I don't mind that it'll pass to me...

Megérkezett a friss, ismét hamarabb mint ahogy terveztem. :) Köszönöm szépen a komikat és a biztatást.:)

"Majd már csak egy rántást érzek magamon, és látom a focista ijedt tekintetét…"

Ronaldo próbál utánam kapni, de az-az illető, aki éppen most vonszol valahova, rántott rajtam egyet, így a földön kötöttem ki. Nem voltam teljesen józan, de tudtam éppen mi zajlik körülöttem, viszont még az alkohol hatása alatt álltam. Cris elindul felénk, de a tömeg elzárja az utat, mindenki zaklatja a közös képekkel. „Mintha meg lett volna tervezve ez az egész.” Kiérünk a friss levegőre, ilyenkor áldom a Madridi időt. Hajnali 2kor is meleg van, ezért a falatnyi bőrkabátomat nem hiányoltam. Az utca kihalt volt, csak a cipőm ütemes kopogását lehetett hallani. Volt barátom, David, folyton szorította a kezem, és vonszolt maga után.

-          Szedd már a lábad! A szeretőid bármelyik percben utolérhetnek. –mondanom sem kell, hogy amennyire tudtam, még jobban belassítottam. A sarkammal megállítottam magam, megfeszítettem a testem, hogy ne tudjon maga után hurcolni. Amire nem számítottam, az-az, hogy a kabátja alól kihúz majd egy kést, amivel végigsimít az arcom vonalán egészen le a mellemig. Vágyakozva néz rám, mire a legérzékenyebb pontját megrúgom, és elindulok a klub felé szaladni. Visszaránt, majd akkorát üt, hogy elesek. Felránt a földről és elrángat a kocsijáig. Mit szerethettem ebben a srácban régen? Most maga a sötétség. Annyira egyszerű volt csak simán imádni, mikor önmagát adta, és nem éppen valami macsó feelinget vett elő. Emlékszem először nem akartam vele találkozni, de barátnőm, Lili bíztatott. Első randi egy moziból állt, utána sétáltunk a városban. Minden egyes percre emlékszem, amit vele töltöttem. Nem ilyen volt. Valami megváltoztatta. Vajon Selena tette tönkre? De ennek most miért én iszom meg a levét? Látom, hogy a klubból éppen most szalad ki Ramos, Marcelo és Iker, de ők már csak a rémült tekintetemet láthatják, ha egyáltalán észreveszik, hogy már a kocsiban ülök.

-          Miért csinálod ezt? Kérlek, engedj el.

-          Mi az édes, most már könyörögsz? Csak akkor van nagy szád, amikor van melletted valaki?

-          Tudod, hogy nem, de utálom az pszichopata állatokat és nem akarom magam alatt vágni a fát. Tudod Dave, nem gondoltam volna, hogy képes leszel arra, hogy elrángass valahova. Nem te akartad megszakítani ezt a kapcsolatot? Egyáltalán hova viszel?

-          Először is a telefonodat add ide! Másodszor, ilyen jelzőket ne halljak meg, mert ha rossz kislány leszel meg kell, hogy büntesselek. Három, ha kérdezlek, akkor válaszolsz. Négy, olyan helyre viszlek, ahol valószínűleg nem jártál, és a barátaid sem fognak keresni. És végezetül öt, igen, én akartam megszakítani ezt a kapcsolatot, de lássuk be, talpraesettebb, csinosabb és kapósabb lettél az utóbbi időben. Ha nem lenne annyi pénzed, lehet, nem kellenél viszont egészen kikupálódtál, pedig csak 4 év telt el.

-          Remélem, nem várod el azt, hogy mint egy pincsikutya majd csöndben hagyjam azt, amit velem akarsz tenni. Mégis ennek mi értelme?

-          Jaj, szivi. Nem esett még le? Apádnak van pénze. A szeretőid lehet fognak fizetni még, és mivel csinos vagy, ezért játszani is tudunk. Persze, ha nem akar senki sem visszaszerezni, megelégszem én veled is.

-          Egy ujjal sem fogsz hozzám nyúlni, ezt garantálom!

-          Laris, ha nem tűnt volna még fel, nem vagy olyan helyzetben, hogy bármit is megszabj nekem. Amúgy is. Bármi rossz, megtorló dolgon agyalsz most, fel kell, hogy világosítsalak, a barátaid látják a kárát annak, ha valami butaságot csinálsz. –mondanom sem kell szerintem, többet nem szólaltam meg. Miért fajult eddig az egész? Ha bármi történne Hannival vagy a focistákkal, nem élném túl. Főleg azért nem mert miattam következne be. De ne gondoljak már rögtön rosszra. Lehet nem is lesz semmi. Amint tudok, megszökök, és feljelentem. Vagy hagyom a francba, és csak azzal törődök, hogy körülöttem mindenki biztonságban legyen. Miért kellett annak a cikknek egyáltalán megjelennie? Nem mindegy az embereknek, hogy éppen hol edzem? Vajon Mou tud már erről az egészről?

Csak mondaná meg hova visz. Nem akarok én semmit sem kitalálni, figyelmeztetném a srácokat, hogy vigyázzanak… hogy mi lesz velem?! Fogalmam sincs. De most valahogy fontosabbak a barátaim.

Megérkeztünk. Valami lepukkant házba hoz, ahol úton útfélen bogarakat és egyéb rágcsálókat lehet látni. Leültet egy székre, rúgom, ütöm ahol érem, de mintha meg se érezné. Mindig is az izmosabb fiúk közé tartozott, de mintha 4 év alatt még épített volna magára egy keveset. Megrántja a hajam, és durván megcsókol. Egyszerűen undorodom tőle. Nem csókolok vissza, a számat apró vonallá préselem, de mikor a hajamnál fogva hátrarántja a fejem, akkor egy nyikkanásnak hála szétnyílnak az ajkaim, majd már csak a kutakodó nyelvét érzem. Nem akarom ezt, könyörgöm, hagyjon már békén! Beleharapok a szájába, de úgy tűnik, ez még jobban felizgatja, ugyanis a keze útnak indult a testemen. Legszívesebben addig rúgnám, ameddig lélegzik. Hogy szerethettem én ilyen férfit? Köztudott, hogy régen nem ilyen volt. Az első randin sem erőltette a csókot, holott minden srácnak megrögzött szokása az, hogy ha a lány nem akarja, akkor csak fordulásból lekapják, és így már nagyon ellenkezni nem tud. Büszke voltam magamra, hogy találtam egy olyan srácot, aki kócosan és elnyúlt pólóban is hercegnőnek hívott. Aki egy darabig támogatott, majd azért, hogy nekem „jó” legyen, bizonyos dolgokat megtiltott. Akkoriban még azt hittem, hogy ezt mindet azért csinálja, mert szeret és meg akar óvni. Mostanra rá kellett jöjjek, csak kihasznált, és nem engem dicsőített, hanem a testemet. Fájdalomra kapom fel a fejem, ugyanis a számról már áttért a nyakam csókolgatására. Nem elég, hogy kiszívta azt, még meg is markolja a mellem, ami általában felizgat, most viszont a pokol mélyén érzem magam. Már a hasamat ostromolja mérgező csókjaival, mire teljes erőből megrúgom, de nem, hogy megtántorodna, egy hatalmas pofont kever le. Érzem a számból kibuggyanó vért, tudom, hogy hamarosan el fogok ájulni, ugyanis nem kis ütést kaptam. A fülem zúg, a tüdőmbe az összes levegő beszorult, amit egy reszelős sóhajjal kijuttatok a környezetbe…

Minden megtörtént. Mellettem szuszog az ágyban, én pedig bűnösnek érzem magam. Nem tudom, hogy sírjak, vagy azon agyaljak, hogy merre fussak. Az utóbbinál döntök, sajnáltatni ráérek magam később is. Összekapom a cuccom, kisettenkedek a szobából, magamra kapom a ruhát és futásnak eredek. Mivel mindig magam mögé nézek, ezért lassabban megy a futás, még szerencse, hogy arra nem gondolt, hogy bekösse a szemem, ezért nagyjából megjegyeztem az utat. Az eső elered, nem tudom, hogy a könnyeim is folynak-e, viszont érzem, hogy a lelkemre mázsás súly nehezedik. Mivel volt eszem, ezért az éjjeliszekrényről felkaptam a telefonomat, és Mourinhot tárcsázom. Eszembe jut a fenyegetés, amit még a kocsiban mondott Dave, ezért rögtön le is rakom, viszont már egyszer kicsöngött, így pár másodpercre rá ütemesen zenélni kezd a készülék. Nem akarom felvenni, nem akarom őket is az életembe keverni, de csak nem hagyja abba a csörgést.

-          Szia Mou.

-          Lari, hol vagy? Mit csinálsz? Miért lihegsz? Mi történt?

-          Semmi nem történt. Daviddel mindent megbeszéltem, most már békén fog hagyni. Elmentem hozzá, és elaludtam a kanapén. Nyugi, ő teljesen más szobában pihent, és most indultam el haza.

-          Találkozzunk!

-          De…

-          Nem Larissa. Gyere a stadionhoz, ott fogunk várni. –majd lerakta. Nem akarok sehova se menni, nem akarok már az élettől semmit sem. Ennyire még sosem éreztem magam megalázva. A volt barátom, aki megcsalt és dobott, képes volt megfenyegetni és megerőszakolni. Eldöntöm, mit fogok csinálni, de el kell köszönnöm a csapattól. Csak úgy nem hagyhatom őket itt. Autódudálást hallok, megijedek. „Vajon megtalált? Észrevette, hogy eltűntem?” Még gyorsabban futok, majd már csak az ajtócsapódásra figyelek fel, valaki fut utánam, majd hirtelen visszahúz, de egy meleg, nyugtató barna tekintettel találom szembe magam.

-          Gyere Lari, elviszlek. Gondolom a Bernabeu felé szaladsz?

-          Most ez miért volt kérdés Sergio?

-          Azért, mert miért futottál? Olyan mintha menekülnél valaki vagy valami elől. Zaklatottnak tűnsz.

-          Dehogyis! Csak minél hamarabb látni akartalak már titeket, hiszen tegnap köszönés nélkül leléptem.

-          Miért van olyan érzésem, hogy hazudsz?

-          Azért mert nem bízol bennem…

-          Na, gyere, menjünk, mert ha elkésünk az edző mérges lesz. –mire megérkeztünk, addigra a fél csapat és persze Hannah ott álltak a stadion bejáratánál. Megigazítottam a megmaradt sminkem, az ujjaimmal beletúrtam a hajamba és úgy próbáltam igazítani, hogy a véraláfutás ne látszódjon az arcomon, majd, úgy ahogy voltam, cipő nélkül vérző lábbal kiszálltam a kocsiból.

-          Úristen Morrison veled meg mi történt?!

-          Semmi, csak már ma reggel megkezdtem az edzést.

-          Ilyen ruhába?

-          Pontosan.

-          Mi történt?

-          Semmi. Bejelenteni valóm van. Apámmal igaz még nem beszéltem, de visszaköltözök Londonba… - rendesen átgondoltam én ezt? Hiszen már itt van az életem. Itt vannak azok a személyek, akik a legtöbbet adták nekem ez alatt a pár hónap alatt. Tiszteltek, de mégis ami a legjobb az egészben az-az, hogy befogadtak, segítettek mindenben, amiben tudtak. Mi lenne, ha mindent elmesélnék nekik? Talán tudnának tanácsot adni, hogy mit tehetnék.

-          Lari! Figyelsz te ránk?

-          Ne haragudjatok, gondolkoztam.

-          Laris szívem, hát itt vagy? Készen állsz a londoni utunkra? –teljesen lefagytam. Honnan tudta, hogy pont a stadionhoz jöttem?

Aki innen a legjobban ismer az Hanni, próbált a fiúknak jelezni, hogy csináljanak valamit. Mou lépett közbe.

-          Larissa nem megy sehova, főleg nem veled. Megkérlek, hogy távozz innen.

-          Nem megyek sehova a barátnőm nélkül. Vagy szivi neked nem volt jó a tegnap este? –Sergio mellettem megkeményedett, és lenéző arccal nézett rám, mire minden kép beugrott, de most már nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Marcelo megpróbál átölelni, de elhúzódok tőle. Ez a tettem vonzza a következő dolgokat, szerintem sokan kapcsoltak. Szakadt ruha, cipő nélkül, kicsit elfolyt smink, és vérző láb. Ronaldo beletúr a hajamba, de elhúzom a fejem, így ezzel nem ért el semmit. Sergi elhúzza a szemem elől a hajam, és meglátja az arcomat. Hanni elkezd sírni, át akar ölelni, de mivel azt érzem, hogy mindenki csak szánalommal néz rám, ezért nem hagyom magam. A legnagyobb meglepetésemre Mourinho jön ki a leghamarabb a sodrából és üti meg Davidet. Az érdekes az egészben az, hogy őt, és Ramost tűröm meg most csak a közelemben a férfiak közül. Kihívják a rendőrséget, majd mikor senki sem látja, Dave mutat egy „kinyírlak” fejet, és beültetik a kocsiba. A múltam egy részét, éppen most szállítják el valahova. Nem mondtam semmit, nem szegtem meg semmit, arról viszont nem tehetek, hogy mindenkinek leesett mi is volt azon a bizonyos „beszélgetős” estén.

-          Mit csinált veled?

-          Muszáj pont most beszámolni erről?

-          Igen, muszáj!

-          Semmit. Csupán kivonszolt a klubból, késsel megfenyegetett, ja és azt a részt ki ne hagyjam, hogy meg is erőszakolt. Azt hiszem ennyi volt az a tökéletes este. De tényleg búcsúzkodni jöttem. Visszamegyek Londonba, és a focit abbahagyom. Talán találkozunk még majd egy-egy meccsen. Majd sportfotósként csinálok rólatok egy-egy előnytelen képet.– a kis monológom végére már zokogásban törtem ki. Többen próbáltak megérinteni, de még minden annyira friss, hogy hátrébb lépek csak azért, hogy ne legyenek a közelemben.

-          Nem mehetsz vissza. Lari nem érted, hogy nem hagyhatsz itt minket? Szükségünk van rád. Szükségem van rád!

-          Sergi értsd meg. Mennem kell. Vagy én, vagy ti.

-          Mivel fenyegetett meg?

-          Semmivel.

-          Ne kertelj Larissa!

-          De Mou, tényleg semmivel.

-          Akkor mégis miért akarod itt hagyni a második családodat? Emlékszel mit mondtál a partin?

-          Igen…

-          És az eszedbe jut én mit mondtam neked?!

-          Igen… De értsétek meg, mennem kell. – gondolkozás nélkül ismét futásnak eredtem. Hanni előtt akartam hazaérni, nem akartam a csalódott tekinteteket sem látni. Hallottam, hogy mindannyian a nevemet kiáltják, de akkor már semmisem számított… „Nem hiszem, hogy könnyebb lesz valaha is. Csak hozzászoksz az ürességhez, a veszteséghez, és megtanulsz vele élni.”