Összes oldalmegjelenítés

2011. május 25., szerda

The end of the story...

Sziasztok!

Elérkezett hát ez a nap is, és ma este felkerül az utolsó, extra hosszú fejezet. Hatalmas köszönettel tartozok Dorcsynak, Mirinek, Babunak, Tessanak, Zytanak, Szittykenek, Adriennek és a többieknek, akik rendszeresen írtak kritikát!:) Jó olvasást, és pár kommentárt kérhetnék így a végére?:)



(Larissa)

Egyetlen ember hiányzik csak ebből az idillikus állapotból, az pedig nem más, mint Sergio. Bár nem hiszem, hogy valaha is fogom még látni, mivel Laraval nagyon jól megvannak. Legalábbis a képek, és a nevetések erről árulkodnak. Hogy mit érzek most? Fogalmam sincs. Szeretem, sőt imádom, akár meghalnék érte. De ő is képes lenne erre?
Egyáltalán tudja már, hogy mi történt velem? Tudja, hogy elraboltak? 
„Larissa! Ne agyalj már ilyeneken, hiszen elég tisztán hallottad Cescy szájából, hogy nem tudta elérni…”
Szépen nézve a srácokra, tudatom velük, hogy hagyjanak magamra, természetesen a fiatalabb Fabregas nem nagyon akaródzik kilépni a szobából, de egy erősebb nézésemre ő is elhagyja a kórtermet.

Igazából még nem volt időm azon gondolkozni, hogy mi lesz azután, ha a kórházból kilépek. Ha egyáltalán ki tudok majd lépni. Egy dologban teljesen biztos vagyok. Sem az Interhez, sem az Arsenalhoz és természetesen a Real Madridhoz se mehetek már vissza. Hiszen kinek van szüksége egy nyomorékra? Soha nem is mertem arra gondolni, hogy pont egy ilyen kis „piti” ügy miatt kell feladnom az álmaimat, a vágyaimat. Megérte ez nekem?
Millió kérdésemre sajnos semmilyen válasz nem érkezik, de erre valahogy számítottam. Egy ember, egyetlen egy ember tudna most segíteni nekem, de ő már más nőt csókol. Vajon ő az igazi? Vagy csak valami ügyes hamisítvány?
Gondolataim csak Sergio, és a sérülésem körül forognak. Fáj a szívem, sőt, mondhatni, hogy majd megszakad, de akkor sem hagyom abba az agyalást. Könnyeim egy ideje már megállíthatatlanul folynak, de minduntalan visszatérek a kezdeti gondolatokhoz. A fejem az ablak felé fordítom, majd a könnyfátyol mögül próbálok kitekinteni a nyári éjszakába. Egy gyönyörű Ferrari mellett 3 férfi áll. Nagyon ismerősek számomra, ezért még jobban elkezdek zokogni. Már a képzeletem is csak játszik velem. Az ágyam mellett lévő szekrényről leveszek egy innivalót, és nem nézve rá, hogy mit is fogok, csupán megiszom az üveg tartalmát. Újra kinézve az ablakon, két árválkodó kocsi kerül a szemeim elé, de a három ismerős férfit már sehol sem találom.

Egy hideg kéz simít végig a hajamon, ezt a mozdulatot ezer közül is felismerném. Sergio! Érdeklődve fordítom baloldalra a fejem, de semmilyen ismerőst nem találok az ágyam mellett elterülő kis fotelben. Az ajtó viszont kinyílik, és édes kis Puff barátom csoszog be rajta, mint valami kis csuda. Mosolyogva tekintek rá, de szívem mégis belesajog abba, hogy elkezdtem reménykedni. Reménykedni egy új dologban, egy álomban, egy személyben, aki talán már soha nem lesz az enyém.
Bohókásan csukja be az ajtót, valószínűleg még nem jött arra rá, hogy én végig őt figyeltem. Még Puffancs bajlódik a zárral, addig a kis szekrényről megfogok egy zsemlét, és egy jól irányzott dobással Marcelo fején landol a kaja. Csak egy a gond, mégpedig a hatalmas haja akadályozza meg az erőteljes puffanást. Gyorsan becsukva a szemeimet, próbálom saját magam megfenyíteni, hogy fel ne röhögjek. Pilláim alól kilesve, meglátom Csokipufit, ahogy próbálja keresni a támadóját. Többször forog maga körül, és gyors mozdulatokkal ír le egy 180 fokos kört. Kacagásomat nem tudom már tovább elfojtani, ugyanis előjött a harci Puffancs énje. Karate mozdulatokkal csoszog el az ablakig, majd megállva mellette, pisztolyt formálva a kezéből, kommandósan kitekint a sötét éjszakába. Hangos kacagásomra, tágra nyílt szemekkel indul el az ágy felé. Látom, hogy valamit tervez, hiszen csak akkor figyeli az „áldozatát” ilyen mereven, ha éppen azt latolja, mivel tudná megszívatni. Hirtelen ugrással a hasamon landol, majd elkezd csikizni. Egyedül ő és Sergio tudja azokat a helyeket, ahol, hogyha hozzám érnek, röhögő görcsben fulladok meg.
-          Puffff eléééég máááááár! –visítom a fülébe, mire nagy nehezen megkegyelmez nekem. Határozottan kijelenthetem, hogy már nagyon hiányzott. Éppen szólásra nyitná a száját, de az ajtóban megtekintem a gyönyörű barna szemeket, amik már álmomban is kísértenek.

Egy szelíd mosolyt villantva rám, besétál a kórterembe. Illata körbelengi a szobát, mire a szívem egyre hevesebben kezd el dobogni. Ezt a pillanatot használja ki arra drága brazil barátom, hogy lelépjen, majd az éppen belépő Ronit vállainál fogva tolja ki a helyiségből.

Ahogy közelebb lép hozzám, már-már félő, ahogy a szívem reagál, vagy kiugrik és elszalad, vagy leáll. A gépek már nevetségesen hangosan pittyognak, mire én csak pirulva kapom el a tekintetemet az otthont jelentő személytől. Leülve mellém végigsimít a karomon, majd megszorítja a kezemet. Valószínűleg észrevette a lábam állapotát…
-          Hogy vagy? –bizonytalan hangjára felkapom a fejem, ami nem volt túl jó ötlet, ugyanis a fülembe suttogta a kérdést. De hát az előbb még ült! Szája már betegesen közel van az ajkaimhoz. A szívem azt súgja, szüntessem meg a távolságot, de agyamra hallgatva csak elfordítom a fejem.
-          Megvagyok. És Lara? Hogy-hogy nem vele vagy? –csalódottan ül le ismételten a székre, majd elővéve egy kis dobozt, elkezdi az ujjai között forgatni. A levegőt elkezdem kapkodni, istenem, kérlek, csak add, hogy ne az legyen a dobozban, amire gondolok.
-          Nyugi cica, ez a doboz üres. –bizonyítás képen még ki is nyitja. –Amúgy Larat Ronaldo olyan szépen elküldte, hogy öröm volt nézni. –elhúzva a számat, végigsimít a karomon, amitől akarva akaratlanul libabőrös leszek. –Ne aggódj, ha ő nem tette volna meg, én küldtem volna el. –ismét a suttogására kapom fel a fejem, de most nem tudom véghezvinni azt a tervem, hogy elfordítom a fejem. Nem akarok tőle még csak három méteres távolságba sem kerülni. Nem tudok tovább agyalni, mert elveszek az ölelésében, és a csókjai teljesen megrészegítenek. Ennyire vágytam volna már rá?

(Tessa)

Londonba megérkezve az első utam a központi kórházba vezetett. Találkoztam egy régi nővérrel, aki pont bent volt a szülésnél, és ő is megerősítette a tényeket.
Most éppen édesapámhoz tartok, ahhoz az emberhez, aki eldobott magától, aki nem engedte, hogy megismerjem a nővéremet. Ahhoz az emberhez, akit most jelen pillanatban gyűlölök, de mégis a szívem mélyén örülök annak, hogy megtaláltam a rendes családomat. Természetesen első gondolatom az volt, hogy biztos a csapattal edz, ezért nem is mentem sehova, csak a stadionba.

A lépteim vízhangoztak a kihalt folyosón, már messziről lehetett hallani az edző fegyelmező és figyelmeztető hangját. Bevallom őszintén, egy pillanatra megtántorodtam. Azért mégsem állíthatok úgy oda, hogy szia, apa! Az mekkora bunkóság lenne már…
Eldöntöttem magamban, hogy a megérzésekre és az ösztöneimre fogok hallgatni.
Háttal állt nekem, hiszen nem magyarázhatott a lelátónak.
-          Szia, apa. –hitetlenkedve fordul felém, az edzés teljesen megállt a mondatomra. Pár srác mintha megfagyna a kijelentésemre, és az edző is csak hatalmasokat pislogva néz engem.
-          Fogalmam sincs, miről beszélsz. Ennyire be akarsz már kerülni a családomba? –gúnyos hangja a szívembe markol, de Lari megtanította velem, hogy nem szabad kimutatni minden helyzetben az érzéseinket.
-          Igen? Fogalmad sincs? Akkor itt vannak a papírok. Rágd át magad rajta. Én nem akarok a családodba tartozni, hiszen nem kell számomra egy ilyen öntelt apa. Egyáltalán van fogalmad arról, hogy mi történt mostanában a lányoddal? –a düh kezdte felemészteni a még ép agysejtjeimet. Levegőt visszatartva várom a válaszát, de már sejtem mit fog mondani.
-          Nekem nincs családom. A feleségemet elveszítettem. –jeges hangja utat tört a friss nyári napon.
-          Komolyan nincs családod? És ez neked jó? Mit fogsz majd érni ezzel? Megöregszel, és egyedül fogsz megposhadni egy albérletben. Mit fogsz azzal érni, hogy tisztelnek 5 millióan, hogyha nem lesz ott a lányod, akire számíthatsz? –mintha a mondataimra kicsit megrázkódott volna, de mikor a szemeimbe néz, rájövök, minden csak álca. Ahogy mondani szokás, a szem a lélek tükre. És most nagyon is a lelkébe láttam. Fájtak neki a szavak, amik elhagyták a számat, de túl büszke, túl makacs volt ahhoz, hogy beismerje, most az egyszer nem neki van igaza. Ebben a pillanatban őt is sebezhetőnek találtam, és ezt nem akarta elérni.
-          Ezt te nem értheted. –fogai között sziszegte ezt az egyetlen rövidke mondatot.
-          Igazad van, valóban nem érthetem. Még csak fogalmam sincs semmiről sem. Te ennyire bolond vagy? Beleöregedtél a szakmába? Lényegében szülők nélkül nőttem fel! Mindig is azt hittem, hogy árva vagyok. Erre jön ez a kibaszott telefonhívás, ami bogarat ültetett a fülembe. Utána jártam mindennek. Kár tagadnod. A nejed a szülésbe halt bele. De komolyan az volt a legjobb tett, hogy gyorsan ott hagytál, és hazamentél egy tök hülye történettel? Komolyan azt kellett tenned, hogy előadtad az egyetlen lányodnak, hogy az édesanyja balesetben halt meg? Ennyire ááááááá! –a monológom végére körülbelül még a piros lámpánál várakozó emberek is hallották azt, hogy milyen életem volt.

Belenézve a csalódott barna tekintetbe, hátat fordítva elhagytam a stadiont. Tudom nagyon jól, hogy ő az apám, és Larissa a vér szerinti testvérem. Igazából nem is tudom, hogy minek jöttem ide. Megerősítés már nem nagyon kellett, hiszen eleget mesélt a nővér rólunk.

„- Tudja kedves, volt egy gyönyörű nő, aki bejött a családjával a kórházba. A férfi most valami híres edző, viszont akkoriban még keményen rúgta a bőrt. A nőnek fájdalmai voltak, emlékszem arra is, hogy a kislányt valaki hazavitte, hiszen nem lehetett tudni, hogy mikor lesz túl a barna hajú szépség a szülésen. Bent voltam a teremben, még elég fiatalon éltem át első halálesetemet. Sajnos az orvosoknak dönteniük kellett. Vagy a kisbaba hal meg, vagy az anyuka. Tudja kedves, akkoriban még nem tudták mind a két életet megmenteni, hiszen nem voltak olyan fejlett technológiák, mint manapság. Így természetesen a gyerek mellett döntöttek, hiszen az anya ezt kérte a szülés előtt. Valamit már érezhetett, hiszen mikor betoltuk a szülőszobára, akkor az orvos gallérját megfogva kezdett el ordítani, hogy a baba a legfontosabb. Sajnos én közöltem a rossz híreket a férfival, mire ő csapkodva kijelentette, hogy nem akarja látni a gyereket. Azóta csak az újságokból hallottam róla, többet nem láttam a kórház közelében…”

Tanulságos kis történet volt a nővértől. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire jelentéktelen lennék egyes embereknek.
Telefonom ütemes zenélésére kapom fel a fejem, és csak most veszem észre, hogy a lámpa is zöldre váltott, előlem pedig a sor teljesen eltűnt. Többen megelőznek, de a legtöbben csak angolul szidnak, és dudálnak. Ronaldo mosolygós arca jelenik meg a kijelzőn, mire a szívem hangosabban, és erőteljesebben kezd el verni. Sokat agyalni nem tudok, hiszen mögöttem már eléggé türelmetlenek, ezért csak felrakva a műszerfalon lévő telefontartóra, fogadom a hívást, közben padlógázzal áthajtok a még szabad jelzést mutató lámpa alatt.
-          Szia. Tudom, hogy legkevésbé akarsz velem beszélni, csak Ramos túlságosan el van azzal foglalva, hogy feltérképezze Larissa száját. Jól van, megtaláltuk, már Marcelo is járt bent nála, igaz nem jutottak sokra, hiszen megjelent Don Juan. Itt vagyunk a Cádizi központi kórházban. Sergio múltkor nem mondott semmit sem, ezért fogalmam sincs arról, hogy éppen mit csinálsz és hol vagy, de gondolom nem is akarod velem megosztani. Csak tudd, hogy sajnálom, és túlreagáltam mindent. Mivel nem szólalsz meg se, ezért le is rakom. Ha meggondolnád magad, tudod, hol érsz el. Szia. –végig hadart, így nem tudtam semmit sem reagálni a mondandójára. Nagy levegőt véve kezdenék el beszélni, de már csak a sípolást hallom a túlsó oldalról.

Istenem, ilyenkor imádom a férfiakat. És még ők mondják, hogy nem tudnak és nem is szeretnek telefonálni. Mivel barátom még csak sejteni sem sejti, hogy éppen Angliában vagyok, ezért azt sem tudhatja, hogy ez a hívás dupla annyi lesz, mint amennyit eredetileg fizetnie kellett volna érte. Ördögi mosolyt felvéve az arcomra, meghúzatom a motort, majd egészen a reptérig autókázva, veszek egy Cádizi jegyet, és elindulok az új életem felé…


2 hónappal később

(Larissa)

Miután Sergioval olyan szépen egymásra találtunk a kórházban, bejöttek Roniék és haragosan szét is választották az ölelésünket. Természetesen én nem rágtam be rájuk, ellentétben Ramossal, aki kapott Ronitól egy jó kis fülest. A nagy nevetés közepette megkértem őket, hogy vigyenek haza, hiszen nem tudtam abban a fantasztikus kórházi ágyban normálisan aludni. A legjobbat akarták nekem, de valahogy mégsem volt olyan kényelmes, mint a Madridi házunkban elhelyezett hatalmas franciaágy. A srácok elintézve a papírmunkát, nem sokkal később egy látogatót hoztak hozzám, aki megszemélyesítve Tessa volt. Sokkolt tekintettel léptek be a szobába, majd mikor Tess megkérte őket, akkor már távoztak is.
Kiderült, hogy van egy kishúgom, akiről fogalmam sem volt. Ha lehet azt mondani, akkor most apára még jobban haragszom. Nem gondoltam volna, hogy tud ilyen aljas is lenni. Természetesen a testvérem elkezdett könyörögni, hogy emiatt ne utáljak meg senkit, még csak ne is legyek mérges senkire, hiszen az ő szemszögéből nézve ez nagyon is célszerű dolog volt.

Andrew nem keresett telefonon, nem írt sehol sem, már egy ideje nem is beszéltünk. Tessa mindenért magát okolja, és az istenért sem lehet megértetni vele azt, hogy ehhez neki ilyen téren semmi köze nem volt. Azt hitte, hogy az a kis lelkis szöveg valamit felébresztett benne, de úgy tűnik még csak nem is változtatott a felállásán. Számára én már nem léteztem, ahogy a húgom, Tessa sem.

A lábam elég jó tempóban javult, 2 hete már újra a Real Madriddal edzhetek, és szerintem ez volt számomra az egyik legnagyobb ajándék. Mourinhoval az utóbbi időben rengeteget beszélgettem, és kiderült az is, hogy távozni akart a klubtól. Szerencsére időben érkeztünk vissza, így volt pár olyan ember, aki hangot mert adni a véleményének, és meg merte fűzni a jó öreg edzőt, hogy ne hagyja el a csapatunkat, hiszen rengeteget köszönhetünk neki.
Marcelo, alias Csokipuffancs rengeteget szokott a mai napig is hülyülni, aminek nagyon is örülök. Ha nem vele, akkor rajta tudok nevetni, és emiatt egyáltalán nem sértődik meg. Természetesen még mindig felfújja magát, de utána megpróbálja megtorolni sérelmeit is, ami abból áll, hogy én futok, ő pedig próbál elkapni. Rengeteget segítettek ezek a srácok, és még mindig hiszek abban, hogy másfél hónap alatt nem tudtam volna felépülni, ha ők nincsenek.

Mourinho összehívja a csapatot a nagy döntő előtt. Az életemen múlik körülbelül ez a meccs, és ami a legnagyobb örömöt szerezte számomra az-az volt, hogy kezdőbe kerültem. Elég kockázatos dolog pont a Manchester United ellen két csatárral felállni, de az edző ezt is képes volt bevállalni.
Sergioval rengeteget javult a kapcsolatom, és ha létezik olyan, hogy valaki a szerelmében minden nap valami újat tudjon felfedezni, akkor ez a mi kapcsolatunkban sikeresen megvan. Nem gondoltam volna, hogy pont ezzel az őrült spanyollal fogok komoly kapcsolatot kialakítani, de valahogy ez most így természetes számomra. Már nem tudom nélküle és a csapat nélkül sem elképzelni az életemet.
Tessaéknál is minden tökéletesen alakult az utóbbi időben. Barátnőm, az-az testvérem a sok zűrös dolog után, mégis Ronaldo mellett kötött ki, és most várják az első babájukat. Meglepett a hír, hiszen azt sem gondoltam volna, hogy a nagy katalán drukker, aki világ életében gyűlölte a portugál zsenit, az majd pont a focistának fog gyereket szülni. Mikor kijutottunk a kórházból, rá egy hétre körülbelül Ronaldo megpecsételte kapcsolatukat egy gyönyörű gyémántgyűrűvel, ráadásul 3 hete az is kiderül, hogy Tessa terhes. Szép az élet, ha olyanokkal vagy, akiket szeretsz.


Eljött hát a meccs napja, és kezet fogva a bírókkal és a játékosokkal, felálltunk a kezdő állásba. Mivel az érme írás lett, ezért az ellenfél kezdett. Nagyon szép focit játszott az angol csapat, és előnyükre vált az ismerős stadion is. Ha a szabálytalanságokra tekintettel vagyunk, akkor sajnos a spanyol csapat többször kapott sárga lapot, mint a Manchester United játékosai. Igaz eddig csupán csak 2 sárgát osztott ki a bíró, Sergionak és Benzemanak, de a másik oldalon egyetlen lap sem lett az ég felé emelve.

Egy hatalmas helyzet után elkezdtem ordítani a védelmünkkel, mire Marcelo is és Sergio is csak meghunyászkodva, lehajtott fejjel arrébb somfordált.  Egyetlen szerencsénk volt, mégpedig az, hogy Iker a kapusunk. Bíztató pillantással néz rám, mire egy kacsintás után felmutatok egy négyest. Sokan úgy érthetik most a tévé előtt, mintha Ramos számára céloztam volna, de ezt egyedül Iker értette, persze rajtam kívül. Szemeimmel jelezek Roninak, hogy figyeljen, mert a félidő előtt ő fogja kapni a labdát, majd passzol Özilnek, ő pedig engem játszat meg. Fejben már megvolt az egész terv, és csak reménykedni tudtam abban, hogy az angol védelem, későn fog kapcsolni.
Láttam a szemükben, hogy tudják, mire vagyok képes, de ugyanakkor ott volt a kétely is, hiszen nem egészen két hónapja a balesetemről írtak az újságok.

Egészen a félpályáig felfutottam, mire a MU csapatának a fele mellettem kötött ki. Persze, ahogy gondoltam. Többen is látták azt, hogy Ikernek mutogatok, természetes, hogy úgy vették, engem fog megjátszatni a spanyol kapus. Nevetésemre pár játékos felkapta a fejét, de nem volt elég idejük a reagálásra, ugyanis Özil mellett futottam fel a kapujukig.
Már csak egy perc a hosszabbításból, és előnyben van a Ferguson által vezetett csapat.
Gyorsaságomnak sérülésem sem vetett véget, így történhetett az, hogy a szokásos cselt bevetve, az éppen érkező Marcelo fejelte a hálóba a labdát. Mindenki azt várta, még a kapus is, hogy rálövöm a kapura, ezzel szemben ismételten kapufát találtam el, így Van der Sarnak már ideje sem volt arra, hogy felálljon a fűről, és a következő helyzetet mentse. Sikeresen kiegyenlítettünk, és a bíró azonnal le is fújta a mérkőzést.

Elindulva lefele a pályáról egy erős lökést érzek magamon, majd a hangos bírói sípra kapom fel a fejem. Ramos már éppen elindult Rooney felé, de megfogva a karját sikeresen vissza is rántom. Az angol labdarúgó még a félidőben sikeresen besárgul, amin csak jókat mosolygok. Többször mondták már, hogy a meccseken őt igazából csak az ösztönei vezérlik, de ezt egészen eddig a percig nem hittem el. Nem foglalkozott azzal sem, hogy nő vagyok, simán nekem jött volna, ha Roni és Xabi Alonso nem áll meg mellettem. Szerelmem pedig tuti bemosott volna egyet Waynenek, de semmi értelme nem lett volna.

Az öltöző folyosóján Ramos magához húz egy csókra, majd betolva az ajtón, kint marad egyedül. Csodálkozva nézek a mosolygó focisták felé, de igazából azzal törődök, hogy igyak egy kortyot és lejegeltessem a bokámat.
-          Srácok, én nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy valamit titkoltok előlem… de nem lehetne burkoltabban csinálni ezt az egészet? –a hangos kacagást én is megmosolygom. Ez a csapat az életem.

Az edző érdekes módon csupán öt perccel a szünet vége előtt esett be az ajtón, majd egy hatalmasat bólintva elkezdett hadarni.
-          Nincs sok időm, de el kellett valamit intéznem.
-          Megvesztegetted a bírót? –csalafinta tekintetemre csupán egy nyelvnyújtást kaptam, ami Moutól kicsit szokatlan volt még. A levegő megfagyott az öltözőben, de az én kacagásom törte meg a kínos csendet.
-          Viccet félretéve. Nagyon jól játszottatok, és az utolsó pillanatban egy gyönyörű góllal egyenlítettetek. Nem kezdek el papolni arról, hogy mit kéne csinálni, csupán arra kérlek titeket, hogy a szívetekkel játszatok. Hiszek bennetek, és tudom, hogy képesek vagytok megverni őket! –a mondata végén már nem volt időnk arra, hogy elkezdjünk lelkizni, és együtt sírni a terem padlóján, el kellett indulnunk visszafele.

Fellépve a pályára többen is engem figyelnek. Jó természetesen, azért mert lány vagyok egy híres spanyol csapatban, de akkor is. Olyan fura érzésem volt ezzel kapcsolatban, aminél az sem segített, hogy a híres Ferguson rám mosolyogva bólintott egyet. Kényelmetlenül érzem magam, mégis miután Mout megölelem, felállok a kezdő helyemre. De nem történik semmi. Benzema helyére besétál Sergito, mire a szívem őrült tempóban kezd el dobogni. Hatalmas füttykoncert kíséri végig a mozdulatait, de ő csak a szemembe nézve letérdel elém és a már a kórházban látott kis ékszeres dobozt a kezében tartva, egy régi monológomat idézi.
-          Soha nem felejtem, mit éreztem, mikor először megláttalak. Volt benned valami különleges, ami örökre megmarad az emlékezetemben. Talán a szemeid, talán a kezeid, vagy az ellenállhatatlan mosolyod- mindazok a dolgok, amiket már oly jól ismerek. Bármi is volt az, magával ragadott és megigézett. Ha most rád nézek, olyan embert látok, aki életem mindennél fontosabb részévé vált. Vannak pillanatok, mikor újból érzem a varázslatot, ugyanazt a láthatatlan erőt, amely feléd húz- éppúgy, mint mikor először találkoztunk. És ilyenkor újból megtörténik velem, - szerelmes leszek. Egyetlen egy kérdést teszek fel, és bizakodom a pozitív válaszban. –közben kinyitja a dobozt, és meglátom életem legszebb gyűrűjét csillogni szerelmem kezében. –Leszel a feleségem? –hirtelen megszólalni sem tudok, szétnézve a csapaton, mindenki bőszen kezd el bólogatni. Puffancs, mintha meg is könnyezte volna ezt a jelenetet, de ebben annyira nem vagyok biztos. Bár Marceloból sok mindent kinézek. Ez a kis kitekintés csupán pár másodpercet vett igénybe, majd az összes érzékemmel a spanyolra összpontosítok. Rendületlenül mosolyog, ami az én számat is automatikusan egy görbe vonalra húzza.

Letérdelve elé, félelmet láttam a szemében megcsillanni. A tömeg egy emberként ordította az igen szócskát, az én szívem pedig kezdett felolvadni a kezdeti fagyosságból. Lágyan megcsókolva életem értelmét a fülébe suttogtam a varázsszót, mire egy apró puszit nyomva a számra rögtön felpattant és engem is felkapott az ölébe. Megpörgetett én pedig csak nevetni tudtam ezen az egészen. Mourinho felsétált a pályára, ahogy Ferguson és pár játékos is odajött hozzánk gratulálni.
-          Mou, mégis honnan veszed azt, hogy igent mondtam neki? –kíváncsian fordulok az edző felé, mire ő csak fejcsóválva egyetlen rövidke kis mondattal válaszol.
-          Szereted. –ez az egy szó mindent elárul. Hatalmas ölelés után odajött a bíró is, és a négy partjelző nevében is gratulált, majd közölte, hogy el kéne kezdeni a második félidőt, mert őt kinyírja az UEFA. Megköszöntem neki is a segítséget, majd Mounak átnyújtva a dobozt, elindultam vissza a félpálya felé. Edzőm azért még egy utolsó mondatot odaszúrt a távozása előtt. –És természetesen Ramost nem olyan hülyének ismertem meg, aki egy nemre így reagált volna. - kacagásom ismételten átragad a csapattársakra, majd végre beállva az adott helyemre, elkezdődik a mérkőzés.

Lehet túlozni fogok, de mintha az egész csapat megváltozott volna. Felszabadultan rúgják a bőrt, és még a labdabirtoklási arány is a mi oldalunkon volt. Rooney egy rossz becsúszásnál eltalálta a bal lábamat, amit már kezdtem unni, hiszen minden egy ilyen megmozdulás után kezdődött. Tekintek itt Sergiora, aki elintézte a lábam, és azóta is ezzel kínlódok. Még most sem volt száz százalékos állapotban, Mou viszont látta rajtam, hogy az életemet adnám ezért a meccsért, így megkockáztatta azt, hogy a kezdőbe állított. Nem kellett több percet várnom, a bíró máris jött és mutatta, a szabadrúgás helyét, amit most kivételesen nem Roni, hanem én végeztem el. Hogy miért? A válasz egyszerű. A lábam most eléggé sajog ahhoz, hogy bemenjek a tömegbe és harcolva a labdáért, ügyes manőverek után fejeljem azt a hálóba. Addig a pillanatig, ameddig a bíró nem fújt a sípba, Ronaldo idióta mozgását utánoztam, amit egyszer még Pufi mutatott meg nekem. Úgy érzem jó hangulatot varázsoltam a félelmetes meccs alatt, hiszen a közönség hangos éljenezésbe, a csapat nagy része pedig halk kuncogásba kezdett. A kivetítő hirtelen Tessat mutatta, aki mosolyogva kísérte figyelemmel a kis közjátékunkat. Felmutatva a mutatóujjam, csak annyit jelentettem ki, hogy „Figyelj!”, majd a sípszóra, rácsavartam a kapura a labdát. Egy helyben állva rettegtem, hiszen ha ez most nem jön össze, akkor egy gyönyörű kontrától akár hátrányba is kerülhetünk.
A közönség lélegzetvisszafojtva figyelte a játékszer irányát, majd mikor a kapus vetődött, hangos hörgéssel adták nem tetszésüket erre a megmozdulásra. Magamban jót mosolyogtam, majd ismét felemelve az ujjam, a labda a hálóban landolt. Elsőnek Sergio jött oda hozzám, majd miután az ölébe ugrottam, elindultak a többiek is felénk. Még én barátomon, most már persze vőlegényemen lógok, addig Pufi hátulról, Roni pedig oldalról ölel át minket.
„Akár egy nagycsalád!” Gondolatomon csak mosolyogok egyet, majd rábízva magam Sergiora, elengedem a nyakát, és egy fura mozdulat után adok Roninak is és Marcelonak is egy hatalmas cuppanóst.

A meccs egész végig eléggé kiegyenlített volt, mind a két csapatnak rengeteg helyzete adódott, de vagy a kapus, vagy a védelem volt eredményes. A végeredmény nekünk kedvező, ugyanis egy 2-1-essel megvertük a híres angol csapatot. Amint lelépek a pályáról, az-az első, hogy a kis dobozt Ramos kezébe dobom, aki újra letérdelve felhúzza az ujjamra a kék gyémánttal ellátott eljegyzési gyűrűt. Mielőtt felpillantana, ad egy csókot a kőre, majd a közeledő angolokra kapja fel a fejét.
Meglepetésemre pár játékos mosolyogva jön gratulálni. Nani, Valencia, Vidic, Wes Brown és a híres Ryan Giggs is a lelkünkre köti, hogy szeretne részt venni majd a szertatáson is.

Elindulva végre az öltöző felé, az angolok edzője állít meg minket. Már várnám a gratulációt, de Sergio elengedi a kezem és egyedül hagy Fergusonnal.
-          Gratulálok azért is, hogy mennyasszony vagy, és természetesen a meccsért is. Tudtam, hogy jó játékos vagy, de nem gondoltam volna, hogy a szívedet és a lelkedet is beleadod ebbe a meccsbe. –egy mezt nyújt át, amire a 2012-es szám van rányomtatva, mire én is leveszem a mezem és a kinyújtott kezébe helyezem. –Köszönöm szépen. Egy élmény volt a te futballodat nézni...- majd ezzel az utolsó mondattal magamra is hagy.

A meccs után természetesen még rendeznek egy „kis” ünneplést az öltözőben, de fáradságra hivatkozva mi elindulnánk haza, persze az edző bemutatja az egész csapatnak a családját, a srácok pedig ott énekelik a spanyol dalokat velünk, így még maradunk. Mikor Roni kijelenti, hogy ő is megy haza Tesshez, akkor mindenkitől csak értetlenkedő pillantásokat kap, természetesen meg is értem, hiszen ő az, aki nem marad ki egyetlen jó buliból sem. Végül páran még elindult haza, a többiek sorsát pedig már nem nagyon tudom…


Szerelmemmel eldöntöttük, hogy felfogadunk egy rendezvényszervezőt, és természetesen Mouval és a vezetőséggel is megbeszélve, a templom után az eskünket a Bernabeuban tesszük le. Minden egyes dolgot segítséggel intézek el, viszont a ruhám kiválasztásához semmilyen nőt nem akarok magam mellett tudni, az eladón kívül. Rám beszélnének olyan dolgokat a barátnők, amit soha nem vennék fel, ezért Ronival és Pufival indulok el ruhát nézni.
-          Tudod, reménykedtem abban, hogy együtt öregszünk meg. –Puffancs szomorú hangjára érdeklődve fordulok hátra, ugyanis most kivételesen Roni vezet.
-          Ezt meg, hogy érted Marcelo?
-          Úgy, hogy most majd szépen elmész nászútra meg nyaralni meg ilyenek, és jó, ha a pályán látlak majd…- nyelvével csettint egyet, majd bosszúsan kinéz az ablakon. Barátom szavain gondolkozva, elönt a bűntudat.
-          Figyelj Puffancsom. Már csak 24 óra van hátra, és most akarsz teljes mértékben összezavarni? Mellettetek leszek, úgy, ahogy eddig is támogattalak titeket. Sergio mindig is fontos volt az életemben, és most jutottunk el oda, hogy egy magasabb szintre helyezzük a kapcsolatunkat. Nem foglak hanyagolni titeket, ezt mégis hogy gondoltad? –a szemében lévő lelkes csillogás magával ragad, majd már csak Roni figyelmeztető hangjára kapjuk fel a fejünket.
-          Megjöttünk. Ez a bolt az egyik ismerősömé, itt csak minőségi ruhával találod szembe magad. –belépve az üzletbe, szebbnél szebb ruhákat látok felakasztva. Érdekes módon, ami elsőnek feltűnik az-az, hogy négy darab ruha külön található. Megérzésemre hagyatkozva rögtön elindulok feléjük.
-          A legszebb darabokat kiválasztottam neked, de természetesen, ha nem fog tetszeni, akkor szétnézhetsz nyugodtan! –bízva Roni ízlésében, egyesével megszemlélem a ruhákat, majd Pufi noszogatására fel is próbálom őket.

Az első egy habos-babos ruha, tetszeni tetszik, olyan igazi hercegnős, de valahogy nem engem jelképez. Ezt a srácoktól is megkapom, tehát félig levéve lépek vissza az öltözőbe. A focistáim kint várakoznak egy kanapén ülve, és Pufi pezsgőt iszogatva flörtöl az egyik eladó lánnyal. Megmosolyogtat ez a jelenet, de amin a legjobban csodálkozom, az nem más, mint, Roni. Mindig is azt az elvet vallotta, hogy nem vakságot fogadott, csupán hűséget. És most mégsem néz rá egyetlen lányra sem a boltba, bár ez alól én kivétel vagyok. A második ruha túl egyszerű volt számomra, így azt már fel sem próbáltam, a harmadikban pedig az nem tetszett, hogy túl nagy volt az uszálya, abban pedig egy focistadionba nehéz lett volna közlekedni. Minden ruhát egyesével néztem végig, így az utolsó még kakukktojás volt számomra.

-          Édes, jól vagy? –Roni valószínűleg az ajtó előtt áll, és arra vár, hogy ismételten egy csodában lépjek ki. Viszont én csak elmerülten tanulmányozom álmaim ruháját. Mell résznél fekete csipkéből virágmintákat formáltak, a felső testem vonalát egészen a derekamig követte, majd onnan hatalmas harang formában terült el a földön. Körülbelül a térdemnél szintén fekete csipkéből egy sávot kidíszítettek, majd egy hatalmas virágot odabiggyesztettek. Mivel válasz nem érkezett barátom kérdésére, ezért kinyitva az ajtót, szájtátva belépett a helyiségbe. Egy nyögés és egy jézusom mondat után mély levegőt véve, megforgatott, és elismerően nézett végig rajtam. –Gyönyörű vagy. –hatalmas mosoly terült el az arcomon, majd adva egy csókot pofijára, kiléptem az öltözőből és elindultam néger barátom keresésére.


Ahogy sejtettem, éppen most is az egyik lányt szédítette, de látszott az eladón, hogy csak az lebeg a szeme előtt, hogy Marcelo is focista.
Megkocogtatva a brazil fenegyerek vállát, hátrébb lépve vártam a reakcióját. Kétszer pörögtem, természetesen a szoknya részt kicsi megemelve, nehogy egy kecsesebb forgásnál szépen végignyaljak a padlón. Körülbelül ugyanazt a reakciót kaptam, amit Ronitól, de barátom pár pislogás után elájult. Kacagva dobtam hátra majdnem derékig érő hajamat, majd fejrázás közben megpofozgattam Pufi pofiját.
-          Ó te csuda. Kelj már fel, ennyire nem vagyok szép! –kinyitva a szemeit pislog párat, majd határozott felülés után csak figyel, de nem szólal meg. Kicsit aggaszt ez a cselekménysorozat, hiszen várnám a megerősítést. Nem fogom én ezt megbánni? Kétségbeesett tekintetemre végigsimít az arcomon, majd két mondatával minden kételyem elúszik.
-          Gyönyörű vagy, és ezt mindenki tudja, ahogy Sergio is. Neki volt esze, és lecsapott rád, mielőtt bárki más tette volna ezt meg.


Az esküvő előtti nap már nem találkozhattam Ramossal, ugyanis Ronaldo, Marcelo és körülbelül az egész Real Madrid, elvitte legénybúcsúra. Engem pedig a focista feleségek, és barátnők karon ragadva egy híres-neves klubba vittek, ahol pár feles után már az asztalon táncoltam legjobb barátnőimmel, Hannahval és Tessaval.



Eljött hát a nagy nap, és a gyomromban hatalmas görcs keletkezett. Rettegek, hogy az utolsó pillanatban nemet mond, vagy elszalad, esetleg közbelép Lara, és Sergio rájön, nem is engem szeret. Az agyam minduntalan csak kattog, a sminkemet pedig saját magamnak készítem el a nagy gondolkozás közepette. Cicásítva a szemem, a ruhához passzoló színeket festek magamra. Természetesen a csodát is pár perc után felkapom, de elsőnek a hajamat hatalmas loknikkal díszítve, szabadon hagyom. Éppen kiabálnék Hannahnak, hogy a fűzőt kösse be, de meglepetésemre Cescy lép be a szobába.

-          Szia, mennyasszonyok gyöngye! Tudod Lari, el sem hiszem, hogy az én kishúgom, férjes asszony lesz pár óra múlva. Nem akarom elrontani a kedved, ezért is közlöm most. Mikor volt az a kis közjáték Selena, Brian és közted, akkor ugye mi mentünk a kórházba. –az emlékek hatására automatikusan a vállamhoz kapok, ami hellyel közel már begyógyult, de azért a hajammal majd az ott található heget, takarni fogom. –Brian megvárta a rendőrséget, és biztosíthatlak a felől, hogy barátod, Marcelo vallomást tett, így neked ezen már nem kell agyalnod. És csak, hogy tudd, elég csak egyszer hangosabban köhögnöd, és azonnal kimentelek, ha kell! –mosolyogva fordulok meg, ugyanis a fűzőm kötése közben elhangzott mondatok, mosolyt csaltak az arcomra. Megölelve barátomat, akire már-már testvérként tekintek, halkan pár mondatot súgok a fülébe.
-          Köszönök szépen mindent Cescy, nélküled most nem lennék ott, ahol jelen pillanatban vagyok. Hidd el, nem lesz szükségem megmentésre, hiszen szeretem őt. –erős szorítása hamarosan enged, majd egy puszi után távozik a terem nagyságú szobából.



A szívem hevesen dobog, a gyomrom apró méretre zsugorodott össze, de az arcomon lévő boldog mosoly levakarhatatlan. Még páran bejöttek hozzám gratulálni, biztatni, és természetesen Ronaldo és Marcelo hülyesége sem hiányozhatott az esküvő előtt.

Mivel édesapám nem reagált a meghívóra, ezért megkértem úgymond nevelőapámat, Mout, hogy kísérjen az oltár elé. A portugál tréner mellém lépve kezet csókol, mire csak kacagva karolok belé. Hannah, Tessa és Mirian, koszorúslányokként kezdték meg a bevonulást, gyönyörű kék ruhában, amin szintén megtalálható pár fekete virág.
A tanúk már bent állnak az oltárnál Sergio oldalán, mire mi is belépünk a helyiségbe. A vendégek zsivaja elcsendesül, és mindenki egy emberként pillant az ajtó felé. Mosolyogva vonulunk végig a termen, először a vendégeken pillantok végig, majd csillogó tekintetemet szerelmemre függesztem. Hatalmas vigyorából megállapítom, hogy legalább olyan boldog jelen pillanatban, mint amilyen én vagyok, és egy macsósabb nézése után szívem hevesebb tempóra vált. Mou kezeimet átadja, majd két puszi után helyet foglal a családja mellett.

Megbeszéltük a pappal még a szertartás előtt, hogy az eskünket majd a legvégén, a Santiago Bernabeu stadionban szeretnénk lerakni, ezért azt a részt teljes mértékben átugrottuk. Az én gyűrűmet, Cescy, még Sergio gyűrűjét René hozta oda hozzánk. Igazából Marcelot szerettem volna, de ő túl felelőtlennek tartotta magát egy ilyen feladathoz. Barátnőim bíztatóan rám mosolyogtak, majd mikor felhúztuk egymás ujjára az arany karikát, végre kimondta a pap is a leglényegesebb szavakat. „Mostantól férj, és feleség vagytok. Csókoljátok meg egymást.”
Ebben a pillanatban madarat is lehetett volna velem fogatni, és ez az érzés a gratulációk után sem hagyott alább.




Végig vonulva a stadion folyosóján, valami különleges érzés fogott el. Az egyik sarokban megpillantottam Sneijdert, és körülbelül a szívem szakadt a látványba. Szomorúan, magányosan állt, és figyelte a lépéseinket. Hiszen én pont ezt nem akartam. Nem akartam fájdalmat okozni neki, és nem akartam összetörni se. Elengedve Sergi kezét odasétáltam hozzá, de előtte természetesen még megkértem férjemet, hogy menjenek előre, pár perc és én is ott leszek.
Közelebb lépve a hollandhoz, lehajtja a fejét és csak bágyadtan áll továbbra is. Felemelve a kezem, végigsimítok az arcán, és egy lágy puszit varázsolva pofijára elkezdek beszélni.

-          Én nagyon sajnálom ezt az egészet Wes, de meg kell értened, őt szeretem. Nem akartam neked fájdalmat okozni, de mégis megtettem. Tudom nagyon jól, hogy én vagyok a hibás, sajnálom…- mondatom végére már a könnyeimet nyeldesem, de fogalmam sincs miért tört össze szívem egy része. Szerettem ezt a férfit, hiszen ő is az életem része volt már, de a Sergio iránt érzett szerelmem erősebb volt. Lehajtott fejjel ellökte a kezemet az arcától, de én egy hirtelen mozdulattal csak átölelem, és mélyen belélegezve megszokott férfias illatát, teljesen megnyugszom. Könnyed mozdulatokkal eltolva magától elindul a kijárat felé, de még egy mondatot odakiabál nekem. Ez az egy mondat, ha lehet azt mondani, örömet okozna, de nem azzal a hangsúllyal, amivel most odavetette nekem, a számomra oly fontos férfi. „Légy boldog…”


A reakcióján agyalva indultam el a Real Madrid által fent tartott füves pályához, majd levéve a magas sarkút, felemelve kicsit a szoknyarészt, felléptem a pályára szerelmem mellé.

-          Soha nem gondoltam volna, hogy ha kimenekülök apuci szoknyája alól, akkor pont egy spanyol focistába fogok beleszeretni. Hatalmas lépést tettem meg azzal, hogy elhagytam a már megszokottá vált ködös Londont, de egyáltalán nem bántam meg. Nem volt viharmentes a kapcsolatunk, de hiszek abban, hogy az igazi szerelem útjai mindig rögösek. Rengeteg dolgon mentünk keresztül, volt itt minden. Fájdalom, könnyek, öröm és az élet legszebb dolga, szerelem. Ismeretségünk elején még megpróbáltalak levegőnek nézni, de rájöttem, levegő nélkül nem tudok élni. Szeretlek. –esküm végén lopok tőle egy gyors csókot, de szavaira már egyáltalán nem tudok figyelni. Megértem, amit mond, de nem tudnám elismételni, ugyanis édesapám megjelenik Mourinho mögött, és könnyes szemmel rám pillant.

Sergio érezhette a hangulatváltozásomat, ugyanis a fogadalma végén mellém állt, majd abba az irányba nézett, amerre Andrew állt.
Az élet megtanított minket arra, hogy a szerelem nem abból áll, hogy egymást bámuljuk, hanem hogy mindketten ugyanabba az irányba nézünk…


(Pár hónappal később)

Sok olyan dolgot tanultam meg az élettől, amit a mai napig csak megköszönni tudok. Megtanultam, hogyan nőhetek fel anya nélkül, hogyan bírjam ki azt a fájdalmat, amit édesapám elvesztésénél éreztem. Mert igen. Apám eljött az esküvőmre, de csak közölni szerette volna velem, hogy nem akar egyedül meghalni. Súlyos betegséget, az-az egy tumort diagnosztizáltak a májában, természetesen, mint mindent, ezt a hírt is a nagy napon kellett közölni. Sergioval elköltöztem Londonba, arra a pár hónapra, amit még jósoltak neki, majd halála és temetése után ismét Madridban tengettük a szabad perceinket. Mourinho száműzött minket Caprira, és hangos kiabálás után kijelentette, hogy nem akar minket látni még minimum egy hónapig.

Sajnos a nászút időpontja elég sokat csúszott, de úgy érzem édesapám is megérdemelte a tiszteletet. Az Arsenalos fiúk igen keményen összezuhantak, az új edzőnek hála pedig szinte semmit nem értek el az utóbbi időben. Cescy hatalmas döntés előtt áll, Barcelonába igazol, és magára haragítja a szeretett szurkolókat, vagy marad az ágyúsoknál, és apait-anyait beleadva, harcol a trófeákért…
Marcelo, drága barátom sajnos nem került bele idén a brazil keretbe, amit senki sem értett igazán. Egy nagyobb sérülés után eljött hozzánk, Londonba, bemutatta újdonsült barátnőjét, de mivel nekem annyira nem volt szimpatikus a lány, ezért megharagudott rám. Természetesen az óta már szent a béke, és arra is rájött, hogy a boltból megismert lány, tényleg nem volt a legjobb választása.

Tessanak és Ronaldonak megszületett a kislánya, a nevén elég rendesen össze is vesztek, így lett a kislány Alejandra Catalina Ronaldo Swallow. Hatalmas bébiként jött világra, és az apja szemeit örökölve fogja elcsábítani a kis szende fiúkat. Én ezt már aznap, az-az február 4-én kijelentettem Roninak, hogy nyugodtan felkötheti a gatyáját…

Mou annyira bevált a Real Madrid csapatánál, hogy 5 éves szerződést írattak alá vele. Megnyerte a blancokkal a La Ligat, a bajnokok ligáját, és sikeresen össze tudta hozni a Real Madrid utánpótlás csapatát, így már hivatalosan is elkezdtük a leendő játékosokat nevelni.

Azt hiszem még magunkról nem beszéltem. Sergioval életem legszebb pillanatait töltöm a már megszokott családi házunkban, Tessaval, Ronaldoval és a kis Cataval a szomszédban. Húgom addig erősködött, ameddig Roni nem vette meg a mellettünk lévő eladó házat…
Továbbra is a madridistának tudom magam, de Ferguson eldöntötte, hogy így vagy úgy, de meg fog szerezni a Manchester Unitednak…

The End! :)

2011. május 23., hétfő

In memories...

Sziasztok!


Megérkeztünk az utolsó előtti fejezethez. Nem is húzom itt sokáig az időt, remélem tetszeni fog. Jó olvasást!:)



(Larissa)

-          Lari! Lari! Larii! Nyugodj már meg kérlek! –Fabregas óvatosan megpofoz, de úgy tűnik ez sem elég határozott ahhoz, hogy normálisan szedhessem a levegőt.
-          Én nem… én nem… én még nem… - összefüggéstelenül kezdek el beszélni, egyszerűen a fel-feltörő zokogás és a levegőhiány sem könnyíti meg a dolgomat. Én még nem készültem fel arra, hogy megtudjam azt a hírt, hogy drága barátom meghalt. Hisz nem hallhatott meg! Csak pár percre hagytam magára… és akkor még beszéltem vele. Nem! Nem! Nem és nem! Köhögő roham jön rám, és ennek hála a tüdőmben elfogy a levegő. Az ájulás széléről még hallom spanyol barátom ordítását, majd az ajtó kinyílik és egy erős csattanást érzek az arcomon. A tudatomat szépen lassan visszanyerem, már nem hisztizek, már nem vagyok sokkos állapotban sem, csupán elmerültem az önsanyargatásban.
-          Larissa. Figyelj rám! –Brian erősen fordítja irányba a fejem, majd pár pofon után végre eljut a tudatomig, hogy most őt kell meghallgatnom.A barátod nem halt meg! Ismétlem, NEM HALT MEG! Bólints, ha sikerült felfognod. –szemeimben hitetlenkedés, és boldogság szikrái csillantak meg, és határozott bólintásom után a srácok is csak hátradőltek és szuszogtak.

-          De, ha nem halott, akkor hol van? –Brian ül fel és fogja meg a kezeimet, Cescy továbbra is sokkos állapotban fekszik a padlón.
-          Az egyik vendégszobában. Elintéztem, hogy Selena ne vergődjön, de ezért neked kell itt maradnod. Egyedül…- természetesen nem kaptam dührohamot, örülök, ha barátom végre jó helyen van. –Természetesen hívtam hozzá orvost is, aki átkötötte a sebeit, ami csúnya volt, azt lefertőtlenítette, és a varrásodat, ami megjegyzem borzalmas volt, azt átvarrta. –gúnyos kacajára csak meglöktem, mire eldőlt, mint egy krumpliszsák. Tudom én, hogy nem tudok varrni, és szerintem ezt a foglalkozást nem éppen egy emberen kéne elkezdenem. De ízlések és pofonok. A fiatal Fabregas még mindig csak fekszik, és szuszog. Mikor nagy nehezen feltápászkodok, hogy közelebb menjek és megnézzem él-e még, akkor Brian kivonul a szobából, és becsukja maga mögött az ajtót.

Nem szólok egy szót se, csak karjai közé fekszek és hallgatom, ahogy a légzése pillanatok alatt lecsillapodik. Fejemet mellkasára hajtom, mire karjai automatikusan körbefonják derekamat. Még idilli is lenne ez a helyzet, ha éppen nem egy koszos padlón feküdnénk. Csak az a baj, hogy én egyelőre nem hagyhatom el, ezt a cellaféleséget. Vajon Fabregas mindent tud? Bri elmondta neki az egész történetet?
Valamit sejthet, ugyanis mikor a testvére kijelentette, hogy nem léphetek ki azon az ajtón egy ideig, akkor a spanyol egyáltalán nem háborodott fel, csupán feküdt tovább csendben a földön. Kicsit elbóbiskolhattam, ugyanis ismét az ajtó csapódásra térek magamhoz. Fabregas álmos tekintetében meglátom a rémületet, majd én is az érkező felé tekintek. Selena kacagva lép be a mahagónin, természetesen a Marcelo megkínzására használt kés, most is megtalálható a kezében.
-          Ó, de édes kis párocska! –hangjára kiráz a hideg, és még jobban Cescy karjai közé férkőzöm. Eszembe jut az, hogy Pufim is miattam sérült meg, ezért mintha tűzhöz értem volna, kipattantam barátom öleléséből. Vészesen közeledtem ahhoz a nőhöz, aki tönkretette az életemet, de ő nem hátrált meg, még csak meg sem ijedt. Tettem felé pár lépést, Fabregas a hátam mögül ordított, hogy álljak meg, de csak még közelebb merészkedtem a nőhöz. Az ajtónak háttal állt, ezért nem láthatta azt sem, hogy Brian résnyire nyitja az ajtót. Csak egy pillanatra veszítettem szem elől ex- barátom új nőjét, és máris lecsapott rám. Sebembe szúrva a kést, a földre juttat, de ezzel egy időben legjobb barátom testvére is akcióba lépett. Hátulról leütve a nőt azonnal hozzám siet. Így is sok vért vesztettem az utóbbi időben, hála természetesen Jessenek, most pedig szüntelenül lüktetett a vállam és a fejem is. A kés még kiáll a vállamból, a srácok sem mernek hozzáérni. Még azt érzékelem a külvilágból, hogy a fiatalabb Fabregas felkap a földről, még a másik értesíti a rendőrséget és kulcsra zárva az ajtót, elindulunk a hűvös, esti nyári levegő felé…

(Tessa)

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is kiderül, van családom. Igaz, ebből a családból egyedül talán nővérem, Larissa szeret. Mindig is sejtettem, hogy valamilyen titkos, erős kapocs hozzá húz, de sose jöttem rá igazán, hogy ez mit takar.
Mikor kezdetben újoncként bekerültem az akadémiára, tudtam, hogy valami meg fog változtatni odabent. Eleinte Lari nem nagyon szimpatizált velem, de meg is értem, hiszen kitúrtam az egyik legjobb barátnőjét. Legalábbis ezt állította. Arra nem gondolt, hogy betöltötte a 20. életévét, tehát önmagától kellett elhagyni a kollégiumot.

Többször szívattak a csapattársak azzal, hogy béna vagyok, meg egyáltalán mit keresek egy fociakadémián, ha életemben nem láttam labdát. Természetesen ilyenkor meghunyászkodva, csupán csak az orrom alatt mormoltam el pár trágár szót, úgy, hogy senki ne hallja.
Nagyon ritkán találkoztam egyetlen szobatársammal, hiszen mikor elmentem aludni ő még nem volt a szobában, mikor pedig felkeltem akkor már nem volt sehol sem. Ha nagyon muszáj volt, váltott velem pár szót, de különösebben nem érdekelte, hogy mi van velem.
Egyik nap mentem le a hajnali ötös futóedzésre, természetesen pár srác belém kötött. Összesen 389 diák, velem együtt 390 tanult ott, persze ebből kb. 370 fiú volt. Különböző sportokat lehetett teljes mértékben elsajátítani, többek között az amerikai futballt és az atlétikai sportok sokaságát tanulhatták az emberek. Az a 20 diák, akiket nem vettem a fiúk közé, azok közül 18, pom-pom szakon tanult. A szurkolás szabályait, és természetesen a technikáját is megtanították nekik.
Egyedül Larissa és Tessa, az-az én, mi fociztunk a fiúkkal. Őt sokan tisztelték, felnéztek rá, hiszen a híres Arsenal szerződtette le. Akkoriban kicsit féltékeny voltam rá, hiszen, ha az én apám is vezetőedző lenne valahol, akkor természetesen nekem is lenne egy biztos helyem valamelyik híres klubnál. De ez a része lényegtelen.
Tehát, mentem le edzésre, és több srác elkezdett lökdösni, mindegyik az a tipikus szépfiú, akik védőszerelésbe bújnak, és amerikai focit játszanak. Lari éppen fel akart szaladni a kulacsáért, hiszen ő akkor érkezett vissza az ágyúsok korai edzéséről, és pont meghallotta a hangomat, ahogy kiabálok a srácokkal, hogy engedjenek el. Emlékszem, tiszta sár volt az arca, és a ruhája is, mégis fáradtan, csatakosan, de átvágott a folyosón, és pont mikor az egyik gyökér le akarta tépni a pólómat, akkor fogta meg a kezét. Hálával tartoztam, és a mai napig tartozom neki, hiszen nem lehet tudni, hogy mégis mi történt volna, ha ő nem jár arra. Megvédett, és kulturáltan megfenyegette a focistákat, hogy akadjanak le rólam. Attól a perctől számoljuk a barátságunkat. Utána már elválaszthatatlanok voltunk. Többször kivitt egy-egy nagyobb edzésre, és a fél órás futásoknál is segített, hogy ne dőljek ki az első árokba.

Egy idő után egyre kevesebbszer találkoztam vele, majd rájöttem, hogy bekerült David bandájába. Nagyon aggódtam érte, de mikor érdeklődtem volna, hogy merre jár, mit csinál, kivel van, akkor mindig mindent letagadott… aztán egyre többet veszekedtünk, és akkor jött az édesapjától a balhé. Többet nem szólt hozzám, sőt nem is láttam. Engem leigazolt egy női csapat, Lari mellett megszereztem a megfelelő tudást, és kondit. Már a második meccstől fogva kezdő tagnak tudhattam magam a keretben, de az egyik mérkőzésnek hatalmas tétje volt. Guardiola állt a pálya szélén, és ajánlatot tett, hogyha megnyerjük ezt a meccset, amit egy olasz csapat ellen játszottunk, akkor mehettem volna hozzájuk edzeni. Természetesen, ahogy az lenni szokott, megsérültem.
Már az öltözők folyosóján is „kinézett” magának az a lány, többször próbált feldühíteni, de nem az a típus vagyok, aki rögtön robban, ezért egyáltalán nem használt az a stratégia, amit kiválasztott. Változtatva a módszerén, a második félidőben egyre többször csúszott be, de mindig elég időm volt ahhoz, hogy átugorva őt, pár lépéssel arrébb zuhanjak a pályára.

Tisztán emlékszem arra, hogy az egyik csapattársam, July, középen várta a labdát, és egy pillanatra rá figyeltem, nem néztem a támadómat. Egy erős ütközés következtében a földön kötöttem ki, Rachel pedig a zuhany alatt. Akkor körülbelül minden lejátszódott a szemeim előtt. Senkire, és semmire nem tudtam pontosan összpontosítani, mindig Lari szavai jártak a fejemben. És persze Pep csalódott tekintete. Ahogy gondoltam, rögtön megfordult, és kisétált a Londoni stadionból…
Lari többször figyelmeztetett, hogy az akadémián kívül, sajnos vannak ilyen emberek. Megmutatta az Arsenal meccsein szerzett hegeit, és a legutóbbi meccs stoplis nyomait is, ami miatt egészen bekékült a lába. Csodáltam, hiszen egyszer sem mutatta ki a fájdalmait, még ha lelki gondjai voltak, akkor is belül emésztette magát.
Tehát visszatérve a meccsre, hordágyon vittek le, és szállítottak azonnal kórházba. Félúton eszméletemet veszítve kiesett a műtét, és minden addig történt dolog. Mikor felkeltem az orvos szomorú fejjel jött be, hiszen a bokám szilánkosra tört, és elkerülhetetlen volt a műtét. Kijelentette, ha nem járok gyógytornászhoz, ha nem kezdek el önerőn túl teljesíteni, többet nem állhatok lábra. Szükségem volt Larira, de sehogy sem tudtam a szeme elé kerülni. Magamat hibáztattam azért a cikkért, amihez semmi közöm nem volt. Ahogy az lenni szokott, nem mehettem vissza focizni. Az életem kudarcról kudarca éltem, és a legborzasztóbb az volt, hogy fogalmam sem volt arról, mit csinálhatnék. A kollégiumba már nem mehettem vissza, Lari már nem tartózkodott Londonban, nem tudtam róla semmit. A sérülésem után egészen Sevillaig utaztam. Mindig kis vonalakban értesítettem barátnőmet a felől, hogy hol talál, és mi van velem, természetesen választ sose kaptam rá. De akkoriban még meg is értettem ezt.
Az éneklés egészen hirtelen pattant ki az agyamból. Otthon elgitározgattam és dúdoltam a dallamot is, majd egy kezdő esten felléptem, ahol Philip, a menedzserem rám talált. Azóta tart ez a mániám, és egész szépen meg is élek belőle.

De most visszatérve arra, hogy elméletben Larissa a testvérem. A minap kaptam egy névtelen hívást, aki csak annyit mondott a telefonba, hogy nézzek utána Andrew Morrisonnak és a lányának, Larissanak. Természetesen nem tudtam hogyan kezdjek neki, ezért felbéreltem egy nyomozót, aki sikeresen kiderített pár dolgot.
Édesanyám, Ollala a szülés közben vesztette el az életét, Andrew pedig végignézte a születésemet, és a szeretett nő halálát is. Állítólag hazament Larissahoz, de valószínűleg a lány a mai napig nem tudja, hogy akkor valójában mi történt.

Crissel való veszekedésem után, ami persze csak egy kis semmiség volt, elindultam az egyik fellépésemre. Zaklatott voltam, hiszen szerelmem azon csapta ki a balhét, hogy titkolózom előtte, és egy ismeretlen férfivel látott párszor egy kávézó teraszán. Az istenért nem akarta azt megérteni, hogy semmi nincs köztem, és Matthew között. Matt egy 30 év körüli férfi volt, aki felvilágosította az életemben azt a pár sötét foltot. Ezért is tartok most újra London felé. El kell intéznem pár dolgot a kórházban, utána pedig beszélnem kell Larissa apjával.

A gondolatmenetemet egyedül a telefon zörgése zavarta meg, senki és semmi az égvilágon nem tudott volna kirepíteni az álomvilágból.
„SOS! Lari vagyok, kérlek, azonnal hívj fel! Elrab…”
Természetesen fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék. Ismeretlen számról érkezett, ezért valójában azt a lépést akartam megtenni, hogy kikapcsolom a telefonom és nem foglalkozok senkivel. Pár pillanatig mérlegeltem a helyzetet, majd lehúzódva a megállósávba, kisvártatva megnyomtam a hívó gombot.

-          Hola édesem, jól vagy? Hol vagy? Hova menjek? –aggódó hangomra csak egy férfias hang kacag fel a vonal túlsó végén, mire elönt a pánik.
-          Ne haragudj, hogy ilyen drasztikus módszerekhez kellett folyamodnom, de beszélnem kell veled. Sergio vagyok egyébként. –megkönnyebbülten sóhajtottam fel, de akkor sem tudom, hogy most mi van Larival. Hiszen Selena megtudta, hogy Cancunon nyaral, és az utolsó SMS tőlem érkezett, amire sajnos választ már nem kaptam.
-          Semmi gond. Figyelj, megtudtam pár dolgot, gondolom azért hívtál engem, illetve ijesztettél rám, mert az utolsók között vagyok a híváslistán, ráadásul 3 SMS az én nevemhez fűződik. –kacagására ismételten csak fellélegzek, de valahogy kezd mérgesíteni az a helyzet, hogy barátnőmről semmit nem tudok. Mint már említettem, nem robbanok olyan könnyen, de ha a szeretteimet bántják, akkor engem is ki tudnak hozni a sodromból.
-          Gondolom mérges vagy, amiért még ebben a percben is csak húzom az időt. –dühös fújtatásomra ismét felkacag, de nagy levegőt véve folytatja a mondandóját. –Larissat valójában elrabolták, ráadásul, aki ezt kitervelte, az nem más, mint Selena. Azért hívtalak, hogy hátha tudsz valami róla, esetleg arról, hogy hol találhatom meg.
-          Sajnos fogalmam sincs ilyen téren semmiről. Amint a dolgaimat lerendeztem, megyek vissza. Hova is?
-          Cancun. De milyen dolgokról van szó? Ha? –kíváncsiságát nem tudta már véka alá rejteni, ezért egy mosolyt megengedve magamnak, regélésbe kezdtem.
-          Az a helyzet, hogy eddig nagyon úgy tűnik, Lari az én elveszett nővérem. Több dolog e mellett a teória mellett áll, és elég nehéz nem elhinni ezt az egészet. Most Londonba tartok, beszélni akarok Lari apjával, és a kórházban dolgozó nőkkel is, akik feltehetőleg 20 évvel ezelőtt ott voltak a születésem napján. Lényegében ennyi, de már mennem is kell, ugyanis nem nagyon állhatnék órákat a leállósávban. Csókoltatok mindenkit, de ha lehet Roninak és Larinak ne nagyon mond el ilyen részletesen. Sőt az utóbbinak, egyáltalán nem kéne elmondani addig, ameddig nem száz százalék ez az egész. Na, szia Sergio! – válaszra sem várva, lecsapom a telefont és folytatom az utamat a múltam kiderítéséhez…


(Larissa)

A gépek ütemes sípolása térít észhez. A fertőtlenítő szag sajnos már ismerősként üdvözöl. Próbálok mozogni, hiszen már úgy érzem, hogy mindenem elzsibbadt, de egy kéz nem engedi a fordulást. Cescy mentőövként kapaszkodik a kezembe, bátyja természetesen kicsivel arrébb terpeszkedik el a kanapén. Mind a ketten alszanak, egy különbséggel. Még Fabregas1 kényelembe helyezte magát, addig Fabregas2 a kezemet szorítva dőlt előre az ágyamra.
Mocorgásomra egy álomittas szem figyel rám, elsőnek fel sem fogja, hogy kinyitottam a szememet. Elveszve a csoki barna szemekben, tudom, hogy otthon vagyok. Cesc már régóta sokat számít az életemben, és mióta megtudtam, hogy akaratomon kívül is engem védett Briannel, akkor jöttem rá, hogy rá aztán tényleg bármikor számíthatok.

-          Szia. –rekedt suttogó hangomra csak elmosolyodik, testvére szemei pedig kipattannak.
-          Sajnálom, hogy ismételten egy kórházban kell ébredned, de sok vért vesztettél, és be kellett hozni. –szomorú tekintetét látva, rájövök, még csak most jön a neheze.
-          Ki vele Cescy! Igaz nem játszhatok többet…?! –csalódott hangomra csak megszorítja a kezem, és nyugtatólag apró köröket ír le a hüvelykujjával.
-          Ha járni akarsz, akkor nem. Bár azt mondta az orvos, hogy minden rajtad fog múlni. Ha erős vagy lelkileg, akkor bármit képes leszel összehozni. Lari, én tudom, hogy erős vagy! Meg kell tenned! Egy ilyen tehetséget…- ujjaimat a szájára teszem, jelezve, hogy ne fejezze be a mondatot. Brian felé nézve, szemeim segítségért kiáltanak, mire felemelve azt a nagy seggét, végre ő is közelebb jön.

-          Bri, mit tud? –belenézve a jég kék tekintetbe, megfogalmazódik bennem a válasz, mindent. Ijedt tekintettel nézek a boci szemű barátom fel, mire csak halvány mosolyt küld felém.
-          Mindent tud. Elmondtam neki, hogy miért raboltunk el.
-          Miért? Ez a része még nekem sem világos…- hatalmas sóhajtás után közelebb húz egy széket, majd leülve rá, mesélésbe kezd.
-          Tudtam nagyon jól, hogy Selena téged akar. –szisszenésemre csak megrovón nézett rám, ha nem tudnám, hogy miattuk vagyok ott ahol, akkor még el is szégyellném magam. –Csak ez a lehetőség volt előttem. Sel bizalmába férkőztem, többször undorodva értem hozzá, de megtettem, mert az öcsémnek is fontos vagy. Egyik nap kijelentette, hogy meg akar téged ölni, hiszen új erőre kapott, és természetesen ott voltam én is neki. Mikor elraboltak téged, és a barátodat, akkor éppen a tervemet szövögettem, ezért csak akkor értem haza, amikor elsőnek találkoztunk. Fogalmam sem volt arról, hogy Sel mit tervez, és hogy akarja ezt az egészet kivitelezni. Megkínozta a barátodat, pusztán szórakozásból, itt döntöttem el, hogy nem hagyhatom, hogy veled is olyan szörnyűségeket műveljen. Váratlanul beállított az öcsém, azt viszont, hogy hazudtál neki ’Pufi’ kilétéről, még mindig nem köszöntem meg, de úgy gondolom itt az ideje. Mikor kötözted a barátodat, akkor, még ha felszínesen is, de beszámoltam neki a történtekről. Ahogy sejtettem, rögtön intézkedni kezdett. Mivel nem akartam, hogy Selena egy ujjal is hozzáérjen, ezért minden tettét magamra vállaltam, így a nő nem tajtékzott. Lényegében ennyi a történet. Mikor bejöttünk a kórházba, akkor szereztem ezt. - hatalmas monokli éktelenkedett a gyönyörű szemei alatt. Kezemet a számhoz kapom, és hangos hahotázásba kezdek. Megrovó tekintetén csak még jobban nevetek, de egy sötét pillantásnak hála, elhallgatok. Cescy szomorúan néz rám, de nem értem a miértjét.
-          Mi a baj? –csodálkozó tekintetét rám emeli, majd szólásra nyitja a száját.
-          Hívtam a barátodat, de ki volt kapcsolva. Lari, tényleg nem vagy mérges Brianre se meg rám se? –csalódott tekintetétől nem tudok megszabadulni. Kezeimet az arcára simítva, mint egy kismacska, úgy bújik bele a tenyerembe. Ölelésre nyitom bal karomat, még a jobb élettelenül fekszik továbbra is az ágyon. Mind a két Fabregas mosolyogva karol át, és percekig csak így maradunk. Most valahogy boldog vagyok. Pufi valószínűleg már jól van, és azokkal vagyok most is, akiket szeretek…


(Sergio)

Most így belegondolva elég hülye tett volt az, hogy a telefonomat, ami ebben a helyzetben összekötött a világgal, kidobtam az ablakon. Bár ne tettem volna. Percekig, talán órákig figyeltem azt a gyűrűt, ami megváltoztatja az életemet majd. Ha valaki azt mondja két évvel ezelőtt, hogy jön egy lány, akibe majd annyira beleszeretek, hogy meghalni képes leszek érte, hát a minimum az lett volna, hogy körberöhögöm. Sosem voltam az a nagyon érzelmes srác, de most valami változott. Ez a lány egyetlen mosolyával képes volt levenni a lábamról, arról nem is beszélve, hogy a szeretteiért bármire képes. Ha egy embert közel enged magához, azt többet nem ereszti, nem hagyja, hogy elmenjen.
Igaz valahogy én mégis képes voltam elérni azt nála, hogy elkezdjen taszítani. Fogalmam sincs arról, hogy mit várhatok a következő napokban. Előkerül? Jól lesz? Egyáltalán akar majd még látni? Vagy elküld melegebb éghajlatra? Ez a legrosszabb… amikor az ember nem tudja, valójában mire számíthat. Legszívesebben addig csókolnám mézédes ajkait, ameddig arra nem kér, hogy hagyjam abba. De mi a garancia arra, hogy nem lökne-e el magától? „Aj, ember, amúgy is, mióta vagy te ilyen érzelmes?!”
Persze a költői kérdésre választ sajnos nem kaptam, így elég érdekesnek tűnt a magammal folytatott csevej.

Visszatérve a hotelhez, Cris és Sneijder a google előtt tevékenykedett valamit. Nem törődve a srácokkal, elvonultam a fürdőbe, hogy legalább egy kis időre felejtsek el mindent. Több percig, esetleg óráig álltam a tus alatt, és hülyegyereket játszva, váltogattam a meleg és hideg vizet. Körülbelül már egy fél órája viszont szinte csak a jeges vizet folyatom magamra, ami fáradt testemnek egész tűrhető. Csak aztán majd hatalmas tüsszentések árán fogok csak A-ból a B-be eljutni. Na jó, úgy tűnik egészen az agyamra ment a fürdés, tehát kiszállva a kabinból, törölközővel a derekamon elsétáltam az egyik szobáig. Ledőlve a hatalmas francia ágyra, azonnal elnyomott az álom.

Telefoncsörgésre kapom fel a fejem, de mikor tudatosul bennem az, hogy valószínűleg nem az enyém rezeg, felkapva egy felső és egy pólót, lesietek a kocsimhoz. Meg sem vártam, hogy ki lehetett a titokzatos hívó, csak minél hamarabb egy másik helyen akartam tudni magam.
Sokat agyaltam szerelmemen, így valami fura érzés azt súgta, hogy csak autókázzak, és egy időre felejtsek el mindent. Így kerültem egy Cádizi kórházhoz. Hogy mit keresek itt? Fogalmam sincs, de a bensőm azt súgja, be kell mennem az épületbe.
Komolyan mondom, már kezdek megbolondulni. Megrázom a fejem, és beindítom a kocsit, de a következő pillanatban egy fekete Ferrari mellettem parkol le…