Adjudication...

-         Na meg is érkezett az új fejezet. Mivel a Real Madrid hatalmas fölénnyel játszik ma este (3-0, Marcelo, Benzema és Di María), ezért úgy döntöttem ideje feltenni :) Remélem tetszeni fog!


 "Valaki beránt egy eldugott helyre, elsőnek azt hiszem, hogy ismét Ramos akciózik, de rá kell jöjjek sajnos, hogy nem ő az…"

Mit akar?!

-          Larissa, szépségem. Ne kiabálj! Először is. El fogsz menni Milánóba. Most a csapattársaknak úgy fog tűnni ez az egész, mintha csak kimondtad volna ezeket a szavakat, de nem teljesíted be. Magyarul azt fogják hinni, hogy valójában a Real Madrid számodra csak egy csapat.

-          NEM MEGYEK EL! Mit nem lehet ezen az egy mondaton megérteni?

-          El fogsz menni.

-          Nem!

-          Hagy mondjam végig. A kis beszédem végére meg fog változni a hozzáállásod. Nos tehát. Mourinhot kirúgatom, ha nem mentek el Olaszországba.

-          Ugyan már. Mou bárhol el tud helyezkedni. Ő a Special One, ha ezt nem tudná.

-          Igen. De te is tudhatnád már, hogy van akkora befolyásom, hogy csinálok neki egy balhét, ezáltal feketelistára kerül, és még csak takarítani se veszik fel egy stadionba se.

-          Úgy sem tenné ezt meg.

-          Úgy ismersz, kislány?

-          Most erre komolyan választ vár? Inkább engedjen el.

-          Nem. Először hallani akarom, hogy kijelented, a drágalátos edződ miatt elmész Milánóba.

-          Rendben. Elmegyek. De akkor meg kell ígérnie, hogy Mourinho kedvében fog járni. Ha megtudom, hogy nem, akkor azonnal ott hagyom a vörös-feketéket!

-          Értem, és ígérem. –megpróbál az arcomra egy puszit adni, de kirántom magam a karjai közül, és futásnak eredek.

-          Lari. Minden rendben?!

-          Persze főnök. Beszélhetek Ramossal?

-          Igen. De Lari…

-          Mindent megtudtok majd időben! –most mégis mit tehetnék? Éppen most fenyegetett meg a főmufti, hogy ha nem megyek el a Milanhoz, akkor kirúgja Mout. Ha ezt tudná az edző, akkor biztos, hogy balhét rendezne. De tudom, hogy nem mondhatom el neki… azzal csak rontanék a helyzetén. Nekem ebben a helyzetben Tessa kell!

-          Lari! Lari! Itt vagy? Figyelsz te rám?

-          Ne haragudj Sergito. Elgondolkoztam.

-          Semmi gond. Miről akartál velem beszélni?

-          Hogy döntöttél Olaszországgal kapcsolatban?

-          Nem tudom Larissa. Nincs szívem elmenni…

-          El kell mennünk!

-          Mi ez a hirtelen változás szivi? Miért érzem azt, hogy titkolsz előlem valamit?!

-          Majd ezt akkor megbeszéljük, ha ketten leszünk. Kérlek. El kell mennünk! –bejelentettük a csapatnak a távozást. Mou szomorú volt, és szerintem ebben a pillanatban sokan csalódtak bennem. De mindenki képes volt felfogni és elfogadni a döntésünket. Miközben a focistákat öleltem át, és búcsúztam tőlük, láttam, hogy a háttérben Valdano felsőbbrendűen vigyorog. Vajon Patoék is ezt akarták? Vagy igazak voltak a pletykák, és egyikőjük sem akarta ott hagyni azt a csapatot? Valószínűleg ezek lesznek azok a bizonyos megválaszolatlan kérdések. Bírom az olasz pasikat, hiszen ismerek egyet-kettőt. De az olasz focit, azt, amit a Milan játszik, egyszerűen gyűlölöm.
Itt kell hagynom az életemet, ismét. És miért? Azért, mert egy idióta zsarol az egyik olyan személy jövőjével, aki közel áll hozzám. Fogalmam sincs mi lesz ezután. Könnyebb lesz úgy, hogy tudom, hogy Sergio végig mellettem lesz?
És Mouval mi lesz? Ezer és egy kérdésen kattog az agyam, de sajnos a válaszok valahogy nem jönnek olyan könnyen, mint ezek a nyamvadt kételyek. Még egyszer megölelek mindenkit, majd berohanok az öltözőbe. Nem akarok most senkit sem látni, nem bírnám ki sírás nélkül. Nem akarom, hogy sokan úgy emlékezzenek rám, hogy bőgtem. Azt szeretném, ha mindenki a mosolygós Larissat látná maga előtt, ha meghallja ezt a nevet. Mikor beszéltünk, mikor búcsúzkodtunk, nem mertem az edzőre nézni. Mit láttam volna a szemében? Fájdalmat? Csalódottságot? Szánalmat?
Gyorsan összepakoltuk a cuccunkat, Roni és Marcelo tudta nélkül elvittem a mezüket.
A kocsiban egész végig fagyos volt a hangulat, mind a kettőnknek azon járt az agya, hogy mit csinálunk a jövőben. Gépiesen kiszállok a kocsiból, Ramos megfogja a táskákat és együtt belépünk a menedéket jelentő otthonba.

-          Na Lari. Hallgatlak.

-          Amit most fogok mondani, azt senki sem tudhatja!

-          Milyen bajba keveredtél?

-          Csak ígérd meg.

-          Rendben. Bízhatsz bennem.

-          Efelől semmi kétségem nem volt. –az egész történetet elmesélem neki, persze dühbe gurul és egy egész szitokáradatot zúdít a „főnökre”.
Mivel 2 nap és indulnunk kell, ezért összepakolunk és be is jelentem, hogy elmegyek Sevillaba, későn jövök. Sergio persze nem örül ennek, hiszen sok olyan dolog történt mostanában velem, amiről nem tudott és valamit csak említés szinten osztottam meg vele.
Tessa felé tartok, azt viszont nem tudom, hogy ott is kötök-e ki, vagy lemegyek inkább a partra.

-          Hola Roni. Nem érek rá, éppen vezetek.

-          Ki vagy hangosítva?

-          Ki.

-          Akkor ráérsz. Mégis mi ez az egész?! Marceloval kíváncsian várjuk a magyarázkodásodat.

-          Srácok. Csak értsétek meg, kell a környezetváltozás.

-          Persze. Pont Olaszországba. Ugyan már Lari!

-          Hagyjatok már békén, a francba is már!

-          Rendben. Nem azért hívtunk, hogy összevesszünk! Este rendezünk egy kisebb összejövetelt.

-          Bulit?

-          Nem. Ott lesz mindenki. Az edzők, az újoncok. Mindenki.

-          Várjatok. Hívásom van! Tudjátok tartani?!

-          Igen?

-          Szia Larissa. Változott a terv. A Milanból Pato és Gattuso kijelentette, hogy ők bizony sehova nem mennek…

-          Akkor maradunk?! – szerintem ennél lelkesebb sose voltam még. Itt maradunk, és nem kell a búcsú buli se.

-          Nem Larissa. Annyit mondtam, hogy változott a terv. Az Interhez mentek. Többet fizetnek, mint a vörös-feketék, és még a bajnokok ligájában is továbbjutottak. Imádkozz, hogy szerda este kiessen a Real Madrid és ne kelljen a szeretett csapatod ellen játszani. Apropó. Ezt senkinek nem mondhatod el! Mindenki úgy fogja tudni, hogy vörös-fekete leszel a barátoddal együtt. Minél nagyobb a csalódás, annál jobban szétesik a csapat. Csodálatos! Na, szia! –Micsoda? Inter? Most ez komolyan ááá. Legszívesebben a hajamat tépném. Tényleg rongybaba lennék? Olyan, akit az ember ennyire dobálhat?!

-          Larissa Morrisont hívja a Csokipufija.

-          Itt vagy szépségem?!

-          Itt persze.

-          Tehát ma este közös karaoke, holnap pedig parti. Minden felnőtt nélkül. Nem ellenkezhetsz. Szia, szeretüüünk! –Hurrá! Egy gonddal több. Direkt próbálom ezeket a dolgokat kerülni, kevesebbet érintkezni mostantól a játékosokkal, erre kitalálnak egy bulit. Na, mindegy, majd Tessel elmegyek ruhát venni, és az estet hamar letudom. A telefonomat kikapcsolom, több rossz hírt ma már nem bírok ki.

Már megint itt állok a ház előtt, de egyszerűen még mindig nem merek bekopogtatni. Annyi közös emlék ugrott be. Mikor még együtt fociztunk, segítettem neki, hiszen mikor találkoztunk, azelőtt sohasem focizott. Többen cikizték, de mivel tőlem tartottak az emberek, megvédtem. Igaz az elején még nem kedveltem, de nagyon megszerettem. Mikor kiadtak 10 kilométer futást reggeli edzésnek, akkor mindig biztattam. Rávertem két kört, de ha láttam, hogy már nem bírja, akkor megfogtam hátulról a vállát és elkezdtem tolni a tempómba. Nagyon kemény volt akkoriban az akadémia. Volt pár tanárunk, akik annyira nem szerették a focistákat, inkább kosarasok vagy bármi más csapat, csak a lényeg az, hogy ne rúgják a labdát. Azok a tanárok sose szerettek minket. Bár nem is azért mentünk oda, hogy törődést kapjunk, hanem, hogy bizonyos cseleket megtanítsanak, és nagyobb állóképességet varázsoljanak nekünk. Volt, amikor a napon futtattak minket, de olyan is akadt, hogy szakadó esőben loholtuk ki a lelkünket. De egy percet sem bántam meg abból az időből, amit ott töltöttem.  Életre szóló barátságot kötöttem, bár egy bizonyos incidens után minden megromlott közöttünk. Kiderült, hogy félreértés volt. Végig Tessat hibáztattam, nem engedtem, hogy megmagyarázza nekem. Egyáltalán miért kellett volna magyarázkodni azért, amit nem tett?!

-          Szia Riri. Örülök, hogy újra látlak.

-          Oh Tess. –összeesek az ajtó előtt, elkezdek zokogni, csak annyit érzek, hogy lehajol és elkezdi dúdolni a közös számunkat. Mikor meghallom az ismerős dallamot, elkezdem énekelni a szöveget. „El hermano pequeño, el que quiero y extraño…” (Tal como eres- El canto del loco) Az egész kert a hangunktól zeng, és minden régi kellemes emlék beugrik.
Mikor csak kifeküdtünk éjszaka a pályára és szórakozottan ezt énekeltük. Mikor valami bajunk volt, idegesek voltunk vagy szerelmi bánatban szenvedtünk, ezt énekeltük egymásnak. Egy ideig fogalmunk sem volt arról mit jelent, de fokozatosan rájöttünk a dolgokra, „A kis testvér, akit szeretek, és aki mindig bámulatba ejt.”. Ez a dal lett számunkra a mentőöv. A dal véget ér, de nem mozdulunk. Mindig is tudtam, hogy gyönyörű hangja van, de arra soha nem gondoltam volna, hogy énekes lesz belőle. Sokszor említette, hogy ez a nagy álma, de azt hittem majd ő is focista lesz. Bár lehet, most is rúgná a bőrt, ha nem jött volna az a sérülés. Egymás karjaiban sírunk, talán most jön ki az elmúlt pár év terhe rajtunk. Lehet még a kapcsolatunk a régi?

-          Mi a baj Lari?

-          Ezt én kérdezhetném. Miért sírsz?

-          Mert te is sírsz.

-          Jaj, te csuda. Este „buli”, jössz te is. Bemutatlak a csapattársaknak, és az edzőnek is! –bementünk a házba, rendbe szedtem magam addig, ameddig ő felkapott egy nem elnyúlt otthoni ruhát, és nekivágtunk Sevilla boltjainak.
Sokan mutogatnak ránk, de nem törődünk velük, csupán felkapjuk a napszemüveget és végiglejtünk az utcákon. Nem nagyon szeretek vásárolni, de ha már eljutok egy ilyen helyre, akkor a legjobb ruhát akarom megvenni. Ha kell, akár 100at is felpróbálok, ezen ne múljék. Mivel ez csak egy klub lesz, és nem vacsora, ezért nem estélyi ruhákban gondolkozom. Roni megmondta, hogy énekelnem is kellesz, persze arra nem számít, hogy viszem magammal drágalátos barátnőmet is, tehát ha le is lépek, nem fogja észrevenni, hiszen Tess fűzésével lesz elfoglalva.
Nem akarok átlagos ruhát felvenni, elegem van abból, hogy mindenki csak farmerben és pólóban lát. Ki fogok öltözni, de amolyan bulis ruhát veszek fel. Több darabot felmutatok Tessanak, de mindegyikre csak rázza a fejét.
Feladom! Ilyen nincs. Semmi olyan gönc nincs, ami nekem is tetszene és persze Tess szerint is jól állna. Nem érdekel semmi, elment a kedvem mindentől. Fordulásból viszont leverek egy gyönyörű ruhát. Miután felvettem a földről, barátnőm az öltözők felé mutat, hogy próbáljam fel. Tört fehér színe világított a barna bőröm mellett, a dekoltázs részt apró gyöngyök emelték ki. Mell alatt egy vastag csíkban szintén található pár gyöngy, ami csak még szebbé varázsolja a szerelésemet. Igen, az enyém, hiszen amikor kilépek a próbafülkéből, barátnőm csodálkozó fejét látom.

-          Meg kell venned! Lari! A fekete hosszú hajaddal egyszerűen csodálatos vagy benne. Várj egy percet!

-          De mégis…

-          Már meg is jöttem. Gyors voltam igaz?! Ezt próbáld fel hozzá! – egy egyszerű fekete, masnis bokacsizmát kaptam, aminek körülbelül 15 cm-es sarka van. A barátnőmet túlnőttem, de még így sem leszek egy magasságban a focistákkal.
Tessa egy egyszerűbb ruhát választott magának, hogy őt idézzem „Este te leszel a középpontban, nem akarom a szép kisugárzásommal elvenni előled a reflektorfényt.” A kis egoista. De így szeretem.

 Tess segített elkészülni, és már Madrid felé tartunk. Egy híres pubba megyünk, de igazából nem tudom, hogy hova. Marceloért megyek el, ő fog vezetni. Csokipufinak csak annyit küldök, hogy 10 perc és legyen a ház előtt. Választ szokásához híven nem kapok, inkább fel akar hívni, de kinyomom a telefont.
Ezzel az estével valami ismét el fog szakadni bennem. Mindent össze lehet kötni, de a csomó attól még ottmarad. Valdano vajon boldog? Ezt akarta elérni?! Mert ha igen, akkor gratulálok majd neki. Megállok a ház mellett, de senki nincs még kint.

-          Tess szívem, maradj itt, én beszólok Marcelonak.

-          Csokipufiiii hol vagy?! Nyisd már ki te őrült.

-          L… L…

-          Mi az?!

-          Larissa jézusom, ez te vagy?!

-          Ez nem lehet Larissa! –valaki a nyakamhoz hajolt, majd a fülembe suttogja, hogy „de, ő bizony Lari.”

-          Sergio a szívbajt hozod rám! Mind megvagytok? Vártok még valakit?

-          Nem, csupán téged vártunk, Lari én előre…

-          Istenem, könyörülj.

-          Már megint te?! Miért kell ilyen bunkónak lenned?! Még meg se szólaltam, csupán kinyitottam az ajtót. Mindegy, megyek a Marcelo kocsijával!

-          Ne! Várj. Figyelj, ne haragudj, hogy ekkora paraszt voltam. Nem jól indult az ismeretségünk, szeretném jóvátenni.

-          Rendben. Ott az kocsi, beszélek Marceloval, addig szállj be. Majd én, elviszlek.

-          De…

-          Vagy ez, vagy a harag. Dönthetsz, még most van választásod. –Roni mindig is talpraesett volt, de inkább úgy fejezném ki magam, hogy öntelt idióta. Most viszont valahogy megváltozott mikor meglátta Tesst a fekete mini ruhában. Nem törődök a srácokkal, Marcelo zsebébe rakom a kocsi kulcsom, és beülök a hátsó ülésre. Sergio váratlanul bepattan, lenyomja a központi zárat, majd szenvedélyesen megcsókol.

-          Hiányoztál. –suttogja a fülembe, mire végigpuszilom az arcát, ügyelek arra, hogy elkerüljem a száját. Már az állánál járok, mikor meghallom, hogy Marcelo kocsija elindult, így egy gyors puszit nyomok az ajkaira, majd rajta áthajolva kinyitom a központi zárat az éppen érkező barátomnak. Nem szól semmit, csak az orra alatt pusmog valamit Peppenek.

A klub kívülről eléggé átlagosnak tűnik, de mikor belépünk, minden hatalmas pompában csillog. Rájöttem miért ezt a helyet választották a srácok. Akik itt vannak, azok csupán szórakozni jöttek, és nem azért, mert itt bármikor találkozhatnak egy-egy híres emberrel. Senki nem figyel ránk, csupán pár lány súg össze a hátunk mögött. Éppen valami béna srác próbál nyöszörögni részegen a mikrofonba. Sokan táncolnak rá, lehet ez már csak az alkohol hatása. Tessa éppen Ronival intézi az italokat, érzem, ez az este más lesz a többinél. Hirtelen pár biztonsági ember megszólal, hogy a bulinak vége. Már indulnék kifele, de a srácok vigyorogva visszarántanak.
Minden embert kiterelnek, csak mi maradunk ott, és persze hozzánk csatlakoznak még a barátok, és a többi csapattag. Mout keresem a szememmel, de nem találom sehol. „Hát mégis csalódott bennem, és nem jött el…” Merengésemből a folyamatos Lari, Lari kántálás ránt vissza, és az sem segít, hogy drágalátos barátnőm a kezembe nyom egy mikrofont, Roni és Sergio pedig közösen felraknak a színpadra.

-          Remélem emberek most nem éneklést vártok… - tévednem kell, ugyanis a közös számokat már indítják is. Marcelo felugrik mellém, és balettet imitálva elkezdi énekelni az Ének az esőben című számot, mire mindenki felsikít és elkezdenek tapsolni.

-          Te jössz Lari! Tudjuk, hogy pocsék hangod van, hidd el már hallottuk. De ez az utolsó előtti este, érezd jól magad. Előttünk semmit nem kell szégyellned! –Marcelo barátom és persze a többi focista csak azt hallották, amit meg akartam mutatni magamból, most viszont nem fogom vissza magam, és kieresztem a hangom. Mindenki elhallgat, Marcelo csak pislogni tud mellettem, de nem tud reagálni, ugyanis már keverik is a következő számot, ami nem más, mint a Rocketeer. „Take my hand, close your eyes. With you right here, I’m a Rocketeer.” (Rocketeer) Roni megfogja a kezem, de látja, hogy egy könnycsepp kicsordul a szememből, beáll elém, hogy takarjon a kíváncsi tekintetek elől, és letörli azt. „Mi mindig veled leszünk, dönts bárhogy is!” Mondhatom ennyi kellett az én megfáradt lelkemnek, igaz, hogy énekelek tovább, de szerintem a sminkem kezd elkenődni. Berakják a Coming home-ot.

-          Nem! Én ezt nem éneklem!

-          Lariiii légysziiiii!

-          Nincs itt Hannah. Nem éneklem nélküle.

-          Jó Larissa Morrison. Akkor örülünk, hogy láttunk.

-          Most komolyan, ha nem kezdem el énekelni, akkor kiraktok?!

-          Ki hát. – Elkezdem a dalt, de eldöntöm, hogy az ő részeit kihagyom. Már az én versszakom végén járok, mire szétnyílik a tömeg, és kilép a mosolygós ámde szomorú barátnőm a fiúk mögül. Tisztára, mint valami nyálas High School Musicelben, de csak azzal törődök most, hogy itt van. Elénekeljük a számot, de rögtön egy új következik. Ha egy hatalmas tömegben lennék, ezt a dalt akkor is felismerném.
Bruno Mars- Grenade című számát kezdi el játszani a DJ. Mindig is a lassabb verziója tetszett, amit még egyszer Ronival osztottam meg. Elkezdem énekelni az első sorokat, majd az ajtó felé pillantok, és meglátom Mourinhot. Nem figyelek már másra, csupán rá. Nem hittem volna, hogy eljön. Reménykedtem benne, de azok után, amit tettem ellene, nem csodálkoztam volna az elutasításban sem.
„You know I'd do anything for ya. I would go through all this pain…”  (Bruno Mars- Grenade) Mintha ezt a két sort most ránk írták volna. Tényleg mindent megteszek érte, még ha ő erről nem is tud. Végig a szemébe nézek, a könnyeim megállíthatatlanul folynak. Na, ennyit a mindig boldog Larissáról. Tessa feljön hozzám a színpadra, de csak Moura összpontosítok. A tömeg egy emberként fordul meg, majd mikor vége a számnak, az edzőm kisétál az ajtón…