Úgy gondoltam, ne álljon le az oldal, fel is teszem az első fejezetet. :) A változás jogát fenntartom! Igyekeztem izgalmasabbra, hosszabbra írni az első részt, mint a 2011-es verzió volt, ami csak hóbortnak indult.
Remélem olyan szeretettel olvassátok majd, amilyen szeretettel én megírtam.
Millió puszi, Lari.:)
(Larissa)
Kezdeném egy kis bemutatkozással. Nos
Larissa Morrison vagyok, tizennyolc éves. Sokaknak ilyenkor megfordul a
fejében, honnan is olyan ismerős a Morrison vezetéknév. Igen, valóban, talán akinek
beugrik egy ismerős arc, az nem másé, mint az édesapámé, Andrew Morrisoné aki
az Arsenal vezetőedzője. Nem egyszerű az életem, de minden támogatást megkapok
legjobb barátnőmtől, Hannától. Talán kijelenthetem ő az, aki minden rosszba
belevitt, ezáltal minden jóban részem is volt. Egyedül a lecseszéssel nem
voltam a bulik után kibékülve, de szerintem ez érthető is. Apám sikerhajhász.
Addig menni kell, ameddig a leggyengébb játékos se éri el az Andrew által
felállított határt. Ezt szerintem, míg világ a világ, soha nem fogjuk elérni,
ugyanis az a határ állandóan nő, már-már megközelíthetetlen magasságig emeli az
elvárások lépcsőfokát. De ne szaladjunk ennyire előre. Bármilyen hihetetlen is,
de az Arsenal csapatát erősítem már egy éve. Nehéz fiatal nőként koedukált
csapatban játszani, de talán a legnehezebb része az, amikor látod a vizslató
szemeken az ellenfél oldaláról, hogy semmit nem néznek ki belőled. Sőt van,
amikor konkrétan a képedbe röhögnek.
-
Larissa. Döntsd el
nagyon gyorsan edzeni jöttél, vagy inkább kispadozol a hétvégi meccsen.
–édesapám szigorú hangját meghallva összehúzom magam, majd gyors iramban futni
kezdek. Fabregast utolérve nadrágját lerántom, majd a hangos visítás
következtében még jobban begyorsítok. –Ez a
pálya nem játszótér. Viselkedj! –szomorúság csillan meg a
szemeimben. Valahogy sosem hagyja, hogy kiteljesedjek. Még csak nem is azokat a
feladatköröket kapom, amit csapattársaim.
-
Elnézést
uram. –kedvenc dalomat dúdolva szelem a köröket, a többiek már
rég a nyújtó mozdulatoknál járnak. Nehéz egy sikeréhes apával együtt élni, de
imádom minden percét. Édesanyámat soha nem ismertem, meghalt a születésem
napján. Apa sokszor mondja újjá született bennem, hisz cserfes természetemet és
hatalmas barna szemeimet tőle örököltem. Soha nem akar beszélni az igazi
kilétéről. Mindössze annyit tudok Oliviának hívták.
-
Hányszor kell még
szóljak Morrison? Állj be a fiúkhoz nyújtani! –megadó sóhajom után
elkezdem a megszokott gyakorlatokat. Húz, húz, dönt, dönt. Talán ennyiből áll
az egész, mégis már tűkön ülve várom a labdajáték kezdetét. Elvileg ma megkímél
minket szadista hajlamaitól. –Lábsúlyt elő, a többiek indulhatnak a lépcső felé, még a
kisasszony felszerelkezik. –mindenki csalódva pillant rá,
valószínűleg rosszul aludhatott, vagy valami történt vele a mai nap folyamán,
amivel nem tudott kibékülni és ennek most mi isszuk meg a levét.
-
De edző, azt mondta ma két
csapatra bontva focizunk.
-
Hogy mondtad Fabregas?
Csatlakozni akarsz Morrisonhoz? Hajrá! –kacagásomtól talán
sírhatnékom nagyobb. Boci szemű barátom lehajtott fejjel kullog felém.
Nekidobva egy pár bokasúlyt, sajátommal foglalom le magam, majd mikor már
minden tépőzár a helyére került, felállva kezemet nyújtom Cescynek.
-
Gyere
barátom, ha már nem tudod befogni azt a lepcses szádat.
Már fáj a tüdőm a terheléstől, lábaim
remegnek. Többször majdnem kitörtem a nyakam hála bénázásomnak. Minden egyes
botlásomnál apa megrovón nézett rám. Talán ilyenkor érzem át a helyzetét,
miszerint jobban örült volna egy fiúnak, az legalább nem lenne ennyire semmirekellő.
Elég nehéz vele. Mindent megteszek, sőt, volt, hogy edzés után a fáradságtól
összeestem, vagy szimplán elájultam, esetleg kiadtam gyomromból azt a minimális
ebédet, amit aznap végre sikerült elfogyasztanom. Soha nem értékelte
törekvésemet, mindig többet és többet várt. Megértem. A legjobbat akarta
belőlem kihozni, de ez nem úgy működik, ahogy ő jelen esetben elképzelte. Végezve
a kiszabott húsz körrel, remegve roskadok le a földre. A fiúk elmehettek
játszani, ám apám hívat magához.
-
Larissa. Mond, jól vagy?
–erőtlenül bólogatok, bár legbelül egyáltalán nem ezt érzem. Unom ezeket a
megpróbáltatásokat. Fiatal vagyok, élni is szeretnék. Hanni rengetegszer
vetette fel a szökés ötletét, de ezt sem a csapattal, sem az edzőmmel nem
tehetem meg. Hiába kiakaszt tízből kilenc alkalommal. –Szeretném, ha kezdő játékos lennél a hétvégi Tottenham
meccsen. –szemeim könnybe lábadnak, édesapám nyakába ugorva
maradék erőmmel elkezdem összepuszilgatni arcát.
-
Köszönöm.
Köszönöm. Köszönöm! Hatalmas lehetőség és ígérem, nem okozok neked csalódást.
-
Te sose tudnál kislány,
neked mára vége az edzésnek, irány zuhanyozni még a tesztoszterontól fűtött
fiúk nem mennek utánad. –kacagva dobom le magamról a lábsúlyt,
majd a fürdőig tartó utamat futva teszem meg. Mire a többiek végeznek a
kispályás meccsel, addigra én már teljes harci menetben ülök a helyemen.
-
Mit
vigyorogsz kislány, te nem fáradtál el? –Arshavin kérdésére
hatalmas ásítás a válaszom. –Azért le ne
nyelj.
-
Akkora
szám még nekem sincs Arsha. –kacagva nézem végig őket, az edzés úgy
látszik nem csak engem terhelt le. De ennek nagyon örülök, hogy apa méltónak
tart arra, hogy végre most először kezdő lehessek. Hatalmas megtiszteltetés,
hiszen tudom nem elfogultságból döntött. Ha erről lenne szó, már legalább ötven
meccsen állhattam volna fel a csatári posztra. Ám ennek most jön el az ideje.
-
Fabre nagyon gyorsan
vedd le a lányomról a szemed. –az edző azt a pillanatot
választotta érkezésnek, mikor Fabreval összemosolyogtunk. Talán ő már titkon
tudja mi volt hirtelen kitörő boldogságom forrása.
-
Elnézést uram.
–most, hogy véget ért az edzés, belőle is előjött az apai ösztön, miszerint
fiatal lányunka a levegőtől is óvjuk.
-
Ügyesek voltatok. A
kitartásotoknak köszönhetően megváltoztattátok a megszokott kezdő keretet. A
bejáratnál kifüggesztettem papírra a neveket. Mindenki vigyázzon magára, holnap
pihenő nap, szombaton pedig megmérkőzünk a Tottenham ellen. –felém
mutatva jelzi, indulni akar. Intve mindenkinek, boldog mosollyal az arcomon
lépek utána.
-
Apa,
elmegyünk mamáékhoz? –kislányos mosolyomnak és hatalmas szemeimnek
ő sem tud ellenállni, megadóan sóhajt. Pedig tudja jól, mi vár ránk édesanyám
szüleinél.
Talán minden ismerősünk közül, ők ketten
azok akik az elejétől fogva ellenezték pályafutásomat, mondván egy ilyen szép
és csinos lánynak a kifutón a helye. Soha nem mehettem el hozzájuk egyedül, apa
nagyon tartott attól anyáról milyen mesét adnak elő. Nagyon aranyosak, imádom
őket, bár tény szeretnek túlozni. Azért néha örültem volna néhány túlzó szónak
is, csak tudjam, ki volt Olivia.
Papa kirohan az ajtón, mama rosszallón
csóválja fejét. Igazából félévente egyszer, ha látom őket, akkor sokat mondok.
Sajnos nincs túl sok szabadidőm ahhoz, hogy ápoljam a rokoni kapcsolatainkat.
Mégis mindig kitörő örömmel fogadnak, majd jön a babusgatás, arccsipkedés, a
„nagyon vékony vagy Larissa” szöveg, majd a többfogásos lakoma. Mama mindig úgy
főz, hogy hátha betévedek hozzájuk.
-
Kicsi
unokám! –szemében színtiszta öröm látható, mosolyát nem tudja
levakarni arcáról.
-
Nem
maradunk sokáig, mert nagyon elfáradtam az edzésen. –cöngetésére
hangos kacagásba kezdek.
-
Kislányom,
neked a kifutón lenne a helyed. Egy ilyen szép, és csinos lánynak nem kéne
elvesztegetni fiatalságát, holmi izzadó büdös férfiakkal, akik egy labdát
kergetnek, mint a bolondok. –megpaskolva apa arcát enyhén célzóan
hagyja el ez a mondat a száját.
-
Tudom
mama, viszont el akartam mesélni, végre kezdőként léphetek a pályára.
-
Ó
drágaságom, tudod, hogy rossz szájízzel, de gratulálok.
–szerintem még mindig reménykedik abban nem jön össze számomra a sport karrier
kiépítése, hiszen még nagyon csírájában van a dolog. Helyet foglalva a
nappaliban, mosolyogva pillantok a tv felé.
-
A
fiatal Larissa Morrison is lehetőséget kap, hogy kezdő tizenegybe csatár
poszton játszhasson. Kíváncsian várjuk, egy lány milyen újdonságot mutathat
nekünk. –megforgatva szemeimet már bánom, hogy bekapcsoltam a
készüléket.
-
Nagyanyád
bármit mondhat, én büszke vagyok rád. Igaz nem ilyen életet szántunk neked, de
megálltad a helyed. –megölelgetve a mindig pipa szagú papát,
megpaskolom hátát.
-
Lari ideje mennünk. –szomorú
sóhajjal puszilom őket még egyszer végig. Megértem apát is, hisz biztos
feszélyezi a közeg anya halála óta, de azért néha lehetne rám is
tekintettel. Nem baj, idő kérdése
minden. Már az is fél siker, hogy elhozott hozzájuk a kérésemre. Telefonom
ütemes zenéléssel hívja fel magára a figyelmet, barátnőm nevét megpillantva
mosolyogva fogadom hívását.
-
Hola Kiscsaj, este
bulizunk úgy készülj. –lenémítva a hangerőt, csak reménykedek
abban apa semmit nem hallott az egészből. Nem kéne az utolsó pillanatban
keresztbehúzni bizalmát. –Jön Matti is, szóval
szedd össze magad csajos.
-
Most
nem jön össze Hanni, hétvégén meccsünk lesz, ahol kezdő leszek. –visítása
miatt el kell tartanom a telefont a fülemtől, bontva a vonalat elégedetten
simulok bele az Audi által nyújtotta kényelmes ülésbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése