Összes oldalmegjelenítés

2017. október 23., hétfő

Chapter 68.

Sziasztok megérkezett az új fejezet.
Jó olvasást mindenkinek! :)
Puszi Lari, Tessa.:)


(Larissa)

Sese egy pillanatra magamra hagy, a távirányítóért nyúlva, egyetlen örömforrásomat bekapcsolom. Váltogatva a különböző csatornák között, a tegnapi mérkőzés ismétlését kapom el. Szívem hevesen ver, sérülésem egész jól látható, ahogy arcom is, amin semmi érzelem nem tükröződik. Szemeimet becsukva, nem engedem, hogy a könnyeim szabad útra találjanak, gondolataimban a tegnapi szóváltás ugrik be. Nem volt szép tőlem, amit Mourinhoval műveltem, de akkor, abban a pillanatban ezt láttam helyesnek. Nem szerettem, ha kivételeznek velem, ugyanis én is le tudtam volna hozni a meccset, akárcsak Sergio, aki már két hete sérült vállal játszik.
Friss hírek hangját meghallva, szemeim másodpercek alatt pattannak ki. Lesokkolva figyelem a képet, amin az edző karomat szorítja. „Konfliktus, konfliktus hátán? Avagy a makacs, lázongó Larissa Morrison?” Remegve fogom a távirányítót, ujjaim elfehérednek az erőlködésben.

-        A tegnap megrendezett klasszikus mérkőzésen, Morrison kisasszonynak, és José Mourinhonak erőszakos szóváltása volt. Vajon megromlott a viszony közöttük? Erről beszél nekünk a focista közeli ismerőse. –lefagyva tekintek a már megszokott szőke hajzuhatagra, ami mindig jelen van, ha az életem egy okkult szappanoperává válik.
-        Jó napot kívánok!
-        Nos, Hannah. Kérem, meséljen az öltözői hangulatról. –a riporter szakszerűen teszi fel a kérdést, viszont lelkemre mázsás súly telepedik.
-        Ilyen ügyekbe nem szeretnék belefolyni. –hangos sóhajjal jutalmazom mondatát, ám a következő körtől sokkot kapok. –Én mindössze Larissa sérülése, és műtéte miatt jöttem.
-        A sérülést az egész világ lefagyva nézte végig, ahogy három évvel ezelőtt is. –szívembe erős fájdalom nyíllal. Az emlékképek elindítják könnyeimet, de már nem tudom palástolni érzéseimet, már nem megy.
-        Mikor Madridba került, egy edzésen férje, Sergio Ramos csúnya becsúszással jutalmazta első napját. Az a helyzet, hogy azóta csak szenved a lábával. Mérkőzések sorozatán sérült meg rendszerint, általában mindenki a bokáját célozta. Most viszont eljött az-az idő, amikor már a műtétet nem halogathatta. A barcelonai kórházban fekszik jelenleg is, protézis beültetésen esett át. –a műsorvezető lesokkolva ül székében, a közönségből egy pisszenést sem lehet hallani. –Annyit tudok még biztosra, hogy a férjén kívül senki nem tartózkodik jelen pillanatban a közelében.
-        Köszönjük szépen az információt. Mihamarabbi gyógyulást kívánunk kedvenc madridi futballistánknak! –nyálas szövegétől a hideg kiráz, Hannah elégedett mosolyától a falra mászok. A távirányítót egyetlen mozdulattal a falhoz vágom, majd az ajtó felé pillantva, meglátom orvos barátomat a kezelőm mellett.
-        Jó reggelt Larissa. – az idősödő doktorúr halvány mosollyal arcán lép mellém, majd a fáslit letekerve lábamról, egy apró szikét vesz kezébe. –Gondolom csőkivételen átesett már. –apró bólintásom következtében fejemet hátrahajtom a párnán. A műanyag cső három öltéssel van hozzávarrva a lábamhoz, a speciális cérnát elvágja, majd lassú mozdulattal elkezdi kihúzni a csövet. Kezemet homlokomra helyezem, nem bírom most az efféle megpróbáltatásokat. –Ma már jön Önhöz egy gyógytornász, tudni fogja a dolgát. Azokat a feladatokat végezze el, amit ő kijelöl. A maga érdekében. –kitolva a nővér kocsit, magunkra hagy.
-        Eltűnt három üveg szteroidos fájdalomcsillapító. Pont akkor, amikor kimentem a receptet felírni. Nem tudod, hova lett? –csalódott, ámde mérges tekintettel mered rám, válaszra várva helyet foglal a falnál elhelyezett fotelban.
-        Kettő a lábamba van már, egy pedig még a fehérneműim között, a fiók alján.
-        Két nap sem telt el! Hatvan millit miért nyomtál magadba? Normális vagy? Nagyobb kárt is okozhattál volna, az izmaid teljesen elgyengültek. Valamint amikor kiment a hatása, a fájdalom elviselhetetlen. Idióta. –váll rántva szuggerálom az ajtót, de csak diskurálás hallatszik be a folyosóról. Jobb lábamat lerakva a földre, balnak kezeim segítségével adok egy löketet. Lelógatva, számat a hirtelen jött fájdalom miatt összeszorítom, majd kapaszkodással, és ugrálással eljutok a rideg ajtóig. Kinyitva azt, egy csapat focistával nézek farkasszemet, többen megrovóan figyelnek, hogy miért nem az ágyat nyomom jelen pillanatban is.
-        Sziasztok! –hangos sikítással, ámde hatalmas mosollyal pillantok rájuk, kezdeti letargikus kedvem már eltűnt. Edzőm mogorva tekintettel mutat az ágy felé, mire Ronaldo ölébe kapva, letesz újra a fertőtlenítő szagú ágyneműre. –Nem tudjátok, hogy Sergio hol van? –kérdésemre nem érkezik válasz, ugyanis férjem hatalmas rózsacsokorral állít be. Szemei alatt vastag, sötét karikák húzódnak, meccs utáni szerelésében sétál be közénk. Halvány mosollyal jutalmazom tettét, a sarokban lévő szekrényre helyezi a virágot.
-        Mit tudsz az állapotáról? –Mou szakszerűen pillant barátom felé, meglóbálva a kezemet, felülök az ágyon.
-        Hahó. Én is itt vagyok, engem is megkérdezhetsz. –egyetlen nézésével belém sulykolja a szavakat, meglepődött tekintettel bámulok végig a csapaton. –Mi van veletek?
-        Ha lett volna eszed, most nem lennél itt.
-        A focinak annyi. –egyetlen mondat, mégis szívem szakad meg. Agyam a szavakat megpróbálja helyre pakolni, de mindhiába. Hisztérikus zokogás tör ki rajtam, leszállva az ágyról, ugrálva eljutok a fürdőig, majd magamra zárva az ajtót, csak fekszem a hideg csempén. Fogalmam sem volt arról, hogy ez ennyire komoly. Nem akarom ezt, nem vagyok képes elviselni.
-        Mit tudsz még?
-        Protézist ültettek be neki, kritikus állapotban volt a bokája, azt mondta a doki, hogy az utolsó pillanatban derült ez ki, ugyanis komolyabb gondok következtek volna, ha még egy meccsen, vagy edzésen részt vesz. –komolyabb gondok? Most ezt körülbelül úgy mondta, mintha ez nem lenne számomra egy hatalmas teher. Nem értem a férfiakat, de elegem van belőlük.
-        Az mit takar, hogy komoly probléma?
-        Amputáció. –lesokkolva hallom azt a szót, ami végleg derékba törte volna a karrieremet. Így még van esélyem felépülni, nem hagyhatom el magamat. Ilyen fiatalon nem juthatok el erre a szintre, igenis küzdenem kell az álmaimért. Megkapaszkodva a kádba, felállok, majd óvatosan ráhelyezve testsúlyomat bal lábamra, hangos sikítással esek vissza a padlóra. „Nem Lari, be kell látnod. Mindennek vége.” Az ajtó dübögése eljut tudatomig, de a szavak, amiket kint ismételnek, már kevésbé. Kísérletemet még egyszer megpróbálva, ugyanarra a szintre jutok el, mint az elsőnél. Könnyeim patakokban folynak, testem forróságának most jól esik a hideg csempe. Behunyva a szemeimet, nem törődök a következményekkel, ahogy a haraggal sem, amit ezután fogok kapni. A fiúk betörik az ajtót, Mou okító hangja üti meg a fülemet.
-        Ugyan már. Hagyjuk már ezt! Ha bárki is annyira figyelt volna rám, megteszi azt a lépést, amit Ronaldo. Elrángat az orvoshoz. De nem, nektek is csak a szátok jár. Észre sem vettétek néha, hogy milyen gondokkal küzdök, úgyhogy nekem senki se szóljon be, mert elegem van mindenkiből. Mindig én alkalmazkodtam, de azért nektek is jól esett, mikor kihúztam a picsátokat a szarból a másnaposság miatt. Valamint mindig jól jöttem, ha a csapat gólképtelen volt, és meg kellett nyerni a meccset, vagy amikor a kapusok reflex edzésében segítettem be. Tűnjetek a szemem elől, nem akarlak titeket látni. Ti is csak bántani tudjátok az embert, ahelyett, hogy segítenétek! Szerintetek ez kell most az én lelki állapotomnak? Megsúgom, NEM! Nem érdekel most semmi, és senki, csupán nyugodtan akarom végigvinni a rehabilitációt, aztán eltűnni a nyilvánosság felszínéről. –ordítva a mondatokat, észreveszem az érzelemhullámokat, melyek a csapattársak arcán futnak végig. –Mou, te is folyton azt hajtottad, hogy „lányomként tekintek rád”. Tudod, megmondom most az őszintét. Te is ugyanolyan vagy, mint az apám. Csak a stratégia, az edzés, és a meccsek a fontosak. Tudtad jól, hogy én egy kortyot sem ittam, mégis én vittem a duplasúlyt a lábamon, annak ellenére, hogy tudtad, szar a bokám. Szóval hagyjuk abba az apai szigort, mert nem vagy az apám, és soha nem is leszel az. Érdekes, hogy amikor segíteni kéne, akkor senkinek nincs köze hozzám. Amikor pedig bele kell szólni valamibe, olyankor mindenkinek van. –lesokkolva pillantanak rám, az ajtófélfába megkapaszkodva, álló helyzetbe húzom magam. A férfiak egy emberként állnak el utamból, úgy látszik mindenkit megérintett kisebb kitörésem, hiszen senki nem segít.
-        Nyugi kislány. Felépülsz, és minden rendbe jön! –a portugál, valamint brazil feje jelenik meg arcom felett, de mondatukat igazából ők sem gondolják komolyan.
-        Minden? A sportnak annyi, itt már semmi sem lesz a régi. –fejemet elfordítom, ezzel is jelezve, nem akarok senkit sem látni. Csendben kullognak ki az ajtón, látom a lesokkolt tekintetekben a megbánást. Nem bírom ezt a terhet, úgy érzem, lelkem kettészakad a fájdalomtól.
-        Kincsem. –Sergio óvakodva dugja be fejét az ajtón, megerősítésre vár, hogy beléphet-e a kórtermembe. Fogalmam sincs, mi lenne most a helyes döntés, hagyjam, hogy mellettem legyen, vagy inkább burkoltan utasítsam el őt is. –Hoztam ebédet. Azt mondták, már ehetsz. –halvány mosollyal jutalmazom kedvességét, fejemet viszont elfordítva, nem kívánok tovább kommunikálni. –Ez így nincs rendjén. Enned kell valamit, mert teljesen le fogsz gyengülni. –kioktató hangnemét meghallva, elhúzom a számat. Kezét arcomra téve, erőszakosan maga felé fordítja fejemet.
-        Mit hoztál? –elégedett sóhaját meghallva, házi készítésű ételeket vesz elő.
-        Anya főzött neked, és megcsinálta a kedvenc sütidet, sütinket is. Jobbulást kívánnak. –kezembe kapva egy villát, és a lasagneval ellátott dobozt, feljebb csúszok helyemen. Lassú falatozásba kezdek, az étel frissességét melegsége is bizonyítja.
-        Hány napot kell még bent maradnom? –válaszát telefoncsörgése zavarja meg. Kezei közé kapva a készüléket, tanakodik a fogadáson. –Vedd fel nyugodtan. –kezemet combjára rakom, hangos sóhajjal juttatja ki a tüdejében felgyülemlett levegőt.
-        Szia Tessa. –férjem nyakán az erek kidüllednek, feje kissé levörösödik. Most ugrik a majom a vízbe, hogy egyetlen húgom miért is hívta Sergiot…



(Tessa)

Miután kiejtettem a szavakat csak néztem Ronaldo reakcióját, de mintha a falnak beszéltem volna az előző percekben. Egyszerűen semmilyen reakciót nem tudtam leolvasni az arcáról, de még a testbeszédéből sem. Néha, ha ideges az arcán egy izom sem rezzen, viszont vagy az egyik vagy a másik vagy esetleg mindkét keze már ökölben van, de most semmi.

-          Te hallottad mit mondtam? – mint egy öt évestől úgy kérdeztem meg felnőtt férjemtől is, hogy figyelt-e rám, aztán jöttem csak rá, hogy nekem sem lenne jobb a reakcióm fordított helyzetben. Válaszolni viszont csak percekkel később tudott. Addig láttam, hogy a kerekek az agyában csak úgy kattognak.
-          Persze, hallok. Én csak a legjobb orvosokon gondolkodtam. – nem tudtam eldönteni, hogy ez túlzás-e vagy sem annak fényében, hogy igazából még nem tudjuk biztosra, hogy van valami nagyobb baj.
-          Még semmi sem biztos, de nem szabad felkapnod a vizet és nyugodtan kell kezelni a dolgokat. Semmi elhamarkodott orvos és idióta kezelések. Főleg ha kiderül, hogy semmi komoly baj nincs. – próbáltam diplomatikus lenni, de a hangom néha meg-meg remegett beszéd közben.
-          Tessa, ti egy rohadt bonyolult testvérpár vagytok, remélem tudsz róla. – teljes testtel felém fordulva mondta el előző mondatát én pedig teljesen lefagytam. „Ezt most mire értette? Történt valami?”
-          Miért mondod most ezt? – az arcom fal fehér lett és a sápadtság miatt még ülni is alig bírtam. Igaz, hogy már egy ideje nem tartjuk ismét a kapcsolatot Larissával, de attól még ugyanúgy egy vér folyik az ereinkben, ő akkor is a testvérem.
-          Tegnap a meccsen nem figyeltél? – igazából jobban belegondolva egy percre sem emlékszem a tegnapi mérkőzésből, ugyanis annyira az járt az eszemben, hogy ma mennem kell és baj lesz, hogy mással nem is nagyon törődtem, természetesen Catán kívül.
-          Úgy látszik nem tudtam koncentrálni, de mond már, hogy mi történt az isten áldjon meg! – kicsit felemeltem a hangom, de tudta a portugál is, hogy ez nem az egyik komoly kirohanásom.
-          Laris megsérült. Le kellett cserélni és kórházba került. – ha eddig sápadt voltam, most egyenlő lett a színem a Real Madrid hófehér mezének a színével. Fel nem fogtam, hogy ezt az esetet, hogy nem láthattam, legfőképpen úgy, hogy ha valakinek a szeretteivel történik valami azt megérzi. Főleg, ha még ott is vagyok és nézem is. A hír miatt egyértelműen könny szökött a szemembe. Nem elég, hogy ez történt a nővéremmel, még nekem is van valami bajom. – Megyünk majd be hozzá csapatostól, lehet neked is el kéne kezdened megint közeledni felé. Ha én szemet tudtam hunyni afelett, ami történt Larissa már régen megtette annyi a különbség, hogy ő aztán tényleg nem felejt. – igaza volt férjemnek. Túl rég óta nem beszélünk ahhoz, hogy tovább húzzuk az időt. Könnyes szememet törölgettem, amikor Ronaldo az ölébe húzott, én pedig megérezve kezét a hátamon és a száját a homlokomon, amint puszit nyomott rá felszabadultak bennem az érzések és zokogva engedtem szabadjára az érzéseimet, amit egészen tegnap óta tartogattam.
-          Még nem zaklatom, nem szereti, ha sajnálják, de majd Ramost megcsörgetem, hogy legalább nagyvonalakban mondja el, hogy mi van vele. – kíváncsi természetemnek köszönhetően, nem sok akadály gördült ilyen helyzetekben elém, tehát teljesen biztos voltam benne, hogy ezt is meg fogom oldani úgy, hogy mégse legyek már most túl sok.
-          Igaz, jó döntés. Most viszont elvisszük Catat a nagyihoz és bemegyünk a kórházba. Nem fogok itt ülni ölbe tett kézzel, amíg nem tudom, hogy mi a probléma. – tipikusan makacs férjemnek nem igazán lehetett nemet mondani, így szó nélkül indultam és kezdtem el Catát elkészíteni ahhoz, hogy a nagyinál fog aludni.


Szeretem, amikor a Mariaval van a kicsi. Mindent megad neki és minimum százötven százalékos figyelemben részesíti őt a nap akár huszonnégy órájában is, ha éppen arra van szükség. Nem egyszer volt már rá alkalom, hogy ő is segített nekünk, amikor Cata beteg volt és mi nem tudtunk volna egész nap vele lenni, Ronaldo a futball miatt, én pedig akkoriban már végét járó színészi karrierem miatt. Amint ez végig futott a fejemben különös emailt kaptam az egyik ügynökségtől. Egy filmes castingra hívtak be, egyenesen főszereplőnek.

-          Behívtak egy szerepválogatásra. – nem tudtam még én sem eldönteni, hogy öröm hangjaim szólaltam meg vagy meglepődött voltam.
-          De ez jó hír cicám, nem? Miért vagy mégis ennyire szomorú? – nem tudtam, hogy miért érzek így, hiszen most kellett volna kiugranom a bőrömből és fejvesztve körbe körbe rohangálni a szobában, miközben azt ordítozom, hogy sikerült! – Ha most a kórház miatt akkor azt zárd ki. Ez óriási lehetőség élj vele. – közelebb jött hozzám majd karját derekamra téve húzott még közelebb magához, ahogy csak lehet az egészet pedig egy puszival koronázta meg. – Mikor lesz ez a válogató? – örültem, hogy ilyen őszintén érdeklődik az iránt, ami nekem ennyire fontos, így el is felejtettem, hogy hova is tartunk éppen az pedig főleg, hogy miért.
-          Jövőhét közepén szóval addig jó lenne, ha elviselnéd, hogy rövid snitteket és szövegeket motyogok magamban, amíg gyakorlok. – már a kocsiban ülve adtam tudtára, hogy mit is kell majd napokig elviselnie, de ahogy láttam rajta, nem igazán bánja a dolgot, csak mosolygott magában.

A délután további részét persze a kórházban töltöttük a nagy Cristiano Ronaldo orvosaival, akiknek annyi pénzt adott, hogy foglalkozzanak velem, hogy egy kisebb falu hetekig elélt volna belőle. Persze olvadt a szívem elfelé, mikor láttam, hogy mi mindent el nem követ azért, hogy engem teljesen egészségesnek tudhasson és biztos lehessen benne, hogy teljesen biztonságban vagyok. Bár ez az egész helyzet teljesen elszomorító. Egy halom pénzt kell azért kifizetni, aminek teljesen ingyen és magától értetődően kellene lefolynia, vizsgálatok, konzultációk, kezelések esetleg műtétek. Lehet nagyon nagyvilágian hangzik majd, de a szívem mélyén örültem, hogy Ronaldo focista felesége vagyok, mert így kiemelt figyelmet kaptam, így mindenből a legjobbat kaptam.
Persze a kórházban sem kaptunk rögtön választ semmire, hiszen minden vizsgálatnak az eredményei körülbelül három vagy négy nap múlva lesznek majd elérhetőek, ami jól is jön, hiszem a szereplőválogatás időpontja is úgy körül lesz, így teljesen nyugudtan próbálhatok majd rá. Nem sokat tudtam meg erről a válogatásról csak annyit, hogy egy sorozat lenne és egy kamaszodó tinédzsert kellene eljátszani már éppen a felnőttkor előtt. Tetszett a lehetőség, hisz ezek szerint jól tartom magam és érdemesnek tartanak arra, hogy egy sorozat szintű produkcióban szerepeljek.
Persze a válogatóra nagyon sokat gyakoroltam még Ronival is, így nem volt meglepő, hogy élesben is szerencsésen ment minden.

-          Kicsim azt hiszem üzeneted jött a producertől. Ahogy nézem a tárgya a levélnek az, hogy karakter. Én a helyedben sietnék. – egészen az emeletről futottam le a nappaliba, igazi akadálypályának nézve a lakást. Lépcső korláton lecsúszás, puff dobbantónak használva, kanapé gát futókat megszégyenítve átugorva. – Azért a nyakad nem kell kitörni, szerintem fél perc múlva is benne lesz az üzenet a telefonodba. – a nyelvemet kiöltöttem rá majd a telefon zárképernyőjének kódját feloldva már a leveleim között kerestem az előbb említett karakter néven elnevezett üzenetet. – Na mit írnak? – az arcom nem tudom, hogy milyen érzéseket fejezhetett ebben a percben ki, de reméltem, hogy kívülről is látszik, hogy tiszta szívből örültem legalább ennek.

-          Ronaldo Ronaldo Ronaldo Ronaldo megkaptam a sorozat főszerepét! Sorozatsztár leszek! – ordítva ugrottam a nyakába és kulcsoltam össze a lábam a dereka körül örömömben pedig percekig nem engedtem el a nyakát. Ha tehettem volna ezt az élményt tároltam volna el örökre. Boldog feleség, szerencsés férj, tündéri gyermek. Idilli családi kép…


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése