Sweet again 13.

Sziasztok!
Kicsit késve, de meghoztam a legújabb fejezetet. Igazából csak publikálni nincs sok időm, a részekkel elég jól állok.
Kérhetnék valami visszajelzést? Legyen egy klikk, egy pár szó chatbe, hogy tudjam, van aki valóban várja még a folytatást.
Millió puszi, Lari. :)

(Larissa)

Titkon legbelül tudom, hogy igazuk van, hiszen ők azok akik mindig mellettem voltak, de szívemet valamiért vonzza a kék szemű barátom. Megtudhattam, hogy az új pompon lány körül lézeng, mégis valamiért akarom, hogy megmagyarázza mindezt. Tessa és Hanni is ugyanazt állítja, pedig ők ketten tuti nem beszéltek egy szót se. Befejezve az edzést szobám felé indulok. Tess még javában húzza a lóbőrt, így halkan beosonva, fürdő felé veszem az irányt. Tekintve a tegnapi napra, beszélnem kell édesapámmal. Nem hagyhatom, hogy egy ilyen butaság kettőnk közé álljon. Nem akarom, hogy haragudjon rám az egyetlen személy, aki tizennyolc évemet végigkövette. Gyors zuhany és öltözés után elindulok afelé a hely felé, ahol álmaim válhatnának valóra, ha nem lenne, aki keresztbe húzza számításaimat. A Fly Emirates kapui egyedül árválkodnak a hajnali napsugarai között. A portás örömmel, mégis aggódva figyel.

-        Jó reggelt Bill! Kérem engedjen be. Be kell jutnom, beszélni akarok édesapámmal. –a portás vonakodva ugyan, de szabad utat enged számomra. A friss gyep szagát mélyen magamba szívva, elindulok a labdatartók irányába. Még nincs itt senki, így sikeresen kihasználhatom az elvesztegetett időt. Szemeimet egy pillanatra lehunyva elképzelem a legelső és egyben legutolsó kezdő meccsemet is, mely alaposan felforgatta az életemet. Lelki szemeim előtt a védők sorai felállnak, Fabregassal összenézve aprót bólintok. Kijelölt helyemet elfoglalva, már kapom is az indítást. Gyors iramban futok fel a kapu felé, lábaim előtt vezetve a labdát teljes erőmből bikázom el. Hallom ahogy a hálót kilyukasztva, hosszas pörgés után nyugszik meg a jobb sarokban. Hangos tapsvihar szakítja félbe azt az életérzést, amit már rég nem érezhettem. A hang felé kapva a fejem, édesapám és spanyol barátom állnak a vonal mellett. Valószínűleg hamarosan kezdődik az edzés.

-        Te a pályára születtél. –apa mondatára apró mosolyra húzódik ajkam. Akkor csak nem utál annyira, mint az sejtettem érkezésemkor. –Lari szeretnék veled beszélni. –a csapat többi tagja szépen felsorakozik kettős közönségem mellé, majd Walcott és Arsha kapcsol először. Felém rohanva leterítenek a lábamról, ölelésüktől egy pillanatra az összes levegő kiszökik a tüdőmből. Morogva ám vidáman szorítom magamhoz a két mókamestert, hiányoztak már az életemből. –Fiúk, tizenöt kör futás, a többit majd utána. –vonakodva ugyan, de eleresztenek, hogy a rajtvonalhoz szökdelve teljesítsék az edző utasítását.

-        Apa, fogalmam sincs, hogyan kezdjek neki. –csendre intve a kispad felé vezet, majd leültetve rá elém guggol. Lelki szemeim előtt megjelenik az a bizonyos meccs, melyen Matt halála bekövetkezett. Akkoriban még kis tudatlanként meg sem fordult a fejemben hasonló eset. Úgy gondoltam, mindenki megéli a nyolcvanadik életévét minimum, ezzel szemben édesapám barátja hamar elvesztette életét.

-        Nem, kérlek majd én. –félbeszakítva gondolatmenetemet, hálásan pillantok rá. Valószínűleg az ő fejében is hasonló emlékkép játszódhatott le. –Sajnálom, hogy úgy rád törtem. Felnőtt ember vagy, úgy gondolom jó nevelésben részesültél az évek alatt ahhoz, hogy önállóan el tudd dönteni, kivel mit szeretnél. De! Azzal is tisztában vagyok ezt a kilengésedet én okoztam igazán. –igaza van, ami elég szokatlan, hogy vita nélkül beismerem, és most nem azért, mert mellettem beszél és éppen nem ellenem. –Ha odafigyeltem volna rád a sérülésed után, ha nem elleneztem volna a visszakerülésedet, minden másképp alakult volna.

-        Ez nem igaz, a különbség annyi lett volna, hogy talán az időm nem engedi, hogy bárkit is észrevegyek magam körül. –azonnal védelmére kelek, nem hagyhatom, hogy teljes mértékig önmagát hibáztassa. Én is hibás vagyok, makacsságom miatt nem fogadtam el a támogatást. –Szeretnék visszakerülni a csapatba. Még, ha nem is engeded a tétmérkőzéseket, kisebb meccseken és edzésen részt akarok venni. Nekem ez a csapat az életem része. A foci a szenvedélyem. Ne akard teljesen elvenni mindezt tőlem.

-        Őszintén szólva meglepődtem, hogy itt találtalak, de nagyon örültem neki. Úgy tűnik a Morrison vért mégis meg lehet kérdőjelezni. –mosolyogva simít végig a hajamon, belesimulva tenyerébe boldogsághormonjaim az egekben járnak. –Visszaveszlek a fiúkhoz. Bármikor bejöhetsz a stadionba, amikor kedved tartja. Egy dolgot kérek tőled.

-        Kerüljem Davidet. –nemes egyszerűséggel egy vállrántás keretében jelentem ki azt a nevet, amitől szívem hevesebben ver. Nem akarok tudomást venni erről, de agyam egy apró zugába fájdalom cikázik a mondat kiejtése után. –Rendben. Viszont most úgy készültem, edzenék is, ha már a suliból ellépve ide siettem.

-        Öltözz át, és gyere. –megölelve hatalmas puszit nyom az arcomra. Örülök, hogy így alakult minden, szebb befejezést nem is képzelhettem volna. Belépve az öltözőbe, gyors vetkőzésbe kezdek. Az adrenalintól egy apró sikkantás hagyja el a számat, megfordulva pólómba bújtatom fejem. A 44-es számmal ellátott mezem elégedetten simul a megfelelő helyére.

-        Lari, sajnálom. –bűnbánó barna szemek figyelnek az ajtóból, kitudja mióta tartózkodott itt. –Én tényleg annyira, de annyira sajnálom. –közelebb lépve felém, automatikusan hátrálok. –Ha tehetném, visszaforgatnám az időt. –helyet foglalva arcképemmel ellátott padon, figyelemmel kísérem minden lépését.

-        Az edző tudja, hogy itt vagy?

-        Én kértem engedjen be utánad. –nemes egyszerűséggel leül velem szemben. Talán így zárja le a menekülési útvonalamat. –Ha nem törődnék veled, tudomást sem vettem volna rólad. Ezt elhiheted.

-        Ugyan már Fabre, ne játsszuk el a szerető és óvó báty szerepét! –mérgesen csattanok fel, de barátom kihasználva pillanatnyi figyelmetlenségemet még közelebb húzódik hozzám.

-        Te miről beszélsz Riri? Fogalmad sincs, igaz? Semmiről. –értetlenkedve húzom fel lábaimat a padra, kezeimmel összekulcsolva fejemet térdemen támasztom.

-        Elegem van belőletek! Mind meg akarjátok mondani mit tegyek, és mit ne tegyek. De közölném, ez az én életem! A sorsomat én választom! –ordítom a szavakat, meglepődöttségében hátrahőköl. Sajnálom őt, valószínűleg ő sem akar rosszat, de az elmúlt napok stresszes percei most rajta csapódnak.

-        Sajnálom, hogy ha már vagy olyan buta liba, mi igyekszünk megóvni azoktól a döntésektől, amiket egész életedben bánnál! –kezem gondolkodás nélkül csattan az arcán, de spanyol barátomon semmit nem látok. Megszüntetve a köztünk keletkező távolságot, mentőövként tapad az ajkaimra. Ellökném, szívem szerint haj tépve rohannék ki az öltözőből, de mégis agyam azt súgja szükségem van rá. Rá, aki egy vonzó férfi, és aki már egy éve minden napomat bearanyozza. Talán ezért is voltam rá olyan mérges? Hiányzott a kisfiús törődése? Mi van, ha valójában Fabre az, akiért szívem megdobban? –Lari, te egy nagyon vonzó nő vagy, és ezt nem pazarolhatod holmi idegenekre. Fel kell fognod, nagyobb kincs vagy, mint azt magadról gondolod.

-        Nem akarom, hogy összezavarj! Nekem a focira kell koncentrálnom! –mérgesen pattanok fel, amivel eléggé meglepem barna szemű barátomat. Valószínűleg nem ilyen reakcióra számított tőlem, de részben igazat beszéltem. Nem adhatom figyelmemet egyetlen férfinek sem, és ha azt az odalát nézzük Fabregas is most van a karrierépítése előtt. Kilépdelve a pályáig édesapám fürkésző tekintetével nézek farkasszemet. Nem akarom, hogy rájöjjön az iménti közjátékra, ugyanis spanyol barátomat azonnal kivágná a csapatból. Annak idején, mikor mint bizonyítani vágyó tini idekeveredtem, nem tudhatta meg senki, hogy apám az edző tekintve arra, ne higgye senki azt, velem kivételezés lesz. Aztán mikor a fiúk befogadtak, Andrew közölte velük a tényeket, valamint azt is bárki csak ferdén néz rám, repül. Ezért jó koedukált csapatban játszani, ahol az apád az edző.

-        Minden rendben kislány? –Theo lépdel mellém. Szerettem a csatárt, néha úgy viselkedett, mint egy védelmező báty, néha pedig úgy, mint az ágyúsok mókamestere. Bólintva egyet válaszkép, faképnél hagyom.

Meglódulva gyors futásba kezdtem. Nem akarok a problémákkal foglalkozni, nem akarok tudomást venni arról, hogy egyik legjobb barátom, és a kék szemű most versengenek kegyeimért. Nem akarok népszerű lenni a körükben, mindössze vissza szeretném kapni a meccs előtti énemet. Ahol nem voltak gondok, csupa móka és kacagás volt az élet. Nem akartam belecsöppenni a fiatalok való világába, hiába mindent megtettem volna egy kis társasági életért, mostani fejjel végiggondolva már megelégednék Hannival és az esti bulikkal. Azért édesapám sose fogott olyan szorosan, mindig megadta nekem azt a teret, amire éppen az adott pillanatban vágytam. Addig a percig nem szidott le, ameddig az edzéseken megjelentem és 110 százalékot nyújtottam minden egyes nap. Hisz tudta, van egy célom, van egy álmom, ami, ha törik, ha szakad akkor is valóra váltom. De jelen pillanatban mire vágyom? A focira? A stadionra? A szépen megmunkált fűre? Vagy spanyolomra? Esetleg egy utazásra? Mi tenne nekem jót? Könnyeim elerednek, de nem foglalkozok velük, csak gyorsítok a tempón. Vádlim már ég a fájdalomtól, bokám egy ideje ütemesen lüktet, de nem foglalkozom azzal hosszú idő után ez az első igazi terhelésem. Csak akkor érzem ha élek, ha a testemben a fájdalom végig cikázik. Ez egyáltalán normális dolog? Mert szerintem nem. Egy pillanatra nem figyelek tempómra, saját lábaim összeakadásának köszönhetően végignyalok a salakos futópálya részen. Testemet néma zokogás rázza, ami jelen esetben bizonytalan jövőképemnek szól. Összegömbölyödve felveszem a magzatpózt. Reményeim szerint ez most megvéd minden elkövetkezendő fájdalomtól és csalódástól. Egy célom van, ez pedig a futball.

Sweet Again 12.

Sziasztok!
Megérkezett a legújabb fejezet, fogadjátok tőlem sok szeretettel.
Jó olvasást. 
Millió puszi, Lari.:)

(Andrew Morrison)

Fabregas hívására szó nélkül ugrottam, és ültem is a kocsiba. Fogalmam sem volt arról, hogy lányom ilyen nevelési morál után még képes lenne hasonló cselekedethez, de a spanyol gyerek hangja valóban aggódással teli volt. Nem találhatott ilyet ki. Mérges voltam lányomra, szívem szerint azon nyomban kivettem volna abból a nyamvadt akadémiából, hisz ott minden csupa fertő. Az ember azt gondolná, ha már egy sport iskoláról van szó, ott valóban teljes szigorral fogják és nevelik a fiatalokat, ezzel szemben a legnaivabb embereket állítják a folyosó elejére, afféle őrnek. Holott az ottani gyerekek simán megoldják a szökést az ablakon keresztül. Tudom, mert sajnos Larissa is lebukott egy párszor. Sajnálom, hogy ismét így kellett elválnunk, ennyiből nem békülök ki azzal, hogy túlontúl hasonlítunk. Mind a ketten makacsak vagyunk, aminek vitáknál nem sok értelme van.

Fabregas az autó mellett álldogál, szem és fültanúja volt az iménti jeleneteknek. Soha nem ütöttem meg lányomat. Valahogy elítéltem az efféle cselekedetet, de most igenis rászolgált minderre.

-        Van mivel hazamenned? –nemleges fejrázása következtében távirányítómmal kinyitom az ajtót, majd mutatva az anyós felé, bepattanok. –Merre laksz? –lediktálva címét, már indulunk is.

-        Sajnálom Uram, hogy belekevertem ebbe.

-        Nem, nagyon is jól tetted, hogy felhívtál! Nem tetszik nekem az a gyerek! –a düh ismét végigsöpör rajtam, ujjaim elfehérednek a kormányon.

-        Tudom, nekem sem. De látja, Larissa hajthatatlan.

-        Majd teszünk róla, hogy másképp lássa. –ezzel befejezettnek tekintem a témát. Megállva egy szép családi ház előtt, egy fiatal férfi idegesen lép ki az ajtón.

-        Ilyet többet ne csinálj! –morgó hangja után tudatosul benne, nem csak a fiatal srác ül a kocsiban. –Elnézést Uram, Brian Fabregas vagyok. Cesc testvére. –átsétál a másik oldalra, a lehúzott ablakon benyújtva kezét, határozottan mutatkozik be. Fabregas kiszállva mellőlem elköszön, majd a két férfi együtt belépve az ajtón végre utamra enged. A Fly Emiratesig autózva, idegesen parkolok le. Bevágtatva a kapun intek a portásnak, majd egészen a füves területig rohanva egy labdát veszek a kezembe. Talán mégis sokkal több a közös bennem és lányomban. Mindkettőnket ugyanaz a dolog nyugtat meg, csak én mindettől megfosztottam és most ezért lázad. Egy halk női hang nevetése zavarja meg figyelmemet, dekázásomat abbahagyva a kispad felé fordulok.

-        Miből gondolhattam volna, ha a telefonhívásra nem reagálsz itt talállak a stadionba? –szőke haját hátradobva vékony lábait keresztbe teszi. Egy rövid fekete szoknyát visel, es egy falatnyi fehér toppot. Gondolataim egy pillanatra elkalandoznak, de megrázva a fejem visszatérek a labdához.

-        Mit szeretnél Hanna?

-        Ó, ha te azt tudnád Andrew. –sóvárgó tekintettel mér végig, agyam minduntalan a szoknya hosszúságát elemzi. –Le se tagadhatnátok a Morrison vért. Larinak is, ha baja van a labda társaságába menekül. –lágy kacajától kiráz a hideg, nem jó, hogy késő este kettesben maradtunk. –Öntsd ki a kicsi Hannának mi bántja a szíved. –közelebb lépdelve hozzám elvonja a figyelmem. Hatalmasat sóhajtva leülök a pálya közepére.

-        Larissa le akart feküdni egy olyan gyerekkel akit csak másfél hónapja ismer. –szinte köpöm a szavakat, kezem ökölbe szorul. A fiatal lány leülve velem szembe, kezét kezemre simítja.

-        David. –nemes egyszerűséggel ejti ki azt a nevet, amit szívem szerint örökre kitörölnék családom életéből. Miért kell ezt tennie? Nem okoz elég problémát nekem szobatársa? –Nem jó gyerek, nekem elhiheted.

-        Tudom, tisztában vagyok vele, azért is próbálom ennyire óvni, de hajthatatlan.

-        Én mondtam, engedd el velem Spanyolországba. –megrántva vállát csábító mosoly telepedik ajkaira. Valójában gyönyörű lány, és ha azt nézzük a korkülönbség sem eget rengető közöttünk. Közelebb húzódva hozzám ajkaimat pásztázza.

-        Nem fogom. Akkor még jobban elveszítem a látótávolságomból. Így is megőrjít, hogy fogalmam sincs jelen pillanatban mit tesz az akadémia falain belül. –morogva ejtem ki a szavakat a számon, de ez a lányt egyáltalán nem ijeszti el. Ajkait beharapva elmosolyodik.

-        Te fogsz erre kérni Andrew. –ajkaimra tapadva már nem vár engedélyemre. Bár ez elég furán hangzik, hisz én vagyok a férfi, nekem kellett volna a kezdőlépést megtennem. Helytelen. Amit most csinálunk, az helytelen. Ha Riri megtudja, összetörik a szíve. De miért gondolok rá? Hisz ő sem fontolta meg nekem, hogyan esik majd a tette, ha tudomást szerzek róla. Eltolva a fiatal lányt felpattanok, a labdát a vonal mellett elhelyezett tartóra teszem. Hátrapillantva egy kérés fogalmazódik meg a fejemben, de a lány mintha olvasna a gondolataimban. –Holnap reggel beszélek vele.

-        Köszönöm. –bólintva egyet faképnél hagyom. Megrémít a közeledése. Olívia halála óta egy nővel sem volt dolgom, hisz lefoglalt a gyereknevelés. Most mégis úgy érzem vonzódom a család gyerekkori barátjához, Hannához. A szemem láttára cseperedett érett nővé, amit jelen esetben szó szerint kell, hogy értsek. Látszik rajta, tapasztaltabb már, mint egyetlen szemem fénye, de úgy érzem ebből semmi jó nem fog kisülni. El kell kerülnöm őt, ha nem akarom lányomat még jobban magamra haragítani.

(Larissa)

Szó nélkül szelem a köröket, barátnőm a felénél feladta a testmozgást. Agyam jelzi, meg kéne állnom, beszélnem kéne vele, hisz egyedül miattam kelt fel kora reggel és jelent meg a kollégium falain belül. De megmakacsolva magam csak az ütemes levegővételre koncentrálok. Mégis mit gondolt? Majd eljön, a nyakába borulok, és úgy teszünk, mintha mi sem történt volna? Na azt biztos, hogy nem! Abban is reménykedek a mai edzéssorozaton David nem jelenik meg. Nem akarok, még vele is foglalkozni. Nem is tudom, mire számíthatok vele kapcsolatban. Kikacag? Szánakozik? Lenéz?

-        Lala, kérlek. –hangja megállásra késztet. Nem tehetem ezt vele, biztos van valami ésszerű magyarázata a tettére.

-        Mit szeretnél? –lihegésem nem csillapodik, nyújtó feladatokat végezve füleimet hegyezem.

-        Mindössze beszélni veled.

-        De hát most is azt tesszük! –felcsattanva foglalok helyet az enyhén nyirkos gyepen, majd előrehajolva halk nyögés hagyja el a számat. Bokám kicsit rossz pózban kapott szerepet ebben a gyakorlatban, az efféle terhelést még nem nagyon díjazza.

-        Elég legyen Morrison! Nem velem kéne így viselkedned!

-        Háláljam meg, hogy cserben hagytál? –hangos szóváltásunkat mindössze a korán ébredő madarak a fültanúi.

-        Te mégis miről beszélsz?

-        Hanna! A balesetem óta alig keresel! Tettem ellened valamit, hogy ezt érdemlem? –abbahagyva a feladatsort már csak őrá összpontosítok. Vádló hangnememnek köszönhetően szemei tágra nyílnak.

-        Múltkor is hívtalak, erre az új barátnőd vette fel. –szemrehányóan keresztbe fonja karjait melle előtt, tartva a szemkontaktust érzem, ezt vagy higgadt fejjel beszéljük meg, vagy semmi értelme nem lesz a mai napomnak sem.

-        Mert sértette a büszkeségem, hogy az-az ember akivel együtt éltem konkrétan, négy napig felém se szagol.

-        Képzeld, mikor megsérültél az órán, eljöttem hozzád és láthattam amint a kis barátod a személyes holmid között turkál, majd mikor rákérdeztem mit csinál megfenyegetett. Arról nem is beszélve, hogy hetyegett egy fekete hajú pomponos csitrivel. –ujjaival csettint egyet, majd közelebb lépdelve hozzám helyet foglal mellettem. Akkor már megvan miért volt a szobám olyan, mintha tornádó sepert volna végig rajta, miközben én az igazak álmát aludtam.

-        Mivel fenyegetett meg?

-        Közöltem vele, hogy elmondok mindent neked. Erre megkérdőjelezte szavaimat, hogy szerintem nekem mégis ki hinne. –mára már csak szomorúságot látok hatalmas zöld szemeiben, szívem körül enyhe fájdalmat érzek. –Őszintén. Elgondolkoztam azon, mi van, ha igaza lesz? Ha annyira kimosta a szépfiús bájával az agyadat, hogy neki hiszel és nem nekem.

-        Hanna, Hanna. Kicsi Hanna. Hát csak nem tudtad a lepcses szádat befogni, igaz? –egy erőteljes férfias hang érkezik a hátunk mögül, automatikusan barátnőm közelébe húzódok. –És te Lari, azok után, amit átéltem miattad, még el is hiszed a megkérdezésem nélkül? –szemeiben furcsa fény villan, a gonoszság apró szikráját vélem felfedezni a gyönyörű kékségben. Nem hiszem el, hogy ennyire naiv voltam.

-        Kérlek David, hagyj most minket magunkra. –hangom enyhén megremeg, egyáltalán nem a magabiztos énemet mutatom vele szemben. Így ülő helyzetben félelmetesen magasnak tűnik.

-        Rendben Csillagvirág, de ha megvolt a fejtömés, szeretnék én is beszélni veled. Elmesélni mindent az én szemszögemből, úgy ahogy valószínűleg csak tőlem hallhatod. –gúnyos mosollyal a szőke ciklon felé fordul, majd mint ahogy derült égből érkezett, úgy is tűnik el.

-        Lari, kérlek, higgy nekem. Nem jó ember. Szerintem talán én vagyok az egyetlen, aki sose hazudott neked. Gondold végig kivel barátkozol. –ezzel megfogva edzőcuccát elindul az ajtó felé. Se szó, se beszéd magamra hagy a gondolataimmal.

Sweet Again 11.

Sziasztok!
Megérkezett a legújabb fejezet. Jó olvasást!
Millió puszi, Lari. :)

(Larissa)

Ajka puhatolózva hívja táncba ajkaimat, szemét le nem veszi rólam. Tekintete fogva tart. Mosolyogva bújtatom át fején pólóját, ez a pillanat elég arra, hogy elegendő oxigént juttatva szervezetünkbe, újabb csatába hívjuk a másikat. Nyelvével befurakodva számba elmélyíti csókunkat, testem reagál érintéseire. Ujjai már nadrágom gombjainál járnak, óvatos mozdulattal fektet le a hatalmas baldachinos ágyra. A meghitt pillanatot viszont egy erőteljes ordítás, és kopogás rázza meg, barátom megrázkódik a hang hallatán. Fantasztikus. Lehet nem kellett volna ilyen drasztikusan elköszönnöm spanyol barátomtól. A meg nem szűnő kopogást hallva hangosat sóhajtok, rövidnadrágomat visszagombolva az ajtó felé lépkedek, hogy a megrovó tekintetekkel szembenézve, viseljem tetteim következményét.

-        Larissa Morrison! Azonnal húzz a kocsiba! –akadékoskodva nézek farkasszemet azzal a személlyel, akire életem során mindig számíthattam. –Ne mondjam még egyszer kisasszony! –orrcimpái kitágulnak, állatias morgás hagyja el a száját.

-        Csak akkor indulok el, ha előttem mész! –felé mutogatva csupán annyit érek el, hogy megragadva kezemet kiránt az ajtón.

-        Te nekem nem parancsolsz! Még beszélgetni szeretnék a kis barátoddal! –megállva a folyosón megmakacsolom magam, spanyol barátom, jelen esetben árulóm lehajtott fejjel figyel a liftajtóból.

-        Köszönöm Cescy, hogy szóltál apának. Valóban felelősségteljes cselekedet volt. –hangom csöpög a gúnytól, megtapsolva édesapámék diskurálása felé fordulok.

-        Ha még egyszer meglátlak a lányom közelében, garantálom neked, soha többet nem állsz lábra. Kezed, lábad eltöröm! Rá ne merjél nézni! –drasztikus szavaitól kiráz a hideg. Az egyetlen probléma mindössze az, hogy ő mindezt valóban megteszi, ha a szükség megköveteli.

-        Miért szól bele az életébe? Ha ő is akarja, magának mindehhez mi köze van? –David arcán hatalmas pofon csattan. Berohanva megfogom apám kezét, az újabb támadás elkerülése érdekében.

-        Soha nem beszélek vele! Csak menjünk már! –hisztérikus hangomat meghallva nekem is lekever egy pofont. Arcomhoz kapva kezeimet megsemmisülve állok mellette. A fenébe is, tizennyolc éves vagyok, nem öt. Miért nem hagyja, hogy éljem az életem? Kitrappolva a szobából a lépcső felé indulok. Nem érdekel, hogy négy emeletet kell gyalogolnom, inkább, mint az áruló Fabregassal kerüljek egy légtérbe. Gyűlölöm. Leérve, apám már az ajtó mellett várakozik a spanyollal az oldalán.

-        Mégis mit képzeltél? Ennyire felelőtlen lennél? Tudod egyáltalán, hogy kell védekezni? Tisztában vagy egyáltalán bármivel is? Vagy majd szülsz egy gyereket és a nem létező karrieredet is feladod? Hogy gondoltad? Hogy csinálhattál ekkora hülyeséget? –szavai vádlók, a kihalt parkoló visszhangzik ordítása miatt.

-        Most tényleg ezt kell hallgatnom? Most tényleg, ezért nem mehetek vissza az akadémiára, hogy a te szentbeszédedet eltehessem a zsebembe? Nem vagyok apáca!

-        De kiskorú vagy az isten áldjon meg! Még fogalmad sincs mi az élet! –felszisszenve szavaira annyit érek el, újabb pofon csattan az arcomon. Sírva indulok el afelé a hely felé, ahol talán végre mindenki békén hagy. Nem akarom ezt hallgatni, nem akarom apám lenéző tekintetét magamon érezni.

Fogalmam sincs, miért csinálják mindezt. Egyáltalán Fabregas mit keresett abban a szállodában? Ki szólhatott neki? Hiába érzem tudat alatt, hogy helyesen cselekedtek mind a ketten, mégis szívem egyetlen szót ordít. „Árulók!” Teljes mértékig bele akarnak folyni az életemben, amivel viszont csak annyit érnek el, taszítani fogom őket. Nem is értem, hogy jöttek egyáltalán ehhez. Fabre sem egy árulkodós kisgyerek, rengetegszer mentettem meg a seggét édesapám agytágításától. Erre most pont ő az, aki bajba kever. De egyáltalán ő volt? Mi van, ha mind a ketten jót akartak nekem? Fogalmam sincs. Szívem szerint hatalmas sikítással nyugtatnám le a lelkem, de tekintve arra egyedül vagyok, nem lenne célszerű felhívni magamra a figyelmet egy erdő közepén. Egyedül bandukolva az akadémia felé, tekintetemben már csak a csalódottság és a szomorúság tükröződik vissza. Már előre sajnálom szegény szobatársamat, ugyanis valószínűleg minden ami jó, rajta fog csattanni. Belépve a szobámba, kulcsomat ledobom az ajtó mellett található szekrényre. Egy fáradt hang szólít, éjjeli lámpája felkapcsolódik.

-        Mond Lari, jól vagy? –aggódó tekintete előhozza érzelmeimet, leroskadva ágyamra hangos zokogásba kezdek. A lány rögtön mellém ugrik, hátamat nyugtatóan simogatja. –Na! Légy szíves ne sírj. Nem lesz semmi baj. Bántott valaki? –szegény kérdéseire nem kap választ, pedig tudom, érzem, benne megbízhatok. Ő tényleg feltétel nélkül kínálja tálcán a barátságát, ami már csak rajtam áll, hogy elutasítom, vagy elfogadom.

-        David. Meg apa és ott volt Fabre. –szipogva próbálok egy értelmes mondatot összehozni, a lány felpattanva egy pohár vizet nyújt felém. –Köszönöm.

-        Nyugodj meg, szedd össze magad és szépen meséld el mi történt. –sírásom csendesedik, szemeimből a könnyek elapadnak. Bár nem tudom mióta ülhetünk így, a fáradság kezd utat törni rajtam. Hosszú napom volt, és hajnalban sem sikerült aludnom.

-        David kitalálta menjünk szobára. Igen. Nos, hát én készen álltam, hogy neki adjam a szüzességem, erre megjelent volt csapattársam Fabregas, és történetesen odahívta apámat is, aki ránk verte az ajtót, megpofozott engem is, Davidet is. –kifújva orromat, gondolkozom, mit lehetne még elmondani szobatársamnak.

-        Akkor nem történt semmi? –nemleges fejrázásom következtében felsóhajt. –Ennek örülök.

-        Hogy mondod? –felé pillantva meglepődöttségemet nem tudom elrejteni.

-        Nos, jött a suliba egy új lány, és nagyon sokat legyeskedik körülötte David. Többen látták már őket együtt. –lesújtva érzem magam. Mindenkinek igaza lett volna? Ő valóban nem jó ember? De akkor miért egyedül ő állt mellettem, mióta az életem összeomló félben van?

-        Én ezt nem tudtam esküszöm. –sírhatnékom újra feltámadni készül, a lány aggódó tekintettel mászik be az ágy alá. –Ennyire rémisztő lennék? –kacagása kissé jó kedvre derít, egy üveg whiskyt elővéve mosolyogva nyújtja át.

-        Igaz nem lehetne, de szükséges helyzetre tartogattam. –váll rántva iszik utánam egy kortyot. Az alkohol jótékonyan marja végig nyelőcsövünket, hogy enyhén köhögve megállapíthassuk, hűtve azért ezerszer finomabb.

-        Soha nem engedtem magamhoz közel egyetlen férfit sem. Még Fabregast sem, pedig nem tudom ismered-e, szemtelenül jóképű gyerek. Erre mire engedek ebből az elvemből belefutok egy nőcsábászba? Nem hihetetlen? –kacagva húzom meg újra az üveget, de a várva várt köhögés most elmarad. –Édesapám a sérülésem óta szinte hallani sem akar rólam. Az ágyúsokkal való edzésemet is a félévi vizsgákhoz kötötte, ami még minimum két hónap. Hol vagyok én még ahhoz? –újabb kortyért emelve a számhoz az üveget, Tessa keze állít meg a cselekvésben. –Legjobb barátnőm mióta kirúgták nem is kerek, ma először hívott fel három vagy négy nap után. Már idejét sem tudom mikor beszéltem vele utoljára. Ez normális dolog? –zsebkendőt a kezembe fogva morogva nézek rá telefonomra, melyen előbb említett spanyol barátom boci szemei figyelnek. Már legalább három üzenetet hagyott, és tizenöt nem fogadott hívás éktelenkedik kijelzőmön. Nem értem egy ilyen nap után mit vár? Majd nyakába borulok ő a megmentőm?

-        Figyelj. Nyugodj meg, Hannaval beszélj, lehet meg tudja magyarázni. Davidet egy picit kerüld, aztán majd meglátod nyit-e feléd, vagy Selena mellett fog lebzselni. Édesapádnak meg a barátodnak pedig adj egy esélyt. Biztos, hogy helyesen cselekedtek csak még ezt nem látod be. Gondolkozz tiszta fejjel. Ők voltak végig melletted, nem David, most mégis mindenkivel harcban állsz ezért a srácért. Megéri? –alaposan átrágva magam a szavain, néhány percig csendben szemlélem az üveg megcsappant tartalmát.

-        Tudod Tessa, te bölcsebb vagy, mint azt először gondoltam. –megborzolva haját köszönetet mondok, arcára egy puszit adva az ágy felé tessékelem. –Hosszú napunk lesz holnap, aludnunk kell.

Reggeli ébresztőmet meghallva, fáradtan mászok ki az ágyból, hogy egy újabb napot indítsak el reggeli önálló edzésemmel. Felöltözve edzőcuccomba, i-podom fülesét fülembe csúsztatom, majd a megfelelő számot kiválasztva már ki is lépek az ajtón, ám megdöbbenésemre egyik ismerősömbe botlok. Szőke hosszú haja most lófarokba van kötve, rajta is tréningruha van, amin enyhén meglepődöm. Mióta itt tanultunk, csakis edzésre vett fel hasonló göncöket, néha még arra sem, valamint sose láttam kilenc óra előtt ébren, pedig szobatársam volt. Szégyenlős mosolyát felvillantva újabb meglepetést okoz. Soha nem láttam még őt ilyennek, akár egy megtört kislány. Bár én sem festek sokkal jobban, szemeim alatt hatalmas karikák húzódnak, pirossága most erős kontrasztot ad fehér bőrömnek.

-        Csatlakozhatom? –kislányos mosolyának nem tudok ellenállni, bólintva egyet megindulok a lépcsősor felé. –Lari én sajnálom…

Sweet Again 10.

Sziasztok! 
Nos, őszinte leszek. Titania írása miatt jöttem újra vissza a blogra. Érdektelenség miatt nem akartam folytatni a történetet, de a szavai nagyon jól estek. Heti egy résszel igyekszem érkezni, addig, ameddig meg van már írva a történet. Utána, majd meglátjuk.
A képért pedig köszönet jár Tessának. :)
Jó olvasást Nektek!
Millió puszi, Lari. :)

(Larissa)

Arcom javuló tendenciát mutat, mindössze három nap telt el az ominózus eset óta, a tanár érdekes mód már nem kötekedik velem feleslegesen. Gondolom őt is megrázta az eset, hogy közel ötven évesen ilyenhez folyamodott, valamint nem kéne még egyszer megbotlania, mert akkor tényleg repül. Edzés-edzés hátán, majd az elméleti órákon részt véve,

újra edzés. Talán ennyi, amiről mostanság beszélni lehet. Hanna meg sem látogatott, ami őszintén szólva kissé rosszul esett, pedig biztos értesült balesetemről. Még csak egy üzenetet sem küldött, pedig picit elvártam volna az érdeklődést. Gondolom Mattel tölti az idejét, amit viszont megértek, mert nekem David foglalja le a szabad perceimet.

Délutáni futásom után, fáradtan lépkedek a lépcsősoron felfelé. Szerintem amolyan szívatás is, hogy ennyi futás és erőnléti edzés után még fel kell gyalogolnunk. Nehogy legyen egy lábnap utáni laza liftezés, végül is igaz. Hangos szóváltásra kapom fel a fejem, több srác kacagása elnyomja a vékony női hangot. Gyorsítva tempómon észreveszem szobatársam, amint a férfiak bűvköréből akar éppen kiszabadulni, de azok nem hagyják levegőhöz sem jutni.

-        Mi folyik itt? –erőteljes hangom most csak látszat, ám fáradságomat most háttérbe szorítva Tessa segítségére sietek. –Állítsátok le magatokat. Takarodjatok innen! –ordítva rontok közéjük, szerencsére az akadémián megvan a tekintélyem, tekintve édesapámra, valamint tudásomra. Sokan nem szerettek itt, de hál istennek az igazgatóval jól kijöttem.

-        De Larissa, egy picit sem szórakozhatunk?

-        Szórakozzatok magatokkal. De a szobatársamról a szemeteket vegyétek le. Soha, de soha egy ujjal ne merjetek hozzáérni, mert a kezeteket eltöröm. Ehhez tartsátok magatokat. –ellenvetést nem tűrő hangon beszélek, a rémült lányt karon ragadva, szobánkig rángatom.

-        Köszönöm. –megsemmisült hangon beszél, most azért sajnálom. Senkinek nem az a sorsa, hogy kiéhezett férfiak molesztálják, neki viszont részben ezt át kellett élnie.

-        Semmiség. Zuhanyozz le, és szedd össze magad. Hamarosan jön az edzés, és felkészültnek kell lenned, különben téged is kirúgnak. –monotonon beszélek, nem akarom teljesen, hogy elbízza magát és elhiggye, milyen jó barátnők leszünk. Karrieremre kell koncentrálnom, az ilyenek nem férnek számomra bele.

-        Mehetek veled? –halk hangja utat tör készülődésem közben. Igen, valóban ettől tartottam. A probléma forrása viszont az, ha ez egyszer megtörtént, megtörténik legközelebb is, ha nem teszem rá a kezem erre a lányra. Apró mosoly következtében bólintok, teljes futball szettemben az ajtó felé indulok.

-        Tudod, haragudtam rád, mert a legjobb barátnőm helyére jöttél. Viszont ez még nem jelenti azt, hogy nem lehetünk jóban. –tudja, hogy felé intézem a szavakat, ezt hangos sóhaja is elárulja. Nem reagálja le, ugyanis már így is késésben vagyunk, hála a kis közjátéknak.

-        Sziasztok lányok! –David a szokásos kézcsókkal üdvözöl, mosolyogva bújok egy pillanatra karjai közé. Úgy érzem kezdek túlságosan is kötődni hozzá. Eddig senkivel nem sikerül ilyen bizalmi kapcsolatot kialakítanom, pedig volt egy-két srác a közelembe, aki a csillagokat is lehozta volna, csak együtt legyünk. –Edzés után találkozunk Csillagvirág? –bólintva egyet a maradék távolságot a pályáig futva teszem meg. Üdvözölve a tanárt meglepődve konstatálom, nem Mr. Johnson áll velem szemben.

-        Na, mivel mindenki ilyen szépen összegyűlt, szeretnék Önöknek bemutatkozni. Edward Lewis vagyok, Mr. Johnson helyére érkeztem. A tegnapi nap folyamán beadta a felmondását. –fejem leszegem, de még utolsó szempillantásommal láthatom barátom elégedett tekintetét. Hiába mondtam ne csináljon semmit, mégis közbenjárása segítségével edzőnk elhagyott minket. Elkezdődik a bemelegítő kör, de Tessa nem nagyon bírja a kiképzést. Mögé rohanva, elkezdem hátánál fogva tolni. Muszáj teljesítenie, hiszen az új edzőnél tiszta lappal indulunk. Itt még nincsenek kialakított képek, sem előítéletek. Ha most rendesen dolgozik, kis kedvenccé válhat. Érzem izmai megfeszülnek, ellenkeznek az éppen kapott terheléstől. De muszáj megcsinálnia.

-        Gyerünk Tess! Képes vagy rá! –kiabálva tolom tovább, a testem megmakacsolja magát. Nehéz magamat is mozgásban tartani, valamint őt is. Fogalmam sincs, hogyan került be az akadémiára, hiszen ahhoz teljesítenie is kéne, viszont az ő kondija egyszerűen a béka feneke alatt található.

-        Nem megy Lari. –megállva előtte szétnézek, majd mikor megbizonyosodom arról, senki nem figyel, egy apró pofont keverek le neki.

-        Olyan nincs. Napról napra jobb leszel, csak ne add fel! –nógatva ugyan, de letudjuk a kötelező köröket, majd nekikezdve a nyújtásnak más szemmel kezdem el nézni újdonsült szobatársamat. Neki egyáltalán nem könnyű itt lenni, és még én sem könnyítettem meg a dolgát. De mától minden változik.

Elérkezett az esti szökés ideje. Mosolyogva pillantok végig magamon az egész alakos tükörben, majd elégedetten konstatálom a lehetőségeknek mérten kihoztam magamból a maximumot. Telefonom ütemes zenélése töri meg mustrálásomat, felvéve a készüléket Hanna neve villog a kijelzőn. Szívem kettészakad. Fogadjam a hívást, vagy dacból utasítsam el? Hisz akárhonnan nézzük három napja felém se szagolt, ami egy barátságba szerintem elég gáz. Tessa felé nyújtva a készüléket kérlelő tekintettel figyelem.

-        Igen tessék? Larissa Morrison telefonja. –értve a célzást fogadja a hívást, helyet foglalva mellette füleimet hegyezem.

-        Ó szia! Hanna vagyok, Larit merre találom? –szótlanul mutogatom el neki barátom nevét. Talán, ha ezt megtudja, nem fog zaklatni.

-        Elment Daviddel valamerre. A telefonja itt maradt. Adjak át neki valamit, ha visszaér?

-        Nem köszönöm, majd keresem holnap. –gyors köszönés után nem vár választ, már csak a búgó hangra leszünk figyelmesek.

-        Hát, ez fura volt.

-        Négy napja nem keresett. Szóval kicsit megérdemelte. –meghallva ablakomon koppanó apró kavicsokat, mosolyogva intek a lánynak. Kilépve a párkányra, szokásos játékunkat játsszuk, én egy ugróművészt meghazudtolva vetem le magam a mélybe, barátom pedig ügyeskedve kapja el apró testem.

-        Ez aztán a landolás Laris. –apró puszit adva szája sarkára, talpaim földet érnek.

-        Szebb volt az elkapás. –kacsintva egyet megfogom kezét, majd mosolyogva indulunk el az erdő felé. Szerettem vele lenni, gyomrom apróra zsugorodva jelezte a szerelem lassan utolér. Nem tudom mit kéne tennem. Valljak színt neki? Vagy inkább titkoljak el mindent?

-        Figyelj kis csillag. Arra gondoltam, hogy tölthetnénk ezt a kis időt kettesben. –ujjai között megforgatva egy hotelszoba kulcsát, azt hiszem elég nyilvánvalóan jelzi szándékait.

-        Dave, én ebbe egyáltalán nem vagyok még biztos, hogy ez jó ötlet. Alig ismerjük egymást. Inkább menjünk el valamerre.

-        Ugye nem gondolod, hogy sakkozni fogok? Férfi vagyok, te pedig egy vonzó nő. –felcsattanása egyáltalán nem tetszik, de vonzódom hozzá annyira, hogy talán beadjam ma este a derekam.

Sokáig tartogattam szüzességem az igazinak, és szerintem ez maga a félisten David az én életemben. Ilyen fiatalon még ezek nagy szavak, de úgy érzem mellette boldog vagyok. Még nem okozott szomorú perceket, ellentétben hatalmas barátaimmal, akik eltűntek az éterben. Fabre sem keresett azóta, mióta édesapám kirakott az edzésekről, Hannaról pedig ne is beszéljünk. Csalódtam bennük, bár én is kereshettem volna őket. De miért pont én? Hisz nekem volt egy hatalmas balesetem, és az én arcomat törte össze egyik tanárom. Akkor miért én emeljem rájuk a telefont? Pedig Cescy is megígérte, soha nem fog elhagyni. Hol vannak a nagy szavak?

Gondolataimba mélyedve lépkedek amellett a srác mellett, aki talán ma éjszaka megkapja féltve tartott erényeimet. Végül is, ha azt nézzük, Hanni egy egyéjszakás kalandnak köszönhetően vált meg ettől a kincstől, legalább én ezt a fiút ismerem. Valójában ismerem? Vagy csak úgy érzem? Belépve a recepcióra, érdeklődve pillantanak felénk a hotel dolgozói. Nem éppen emberi időben érkezett két fiatal, akiknek az arcukra van írva mit is terveznek valójában.

-        Lari? –az ismerős hang felé kapva tekintetemet, titkon örülök megjelenésének. –Mit keresel itt? –hatalmasat sóhajtva kissé arrébb tolom. –Lari! Mit csinálsz itt ezzel a férfivel? –hatalmas barna szemeiben düh csillan, nem tudom hova tenni ezeket az érzéseket.

-        Laris, szívem. Gyere! –David behízelgő hangjára gyomrom összerándul, fogalmam sincs mit tegyek.

-        Lari, kérlek. Hazaviszünk! –éppen ma emlegettem Fabregast, most mégis haragszom rá. Eddig nem jelentkezett nálam, most mégis kérlel, menjek velük. Nem akarok! Most az egyszer nem akarom ezt a lépést megtenni. Nem akarok máshoz alkalmazkodni, főleg nem egy olyan emberhez, aki eddig a percig nem is tudta, hogy létezem.

-        Majd beszélünk Cesc. –hangom sivár, arca megrándul a közömbös hangleejtésemnek köszönhetően. Szívem körül tompa fájdalmat érzek, nem érdemelte meg. Jó énem kérlel, kérjek bocsánatot és vitessem magam haza. De az azt jelentené, édesapám megtudna mindent. Erre pedig még nem készültem fel. Követve a kék szemű fiatalt, hatalmas sóhajtással lépek be az általa lefoglalt szobába. Az életem itt vesz gyökeres fordulatot…