Meg is érkezett a legújabb rész. :) Ha minden így megy, akkor heti 2-3 fejezetet nyilvánossá tudok tenni. Remélem örültök. :)
Chatbe, kommentbe, klikkek alapján kérlek titeket, valahogy jelezzétek érdemes-e folytatnom.
Millió puszi, Lari.:)
(Larissa)
David elfeledteti velem a gondjaimat.
Mellette szabadnak érzem magam, és nem gondolok a tegnapra. Ő nem érezteti
velem a balesetem következményeit. Keze erősen szorít, azért látszik rajta a
féltés, nem akarja ő sem, hogy elessek. Egy apró kávézó felé vesszük az irányt,
igazából izgulok, bár ez elég viccesnek hangzik, hiszen mióta az eszemet tudom,
férfiak között élek. Kiskoromban a legjobb barátom Matt volt, igaz most ezt a
szerepet Hanni tölti be, bár balesetem óta eléggé elhanyagolt. Nem nagyon emeli
rám a telefont se, bár valószínűleg azért sem, mert barátjával tölti az idejét.
-
Mesélj magadról valamit
csodabogár.
-
Larissa
Morrison vagyok, tizennyolc éves. –belekezdve teljes
komolysággal a bemutatkozásba, sajnos elnevetem magam értetlen tekintetén. –Bocsi, nem erre gondoltál?
-
Hát nem.
-
Nem
is tudom, hol kezdhetném. Mi azaz információ, amit esetleg még az újságokból
nem olvashattál. –megrántva vállamat az itallapot kezdem el
tanulmányozni. Egy fiatal szőke lány lép az asztalunk mellé, rámutatva a kívánt
kávéra, várom, hogy a pult mögé lépjen. –A Life nevű sportakadémián tanulok, az ottani edzések
mellett pedig édesapámnak hála az ágyúsokkal tréningezhetek. Röviden ennyi az
életem. Foci, foci hátán, barátok és társasági élet nélkül.
-
Nem volt valami szomorú
mégsem ez a történet. –nevetve fogadja el a lány által nyújtott
italt, majd hatalmasat kortyolva belőle, szólásra nyitja száját. –Szüleiddel mi a helyzet?
-
Anyát
nem ismertem. Apa mindig mondja rá hasonlítok igazán, tőle csak a rideg
Morrison vért örököltem, ami valószínűleg végigkíséri az életemet majd.
–váll rántva kémlelem körbe a helyiséget. Retro hatást kelt, mégis a bútorok
fényezésén lehet látni, mind mai darab. A fa uralja a területet, hatalmas
székek és padok viszont megnyugvást jelentenek az esős idő elől behúzódó
embereknek. Ha jobban belegondolok, ennél jobb helyre nem is tehették volna. A
két plazma tévé valószínűleg meccs közvetítésre alkalmas, nemhiába található
szinte tényleg a Fly Emirates közvetlen közelében.
-
Föld hívja a fiatal és
tehetős gyönyörű Larissa Morrisont.
-
Ne
haragudj, csak elkalandoztam a hely szépségétől.
–végigsimítva hajamon, zavartan kavargatom a Lattemat. Sosem tudtam, hogyan kell
randizni, és most ez az egész ismét bebizonyította, nem nekem való mindez. –David, most jut eszembe vissza kell
érnem edzés végére a stadionba.
-
De, hisz még csak most
jöttünk. –hitetlenkedés csillan meg szemeiben. Valószínűleg nem
sok lány reagált még így a közvetlen közelében. Lerakva húsz dolcsit az
asztalra, gyors tempóval lépkedek az ajtó felé, ám egy férfias kar megállít. –Miért menekülsz előlem? –megrántva kezeimet
könyörgő tekintetemet rá emelem. El akarok menni, nem akarom, hogy rövid időn
belül átlásson rajtam.
-
Engedj
el kérlek. –kérlelésem kifizetődő, hatalmas sóhaj után már futásnak
is eredek. Bokám lüktet a fájdalomtól, valószínűleg nem életem legjobb
döntésemet hoztam most ezzel meg, de muszáj voltam elszabadulni a kék szeműtől.
Nem megy ez nekem, ez az egész annyira
távol áll a stílusomtól. Nekem a boldogságot a futball jelenti, nem holmi fiú,
aki elveszi eszemet. Nem szabad megadnom magam neki. Bármi történjen, kerülnöm
kell. Most úgyis visszatérek a régi életemhez, az akadémia falain belül űzöm
tovább a sportot. Tanáraim eddig sem értették meg a problémáimat, nem hiszem
ezután bármi is változna. Édesapám hírneve miatt én kaptam az ívet tőlük, hiába
értem hamarabb célba több kör után, mégis az én teljesítményem volt lehúzva.
Mégis, könnyebb edzések voltak, mint a Fly Emirates falain belül. Nagy
hangsúlyt fektettek az elméleti oktatásra, de ugyanakkor kondinkra is
odafigyeltek. Leülve a stadion elé,
észreveszem a parkolóban mindössze egyetlen autó áll, mégpedig édesapámé.
Telefonom ütemes zenélésbe kezd, de pillanatok alatt abba is hagyja.
-
Kicsim, jól vagy? –gyorsítva
a léptein mellém guggol, észre sem vettem könnyeim szabad útra találtak. –Ugye nem bántott?
-
Nem,
nincs semmi baj. Csak most jöttem rá, egyáltalán nem vagyok olyan, mint az
átlagos fiatalok. –keserű mosolyt megeresztve, óvatosan talpra
állok, a fájdalom már megszokott ismerősként köszönt. Számat vékony vonallá
préselve indulok el az Audi által nyújtotta kényelem felé. –Tudod apa, hálás is vagyok, meg nem
is. Hálás vagyok, mert megtanítottál velem olyan dolgokat, amiket mások
valószínűleg egész életükben nem fognak megtapasztalni sem. Tanultam alázatot,
becsületet, büszkeséget, kitartást és még sokáig sorolhatnám a pozitívumokat.
De ott van a másik oldala. Az árnyoldal, amiről eddig nem beszéltünk. Fogalmam
sincs, mi hogyan működik a valóvilágban. Ahol az emberek nem focisták, nem
haverok, hanem nőnek néznek, és tisztelnek azért, aki vagy.
–lábaimat feltéve a műszerfalra, kifakadok. Valójában ideje volt apának
megtudnia, milyen érzések vannak bennem tinédzserként. Szemeim bokám felé
révednek, apró libabőrök jelennek meg testemen. Undorító. Színe még mindig nem
emberi, és a heg is elég csúnyán forrt össze. De ezt adta a gép, legalább
sportsérülés és nem a busz ütött el.
-
Fogalmam sem volt
arról, hogy ezt érzed. Miért nem mondtad még soha?
-
Apa.
Őszintén, beszéltünk mi valaha is a taktikán és az edzésen kívül bármi másról?
–feltéve a kérdésem érzem, ezzel túllőttem a célon. Nem akartam megbántani, még
viccből sem. De jobban belegondolva, valóban nem sok mindenről tárgyaltunk tizennyolc
évem alatt, ami érthető, hisz apa-lánya kapcsolat sose lesz olyan, mint egy
anya-lánya. Azért ilyenkor végiggondolva, hiányzott mellőlem a nő. Nem volt
anya szerep az életemben, így határozottan kijelenthetem, én se nagyon
viselkedem úgy, sőt mindennapi felszerelésem a mackó nadrág, vagy szebb napokon
a farmer. Ruha? Hírből se hallottam róla. Mindig praktikusan öltöztem, ami egy
hirtelen jött baráti focimeccs alatt is hordható volt. –Ne apa. Ne haragudj. Csak kicsit
összejött manapság minden, ami összezavart. –megsimítva hajamat
homlokomra ad egy puszit, majd szó nélkül kiszáll az autóból.
A napok teltek múltak, bokám állapota
javuló tendenciát mutat nagy örömömre. Ám visszatérésemről apám hallani sem
akar. Megértem, hisz magát hibáztatja, de ő nevelt ilyennek és most el akarja
tőlem venni azt, ami már az életemet jelenti. Nem is értem, hogyan gondolta
mindezt véghezvinni. Az edzéseken nem jelenhetek meg, még csak nézőként sem,
futócipőmet pedig kidobta valamelyik nap. Teljesen el akar szigetelni attól a
világtól, amibe ő vitt bele. Valószínűleg, amit mamáéktól kapott azt nem tette
zsebre, de könyörgöm! Ő mindezt, hogy viselné? Ha egyik napról a másikra a
pálya közelébe se mehetne még bohóckodni sem?
Fabre David megjelenése óta még csak egy
üzenetre sem méltat. Pedig a kórházba minden nap megjelent. Hiányzik őszinte
tekintete, de nem erőltethetem senkire rá szánalmas életemet. Megértem senkinek
nem én vagyok az első. Lehajtott fejjel baktatok a sportakadémia felé. Talán
itt vagyok egyedül úgy, hogy sérülésem miatt nem néznek le, ám nevem miatt már
annál inkább. Nem egyszerű a helyzet.
Hanni mosolyogva lohol felém, szerintem
nem is említettem ő a kollégiumi szobatársam. Hiába itt élek a környéken,
bentlakásos iskolának számít, hiszen így tudják felügyelni kihágásainkat.
Barátnőmmel rendszerint átvertük az őröket, hisz ha egy buliról is megtudnak
azt sajnos a karrierünk bánja, ugyanis azonnali kicsapással jár.
-
Riri, hogy vagy?
–szőke dús haja most magas lófarokba van fogva, térdig érő zoknija sportszárra
emlékeztet.
-
Te
megint nem edző cuccban vagy? Ki fognak nyírni!
–nevetve húzom meg haját, meg kérdését figyelmen kívül hagyva tekintetemet
fogva tartja egy hihetetlenül kék szempár. Zavartan sütöm le szememet, a fiatal
srác mosolyogva indul meg felénk. Úgy látszik a múltkori alkalom nem volt elég
elutasító számára.
-
Sziasztok lányok.
–mély meghajolás után megkapom szokásos kézcsókomat, Hanna kezét viszont csak bemutatkozás gyanánt
megrázza. –David. Nagyon örülök.
–barátnőm sipákolva pillant rám, hátrébb lépve arcát legyezni kezdi, majd
valami „őrült szexi”-hez hasonlót tátog.
-
Menthetetlen
vagy. –nevetve csóválom meg a fejem, majd szekrényem kinyitva
előszedem edzőtáskám.
–Hogy vagy? –a fiú felé fordulva érdeklődve pillantok
rá.
-
Kicsit zokon vettem a
kisasszony elutasítását, de még szerencse, hogy nem vagyok az a tipikus könnyen
lerázható srác.
-
Hát
uram, lehet valóban nem az a típus, most viszont a haza megköveteli, hogy
órámra siessek. Örültem a szerencsének. –nevetve robogok a terem
felé, ahol megszokott mogorvasággal fogadnak a tanárok. Tanárok?! Hanni
lehajtott fejjel áll a kialakított kör közepén, majd az igazgató úr
megjelentével már érzem, ebből semmi jó nem fog kisülni.
-
Nos
kisasszony, ki van rúgva. –egyetlen mondat, mégis úgy érzem szívem
összetört. Pedig már kezdtem abban reménykedni, hogy minden a jó irányba halad.
Ezzel szemben elveszítem szobatársam, és ki tudja milyet kapok.
-
De…
-
Nem
Miss McCormick. Súlyosan megszegte a házirend szabályait, valamint Morrison
kisasszonnyal a rendszeres kijárás is itt említendő.
–sóhajtva ülök le sportszáram felhelyezése érdekében. Valószínűleg még senkinek
nem tűnt fel, hogy megérkeztem, ami igazából nem is baj. Így talán engem nem
kevernek semmibe, amihez semmi közöm nincs. Hanni nagyot sóhajtva indul el a
kijárat felé, rám pillantva jelzi beszélni szeretne. Elnézést kérve kilépdelek
a folyosóra.
-
Ez nem jött össze.
Viszont van egy állás nekünk, ha érdekel az ajánlat. A sportolói karrierednek
úgy is lőttek. –kemény szavai meglepnek, ilyen nyíltan még
senki nem mondta ki ezt a tényt. Még az újságok is csak találgattak, hogy
melyik meccsen lesz a nagy visszatérésem. Persze, ha édesapámon múlik, egyiken
se.
-
Hanni
nekem még itt van dolgom. El akarom végezni az akadémiát, és meg akarom fűzni
apámat arról, hogy visszavegyen a csapatba.
-
Sejtettem, hogy nem
lesz ennyi akaraterőd. Nem baj kislány, megvárom, míg magadtól rájössz a
dolgokra. –megölelve elindul az ajtó felé, belelendülve az edzés
okozta fáradalmakba fel sem figyelek az engem vizslató szemekre. Ezt nem hiszem
el, komolyan. Eddig vagy nem vettem tudomást erről a fiúról, vagy valójában nem
is az én osztályomba sorolták be, most mégis mosolyogva szeli a köröket. Úgy
érzem, ő lesz a végzetem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése