Tut mir leid.../ Sorry

Sziasztok!


Ne haragudjatok, hogy csak most jelentkezem, de meghalt a gépem, és csak laptopról tudok netezni :S Az új résszel nagyon de nagyon sietek, csak az a baj, hogy most fogom szervizbe vinni a gépem... Meghalt a winchester, és mondhatni azon volt a fél életem :S Most elkezdtem füzetbe írni mindent, és a lapira majd beképelem vasárnap a kézimeccs nézése közben ;) 
Még egyszer elnézést, és sietek vele!


Sergionak utólag Boldog 25. születésnapot! Pár magyar rajongó készített egy videót az  Ő tiszteletére. :) Megjegyzem fantasztikus lett! ;))

Tender farewell...

Sziasztok!:) Ma már sikerült befejeznem az új fejezetet, igaz, egy kis noszogatással, amit csak Tessanak köszönjetek. Elbizonytalanodtam, hogy folytassam-e a történetet, ugyanis nem nagyon kapok visszajelzést :/ Persze azoknak, akik rendszeresen írnak, nagyon köszönöm még egyszer! :)
Ettől függetlenül a folytatást jövőhét keddre tervezem, ha hamarabb kész leszek vele, akkor fel is rakom! :)




"A tömeg egy emberként fordul meg, majd mikor vége a számnak, az edzőm kisétál az ajtón…"




~Raúl

-          -          Larii!

-          Csak, csak hagyjatok. Köszönöm szépen, hogy megrendeztétek ezt a fantasztikus karaoke estet, hálás vagyok, hogy gondoltatok ránk, és szerintem ezt Sergio nevében is mondhatom. A továbbiakban sok sikert kívánunk és remélem, kiütitek az Intert a nyeregből!

-          Az Intert? Miért pont az olasz csapatot?

-          Öhm. Igen. Hiszen ez az egyetlen ilyen nemzetiségű ellenfél a bajnokok ligájában. Tehát sok szerencsét a Lyon ellen is, és tudnotok kell, hogy mindig veletek leszek, úgy foglak titeket segíteni, hogy nem fogtok tudni róla.

-          Ha annyira segíteni akarnál, akkor nem a rangadó előtti órákban utaznál el. Ugyan már Larissa. Tudja mindenki, hogy valójában mi a terved…

-          Morata, kérlek, ne nehezítsd ezt meg! Nincs más vá…

-          LARI!!

-          Most mennem kell, jók legyetek és vigyázzatok magatokra. Marcelo megkérlek, hogy Moutól búcsúzz el a nevemben. Annyit üzennék neki, hogy nagyon sajnálom ezt az egészet, és remélem, megbocsájt majd azok után, amit tenni fogok.

-          Szerinted cica, ezt a híres, okos, helyes, kedves…

-          Most magadról beszélsz?

-          Jaj! Ne haragudj, csak megláttam magam a bárpult mögött lévő tükörben.

-          Megjegyeztem mindent, ígérem, átadom az edzőnek!

-          Köszönöm ifjú Padavanom!

-          Úgy látom, csak a címer és a mezszín fog változni…

-          Tehát még egyszer köszönök mindent, viszont ha még nem késő, akkor mondjátok le a holnapi bulit, ugyanis Valdano tájékoztatott arról, mielőtt elindultunk, hogy holnap kora reggel már el kell utaznunk. Sziasztok, és bármit is tudtok meg, mindig jusson eszetekbe az a mondatom, hogy „Fehér szív, fehér lélek, madridista leszek, amíg élek!”. Szeretlek titeket! – leugrok a színpadról, már amennyire a gyilkos cipőm engedi, majd emelt fővel kivonulok a pubból.

Lehet ez így lett megírva, nekem már csak Sergio jelenti a boldogságot. Most legszívesebben ordítanék, hogy hallja meg a világ, nem vagyok szájhős, nem vagyok áruló, mindent teljesen komolyan gondoltam. Csak sajnos a tetteim nem ezt mutatják.
Mouval is annyira megbeszélnék mindent, elmondanám a kételyeimet, ahogy régen is tettem. Ismerem már annyira magam, az első mondatom az lenne, hogy Valdano zsarol. Így is most a srácokkal is rengeteg olyan információt osztottam meg, amiből Puffancs és Roni rájöhet arra, valami nem stimmel. Természetesen úgymond rejtett jeleket küldtem nekik.
Viszont az egyáltalán nem esett jól, hogy Morata kinézi belőlem azt, hogy eligazolok és minden ok nélkül elárulom a csapatot…

A parton sétálva sok dolgon gondolkozom, de ezzel nem érek el valójában semmit sem. Nem agyalhatok azon, hogy mi lett volna, ha nem jön közbe Valdano, hiszen az élet nem mindig kegyes az emberekkel, a sors sok olyan dolgot intéz el a létezésünkben, amivel mindent megnehezít és megváltoztat. Hogy hiszek-e abba, hogy mindenkinek meg van írva valami? A válaszom az, fogalmam sincs…
Vajon Mourinho, miért jött el a bárba? Látni akart, vagy csak megadta a kegyelemdöfést? Nem akarta bunkónak mutatni magát? Nem hiszem, ugyanis nem az-az ember, akinek bárki véleménye is számítana…

-          Komolyan mondom, már engem idegesít az, hogy mindenen annyit agyalok. –nem gondolva arra, ki láthat meg, vagy milyen hideg a víz, leveszem a ruhámat, ledobom a táskámmal együtt a partra és fehérneműben belegázolok a vízbe.

A telefonom a táskámban maradt, ezért nem hallom az ütemes csengést, pedig már mindenki aggódhat értem. Mikor a lábam alatt érzem a biztonságot jelentő talajt, kifekszek a homokba és élvezem a lágy szellőt, ami végigjárja a testem. Megborzongok, hiszen a cseppek még nem tűntek el rólam.

-          Larissa. Te vagy az? – a hirtelen jött férfihangra felkapom a fejem, de egy ismerős arccal találom szembe magam.

-          Hola Raúl! Hogy vagy?

-          Ezt szerintem én kérdezhetném tőled… mit keresel hajnali egykor a parton, egyedül?

-          Mit csinálsz Madridban?

-          Látom maradtál a régi. Jöttem a szülőhazámba nyaralni. Már hiányzott a napsütés, Németországban nincs valami jó idő. Na, mesélj, mi történt veled mostanában?!

-          Eligazolok…

-          Igen, hallottam róla. Biztos jól meggondoltad ezt?!

-          Nincs más választásom igazából… te nem bántad meg, hogy anno a Schalke-be szerződtetted magad?

-          Tudod én már Madridban nem tudtam nagyon új dolgokat mutatni, ezért kellett a környezetváltozás. Viszont azt láttam, hogy te mit érzel, mikor itt futballozol. Régen én is ilyen voltam, de sok minden változott, és kellett az újítás. Amire te még nem vagy felkészülve.

-          Tudom. Nem is akarok innen elmenni, csak…

-          Csak mi? Ha elkezdted, fejezd is be a mondatot! –egytől egyig mindent elmondtam neki. Hogy kerültem ide, miként kezdtem a blankóknál focizni, miket éltem itt át… mindent megosztottam vele. Régen sokat jelentett nekem, de amikor a Schalke-be igazolt, valami elszakadt nálam. Azt hittem, hogy a galaktikusoktól fog visszavonulni…

-          Tudod Raúl, mindig is abban bíztam, hogy örökre blankó maradsz.

-          Fehér szív, fehér lélek, madridista leszek, amíg élek…

-          Érdekes. A búcsúzásom alkalmával, ugyanezt a mondatot ejtettem ki a számon. –végigbeszéltük az estét, mindenről szó esett. Család, barátok, Guti, bajnokok ligája…
Emlékszem, minden álmom az volt, egyszer találkozhassak a spanyol klasszissal. Az egyik ágyús edzésen megjelent azzal a szöveggel, „rengeteget hallottam már a fiatal tehetségekről és úgy gondoltam a saját szememmel is megnézem magamnak Arshavint, Wallcottot és azt a bizonyos Larissa Morrison kisasszonyt.”
Természetesen jó focisták lévén, az utolsó pár szónál mindenki elkezdett húgatni, én pedig szerényen, de mégis emelt fővel Arsha mellé léptem. Fociztunk vele, de amin nagyon meglepődtem az-az, hogy közvetlen volt velünk, tanácsokat adott, mikor látta rajtunk, hogy vevők vagyunk rá, és nem beképzelt sztárként viselkedett. Mindig is tiszteltem az ilyen embereket, akiket a hírnév nem vitt el…
Akkoriban többször találkoztunk, ő is edzett engem, persze csak pár cselt mutatott meg. Ő volt számomra az isten, viszont 1,5 hónap múlva haza kellett utaznia, Madridba. Sokat mesélt a csapatról, az edzőkről, a hangulatról, még képeket is mutatott, de olyanokat, amit csak egy bennfentes ember csinálhatott.
Mindig megjelent az Arsenal edzéseken is. Nagyon a szívemhez nőtt, csak sajnos mostanában nem volt sok szabadidőnk, így teljesen elhanyagoltuk egymást.

-          Lara kérlek, ne haragudj meg, de te nem fázol?! – jogos volt a kérdés, ugyanis még mindig egy melltartóban és egy falatnyi bugyiban fekszek a barátom mellett. Magamra kapom a ruhát, majd meglátom a telefonom kijelzőjét.

-          Jézusoooom! –a hetes felpattan, majd ijedten rám néz.

-          Mi történt? Mi a baj? Szólalj már meg!

-          Ha hagynád, hogy egy szó is elhagyja a számat, már mindent megmagyaráztam volna. 94 nem fogadott hívás, 30 SMS és 10 hangposta üzenet virít a kijelzőmön. –végignézem a telefont, minden csapattag keresett. Mégis amin a legjobban meglepődtem, az utolsó 5 hívást nem más adta le, mint José Mourinho. –Ne haragudj Raúl, de most mennem kell. Bizonyára már aggódnak értem és ahogy Sergiot ismerem, ha 2 percen belül nem adok magamról életjelet, értesíti az FBI-t.

-          Larissa! Hát végre, hogy megvagy. Egész este kerestünk, a telefonodat persze… oh, látom nem vagy egyedül…

-          Ronaldo. Már meg sem ismered egykori csapattársadat? –a fiúk kezet ráztak, majd adtak egymásnak 2-2 puszit. Ezt a pillanatot választottam arra, hogy írjak Ramosnak egy SMS-t. „10-15 perc múlva otthon leszek, szólj mindenkinek, hogy jól vagyok és még élek. Csókok L.”

-          Srácok én most lelépek. Köszönök mindent Raúl, jó volt újra beszélni.

-          Hé! Álljunk csak meg! Ti ismeritek egymást?

-          Igen szívem. Ha érdekel a történetünk, és a hetes se siet, akkor szerintem szívesen elmesél mindent. Viszont nekem mennem kell, Sergitől így is hatalmas lecseszést fogok kapni. Csókok emberek. Raúl! Remélem, ettől a pillanattól kezdve többet keressük majd egymást.

-          Szia, Lala. –megölel, majd a fülembe suttogja, „mindig csak a szívedre és ne az eszedre hallgass. Ne kövesd el ilyen fiatalon azt a hibát, amit én is elkövettem.”

-          Bocsesz, hogy véget vetek ennek az idilli hangulatnak, de Marcelo még a kocsiban van, tehát ő haza tud vinni. Amúgy szépségem siess, mert Sergiotól más hatalmas dolgot is kaphatsz. – még utoljára intettem egyet és Ronit tarkón vágtam, amin Raúl jót derült, majd elindultam a parkoló felé.
Odasettenkedek az autó mellé, Puffancs éppen a telefonjával szórakozik, közben pedig érdekes fejeket vág. Majdnem felnevetek, de türtőztetnem kell magamat, ugyanis nem akarok lebukni. Hülye fejet vágva „rákenődök” az ablakra, mire Pufi kislányokat megszégyenítve sikít fel. Majd ugrik ki a kocsiból.

-          Te állat! Látod, éppen neked írok üzenetet, miattad aggódok, és ezt kapom?! –boci szemekkel nézek rá, bevetem azt a csáberőt, amit már pár gunners említett. Hatalmas pilláimnak köszönhetően Pufi szájtátva bámul, majd, mint egy kis golyó, nekem gurul. Illetve rohan. Ilyenkor áldom az eszem, hogy nem vettem vissza a cipőt, így nem borulunk el mind a ketten.
Útközben még próbál megfűzni, hogy maradjak, de többször kijelentem, hogy bármit is tesz, hatástalan, ugyanis ezt már eldöntöttem és magamban letisztáztam.

-          LARIII.

-          Mondjad Csokipufi, mit szeretnél?

-          Tudod jól, hogy mi a kívánságom, de mielőtt közbevágnál tudatom veled, hogy egy ideje már rájöttem arra, hogy ezt már lezártad magadban. Csak arra kérlek, hogy soha ne felejts el se engem, se a csapatot és legfőképp az edzőt ne.

-          Ha akarnálak, sem tudnálak titeket kitörölni a szívemből. –időközben már megérkeztünk a házhoz, a villany még ég a nappalinkban. Utoljára hosszan megölelem Marcelot és azt suttogom a fülébe, „bocsáss meg!”. Nem várom meg, hogy bármire is reagálni tudjon, csak kiugrok a kocsiból és éppen az ajtón kilépő Sergito karjai közé vetem magam. Nem szólalunk meg, tudjuk most nincs olyan dolog, amivel megnyugtathatnánk a másikat. Mind a ketten tudjuk, hogy egy új élet kezdődik hajnalban, amit igazából csak egymásra támaszkodva vészelhetünk át.
Nem akarok ezzel törődni, csak ki akarom élvezni a még itt töltött időt. A legvadabb álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer minden kívánságom valóra válik.
Mindig is erőn felül próbáltam teljesíteni mind az akadémián, mind az ágyúsok edzésein, meccsein. Arra viszont soha nem fogok rájönni, hogy tudok ennyire ragaszkodni ehhez a csapathoz. Életem során sokan utáltak, sokan irigyeltek, mégis minden bántást, minden beszólást, megvetést tűrtem, és túltettem magam rajta.

Már nem csak a foci az életem. Már nem akartam az érzéseimet sem véka alá rejteni. Sergioval való kapcsolatom megtanított arra, hogy a szenvedély az egyik legjobb dolog, amit az élet adhat. Ha érzek, akkor igazán ember lehetek. Észre se vettem, hogy még mindig az ajtóban állunk, és a könnyeim útnak indultak. Sergi nem szól semmit, csupán a karjait erősebben fűzi a csípőm köré, és lecsókolja az arcomról a kósza cseppeket. Vágyom az érintésére, de a könnyeim nem hagyják, hogy Sergio szája az enyémre tapadjon. Éppen az arcomra adna egy újabb puszit, de elfordítom a fejem és felpipiskedve megcsókolom. Elmélyítjük ajkaink játékát, majd megfogja a fenekemet és felemel az ölébe. Egy újabb csókkal jutalmazom tettét, ugyanis elég nagy a magasságkülönbség közöttünk, és már nem sokáig bírtam volna lábujjhegyen állni. Lábaimat összekulcsolom a háta mögött, még a karjaim a nyakában lógnak. Átlépi a küszöböt, majd jobb lábával berúgja az ajtót. Azt hinné az ember, hogy rögtön felmegyünk a hálóba, ennek ellenére a hátamat a falnak vetem, és úgy folytatjuk tovább a csókcsatát. Mindig is elcsodálkozom azon, mennyire erős. Úgy lógok rajta, mint egy kismajom, viszont már nem tart a kezével. Leveszi a pólóm, majd a földre dobja. Fordít a helyzeten, már az ő háta mögött van az ajtó, de nem lép semmit, csupán lecsúszik a fal mellett, miközben az ölében ülök. Megszakítja a csókot, de a testi kontaktus megmarad. A fejem a vállára hajtom, ő pedig szórakozottan játszik a hajammal és őrültségeket suttog a fülembe. Érzem, vele könnyebb lesz átvészelni ezt az időszakot…

Reggel már az ágyban ébredek a biztonságot jelentő karok között. Valószínűleg elbóbiskolhattam lent a bejáratnál tegnap. Nagy nehezen kiszabadulok Sergio öleléséből, majd felvéve a futóruhám, utoljára Madrid utcáján kocogok. Elmegyek a Bernabeuba. A portás már ismerősként köszönt, de mégis szomorúság csillan meg a szemében. Utoljára végigjárom a stadiont. Mivel ma csak délutáni edzés lesz, ezért a szentélyben hatalmas pangás van. Körülbelül 2 óra múlva jönnek a turisták, és a drukkerek. A stadion nem fog örökre magányosan állni. A portástól tiszteletre méltóan elbúcsúzok, majd hazafelé veszem az irányt.

Miután tusoltam és elkészültünk, bepakoltunk a kocsiba és elindultunk a repülőtér felé. Ramos végig beszél hozzám, a kezem a váltón pihen az ő tenyere alatt. Egyáltalán nem jut el a tudatomig az, amit mondani akar.

-          Kicsim, jól vagy?

-          Mond Sergi. Te mégis, hogy érzed magad? Boldog vagy?

-          Nem vagyok boldog, ezt te is nagyon jól tudod. Viszont egy dolognak nagyon örülök…

-          Igen? És mégis mi lehet az a nagyon nagydolog, aminek ennyire tudsz örülni ilyen helyzetben is?!

-          Új életet kezdhetek azzal a nővel, akit szeretek. Ha bárhova is mennem kell, és te ott leszel, akkor semmi akadály nem állhat az utamba. Tudom, hogy együtt minden sikerül majd! Ha most maradtam volna, csak miattad tettem volna meg ezt a lépést. Fontos vagy nekem, és sokat számít, hogy mellettem vagy. –tényleg képes vagyok valakinek ekkora örömöt okozni?!

Gépies mozdulatokkal becsekkolunk, majd helyet foglalunk a váróban. A fejem Ramos vállára hajtom, a telefont pedig a mellettem lévő üres műanyagra rakom. Az emberek csak messziről figyelnek, olyan mintha ezzel a tettel kompenzálnák azt, hogy most vagyunk itt utoljára. Pár kis csitri csábos mosollyal megkörnyékezi Sergiot, szánalommal teli tekintetüket pedig rám emelik. Igazuk van. Ramos miattam hagyja itt a madridistákat. A telefonom elkezd rezegni, de mivel mindjárt lecsúszik a székről, ezért rájövök, hogy hívásom van. A rajongóktól egy kicsit távolabb megyek, csak, hogy ne halljanak olyat, amit nem kéne.

-          Hola! Itt Larissa Morrison.

-          Mi az drágám, már meg sem ismered a számomat?

-          Lehet csak nem akartam arról tudomást szerezni, hogy maga hív.

-          Harap a kis vadmacska. Hogy vagy kedvesem?

-          Nem mindegy az magának?!

-          Nos. Nem azért hívtalak, hogy kioktass vagy, hogy veszekedjünk. Ha megérkeztek a szállásra, akkor pakoljatok össze sportfelszereléseket, edzőruhákat, amik egy tréninghez kellenek, és természetesen 2 hétre ruhát, ugyanis a Svájci edzőtáborba utaztok az újdonsült csapatotokkal. Úgy készüljetek, hogy érkezés után lesz fél órátok a stadionhoz érni. Jó utat, üdvözlöm Sergiot. –Ramos a beszélgetés végére már mögöttem állt, és a derekamat ölelte.

-          Még csak megérkezünk, de már mehetünk is futni?!

-          Igen… nehéz lesz, de majd segítünk egymásnak.

-          Szeretlek! –gyűlölködő pillantásokat kapok, de nem törődök velük. Átölelem én is a derekát, majd megszólal a hangosbemondó, „Kérjük, az Olaszországba tartó utasokat, szálljanak fel a gépre.” Hát ennyi volt, vége mindennek…

Ich bin hier...:)

Sziasztok :)

Mint szerintem azt sokan hallottátok, Abidalnak, a Barcelona hátvédjének, ma volt a műtétje. Remélem jól sikerült, és 1-1,5 hónap múlva, újult erővel kezdheti a focit.

A lényeg, hogy minden focista mellette van, és segítik amiben tudják. Többen twitterre is kiírták, hogy támogatják, és persze a szerdai Real Madrid- Lyon meccs végén is felvették azt a bizonyos "Animo Abidal" feliratú pólót. Szerintem ez nagyon szép volt tőlük!:)

Találtam egy kis videót, amiben a mi drágalátos Csokipufink és tettestársa Pepe szerepel. Ronaldo szabadrúgását illetve gólörömét figurázzák ki, megjegyzem sikeresen :D

Viszont azt nem tudom, hogy az új fejezetet mikor hozzam. Köszönöm mindenkinek aki ír rendszeresen, és azt is köszönöm, hogy ennyien látogatjátok a blogomat! Viszont nem érzem elég jónak a történetemet... 

Lehet már vasárnap hozom az új részt, lehet hogy csak jövőhéten valamikor. Sietni fogok vele! És köszönöm a támogatást!:))

Adjudication...

-         Na meg is érkezett az új fejezet. Mivel a Real Madrid hatalmas fölénnyel játszik ma este (3-0, Marcelo, Benzema és Di María), ezért úgy döntöttem ideje feltenni :) Remélem tetszeni fog!


 "Valaki beránt egy eldugott helyre, elsőnek azt hiszem, hogy ismét Ramos akciózik, de rá kell jöjjek sajnos, hogy nem ő az…"

Mit akar?!

-          Larissa, szépségem. Ne kiabálj! Először is. El fogsz menni Milánóba. Most a csapattársaknak úgy fog tűnni ez az egész, mintha csak kimondtad volna ezeket a szavakat, de nem teljesíted be. Magyarul azt fogják hinni, hogy valójában a Real Madrid számodra csak egy csapat.

-          NEM MEGYEK EL! Mit nem lehet ezen az egy mondaton megérteni?

-          El fogsz menni.

-          Nem!

-          Hagy mondjam végig. A kis beszédem végére meg fog változni a hozzáállásod. Nos tehát. Mourinhot kirúgatom, ha nem mentek el Olaszországba.

-          Ugyan már. Mou bárhol el tud helyezkedni. Ő a Special One, ha ezt nem tudná.

-          Igen. De te is tudhatnád már, hogy van akkora befolyásom, hogy csinálok neki egy balhét, ezáltal feketelistára kerül, és még csak takarítani se veszik fel egy stadionba se.

-          Úgy sem tenné ezt meg.

-          Úgy ismersz, kislány?

-          Most erre komolyan választ vár? Inkább engedjen el.

-          Nem. Először hallani akarom, hogy kijelented, a drágalátos edződ miatt elmész Milánóba.

-          Rendben. Elmegyek. De akkor meg kell ígérnie, hogy Mourinho kedvében fog járni. Ha megtudom, hogy nem, akkor azonnal ott hagyom a vörös-feketéket!

-          Értem, és ígérem. –megpróbál az arcomra egy puszit adni, de kirántom magam a karjai közül, és futásnak eredek.

-          Lari. Minden rendben?!

-          Persze főnök. Beszélhetek Ramossal?

-          Igen. De Lari…

-          Mindent megtudtok majd időben! –most mégis mit tehetnék? Éppen most fenyegetett meg a főmufti, hogy ha nem megyek el a Milanhoz, akkor kirúgja Mout. Ha ezt tudná az edző, akkor biztos, hogy balhét rendezne. De tudom, hogy nem mondhatom el neki… azzal csak rontanék a helyzetén. Nekem ebben a helyzetben Tessa kell!

-          Lari! Lari! Itt vagy? Figyelsz te rám?

-          Ne haragudj Sergito. Elgondolkoztam.

-          Semmi gond. Miről akartál velem beszélni?

-          Hogy döntöttél Olaszországgal kapcsolatban?

-          Nem tudom Larissa. Nincs szívem elmenni…

-          El kell mennünk!

-          Mi ez a hirtelen változás szivi? Miért érzem azt, hogy titkolsz előlem valamit?!

-          Majd ezt akkor megbeszéljük, ha ketten leszünk. Kérlek. El kell mennünk! –bejelentettük a csapatnak a távozást. Mou szomorú volt, és szerintem ebben a pillanatban sokan csalódtak bennem. De mindenki képes volt felfogni és elfogadni a döntésünket. Miközben a focistákat öleltem át, és búcsúztam tőlük, láttam, hogy a háttérben Valdano felsőbbrendűen vigyorog. Vajon Patoék is ezt akarták? Vagy igazak voltak a pletykák, és egyikőjük sem akarta ott hagyni azt a csapatot? Valószínűleg ezek lesznek azok a bizonyos megválaszolatlan kérdések. Bírom az olasz pasikat, hiszen ismerek egyet-kettőt. De az olasz focit, azt, amit a Milan játszik, egyszerűen gyűlölöm.
Itt kell hagynom az életemet, ismét. És miért? Azért, mert egy idióta zsarol az egyik olyan személy jövőjével, aki közel áll hozzám. Fogalmam sincs mi lesz ezután. Könnyebb lesz úgy, hogy tudom, hogy Sergio végig mellettem lesz?
És Mouval mi lesz? Ezer és egy kérdésen kattog az agyam, de sajnos a válaszok valahogy nem jönnek olyan könnyen, mint ezek a nyamvadt kételyek. Még egyszer megölelek mindenkit, majd berohanok az öltözőbe. Nem akarok most senkit sem látni, nem bírnám ki sírás nélkül. Nem akarom, hogy sokan úgy emlékezzenek rám, hogy bőgtem. Azt szeretném, ha mindenki a mosolygós Larissat látná maga előtt, ha meghallja ezt a nevet. Mikor beszéltünk, mikor búcsúzkodtunk, nem mertem az edzőre nézni. Mit láttam volna a szemében? Fájdalmat? Csalódottságot? Szánalmat?
Gyorsan összepakoltuk a cuccunkat, Roni és Marcelo tudta nélkül elvittem a mezüket.
A kocsiban egész végig fagyos volt a hangulat, mind a kettőnknek azon járt az agya, hogy mit csinálunk a jövőben. Gépiesen kiszállok a kocsiból, Ramos megfogja a táskákat és együtt belépünk a menedéket jelentő otthonba.

-          Na Lari. Hallgatlak.

-          Amit most fogok mondani, azt senki sem tudhatja!

-          Milyen bajba keveredtél?

-          Csak ígérd meg.

-          Rendben. Bízhatsz bennem.

-          Efelől semmi kétségem nem volt. –az egész történetet elmesélem neki, persze dühbe gurul és egy egész szitokáradatot zúdít a „főnökre”.
Mivel 2 nap és indulnunk kell, ezért összepakolunk és be is jelentem, hogy elmegyek Sevillaba, későn jövök. Sergio persze nem örül ennek, hiszen sok olyan dolog történt mostanában velem, amiről nem tudott és valamit csak említés szinten osztottam meg vele.
Tessa felé tartok, azt viszont nem tudom, hogy ott is kötök-e ki, vagy lemegyek inkább a partra.

-          Hola Roni. Nem érek rá, éppen vezetek.

-          Ki vagy hangosítva?

-          Ki.

-          Akkor ráérsz. Mégis mi ez az egész?! Marceloval kíváncsian várjuk a magyarázkodásodat.

-          Srácok. Csak értsétek meg, kell a környezetváltozás.

-          Persze. Pont Olaszországba. Ugyan már Lari!

-          Hagyjatok már békén, a francba is már!

-          Rendben. Nem azért hívtunk, hogy összevesszünk! Este rendezünk egy kisebb összejövetelt.

-          Bulit?

-          Nem. Ott lesz mindenki. Az edzők, az újoncok. Mindenki.

-          Várjatok. Hívásom van! Tudjátok tartani?!

-          Igen?

-          Szia Larissa. Változott a terv. A Milanból Pato és Gattuso kijelentette, hogy ők bizony sehova nem mennek…

-          Akkor maradunk?! – szerintem ennél lelkesebb sose voltam még. Itt maradunk, és nem kell a búcsú buli se.

-          Nem Larissa. Annyit mondtam, hogy változott a terv. Az Interhez mentek. Többet fizetnek, mint a vörös-feketék, és még a bajnokok ligájában is továbbjutottak. Imádkozz, hogy szerda este kiessen a Real Madrid és ne kelljen a szeretett csapatod ellen játszani. Apropó. Ezt senkinek nem mondhatod el! Mindenki úgy fogja tudni, hogy vörös-fekete leszel a barátoddal együtt. Minél nagyobb a csalódás, annál jobban szétesik a csapat. Csodálatos! Na, szia! –Micsoda? Inter? Most ez komolyan ááá. Legszívesebben a hajamat tépném. Tényleg rongybaba lennék? Olyan, akit az ember ennyire dobálhat?!

-          Larissa Morrisont hívja a Csokipufija.

-          Itt vagy szépségem?!

-          Itt persze.

-          Tehát ma este közös karaoke, holnap pedig parti. Minden felnőtt nélkül. Nem ellenkezhetsz. Szia, szeretüüünk! –Hurrá! Egy gonddal több. Direkt próbálom ezeket a dolgokat kerülni, kevesebbet érintkezni mostantól a játékosokkal, erre kitalálnak egy bulit. Na, mindegy, majd Tessel elmegyek ruhát venni, és az estet hamar letudom. A telefonomat kikapcsolom, több rossz hírt ma már nem bírok ki.

Már megint itt állok a ház előtt, de egyszerűen még mindig nem merek bekopogtatni. Annyi közös emlék ugrott be. Mikor még együtt fociztunk, segítettem neki, hiszen mikor találkoztunk, azelőtt sohasem focizott. Többen cikizték, de mivel tőlem tartottak az emberek, megvédtem. Igaz az elején még nem kedveltem, de nagyon megszerettem. Mikor kiadtak 10 kilométer futást reggeli edzésnek, akkor mindig biztattam. Rávertem két kört, de ha láttam, hogy már nem bírja, akkor megfogtam hátulról a vállát és elkezdtem tolni a tempómba. Nagyon kemény volt akkoriban az akadémia. Volt pár tanárunk, akik annyira nem szerették a focistákat, inkább kosarasok vagy bármi más csapat, csak a lényeg az, hogy ne rúgják a labdát. Azok a tanárok sose szerettek minket. Bár nem is azért mentünk oda, hogy törődést kapjunk, hanem, hogy bizonyos cseleket megtanítsanak, és nagyobb állóképességet varázsoljanak nekünk. Volt, amikor a napon futtattak minket, de olyan is akadt, hogy szakadó esőben loholtuk ki a lelkünket. De egy percet sem bántam meg abból az időből, amit ott töltöttem.  Életre szóló barátságot kötöttem, bár egy bizonyos incidens után minden megromlott közöttünk. Kiderült, hogy félreértés volt. Végig Tessat hibáztattam, nem engedtem, hogy megmagyarázza nekem. Egyáltalán miért kellett volna magyarázkodni azért, amit nem tett?!

-          Szia Riri. Örülök, hogy újra látlak.

-          Oh Tess. –összeesek az ajtó előtt, elkezdek zokogni, csak annyit érzek, hogy lehajol és elkezdi dúdolni a közös számunkat. Mikor meghallom az ismerős dallamot, elkezdem énekelni a szöveget. „El hermano pequeño, el que quiero y extraño…” (Tal como eres- El canto del loco) Az egész kert a hangunktól zeng, és minden régi kellemes emlék beugrik.
Mikor csak kifeküdtünk éjszaka a pályára és szórakozottan ezt énekeltük. Mikor valami bajunk volt, idegesek voltunk vagy szerelmi bánatban szenvedtünk, ezt énekeltük egymásnak. Egy ideig fogalmunk sem volt arról mit jelent, de fokozatosan rájöttünk a dolgokra, „A kis testvér, akit szeretek, és aki mindig bámulatba ejt.”. Ez a dal lett számunkra a mentőöv. A dal véget ér, de nem mozdulunk. Mindig is tudtam, hogy gyönyörű hangja van, de arra soha nem gondoltam volna, hogy énekes lesz belőle. Sokszor említette, hogy ez a nagy álma, de azt hittem majd ő is focista lesz. Bár lehet, most is rúgná a bőrt, ha nem jött volna az a sérülés. Egymás karjaiban sírunk, talán most jön ki az elmúlt pár év terhe rajtunk. Lehet még a kapcsolatunk a régi?

-          Mi a baj Lari?

-          Ezt én kérdezhetném. Miért sírsz?

-          Mert te is sírsz.

-          Jaj, te csuda. Este „buli”, jössz te is. Bemutatlak a csapattársaknak, és az edzőnek is! –bementünk a házba, rendbe szedtem magam addig, ameddig ő felkapott egy nem elnyúlt otthoni ruhát, és nekivágtunk Sevilla boltjainak.
Sokan mutogatnak ránk, de nem törődünk velük, csupán felkapjuk a napszemüveget és végiglejtünk az utcákon. Nem nagyon szeretek vásárolni, de ha már eljutok egy ilyen helyre, akkor a legjobb ruhát akarom megvenni. Ha kell, akár 100at is felpróbálok, ezen ne múljék. Mivel ez csak egy klub lesz, és nem vacsora, ezért nem estélyi ruhákban gondolkozom. Roni megmondta, hogy énekelnem is kellesz, persze arra nem számít, hogy viszem magammal drágalátos barátnőmet is, tehát ha le is lépek, nem fogja észrevenni, hiszen Tess fűzésével lesz elfoglalva.
Nem akarok átlagos ruhát felvenni, elegem van abból, hogy mindenki csak farmerben és pólóban lát. Ki fogok öltözni, de amolyan bulis ruhát veszek fel. Több darabot felmutatok Tessanak, de mindegyikre csak rázza a fejét.
Feladom! Ilyen nincs. Semmi olyan gönc nincs, ami nekem is tetszene és persze Tess szerint is jól állna. Nem érdekel semmi, elment a kedvem mindentől. Fordulásból viszont leverek egy gyönyörű ruhát. Miután felvettem a földről, barátnőm az öltözők felé mutat, hogy próbáljam fel. Tört fehér színe világított a barna bőröm mellett, a dekoltázs részt apró gyöngyök emelték ki. Mell alatt egy vastag csíkban szintén található pár gyöngy, ami csak még szebbé varázsolja a szerelésemet. Igen, az enyém, hiszen amikor kilépek a próbafülkéből, barátnőm csodálkozó fejét látom.

-          Meg kell venned! Lari! A fekete hosszú hajaddal egyszerűen csodálatos vagy benne. Várj egy percet!

-          De mégis…

-          Már meg is jöttem. Gyors voltam igaz?! Ezt próbáld fel hozzá! – egy egyszerű fekete, masnis bokacsizmát kaptam, aminek körülbelül 15 cm-es sarka van. A barátnőmet túlnőttem, de még így sem leszek egy magasságban a focistákkal.
Tessa egy egyszerűbb ruhát választott magának, hogy őt idézzem „Este te leszel a középpontban, nem akarom a szép kisugárzásommal elvenni előled a reflektorfényt.” A kis egoista. De így szeretem.

 Tess segített elkészülni, és már Madrid felé tartunk. Egy híres pubba megyünk, de igazából nem tudom, hogy hova. Marceloért megyek el, ő fog vezetni. Csokipufinak csak annyit küldök, hogy 10 perc és legyen a ház előtt. Választ szokásához híven nem kapok, inkább fel akar hívni, de kinyomom a telefont.
Ezzel az estével valami ismét el fog szakadni bennem. Mindent össze lehet kötni, de a csomó attól még ottmarad. Valdano vajon boldog? Ezt akarta elérni?! Mert ha igen, akkor gratulálok majd neki. Megállok a ház mellett, de senki nincs még kint.

-          Tess szívem, maradj itt, én beszólok Marcelonak.

-          Csokipufiiii hol vagy?! Nyisd már ki te őrült.

-          L… L…

-          Mi az?!

-          Larissa jézusom, ez te vagy?!

-          Ez nem lehet Larissa! –valaki a nyakamhoz hajolt, majd a fülembe suttogja, hogy „de, ő bizony Lari.”

-          Sergio a szívbajt hozod rám! Mind megvagytok? Vártok még valakit?

-          Nem, csupán téged vártunk, Lari én előre…

-          Istenem, könyörülj.

-          Már megint te?! Miért kell ilyen bunkónak lenned?! Még meg se szólaltam, csupán kinyitottam az ajtót. Mindegy, megyek a Marcelo kocsijával!

-          Ne! Várj. Figyelj, ne haragudj, hogy ekkora paraszt voltam. Nem jól indult az ismeretségünk, szeretném jóvátenni.

-          Rendben. Ott az kocsi, beszélek Marceloval, addig szállj be. Majd én, elviszlek.

-          De…

-          Vagy ez, vagy a harag. Dönthetsz, még most van választásod. –Roni mindig is talpraesett volt, de inkább úgy fejezném ki magam, hogy öntelt idióta. Most viszont valahogy megváltozott mikor meglátta Tesst a fekete mini ruhában. Nem törődök a srácokkal, Marcelo zsebébe rakom a kocsi kulcsom, és beülök a hátsó ülésre. Sergio váratlanul bepattan, lenyomja a központi zárat, majd szenvedélyesen megcsókol.

-          Hiányoztál. –suttogja a fülembe, mire végigpuszilom az arcát, ügyelek arra, hogy elkerüljem a száját. Már az állánál járok, mikor meghallom, hogy Marcelo kocsija elindult, így egy gyors puszit nyomok az ajkaira, majd rajta áthajolva kinyitom a központi zárat az éppen érkező barátomnak. Nem szól semmit, csak az orra alatt pusmog valamit Peppenek.

A klub kívülről eléggé átlagosnak tűnik, de mikor belépünk, minden hatalmas pompában csillog. Rájöttem miért ezt a helyet választották a srácok. Akik itt vannak, azok csupán szórakozni jöttek, és nem azért, mert itt bármikor találkozhatnak egy-egy híres emberrel. Senki nem figyel ránk, csupán pár lány súg össze a hátunk mögött. Éppen valami béna srác próbál nyöszörögni részegen a mikrofonba. Sokan táncolnak rá, lehet ez már csak az alkohol hatása. Tessa éppen Ronival intézi az italokat, érzem, ez az este más lesz a többinél. Hirtelen pár biztonsági ember megszólal, hogy a bulinak vége. Már indulnék kifele, de a srácok vigyorogva visszarántanak.
Minden embert kiterelnek, csak mi maradunk ott, és persze hozzánk csatlakoznak még a barátok, és a többi csapattag. Mout keresem a szememmel, de nem találom sehol. „Hát mégis csalódott bennem, és nem jött el…” Merengésemből a folyamatos Lari, Lari kántálás ránt vissza, és az sem segít, hogy drágalátos barátnőm a kezembe nyom egy mikrofont, Roni és Sergio pedig közösen felraknak a színpadra.

-          Remélem emberek most nem éneklést vártok… - tévednem kell, ugyanis a közös számokat már indítják is. Marcelo felugrik mellém, és balettet imitálva elkezdi énekelni az Ének az esőben című számot, mire mindenki felsikít és elkezdenek tapsolni.

-          Te jössz Lari! Tudjuk, hogy pocsék hangod van, hidd el már hallottuk. De ez az utolsó előtti este, érezd jól magad. Előttünk semmit nem kell szégyellned! –Marcelo barátom és persze a többi focista csak azt hallották, amit meg akartam mutatni magamból, most viszont nem fogom vissza magam, és kieresztem a hangom. Mindenki elhallgat, Marcelo csak pislogni tud mellettem, de nem tud reagálni, ugyanis már keverik is a következő számot, ami nem más, mint a Rocketeer. „Take my hand, close your eyes. With you right here, I’m a Rocketeer.” (Rocketeer) Roni megfogja a kezem, de látja, hogy egy könnycsepp kicsordul a szememből, beáll elém, hogy takarjon a kíváncsi tekintetek elől, és letörli azt. „Mi mindig veled leszünk, dönts bárhogy is!” Mondhatom ennyi kellett az én megfáradt lelkemnek, igaz, hogy énekelek tovább, de szerintem a sminkem kezd elkenődni. Berakják a Coming home-ot.

-          Nem! Én ezt nem éneklem!

-          Lariiii légysziiiii!

-          Nincs itt Hannah. Nem éneklem nélküle.

-          Jó Larissa Morrison. Akkor örülünk, hogy láttunk.

-          Most komolyan, ha nem kezdem el énekelni, akkor kiraktok?!

-          Ki hát. – Elkezdem a dalt, de eldöntöm, hogy az ő részeit kihagyom. Már az én versszakom végén járok, mire szétnyílik a tömeg, és kilép a mosolygós ámde szomorú barátnőm a fiúk mögül. Tisztára, mint valami nyálas High School Musicelben, de csak azzal törődök most, hogy itt van. Elénekeljük a számot, de rögtön egy új következik. Ha egy hatalmas tömegben lennék, ezt a dalt akkor is felismerném.
Bruno Mars- Grenade című számát kezdi el játszani a DJ. Mindig is a lassabb verziója tetszett, amit még egyszer Ronival osztottam meg. Elkezdem énekelni az első sorokat, majd az ajtó felé pillantok, és meglátom Mourinhot. Nem figyelek már másra, csupán rá. Nem hittem volna, hogy eljön. Reménykedtem benne, de azok után, amit tettem ellene, nem csodálkoztam volna az elutasításban sem.
„You know I'd do anything for ya. I would go through all this pain…”  (Bruno Mars- Grenade) Mintha ezt a két sort most ránk írták volna. Tényleg mindent megteszek érte, még ha ő erről nem is tud. Végig a szemébe nézek, a könnyeim megállíthatatlanul folynak. Na, ennyit a mindig boldog Larissáról. Tessa feljön hozzám a színpadra, de csak Moura összpontosítok. A tömeg egy emberként fordul meg, majd mikor vége a számnak, az edzőm kisétál az ajtón…