Összes oldalmegjelenítés

2017. augusztus 23., szerda

Chapter 60.

Sziasztok!
Köszönjük az eddigi szavazatokat, továbbra is várjuk. :) Akinek van egy kis ideje, kérünk titeket írjatok pár sort, vagy a klikkekkel mondjátok el a véleményeteket. Nagyon fontos számunkra! A megtekintésünk folyamatosan nő, és ezt Nektek köszönhetjük!
Nem is ragoznám tovább, jó olvasást mindenkinek!
Puszi Lari, Tessa.:)

(Ramos)
Kiszállva a kádból, boldog mosollyal az arcomon indulok el szobánk felé. Milyen érdekes, hogy többes számban beszélhetek, ugyanis Lari egy ideje már itt tölti mindennapjait. Belépve az üres helységbe, szívem hatalmasat dobban. Rettegve pillantok a párnámon található cetlire, túlságosan is élénken él még gondolataim között a fél éve történt dolog. Kezemet ökölbe szorítva, elindulok a lap felé, amit remegő kezeim segítségével fel is emelek. Kinyitva a papírt, szerelmem gyönyörű írása mutatja meg magát. „Sajnálom, hogy nem várlak meg, de fáradt vagyok. Az edzésen találkozunk, csókok L.” Hangos sóhajjal olvasom el az utolsó szót, mire lelkem megnyugszik. Miért van rossz előérzetem? Valami legbelül azt súgja nekem, hogy nem látom többet. De ezt a hangot nem tudom most kiűzni agyamból.
(*)
A Real Madrid futballklub számomra már több mint az élet. Soha nem tudom kifejezni egészen pontosan magamat, hogy mit is gondolok erről. Megnyugszom, ha az öreg Santiago Bernabeu kapuján belépek, és boldog vagyok a csapattársak mellett. Vannak dolgok, amiket az élet elvesz tőlünk, de úgy gondolom a Real Madrid sok mindent ad mind a dolgozóknak, szurkolóknak, focistáknak és edzőknek egyaránt. Hitet, reményt és rengeteg szeretetet. Nem tudnám már magamat elképzelni egy másik csapat védőjeként, innen szeretnék visszavonulni is.
-        Ramos! Ideje lenne bevonszolni a seggedet! –Ronaldo hangja üti meg a fülemet, gondolatmenetemnek hála, teljesen elhatárolódtam a környezetemtől. –Lari már megint hol van?
-        Azt írta, hogy mentsük ki valahogy az edzőnél.
-        Fogd a bokájára, Mourinho csodálkozni fog, de megérti. –bólintásom következtében együtt vonulunk ki a pályára, vigyorogva tekintek végig a melegítő társaságon.
-        Larival mi van? –a tréner hamarabb kérdezett rá hiányára, mint azt sejtettem.
-        Nem érezte túl jól magát, a bokája meg volt duzzadva, és azt jegeli. –szemrebbenés nélkül hazudok Mounak, de ez a kis füllentés egyáltalán nem okoz gondot.
-        Várj! Ugyanarról a lányról beszélünk?! –kétkedésén felnevetek, csodálkozó tekintetét összevonja.
-        Igen mester! Nem engedtem, hogy eljöjjön, nem festett valami fényesen. –bólintása után beállok a srácok közé, ugyanis izmaimat a tréning előtt meg kéne egy kicsit mozgatni.
-        Erőnléti lesz ma este is, tudom, hogy délelőtt elfáradtatok, de most ideje felpörgetni magatokat egy kicsit. – Tessa lép fel a pálya szélére, Mou arca enyhén eltorzul. Mellélépve hevesen gesztikulál, majd hatalmas bólintás után hitetlen arccal pillant felénk. –Ronaldo és Ramos! Gyertek ide! –ereimben megfagy a vér, arcomra szerintem kiül a rémület. Mi van akkor, ha minden most derül ki?
-        Beszélnem kell veletek, ideje tiszta vizet önteni a pohárba. –vékony hangjától most az egyszer kiráz a hideg, nem készültem még fel arra, hogy Tessa szépen megkavarja körülöttem a szart.
-        Mégis mire gondolsz? –Ronaldo átszellemült arccal, hatalmas mosollyal pillant kedvesére, aki jelen esetben bűntudattal telve néz vissza rá.
-        Lefeküdtem Ramossal. –két szó, és úgy érzem, a karrieremet is tönkreteheti. Cristiano pár másodpercre lehunyja szemeit, majd fordulásból a földre terít. Erős ütéseket mér arcomra, de nem védekezem. Ha Lari férfi lenne, tőle kellett volna már ezt megkapnom. Ez már kiérdemelt volt.
-        Állj már le! –Coentrao, Marcelo és Pepe siet segítségemre, megfogva az őrjöngő portugál vállait, lerántják rólam. Szám, valamint szemöldököm felrepedt, szemem alatt pedig valószínűleg színátmenetes monokli fog megjelenni pár órán belül. Köhögve egyet, vért köpök a mesterien munkált fűre, majd mit sem törődve az értetlen tekintetekkel, lesétálok a pályáról. Nem tudom mi értelme volt mindezt közölni a portugállal, hiszen megbeszéltük, hogy senkinek nem jelentett semmit, ráadásul mind a ketten részegek voltunk.

(Dulce María - No Sé Llorar)
Belépve a fürdőszobába, letörlöm arcomról a vért, majd végignézve sebeimet rájövök, szemöldökömet össze kell varrni. Elhúzva számat gyors pakolásba kezdek, utam rögtön a kórház felé vezet. Egy percnél többet sem akartam már a stadionban tölteni, túlságosan is felborzolta Tessa a kedélyeket. Arcomba húzva süsümet, lehajtott fejjel sétálok a baleseti felé, ahol egy hasonló kinézetű ember ül. Kezére egy fehér felső van tekerve, amin már foltokban átütött a vér. Sápadt arcát elnézve, nem sok erő lehet már benne. Leülve mellé, láthatóan megmozdul, mire megérezve illatát, rájövök, barátnőm ül mellettem.
-        Lari?! –suttogva beszélek hozzá, hitetlen tekintetét rám emeli. Szájtátva pillant arcomra, sebeim felé kapva, remegő kézzel simít végig arcom ép részén.
-        Mi a franc történt veled? –a zavartság tisztán kihallható szavai mögül, lehunyva szemeimet, hangos sóhajjal készítem fel magam a válaszadásra.
-        Tessa elmondta Ronaldonak. –keze félúton megáll a levegőben, dühösen csap ép kezével homlokára. –Mi van a kezeddel?
-        Ronaldo felhívott, és a fejemnek vágott egy-két dolgot. Én meg kivertem a kocsim ablakát. –váll rántva magyarázza meg a tetteit, csuklója felé nyúlva, le akarom venni a pólóját róla. –Ne! Elég ronda. –elhúzva száját behunyja szemeit, viszont én nem állok meg a cselekvésben. Vékony testét egy fekete pulóver takarja el, így a pólóját sikeresen fel tudta használni a cél érdekében. Apró kezéből ömlik a vér, az üvegszilánkok tisztán láthatóak a sebben. Hangos szisszenéssel jutalmazza okos tettemet, ugyanis az ép bőrrészt végigtapogatva rájövök, olyan helyen is van szilánk, amit nem lehet látni.
-        Idióta. –visszarakva kezére a nedvszívónak használt rongyot, átkarolom vállát, és úgy várjuk az orvosunkat.
-        Önök ott, kérem, jöjjenek be! –belépve az ajtón, hálás tekintetet eresztünk meg az orvos felé. Szerencse, hogy nem mondta ki a nevünket, bár így is nagy a valószínűsége annak, hogy lebuktunk. –Nem gond, ha mind a ketten bent vannak a vizsgálat alatt? –nemleges fejrázásunk következtében végigméri sérüléseinket.
-        Az övé csúnyább, és fontosabb is. –Lari felé bökve a háttérbe húzódok.
-        Nos. Sok vért vesztett, valamint a sebet le kell fertőtlenítenem, és ki kell szednünk a szilánkokat. –szerelmem rémült tekintetét rám emeli, bal oldalára lépve megszorítom ép kezét. Egy kisebb vattapamaccsal felitatja a szakszerű ellátáshoz szükséges fertőtlenítőszert, majd óvatos mozdulatokkal a nyílt seb körül letisztítja a felületet. Szerelmem hangos szisszenéssel tűri a nem éppen kellemes cselekedetet, de tudja, ő volt a ludas. Csipeszt véve kezébe a hatalmas vágásoknál szedi ki a szilánkokat, Lari viszont megkövült arccal ül, és fájdalmasan nézi apró kezét. –Naponta át kell kötözni, több üveget nem érzek a húsban. Bármi problémája lenne, azonnal jöjjön vissza. Az efféle sérülés nem játék! –az orvos dorgáló hangon szól Larihoz, aki aprót bólintva lepattan az ágyról.
-        Felhívhatok valakit? –felém pillantva várja válaszomat, zsebembe nyúlva, kezébe helyezem készülékemet. Az ajtó felé indulva, halvány mosolyt ereszt meg felém, majd eltűnik a zajos folyosón.

(Larissa)

Kilépve az ajtón, kiráz a hideg. Kezem miatt valószínűleg gyulladás van a szervezetemben, így a láz sem kizárt. Fülemhez szorítva a készüléket, reményekkel telve várom, hogy kedvenc portugálom hangja felcsendüljön a vonal túlsóvégén. Elsétálva a bejárthoz, Sergio komor arcát pillantom meg az üvegen keresztül, amint egy nagyobb kötéssel a fején sétál a folyosón. A készülék sípolva adja tudtomra, hogy a hívott fél magasról tesz az emberek fejére.
-        Minden oké? –kérdésemet Sese felé intézem, aki átkarolva, lassan bólint.
-        Három öltéssel összevarrták, de semmi baj. Te jól vagy? –aggódó hangneme a mai napig meglepő számomra.
-        Aggódom Ronaldo miatt. Képes arra, hogy valami orbitálisan nagy hülyeséget csináljon, és ez egyáltalán nem megnyugtató most számomra. Legalább azt tudom, hogy te rendben leszel, de róla semmi információm nincs. –sajnos túlontúl ismerem ahhoz portugál barátomat, hogy egy-két dologban kiismerhető legyen számomra. Rokon lelkek vagyunk, ami néha jó, néha pedig borzalmas.
-        Nem tudtad elérni? –nemleges fejrázásom következtében beugrik testvérem arca. Beírva számát, egy helyben totyogva várom az ismerős hangot.
-        Igen, tessék? Itt Tessa Swallow.
-        Ronaldo veled van? –köszönés nélkül vágok bele a közepébe, nem érek rá most bájcsevegni.
-        Nincs, és nem is tudom, hogy hol van. Még csak sejteni sem sejtem. –bűntudattól csöpögő hangja egyáltalán nem hat meg, bontva a hívást idegesen túrok hajamba. A szikra hirtelen ér utol, a megvilágosodás érzése most fantasztikus.

-        A kocsim elég ocsmány. El tudsz vinni abba a bárba, ahol régen rendezték nekünk a búcsúztatót? –szerelmem bólintása kissé megnyugtat, most már csak abban reménykedem, hogy meg is találom barátomat. Apró csókot adva arcára, autója felé indulok.


(Ronaldo)
Azt hiszem, most mondhatom el, hogy teljes és kiegyensúlyozott az életem. Itt van mellettem életem nője, aki mindig is az volt és mindig is az lesz. Nem utolsó sorban pedig szerelmünk gyümölcse is itt van a karunkban, ennél többet pedig egy ember szerintem nem is kívánhat. Jó még egy gyermek azért eléggé növelte volna az önbecsülésem, de minek panaszkodni, ha most minden jó. Ha a fejemben a család szónál ez az idillikus állapot szerepel?!

-          Ronalo szeretnék hazamenni. - feleségem szavai mosolyra késztetnek majd még pár szót beszélve a rendőrökkel az autóm felé kezdem el őket terelni. Hiába egyedül utaztam most mindenhova a csomagtartóból fél perc alatt varázsolok elő egy gyerekülést, ami Tessát annyira meglepte, fél percig mozdulni sem tudott. - Ennyire biztos voltál benne, hogy ma hazamegyünk veled, vagy mindig nálad van? - vicces féloldalas mosoly bujkált a szája szélén, amit én egyszerűen imádtam. Minden percben új dolgot tudnék mondani, hogy miért szerettem bele ebbe a nőbe.
-          Biztos voltam benne, hogy meg tudjuk beszélni a dolgokat, mert normális, na jó többnyire normális emberek vagyunk, akik teljesen őszinték egymással bármi is legyen. Amúgy pedig mindig nálam van az ülés, nagyon jól elfér mellette az edzés cuccom. - tipikus mosolyom elővéve fordultam felé miközben felbőgettem a motort. Imádtam ezt az érzést, amikor a száguldó csodádnak előcsalogatod a hangját és az szebben búg, mint egy doromboló kiscica.

Mondhatjuk azt, hogy még be sem indítottam a motort mikor feleségem a rádió felé nyúlt majd egy random zenét kezdett el hallatni a rádióból, ami mellé persze nem maradhatott el az éneklés sem. Mindig is tudtam, hogy gyönyörű hangja van, de sajnos nem mondtam neki sohasem elégszer, hogy érezze én mellette vagyok és törődöm az ő karrierjével is nem csak a sajátommal. De most, hogy énekel most hallom csak igazán, hogy milyen boldog. Nem tudom lehetséges e ezt így hallani, de ha nem én akkor is hallom. Hogy jobb kedvre derítsem még jobban én is nekikezdtem a családi éneklésnek, amit köztudott, hogy nem kéne hiszen a hangom egy repedt fazék hangjához képest... De feleségem tűri és velem együtt nevetve zengi a sorokat. Tisztára, mint egy boldog család. De vajon ez így is marad?

(Tessa)

Alig vártam, hogy vége hazaérjek és ezzel magam mögött hagyjam az egész ápoló mizzériát. Nem volt már szükségem erre csak a férjemre, akire annak ellenére, hogy nem éppen volt az utóbbi hónapokban mellettem nem tudtam rá rosszallóan nézni. Boldog voltam, hogy ott van mellettem és most már nem is lesz ez másképp.
A házba belépve Catat már az ölemben kell felvinnem és a kiságyba raknom. Nagyon lefáraszthatta az, hogy némiképp egy teljesen új embert láthatott a megszokott Matías helyett, na meg persze megismerhette azt a személyt is, aki az édesanyja megkeserítője volt egész fiatalkorában.
Amint bezárom a gyerekszoba ajtaját két kéz fonódik a derekamra férjem pedig apró csókokat lehelt a nyakamra. Őrjítő volt már ez a pár másodperc testi kapcsolat is és a testem folytatásért kiáltott, de tartottam magam, ami jelzem nagyon nehéz volt. Erősnek akartam látszani amennyire csak lehet, így összeszorítottam a szemem és a körmeimmel már-már a húsomba vájtam.
-          Ne csináld ezt Tess. Őrülten kívánlak már nagyon régóta. – a válaszomat meg sem várva lökött a falnak és kezdett el vadul csókolni és pedig megadva magam vetettem magam a karjaiba. Kezemmel egész testét elkezdtem bejárni, míg ő a nyakamat csókolta és követte példám. Végül lábaimmal átkaroltam a derekát ő pedig a háló felé kezdett el velem hátrálni. Hihetetlen milyen kondiban volt, hiszen pille súlyomat is úgy emelgette, mintha egy rongybabát mozgatott volna. – Erre vártam már nagyon régóta. És esküszöm neked, hogy amíg távol voltam semmi sem történt köztem és Irina között. – pár másodperc kellett mire felfogtam, hogy mit mondott és próbáltam nyugodtan értelmezni.
-          Hagy vegyem számba. Mi most éppen pár hónap kihagyás után szeretkezni készültünk, igaz? Te pedig felemlegeted a volt barátnődet. – persze lelkem mélyén tudtam, hogy na nekem aztán semmi jogom nem lenne ezt felhozni neki főleg, hogy köztük semmi sem volt.
-          Tessa ezt most komoly? Éppen meggyónom itt neked bűneimet, hogy semmi sem történt és megbízhatsz bennem, te pedig kiakadsz? Van valami baj? – „Baj? csak az van…” Mellé ültem az ágy szélére, majd az ujjaimmal kezdtem el játszani miközben nagyon erősen fixíroztam őket.
-          Nem semmi baj nincs. Csak nagyon hiányoztál és felzaklatott, hogy szóba hoztad azelőtt Irinát, hogy éppen házas életet akartunk élni. – utolsó mondatomon férjem jót nevetett, ami engem is nevetésre késztetett. Vicces volt, ilyen szóösszetételt hallani tőlem, de a nevetés inkább erőltetett volt. Valójában iszonyú lelkiismeretfurdalásom támadt. Most kaptam vissza a családom és egy félrelépés miatt, ami tényleg csak egy félrelépés volt tönkre tehettem mindent. És sajnos nem tudom, hogy ezzel a lelkiismeretfurdalással tudok e majd élni, vagy egyáltalán úgy a szemébe nézni, hogy ne süllyedjek méterekkel a föld alá. Azzal pedig, hogy Ronaldot megbántottam, megbántottam Larit is, a testvéremet, aki mindig mellettem állt bármi bajom is volt és bármilyen hülyeséget is csináltam én pedig mocskosul elárultam őt. Most pedig nagyokat kellett sóhajtanom, hogy ne bőgjem el magam.

Reggel arra keltem fel, hogy könnyek áztatják az arcom. Elég rosszat álmodtam és még a lelkiismeretfurdalás is mardosott belülről. Nem tudtam, hogy ez ilyen feszítően rossz érzés és eddig nem is éreztem, amíg a férjem nem tért vissza és nem csöppentem vissza a valóságba. Sajnos nem tehettem ezt az egészet semmissé, de muszáj voltam a lelkemen könnyíteni, mert éreztem máskülönben ez az egész felemészt.
Meggondolatlanul cselekedtem, így egy egyszerű szettbe öltöztem fel, amit át se gondoltam, majd már indultam is a gyerekszobába Catáért. Út közben pedig gyorsan felhívtam a nagyszülőket, hogy egy órára vigyázzanak a kicsire. Persze semmi kifogásuk nem volt ellene, hiszen amúgy is régen látták az unokájukat.
Nem is értettem miért, de a következő pillanatban már a Bernabeu zöld gyepén álltam arra várva, hogy Ronaldo és Ramos odaérjenek elém. Egyszerűen muszáj voltam tisztázni a történteket még akkor is, ha láttam lelki szemeim előtt, hogy mi lesz a reakció a nagy Cristiano Ronaldotól. De a lelki szemeim nem ismerték ezek szerint elég jól a portugált, hiszen mondatom után Ramos arcát percek alatt öntötték el a vércseppek. Mourinho felkaromnál fogva húzott le a pályáról Marcelo pedig pillanatok alatt érkezett a segítségére.

-          Tényleg muszáj volt ezt? Edzés közben idejönni és jelenetet rendezni és tönkretenni négy életet, Lariét, Ronaldoét, Ramosét és még a kicsi Catáét is, te normális vagy? – nem tudtam elhinni, hogy még Marcelo sem ért meg, de persze ezt egyáltanán nem is várhattam, el tőle. Hülye voltam és most várhatom, hogy valaha lesz-e esélyem arra, hogy újra jóvá tegyek mindent..

2017. augusztus 19., szombat

Kitérő, kitekintő 100.000

Sziasztok!

Hálásan köszönjük Nektek, hogy a blog szépen lassan újra életre kel. Tekintve a 100.000-res megtekintést, hoztunk Nektek a lányok életéből egy-egy apró szösszenetet, ami kicsit hosszabb fejezet, mint a megszokottak. 
Felhívnánk figyelmeteket az oldalt zajló szavazásra, valamint kérnénk Titeket, valahogy jelezzétek elégedettségeteket, vagy éppen elégedetlenségeteket, hogy tudjuk jó, vagy tudjunk javítani az elkövetkezendő fejezetekben.
Jó olvasást Nektek, a 60.fejezet pedig szerdán érkezik.
Puszi Lari, Tessa.:)



(Tessa múltbéli jelenet)

Sokakban biztos felmerült már az a kérdés, hogy ha mindig is énekes és színésznő akartam lenni, mit is kereshettem egy futball akadémia falai közt és miért nem egy művészeti iskolába jártam?! Hát az élet, mint tudjuk sajnos soha nem ilyen egyszerű. Ahhoz, hogy valami jó történjen veled előtte nagyon sok negatív hatásnak kell érnie. Negatív hatásokból pedig sajnos nekem még több is kijutott, mint szerettem volna. A Tessa nevet már akkor megkaptam mielőtt a nevelő intézetbe kerültem volna, de a Swallow név egyszerűen csak kiválasztott magának. Az intézmény dolgozói a nyári időszakban mindig kivittek babakocsiba sétálni az udvarra és egy madár mindig a kocsira szállt és addig nem tágított, míg be nem mentünk. Valószínűleg ő is ugyanúgy szerette Rose, a dajka énekét, mint én, ezért is csatlakozott minduntalan hozzánk a délutáni sétánkban. Így kaptam meg természetesen a fecske után a Swallow nevet ezen pedig később sem változtattak, miután örökbe fogadtak. De ezzel nincs is semmi probléma, nagyon jól megéltem mindig is a kis saját nevemmel és életemmel. Az akadémián eltöltött évek alatt nyert úgy igazán valamit az életem, amikor megismerkedtem Larival, ő erőt adott nekem és az új célomnak, ami akkor a foci volt, tehát neki sikerült elérnie, hogy nyissak afelé is. Miután neki valóra vált az álma már csak azon voltam, hogy nekem kell ugyanezt elérnem, így még többet hajtottam, majd jött az a bizonyos meccs, amikor megtudhattam, hogy majd Guardiola is a vonal mellől figyel. Hihetetlenül maximalista vagyok és mindent annyira, de annyira tökéletesen akartam összetenni a játékomban, hogy egy saját teljesen tökéletes buborékba pakoltam be magam aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy ez a közeg eltűnt, a buborékom pedig hangos sikítás kíséretében durrant kegyetlenül szét.
A fájdalom miatt lüktetett a fülem, a szívem az adrenalintól vert hevesen, a lábam pedig érkező társam csúszásától vált egy óriási vérző fájdalomtengerré. Nem mertem ránézni a lábamra, gyenge voltam és egyben az álmaim önző őrzője. Úgy voltam vele, ha nem látom, akkor talán nincs is ott. De a fájdalom egyre csak jött és utat tört magának. Fél szemmel mertem csak a pálya széle felé tekinteni ahonnan két dolgot láttam teljesen biztosan. Egy: Josep Guardiola távolodó hátát látom, kettő: a orvosi stábtag autóval jön elém, hogy lesegítsen a pályáról. Ha ekkora a baj örülhetek, ha valaha fogok tudni még járni…
Már majdnem két hónap telt el a balesetem óta, a lábam helyrepakolását pedig szerencsére olyan orvosok vezették, hogy teljesen biztos voltam benne, hogy semmiben nem szenvedek hiányt és évek múlva már csak az emlékeimben fog ez a szörnyű baleset élni. Esténként mikor lefeküdtem és lehunytam a szemem egy dallam kezdett el motoszkálni a fejemben, ami nem hagyott nyugodni. Aztán már nem csak este szólt a gondolataimban hanem napközben az utcán, a közértben és már a gyógytornán is. Tudjátok, mint amikor meghallgattok egy számot aztán egész nap azt dúdoljátok újra és újra és újra, mintha végtelenítve lenne egy adott szám a fejetekben, de egyszerűen nem tudjátok megunni. Én pontosan ezt éreztem, amikor pedig a bokámra tett rögzítők lassan kezdtek egyre kisebbek lenni és az alkalmak mikor viselnem kellett őket pedig egyre ritkábbak ismét eszembe jutott egy dallam, AZ a bizonyos megunhatatlan, ismétlődő dallam.
Az orvosaim sajnos már a sérülésem első percében felvilágosítottak, hogy soha többé nem szabad majd pályára állnom, hiszen azzal az egész életemet, de a lábam egészségét mindenképpen kockára tehetem, de azért én próbáltam valamilyen kapcsolatot tartani a játék és magam között. Ezzel pedig átvitt értelemben Lari és magam között is, ott éreztem egyedül, hogy ő is velem van, így sokszor ültem ki a pálya szélére. Annak a pályának a szélére, ami megváltoztathatta volna az életem, ehelyett… Végül is megváltoztatta, csak akkor még nem tudtam, hogy mi lesz az az új irány, elvégre ahol bezárul egy ajtó, ott kinyílik egy másik.
Ott ülve a pálya szélén a dallammal a fülemben vettem elő a telefonom, majd egyszerű sorokat kezdtem el a jegyzeteim közé írni.
All the pain and the truth                             Minden fájdalmat és az igazságot
I wear like a battle wound                           Úgy viselem, mint egy harci sebet
So ashamed, so confused                 Annyira szégyenkezem, annyira össze vagyok zavarodva
I was broken and bruised                           Össze voltam törve és meg voltam sebezve

Now I'm a warrior                                     Most már egy harcos vagyok
Now I've got thicker skin                          Most már vastagabb a bőröm
I'm a warrior                                             Egy harcos vagyok
I'm stronger than I've ever been               Erősebb vagyok, mint eddig bármikor
And my armor, is made of steel,               És a pajzsom, acélból van,
You can't get in                                       Nem tudsz át jutni rajta
I'm a warrior                                           Egy harcos vagyok
And you can never hurt me again          És most már nem bánthatsz többé

Sosem gondoltam volna, hogy egy egyszerű fejembe beköltözött dallamból valami új, egy dal lesz. Régebben is irkáltam kis rímelő sorokat a füzeteim oldalára, de nem hittem volna, hogy ez lesz az új célom, az új jövőm. Hazaérve egyből elővettem a gitárom és zongorám majd egy számítógépes rendszerrel felvettem a dalt, persze nem lett profi felvétel, de arra, amire elterveztem tökéletes volt. Az interneten gyorsan rákerestem pár nyílt estre, ahol feltörekvő tehetségek előadhatják a dalaikat, aztán a jobb és tehetségesebb énekeseket felkarolják a nagyobb producerek és elindítják őket a zenei pályán. Szerencsére ilyen estek nem csak a filmekben vannak, így nem csak egyet, de több százat is sikerült találnom. El se hittem, de a vérem úgy vitt előre, hogy nem is értettem, hogy eddig miért nem ezt csináltam. Felvéve egy egyszerű szettet megfogtam a kottáimat és elindultam az új kezdet felé…
A hely tele volt feltörekvőkkel én pedig kicsit sem lámpalázasan tapsoltam a nekem tetsző produkcióknak. Nem tekintettem senkit ellenfélnek, hiszen mindenkinek megvan a saját pillanata, így csak várnom kellett és tennem a dolgom, hogy az enyém is olyan hamar eljöjjön, amilyen gyorsan csak szerettem volna.
Abban a pillanatban valami hatalmába kerített, ahogy felléptem a színpadra. Egy hangot nem énekeltem, de már tudtam jól, hogy hazaértem. Ez az a hely, ahová tartozok, ezt szeretném csinálni életem minden hátra levő részében. Az embereknek adni, jobbá tenni az életüket a zenémmel, hiszen lelkek ezrei lehetnem még ugyanabban a cipőben, amiben én járok, és lehet csak én tudok nekik segíteni, hogy ezen túllépjenek. A közönségre vetett erős fényeket lehúzták én pedig abban a percben tudtam, hogy el kell kezdenem a produkciómat. A zongora elé leülve semmilyen más kíséretet nem alkalmaztam a dalomhoz, fölöslegesnek éreztem csak egyszerűen elkezdtem énekelni, és éreztem, hogy az elmúlt időszak eseményei, a sok fájdalom, amit az évek alatt éltem meg minden felszínre tört és egy igazi velős érzelmes produkció keretében mutathattam meg a világnak, hogy ez vagyok én, Tessa Swallow, aki arra született, hogy a színpadon álljon és az érzéseit dalokba öntse...


(Larissa múltbéli jelenet)



Tessa szavai, melyek édesanyámról szólnak, elbizonytalanítják eddigi életemet. Igazából eddig a percig, soha nem gondoltam arra, ki lehetett Ő valójában. Lelki világom attól nyugodott meg, ha legbelül egy apró dobozba elzárva, nem törődtem kilétével. De valójában ezeket az információkat meghallva, nagyon is ismertem édesanyámat. Nem csak egy név volt, a sok közül, hiszen a barnahajú szépség, akivel nem ápoltam felhőtlen viszonyt kapcsolatunk elején, valójában a kishúgom. Tehát édesapámnak a szavai egytől egyig mind hazugság volt, hisz ő tudott a lány születéséről. Sajnálom, hogy mindössze három év van köztünk, így nem emlékezhettem egyikkőjükre sem, még csak egy szempár sem köszönt vissza álmaimban. Édesapám meséi az életemről egytől egyig mind hazugságon alapult, hisz elmondása szerint, anya születésem napján halt meg. Egy része igaz, csak nem rólam kellene, hogy szóljon ez a történet. Mérgesen vágtatok nagyszüleim felé, talán ők majd elmondják nekem az igazságot. Kiszállva autómból, mosolyogva szelem át a köztünk keletkezett távolságot, de tudom jól, arcomra van írva, csalódtam a világban.
-        Gyönyörűm, hát hogy vagy? –mamika végigsimít arcomon, ráncain már meglátszanak az évek. Ősz hajának egy fekete hajráf ad megfelelő kontrasztot, hatalmas szemüvegén keresztül is látom a boldogságot a szemében, mikor megölel.
-        Mama, segítenetek kell nekem. –rémület fut végig nyugodt vonásain. –Meg kell tudnom mindent anyáról, és a testvéremről.
-        Hát tudsz róluk? –bólintásom után az ajtó felé terel. Szerintem huszonegy éve várják, hogy elmondhassanak mindent. Imádtam ezt a házat. A zsákutca végén egy hatalmas kertes ház terül el, több hektár füves területtel. Nem szerették focista karrieremet, de mégis úgy alakították otthonukat, hogy bármikor, ha kedvem támadt, ki tudjak hozzájuk menni akár egy hétvégi nyaralás keretében is. Természetesen édesapám nem nagyon engedte, hogy hármasban töltsük a napokat, de most már minden világossá vált. Hatalmas titkai voltak, amiket ha rajta múlik, a sírba is elvisz magával. Mamika egy hatalmas dobozt helyez elém, mohón kapok utána, de nyugodtságra int. –Nem kicsikém. Először eszünk, mesélsz mi történt veled mostanság.
-        Mama, ugye ezt nem gondolod komolyan? –papa most látja jónak az alkalmat az érkezéshez. Ruhája tiszta fű, arcát megkapta a kinti enyhe napfény. Levéve szemüvegét, megtörli arcát, majd hatalmas cuppanós puszival jutalmazva, helyet foglal mellettem.
-        Kicsikém, mindent a maga idejében. –pufogva nyelem le a kimondhatatlan mondataimat. Csak jót akar nekem, de mégis tűkön ülök az igazságra várva.
-        Kérlek, most fordult fel gyökeresen az életem. Szeretném megtudni végre, miben hazudtatok még nekem.
-        Mi történt? –aggódva ül le másik oldalamra, hajamon végigsimítva elém tol egy pohár hűsítő limonádét.
-        Az akadémián kaptam egy új szobatársat, akiről, mint utólag kiderült, a kishúgom. Megtudhattam, hogy édesanyám spanyol, és igazából nem a születésem közben halt meg. –fáradt sóhajom túlontúl őszintére sikeredett. Ma még enni sem sikerült, és gyomrom egy hangos korgással adja ezt mama tudomására. Felpattanva az étkezőbe rohan, gyors terítés után már tálalja is a friss ételt.
-        Ha jól sejtem, most hallani akarod a történeteteket. –bólintva kezdem a leves jóízű falatozását. –A lányunk valóban spanyol származású, de érdekes kislányom, hogy rajtunk ezt nem láttad. –elgondolkozva szavajárásán, megfigyelem az alig hallható akcentust, mely valóban arra utal, nem londoniak. –Történetesen édesapáddal egy futballmeccsen ismerkedtek meg. Olívia híres modell volt akkoriban, az egyik csapat reklámarca. Konkrétan Alexander Ferguson oldalán jelent meg mindig. A férfi lányaként kezelte. Egy híres Arsenal-Manchester United rangadón felfigyeltek egymásra, akkoriban édesapád és Matt elválaszthatatlanok voltak. Mattnek is tetszett édesanyád, de az ő figyelmét lekötötte Andrew. Szép párt alkottak, szinte mindenhova együtt mentek, ahova az idejük megengedte. Aztán jött az esküvő, és a hír, miszerint terhes lett a legtündéribb angyalkával, veled. –mosolyogva simít végig arcomon az emlék hatására. Látom tekintetét nem könnyű erről beszélni, mégis lelkükről mázsás súly szakad le, hiszen így nem kell tovább hazudniuk és apa sem kérhet arra, kerüljem őket. –Boldogok voltak, mindent megtettek azért, hogy neked boldog gyerekkorod legyen. Mindig is szerettél volna egy kistestvért, sosem voltál magadnak való. Ha játszóházba vittek, mindenkivel elvoltál. Láttad az ikerbabákat, és két évesen az első szavad majdnem ez volt. Olívia elment egy fotózásra, szinte azonnal visszanyerte alakját születésed után, de ott elájult és rögtön kórházba szállították. Kiderült, ismét babát várnak. –mosolyogva tolom arrébb a tányért, papa a háttérből könnyes szemmel figyel. –Apád meccsről meccsre járt, mégis minden orvosi vizsgálaton részt vett. Ám a kislány születése napján az orvosok fejvesztve rohantak a műtő felé. –elcsuklik a hangja, szemébe szomorúság csillan. Megszorítva kezét bíztatom a folytatásra. –Édesapádat egy mérkőzésen értesítették. Nem akart elmenni, de a kicsi erőltette, hogy minden rendben lesz. Hazarohant érted, éppen mi vigyáztunk rád aznap. –néma zokogás szakítja félbe mondandóját. Szívem szakad meg a látványtól, már éppen ellenezném a folytatást, de újra beszélni kezd. –Nem mondott semmit, csak ölbe kapott és rohant az autóig. Te sírni kezdtél. Mintha csepp lányként tudtad volna mi vár rád. Mi is kocsiba ültünk és követtünk titeket. Tudnunk kellett mi történt. Fodros kisruhába, mosolyogva totyogtál a klórszagtól bűzlő folyosón, mégis a tündéri mosoly ott játszott az arcodon. Az orvosok közölték, édesanyád feladta az életét a kisbabáért. Régebben már volt erről szó, ha úgy alakulna, inkább a babát mentsék, hisz tudja Andrew képes tisztességes gyereket nevelni belőletek. Ám ez nem így történt. Apád összeomlott az orvos szavai után. A földön ülve tenyerébe temette az arcát, te pedig odakuporodtál az ölébe. Három évesen, érted ezt? Annyira tiszta lelked van kicsikém, már kisgyerekként tudtad, hogyan tegyél jót. –kedves szavai kitérőnek számítanak, mégis a szomorú történet közepette kellemesen melengeti szívemet. –Édesapád a kislány születése napjára gyásznapot hirdetett, hisz a baba megölte a kedvesét. Nem is akarta megnézni, úgy nógattuk az öregemberrel, hogy legalább pillantson rá, hátha meggondolja magát. Faarccal jelentette ki az orvosnak, nem hajlandó őt hazavinni. Zokogtam papa karjában, el akartam vinni azt a másik tündért, akiben lányom újjászületett, de apád nem engedte. A mai napig nem tudtam ezt neki megbocsájtani, arról nem is beszélve, hogy az egyetlen kézzel fogható unokámnak is hazudnom kellett.
-        De mama, miért nem mondtátok ezt el nekem?
-        Apád megtiltotta. Kímélni akart ezektől az információktól. Nem rossz ember, csupán azt a személyt vesztette el, aki az életét jelentette neki. –szavain alaposan átrágva magam, igazából senkit nem tudok hibáztatni. Minden oldalt meg lehet érteni, szerintem én se tudnám, hogyan döntenék egy ilyen helyzetben. Sergio hevességét ismerve lehet ő is hasonlóan cselekedne, mint édesapám tette. –Tudod, nagyon hasonlítasz Olíviára. Nem tudom, a másik kis unokám éppen merre járhat, de te kifejezetten édesanyádat örökölted minden téren. Hidegséged, makacsságod viszont tipikus Morrison vér. Olyan szinten össze lettél keverve, nem tudnám kijelenteni melyikük felé húz jobban a személyiséged. A lányunknak volt ilyen tiszta szíve, mint neked. Papuskával mi is tettünk rosszat már életünk során, de Olív nem. Ő más volt, mint a többiek. Különleges volt, akárcsak te. –könnyeimet nyeldesve bújok karjai közé, hihetetlen mennyi szeretet van bennük a mai napig felém. Látom rajtuk kissé elítélik Andrew tettét, de mégsem tudják teljes szívükből hibáztatni mindezért.
-        Egyszer elhozom hozzátok Tessát. Biztosan szeretnétek, bár csendesebb kislány, mint én vagyok. –kacagva dobom hátra hajamat, hasamat alaposan elkenve nyúlok ki a közelben található kanapéra.
-        Megtennéd? Tényleg? –mamika szemébe szokatlan csillogás költözik. Talán a boldogság okozta adrenalin, talán az, hogy végre megismerheti tizenkilenc éve elvesztett unokáját. Semmi fájdalom és féltékenység nem suhan végig rajtam, pedig nagyszüleimet egyenesen imádtam, és ha tehettem kisajátítottam. De a barna hajú lánynak nem volt könnyű gyerekkora. Vele mindezt nem tehetem meg, nem rejthetem el a nagyvilág elől, ahogy édesapám tette közel húsz éve.
-        Természetesen, majd megbeszélünk egy időpontot, mikor mindketten csak pihentek, és elhozom. –mosolyogva ölelgetem meg őket, sajnos az én időm jelen esetben véges, így fájó búcsút véve elindulok a stadion felé, ahol kilencven százalék, hogy édesapám éppen edzést tart. Szívem hevesen ver, nem tudom hova tenni ezt az információ áradatot. Hibáztatni akarok valakit azért, mert ez történt az életemmel, mert édesapám nem hagyta, hogy legalább egy emlékkép erejéig emlékezzek édesanyámra. De nem tehetem. Meg kell értenem az ő oldalát is. Azt az oldalt, ami egy kemény és makacs férfi összetört lelkét jelentette. Talán végre újra egy család lehetünk. Ennek reményében szelem a mérföldeket…

2017. augusztus 16., szerda

Chapter 59.

Sziasztok! És íme, megérkezett az 59.fejezet. Köszönjük az eddigi szavazati számokat, van még egy pár nap, hogy letehessétek voksotokat a folytatást illetően.
Nem is ragoznám tovább, jó olvasást kívánunk.
Puszi Lari, Tessa.:)


(Ronaldo)

Néha el kell veszned ahhoz, hogy megtaláld önmagad tartja a mondás, de én már  azt sem tudom magamról, hogy mikor vesztem el és miért. Egy pillanat alatt vesztettem el a családom, és csak magamat okolhatom, hiszen ha nem lettem volna egy utolsó gyáva féreg, aki ráadásul még önző is a legnagyobb mértékben, akkor feleségem mellet maradtam volna. Nekem is fájt ez az elvesztés, de neki a lelki fájdalmakon kívül a fizikaiakkal is szembesült. Én bolond pedig ebbe csak most, hosszú idő után tudok belegondolni, ami ha szerintem hosszú idő, akkor Tessa szerint egy egész évszázad is, MINIMUM! Régen mindig olyan felnőtt fejjel gondolkoztam, de most, mint egy gyerek, pedig azzal, hogy másodszor is apa lettem volna meg kellett volna komolyodnom, nem pedig a gyerekem szintjét elérnem. Viszont tegnap, amikor az én pici Catam szólt nekem, de már nem is akkor hanem, amikor megláttam a családom tudtam, hogy miattuk harcolnom kell. Meg kell hódítanom újra a feleségem. Ha egyszer már sikerült úgy, hogy az első találkozásunk alkalmával konkrétan legszívesebben a fejembe vágta volna az ajtót, akkor másodjára is tudom, hogy sikerülni fog. Most pedig már jobban is ismerem, tudom mit szeret, tudom mi teszi boldoggá így csak ezeket a dolgokat kell majd erőltetnem. 

Körülbelül fél óráig engedhettem magamra az öltöző fürdőjében a hideg vizet, hogy tisztán tudjak gondolkozni. Mou nagyon meghajtott minket, a mai edzés alkalmával, de nem bántam, szükségem volt erre a kemény fegyelemre. Persze a bűneim miatt is megkaptam a rám váró büntetést edzés terén, ami majdnem egész napos tréningtervben mertült ki, de igaza van a klasszis edzőnek, hibáztam és lemaradtam a többiek fizikumától. Gyors léptekkel szálltam ki a zuhany alól, majd egy perc múlva már a parkolóban lévő autóm felé tartottam. A helység majdnem teljes üressége miatt nem volt nehéz megtalálni az Audim, amit nem kíméltem és máris majdnem 100 km/h-s sebességgel haladtam az egykoron boldog családi házunk felé. Útközben persze volt időm megállni egy virágboltnál, hiszen visszahódításról beszéltünk, az pedig ezekkel az alapokkal kezdődik. Harminc szál vörös rózsával a kezemben sétáltam az ajtó felé esküszöm remegő térdekkel. Mindennél jobban szerettem a családom, csak túl hülye, nagyképű, önző és még sorolhatnám, hogy milyen is voltam.

-          Gyerünk szívem, nyiss ajtót. – öt perce álltam ott, amikor az agyam kapcsolt, hogy lehet nincs is itthon, így már tárcsáztam is. Fenn tartottam a lehetőséget, hogy ha meglátja a nevem a kijelzőn kinyomja a telefont, de legutóbbi találkozásunk alkalmával ő is beleegyezett abba, hogy ezt meg kell beszélni.
-          Igen? – sírós hangjától egyből kiráz a hideg. „Ki ártott neki? Vagy pont miattam sír? Nem, nem lehetek ennyire önző. Ronaldo hagyd ezt abba, mert szánalmas vagy!” Válaszát már az autóban várom meg, biztos vagyok benne, hogy nem az otthonunkban van, hiszen akkor ha sír is, de ajtót nyitott volna. – Ronaldo én annyira sajnálom. Mindent sajnálok. Ha az elején nem vagyok figyelmetlen, boldog család lennénk. Nem ismertem volna meg Matíast és most nem keserítené meg az életünket. – az a szőke ficsúr, tudtam, de miért keseríti meg ezúttal az életünket?
-          Tessa kérlek ne sírj és mond el, hogy mi történt. Így nem tudok segíteni. – szipogott kettőt, amiből éreztem, hogy megpróbál erőt venni magán, de hallottam, hogy valaki hátulról is támogatja. De ki?
-          Ronaldo ne kezdj el tombolni jó? De a kislányunkat…elrabolták…


(Tessa)

Nem értem, hogy lehettem olyan idióta, hogy elmondok telefonba egy ilyen kaliberű dolgot, ráadásul Ronaldonak, aki rögtön robban. Mellesleg úgy, hogy éppen úton vagyunk a rendőrséggel karöltve, hogy visszakapjam a lányom. De ahogy meghallottam a hangját egyszerűen éreztem, hogy a lényem minden része vágyik arra, hogy a portugál a közelemben legyen, hogy újra az enyém legyen, együtt nevessünk, együtt sírjunk, együtt éljük le az életünket, ahogy azt a templomban is megfogadtuk. Jóban rosszban, egészségben betegségben, míg a halál el nem választ.

-          Most elmondod végre, hogy hol vagy, vagy hívjak fel egy magánnyomozót, hogy kiderítse? Tessa itt vagy még? Nem beszélek érthetően? – hangos kiabálásának következtében a telefont az ölembe ejtettem, ugyanis így még ott is hallottam teljesen érthetően, hogy mit mond másrészt pedig nem is hagyott szóhoz jutni, így pedig elég nehéz lett volna neki megmagyarázni, hogy mi is történik igazából ezekben a percekben.
-          Ha néha levegőt is vennél és hagynád, hogy más is beszéljen akkor el tudnám mondani, hogy éppen a rendőrökkel Madrid egyik lakásába tartunk, elárulom a címet, hogy ha megígéred, hogy semmi hülyeséget nem fogsz tenni. – fél perces csend után kapcsoltam, hogy ilyenkor inkább csak bólogat, ami a telefonos vonalon keresztül valljuk be, nem igazán látszik. – Ha csak ingatod a fejed, akár igenlően akár nem jelzem, hogy ez egy telefonos kapcsolat, amelyikben csak a hangját halljuk a másiknak.
-          Tessa most elmondod végre, hogy hova menjek vagy tényleg kerestesselek meg? – akármilyen furcsa is ezt beismerni hiányzott, még az is, ahogy kiabál rám, mert éppen valamit nem úgy teszek, ahogy neki tetszik. Alig várom, hogy találkozzak vele, de ismerem már, mint a tenyerem és tudom, hogy ha hamarabb érne oda, mint mi, akkor a végén őt vinné el a rendőrség Matías helyett.
-          Üzenetben elküldöm a címet, de kérlek tényleg ne csinálj hülyeséget, és hagyd az egészet a rendőrségre. Tudják, hogy mit csinálnak. – válaszát meg sem vártam, nem volt szükségem arra, hogy magyarázkodjon. A címet nagyon lassan pötyögtem be a készülékbe, mert hát minél később kapja meg az információt, annál később indul el, és annál később fog jelenetet rendezni, mint egy rossz spanyol szappanoperába.

Ahogy odaértünk a ház elé elküldtem az üzenetet a férjem számára, engem pedig nem engedtek kiszállni az autóból, sem a rendőrök sem Louis, inkább nem kockáztatták meg azt, hogy meglát az az őrült és valami hülyeséget csináljon. Így csak az ablaküvegen keresztül néztem végig, ahogy a rendőrök berontottak a házba. A fejemben nagyon sok forgatókönyv lejátszódott, hogy mi is történhet bent, ugyanis percekig semmi mozgást nem érzékeltem, így aggódóan néztem körbe, hátha valaki segítségemre lesz, de egyedüli mozgás férjem megérkezése volt. Amint megláttam leparkolni kiugrottam az autóból, mégsem engedhettem, hogy ő is bemenjen a házba, mikor a rendőrök kifejezetten megtiltották.

-          Hol van? Hol van az a mocsok? – idegessége teljesen megrémített, reméltem, hogy mire ő ideér kislányunkat már a karomban tarthatom majd és akkor kevésbé lesz zaklatott, de úgy látszik nem így történt.
-          Még bent vannak a rendőrök Ronaldo, muszáj megvárnunk míg kijönnek, nem kezdhetünk magán akcióba, mert ki tudja mi lenne, ha az az őrült meglátna minket, főleg így együtt. Külön engem sem engedtek be, de nemsokára kijönnek. Remélem, nemsokára kijönnek. – utolsó mondatom már csak az orrom alatt dünnyögtem el, már körülbelül tíz perce bent voltak, ami nekem minimum tíz évnek tűnt. Az egész napos idegeskedés teljesen lefárasztott és még ez a plusz feszültség, hogy nem tudom, hogy mi történik odabent kivesz minden erőmből. Kezemet tördelve állok az ajtóval szembe, amire reménytelenül tekintek, amikor kétkezet érzek meg a derekamon, amin szorosan magukhoz ölelnek. A hirtelen jött érzés könnyeket csalt a szemembe, tudtam, hogy nagyon hiányzik, de nem is sejtettem, hogy ennyire.
-          Szeretlek Tessa. Tudom, hogy idiótán viselkedtem, de tudnod kell, hogy egy percre sem szűntek meg az érzéseim irántad, míg távol voltam, csak még erősebbek lettek, és soha nem adnám fel a családom semmiért. – annyira potyogtak a könnyeim, hogy nem tudtam szabályozni a légzésem csak felé fordultam majd egy csókot adtam neki, amire már hónapok óta nem volt lehetőségem.
-          Én is szeretlek , és… - gondolatmenetemet nem tudtam befejezni, ugyanis Ronaldo félbeszakított, majd elindult engem is húzva az ajtó felé.
-          Cata! Catám! Kicsi lányom! Annyira hiányoztál! – egy pillanat alatt kapta ki lányunkat a rendőr kezéből Roni, én pedig a sírástól még levegőt is alig tudtam venni, nem hogy meg tudtam volna szólalni.
-          Celetlek Papi! – szívem óriásit dobbant erre az egy mondatra is, és most már teljesen biztos voltam benne, hogy ma nem igen fogom abbahagyni a sírást, ha ilyen dolgok történnek körülöttem.
-          Én is szeretlek kicsim. Téged is és anyát is. – egy puszit nyomott a fejem búbjára majd fél kézzel magához ölelt. Tényleg úgy álltunk ott, mint egy tökéletes család, pedig sajnos közelről sem voltunk olyanok. De ebben a percben minden olyan volt, mintha soha nem lettünk volna külön, mintha azok a hónapok, amiket külön töltöttünk meg sem történtek volna, és azt kívántam ez bár így lenne. Ahogy ott álltunk a szemem sarkából észre vettem, hogy a rendőrök bilincsben vezetik ki Matíast, majd még valakit, akit nem láttam teljesen jól a fény miatt, de amikor lejjebb jött a lépcsőn és felismertem az alakot, rögtön elkapott az idegesség. Kiszakadva Ronaldo öleléséből egyből felé tartottam, és egy óriási pofonnal jutalmaztam meg életem folyamatos tönkre tevőjét.
-          Te mégis hogy képzelted mindezt? Nem elég, hogy egész életemben keresztbe tettél nekem még most is folytatod? Normális vagy te, hogy egy emberi élettel játszol? Meg persze, hogy összeállsz ezzel a, a… - igazából nem akartam nagyon durva kifejezést használni, de nem akartam visszafogni sem magam, hiszen reméltem, hogy ez az utolsó alkalom, amikor látnom kell ezt az elviselhetetlen nőszemélyt. – Hát mondjuk ki Matías egy elmebeteg, egy pszichopata. Nem is értem, hogy hogy került orvosi pályára, én hülye meg el se kértem a papírjait. Orvos vagy te egyáltalán? – felé fordultam, hogy választ kapjak, de éreztem, hogy ezt ki kellett volna hagynom. Ördögi kacajjal kezdett el arcomba nevetni, ami nagyon megrémített. Lehet, hogy ez az ember mindig is csak arra várt, hogy közel kerülhessen hozzám? Hogy védtelen legyek és lecsaphasson rám, mint egy keselyű a vadhúsra?
-          A kis göndör hajú barátod, annyira kétségbe volt esve, hogy senkinek sem tűnt fel, hogy nem is dolgozom a kórházban, amikor egy ápolót kellett kijelölni melléd. Nagyon nagyon régóta figyellek már és most tényleg azt éreztem megérte várni és azt hittem, hogy olyan boldogan fogunk élni miután a férjed elhagyott és én megvigasztaltalak, mint ahogy azt mindig is szerettem volna. De ez az idióta visszajött és nem tudtam már hogyan távolítsam el mellőled. Ezért álltam össze a legrégebbi ellenfeleddel Sandyvel. De ő sem ért semmit, hamarabb megtaláltak minket mintha egyedül raboltam volna el a gyereket. Neki Ronaldo kellett nekem Te az ember pedig idióta dolgokra képes, ha szerelmes. Nem igaz?! – az állam a padlót verte és nem akartam elhinni, amit Matías mondott. Komolyan egy megrögzött, beteg embert hittem a legnagyobb támaszomnak hosszú időn keresztül? 

(Larissa)

Pár órával később eljutottam arra a szintre, hogy semmi kedvem nincs edzésre menni. Pedig ideje lenne elindulni, ugyanis az edző számít ránk. Váll rántva hagyok egy üzenetet az éppen tusoló Sergionak, miszerint a tréningen találkozunk, ugyanis muszáj kiszellőztetni a fejemet. Több szó nem esett köztünk a riporteres incidens után, ezért is gondoltam úgy, hogy ideje egy kicsit kocsikáznom. Beszállva gyönyörű Audimba, padlógázt adok, majd hangos farolás segítségével útnak indulok. Senkinek nem kell most tudnia, hogy az ellenkező irány felé haladok, ugyanis a ma esti edzést kihagyom. Nincs kedvem a kérdő tekinteteket sorra nézni, ahogy edzőm aggódó szempárjával sem szeretnék találkozni. Biztos hallott már a történtekről, és nem akarok magyarázkodni. Meguntam. Belefáradtam az élet kiszámíthatatlanságába, de most nem eshetek mély letargiába. Telefonom hangos zenélése térít észhez, valahogy kikeveredtem a Barcelonába vezető útra. Váll rántva nyomom tövig a gázt, ami kis autómnak meg se kottyan. „Hol vagy?! Csókok, S.” Férjem üzenete jól esik, hiszen aggódik értem. Valószínűleg ezt az SMS-t, hamarosan körülbelül húsz követi, így megelőzöm sorsomat. Lehúzódva az út szélére, szívem hatalmasat dobban. Biztos vagyok abban, hogy el akarok menni a spanyol városba? Mi van akkor, ha nem akar már látni barátom? „Minden oké, mentsetek ki valahogy Mourinhonál. Csókok, L.” Ledobva széles műszerfalamra új készülékemet, kedvenc CD-met helyezem a lejátszóba, majd maximumra tekerve a hangerőt, hosszas utazásba kezdek. Igazából innen már nincs messze a hőn áhított Barcelona, főleg az én tempómmal haladva.
(*)
Megállva egy gyönyörű kertes ház előtt, gyomrom egészen apróra zsugorodik. Van egy olyan sejtésem, hogy semmi jó nem fog kisülni ebből a találkozóból, de titkon az énem azt súgja, meg kell próbálnom, hiszen segített nekem. Mindig mellettem állt, amikor szükségem volt rá, és az üzenetében is azt írta, ha erre járok, ugorjak be. Akkor miért ne most?
Lassú mozdulatokkal szállok ki a kocsiból, majd a kapuhoz sétálva hosszan megnyomom a csengőt. Lehajtott fejjel várom a megnyugtató hangot, helyette viszont egy szőke hajú lány libben ki csinos nyári ruhában a bejáraton. Tátott szájjal mérem végig kecses mozgását, arcán rengeteg érzelem fut át.

-        Szia. Cescy most nincs itthon, esti edzésen van. –lágy hangjától kiráz a hideg, felvéve a szemkontaktust, aprót bólintok.
-        Hola. Köszönöm, de kérlek, akkor ne mond el neki, hogy itt jártam. –már éppen megfordulnék, amikor a kapu kinyílik.
-        Gyere be, várd meg. Örülni fog neked! –vidám hangja meglep, fogalmam sem volt arról, hogy tud rólam bármit is. –Cassie Mcdonovan vagyok. –mosolyogva nyújt kezet, hatalmas zöld szemeiben csupán kedvesség található.
-        Larissa Morrison, örülök. –félmosolyt megeresztve beljebb lépek a kovácsoltvas kapun. Jártam már Cescynél, de most az lesokkolt, hogy ismét ennyire lemaradtam a cselekményekben. Túlságosan is el voltam magammal foglalva, ismételten.
-        Rengeteget hallottam már rólad! Igaz, nem voltam otthon a futball világban, de másfél hónap hosszú idő. Tisztellek Larissa. –ujjongva sétál mellettem, a bejáratnál előre engedem.
-        Csak Lari. És köszönöm a dicséretet. Nem szeretnék tolakodó lenni, de Fabregas és te? –nem szerettem sohasem puhatolózni, így most is rátérek a lényegre. Büszke bólintása arra utal, rátapintottam a lényegre. –Örülök, hogy végre boldog! –őszinte mosolyom meglep, igazából tartottam attól az ördögtől, ami bennem lakozik. Féltem, hogy ha kiderül talált magának egy lányt, akkor féltékeny leszek, de szerencsére nem így történt. Cassie gyönyörű, így egy csepp rosszindulat sincs bennem.
-        A repülőn találkoztunk. Elég szomorúnak tűnt, de amikor hoztam a formám, teljesen belendült a mesélésbe. Később összefutottunk a futballklubnál, és beszélgettünk, majd elhívott egy randira.
-        Te is focista vagy? –kétkedő tekintetemen jót kacag, kezével legyintve egyet nemlegesen megrázza a fejét.
-        Én vagyok a Barcelona hivatalos reklámarca. –egyáltalán nem rémlik bájos arca, de nem is tudok már ezen agyalni, hiszen az ajtó kinyílik, és barátom lesokkolt tekintetével találom szembe magam. –Azt hiszem, én fent leszek a szobában. – hálásan nézek Cassiere, viszont legbelül rettegek a következményektől.
-        Szia Lari. –halk hangja megnyugtat, kezdeti idegességem azon nyomban szertefoszlik.
-        Ne haragudj, hogy csak így váratlanul beállítottam. –nemleges fejrázása apró mosolyt varázsol az arcomra, ugyanaz a fiatal srác, akit az Arsenal edzésén megismertem. –Hogy vagy?
-        Azt hiszem, most nem ez a legfontosabb. –morcos tekintetemet rajta tartom, kezeit védekezően emeli maga elé. –Köszönöm kérdésed, jól vagyok. A klub minden meccsen számít rám, és mindenkivel megmaradt a jó kapcsolatom. Viszont Valdes hiányol téged. –mosolya kiszélesedik, elindulva a kert felé vezető üvegajtóhoz, egy másodpercre még visszafordul. –És nem csak ő.
-        Sokan mondják, hogy nincs fiú-lány barátság, de képzeld, én hiszek benne. Mi vagyunk a legjobb példa erre. Volt múltunk, megpróbáltuk együtt, de nem jött össze. Viszont most boldog vagy, ahogy én is. Nem szeretném, ha egy-két dolog miatt megszakadna a kapcsolatunk. –őszinte monológom egyáltalán nem lepi meg, leülve a hintaágyba, vállára dőlök.
-        Sajnálom, hogy olyan erőszakos, és idegbeteg voltam, de féltem. Féltem, hogy elveszítelek, hogy ismét beáll közöttünk az a fagyos hangulat, ami miatt inkább nem is keressük a másikat. –behunyva szememet, nyugodtan hallgatom mondandóját. Rettegtem a következményektől, de szerencsére egész jól fogadta megjelenésemet.
-        Még egyszer nem követem el azt a hibát, hogy hanyagollak. Ezt megígérem.
-        Ugyan Lari. Élni fogod a saját kis életedet, és ismét elfelejtkezel azokról az emberekről, akik végig melletted álltak. –közbe akarok szólni, de lelkiismeretem nem engedi. Igaza van mindenben, hiszen most is ezt csináltam. –Csak emlékezz vissza mit ígértél, amikor útnak indultál. Azt mondtad, meg fogsz látogatni, tartod velem a kapcsolatot. Ezzel szemben, ha nem kereslek, nem beszélünk.
-        Most hiába szabadkozom, nem fogsz megérteni. Sok olyan dolog történt velem az utóbbi időben, amit legszívesebben elfelejtenék, de nem tehetem. Nem tehetem, hiszen ez alakította ki a személyiségemet. Felnőttem, talán túl korán is, bár a futball sok mindenre gyógyír számomra. De ezzel te is tisztában vagy. Tudod jól, ha valami bajom van, nem beszélek. Elzárom egy olyan ládába, amit soha nem akarok kinyitni. Kimegyek a pályára, és élem az életemet tovább. –keze hátamat simogatja, mégis úgy érzem megbántottam. Az évek alatt olyan sérelmek gyűltek fel benne, ami még helyrehozható, de a lelkén lyukat üt. Sok olyan személy van, akit soha nem akartam bántani, mégis megtettem.
-        Nem kellett volna naponta keresned. Elég lett volna, ha édesapád halálakor mellettem vagy, és nem lépsz le a temetés után, mint aki jól végezte a dolgát. –izmai megfeszülnek, láthatóan elhúzódik tőlem.
-        Sajnálom. Hányszor kell még elmondanom? Engem ugyanúgy megviselt a dolog, mint téged. Az apám volt, Cescy! Nem tudtam a szemedbe nézni, túlságosan is magamat hibáztattam azért, mert ez történt. Ha nem megyek el. Ha ott maradok Angliában, nem kellett volna mindezt egyedül végigvinnetek. De a fejem és a szívem hajtott. –szemeimbe könnyek gyűlnek az emlék hatására, de gyorsan le is törlöm azokat.
-        Önző vagy. Önző vagy, mert csak magaddal tudsz törődni, azt nem látod, hogy egyes tetteddel, mennyi fájdalmat okozol a szeretteidnek. Édesapád könyörgött nekem, hogy ne említsek semmit. Azt akarta, hogy boldog légy, és ne tudj semmiről. Mégis minden mondatában rólad beszélt, felőled érdeklődött. –szívembe éles fájdalom nyíllal, mégis visszagondolva régi életemre, nem bántam meg semmit.
-        Az lehet, hogy önző vagyok. De ebben a világban máshogy nem boldogulsz. Emlékezz vissza milyen voltam. A mai napig megtartottam azt a jó szokásomat, hogy más problémáját a sajátom elé helyezem. És mit érek vele? Megsúgom, semmit. –felcsattanva pattanok fel a hintaágyról, barátom szemei hatalmasra nyílnak.
-        Képes vagy félrerakni a problémádat? Tényleg? Hányszor kérdezted meg, hogy mi történt velem? Milyen volt az élet nélküled? Hányszor érdeklődtél a lelki állapotom után? Larissa, gondolkozz, mielőtt beszélsz. –igaza van, mint mindig. Igaz, nem szoktam meg az efféle nyíltságot, de úgy gondolom ideje tiszta vizet önteni a pohárba.
-        Tudhatnád jól, hogy még meg nem kérdezik mi van velem, nem beszélek a gondjaimról.
-        Látod? Megint csak rólad van szó. –mérgesen nézek rá, nem szeretem, ha az ember nem várja meg még végigmondom azt, amit akarok.
-        Nem fejeztem még be. De ismerhetnél már annyira, hogy bármikor számíthatsz rám. Ha elmondod mi bánt, segítek, és csak veled törődöm. Viszont úgy gondolom felesleges volt idáig eljönnöm, ugyanis csak a vita alakult ki közöttünk, ami most csak olaj a tűzre. –hevesen gesztikulálva indulok az ajtó felé, most viszont senki nem állít meg. Talán tényleg nem kellett volna itt megjelennem. Nem kellett volna tovább szítani a tüzet, de úgy éreztem, rá van szükségem. Rá, aki mindig mellettem állt, támogatott és bíztatott.

(Maluma - Felices los 4)
Bepattanva autómba, padlógázzal indulok el. El akarok menekülni a mostani énemtől, nem akarok ilyen ember lenni. Soha nem tudtam csak magammal törődni, de most mindenre fény derült. Olyan ember lettem, amilyet eddig megvetettem. Telefonom hosszas csörgéssel adja tudtomra, valaki már hiányol. Ránézve a képernyőre, a Ronaldoval való közös fotónk jelenik meg előttem. A szememben keletkezett könnyek elhomályosítják látásomat, de ezzel mit sem törődve, továbbra is vezetek tovább. Kezembe kapva készülékemet, fogadom a hívást, mire éktelen ordítás üti meg a fülemet.

-        Mégis hol az istenbe vagy? És eddig miért nem tudtad felvenni azt a kurva telefont?! –barátom idegességében valamit a falhoz vág, mire elszégyellem magam.
-        Ne haragudj. Barcelonában vagyok, hamarosan indulok haza. A telefonom a kocsiban maradt. –bűnbánó hangon kezdek el beszélni, de mondata kiüti a biztosítékot nálam.
-        Megint Fabregassal kamatyoltál?
-        Rohadj meg Ronaldo. –sikítva dobom ki készülékemet az ablakon, ami az úton sikeresen darabokra is törik.


Az útmentén lehúzódva, erőteljesen szorítom a kormányt. Ujjaim elgémberedtek, de ezek után nem tudom, mit várhatnék még az élettől. Az a legszomorúbb, hogy ezt mind magamnak köszönhetem. Kiszállva Audimból, ökölbeszorított kézzel ütök egyet az ablakra, a szilánkok húsomba vágva kiserkentik véremet. Leülve a földre pólómmal állítom el a vérzést, de egy idő után az sem segít. Hangos sóhajtással várom a megmentő csodát, vagy legalábbis azt a gondolatot, ami segítségével visszajuthatok Madridba. Telefonomnak lőttek, így maximum az marad, hogy hazavezetek, de kérdéses, hogy ilyen kézzel hogyan tudom váltani a sebességet. Váll rántva indulok útnak, hogy szembenézzek azokkal az emberekkel, akiket elárultam.

2017. augusztus 14., hétfő

Előzetes 59.

Sziasztok!
Hétvégére terveztük az új fejezetet, de az élet közbeszólt. Most érkezünk egy kis előzetessel, szerdán pedig felkerül az 59. rész. Körülbelül még húsz fejezet van hátra, oldalt kérünk mindenkit a közvélemény kutatásba vegyetek részt, hogy tudjuk mi legyen a blog sorsa. Előre is köszönjük Nektek, reméljük várjátok a folytatást! Jó olvasást! :)
A képért hálás köszönet Tessának!
Puszilunk mindenkit Lari, Tessa.:)






(J. Balvin-Ay Vamos)


(Ronaldo)


Körülbelül fél óráig engedhettem magamra az öltöző fürdőjében a hideg vizet, hogy tisztán tudjak gondolkozni. Mou nagyon meghajtott minket, a mai edzés alkalmával, de nem bántam, szükségem volt erre a kemény fegyelemre. Persze a bűneim miatt is megkaptam a rám váró büntetést edzés terén, ami majdnem egész napos tréningtervben mertült ki, de igaza van a klasszis edzőnek, hibáztam és lemaradtam a többiek fizikumától. Gyors léptekkel szálltam ki a zuhany alól, majd egy perc múlva már a parkolóban lévő autóm felé tartottam. A helység majdnem teljes üressége miatt nem volt nehéz megtalálni az autóm, amit nem kíméltem és máris majdnem 100 km/h-s sebességgel haladtam az egykoron boldog családi házunk felé...


(Larissa)

Váll rántva nyomom tövig a gázt, ami kis autómnak meg se kottyan. „Hol vagy?! Csókok, S.” Férjem üzenete jól esik, hiszen aggódik értem. Valószínűleg ezt az SMS-t, hamarosan körülbelül húsz követi, így megelőzöm sorsomat. Lehúzódva az út szélére, szívem hatalmasat dobban. Biztos vagyok abban, hogy el akarok menni a spanyol városba? Mi van akkor, ha nem akar már látni barátom? „Minden oké, mentsetek ki valahogy Mourinhonál. Csókok, L.”