Hálásan köszönjük Nektek, hogy a blog szépen lassan újra életre kel. Tekintve a 100.000-res megtekintést, hoztunk Nektek a lányok életéből egy-egy apró szösszenetet, ami kicsit hosszabb fejezet, mint a megszokottak.
Felhívnánk figyelmeteket az oldalt zajló szavazásra, valamint kérnénk Titeket, valahogy jelezzétek elégedettségeteket, vagy éppen elégedetlenségeteket, hogy tudjuk jó, vagy tudjunk javítani az elkövetkezendő fejezetekben.
Jó olvasást Nektek, a 60.fejezet pedig szerdán érkezik.
Puszi Lari, Tessa.:)
(Tessa múltbéli jelenet)
Sokakban
biztos felmerült már az a kérdés, hogy ha mindig is énekes és színésznő akartam
lenni, mit is kereshettem egy futball akadémia falai közt és miért nem egy
művészeti iskolába jártam?! Hát az élet, mint tudjuk sajnos soha nem ilyen
egyszerű. Ahhoz, hogy valami jó történjen veled előtte nagyon sok negatív
hatásnak kell érnie. Negatív hatásokból pedig sajnos nekem még több is kijutott,
mint szerettem volna. A Tessa nevet már akkor megkaptam mielőtt a nevelő
intézetbe kerültem volna, de a Swallow név egyszerűen csak kiválasztott
magának. Az intézmény dolgozói a nyári időszakban mindig kivittek babakocsiba
sétálni az udvarra és egy madár mindig a kocsira szállt és addig nem tágított,
míg be nem mentünk. Valószínűleg ő is ugyanúgy szerette Rose, a dajka énekét,
mint én, ezért is csatlakozott minduntalan hozzánk a délutáni sétánkban. Így
kaptam meg természetesen a fecske után a Swallow nevet ezen pedig később sem
változtattak, miután örökbe fogadtak. De ezzel nincs is semmi probléma, nagyon
jól megéltem mindig is a kis saját nevemmel és életemmel. Az akadémián
eltöltött évek alatt nyert úgy igazán valamit az életem, amikor megismerkedtem
Larival, ő erőt adott nekem és az új célomnak, ami akkor a foci volt, tehát
neki sikerült elérnie, hogy nyissak afelé is. Miután neki valóra vált az álma
már csak azon voltam, hogy nekem kell ugyanezt elérnem, így még többet
hajtottam, majd jött az a bizonyos meccs, amikor megtudhattam, hogy majd Guardiola
is a vonal mellől figyel. Hihetetlenül maximalista vagyok és mindent annyira,
de annyira tökéletesen akartam összetenni a játékomban, hogy egy saját teljesen
tökéletes buborékba pakoltam be magam aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy
ez a közeg eltűnt, a buborékom pedig hangos sikítás kíséretében durrant
kegyetlenül szét.
A
fájdalom miatt lüktetett a fülem, a szívem az adrenalintól vert hevesen, a
lábam pedig érkező társam csúszásától vált egy óriási vérző fájdalomtengerré. Nem
mertem ránézni a lábamra, gyenge voltam és egyben az álmaim önző őrzője. Úgy
voltam vele, ha nem látom, akkor talán nincs is ott. De a fájdalom egyre csak
jött és utat tört magának. Fél szemmel mertem csak a pálya széle felé tekinteni
ahonnan két dolgot láttam teljesen biztosan. Egy: Josep Guardiola távolodó
hátát látom, kettő: a orvosi stábtag autóval jön elém, hogy lesegítsen a
pályáról. Ha ekkora a baj örülhetek, ha valaha fogok tudni még járni…
Már
majdnem két hónap telt el a balesetem óta, a lábam helyrepakolását pedig
szerencsére olyan orvosok vezették, hogy teljesen biztos voltam benne, hogy
semmiben nem szenvedek hiányt és évek múlva már csak az emlékeimben fog ez a
szörnyű baleset élni. Esténként mikor lefeküdtem és lehunytam a szemem egy
dallam kezdett el motoszkálni a fejemben, ami nem hagyott nyugodni. Aztán már
nem csak este szólt a gondolataimban hanem napközben az utcán, a közértben és
már a gyógytornán is. Tudjátok, mint amikor meghallgattok egy számot aztán
egész nap azt dúdoljátok újra és újra és újra, mintha végtelenítve lenne egy
adott szám a fejetekben, de egyszerűen nem tudjátok megunni. Én pontosan ezt
éreztem, amikor pedig a bokámra tett rögzítők lassan kezdtek egyre kisebbek
lenni és az alkalmak mikor viselnem kellett őket pedig egyre ritkábbak ismét
eszembe jutott egy dallam, AZ a bizonyos megunhatatlan, ismétlődő dallam.
Az
orvosaim sajnos már a sérülésem első percében felvilágosítottak, hogy soha
többé nem szabad majd pályára állnom, hiszen azzal az egész életemet, de a
lábam egészségét mindenképpen kockára tehetem, de azért én próbáltam valamilyen
kapcsolatot tartani a játék és magam között. Ezzel pedig átvitt értelemben Lari
és magam között is, ott éreztem egyedül, hogy ő is velem van, így sokszor ültem
ki a pálya szélére. Annak a pályának a szélére, ami megváltoztathatta volna az
életem, ehelyett… Végül is megváltoztatta, csak akkor még nem tudtam, hogy mi
lesz az az új irány, elvégre ahol bezárul egy ajtó, ott kinyílik egy másik.
Ott
ülve a pálya szélén a dallammal a fülemben vettem elő a telefonom, majd
egyszerű sorokat kezdtem el a jegyzeteim közé írni.
All the pain and the
truth Minden
fájdalmat és az igazságot
I wear like a battle
wound Úgy
viselem, mint egy harci sebet
So ashamed, so confused Annyira szégyenkezem,
annyira össze vagyok zavarodva
I was broken and bruised
Össze voltam
törve és meg voltam sebezve
Now I'm a warrior Most már
egy harcos vagyok
Now I've got thicker
skin Most már
vastagabb a bőröm
I'm a warrior Egy
harcos vagyok
I'm stronger than I've
ever been Erősebb vagyok,
mint eddig bármikor
And my armor, is made of
steel, És a pajzsom, acélból van,
You can't get in Nem tudsz át jutni
rajta
I'm a warrior Egy
harcos vagyok
And you can never hurt
me again És most már nem
bánthatsz többé
Sosem
gondoltam volna, hogy egy egyszerű fejembe beköltözött dallamból valami új, egy
dal lesz. Régebben is irkáltam kis rímelő sorokat a füzeteim oldalára, de nem
hittem volna, hogy ez lesz az új célom, az új jövőm. Hazaérve egyből elővettem
a gitárom és zongorám majd egy számítógépes rendszerrel felvettem a dalt,
persze nem lett profi felvétel, de arra, amire elterveztem tökéletes volt. Az
interneten gyorsan rákerestem pár nyílt estre, ahol feltörekvő tehetségek
előadhatják a dalaikat, aztán a jobb és tehetségesebb énekeseket felkarolják a
nagyobb producerek és elindítják őket a zenei pályán. Szerencsére ilyen estek
nem csak a filmekben vannak, így nem csak egyet, de több százat is sikerült
találnom. El se hittem, de a vérem úgy vitt előre, hogy nem is értettem, hogy
eddig miért nem ezt csináltam. Felvéve egy egyszerű szettet megfogtam a
kottáimat és elindultam az új kezdet felé…
A
hely tele volt feltörekvőkkel én pedig kicsit sem lámpalázasan tapsoltam a
nekem tetsző produkcióknak. Nem tekintettem senkit ellenfélnek, hiszen
mindenkinek megvan a saját pillanata, így csak várnom kellett és tennem a
dolgom, hogy az enyém is olyan hamar eljöjjön, amilyen gyorsan csak szerettem
volna.
Abban
a pillanatban valami hatalmába kerített, ahogy felléptem a színpadra. Egy
hangot nem énekeltem, de már tudtam jól, hogy hazaértem. Ez az a hely, ahová
tartozok, ezt szeretném csinálni életem minden hátra levő részében. Az
embereknek adni, jobbá tenni az életüket a zenémmel, hiszen lelkek ezrei
lehetnem még ugyanabban a cipőben, amiben én járok, és lehet csak én tudok
nekik segíteni, hogy ezen túllépjenek. A közönségre vetett erős fényeket
lehúzták én pedig abban a percben tudtam, hogy el kell kezdenem a produkciómat.
A zongora elé leülve semmilyen más kíséretet nem alkalmaztam a dalomhoz, fölöslegesnek
éreztem csak egyszerűen elkezdtem énekelni, és éreztem, hogy az elmúlt időszak
eseményei, a sok fájdalom, amit az évek alatt éltem meg minden felszínre tört
és egy igazi velős érzelmes produkció keretében mutathattam meg a világnak,
hogy ez vagyok én, Tessa Swallow, aki arra született, hogy a színpadon álljon
és az érzéseit dalokba öntse...
(Larissa múltbéli jelenet)
Tessa szavai,
melyek édesanyámról szólnak, elbizonytalanítják eddigi életemet. Igazából eddig
a percig, soha nem gondoltam arra, ki lehetett Ő valójában. Lelki világom attól
nyugodott meg, ha legbelül egy apró dobozba elzárva, nem törődtem kilétével. De
valójában ezeket az információkat meghallva, nagyon is ismertem édesanyámat.
Nem csak egy név volt, a sok közül, hiszen a barnahajú szépség, akivel nem
ápoltam felhőtlen viszonyt kapcsolatunk elején, valójában a kishúgom. Tehát
édesapámnak a szavai egytől egyig mind hazugság volt, hisz ő tudott a lány
születéséről. Sajnálom, hogy mindössze három év van köztünk, így nem
emlékezhettem egyikkőjükre sem, még csak egy szempár sem köszönt vissza
álmaimban. Édesapám meséi az életemről egytől egyig mind hazugságon alapult,
hisz elmondása szerint, anya születésem napján halt meg. Egy része igaz, csak
nem rólam kellene, hogy szóljon ez a történet. Mérgesen vágtatok nagyszüleim
felé, talán ők majd elmondják nekem az igazságot. Kiszállva autómból,
mosolyogva szelem át a köztünk keletkezett távolságot, de tudom jól, arcomra
van írva, csalódtam a világban.
-
Gyönyörűm,
hát hogy vagy? –mamika végigsimít arcomon, ráncain már meglátszanak az
évek. Ősz hajának egy fekete hajráf ad megfelelő kontrasztot, hatalmas
szemüvegén keresztül is látom a boldogságot a szemében, mikor megölel.
-
Mama, segítenetek kell nekem.
–rémület fut végig nyugodt vonásain. –Meg kell tudnom mindent anyáról,
és a testvéremről.
-
Hát tudsz
róluk? –bólintásom után az ajtó felé terel. Szerintem huszonegy éve várják,
hogy elmondhassanak mindent. Imádtam ezt a házat. A zsákutca végén egy hatalmas
kertes ház terül el, több hektár füves területtel. Nem szerették focista
karrieremet, de mégis úgy alakították otthonukat, hogy bármikor, ha kedvem
támadt, ki tudjak hozzájuk menni akár egy hétvégi nyaralás keretében is.
Természetesen édesapám nem nagyon engedte, hogy hármasban töltsük a napokat, de
most már minden világossá vált. Hatalmas titkai voltak, amiket ha rajta múlik,
a sírba is elvisz magával. Mamika egy hatalmas dobozt helyez elém, mohón kapok
utána, de nyugodtságra int. –Nem
kicsikém. Először eszünk, mesélsz mi történt veled mostanság.
-
Mama, ugye ezt nem gondolod
komolyan? –papa most látja jónak az alkalmat az érkezéshez. Ruhája
tiszta fű, arcát megkapta a kinti enyhe napfény. Levéve szemüvegét, megtörli
arcát, majd hatalmas cuppanós puszival jutalmazva, helyet foglal mellettem.
-
Kicsikém,
mindent a maga idejében. –pufogva nyelem le a kimondhatatlan mondataimat.
Csak jót akar nekem, de mégis tűkön ülök az igazságra várva.
-
Kérlek, most fordult fel
gyökeresen az életem. Szeretném megtudni végre, miben hazudtatok még nekem.
-
Mi
történt? –aggódva ül le másik oldalamra, hajamon végigsimítva elém tol egy
pohár hűsítő limonádét.
-
Az akadémián kaptam egy új
szobatársat, akiről, mint utólag kiderült, a kishúgom. Megtudhattam, hogy
édesanyám spanyol, és igazából nem a születésem közben halt meg.
–fáradt sóhajom túlontúl őszintére sikeredett. Ma még enni sem sikerült, és
gyomrom egy hangos korgással adja ezt mama tudomására. Felpattanva az étkezőbe
rohan, gyors terítés után már tálalja is a friss ételt.
-
Ha jól
sejtem, most hallani akarod a történeteteket. –bólintva kezdem a leves
jóízű falatozását. –A lányunk valóban
spanyol származású, de érdekes kislányom, hogy rajtunk ezt nem láttad. –elgondolkozva
szavajárásán, megfigyelem az alig hallható akcentust, mely valóban arra utal,
nem londoniak. –Történetesen édesapáddal
egy futballmeccsen ismerkedtek meg. Olívia híres modell volt akkoriban, az
egyik csapat reklámarca. Konkrétan Alexander Ferguson oldalán jelent meg
mindig. A férfi lányaként kezelte. Egy híres Arsenal-Manchester United rangadón
felfigyeltek egymásra, akkoriban édesapád és Matt elválaszthatatlanok voltak.
Mattnek is tetszett édesanyád, de az ő figyelmét lekötötte Andrew. Szép párt
alkottak, szinte mindenhova együtt mentek, ahova az idejük megengedte. Aztán
jött az esküvő, és a hír, miszerint terhes lett a legtündéribb angyalkával,
veled. –mosolyogva simít végig arcomon az emlék hatására. Látom tekintetét
nem könnyű erről beszélni, mégis lelkükről mázsás súly szakad le, hiszen így
nem kell tovább hazudniuk és apa sem kérhet arra, kerüljem őket. –Boldogok voltak, mindent megtettek azért,
hogy neked boldog gyerekkorod legyen. Mindig is szerettél volna egy
kistestvért, sosem voltál magadnak való. Ha játszóházba vittek, mindenkivel
elvoltál. Láttad az ikerbabákat, és két évesen az első szavad majdnem ez volt.
Olívia elment egy fotózásra, szinte azonnal visszanyerte alakját születésed
után, de ott elájult és rögtön kórházba szállították. Kiderült, ismét babát
várnak. –mosolyogva tolom arrébb a tányért, papa a háttérből könnyes
szemmel figyel. –Apád meccsről meccsre
járt, mégis minden orvosi vizsgálaton részt vett. Ám a kislány születése napján
az orvosok fejvesztve rohantak a műtő felé. –elcsuklik a hangja, szemébe
szomorúság csillan. Megszorítva kezét bíztatom a folytatásra. –Édesapádat egy mérkőzésen értesítették. Nem
akart elmenni, de a kicsi erőltette, hogy minden rendben lesz. Hazarohant
érted, éppen mi vigyáztunk rád aznap. –néma zokogás szakítja félbe
mondandóját. Szívem szakad meg a látványtól, már éppen ellenezném a folytatást,
de újra beszélni kezd. –Nem mondott
semmit, csak ölbe kapott és rohant az autóig. Te sírni kezdtél. Mintha csepp
lányként tudtad volna mi vár rád. Mi is kocsiba ültünk és követtünk titeket.
Tudnunk kellett mi történt. Fodros kisruhába, mosolyogva totyogtál a
klórszagtól bűzlő folyosón, mégis a tündéri mosoly ott játszott az arcodon. Az
orvosok közölték, édesanyád feladta az életét a kisbabáért. Régebben már volt
erről szó, ha úgy alakulna, inkább a babát mentsék, hisz tudja Andrew képes
tisztességes gyereket nevelni belőletek. Ám ez nem így történt. Apád
összeomlott az orvos szavai után. A földön ülve tenyerébe temette az arcát, te
pedig odakuporodtál az ölébe. Három évesen, érted ezt? Annyira tiszta lelked
van kicsikém, már kisgyerekként tudtad, hogyan tegyél jót. –kedves szavai
kitérőnek számítanak, mégis a szomorú történet közepette kellemesen melengeti
szívemet. –Édesapád a kislány születése
napjára gyásznapot hirdetett, hisz a baba megölte a kedvesét. Nem is akarta
megnézni, úgy nógattuk az öregemberrel, hogy legalább pillantson rá, hátha
meggondolja magát. Faarccal jelentette ki az orvosnak, nem hajlandó őt
hazavinni. Zokogtam papa karjában, el akartam vinni azt a másik tündért, akiben
lányom újjászületett, de apád nem engedte. A mai napig nem tudtam ezt neki
megbocsájtani, arról nem is beszélve, hogy az egyetlen kézzel fogható unokámnak
is hazudnom kellett.
-
De mama, miért nem mondtátok ezt
el nekem?
-
Apád
megtiltotta. Kímélni akart ezektől az információktól. Nem rossz ember, csupán
azt a személyt vesztette el, aki az életét jelentette neki. –szavain
alaposan átrágva magam, igazából senkit nem tudok hibáztatni. Minden oldalt meg
lehet érteni, szerintem én se tudnám, hogyan döntenék egy ilyen helyzetben.
Sergio hevességét ismerve lehet ő is hasonlóan cselekedne, mint édesapám tette.
–Tudod, nagyon hasonlítasz Olíviára. Nem
tudom, a másik kis unokám éppen merre járhat, de te kifejezetten édesanyádat
örökölted minden téren. Hidegséged, makacsságod viszont tipikus Morrison vér.
Olyan szinten össze lettél keverve, nem tudnám kijelenteni melyikük felé húz
jobban a személyiséged. A lányunknak volt ilyen tiszta szíve, mint neked.
Papuskával mi is tettünk rosszat már életünk során, de Olív nem. Ő más volt,
mint a többiek. Különleges volt, akárcsak te. –könnyeimet nyeldesve bújok
karjai közé, hihetetlen mennyi szeretet van bennük a mai napig felém. Látom
rajtuk kissé elítélik Andrew tettét, de mégsem tudják teljes szívükből
hibáztatni mindezért.
-
Egyszer elhozom hozzátok Tessát.
Biztosan szeretnétek, bár csendesebb kislány, mint én vagyok.
–kacagva dobom hátra hajamat, hasamat alaposan elkenve nyúlok ki a közelben
található kanapéra.
-
Megtennéd?
Tényleg? –mamika szemébe szokatlan csillogás költözik. Talán a boldogság
okozta adrenalin, talán az, hogy végre megismerheti tizenkilenc éve elvesztett
unokáját. Semmi fájdalom és féltékenység nem suhan végig rajtam, pedig
nagyszüleimet egyenesen imádtam, és ha tehettem kisajátítottam. De a barna hajú
lánynak nem volt könnyű gyerekkora. Vele mindezt nem tehetem meg, nem rejthetem
el a nagyvilág elől, ahogy édesapám tette közel húsz éve.
-
Természetesen, majd megbeszélünk
egy időpontot, mikor mindketten csak pihentek, és elhozom. –mosolyogva
ölelgetem meg őket, sajnos az én időm jelen esetben véges, így fájó búcsút véve
elindulok a stadion felé, ahol kilencven százalék, hogy édesapám éppen edzést
tart. Szívem hevesen ver, nem tudom hova tenni ezt az információ áradatot.
Hibáztatni akarok valakit azért, mert ez történt az életemmel, mert édesapám
nem hagyta, hogy legalább egy emlékkép erejéig emlékezzek édesanyámra. De nem
tehetem. Meg kell értenem az ő oldalát is. Azt az oldalt, ami egy kemény és
makacs férfi összetört lelkét jelentette. Talán végre újra egy család lehetünk.
Ennek reményében szelem a mérföldeket…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése