menedéket találva a parkett felé lépkedek. Barátom rettentő kicsi most hozzám képest, így a legtöbbször én forgatom őt. Bohókás táncunknak egy hátamhoz simuló személy vet véget, testem megrázkódik az érintésétől. Felvéve a zene ütemét, elégedetten bújok hozzá, majd megfordulva ölelésében, belenézek a barna boci szemekbe.
-          Cescy. –hitetlenkedve pillantok oldalra, ahonnan Sergio néz rám mosolyogva. Tehát képesek voltak elintézni, hogy tényleg minden fontos személy itt legyen. –Én annyira sajnálom. –lehajtott fejjel állok előtte, egy ideje már egyáltalán nem figyelünk a táncoló tömegre.
-          Boldog születésnapot kölyök. –mosolya őszintén csillog arcán, átnyújtva egy apró dobozt, szívem hatalmasat dobban. Egy apró fél medál található benne, amely barátom arcképét mutatja. Csillogó szemekkel pillantok fel rá, mire pólója alá nyúlva, előveszi a másik felét. Összeillesztve őket egy egész képet kapok, majd a szív szélén lévő feliratot kezdem el tanulmányozni. –Always Together. –az én arcképemnél ez olvasható, viszont, amit nekem ajándékozott ott nem más áll, mint „Te Quiero.”
-          Én is szeretlek. –átölelve végigsimítok tarkóján, majd még közelebb bújva hozzá, felveszem újra a zene ütemét. Boldog vagyok, hiszen azokkal lehetek, akiket igazán szeretek. Barátom vállát edzőm kocogtatja meg, illedelmesen meghajolva, felkér táncolni.
-          Úgy látom, rendeződik az életed. –kivéve nyakamból a Ronaldoéktól kapott nyakláncot, ráfűzöm újdonsült ékszeremet, majd Moura pillantva, segélykérően nézek rá. Gyors bekapcsolás után lassú ütemek indulnak el, azért edzőmet megnéztem volna, miképp táncol egy pörgős popra. A gondolat megmosolyogtat, nyakához hajolva mélyen belélegzem az illatát.
-          Tudod Mou, minden előttem volt, de nem láttam tisztán, és nem tudtam értékelni az apró örömöket. És most mégis úgy vagyok, hogy bármit képes lennék megtenni azért, hogy ez az állapot örökre megmaradjon. –halkan suttogva fülébe behunyom szemeimet, majd hangos sóhaj segítségével juttatom ki szervezetemből a felgyülemlett feszültséget. –Olyan vagy, mintha az apukám lennél.
-          Mondtam, hogy át kell gondolnod, és helyesen fogsz dönteni. Bíztam benned Lari. Örülök, hogy hozzánk igazoltál, én voltam a legboldogabb ember, hiszen tisztában voltam tudásoddal, és mint embert is tiszteltelek. Rengeteg dolgot kellett átélned, hiszen tisztában vagyok a futball világ szépségeivel, és negatívumaival is. Egy ideje már lányomként kezellek, ne felejtsd el, bármi van, rám számíthatsz, bennem megbízhatsz.  –hallom hangján, hogy mosolyog, de a szám végezetével elenged, és elbúcsúzik. A pult felé araszolva torkom valami égető szeszért kiált, igazából most jött el az a pillanat, amikor le akarom inni magam.
-          Na, mi van kislány? –meghallva az ismerős hangot, szívem torkomban dobog. Tágra nyílt tekintettel fordulok meg tengelyem körül, majd a Santos csapatot meglátva, éktelen sikításba kezdek. Megmosolyogják a tettemet, körbeállva együtt ölelnek át.
-          Ti, hogy kerültök ide? –értetlen tekintettel mérem őket végig, Neymar intve a csaposnak, mindenkit meghív egy körre. –Nem akarok csalódást okozni, de ha én kértem volna ki, ingyen kapjuk. –nevetésem őszinte, a múltbéli barátaim is köztünk vannak.
-          Tudjátok mi hiányzik ebből az estéből?! –Leo Fabao vigyorogva szalad a DJ pulthoz, majd arrébb lökve a srácot, i-podját csatlakoztatja a lejátszóhoz. Meghallva a felcsendülő zenét, hangos kacagásba kezdek. Domingos egy mikrofont ad kezembe, majd a színpad felé tolva várja, hogy belekezdjek. A közönség bíztat, így engedve a kísértésnek, a híres szám angol változatát kezdem el énekelni. Barátaim egy emberként ropják az erre kitalált koreográfiát, de az nyugtat, hogy most megkímélem magam a brazil gyerek, forró latin táncától. A refrénnél férjemre kacsintok, aki vigyorogva nézi végig az általam fél oldallal táncolt lépéseket. Meghajolva hatalmas közönségem előtt, az oldalt található lépcső felé lépkedek. Sergio megfogva kezemet segít lemászni, majd átölelve a hátsó kijárat felé kezd húzni. Útközben levéve blézeremet rájövök, sokkal kellemesebb és elviselhetőbb a levegő nélküle.
-          Kinek az ötlete volt mindez? –nekidőlve a falnak, tárcámból előveszek egy szál cigit. Tudom, hogy nem egészséges, de havonta egyszer jól esik a szervezetemnek.
-          Ronaldoval találtam ki. Övé volt a szervezés, enyém az emberek meghívása, és a te figyelemelterelésed. – váll rántva jelenti ki a mondatot, szemeim kitágulnak.
-          És szerinted sikerrel jártál?! –mélyet szippantva a káros csikkből, a füstöt felfelé fújom. Férjem közelebb lép hozzám, testem a fal, és közé szorul. Nagyot nyelve tekintek huncut szemeibe. Végigsimít oldalamon, mire hangos sóhajjal felelek.
-          Szerintem túl jó voltam. –nevetve távolodik el tőlem, duzzogva fonom össze melleim alatt kezemet.
-          Ez most nem volt szép.
-          Legalább tudod milyen érzés. –vigyora szélesedik, rövid hajába túrva szemei megvillannak.
-          Tudod mikor jöttem rá, hogy szerelmes vagyok? –kérdő tekintettel mered rám, majd várja válaszomat. –Amikor az összes hülye szerelmes dalnak értelme lett. –kezem után kapva magához ránt, szenvedélyes csókot váltva, az út felé húz.
-          Tekintve arra, hogy nem vezethetek, sétálunk. –ellenvetést nem tűrő hangja megmosolyogtat, megtorpanva cipőmet inkább kezembe fogom. A járda hűsíti talpamat, elégedetten bújok férjem karjaiba. Megállva a Cibeles téren, Sese letérdel elém, majd csókot adva gyűrűs ujjamra, karikagyűrűmet visszajuttatja megérdemelt helyére. –Tudod, minden csodálatos lány mögött van egy srác, aki rosszul bánt vele, és erősebbé tette őt. De engem engedj vissza magadhoz, mert szükségem van rád. Szeretnék tudni a lelkiállapotodról, úgy, mint régen. Szeretném, ha minden olyan lenne, mint a kapcsolatunk elején…

(Tessa)

Sohasem gondoltam volna, hogy egy olyan személy, aki nemrég még megmentette az életemet, most próbálja tiszta szívéből tönkretenni azt, és szeretne eltűntetni a föld színéről. Nem szeretek és sohasem szerettem senkivel sem rosszban lenni, de az amit Matías mondott nagyon is arra utal, hogy egy ellenséget köszönthetek a köreimben az ő személyében. Lesokkoltan tartottam a telefont még mindig a fülemnél, de közben nem igazán hallottam meg azt, amit Louis mondott, csak azt, hogy szüksége van a segítségre. Miután pedig ezt nyugtáztam bontottam a vonalat, és azon kezdtem el agyalni, hogy hogyan is nézhet most ki az otthoni, vagy éppen az itteni házam. Hiszen képes volt a saját barátjának ártani ez az őrült tehát a házak rombolása már csak hab lenne annak a bizonyos tortának a tetején.
-          Beszéltetek már az autómentőkkel? – szerettem volna meggyorsítani a város központjába érést, ugyanis nem éreztem magam biztonságban addig, amíg a semmi közepén voltunk egy használhatatlan autóval.
-          Igen, vagyis még most beszélek velük. Éppen a sevillai állomásra kapcsolnak át, csak elég lassan megy ez nekik. – Alex az út mentén sétált a telefonnal a kezében én pedig még mindig a stoppolással próbálkoztam, de már nagyon beleuntam és amúgy sem akart senki sem megállni. Mindegyik autó csak tovább haladt, így kénytelen voltam elővenni azt a képességemet, hogy focistafeleség vagyok, ugyanis eddig nem láthatták ezt az autósok, mert a reggel felvett ruha szandál összeállításomat, egy csőgatyára, rövid ujjura és egy baseball sapkára cseréltem, de ideje volt levenni a sapkát, hogy az emberek lássák, hogy kinek nem álltak meg eddig.
-          Hogy mennyi önző ember él ezen a földön. Nem igaz, hogy csak akkor állnak meg, ha látják, hogy ki vagyok. – akkor fakadtam ki ezen mondatommal, amikor egy kisbusszal közlekedő srác állt meg nekünk. Amint leállt kiszállt az autóból, majd a kocsi hátuljához sétálva kinyitotta a csomagtartót.
Gyorsan betessékelt minket az autóba, majd egy olyan öt perces pakolás után, már el is indultunk Sevilla felé. Elég kedves volt a srác, és már az elején feltűnt, hogy nem azért állt meg, mert látta, hogy ki vagyok, hanem azért mert valóban segíteni akart és ezt el is monda az út közben, miközben éppen bemutatkozott. A srác végigbeszélte a fél órás utat, ami engem csak annyiban érintett, hogy sokszor szólt hozzám, és elég sok mindent kérdezett, például arról, hogy miért mentem el Sevillából, vagy éppen, hogy miért nem adom el a házam, ha már nem használom, na meg persze arról is engem faggatott, hogy éppen hová is tartunk, nem mintha ezt nem tudta volna megbeszélni a többi sráccal. Viszont a beszélgetés végére kicsit feltűnő volt, hogy nagyon sokat beszél Alexnek, majd a beszéd után még a számát is el akarta kérni, annyi szerencsénk volt csak, hogy éppen megérkeztünk Louishoz, hiszen ha ez nem történt volna meg, szerintem az ismeretlen kisbuszos srác pillanatokon belül rámászott volna Alexre. Fel is tűnhetett volna, hogy eléggé ki volt öltözve, a haja festett szőke volt, az autó belseje pedig jobban fel volt díszítve, mint ahogy egy átlagos autó szokott. A pakolást a többiekre hagytam, én részemről megköszöntem a srácnak a fuvart, majd az ölembe kaptam Catat és Louishoz siettem, aki a kirakat mellett állt egy rendőrrel, és szerintem a biztosítójának az egyik tagjával.
-          Jó napot! – köszöntem, hogy a jelenlétemet tudatosítsam, ugyanis Louis annyira le volt sokkolva, hogy szerintem senkivel és semmivel nem tudott volna foglalkozni abban a pillanatban csak azzal, hogy a hangszereit mennyi kár érte.
-          Szia. Köszönöm, hogy idejöttél. – a szomorúság minden jelét le lehetet olvasni barátomról, én pedig bármit megtettem volna abban a percben, hogy boldognak lássam őt.
-          Szívesen, tudod, hogy segítek, amiben csak tudok. Jelenleg például mit tudok érted tenni? – a barna hajú srác csak nézett maga elé, valószínűleg ő sem tudta, hogy mihez kéne kezdeni.
-          Szerintem, meg kéne nézni, hogy a stúdióban nincs-e semmi gáz, majd a hangszereket kéne a raktárba a helyükre bepakolni. A többiek? – említettem Louisnak a telefonban, hogy a bandával vagyok, ami gondolom most nagy segítség lesz, ha a hangszereket kell pakolgatni a pincében lévő raktárba.
-          Akkor szólok a srácoknak, hogy segítsenek neked pakolni, én pedig megnézem a stúdiót. Nyitva van vagy kell a kulcs hozzá? – válasz nem érkezdett, viszont Louis egyből a kezembe nyomta a kulcsát. Nem akartam tovább húzni az idejét, így kimentem a fiúkhoz, akik éppen a kisbuszos sráccal beszélgettek, nem zavartatva magukat, hogy a stúdió vezetőjüknek megrongálták a boltját. Kölykök.... – Na, köszönjük még egyszer a fuvart, örökké hálásak leszünk neked, de most nekünk mennünk kell, mert iszonyú sok dolgunk van a bolttal, és a fiúknak segíteniük kell nekem. Ha pedig megvolt a telefonszámcsere, majd tarthatjátok tovább is a kapcsolatot. – próbáltam kedves lenni, de nagyon szorongtam, hiszen abban a pillanatban, hogy kiléptem a boltból, már nem éreztem magam biztonságban az utcán. – Na, srácok miután üdvözöltétek Louist kérdezzétek meg tőle, hogy a raktár merre van, és hogy hogyan kell a hangszereket bepakolni, én is csatlakozom majd hozzátok, de először leellenőrzöm a stúdiót, hogy minden rendben van-e ott. - banda tagjai egyenként bólintottak, majd előre engedve minket mögöttem baktattak be a megrongált hangszerboltba. Ők lemaradtak Louis mellett én viszont tovább haladtam a stúdió felé.
Még mindig nem hiszem el, hogy először Matías hozott el ide engem, a barátja hangszerboltjába és stúdiójába, most pedig ő az, aki mindezt tönkreteszi azért, mert én nem akarom, hogy az életem része legyen, mint férfi. Nagyon sajnálom azt, hogy ő nem elégszik meg azzal, ha barátomként a közelemben lehet, viszont nem gondoltam volna, hogy ha nem kapja meg, amit akar, akkor egy ilyen erőszakos állat lesz belőle, hogy még a saját barátjának is csak kárt okoz. A stúdió felé a tábláknak hála már nem tévedtem el, de azért eléggé kellett még így is koncentrálnom, hogy nehogy rossz irányba kanyarodjak le az egyik fordulónál. Az ajtó, mint ahogy azt Louis mondta mégsem volt zárva, sőt az ajtót majdhogynem tárva nyitva találtam. Amint bementem Catat letettem a kanapéra, majd a műszereket kezdtem el tanulmányozni, hogy látszólag nincs-e semmi baja a gépezeteknek. Egy kicsit értettem a kezeléshez, így kikeresve a gépből a nevemet egyből felugrott az összes dal, amit valaha is felvettem a stúdióban. A szemem megakadt egy olyan felvételen, amit nem ilyen körülmények között, de szerettem volna ezen a napon a nyilvánosságra hozni. Természetesen nyomós okom lett volna arra, hogy pont azt a felvételt, pont ezen a napon adjam ki, hiszen ma van a nővérem születésnapja. Az egyik közös számunk előadójától énekeltem fel még régebben egy számot, de akkor még nem ilyen helyzetben álltunk.
A felvételre rákattintva az általam felénekelt dal hangosan kezdett el megszólalni a hangszóróból, nekem pedig már az első hangoktól is kicsordult a könnyem, a hideg pedig csak úgy cikázott a hátamon. Leültem Cata mellé, majd magamhoz ölelve örültem, hogy legalább őt nem veszítettem el ebben a nehéz időszakban. Mire véget ért a dal már az összes könnyemet kisírtam, Cata pedig az ölemben ülve élvezte a számára semmit mondó dalt.
-          Minden rendben van itt? – Louis dugta be a fejét, majd amint meglátta a kisírt szememet beljebb jött, és be is zárta az ajtót.
-          Persze, csak a szám kicsit elérzékenyített. Már meséltem, hogy mit jelent és most így elővéve azon a napon, amikor ki szerettem volna adni. Előhozta az érzéseimet. Amúgy a hely nem volt bezárva, de amint láttam semmi sem hiányzik. – Louis is körbejárt párszor, hogy leellenőrizzen mindent, de szerintem ő is csak ugyanazt találta, amit én, azaz hogy minden rendben van.
-          A fiúk már elég sok hangszert lepakoltak, és nagyon sokat segítettek. Köszönöm, hogy elhoztad őket ide. -  Louis megölelt, majd a kezét nyújtotta, hogy segítsen felállni, mivel az emeleten volt még egy kis dolgunk. – Fel akarod kelteni Catat, vagy hagyod aludni? – a dal után a kislányom pillanatok alatt aludt el a kanapén, amit egy ilyen nap után nem is csodálok.
-          Itt minden biztonságos, igaz? – féltem egyedül maradni, Catat egyedül hagyni viszont egyenesen rettegtem, de bíztam benne, hogy biztonságos a hely.
-          Itt egy hátsó ajtó van, ami nincs nyitva. – barátom a bizonyítás végett odasétált az ajtóhoz majd megrángatta, hogy bizonyítsa nincs semmi félni valóm. Az ajtó valóban zárva volt az én szívemről pedig egy egész szikla esett le. Levettem a pulóverem majd Cata gondos betakarása után követtem Louist a raktár felé, ami szintén a pincébe volt.
Barátom rám bízta, hogy leltározzam a hangszereket, hogyha már ez a borzalmas dolog történt legalább egy kis haszna is legyen, így amit a csapat behozott én már vezettem is be a gépbe, és a laptopon rögzítettem az adatokat. Körülbelül egy órát vett igénybe, a gitárok gépbe vitele, én pedig úgy gondoltam tartok egy kis szünetet, a szünetben pedig megnézem, hogy Cata még alszik-e. Alexnek szóltam, hogy lemegyek a stúdióba, és azt is mondtam neki, hogy szóljon Louisnak, hogy addig vegye át a leltárt. Elindultam a labirintusban, ahol minden egyes út után biztosabban közlekedtem, így most először történt meg, hogy a táblák segítségét sem kellett igénybe vennem, hogy a stúdióba találjak. Halkan próbáltam meg az ajtót kinyitni, és szerintem sikerült is, de a szívem leállt, amikor megpillantottam a kanapét. A stúdióban elhelyezett ágy üres volt, én pedig az ijedségtől mozdulni sem tudtam. A fejemet jártattam végig a helységen, de olyan picike volt, hogy ha Cata elmászkált volna is, itt lenne és látnám. Miután tudatosult bennem, hogy kislányom eltűnt óriásit sikítottam, majd a földre rogytam.
-          Tessa, mi történt? – Louis rontott be legelsőnek, majd a földre rogyva mellém, próbálta kiszedni belőlem, hogy mi történt itt az elmúlt percekben.

-          Cata....Cata eltűnt!!! – zokogásom, erősödött a gondolataimat pedig csak az foglalta le, hogy tudom, hogy ki tette ezt velem, ezek után pedig fogalmam sincs, hogy mire képes még az az őrült.

2013. október 6., vasárnap

Chapter 54.

Sziasztok!
Hatalmas késéssel, de megérkezett az új fejezet! Most már megpróbáljuk lepörgetni azt a pár fejezetet, ami még megmaradt. Az év eleji hajtás lefoglalta minden időnket, de ha minden jól megy, heti egy friss mindenképp érkezik! :)
Jó olvasást!
Puszi Lari, Tessa.:)

(Larissa múltbéli jelenet)

Mosolyogva fekszem a világklasszis védő mellett, kapcsolatunkat eddig nem vállaltuk fel a nyilvánosság előtt, de a csapattársak kilencven százaléka nyitott szemmel jár, így észrevették rajtunk a gyökeres változást. Ágya hatalmas, így kényelmesen elférünk egymás mellett. Felkönyökölve csukott szemeit nézem, majd végigsimítva arcán, sikeresen megpillanthatom az általam oly kedvelt barna szemeket. Arca fájdalmat tükröz, de nem értem az összefüggéseket. Most kezdtük a szezont, hamarosan pedig belevetjük magunkat az első meccs megmérettetéseibe. Pólója elcsúszva terül el hasán, kissé kivillantva kockáit, ami szemeimet vonzza. Közelebb csúszva hozzá fejemet mellkasára hajtom, keze automatikusan öleli át derekamat, ahol feltűrve atlétámat, bőrömre apró köröket rajzol.
-          Akarsz beszélni róla? –komoly kérdésemet feltéve, államat megtámasztom testén, szemeimmel pedig szuggerálom. Nemleges fejrázása csalódottsággal tölt el, szegénynek az utóbbi időben elég sokat rinyáltam rossz döntéseimről. –És, ha én szeretném, hogy beszélj róla? –kislányos természetemet megmosolyogja, hajamon végigsimítva, hangosan felsóhajt.
-          Ismered Antonio Puerta történetét? –hangja megtört, gyönyörű tekintetét pedig elrejti előlem.
-          Nem. –halkan lehelve a szavakat, érdeklődve várom történetét.
-          Meséltem neked, hogy Sevillában nevelkedtem. –bólintásomat nem láthatja, viszont érzékeli fejem mozgását. –Antonio a csapattársam volt, igaz csak egy évig élvezhettük egymás társaságát, de fantasztikus barátra leltem benne. Minden nap tartottuk a kapcsolatot, ő támogatott az eligazolás témában. Aztán 2006-ban összefutottunk a válogatottban is, én csak örültem annak, hogy végre nem csak telefonon beszélünk. - halkan felsóhajtva végigsimítok mellkasán, érzem ennek a történetnek nem lesz pozitív végkimenetele. –Rendszeresen kísértem az orvosokhoz, ugyanis rengeteg vizsgálaton kellett átesnie gyerekkori betegsége miatt. Három éve pályára lépett, én pedig akkor már a Real Madrid csapatát erősítettem. A hír a füves területen ért utol. Legjobb barátom 2007. augusztus 28-án életét vesztette, úgy, hogy három nappal halála előtt még a Getafe elleni mérkőzésen biztatta csapatát. – megrázkódva hallgatom a szomorú történetet, majd agyam kapcsol. Ma van a három éves évfordulója. - Egyik segédünk jött oda szólni, és ezt is Ikertől tudtam meg, ugyanis mi éppen egy támadásban voltunk. A kapus együtt érző tekintettel közeledett felém, időt kérve a bírótól, aki megtudva az esetet, megadóan bólintott. Amint közölték velem a diagnózist, azonnal rohantam az autómhoz, de előtte még megvártam akkori edzőnk, Bernd Schuster beleegyező bólintását. Mindössze négy órás volt az út, a gázt tövig nyomtam, de így is napoknak tűnt a tudatlanság. –mocorogva alattam még közelebb von magához, szorítása erősödik. –A 35. játékpercben éppen egy támadást indítottak, de róla ment ki a labda. A kapus kirúgta, ő pedig először lehajolt, majd összeesett a tizenhatoson belül. Eszméletét vesztette. Az egyik szerb csapattársa sietett segítségére, megakadályozta, hogy Antonio lenyelje a nyelvét. Mindig is erős személyiség volt, az orvosi stáb szakszerű ellátása utána felállt és a saját lábán sétált le a pályáról. Makacsság és erő terén kicsit hozzád tudom hasonlítani. Viszont pár perccel később az öltözőben ismét összeesett és kórházba kellett szállítani, de a szíve leállt, újra kellett éleszteni. Az orvosok azt nyilatkozták, hogy az állapota folyamatosan romlik, így elkerülhetetlen volt az átszállítás. Végig mellette voltam, szorítottam a kezét, és bíztattam állapotos feleségét. Akkor értettem meg mennyit jelent igazából egy élet. Átszállítatták egy másik sevillai kórházba, ahol sajnos életét vesztette. –monológja végére fojtott hangon beszél, szemei könnybe lábadnak. Végigsimítva arcán közelebb bújok hozzá, ezzel is segítve egy kicsit az emlékezés fájdalmait.
-          Mi történt vele? –halkan teszem fel a kérdésem, ezzel is arra utalva, hogy ha nem szeretne, nem kell róla beszélnie. Csupán segíteni akarok, és máshogy nem tudok.
-          Az egyik doktor azt mondta, hogy többszörös szerv rendellenes működést, valamint visszafordíthatatlan agykárosodást szenvedett el, melynek eredménye többszöri hosszú szívmegállás volt, amely sajnos gyógyíthatatlan. Elvileg orvosi műhiba volt, vagy eltitkolt valamit az igazolási vizsgálaton, ugyanis nincs hivatalos magyarázat arra, hogy mindig beültethető defibrillátorral kellett volna-e játszania, vagy nem is engedhették volna a pálya közelébe se. –pedig azt mondják a sport egészséges. Viszont, ha ez valóban születési rendellenesség volt, akkor a legszakszerűbb ellátás sem ér semmit. Hihetetlen, hogy ennyit jelent egy élet, és tekintve Sergio korára, nem hiszem, hogy idősebb volt Antonio. -2008. június 29-én az Ő tiszteletére megnyertük az Európa bajnokságot. Azóta, ha tehetem, minden alkalommal fejet hajtok tudása előtt. Puerta arcképével díszített pólóban lépek a győzelmi emelvényre, és csak reménykedem abban, hogy fentről figyel, és büszke rám. –hallgatva szívverését, azon gondolkozom, miért érdemlik ezt az emberek. Tudom, hogy születünk, és meghalunk, de legalább boldog és teljes életet élhetnénk, fájdalom nélkül. De az a baj, hogy erre senki nem képes. A bonyodalom, váratlan haláleset mindig megtör bennünk valamit, és hiába ez az élet rendje, nem vagyok képes ezt elfogadni.
-          És a barátnőjével mi történt?
-          Csaknem két hónappal később megszületett a közös fiúgyermekük. Hét hónapos terhes volt, amikor bekövetkezett a tragédia. Ott voltam mellette, amikor tudtam, segítettem neki, bármit megadtam volna azért, hogy legalább barátom visszatérjen közénk, de erre, mint tudjuk, nincs lehetőségünk, hiszen csak emberek vagyunk. Egészséges baba lett, de amikor Mar meglátta az Aitor Antonio Puerta Roldannak nevezett csecsemőt, sírva fakadt, ugyanis barátjára emlékeztette. –belegondolva abba a fájdalomba, amit a nő élhetett át, kiráz a hideg. Erős személyiségnek tartottam magam, de erre soha nem lennék képes. Nem tudnám ezt a fajta gyászt átvészelni egyedül úgy, hogy szerelmemet temetem éppen el. –Mindenki aggódott érte, a temetés során két oldalról támogatták, de ő minduntalan gömbölyödő pocakján simított végig. Olyan volt, mintha erőt akart volna meríteni ahhoz, hogy átvészelje ezt a kegyetlen kínt. –hangja elcsuklik, szemeiből folynak a könnyek. Felé hajolva végigsimítok arcán, de tekintetét továbbra is elzárja előlem. Szájára apró csókot adva megpróbálom megnyugtatni, de minden csak egy pillanat. Fordít a testhelyzetünkön, eltorzult arccal tapad ajkaimra. Túlságosan is fájt neki felszakítani a múlt sebeit, de miattam megtette. Elmondott mindent, pedig elég rossz dolog elviselni a gyászt önmagát is.
-          Menjünk. –pillái másodpercek alatt pattannak ki, lábaimat viszont leemelem derekáról. –Induljunk. –értetlen tekintettel mered rám, kicsit meglökve a szekrényhez sétálok. Egy kapucnis pulóvert felé dobva, magamnak is keresek egy tűrhető darabot, majd a kulcsot kezembe kapva, sürgetően tekintek rá. –Indulj már! –lassan, de legalább elindul. Magára kapva a pulcsit, kezét tenyerembe csúsztatja. Lerohanva a lépcsőn a garázs felé veszem az irányt, majd bepattanva a vezető ülésre, felpörgetem a motort.
-          Hova megyünk?
-          Lerójuk tiszteletünket a barátod előtt. –nemes egyszerűséggel jelentem ki a mondatot, ajkára viszont halvány mosolyt varázsolok.
-          Köszönöm.

Láttam a mesélés közben mennyire mérges magára. Az okokat sajnos nem tudtam megfejteni, de olyan, mintha magát hibáztatná mindenért. Azért, mert Antonio súlyos betegségben szenvedett, és azért, mert erről ő mit sem tudott. Pedig biztos vagyok abban, hogy ha ez a dolog Sese fülébe jut, megpróbálta volna támogatni barátját, viszont egyben távol is tartotta volna a stadionoktól. Bár ez a betegség nem csak terhelés alatt jöhet elő, csak gondolom akkor felgyorsul a folyamat. Az a baj, hogy nem értek ehhez az orvosi megnevezéshez, így nem értem a szakszerű kifejezéseket sem. Tudom, hogy a legjobban most a támogatásommal tudok segíteni rajta, és emberi ötleteket felvetve, könnyítek a lelkén. Tudom jól, mennyire jól esik az embernek, ha meglátogathatja szeretteit, és leróhatja előttük a tiszteletét. Sergionak is ez hiányzik. Az, hogy meglátogassa azt a személyt, aki fontos szerepet töltött be a múltjában, de önmagától nem venné a kezébe a kulcsot, annál fájdalmasabb lenne neki ez a körút. Pedig tudom jól, hogy az ember lelke megkönnyebbül, pedig csak egy gyertyát, és egy szál virágot helyez a sírra.
Nem tudom mivel érdemeltem ki felhőtlen bizalmát, de az biztos, hogy soha nem fogok visszaélni vele, mert tudom milyen érzés, ha az embert egyik napról a másikra elárulja valaki. Nem szeretném ezt eljátszani nála, úgy érzem ő más, mint amilyennek mutatja magát. Ma beavatott múltja egy részébe, és mindezt akadékoskodás nélkül tette.
Megérkezve a temető elé, szívem heves dobogásba kezd. Kézen ragadva elindul a főút részen, majd egy íves jobbkanyar után megpillantunk egy hatalmas márványsírt, amin egy fiatal fiú mosolyog. Szemeimbe könnyek gyűlnek, de gyors pislogás segítségével elhatározom, erős maradok. Szüksége van Ramosnak egy támaszra, így nem ragadhat el a letargia. Kezemet egy percre sem engedi el, belépve a sír mellé, végigsimít a fényképen. „Érted küzdünk majd az összes meccsen. Hiába hagytad el az árnyékvilágot, tudjuk, érezzük, hogy továbbra is itt vagy velünk. Emlékedet soha nem felejtjük.” A sírfeliratra meredve rájövök, rengeteg embert hagyott itt, de amikor az évre nézek, szemeim elkerekednek.
-          1984-2007-ig. –lesokkolva állok barátom mellett, kezei erősebben szorítják ujjaimat. Felszisszenve pillantok fel rá, majd végigsimítva karján, hozzábújok. Megfeszülve áll mellettem, tartása büszkeséget sugall, viszont ez csak a látszat, amit könnyei is bizonyítanak. Nem sokszor láttam eddig férfit sírni, de az biztos, hogy ezek valódiak, és nem műnek számítanak úgy, ahogy a nőknél. –Részvétem.
-          Még csak huszonkét éves volt. Érted ezt Lari? Huszonkettő. Miért őt vette el tőlünk az ég? Miért neki, és a családjának kell bűnhődnie?! –hangját folyamatosan emeli, de mondandója felénél elcsuklik hangja. Karjai körém fonódnak, arcát hajamba rejti. Az eső szüntelenül kezd el szakadni, az égiek is érzik, hogy valami nincs rendben ma. Erős szélfúvásnak köszönhetően kapucnink másodpercek alatt tűnik el fejünkről, ezzel is szabad utat engedve az esőnek, mely a könnyeinkkel vegyül…


(Tessa múltbéli jelenet)

Az ember életében nagyon sok mérföldkő van, amikre egész életében emlékezni fog, Ronaldo és az én közös életünkben pedig a házasság után egy újabb mérföldkő érkezett el akkor, amikor egészen pontosan nyolc hónapja kimondta az orvos, hogy terhes vagyok. Mikor Ronaldo meghallotta a hírt teljesen kifordult magából, és rá sem lehetett ismerni, hiszen a macsó külsejű csávóból egy érzékeny lelkű srác lett egy szempillantás alatt. Még arra is figyelt, hogy mikor hogy veszek levegőt, arról nem is beszélve, hogy semmit sem csinálhattam egyedül, nehogy a babának baja essen. Majdnem minden edzésének az időpontjára beszervezett egy gardedámot mellém, amikor pedig senki olyan nem ér rá, akivel én is szívesen töltöttem volna az időmet, akkor a pálya mellett foglaltam le magam, olvastam, zenét hallgattam, vagy a neten néztem utána egy-két dolognak, ami a babával kapcsolatban hasznos lehet.
Éppen az iPhone-om kijelzőjén válogattam a gyerek szoba bútorait, amit Roni rám bízott, amikor végtelenül nagy ordítást hallottam a pálya felől, majd amikor odanéztem óriási sebességgel egy focilabda haladt felém. Persze a fejem minden lehetőséget ki szokott használni, hogy fájdalom érje, így most sem volt ez másképp, a labda éppen a fülemet találta el.
-          Úristen Tessa ne haragudj, nem figyeltem, mikor rúgták nekem a labdát, és nem láttam, hogy errefelé gurul...
-          Gurul? Inkább száguldott felé a labda idióta. – Macelo bocsánatkérő szavait Ronaldo szakította félbe, a mondata mellé pedig egy tarkón csapást is ajándékozott a brazil hátvédnek.
-          Mondtam már, hogy nem direkt volt, éppen valaki szólt én pedig nem néztem oda. Nem akartam fájdalmat okozni, tényleg ne haragudj. – a fülemet fogtam, ahol eltalált a labda annyira pedig nem is hallottam, hogy mit mondott, ugyanis a fülem még mindig zúgott a bőr csattanásának a hangjától.
-          Fogjátok már be. Nincs semmi bajom. Már az akadémián is egy labda mágnes voltam, szóval mondhatjuk úgy is, hogy az agyam már teljesen immunis az ilyesmire. Csak kérlek titeket, hogy ne kiabáljatok! – a kezemet elvettem a fülemtől, hogy bebizonyítsam a csapat tagjainak, hogy teljes mértékben jól vagyok, az pedig már egy teljesen más kérdés volt abban a percben, hogy a fejem olyan szinten kezdett el fájni az ütés után, hogy majdnem leesett a jelenlegi helyéről. – Most pedig menjetek vissza, mert Mou nemcsak a ti fejeteket fogja levenni, hanem az enyémet is ami nincs most valami jó állapotban! - legtöbben visszaálltak a pályára, viszont Ronaldo és Marcelo még mindig mellettem állt.
-          Tényleg jól vagy? A babának sincs semmi baja? – Ronaldo kicsit túlaggódta a helyzetet ezekkel a kérdésekkel. Igaz, hogy elég nagyot csattant a labda a fejemen, de még jól vagyok és ennyi a lényeg.
-          A fejemet találta el a labda nem pedig a hasamat. A babának semmi baja és ez már több, mint nyolc hónapja ugyanígy megy. Jól vagyok.  – nem tudtam már, hogy mennyiszer hangoztassam még, hogy semmi bajom így próbáltam Ronit visszatájolni a pálya és a foci felé. - Mou ki fog tiltani, ha nem edzel miattam. Nemsokára meccs szóval bizonyíts neki. – a mezénél fogva közel húztam magamhoz, és egy apró csókot leheltem ajkaira, majd amilyen lendülettel odahúztam úgy is toltam el őt, a pálya felé irányítva. Amint férjem eltűnt a kispad környékéről Marceloval az oldalán, nővérem futott fel a pályára egy törölközővel a kezében.
-          Nem érdekel, hogy mit mondasz, ha fáj, ha nem akkor is szorítsd ezt a vizes törölközőt a fejedhez, edzésünk után pedig irány az orvos. Ramos lőtte a labdát, és amint tudjuk ő nem szokott ilyen dolgokkal finomkodni, Marcelonak meg majd én jól megmosom a fejét, hogy hová is figyeljen, amikor tart a tréning. – a törölköző odadobása után már Lari is a pályán volt, és ahogy megmondta, valóban a brazil felé haladt, hogy jól kiossza a nem odafigyelése miatt.
Én persze teljesen feleslegesnek tartottam az egész felhajtást, mert tudtam, hogy ha Marcelo tehette volna inkább ő ált volna be a labda elé csakhogy nekem ne essen bántódásom, de ráhagytam testvéremre, hiszen tudtam, hogy neki bármit mondhatok ő úgysem fog rám hallgatni. Ha ő eltervez, vagy mond valamit annak úgy is kell lennie. Edzés után persze Lari betartotta, amit mondott és a stadionból egyenesen a kórház felé vettük az irányt, ahol megállapították természetesen, hogy semmi bajom csak annyi, hogy sokat kell pihennem, hogy a fájdalom eltűnjön.

(Ronaldo)

Már körülbelül két hét telt el a pálya melletti incidens óta, ami után persze egyszer sem engedtem meg Tessának, hogy a kispadon üljön, így a lelátón kellett helyet foglalnia, ha részt vett az edzésen. Sohasem voltam teljesen biztos benne, hogy jól van, így elég sokszor kiabáltam ki neki, vagy éppen mutogattam el neki, hogy minden rendben van-e vele. A válasz természetesen ugyanaz volt állandóan, de nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg, hogy mi van vele, főleg úgy hogy most már tényleg bármelyik pillanatban megszülethet a kisbabánk. Az első ultrahangoknál megbeszéltük, hogy egyikünk se szeretné előre tudni a baba nemét, hogy meglepetés szerűen érjen minket. A kicsi szobáját pedig olyan bútorokkal rendeztük be, amik minden esetben jók lesznek, ha fiú lesz a baba, ha lány. Persze nem nagy titok az, ha azt mondom, hogy egy fiút szeretnék első babának, de teljesen biztos vagyok benne, hogy akkor sem leszek elkenődve, ha kislányunk fog születni.
-          Nézd Tessa észrevette, hogy integettél neki, és most integet vissza. – Marcelo nevetve fordult felém, viszont én egy szavát sem értettem a feleségem nevén kívül, így automatikusan fordultam az ő irányába.
-          Te idióta, nem integet, hanem rosszul van. – amint megláttam, hogy Tessa szinte már állni alig bír, és a székekbe kapaszkodik a szívem összeszorult és őrült futásba kezdtem. Azt sem érdekelt, hogy ki szólt utánam, vagy ki nem nekem csak az lebegett a szemem előtt, hogy minél gyorsabban a feleségem mellett tudhassam magam. A folyosón elég nagy akadályt jelentett a stoplis cipő, így kénytelen voltam óvatos üzemmódba kapcsolni, hiszen nem szerettem volna hamarabb kórházba kerülni, mint a feleségem.
-          Azt hittem már sosem veszed észre, hogy jeleztem neked. – amint odaértem Tessa mellé kezei automatikusan kapaszkodtak belém, miközben óvatosan elkezdett a széksorok közül kifelé tolni. – Szerintem ideje lenne gyors tempóba kapcsolni, ami a kórházba menetelt illeti. – hirtelen azt sem tudtam, hogy mit csináljak, illetőleg, hogy hova kapjak. A gondolataimban a lehető legrövidebb utat kerestem, ami a kórházhoz vezet, viszont azon is gondolkodtam, hogy a kocsi kulcsomat és a cuccimat honnan vegyem a leggyorsabban magamhoz.
-          Marcelo hozd Ronaldo cuccát, én kiállok a kocsival. –Lari egy szempillantás alatt termett mellettünk a kulcsait a keze között tartva, én pedig másodpercenként adtam hálát az istennek, hogy ilyen segítőkész emberekkel vagyok körülvéve, mint Lari és a csapat többi tagja.
-          Remélem, hogy nem most lesz a legnagyobb tömeg a városban különben az autóban szülök meg. – Tessa próbálta viccesen felfogni a helyzetet, viszont ahogy a nővére arckifejezésén láttam, ő nem éppen fogta fel poénként a dolgokat, hiszen neki az autó egy óriási szent dolog az életében.
-          Remélem, hogy vicceltél, viszont ezek után két perc és ott leszünk. – az autóhoz kiérve Marcelo futott előre, majd a csomagtartóba dobálta be a cuccaimat, amelyeket pont az ilyen helyzetre tartottam az öltözőben.
Négyen ültünk a száguldó autóban, Lari vezetési stílusa pedig veszélyhelyzetben hasonlított a Taxi filmekben látható vezetési stílushoz. Nagyjából tíz percet vett igénybe, hogy a kórházba jussunk azzal együtt, hogy még helyet sem találtunk közel a bejárathoz, hogy addig se kellje Tessának gyalogolnia, amíg kiszáll az autóból. Természetesen Marcelo ment előre hogy intézkedjen, miután pedig beszaladt egy orvossal és egy tolókocsival az oldalán tért vissza, hogy segítsen nekünk.
-          Jó napot. Ültesse be a székbe a feleségét, majd kövessen. – az orvos utasításait követtem majd úgy futottam be feleségemmel együtt. Miután betoltam a szülészosztályra a tolókocsit, majd az osztály előtt megállva vártam, hogy egyszer csak visszajöjjenek, de akkor már a kicsivel együtt.
-          Ronaldo, ha nem ülsz meg a seggeden, esküszöm odaszögezlek ahhoz a nyomorult székhez. Mi is izgatottak vagyunk, de úgy jársz-kelsz itt, mint egy mérgezett egér. Minden rendben lesz, csak nyugodj már végre meg. – beláttam, hogy Larinak igaza van, és nem fog gyorsabban telni az idő, ha csak mászkálok, de muszáj voltam csinálni valamit, ugyanis a szimpla várakozásba tuti, hogy beleőrültem volna. Éppen leültem, amikor nyitódott az ajtó és Tessa szülészorvosa lépett ki rajta.


-          Gratulálok uram. Egy egészséges kislánya született. Jöjjön utánam. – még szinte fel sem fogtam, hogy a doki mit mondott Lari és Marcelo már a nyakamban voltak, hogy gratuláljanak, én pedig fejvesztve kezdtem el követni az orvost, hogy megnézhessem a házasságunk gyümölcsét, a kislányomat.