Chapter 66.

Sziasztok!
Egy kis késéssel ismét, de megérkezett a legújabb fejezetünk! Reméljük vártátok, és hasonló örömmel fogadjátok, mint mi, ahogy észleljük az oldal nézettségének növekedését.
Már csak egy hónap-heti 1 rész-, és lezárul a Sweet2. Kicsit szomorúak vagyunk. :(
Az új olvasókat köszöntjük! :) Köszönjük, hogy vagytok nekünk!
Puszi Lari, Tessa.:)

(Larissa)

(Sam Smith - Too Good At Goodbyes)

A szatyorból kivéve a fecskendőket, és magát az erős hatóanyagot tartalmazó üvegcséket, fiókom mélyére rejtem. Nem találhatja meg Sergio, nem szeretnék magyarázkodni neki. A doki mindössze tíz millit szívott fel a tű segítségével, így én sem teszek másképp. Belépve a fürdőbe, magam elé képzelem az előbb történt cselekménysorozatot, majd szakszerű mozdulatokkal beszúrom bokámba a tűt. Felszisszenve pillantok lábamra, egyáltalán nem nyújt kellemes látványt. Beállva a tus alá, hideg vizet nyitok. Kicsit felsikkantva állok, és tűröm, ahogy testem egyre jobban hűl le. Könnyeim vegyülnek a vízcseppekkel, valószínűleg még semmi változás nincs, mert Cassie nem keresett azóta.

-        Lari. Itthon vagy? –törölközőt csavarva testem köré, kilépek a kabinból.

-        Igen, máris megyek. – kinyitva az ajtót, Sese aggódó tekintetével nézek farkasszemet. –Valami gond van? –szívem gyors tempót diktálva adja tudtomra, rettegek válaszától. Felpattanva az ágyról, nekiprésel a falnak, dühös tekintetét végigfuttatja testemen.

-        Gond? Még hogy gond? Komolyan kérdezed? –száját vékony vonallá préseli, derekamat megfogva, felemel. Karjaim automatikusan fonódnak nyaka köré, de nem az általam kigondolt folytatás történik. Ledobva az ágyra hangosat nyikkanok, ráülve csípőmre, pislogás nélkül veszi fel velem a szemkontaktust.

-        Mégis mit csinálsz?

-        Elegem van belőled. –tágra nyílt szemekkel hallgatom mondandóját, soha nem gondoltam volna, hogy ezt is elérem egyszer. Még az-az ember is kikészül tőlem, aki elvileg a világon a legjobban szeret. –Elegem van, hogy állandóan hősködsz, és játszod az eszed. Tudom jól, hogy mit érzel, de ha elrejted mindenki elől, egyedül maradsz, mint az ujjad. Fogd már fel, hogy itt senki nem akar átverni, kihasználni téged, de ha nem térsz észhez, el fogod érni, hogy mindenki egy hisztis hülye picsának gondoljon. Ezt akarod? –számmal ajkai felé közelítek, de támadásom most az egyszer hatástalan. –Nem. Nem fogod elterelni a figyelmemet, mert nem fogom hagyni, hogy még egyszer elmenj.

-        Ezt nem tudom elmondani. Nem tudom kibeszélni magamból, mert hiába nyitott a természetem, nem tudok a gondjaimról órák hosszáig sírni. Túl fog menni rajtam az egész, csak idő kell.

-        A francokat! Mindig csak arra fogsz mindent, hogy idő kell. Aki bátor, ilyenkor is legyen az Lari, nem veszíthetsz semmit, ha próbálkozol. –le akarom lökni magamról, de csuklómat erős fogásba veszi.

-        Engedj már el, ez fáj! –láthatóan kissé megrémül, szorításán enged. Fordítva a helyzeten, most én ülök csípőjére. –Mit nem lehet azon megérteni, hogy kibaszottul ki vagyok bukva? Miért nem tudtok csak egyszerűen kilépni az életemből, és békén hagyni? –utolsó mondatom fájt szívemnek, mindössze a düh mondatta ki velem. –Ne. Ne haragudj, nem úgy gondoltam. –ráborulva mellkasára, semmit mondó tekintete ugrik lelki szemeim elé. Fájt neki az, amit most kijelentettem, holott nem gondoltam komolyan. Karjai erősen szorítanak, testem megrázkódik az elfojtott zokogástól.

-        Beszélj róla, legalább nekem nyílj meg Lari. –kérlelő hangnemében egy kis félelmet is felfedezek, arcomat mellkasába fúrva, motyogni kezdek. –Nem értem kislány, nem értem.

-        Azt mondtam, hogy sajnálom az utóbbi időszakot. Mindent. Életem legrosszabb döntése volt, hogy aznap úgy reagáltam. Te mégis itt vagy, és rám vársz. Vársz, mert tudod, hogy idő kell nekem, és nem dobtál el magadtól, mint az életem során oly sok mindenki. A bokám állapota kritikus, már az is hatalmas fájdalom, hogy a lábujjaimat megmozgassam. Szervezetem kikészült, ahogy a lelkem mélyén is nyomot hagyott most Fabregas balesete. Nem bírom tovább Sese, nem bírom. –hangom mondatom végére elhalkul, hiányzik barátom boci szeme. Be kell vallanom magamnak legalább, hogy ő volt a lelki társam, akinek gondolkodás nélkül el tudtam mindent mondani.

-        Tudod jól, hogy ha beszélsz, megpróbálok segíteni. De, ha nem mondasz semmit, én sem tehetek semmit. A bokáddal pedig elmegyünk az orvoshoz!

-        Felesleges, onnan jövök. Mellesleg nem szólhatsz Mourinhonak erről az egészről, a holnapi klasszikuson részt fogok venni, és nem érdekel semmi. –ellenvetést nem tűrő hangomra csupán csak fejrázást kapok. Valószínűleg nem örül ennek az egésznek, de tudja, ez esetben nem tehet semmit. Ha pedig elszólná magát az edzőnek, tudja jól, hogy többet nem szólnék hozzá, mert úgy érezném, elárult.

-        És azt megtudhatom, hogy mit mondott?

-        Bokarögzítőt kell hordanom, valamint injekciós kezelést kapok.

-        Műtétről nem volt szó? –gyerünk Lari, most döntsd el mit akarsz. Tudjon mindent, vagy csak bizonyos dolgokat említsek meg neki?! –Ne agyalj semmin, előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy mit sunnyogtál el.

-        Nem akart ebbe belemenni, azt mondta borzasztó, és legszívesebben már most azonnal a műtőbe vinne. De nem mentem ebbe bele, erőszakot pedig nem alkalmazhat. –valamiért jól esett lelkemnek erről beszélni, de sose szerettem ilyen szinten panaszkodni. Minden embernek megvan a maga problémája, miért raknám én is rájuk a sajátomat? Jó, ez férjem esetében egészen más.

(*)

(Sia-The greatest Boxinlion remix)

Eljött hát a Barcelona elleni klasszikus meccs napja. Szívem torkomban dobog, hihetetlen adrenalin áramlik végig testemen. Ez a meccs eldönti, kié lesz idén a spanyol bajnoki kupa. Reményekkel telve lépünk pályára, de lelkemben mégis hatalmas hiányérzet van. Nincs itt a mindig mosolygós, boci szemű Fabregas, aki teljes erőbedobással szokott küzdeni a pályán. A játékosok arcáról csupán feszültséget tudok leolvasni, de szerintem én sem tükrözök mást. Remegve állok fel kezdő helyemre, lábam reggelre tovább dagadt, de az injekciónak hála egyáltalán nem fáj.

A bíró sípjával elindítja a játékot, mellyel erős taktikai küzdelem veszi kezdetét. A katalán csapat labdabirtoklási aránya igen magas, teljesen hülyére vesznek minket. Rövid passzos játékuktól már a falra mászok, de nem tehetek semmit, csupán ide-oda rohangálok a játékosok között. Iniesta kiszúrja a mellette álló argentint, de passzolás közben elakad a labda Modric lábában. Éppen ideje volt már, hogy valaki meg tudja törni a gyors átadásokat. A mai meccsen Cé Ronaldo kispadon kezd, Mourinho engem is ültetni akart, mondván nagy téttel játszunk ma, de adjunk esélyt a fiataloknak is. Morata elől futkos a tizenhatos határánál, Pepe átadja neki a labdát. Nem értem, hogy miért nem kaptam még lehetőséget csapattársaimtól, pedig teljesen üresen állok az oldalvonalnál. A huszonkilences játékos ügyes mozdulatokkal cselezi ki Piquet, azonban a rúgás következtében egyenesen Valdes hasának lövi a labdát. Fejemhez kapva hatalmasat ordítok, szarvas hibákat vét a fiatal játékos. Visszarohanva a védelmünkhöz, elégedetten veszem észre, hogy a mostani bíró egyáltalán nem veszi be a műeséseket, ami lehet előny, és egyben hátrány is. Diego Lopez szakszerű mozdulattal öklözi ki a bőrt, de a szögletnek hála, védősorunk rááll a kiszabott emberekre. Coentrao könnyedén fejeli ki a labdát, csatársorunk teljes gőzzel indul el a katalánok kapuja felé. Ordítva adom csapattársaim tudtára, hogy passzolják le a labdát, ez az én szögem, és az én távolságom. Morata érdekes módon eleget tesz kérésemnek, ám hátulról Dani Alves becsúszik. Kirúgva lábaimat, puffanok a földön, de a várva várt, már-már megszokott fájdalom nem érkezik. Érdeklődve nézek bokám felé, majd az ápoló stábnak intve, várom a szakszerű ellátást. Érdekes, valóban fantasztikus ez a szteroidos cucc, hiszen bokám kificamodott, mégis arcomon egy rezzenés sem látható. Cipőm stoplis részét megfogva, egy szakszerű mozdulattal visszahelyezik eredeti, kiinduló helyzetébe, majd megfeszülve várják a könnycseppet, vagy legalább az eltorzult arc látványát. Levéve zoknimat, jég sprayt fújnak rá, és már pattanok is fel, ám Mourino magához hív.

-        Ronaldo beáll a helyedre, nem engedlek vissza. –nemleges fejrázásom következtében elindulok a srácok felé, de egy erős szorítás megakadályoz ebben.

-        Nem fogok padozni, ezt ne várd el tőlem.

-        Mi volt az a sok szúrás nyom a lábadon? Egyáltalán miért nem mondtad, hogy így néz ki? –megrántva a vállamat, hatalmas szemeket meresztek rá.

-        Mert nem tartottam fontosnak.

-        Minden fontos, ami az egészségedbe kerülhet. –odaszólva a partjelzőnek, cserét mutat.

-        Ha most kiállítasz, nem játszom többet. –komoly tekintetemet meglátva, egy pillanatig elgondolkozik a mondatomon, majd intve Ronaldonak, magához hívja.

-        Csereként bemész, nyerjétek meg a meccset. –a cserefelelős felmutatja tábláját, melyen a negyvennégyes játékosnak kell elhagynia a pályát.  Edzőm tovább szorítja karomat, de kirántva kezéből, futásnak eredek. Ezzel az egyetlen tettével, hatalmasat csalódtam most benne. Nem érdekel semmi, és senki mostantól fogva. Elegem van abból, hogy mindenki bíráskodik felettem. Ha bárkinek is fontos lennék, hagynák, hogy legjobb tudásom szerint döntsek. Ezzel szemben beleszólnak az életembe, holott nem osztottam nekik lapot.

(*)

 (Alan Walker- Faded)

Megérkezve a barcelonai kórházba, reményekkel telve lépek be a fotocellás ajtón. Elindulva barátom kórterme felé, benézve a kis ablakon, az oly várva várt barna szemeket pillantom meg. Cassie háttal ül nekem, Cescy kezét szorítja. A düh pillanatok alatt áramlik szét testemben, kinyitva az ajtót, ágyáig loholok. Mind a ketten rám pillantanak, a lány arcán szokatlan csalódottság látható. Fabregas halvány mosolyt megeresztve felém, csalódott tekintetével enyémet keresi.

-        Köszönöm szépen, hogy szóltál, hogy van a barátom. Direkt megkértelek, hogy hívj fel, vagy legalább egy SMS-t dobj. Erre mi van? Eljövök és csak annyit látok, hogy felkelt, és jól van. Mond, te egyáltalán ember vagy? –Cassie hátradobva haját felpattan, és elém áll.

-        Mégis mit vártál? Hogy értesítelek, amint jobban lesz, hogy telebeszéld a fejét? Nem én voltam a hibás, hanem te. Egyedül te. Nem tudom ezen mit nem értesz meg! –fújtatva, remegve áll előttem, arcomon egy csepp érzelem sem látható. Azért jól esik az embernek, ha még egy balesetet is arra fognak, hogy ő életben van.

-        Tudtommal nem én okoztam. Cescy a barátom, és egy percig sem fogom ezentúl elhanyagolni azért, mert ilyen barátnője van. –Fabregas tenisz meccsként figyeli közelharcunkat, végül a lány megadva magát, kirobog az ajtón.

-        Azt mondta, nem akarsz látni. Előadta, hogy hiába hívott, nem érdekelt, hogy mi történt velem.

-        Őszintén, nem emlékszel, hogy még beszéltünk is? –nemleges fejrázása következtében, csalódott sóhajjal lépek arrébb. A hirtelen jött fájdalomtól hangos sikítással zuhanok a föld felé, lelkemre mázsás súly nehezedik. Nem fogom megúszni most már… 

(Tessa)

Az elmúlt éjszaka felejthetetlen volt, mintha életem legjobb estéje lett volna. Ronaldo úgy ölelt, úgy csókolt, úgy törődött velem, mint amilyen szenvedélyesen az első együttlétek alkalmával tette. Belátom, hogy túlreagáltam dolgokat nem egyszer és nem is kétszer, de így ébredni reggel, hogy annak a férfinak a mellkasán fekszem, aki a gyermekem apja és a világon az egyik legfontosabb nekem ez felbecsülhetetlen. A kezem óvatosan húztam ki Roni keze alól, de amint le akartam tenni a lábam a talajra fordult egyet majd erősen magához szorított. Persze nem adtam fel hiszem tudtam, hogy ma nehéz napja lesz, így a legjobb reggelt akartam neki szerezni, amit most egy ágyban reggeli formájában szerettem volna megvalósítani, de persze tudtam, hogy ha erősen szorít magához ez semmilyen formában nem fog összejönni. Újabb próbálkozásom sikert aratott, így a helyemet a nagypárna vette át, amit ugyanúgy ölelt, mint ahogy néhány másodperce engem. Egy kis ideig bámultam még az arcát mielőtt elindultam volna. Hihetetlen, hogy a kapcsolatunk elején milyen ellenszenvvel néztem rá. Csak azt láttam, amit mindenki. Azt az arcát, amit a média felé mutatott, hogy nehogy megérezzék gyengeségét és fogást találjanak rajta. De most már látom azt is, ami az állarc alatt van, a gyengeségei mostanra már mi lettünk.

Magamra kapva egy vékony selyemköntöst mosolyogva indultam el a földszint felé. Persze út közben benéztem még Cata szobájába, de ahogy sejtettem ő még akkor fordult a másik oldalára. Szerencsére nagyon jó alvókája van, így néha ha kifárasztja magát napközben egy atombombát is ledobhatna mellette az ember arra sem ébredne fel. Amint a konyhába értem kedvenc lejátszási listámat raktam be majd halkan énekelgetve kezdtem bele a reggeli készítésébe. Tojást, bacont és virslit szedtem elő a hűtőszekrényből. Régen volt már mikor ennyire figyeltem a reggelire, de úgy gondoltam ez illő bocsánatkérés lesz a részemről, amiért ennyire összekuszáltam az elmúlt napot. Éppen a bacon szeleteket forgattam serényen a serpenyőben, amikor a telefonom emlékeztető rezgése bekapcsolt. Teljesen meg voltam ijedve, hogy mit is felejthettem el. Szülinap? Évforduló? Esküvő? Egy ugrással a készülék mellett termettem majd értetlenül bámultam a képernyőre és percek teltek el mire feldolgoztam, hogy mire is vonatkozik az emlékeztetőben álló szöveg. A lábam megsérülése után minden évben el kellett mennem egy vizsgálatra. Nem nagydolog volt, de így legalább egy általános szűréseken is minden évben túlestem és biztosan tudhattam ezáltal, hogy egészséges vagyok, mint a makk. Visszatérve a reggeli készítéshez percek múlva már a tálcát készítettem össze, amin óvatosan egyensúlyozva vittem fel az emeletre a reggelit.

-          Jó reggelt szerelmem. – legédesebb hangomat elővéve bújtam oda hozzá, Roni pedig egy csukott szemes mosoly után eldobta a párnát és magához húzott.

-          Megszöktél. – apró puszikat hagyva a nyakamon érte el, hogy a hideg cikázva futkosson végig a hátamon.

-          Nem, csak ágyba hoztam a reggelit az én férjecskémnek. – felültem majd az éjjeliszekrényről az ágyra emeltem a tálcát, amin körülbelül húsz embernek is elég étel volt, de tényleg. Két pár virsli, vagy 5 szelet bacon, rántotta és gofri. Egy kis angol reggelivel próbáltam meg kedveskedni és reméltem, hogy Ronaldo nagyon nagyon éhes és elpusztítja mindet.

-          Az egész csapatnak te csináltál reggelit vagy csak a legjobb csatárnak? – elővéve sztár vigyorát mosolygott rám belőlem pedig előtört a jóízű nevetés.

-          Ahogy a mondás tartja, reggelizz úgy, mint egy király, ebédelj úgy, mint egy polgár és vacsorázz úgy, mint egy koldus. Na rajta láss neki. Kell az energia ugyanis ma délelőtt te fogsz vigyázni Catára. Nagyon eleven mostanában. – mosolyogva adtam egy puszit a férjem orrára majd elindultam a gardrób felé, amíg ő hangosan csámcsogva nekilátott a reggeli elfogyasztásának.

-          Hova lesz a menet? Lesz még egy taktikai megbeszélésem a meccs előtt, jó lenne ha nem shoppingolni mennél, mert akkor kenguruban játszhatok este Cataval a hátamon. – a jelenet elképzelése miatt nevetnem kellett. Vizuális típus vagyok, bárki bármit mond, abban a pillanatban el tudom képzelni az adott szituációt és ez persze most sem volt másképp.

-          Akkor, ha ez így lesz csak arra kérlek, hogy ne csússz majd be, mert Cata nem igazán díjazná. Amúgy orvoshoz kell mennem tudod az éves kontroll miatt, de hamar végzek majd. És úgyis tudod, hogy a meccsre én is megyek. – pár ruhát arrébb dobva kezdtem el kutatni, hogy minél hamarabb elinduljak, nem volt kedvem menni, hisz lett volna egy közös délelőttünk együtt, de minél hamarabb letudom, annál hamarabb lehetek a családommal.

-          Nem ígérek semmit szívem. Azt a kisruhát pedig én a helyedben, amilyen gyorsan felvetted olyan gyorsan is venném le. Azt hiszem a gyerek részlegről odakeveredett a női osztályra a hosszúságból ítélve. – egy gyors mozdulattal lekaptam a combközépig érő bordó lenge ruhámat és óvatosan hozzádobtam a reggeliző Crisre.

-          Ez nem volt vicces, ugyanis tőled kaptam ezt a ruhát szépfiú. – egy puszit küldve neki máris felvettem egy lenge hosszú ruhát a hozzá illő saruval és már indultam is. Nem akartam nagyon sietni, de késni sem szerettem volna. – Jól van kicsim Catának főzz majd valami reggelit. Szeretlek. – egy csók után már indultam is. Szerencsére nem volt olyan messze a kórház tőlünk, ahová a kivizsgálásra szoktam járni.

Már akkor is ide jártam mikor még Sevillában laktam. Nem ő volt, aki a törés után rendbe tette a lábam, de a rehabilitációt, nem bíztam volna a világért sem másra. A legmegbízhatóbb orvost itt találtam meg Madridban, így nem nagyon szerettem volna semmikor sem váltani. Úton voltam Adan Cabelino i Burgos rendelőjébe. Tudtam a szokásos menetrendet, így sosem ért semmi váratlanul. Gyors vérvétel, röntgen és lábtapi jobbról balról. A vérvétel eredménye az egyedüli, amiről később kapok információt, de nem is szoktam nagyon sietni vele. Legutóbb annyi derült ki, hogy vashiányom van, de  rögtön kaptam rá megfelelő gyógyszert, és ezzel el is intéződött a probléma.

Szerencsére Adan nem szerette húzni az időt a vizsgálattal, meg amúgy is még így hétvégén is kígyózott a sor a rendelője előtt, így másfél óra múlva már végeztem is. Viszont akárhogy is szerettem volna hazafelé sietni, nem tehettem róla, hogy nőből vagyok és egy plázát építettek a kórház mellé, így egy gyors shopping túrát is beiktattam a hazamenetel előtt. Nem akartam sokáig nézelődni, de estére szerettem volna valami ruhát venni és persze Catának is valami vásárfiát vinni.

Céltudatosan vásároltam így két boltba mentem be, hogy a szettem teljes legyen. Egy ruhaboltba és egy cipőüzletbe. Egy fehér lenge top, egy leggings és egy hozzájuk illő zöld kabát mellett döntöttem, amit próbálás nélkül vettem meg a megfelelő méret leakasztása után, majd a cipőüzletbe betérve sem sokat gondolkodtam a megfelelő lábbelin, ugyanis egy barna magassarkú bakancs mellett döntöttem.

(P!nk - Beautiful Trauma)

Út közben felhívtam Ronaldot, hogy a stadionnál találkozzunk, én pedig estig elleszek Cataval a város szívében a sportlétesítmény körül. Szerencsére a kialakított VIP részen már foglalt helyünk volt, így sosem volt probléma, hogy honnan is nézzük végig a meccseket, a bejutással pedig még annyit sem kellett foglalkoznunk, ugyanis a családtagok is ugyanazon a bejáraton közelíthették meg a Santiago Bernabéu stadiont, ahol a focisták is. Szerettem bejárni a csapathoz, hiszen ha jöttem mindig Cataval érkeztem, aki nagyon kedvencük a focistáknak, így most is előbb szaladt oda a fiúcsapathoz, mint hozzám.

-          Ez van, ha a kicsi lány jobban szereti a keresztapját, mint az anyukáját. – egy nyelvnyújtás és mosoly után már az ölében forgatta kislányom én pedig mosolyogva figyeltem a kettősüket. Majd kikapva a kezemből a telefont az egyik közösségi oldalra belépve kis videókat posztolt a jelenlegi helyzetről, ami a folyosón uralkodott. – Cata gyere ide a keresztapához! – Marcelo gügyögve beszélt a kislányomhoz és nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek a vicces szituáción, majd éppen Ronaldoval váltottam néhány szót, amikor menniük mellett. Mourinho meccsek előtt komoly koncentrációra fogja őket én pedig tiszteletben tartva ezt Cataval az oldalamon indultam el a lelátó felé, miközben régi barátom számát tárcsáztam.

-          Hahó szóló gitárosok gyöngye. Nincs kedved ma meccset nézni? – szerencsére volt lehetőségünk arra, hogy egy-két embert meginvitáljunk a VIP szekciónkba nekem pedig amúgy sem lett volna kedvem egyedül végignézni a meccset, amíg a kislányom annyira az apját nézi az üvegfalon keresztük, mintha hipnotizálták volna. Vagy focista lesz a gyerekből vagy ennyire, de ennyire szereti az épesapját.

-          Szerbusz Swallow. Dehogynem, nálad nézzük vagy valami kocsmába? – nevetésem visszhangzott a kihalt folyosón és éppen válaszolni készültem, amikor pittyegni kezdett a telefonom, ami az üzenetjelző hangot jelentette.

-          A stadionban gondoltam természetesen. – válaszom után gyorsan eltartottam a fülemtől a telefont, hogy elolvassam az üzenetet, aminek a szövege egyszerűen sokkolt. – Parker most azonnal ide kell jönnöd. Leírom a címet merről közelítsd meg a stadiont. – választ nem várva bontottam a vonalat és bámultam az orvosomtól kapott üzenetet. Fel akartam hívni Ronaldot most azonnal, de nem tehettem pedig már a számát is kikerestem. Fontos meccs előtt áll így csak Parkerre számíthatok jelen pillanatban. Az Adantól kapott üzenetet bámulva ültem le a legközelebbi padra és vártam, hogy Joey ideérjen.

-          Tessa. – meglepődöttségemre legjobb barátom rohant felém, nekem pedig hatalmas gombóc nőtt a torkomba, aminek következtében sírva borultam a nyakába. – Ne, légy szíves ne sírj. Sosem tudom, hogy kezeljem, ha egy nő sír a közelemben, csak mondd el mi a baj! – nyugtatni próbált, de nem tudtam semmit sem, hogy mi is történik körülöttem.

-          A szokásos éves kontrollon voltam. Az orvosom Adan írt. Vissza kell mennem további kivizsgálásokra, mert valami furcsa elváltozást találtak…