Chapter 52.

Sziasztok!
Megérkezett az új fejezet. Köszönjük szépen az 51.rész alatti klikk számokat, reméljük most is kapunk pár visszajelzést.:)
Jó olvasást!
Puszi Lari, Tessa.:)

(Larissa)

(Eminem - Not afraid)

Nem tudom miért pont most jelent meg, de semmi jót nem sejtet nekem most az, hogy ő itt van. Vészjósló sétálását megpillantva, ereimben megfagy a vér. Többen érdeklődve tekintenek felé, de ördögi mosolyán kívül semmi mást nem fogok fel a külvilágból. Mozgását lassított felvételként élem át, Sergio közben visszatér hozzánk. Mourinho megáll mellettem, tekintetét köztem, és a látogató között jártatja. Agyamban számtalan kérdés fogalmazódik meg, de egyáltalán nem tudom kifejezni önmagamat. Leblokkoltam, mert megrémített a tudat, hogy itt is képes volt felbukkanni.

-          Hola szépségem. Láttam a meccset, nem éppen emberien ünnepelted a születésnapodat. –hízelgő hangjától kiráz a hideg, tenyerem egy jókora pofon kiosztásáért viszket.

-          Mit keresel te itt egyáltalán? –Sergio izmai megfeszülnek, egy percre lehunyva szemét, nyugodtságot erőltet magára.

-          Jöttelek meglátogatni, múltkor nem reagáltál a telefonhívásomra. –tartása büszke, viszont valami feszélyezi.

-          Mit akarsz tőlem Daniel?! –nem éppen barátiasan váltunk el egymástól, de én ezt egyáltalán nem néztem rossz szemmel. Könnyebb az életem, ha nincs a közelemben.

-          Csak beszélni szeretnék veled, de a testőrség nem engedi azt sem, hogy a közeledbe kerüljek. –elhúzva száját, a hasonlat közben barátaimra mutat. Ramos karját elkapva megmentem a rossz cselekedetektől. Összehúzott szemekkel pillantok újdonsült ismerősöm felé.

-          Beszélhetünk, de nem ma, és nem itt! – apró bólintás következtében kilép az ajtón, majd telefonjára mutatva tudatja velem, keresni fog.

-          Lenyugtatva egy kicsit a kedélyeket. Mit mondott az orvos, mikor jöhetsz haza? –edzőm kérdése meglep, hirtelen fel sem fogom mire vár választ.

-          Holnap reggel hazaenged, és egy hetet kell csak kihagynom az edzésből. –ami azt jelenti, hogy tizennégy edzés, és két meccs. Elhúzva a számat tudatosul bennem egy-két dolog, még pedig, hogy hamarosan viszontlátom a srácot. Mou ráncolja szemöldökét, de Sergio védelmemre kel.

-          Tényleg azt mondta az orvos, hogy csak egy hét kényszerpihenő. –apró mosoly bujkál arcán, majd mindannyian az éppen nyíló ajtó felé kapjuk a fejünket. Hatalmas rózsacsokorral lép be egy személy, akinek kilétéről még semmit nem tudunk, hála a virágnak. Mesterien beállított haj jellemzi az érkező embert, majd a barna szemeket is megpillantva, kezemet ajándékom felé nyújtom. Nem voltam az a tipikus virágos típus, de azért néha jól esett a lelkemnek, ha kaptam.

-          Csak meg szeretném köszönni a tegnapi napot. Bíztál bennem, és ez sokat jelent nekem. –Adán mosolyogva lép mellém, viszont edzőmre nézve tekintete szomorúságot tükröz.

-          Ki vele. Mi történt? –fojtott hangon kérdezek, mire mindenki felém kapja a fejét. –Nem vagyok már gyerek, tudom mit jelent ez a nézés, csak a ti szátokból akarom hallani.

-          Adán úgy döntött eligazol. –szememet behunyva lefekszem, majd a rózsát babrálva azon gondolkozok, hogy egy ilyen meccs után miért kell elmennie.

-          Miért? –mindenki kivonul, ketten maradunk a csodakapussal.

-          Azért, mert nem kapok elég lehetőséget, és fejleszteni szeretném magam. Tegnap rájöttem, hogy tekintve arra, hogy fiatal vagyok, máshol többet lennék pályán, talán még a kezdő keret tagja is lehetnék. És ez nem ellenetek, vagy Iker ellen megy, csupán ez az életem. –utolsó mondatrészénél végre megértem. Az eleje csupán kertelésnek számított, viszont a végére kinyögte azt, amit valóban gondol. Tudom mit jelent, ha nem tudsz az életednek élni, ezért nem ítélem el. – Nagyon megszerettelek kislány, szóval ésszel sportolj. Vigyázz magadra! –hosszasan megölelve még utoljára magamhoz szorítom a fiatal srácot, ki tudja, mikor találkozom vele legközelebb. Apró bólintás után fáradtság jeleit mutatom, így Ramossal váltva egymást, férjem mellett maradok.

-          Nem akarom, hogy eligazoljon. –makacsságom fog a sírba vinni, de most tényleg nem szeretném, ha a másodszámunk itt hagyna bennünket.

-          Meg kell értened a döntését, ez ellen nem tehetsz semmit. –kemény hangja meglep, felé kapva fejemet mélyen a szemébe nézek.

-          Már megvan, ki jön helyette. Igaz? –bólintását meglátva csalódom. Csalódom edzőmben, aki mindvégig azt hajtotta, hogy senkit nem akar eladni, és idén nem is akar majd keretet frissíteni, ezzel szemben már kinézett magának egy játékost.

-          Ez így nem teljesen igaz. Már leigazoltak Adán helyére egy régi Real Madrid játékost. –kései igazolásnak számít, ezért gondolom csak a következő szezonban mutatják be, mint Real Madrid játékost.

-          Miért adtál nekem második esélyt? Hiszen az elsőt eléggé elcsesztem. –úgy érzem, nem tesz most jót az idegesség, ezért jobbnak látom a tereléses hadjáratomat elindítani.

(Lala Band - One wish)

-          Ez nem esély. –kérdő tekintetemet meglátva közelebb hajol, szám sarkára apró puszit nyomva, folytatja mondandóját. –Ez szerelem. –mosolyom levakarhatatlan, kezemet arcára simítva, közelebb vonom magamhoz, hogy mézédes csókban forrhassunk össze. Imádtam ezt a férfit, és már nem tudnám elképzelni nélküle az életemet.

-          Nem viszel haza? –apró puszikat lehelve arcára, kiskutya szemekkel nézek rá.

-          Te aztán tudod, hogy kell meggyőzni az embert. Biztos ezt akarod? –bólintásom után feláll, majd az orvos kutatására indul. Telefonom rezegni kezd, megpillantva az ismeretlen számot, remegő kézzel veszem fel.

-          BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT! –eltartva fülemtől a készüléket, nevetve várom meg a harsogás végét. –Utólag persze.  A tegnapi fejesed után nem akartunk már zavarni. –felvihogva tudatja velem, bénának tart, majd ordítva folytatja mondandóját. - Amúgy Hola Lari. Nem mondták még neked, hogy a labdát kell fejelni, és nem a védőnek kell nekiesni? –szívem hatalmasat dobban, de a várt katalán barátom hangja helyett, Valdes vonyítását hallom.

-          Szia Valdes. Neked pedig nem mondták még, hogy nem kotnyeleskedünk bele a nagyok dolgába? Meg akartam nézni közelről a srácot, úgy látszik ő is így gondolkozott, tehát a dolog rosszul sült el. –nevetésem belengi a szobát, beszélőtársam pedig veszekedik valakivel a vonal végén.

-          Nem! Én akarok most vele beszélni. Nem. Nem. Nem adom. –érdeklődve hallgatom a gyors eszmecserét, majd egy hangos csattanás után, nevetve várom a következő személyt.

-          Lari, jól vagy? –Villa pösze hangja üti meg a fülem, mosolyogva bólogatok, csak kár, hogy ezt ő nem látja.

-          Köszönöm kérdésed. A születésnapomat a kórházban töltöttem, de legalább a meccset megnyertük. –lenyugodva fekszem tovább az ágyamon, de a háttérben felcsendülő aggódó ismerőst nem tudom figyelmen kívül hagyni.

-          Igen, jól van. Szeretnél vele beszélni? –halkan diskurálnak, ilyenkor viszont csak a gyerekhez tudom őket hasonlítani. Megfeszülve várom a választ, de egyhamar nem érkezik. –Nem, biztos, hogy nem utasítana el.

-          Hahó, David, tisztán hallok mindent. Átadnád neki a telefont? –gyors köszönés után a készülék ismét egy új ismerős kezében landol. –Szia Cescy. Hogy vagy?

-          Jól. Boldog születésnapot. –halk hangja nyugtatóként hat rám, az-az igazság, hogy hiányzik a katalán. De csak úgy, mint egy legjobb barát.

-          Köszönöm. Milyen újra Barcelona? –vidámságom még számomra is meglepő, bár a katalán futballisták most feldobták a kedvem.

-          Ne csináljunk úgy, mintha mi se történt volna. Au! –a csattanás most is tisztán hallható, viszont a szavai szívembe marnak. Nem akartam ezt, nem akartam elveszíteni a legjobb barátomat.

-          Ne csináld ezt vele, nincs jól. Amúgy is, neked ott van az a szőke bige, akivel flörtöltél miközben ő az állásra jelentkezett. –Valdes mély, dörmögése felzaklat, kinyomva a hívást, könnyeimmel küszködök. Nem értem most már ezt az egészet. Igaza van, nem tehetek úgy, mintha mi sem történt volna, de nem tudom, miért vágja ezeket a fejemhez, ha már aránylag könnyen túllépett rajtam. Mert, ha még mindig miattam őrlődne, azt mondanám, megérdemlem.

-          Kisasszony. Megígéri, hogy mindent a szabványforma szerint fog elvégezni? –bólintva pillantok orvosomra, mögötte Sergio már pakolni kezd. –Akkor hazaengedem, ugyanis már jobb színben fest. –mosolyom gyenge, mégis szívből jön. Az maga már egy pozitívum, ha az orvos is látja rajtam a változást.

-          Elintézem a papírokat, öltözz fel, és várj meg itt. –mosolyogva int egyet, majd az orvos után kilép az ajtón. Hajamat kiengedve, ujjaimmal végigszántok hosszú fürtjeimen. Elővéve a megfelelő fehérnemű szettet, mosolyogva pillantok a vadabb darabokra. Anglia zászlós pólómba bújva, elégedetten simítok végig derekamig, majd szaggatott farmeromat felvéve, zokni után kutatok. –Minden megvan. Elkészültél?

-          Sese, hova tetted a zoknikat? –felpillantva rá, édes mosolyomat villantom felé. Mellém lépve arrébb rak, majd benyúlva egy rejtett zsebbe, kezembe nyom egy fekete titokzoknit. Arcára puszit adva, felkapkodom hiányzó kiegészítőimet, majd egy angolzászlós Converse cipőbe dugva lábam, elégedetten pillantok végig a szobán. –Azt hiszem, mehetünk. –zsebembe rejtve készülékemet, boldogságom szertefoszlik. Nem kellett volna felvennem a hívást, de okos ember saját kárán tanul.

-          Rendben leszel? –igenlő bólogatással válaszolok kérdésére, derekába csimpaszkodva együtt lépünk ki a kórház ajtaján.

-          Lehet egy kérésem? –monoton hangon kezdek beszélni, ujjammal izmos oldalán körözök. –Elvinnél a stadionba? –reményteli hangomat meghallva megtorpan, maga felé fordítva szemembe néz.

-          Csak egy hetet kell kibírnod. –nemleges fejrázásom meglepi, tekintete egy pillanatra elsötétül.

-          Szükségem van rá. –szám sírásra görbül, szegény nem tudja hova tenni a kirohanásomat. –Hiányzik, nélküle üresnek érzem magam. –szívemre mutatva másik kezemmel durván letörlöm könnyeimet. Szerintem egy ideje már nem is a pályáról beszélek, hanem arról a férfiről, aki mellett megtaláltam a lelki békét. Férjem karjai mentőövként szorítanak, mint fuldokló, úgy kapaszkodok most belé…

(Tessa)

(Jeffrey Adam Gut -Hallelujah)

Egyszerűen lesokkoltan álltam a nappali közepén. El sem hittem, hogy mi történt velem körülbelül öt perce. Ronaldo itt járt, és tisztázni szerette volna a helyzetet, amit én is szerettem volna megtenni, viszont nem éppen úgy sült el minden, ahogy azt szerettük volna. Matías úgy viselkedett, mint egy elmebeteg, és az sem zavartatta, hogy én is végighallgatom azt a fenyegetést, amit felénk intézett. Komolyan mit képzel el magáról? A szívbajt hozta rám, hogy ezt az oldalát nem ismertem, és ennyi ideig engedtem neki, hogy mellettem éljen, és a kislányomra is vigyázzon. Viszont most itt állok egyedül úgy, hogy Matíasnak ugyanúgy kulcsa van a házhoz. Az első gondolatom persze az, hogy lecseréltetem a zárat, de nem tudom, hogy az mennyire jó megoldás egy őrülttel szemben. Ugyanis nyugodt szívvel mondhatom azt ebben az esetben Matíra, hogy őrült, hiszen azt mondta, hogy addig nem nyugszik meg ameddig Ronaldoval el nem válunk, és mi volt az a fenyegetése, hogy ha az övé nem lehetek, akkor senkié se legyek, majd megpróbál megölni, vagy mire számítsak egy ilyen embertől. Soha nem volt még dolgom őrült emberrel így nem tudom, hogy mire számíthatom tőle.

Még mindig lesokkolva álltam, amikor Cata hangos sírásba kezdett, így az emelet felé vettem az irányt, hogy megnyugtassam a lányom. Mikor felértem a kiságyban állt, és a rácsot szorongatta, azt jelezve ezzel, hogy ki akar jönni, mert nem tud aludni.  Amióta anyuka vagyok sokkal jobban tudok figyelni az emberek ki nem mondott cselekedeteire, viszont Matíason még mindig meglepődöm, hogy  az ő esetéből semmit sem vettem észre. Catat az ölemben a nappaliba vittem, majd a tévét bekapcsolva próbáltam meg a gondolataimat elterelni.

*

Reggel ahhoz képest, hogy milyen estém volt elég kipihenten ébredtem, és örömmel vettem tudomást arról, hogy Matí nem jött vissza a házba az este folyamán, legalábbis semmi nyoma nem volt, hogy itt járt volna. Cata az este folyamán a hálóban felállított kiságyban aludt, amit szorosan az ágy mellé húztam, hiszen nem szerettem volna őt egyedül hagyni még akkor sem, ha a szobája közvetlenül az én szobám mellett van. Ő még édesen aludt így úgy döntöttem, hogy addig lemegyek, és gyártok valami reggelit magunknak, hiszen tegnap délután óta személy szerint én nem ettem, Cata pedig biztosan éhes lesz, ha felkel.

A reggeli gondos előkészítése után, és az utána következő reggelizés után úgy gondoltam, hogy muszáj egy kicsit kiszellőztetni a fejem, így a park és a séta mellett döntöttem. Catat egy egyszerű ruhába öltöztettem fel, mivel kint eléggé sütött a nap, ezáltal pedig a levegő is eléggé felmelegedett. Én is egy ruhát választottam magamnak, majd egy hozzá színben illő szandált húztam a lábamra, majd hogy a színek minden téren összepasszoljanak a táskám tartalmát is átpakoltam egy barna darabba. Catát gondosan beültettem a babakocsiba, majd útnak indultunk, hogy még több friss levegőt tudjunk szívni. A park felé tartottunk, ami szerencsére nem volt olyan messze, viszont annyira közel sem volt, így jó húsz percbe biztos bele tellett mire oda jutottunk. Egyszer már ugyanígy sétáltam a parkban, hogy kitisztítsam a fejem, viszont akkor mindezt Cata nélkül tettem. Ahogy egyre befelé haladtam a park belseje felé, úgy kezdte el egyre hangosabban megütni a fülemet, a folyamatos zene majd taps. Visszaemlékeztem, hogy hogyan is jártam mikor itt voltam, így az ajkaim egyből mosolyra húzódtak, ugyanis legutóbb is mikor itt jártam együtt énekelhettem a bandával, akiket Louisnak is beajánlottam azóta viszont nem tudom, hogy keresték-e egymást, vagy kötöttek-e bármilyen megállapodást lemezfelvételről. A gondolatok egyre közelebb sodortak az említett bandához, míg végül ismét a közönség sorait erősítettem úgy, hogy Cata is lásson, ugyanis nagyon érdekelte, hogy mi folyik ott, és mit néz ez a sok ember. A banda éppen egy Maroon 5 számot adott elő, amit mindenki úgy élvezett, mintha a szám igazi előadója játszotta volna a számot. A végén persze óriási tapsot kaptak, hiszen remekül előadták a dalt, ami nekem is nagyon elnyerte a tetszésemet.

-          Úgy látom egy régi jó barátunk látogatott el hozzánk, akit szeretnénk megkérni arra, hogy csatlakozzon hozzánk a következő szám ereéig. – a banda frontembere Alex, ha teljesen jól emlékszem a nevére, ő volt az ki megszólított, én pedig először szétnéztem, hogy kire gondolnak, majd a tenyeremet a homlokomra csapva tudatosult bennem, hogy én vagyok az, akit megszólított.

(Alex Goot - 22)

-          Rendben, mit éneklünk? – Alex csak megrázta a fejét, hogy várjak, én pedig próbáltam nem bénázni, és felismerni a felcsendülő hangokat, és könnyebb volt felismerni a számot, mint hittem, ugyanis a nemrég megklipesített számot a „22”-t énekeltük Taylor Swifttől. A dalszöveget könnyű volt megtanulni, hiszen a rádióban, a tévében és mindenhol ezt a számot lehetett csak hallani. Felszabadultan énekeltem, hol a közönségnek, hol Catanak, hol pedig Alexnek, és a bandának. Nagyon jól éreztem magam a fiúk társaságában az előadás közben pedig csak az pörgött a fejemben, hogy miért nem jártam ki eddig többször hozzájuk, hiszen ők a legjobb improvizációs banda, akit ismerek, és a számok átalakított verzióját is úgy adják elő, mintha a saját számuk lenne. A dal végén persze ismételten nagy tapsot kaptunk, én pedig egyenként megöleltem mindenkit a bandatagok közül. – Köszönöm a lehetőséget. Louissal beszéltetek már az óta? – tudták, hogy kiről van szó, a producer barátom neve hallatán pedig még mosolyra is húzódott a szájuk.

-          Persze, ma megyünk hozzá, hogy felvegyünk pár számot. Nagyon jó fej velünk. Van kedved velünk jönni Sevillába, mármint mehetnénk együtt, mert mi kisbusszal megyünk, és ti is simán beférnétek hozzánk. – a többes számnál a kicsi Catara mutattak, aki csak integetni kezdett, a tagok pedig egy emberként viszonozták a tettét.

-          Szerintem ma nem nagyon csinálunk mást, szóval belefér. Mikor indultok? – a kijelentésem után eszembe jutott, hogy Ronaldo ma akart átjönni megbeszélni a dolgokat, viszont nem keresett eddig az idő pedig már dél körül járt.

-          Még játszunk pár számot, és valószínűleg utána. De ha gondolod, addig még hazamehetsz, megadod a címed, és érted megyünk. – egy aprót bólintottam, majd a telefonomat elővéve üzenetben elküldtem a címemet, hogy tudják a srácok, hogy hová kell majd jönniük. – Majd dudálunk, ha ott vagyunk, csak azért nem mondom, hogy várjatok meg minket itt, mert nem tudjuk, hogy meddig maradunk, meg az egyik haverunk vezet majd, és ő hozza a járgányt. – ismét csak bólintottam, de már mondani és készültem pár sort.

-          Rendben, addig elkészülök én is. – megöleltem Alexet a többieknek pedig intettem és már indultam is hazafelé, hogy elkészüljek.

Hazafelé már kicsit gyorsabban mentem, mint odafelé, hiszen a húsz perces távot tíz perc alatt sikerült teljesítenem, viszont szomorúan érintett, hogy Ronaldo még mindig nem keresett. „Biztos nem ér rá, mert edzése van.” Próbáltam magam nyugtatni, de még én magam sem hittem el azt, amit próbáltam magamnak beadni, hiszen ha akart volna, akkor tudott volna időt szakítani ránk, az edzés pedig amúgy sem egy egész napos elfoglaltság.

A hálóba belépve a dalszövegíró füzetemhez mentem, majd összeszedtem még pár papírt, amire szükségem lehet a mai nap folyamán, végül megfogtam a gitárom, de észrevettem a sarokba állítva azt a gitárt is, amit Matíastól kaptam. A kezembe vett gitártokot az ágyra raktam, majd az aranyozott hangszert a gardróbba berakott dobozába helyeztem vissza. Nem tudtam volna belőle normális hangokat kicsikarni tudva, hogy az az idióta adta nekem, aki konkrétan tegnap megfenyegetett. Épen a gondolatmenetem közepén jártam, amikor a telefonom csörögni kezdett. Első gondolatom az volt, hogy Ronaldo hív, így mindent a szobában hagyva futottam le a földszintre, hogy válaszolni tudjak a hívásra, és meg sem néztem, hogy ki az csak, mint egy őrült feloldottam a biztonsági zárat, és válaszoltam.

-          Igen? - a hangom tele volt reménnyel, és nem számítottam arra, ami történt.

-          Szia Tessa, Alex vagyok. Megjöttünk, és dudáltunk már párszor, de nem nagyon hallottad meg. – teljesen kiment a fejemből, hogy figyeljek a dudálásra, ami nem nagyon hallatszik be, csak akkor, ha az ablakok nyitva vannak.

   -      Rendben, mindjárt megyünk. – gyorsan bontottam a hívást, majd ismét szaladtam, de most már az emelet felé. Cata lent ült a babakocsiban és a tévét nézett, így csak a fent lerakott füzetemet, és gitáromat kellet levinnem. – Sziasztok. – a kisbusz ajtaja tárva nyitva fogadott minket, a fiúk pedig egyből elkezdték bepakolni Catat babakocsistul, mindenestül.

   -      Hölgyeké az elsőbbség. – Alex engedett előre, majd helyet foglalva kezdetét vette az utazás.

   -       Pöpec kéró, a legjobb negyedben. Bejött az élet, mi? – a banda dobosa mellett kaptam helyet, így ő nyilvánított először véleményt a házunkról. – Egyébként mi még nem találkoztunk, mert új vagyok a bandában. A nevem Roberto, de hívj csak Robnak. Mindenki ezt teszi. – jobban megnézve tényleg most láttam őt először, a posztját is csak az árulta el, hogy a dobverőkkel játszott, az ülések fejtámláin. Catanak pedig nagyon bejöttek az ütők, és ő is rögtön ki szerette volna próbálni azokat, amit Rob engedett is neki.

-          Köszi, Rob. Igazából a férjem érdeme. Én Tessa vagyok, de szólíts csak Tessnek. – udvariasan kezet fogtunk, majd Alex felé figyeltem, aki várta, hogy szót kapjon, és felrázza egy kicsit a társaságot.

-          Tess mivel új vagy, ezért most te választhatsz először számot, hogy mit énekeljünk. Szokásunk, hogy utazás közben mindig éneklünk, így most tiéd a megtiszteltetés, hogy válasz. – gondolkodtam rajta, hogy mit is énekelhetnénk, de semmi olyan szám nem jutott az eszembe, ami illett volna egy jó hangulatú, bandázós énekléshez.

-          Nem tudok semmi jót. Válasz te. – a frontember csak rázta a fejét, majd a kezembe nyomva a gitáromat ördögi mosolyt villantott felém.

-          Akkor egy saját számot kell előadnod. Ez is egy szabály. – egy nagy sóhajtás keretében elvettem a gitárt, a fiúk pedig lepacsiztak.

-          Még senki nem hallotta a számot, szóval érezzétek magatokat megtisztelve. – miután a tudtukra adtam, hogy mi a helyzet a számmal belekezdtem a dalba, és csak remélni tudtam, hogy nem fogok beégni vele a fiúk előtt.