Sweet again.

Sziasztok! :)

Hazautazás, betegség és egyéb okok közrejátszanak abban, hogy nem tudjuk felrakni a 69.fejezetet. De, hogy senki ne maradjon egy aprócska öröm nélkül, így hoztam Nektek egy kis ízelítőt a Sweet dreams or beautiful nightmare again-ből, remélem ezzel is megalapozom a hétvégéteket. :) 

Mindössze két rész maradt a 2. részből, hamarosan újraindul Lari sztorija, egy kicsit jobban kifejtve, és nagyobb tartalommal. Szóval legyetek itt, még két hét. :) A képért külön köszönet Tessának. :)

Puszi mindenkinek, Lari.:)

(Pharell Williams-Happy [magyar])

Apám sikerhajhász. Addig menni kell, ameddig a leggyengébb játékos se éri el az Andrew által felállított határt. Ezt szerintem, míg világ a világ, soha nem fogjuk elérni, ugyanis az a határ állandóan nő, már-már megközelíthetetlen magasságig emeli az elvárások lépcsőfokát. De ne szaladjunk ennyire előre. Bármilyen hihetetlen is, de az Arsenal csapatát erősítem már egy éve. Nehéz fiatal nőként koedukált csapatban játszani, de talán a legnehezebb része az, amikor látod a vizslató szemeken az ellenfél oldaláról, hogy semmit nem néznek ki belőled. Sőt van, amikor konkrétan a képedbe röhögnek. 

-        Larissa. Döntsd el nagyon gyorsan edzeni jöttél, vagy inkább kispadozol a hétvégi meccsen. –édesapám szigorú hangját meghallva összehúzom magam, majd gyors iramban futni kezdek. Fabregast utolérve nadrágját lerántom, majd a hangos visítás következtében még jobban begyorsítok. –Ez a pálya nem játszótér. Viselkedj! –szomorúság csillan meg a szemeimben. Valahogy sosem hagyja, hogy kiteljesedjek. Még csak nem is azokat a feladatköröket kapom, amit csapattársaim.

-        Elnézést uram. –kedvenc dalomat dúdolva szelem a köröket, a többiek már rég a nyújtó mozdulatoknál járnak. Nehéz egy sikeréhes apával együtt élni, de imádom minden percét. 

Chapter 68.

Sziasztok megérkezett az új fejezet.
Jó olvasást mindenkinek! :)
Puszi Lari, Tessa.:)

(Larissa)

(System of a down- Lonely day)

Sese egy pillanatra magamra hagy, a távirányítóért nyúlva, egyetlen örömforrásomat bekapcsolom. Váltogatva a különböző csatornák között, a tegnapi mérkőzés ismétlését kapom el. Szívem hevesen ver, sérülésem egész jól látható, ahogy arcom is, amin semmi érzelem nem tükröződik. Szemeimet becsukva, nem engedem, hogy a könnyeim szabad útra találjanak, gondolataimban a tegnapi szóváltás ugrik be. Nem volt szép tőlem, amit Mourinhoval műveltem, de akkor, abban a pillanatban ezt láttam helyesnek. Nem szerettem, ha kivételeznek velem, ugyanis én is le tudtam volna hozni a meccset, akárcsak Sergio, aki már két hete sérült vállal játszik.

Friss hírek hangját meghallva, szemeim másodpercek alatt pattannak ki. Lesokkolva figyelem a képet, amin az edző karomat szorítja. „Konfliktus, konfliktus hátán? Avagy a makacs, lázongó Larissa Morrison?” Remegve fogom a távirányítót, ujjaim elfehérednek az erőlködésben.

-        A tegnap megrendezett klasszikus mérkőzésen, Morrison kisasszonynak, és José Mourinhonak erőszakos szóváltása volt. Vajon megromlott a viszony közöttük? Erről beszél nekünk a focista közeli ismerőse. –lefagyva tekintek a már megszokott szőke hajzuhatagra, ami mindig jelen van, ha az életem egy okkult szappanoperává válik.

-        Jó napot kívánok!

-        Nos, Hannah. Kérem, meséljen az öltözői hangulatról. –a riporter szakszerűen teszi fel a kérdést, viszont lelkemre mázsás súly telepedik.

-        Ilyen ügyekbe nem szeretnék belefolyni. –hangos sóhajjal jutalmazom mondatát, ám a következő körtől sokkot kapok. –Én mindössze Larissa sérülése, és műtéte miatt jöttem.

-        A sérülést az egész világ lefagyva nézte végig, ahogy három évvel ezelőtt is. –szívembe erős fájdalom nyíllal. Az emlékképek elindítják könnyeimet, de már nem tudom palástolni érzéseimet, már nem megy.

-        Mikor Madridba került, egy edzésen férje, Sergio Ramos csúnya becsúszással jutalmazta első napját. Az a helyzet, hogy azóta csak szenved a lábával. Mérkőzések sorozatán sérült meg rendszerint, általában mindenki a bokáját célozta. Most viszont eljött az-az idő, amikor már a műtétet nem halogathatta. A barcelonai kórházban fekszik jelenleg is, protézis beültetésen esett át. –a műsorvezető lesokkolva ül székében, a közönségből egy pisszenést sem lehet hallani. –Annyit tudok még biztosra, hogy a férjén kívül senki nem tartózkodik jelen pillanatban a közelében.

-        Köszönjük szépen az információt. Mihamarabbi gyógyulást kívánunk kedvenc madridi futballistánknak! –nyálas szövegétől a hideg kiráz, Hannah elégedett mosolyától a falra mászok. A távirányítót egyetlen mozdulattal a falhoz vágom, majd az ajtó felé pillantva, meglátom orvos barátomat a kezelőm mellett.

-        Jó reggelt Larissa. – az idősödő doktorúr halvány mosollyal arcán lép mellém, majd a fáslit letekerve lábamról, egy apró szikét vesz kezébe. –Gondolom csőkivételen átesett már. –apró bólintásom következtében fejemet hátrahajtom a párnán. A műanyag cső három öltéssel van hozzávarrva a lábamhoz, a speciális cérnát elvágja, majd lassú mozdulattal elkezdi kihúzni a csövet. Kezemet homlokomra helyezem, nem bírom most az efféle megpróbáltatásokat. –Ma már jön Önhöz egy gyógytornász, tudni fogja a dolgát. Azokat a feladatokat végezze el, amit ő kijelöl. A maga érdekében. –kitolva a nővér kocsit, magunkra hagy.

-        Eltűnt három üveg szteroidos fájdalomcsillapító. Pont akkor, amikor kimentem a receptet felírni. Nem tudod, hova lett? –csalódott, ámde mérges tekintettel mered rám, válaszra várva helyet foglal a falnál elhelyezett fotelban.

-        Kettő a lábamba van már, egy pedig még a fehérneműim között, a fiók alján.

-        Két nap sem telt el! Hatvan millit miért nyomtál magadba? Normális vagy? Nagyobb kárt is okozhattál volna, az izmaid teljesen elgyengültek. Valamint amikor kiment a hatása, a fájdalom elviselhetetlen. Idióta. –váll rántva szuggerálom az ajtót, de csak diskurálás hallatszik be a folyosóról. Jobb lábamat lerakva a földre, balnak kezeim segítségével adok egy löketet. Lelógatva, számat a hirtelen jött fájdalom miatt összeszorítom, majd kapaszkodással, és ugrálással eljutok a rideg ajtóig. Kinyitva azt, egy csapat focistával nézek farkasszemet, többen megrovóan figyelnek, hogy miért nem az ágyat nyomom jelen pillanatban is.

-        Sziasztok! –hangos sikítással, ámde hatalmas mosollyal pillantok rájuk, kezdeti letargikus kedvem már eltűnt. Edzőm mogorva tekintettel mutat az ágy felé, mire Ronaldo ölébe kapva, letesz újra a fertőtlenítő szagú ágyneműre. –Nem tudjátok, hogy Sergio hol van? –kérdésemre nem érkezik válasz, ugyanis férjem hatalmas rózsacsokorral állít be. Szemei alatt vastag, sötét karikák húzódnak, meccs utáni szerelésében sétál be közénk. Halvány mosollyal jutalmazom tettét, a sarokban lévő szekrényre helyezi a virágot.

-        Mit tudsz az állapotáról? –Mou szakszerűen pillant barátom felé, meglóbálva a kezemet, felülök az ágyon.

-        Hahó. Én is itt vagyok, engem is megkérdezhetsz. –egyetlen nézésével belém sulykolja a szavakat, meglepődött tekintettel bámulok végig a csapaton. –Mi van veletek?

-        Ha lett volna eszed, most nem lennél itt.

-        A focinak annyi. –egyetlen mondat, mégis szívem szakad meg. Agyam a szavakat megpróbálja helyre pakolni, de mindhiába. Hisztérikus zokogás tör ki rajtam, leszállva az ágyról, ugrálva eljutok a fürdőig, majd magamra zárva az ajtót, csak fekszem a hideg csempén. Fogalmam sem volt arról, hogy ez ennyire komoly. Nem akarom ezt, nem vagyok képes elviselni.

-        Mit tudsz még?

-        Protézist ültettek be neki, kritikus állapotban volt a bokája, azt mondta a doki, hogy az utolsó pillanatban derült ez ki, ugyanis komolyabb gondok következtek volna, ha még egy meccsen, vagy edzésen részt vesz. –komolyabb gondok? Most ezt körülbelül úgy mondta, mintha ez nem lenne számomra egy hatalmas teher. Nem értem a férfiakat, de elegem van belőlük.

-        Az mit takar, hogy komoly probléma?

(Linkin Park- From the inside)

-        Amputáció. –lesokkolva hallom azt a szót, ami végleg derékba törte volna a karrieremet. Így még van esélyem felépülni, nem hagyhatom el magamat. Ilyen fiatalon nem juthatok el erre a szintre, igenis küzdenem kell az álmaimért. Megkapaszkodva a kádba, felállok, majd óvatosan ráhelyezve testsúlyomat bal lábamra, hangos sikítással esek vissza a padlóra. „Nem Lari, be kell látnod. Mindennek vége.” Az ajtó dübögése eljut tudatomig, de a szavak, amiket kint ismételnek, már kevésbé. Kísérletemet még egyszer megpróbálva, ugyanarra a szintre jutok el, mint az elsőnél. Könnyeim patakokban folynak, testem forróságának most jól esik a hideg csempe. Behunyva a szemeimet, nem törődök a következményekkel, ahogy a haraggal sem, amit ezután fogok kapni. A fiúk betörik az ajtót, Mou okító hangja üti meg a fülemet.

-        Ugyan már. Hagyjuk már ezt! Ha bárki is annyira figyelt volna rám, megteszi azt a lépést, amit Ronaldo. Elrángat az orvoshoz. De nem, nektek is csak a szátok jár. Észre sem vettétek néha, hogy milyen gondokkal küzdök, úgyhogy nekem senki se szóljon be, mert elegem van mindenkiből. Mindig én alkalmazkodtam, de azért nektek is jól esett, mikor kihúztam a picsátokat a szarból a másnaposság miatt. Valamint mindig jól jöttem, ha a csapat gólképtelen volt, és meg kellett nyerni a meccset, vagy amikor a kapusok reflex edzésében segítettem be. Tűnjetek a szemem elől, nem akarlak titeket látni. Ti is csak bántani tudjátok az embert, ahelyett, hogy segítenétek! Szerintetek ez kell most az én lelki állapotomnak? Megsúgom, NEM! Nem érdekel most semmi, és senki, csupán nyugodtan akarom végigvinni a rehabilitációt, aztán eltűnni a nyilvánosság felszínéről. –ordítva a mondatokat, észreveszem az érzelemhullámokat, melyek a csapattársak arcán futnak végig. –Mou, te is folyton azt hajtottad, hogy „lányomként tekintek rád”. Tudod, megmondom most az őszintét. Te is ugyanolyan vagy, mint az apám. Csak a stratégia, az edzés, és a meccsek a fontosak. Tudtad jól, hogy én egy kortyot sem ittam, mégis én vittem a duplasúlyt a lábamon, annak ellenére, hogy tudtad, szar a bokám. Szóval hagyjuk abba az apai szigort, mert nem vagy az apám, és soha nem is leszel az. Érdekes, hogy amikor segíteni kéne, akkor senkinek nincs köze hozzám. Amikor pedig bele kell szólni valamibe, olyankor mindenkinek van. –lesokkolva pillantanak rám, az ajtófélfába megkapaszkodva, álló helyzetbe húzom magam. A férfiak egy emberként állnak el utamból, úgy látszik mindenkit megérintett kisebb kitörésem, hiszen senki nem segít.

-        Nyugi kislány. Felépülsz, és minden rendbe jön! –a portugál, valamint brazil feje jelenik meg arcom felett, de mondatukat igazából ők sem gondolják komolyan.

-        Minden? A sportnak annyi, itt már semmi sem lesz a régi. –fejemet elfordítom, ezzel is jelezve, nem akarok senkit sem látni. Csendben kullognak ki az ajtón, látom a lesokkolt tekintetekben a megbánást. Nem bírom ezt a terhet, úgy érzem, lelkem kettészakad a fájdalomtól.

-        Kincsem. –Sergio óvakodva dugja be fejét az ajtón, megerősítésre vár, hogy beléphet-e a kórtermembe. Fogalmam sincs, mi lenne most a helyes döntés, hagyjam, hogy mellettem legyen, vagy inkább burkoltan utasítsam el őt is. –Hoztam ebédet. Azt mondták, már ehetsz. –halvány mosollyal jutalmazom kedvességét, fejemet viszont elfordítva, nem kívánok tovább kommunikálni. –Ez így nincs rendjén. Enned kell valamit, mert teljesen le fogsz gyengülni. –kioktató hangnemét meghallva, elhúzom a számat. Kezét arcomra téve, erőszakosan maga felé fordítja fejemet.

-        Mit hoztál? –elégedett sóhaját meghallva, házi készítésű ételeket vesz elő.

-        Anya főzött neked, és megcsinálta a kedvenc sütidet, sütinket is. Jobbulást kívánnak. –kezembe kapva egy villát, és a lasagneval ellátott dobozt, feljebb csúszok helyemen. Lassú falatozásba kezdek, az étel frissességét melegsége is bizonyítja.

-        Hány napot kell még bent maradnom? –válaszát telefoncsörgése zavarja meg. Kezei közé kapva a készüléket, tanakodik a fogadáson. –Vedd fel nyugodtan. –kezemet combjára rakom, hangos sóhajjal juttatja ki a tüdejében felgyülemlett levegőt.

-        Szia Tessa. –férjem nyakán az erek kidüllednek, feje kissé levörösödik. Most ugrik a majom a vízbe, hogy egyetlen húgom miért is hívta Sergiot…

(Tessa)

Miután kiejtettem a szavakat csak néztem Ronaldo reakcióját, de mintha a falnak beszéltem volna az előző percekben. Egyszerűen semmilyen reakciót nem tudtam leolvasni az arcáról, de még a testbeszédéből sem. Néha, ha ideges az arcán egy izom sem rezzen, viszont vagy az egyik vagy a másik vagy esetleg mindkét keze már ökölben van, de most semmi.

-          Te hallottad mit mondtam? – mint egy öt évestől úgy kérdeztem meg felnőtt férjemtől is, hogy figyelt-e rám, aztán jöttem csak rá, hogy nekem sem lenne jobb a reakcióm fordított helyzetben. Válaszolni viszont csak percekkel később tudott. Addig láttam, hogy a kerekek az agyában csak úgy kattognak.

-          Persze, hallok. Én csak a legjobb orvosokon gondolkodtam. – nem tudtam eldönteni, hogy ez túlzás-e vagy sem annak fényében, hogy igazából még nem tudjuk biztosra, hogy van valami nagyobb baj.

-          Még semmi sem biztos, de nem szabad felkapnod a vizet és nyugodtan kell kezelni a dolgokat. Semmi elhamarkodott orvos és idióta kezelések. Főleg ha kiderül, hogy semmi komoly baj nincs. – próbáltam diplomatikus lenni, de a hangom néha meg-meg remegett beszéd közben.

-          Tessa, ti egy rohadt bonyolult testvérpár vagytok, remélem tudsz róla. – teljes testtel felém fordulva mondta el előző mondatát én pedig teljesen lefagytam. „Ezt most mire értette? Történt valami?”

-          Miért mondod most ezt? – az arcom fal fehér lett és a sápadtság miatt még ülni is alig bírtam. Igaz, hogy már egy ideje nem tartjuk ismét a kapcsolatot Larissával, de attól még ugyanúgy egy vér folyik az ereinkben, ő akkor is a testvérem.

-          Tegnap a meccsen nem figyeltél? – igazából jobban belegondolva egy percre sem emlékszem a tegnapi mérkőzésből, ugyanis annyira az járt az eszemben, hogy ma mennem kell és baj lesz, hogy mással nem is nagyon törődtem, természetesen Catán kívül.

-          Úgy látszik nem tudtam koncentrálni, de mond már, hogy mi történt az isten áldjon meg! – kicsit felemeltem a hangom, de tudta a portugál is, hogy ez nem az egyik komoly kirohanásom.

-          Laris megsérült. Le kellett cserélni és kórházba került. – ha eddig sápadt voltam, most egyenlő lett a színem a Real Madrid hófehér mezének a színével. Fel nem fogtam, hogy ezt az esetet, hogy nem láthattam, legfőképpen úgy, hogy ha valakinek a szeretteivel történik valami azt megérzi. Főleg, ha még ott is vagyok és nézem is. A hír miatt egyértelműen könny szökött a szemembe. Nem elég, hogy ez történt a nővéremmel, még nekem is van valami bajom. – Megyünk majd be hozzá csapatostól, lehet neked is el kéne kezdened megint közeledni felé. Ha én szemet tudtam hunyni afelett, ami történt Larissa már régen megtette annyi a különbség, hogy ő aztán tényleg nem felejt. – igaza volt férjemnek. Túl rég óta nem beszélünk ahhoz, hogy tovább húzzuk az időt. Könnyes szememet törölgettem, amikor Ronaldo az ölébe húzott, én pedig megérezve kezét a hátamon és a száját a homlokomon, amint puszit nyomott rá felszabadultak bennem az érzések és zokogva engedtem szabadjára az érzéseimet, amit egészen tegnap óta tartogattam.

-          Még nem zaklatom, nem szereti, ha sajnálják, de majd Ramost megcsörgetem, hogy legalább nagyvonalakban mondja el, hogy mi van vele. – kíváncsi természetemnek köszönhetően, nem sok akadály gördült ilyen helyzetekben elém, tehát teljesen biztos voltam benne, hogy ezt is meg fogom oldani úgy, hogy mégse legyek már most túl sok.

-          Igaz, jó döntés. Most viszont elvisszük Catat a nagyihoz és bemegyünk a kórházba. Nem fogok itt ülni ölbe tett kézzel, amíg nem tudom, hogy mi a probléma. – tipikusan makacs férjemnek nem igazán lehetett nemet mondani, így szó nélkül indultam és kezdtem el Catát elkészíteni ahhoz, hogy a nagyinál fog aludni.

(Elle King - Wild Love)

Szeretem, amikor a Mariaval van a kicsi. Mindent megad neki és minimum százötven százalékos figyelemben részesíti őt a nap akár huszonnégy órájában is, ha éppen arra van szükség. Nem egyszer volt már rá alkalom, hogy ő is segített nekünk, amikor Cata beteg volt és mi nem tudtunk volna egész nap vele lenni, Ronaldo a futball miatt, én pedig akkoriban már végét járó színészi karrierem miatt. Amint ez végig futott a fejemben különös emailt kaptam az egyik ügynökségtől. Egy filmes castingra hívtak be, egyenesen főszereplőnek.

-          Behívtak egy szerepválogatásra. – nem tudtam még én sem eldönteni, hogy öröm hangjaim szólaltam meg vagy meglepődött voltam.

-          De ez jó hír cicám, nem? Miért vagy mégis ennyire szomorú? – nem tudtam, hogy miért érzek így, hiszen most kellett volna kiugranom a bőrömből és fejvesztve körbe körbe rohangálni a szobában, miközben azt ordítozom, hogy sikerült! – Ha most a kórház miatt akkor azt zárd ki. Ez óriási lehetőség élj vele. – közelebb jött hozzám majd karját derekamra téve húzott még közelebb magához, ahogy csak lehet az egészet pedig egy puszival koronázta meg. – Mikor lesz ez a válogató? – örültem, hogy ilyen őszintén érdeklődik az iránt, ami nekem ennyire fontos, így el is felejtettem, hogy hova is tartunk éppen az pedig főleg, hogy miért.

-          Jövőhét közepén szóval addig jó lenne, ha elviselnéd, hogy rövid snitteket és szövegeket motyogok magamban, amíg gyakorlok. – már a kocsiban ülve adtam tudtára, hogy mit is kell majd napokig elviselnie, de ahogy láttam rajta, nem igazán bánja a dolgot, csak mosolygott magában.

A délután további részét persze a kórházban töltöttük a nagy Cristiano Ronaldo orvosaival, akiknek annyi pénzt adott, hogy foglalkozzanak velem, hogy egy kisebb falu hetekig elélt volna belőle. Persze olvadt a szívem elfelé, mikor láttam, hogy mi mindent el nem követ azért, hogy engem teljesen egészségesnek tudhasson és biztos lehessen benne, hogy teljesen biztonságban vagyok. Bár ez az egész helyzet teljesen elszomorító. Egy halom pénzt kell azért kifizetni, aminek teljesen ingyen és magától értetődően kellene lefolynia, vizsgálatok, konzultációk, kezelések esetleg műtétek. Lehet nagyon nagyvilágian hangzik majd, de a szívem mélyén örültem, hogy Ronaldo focista felesége vagyok, mert így kiemelt figyelmet kaptam, így mindenből a legjobbat kaptam.

Persze a kórházban sem kaptunk rögtön választ semmire, hiszen minden vizsgálatnak az eredményei körülbelül három vagy négy nap múlva lesznek majd elérhetőek, ami jól is jön, hiszem a szereplőválogatás időpontja is úgy körül lesz, így teljesen nyugudtan próbálhatok majd rá. Nem sokat tudtam meg erről a válogatásról csak annyit, hogy egy sorozat lenne és egy kamaszodó tinédzsert kellene eljátszani már éppen a felnőttkor előtt. Tetszett a lehetőség, hisz ezek szerint jól tartom magam és érdemesnek tartanak arra, hogy egy sorozat szintű produkcióban szerepeljek.

Persze a válogatóra nagyon sokat gyakoroltam még Ronival is, így nem volt meglepő, hogy élesben is szerencsésen ment minden.

-          Kicsim azt hiszem üzeneted jött a producertől. Ahogy nézem a tárgya a levélnek az, hogy karakter. Én a helyedben sietnék. – egészen az emeletről futottam le a nappaliba, igazi akadálypályának nézve a lakást. Lépcső korláton lecsúszás, puff dobbantónak használva, kanapé gát futókat megszégyenítve átugorva. – Azért a nyakad nem kell kitörni, szerintem fél perc múlva is benne lesz az üzenet a telefonodba. – a nyelvemet kiöltöttem rá majd a telefon zárképernyőjének kódját feloldva már a leveleim között kerestem az előbb említett karakter néven elnevezett üzenetet. – Na mit írnak? – az arcom nem tudom, hogy milyen érzéseket fejezhetett ebben a percben ki, de reméltem, hogy kívülről is látszik, hogy tiszta szívből örültem legalább ennek.

-          Ronaldo Ronaldo Ronaldo Ronaldo megkaptam a sorozat főszerepét! Sorozatsztár leszek! – ordítva ugrottam a nyakába és kulcsoltam össze a lábam a dereka körül örömömben pedig percekig nem engedtem el a nyakát. Ha tehettem volna ezt az élményt tároltam volna el örökre. Boldog feleség, szerencsés férj, tündéri gyermek. Idilli családi kép…

Chapter 67.

Sziasztok!

Megérkezett ismét az új fejezet, bár kissé csalódottan látjuk a statisztika számait. :( De ettől függetlenül folytatjuk az írást. A kritikákat pedig szívesen fogadnánk, ha írnátok nekünk!
Jó olvasást!
Puszi Lari, Tessa. :)

(Ramos)

(Three Days Grace- Never too late)

Nem értettem Lari és az edző összeszólalkozásának okát, de egyáltalán nem tetszett ez a kis közjáték. Tudom jól, hogy Mourinho észrevette bokája állapotát, viszont nem tudom, hogy miért szaladt el feleségem. A trénerhez lépve reménykedem egy pozitív hírben, bár ahogy elnézem, ő sem tud jelen pillanatban tőlem.

A csere által kijelölt idő már letelt, így kezdetét veszi egy nehéz, izzasztó meccs, bár ahogy a játékunkat ismerem, sikerrel fog zárulni a ma este. Benzemat indítva hatalmas helyzet elé kerül csapatunk, de a kapufa megállít az ünneplésben minden drukkert, és játékost egyaránt. Victor Valdes önfeledten kapja kezébe a játékszert, majd kirúgást végezve, megjátszatja a középpályát. Nem tudok teljesen a meccsre koncentrálni, zavar, hogy feleségem hollétével kapcsolatban tudatlan vagyok. Rohanva a tizenhatos felé, intek a partjelzőnek, ugyanis Adriano leshatáron mozog. A szögletzászlónál álló asszisztens, faarccal nézi, ahogy a katalán játékos elrúgja a labdát, amit kapusunk nem tud kivédeni. Bosszankodva rohanok oda a bíróhoz, de rám se nézve, elsétál mellettem. Hatalmas taktikai mérkőzés kezdődik, a csapattársak megpróbálják megtörni a hosszas passzolgatást, sikertelenül. Ám egy könnyed katalán hibából hozzám kerül a labda, felfutva félpályáig, Morata felé ívelem a labdát. Ügyes csellel leszereli az ott tartózkodó védőt, majd Benzema elé juttatva a labdát, megszületik az első hazai gól. Benzema becsúszva a szurkolóink elé, velük ünnepli a hosszú idő utáni góltalanságát. A félidőt döntetlennel zárjuk, és csak reménykedni tudunk abban, hogy ez meg fog változni.

Belépve az öltözőbe, barátnőm keresésére indulok, de se a tus alatt, se a helyén nem találom. Reményekkel telve pillantok az ajtó felé, de ott csak a portugál edző bosszús tekintetét látom megcsillanni.

-        Hol a francba van Morrison?! –csak akkor szólította szerelmemet vezetéknevén, amikor nagyon mérges volt. Fogalmam sincs mi történt köztük az oldalvonalnál, de semmi pozitív, úgy érzem. –Ramos. Hívd fel telefonon! –készülékemet kezembe kapva, tárcsázom a már megszokott számon.

-        Kicsöng. –meghallva csengőhangját, csalódottan veszem ki táskájából. –Nem vitte magával.

-        Rendben, ennek még böjtje lesz. –ádáz tekintetét rám szegezi, úgy gondolom ezt most nem nekem intézte. –Jól játszottatok a félidőben, ezt a szintet kéne tartani, és miénk a meccs. Most pedig menjünk vissza, mert vége a félidőnek.

(*)

Összességében fantasztikusan zártuk a meccset, fejes gólomnak köszönhetően megnyertük a mérkőzést. A katalán szurkolók csalódottak voltak, ezzel szemben a madridisták éltették a klubot, az edzőket, valamint minket, játékosokat is. A sárga lapomnak köszönhetően, a következő meccsről hiányozni fogok, de megérte, hiszen már nem bírtam nézni, ahogy a játékvezető szemet huny egy-két műesésen.

Felkapkodva ruháimat, kirohanok az ajtón, majd bepattanva autómba, hazafelé tartok. Csak reménykedni tudok abban, hogy szerelmemet megtalálom otthon, de valahogy szívem mélyén érzem, elment, újra itt hagyott. Telefonom ütemes zenélésbe kezd, válogatott csapattársam neve villog a kijelzőn. Szívem nemet parancsol a hívás fogadására, viszont józan eszem csak azt szajkózza, „vedd fel”. Ami, ha megnézzük igaz is, hiszen a katalán focista lehet tud valamit barátnőmről.

-        Hola haver! Hogy vagy? Hallottam mi történt. –udvarias köszönésemet kicsit sürgetve hadarom el, remélem veszi a lapot.

-        Most van komolyabb gond is, Lari a műtőben van. –lesokkolva szorítom a kormányt, véletlenül megrántva, majdnem találkozok a szembejövő forgalommal. –Gyere Barcelonába. Megsérült a bokája, és mikor megmozdult, összeesett. –köszönés nélkül bontom a vonalat, a gázra taposva napoknak tűnik, még végre megláttam a várost jelző táblát. Nem foglalkoztam a sebességkorlátozással, túlságosan is fontos személy miatt hajtottam ennyivel. Befordulva a kórház parkolójába, másodpercek alatt szelem át a fennálló távolságot, majd egészen a recepcióig loholok.

-        Jó estét! Larissa Ramos Morrisont keresem! –ujjaimmal türelmetlenül dobolok a pulton, az asszisztens többször pillant fel rám. –Meg lehetne azt oldani, hogy nem bámul, hanem végzi a dolgát, és kikeresi nekem a feleségem kórterem számát? –szegény pironkodva üti be az adatokat, majd a százhármas szobára mutatva, lesüti a fejét. –Köszönöm, és bocsánat.

(Nickelback- How you remind me)

Belépve az apró helységbe, szívem hatalmasat dobban. Egy fiatal, gyenge és törékeny lány fekszik a kórházi ágyon, akinek valószínűleg végleg összetörtek az álmai. Lábát hatalmas kötés díszíti, valamint egy cső terül el az ágyon. Elborzadva nézem nyugodt arcát, valószínűleg még kába volt az altatóktól, és visszaaludt. Leülve egy székre, csak bal bokájára tudok teljes mértékig koncentrálni. Egyáltalán nem bíztató, de nem tudok semmi pontos dolgot, és már megöl a tudatlanság. Elegem van ebből, hogy senki nem képes felvilágosítani a dolgokról. Kirohanva a folyosóra, elkapom az első szembejövő doktort, aki elképedt tekintettel nyújt kezet.

-        Jó estét kívánok. Meg szeretném tudni, hogy a százhármas szobában fekvő beteget ki műtötte. –együttérző tekintetétől a hideg kiráz, ilyenkor szokott jönni a sajnálkozás, amire egyáltalán nincs most szükségem.

-        Elkísérem a doktorúrhoz, a pihenőben van.

-        Dr. Santiago. Az úr Önhöz jött, Larissa Morrison ügyében.

-        Jó estét, kérem, fáradjunk nyugodtabb helyre. Fontos dolgokról lesz szó. –fontos? Még jó hogy az, hiszen a feleségemről van szó, nem holmi jött-ment emberről. Elrántva számat az irodája felé indulunk, majd helyet kínálva, leülök a kényelmes bőrfotelbe. –A barátnőjének súlyos bokasérülése volt.

-        Feleségemnek. –bólintva egyet, folytatja mondandóját.

-        Gondolom egy mérkőzésről jöhetett, ugyanis a kisasszony még a mezében volt.

-        Igen, meccsen kiment a bokája, de a stáb visszahelyezte, és lejegelte.

-        Nos. Elég régóta küzdhet már ezzel, hiszen a csont, valamint a szalagok és az izom is teljesen megkopott, roncsolódott. A legutóbbi bokaficam következtében az ínszalagok teljesen elszakadtak, de erre nem figyelt fel senki, hiszen szteroiddal kezelték a lábát, így nem érzett fájdalmat. Az a gond csupán ezzel, hogy ez a hatóanyag mindössze elrejti a fájdalmat, de attól ugyanúgy megvan, csak a páciens nem érzi. Rengeteg tűszúrás nyomát megtaláltuk az említett felületen, nem tudom egészen pontosan mióta is kezelik. De. Sajnos protézist kellett behelyeznünk neki. A csontjai nem bírták volna már a megterhelést, a porcok pedig egész kisméretűre koptak a rossz súrlódás miatt. Az utolsó pillanatban érkeztek, még egy meccs, vagy edzés, és amputáció kérdése is felmerült volna. –lesokkolva hallgatom a szakorvos monológját, szívem heves dobogásba kezd.

-        Nem játszhat többet, igaz? –remény vesztve teszem fel kérdésemet, de tekintete elárulja a szomorú igazságot.

-        Sajnos azt kell, hogy mondjam, ha járni akar, akkor nem. Így is csoda, hogy eddig kibírta. Láttuk, hogy volt már egy beavatkozása, de ott csak a megnyúlt ínszalagot varrták rövidebbre, ezáltal megakadályozva a folyamatos kiugrást. –rettegve ülök a széken, agyamban számtalan variáció megfogalmazódik. Vajon milyen lesz ezután? Teljes mértékig elutasítóvá válik, vagy megbirkózik ezzel a nehéz feladattal, és képes újra felállni a padlóról?

-        Köszönöm szépen az információt. Meddig kell bent lennie?

-        Tíz nap. Protézis műtéteseket tíz napig szoktunk bent tartani, de ez a javulásától is függ természetesen. Ha lassú lesz a bent lévő rehabilitációja, akkor tovább. –bólintva egyet, megköszönöm segítőkészségét, majd szerelmemhez indulok vissza. Végigsimítva haján, megismerkedésünk képei villannak szemem elé. Hihetetlenül szenvedélyes nő, bár az utóbbi időben inkább az agressziójáról volt közismert. Nem tudom mi változtathatta meg ennyire, de igazából nem jó irányba történt mindez.

-        Szia. –halk hangja észhez térít, a mindig erős, és kemény lány, most egy törékeny, megsebzett személy, aki legszívesebben a föld alá kívánná magát.

-        Hogy vagy szépségem? Hozzak valamit? –nemleges fejrázása következtében, könny csillan meg szemében. –Sírd ki magad nyugodtan, ha az most megnyugtat. –együtt érző hangnemem következtében, szemeit durván megtörli.

-        Nem fogok sírni. Nem sírhatok. –a vérátömlesztés lecsepeg, szerelmem falfehér arccal nézi a rengeteg csövet, amely a karjából, valamint a lábából lóg ki.

-        Nem szégyen az, ha az ember sír. Tanuld meg újra megmutatni az érzéseidet Lari, mert ezt egyetlen ember sem bírná már, amin te keresztülmentél fél év alatt. –arcán végigsimítva, behunyja szemeit, majd érdes sóhajjal kijuttatja tüdejében felgyülemlett levegőt.

-        Nem akarom ezt Sese. Nem akarom.

-        Tudom kislány, de itt leszek, és támogatlak mindenben. Hallod? Én melletted leszek, ameddig szükséged van rám. Csak egyre kérlek. Ne utasíts el többet, mert azt már én sem bírnám ki. –odahajolva hozzá megcsókolom. Ebbe az egy, könnyed csókba számtalan érzést belesűrítettünk. Szerelmet, csalódást, félelmet, és együttérzést. Mindent, ami kapcsolatunk során szerepelt az életünkben…

(Tessa)

Idegesen szorongattam a kezeim között a telefont, hogy majdhogynem darabjaira esett szét. Lehet, sőt igazából ötven százalék, hogy teljesen feleslegesen idegeskedem ezeken az újabb kivizsgálásokon és semmi nincs egyszerűen csak valamit most rosszul csináltam a szokásos reggeli rutin helyett vizsgálat előtt és ezért lett rossz az eredmény.

-          Tessa. Nehogy elkezdj itt nekem sírni, és pánikolni, mert esküszöm megpofozlak még akkor is, ha holnap reggelre címlapon leszek miatta. Mondjuk vehettem volna fel inkább egy másik pulóvert, mert ez nem olyan sztáros címlapos, de mindegy. – Parker mindig is értett ahhoz, hogy hogy dobja fel a kedvem, vagy ha nem is teljesen formálja a hangulatomat, de mosolyt mindig tudott csalni az arcomra.

-          Menj már. Most komolyan beszélek, nem idegeskedek. Lesz, ami lesz. – a szám mozgott és hangok jöttek ki belőle, de még en sem hittem el, amit éppen összehordtam. – Most a meccs a lényeg, holnap pedig visszamegyek Adan rendelőjébe és tisztázom vele ezt az egészet. – elővettem a legszebb mű mosolyom és lassan elindultam a VIP szekció felé. Sok idő volt még meccsig, de olyan luxus van azokban a helységekben, hogy akár lakni is lehetne benne.

-          Nincs itt véletlenül egy kiadó szoba? Beköltöznék a Bernabeuba ha lehet. – csak nevettem Joey mondatán valószínűleg most minden mondatával a kedvemet akarta feldobni kisebb nagyobb sikerrel.

-          Szerinted mondjam el Ronaldonak? Vagy majd, ha elmentem a vizsgálatokra? Nem akarom felidegesíteni sem, de azt sem akarom, hogy bizalmatlanság legyen közöttünk, elvégre férj és feleség vagyunk. – kicsit inkább hangosan gondolkodtam mintsem komolyan is kérdeztem volna, de úgy gondoltam a levezetett monológ végére, hogy nem fogom elmondani neki. Ha baj lesz mindenképpen fog róla tudni és a segítségét fogom kérni.

(Niall Horan - Too Muck To Ask) 

De a mai nap nem erről szól. Ma az a csapat lép pályára, aminek a játékosai között én is ott lehettem volna, hogy ha nem lett volna a baleset. Normális helyzetben évekkel ezelőtt ezt a meccset az összespórolt pénzemből a lelátó legfelső soraiból tudtam volna végig nézni és akkor is a katalán csapatnak szurkoltam volna hiszen az volt az álmom. De most itt ülök a VIP részlegen és az ellenkező csapatnak, ezzel együtt pedig a testvéremnek és a férjemnek szurkolok.

Mostanában mindenkivel csak harcoltam és teljesen belefáradtam. Szeretném a régi életem olyan szempontból, hogy akkor még semmi problémám nem volt. A testvéremmel is teljesen rendben volt a viszonyunk annak ellenére, hogy nem is tudtuk, hogy bármilyen rokoni viszony is van közöttünk és a legnagyobb problémám az volt, hogy sikerül-e lefutnom a reggeli és esti köröket, amiben Lari segített. Amint a blankók a pályára léptek egyenesen felrobbant a stadion. Mindenki egy emberként kiabálta a kedvenc játékosának a nevét én pedig úgy is hallottam ezt, hogy konkrétan egy üvegbúrában ültem elzárva a világ zajai elől. Cata is teljesen megőrült, amint édesapja a pályára léptett és én is kicsit jobban odakoncentráltam, amint megláttam a számomra kedves embereket. A csapatból Lari és Ronaldo által mindenkivel családi kapcsolatba kerültem viszont egy rossz lépésemmel valószínűleg mindenkinél elvágtam magam. A meccs szépen lement, gyönyörű küzdelemmel, fölösleges színészkedésekkel és még fölöslegesebb bírónak feleseléssel, de szerencsére a hazai csapat nyert, így boldogan vonultak ki a pályára, hogy egy gyors kört téve tapsolva köszönjék meg nekik, hogy eljöttek.

Persze nekem csak a vizsgálatokon járt az eszem és azon, hogy mi lehet a baj. „Vagy lehet, hogy nem is baj van, hanem Adan valami örömhírt akar közölni? De milyen örömhír az, amit egy lábsérülés utáni rutin vizsgálat kimutat?” Belső monológom vége és az érzelmi hullámvasút, ami pár másodperc alatt lezajlott bennem arra késztett, hogy pár másodpercre megálljak. Megráztam a fejem majd úgy sétáltam tovább Cataval az oldalamon. Írtam egy gyors üzenetet Ronaldonak, hogy Cataval elindultunk haza és már úton is voltam. Minél hamarabb azt akartam, hogy holnap legyen, hogy végre kiderülhessen, mi is a probléma, ha egyáltalán van probléma.

Este persze Ronaldo sokkal utánunk érkezett haza, amit egyáltalán nem csodáltam, hiszen az örök rivális csapatot győzték le. Már aludtam mikor megérkezett, vagyis inkább csak éber álomban voltam. Nem tudtam nyugodtan aludni, ha ő még nem volt otthon. Ahogy ledőlt mellém éreztem, hogy fogyasztott alkoholt, de nem szólt semmit csak nagyon közel bújt hozzám, magához ölelt és a fülembe súgta, hogy mennyire szeret.

A reggel ugyanúgy telt, mint az előző nap. Ronaldo ölelésében ébredtem csak most nem kelt fel arra, amikor kimásztam mellőle az ágyból. Előző este összekészítettem milyen szettet szeretnék ma felvenni, így gyorsan magamra kapkodtam mindent. A teljes szettem fekete volt, a hidegre való tekintettel pedig még egy sálat és kabátot is választottam az alapból sötét szerelésem mellé. Catát mielőtt elmentem otthonról befektettem Ronaldo mellé, majd mindkettőjüknek egy-egy puszit adva otthagytam őket, míg én útnak indultam. Az autóúton egész végig úgy szorítottam a kormányt, hogy az ujjaim majdnem leestek a helyükről, de ideges voltam és már ott akartam lenni. Vajon mekkora baj van? Már ha egyáltalán van baj? Lehet, hogy pozitív visszajelzést kapok Adan felől és boldogan fogok távozni a kórházból a vizsgálatok után?

(Ronaldo)

A tegnapi szerencsés győztes meccs után kis fejfájással keltem fel. A Larissával történtek után senki sem akart elmenni ünnepelni még akkor sem, ha egy ennyire fontos meccset nyertünk. Én is támogattam ezt teljes mértékben, de azért Marceloval elmentünk egy közeli bárba és átbeszéltük az összecsapás minden részletét. Persze Lariról is ejtettünk pár szót, de mivel nem tudtunk róla semmit így Sergio lelkére  kötöttük, hogy amint tud valamit rögtön értesítsen minket. Tessa a kicsi lánnyal hamar lelépett, de nem hibáztatom őket hiszen Cata miatt ezt kellett tennie. Ma reggel pedig ismét nem nagyon találkoztunk. Felriadtam, amikor elment, de csak Catat találtam ott magam mellett az ágyon. Édesen aludt én pedig délelőtti edzés hiányában ugyanazt tettem, mint ő. Pihentem. Pihentem és körülbelül úgy, mint akit fejbe vágtak, ugyanis arra ébredtem fel, hogy Cata már nincs mellettem és egyedül fekszem az ágyban. Persze az életem lepergett előttem, hogy hova is tűnhetett a lányom, hiszen az előbb még itt feküdt az ágyon másik pillanatban pedig már sehol sincs.

-          Cata. Úristen Cata! – úgy dobtam le a takarót magamról, mintha lángolna és elkezdtem futni az emeleten a lányomat kerestem. Amikor pedig a földszint került terítékre meg is találtam a kanapén ülve Tessával. – Majdnem szívinfarktust kaptam, amikor nem találtam fent. – átvettem őt feleségemtől, majd az ölembe fektetve én is csatlakoztam a családomhoz. – Merre voltál? – komolyan gondoltam a kérdést és azt is, amilyen arcot vágtam hozzá. Rosszul esett az, hogy nem tudok róla semmit.

-          Ha elmondom ígért meg, hogy nem leszel ideges és higgadtan gondolkozol majd és úgy csinálunk mindent. – megrémített a kijelentése és nem tudtam, miért mondja ezt.

-          Tessa mi történt? Tudhatnád már, hogy idegesebb vagyok, ha csak hallgatsz mintha

beszélnél, szóval ki vele. – olyan szigorúan néztem rá, hogy aki nem bírta volna ezt a nézést, az tuti sírva szaladt volna hazáig, de hát még szerencse, hogy a feleségem már itthon van.

-          Tegnap voltam ugye Adannal. Aztán a meccs előtt kaptam tőle egy üzenetet. Azt mondta ma menjek vissza, mert szeretne még vizsgálatokat csinálni.

-          Vizsgálatokat? Baj van? – a szívem hevesebben kezdett el verni. A feleségemmel úgy látszik nincs minden rendben én pedig nem is tudtam róla. Hát milyen férj az ilyen, aki csak magával foglalkozik?

-          Lehet, hogy. Szóval elképzelhető, de egyáltalán nem biztos persze. Lehet, hogy rákos vagyok…