Chapter 67.

Sziasztok!

Megérkezett ismét az új fejezet, bár kissé csalódottan látjuk a statisztika számait. :( De ettől függetlenül folytatjuk az írást. A kritikákat pedig szívesen fogadnánk, ha írnátok nekünk!
Jó olvasást!
Puszi Lari, Tessa. :)

(Ramos)

(Three Days Grace- Never too late)

Nem értettem Lari és az edző összeszólalkozásának okát, de egyáltalán nem tetszett ez a kis közjáték. Tudom jól, hogy Mourinho észrevette bokája állapotát, viszont nem tudom, hogy miért szaladt el feleségem. A trénerhez lépve reménykedem egy pozitív hírben, bár ahogy elnézem, ő sem tud jelen pillanatban tőlem.

A csere által kijelölt idő már letelt, így kezdetét veszi egy nehéz, izzasztó meccs, bár ahogy a játékunkat ismerem, sikerrel fog zárulni a ma este. Benzemat indítva hatalmas helyzet elé kerül csapatunk, de a kapufa megállít az ünneplésben minden drukkert, és játékost egyaránt. Victor Valdes önfeledten kapja kezébe a játékszert, majd kirúgást végezve, megjátszatja a középpályát. Nem tudok teljesen a meccsre koncentrálni, zavar, hogy feleségem hollétével kapcsolatban tudatlan vagyok. Rohanva a tizenhatos felé, intek a partjelzőnek, ugyanis Adriano leshatáron mozog. A szögletzászlónál álló asszisztens, faarccal nézi, ahogy a katalán játékos elrúgja a labdát, amit kapusunk nem tud kivédeni. Bosszankodva rohanok oda a bíróhoz, de rám se nézve, elsétál mellettem. Hatalmas taktikai mérkőzés kezdődik, a csapattársak megpróbálják megtörni a hosszas passzolgatást, sikertelenül. Ám egy könnyed katalán hibából hozzám kerül a labda, felfutva félpályáig, Morata felé ívelem a labdát. Ügyes csellel leszereli az ott tartózkodó védőt, majd Benzema elé juttatva a labdát, megszületik az első hazai gól. Benzema becsúszva a szurkolóink elé, velük ünnepli a hosszú idő utáni góltalanságát. A félidőt döntetlennel zárjuk, és csak reménykedni tudunk abban, hogy ez meg fog változni.

Belépve az öltözőbe, barátnőm keresésére indulok, de se a tus alatt, se a helyén nem találom. Reményekkel telve pillantok az ajtó felé, de ott csak a portugál edző bosszús tekintetét látom megcsillanni.

-        Hol a francba van Morrison?! –csak akkor szólította szerelmemet vezetéknevén, amikor nagyon mérges volt. Fogalmam sincs mi történt köztük az oldalvonalnál, de semmi pozitív, úgy érzem. –Ramos. Hívd fel telefonon! –készülékemet kezembe kapva, tárcsázom a már megszokott számon.

-        Kicsöng. –meghallva csengőhangját, csalódottan veszem ki táskájából. –Nem vitte magával.

-        Rendben, ennek még böjtje lesz. –ádáz tekintetét rám szegezi, úgy gondolom ezt most nem nekem intézte. –Jól játszottatok a félidőben, ezt a szintet kéne tartani, és miénk a meccs. Most pedig menjünk vissza, mert vége a félidőnek.

(*)

Összességében fantasztikusan zártuk a meccset, fejes gólomnak köszönhetően megnyertük a mérkőzést. A katalán szurkolók csalódottak voltak, ezzel szemben a madridisták éltették a klubot, az edzőket, valamint minket, játékosokat is. A sárga lapomnak köszönhetően, a következő meccsről hiányozni fogok, de megérte, hiszen már nem bírtam nézni, ahogy a játékvezető szemet huny egy-két műesésen.

Felkapkodva ruháimat, kirohanok az ajtón, majd bepattanva autómba, hazafelé tartok. Csak reménykedni tudok abban, hogy szerelmemet megtalálom otthon, de valahogy szívem mélyén érzem, elment, újra itt hagyott. Telefonom ütemes zenélésbe kezd, válogatott csapattársam neve villog a kijelzőn. Szívem nemet parancsol a hívás fogadására, viszont józan eszem csak azt szajkózza, „vedd fel”. Ami, ha megnézzük igaz is, hiszen a katalán focista lehet tud valamit barátnőmről.

-        Hola haver! Hogy vagy? Hallottam mi történt. –udvarias köszönésemet kicsit sürgetve hadarom el, remélem veszi a lapot.

-        Most van komolyabb gond is, Lari a műtőben van. –lesokkolva szorítom a kormányt, véletlenül megrántva, majdnem találkozok a szembejövő forgalommal. –Gyere Barcelonába. Megsérült a bokája, és mikor megmozdult, összeesett. –köszönés nélkül bontom a vonalat, a gázra taposva napoknak tűnik, még végre megláttam a várost jelző táblát. Nem foglalkoztam a sebességkorlátozással, túlságosan is fontos személy miatt hajtottam ennyivel. Befordulva a kórház parkolójába, másodpercek alatt szelem át a fennálló távolságot, majd egészen a recepcióig loholok.

-        Jó estét! Larissa Ramos Morrisont keresem! –ujjaimmal türelmetlenül dobolok a pulton, az asszisztens többször pillant fel rám. –Meg lehetne azt oldani, hogy nem bámul, hanem végzi a dolgát, és kikeresi nekem a feleségem kórterem számát? –szegény pironkodva üti be az adatokat, majd a százhármas szobára mutatva, lesüti a fejét. –Köszönöm, és bocsánat.

(Nickelback- How you remind me)

Belépve az apró helységbe, szívem hatalmasat dobban. Egy fiatal, gyenge és törékeny lány fekszik a kórházi ágyon, akinek valószínűleg végleg összetörtek az álmai. Lábát hatalmas kötés díszíti, valamint egy cső terül el az ágyon. Elborzadva nézem nyugodt arcát, valószínűleg még kába volt az altatóktól, és visszaaludt. Leülve egy székre, csak bal bokájára tudok teljes mértékig koncentrálni. Egyáltalán nem bíztató, de nem tudok semmi pontos dolgot, és már megöl a tudatlanság. Elegem van ebből, hogy senki nem képes felvilágosítani a dolgokról. Kirohanva a folyosóra, elkapom az első szembejövő doktort, aki elképedt tekintettel nyújt kezet.

-        Jó estét kívánok. Meg szeretném tudni, hogy a százhármas szobában fekvő beteget ki műtötte. –együttérző tekintetétől a hideg kiráz, ilyenkor szokott jönni a sajnálkozás, amire egyáltalán nincs most szükségem.

-        Elkísérem a doktorúrhoz, a pihenőben van.

-        Dr. Santiago. Az úr Önhöz jött, Larissa Morrison ügyében.

-        Jó estét, kérem, fáradjunk nyugodtabb helyre. Fontos dolgokról lesz szó. –fontos? Még jó hogy az, hiszen a feleségemről van szó, nem holmi jött-ment emberről. Elrántva számat az irodája felé indulunk, majd helyet kínálva, leülök a kényelmes bőrfotelbe. –A barátnőjének súlyos bokasérülése volt.

-        Feleségemnek. –bólintva egyet, folytatja mondandóját.

-        Gondolom egy mérkőzésről jöhetett, ugyanis a kisasszony még a mezében volt.

-        Igen, meccsen kiment a bokája, de a stáb visszahelyezte, és lejegelte.

-        Nos. Elég régóta küzdhet már ezzel, hiszen a csont, valamint a szalagok és az izom is teljesen megkopott, roncsolódott. A legutóbbi bokaficam következtében az ínszalagok teljesen elszakadtak, de erre nem figyelt fel senki, hiszen szteroiddal kezelték a lábát, így nem érzett fájdalmat. Az a gond csupán ezzel, hogy ez a hatóanyag mindössze elrejti a fájdalmat, de attól ugyanúgy megvan, csak a páciens nem érzi. Rengeteg tűszúrás nyomát megtaláltuk az említett felületen, nem tudom egészen pontosan mióta is kezelik. De. Sajnos protézist kellett behelyeznünk neki. A csontjai nem bírták volna már a megterhelést, a porcok pedig egész kisméretűre koptak a rossz súrlódás miatt. Az utolsó pillanatban érkeztek, még egy meccs, vagy edzés, és amputáció kérdése is felmerült volna. –lesokkolva hallgatom a szakorvos monológját, szívem heves dobogásba kezd.

-        Nem játszhat többet, igaz? –remény vesztve teszem fel kérdésemet, de tekintete elárulja a szomorú igazságot.

-        Sajnos azt kell, hogy mondjam, ha járni akar, akkor nem. Így is csoda, hogy eddig kibírta. Láttuk, hogy volt már egy beavatkozása, de ott csak a megnyúlt ínszalagot varrták rövidebbre, ezáltal megakadályozva a folyamatos kiugrást. –rettegve ülök a széken, agyamban számtalan variáció megfogalmazódik. Vajon milyen lesz ezután? Teljes mértékig elutasítóvá válik, vagy megbirkózik ezzel a nehéz feladattal, és képes újra felállni a padlóról?

-        Köszönöm szépen az információt. Meddig kell bent lennie?

-        Tíz nap. Protézis műtéteseket tíz napig szoktunk bent tartani, de ez a javulásától is függ természetesen. Ha lassú lesz a bent lévő rehabilitációja, akkor tovább. –bólintva egyet, megköszönöm segítőkészségét, majd szerelmemhez indulok vissza. Végigsimítva haján, megismerkedésünk képei villannak szemem elé. Hihetetlenül szenvedélyes nő, bár az utóbbi időben inkább az agressziójáról volt közismert. Nem tudom mi változtathatta meg ennyire, de igazából nem jó irányba történt mindez.

-        Szia. –halk hangja észhez térít, a mindig erős, és kemény lány, most egy törékeny, megsebzett személy, aki legszívesebben a föld alá kívánná magát.

-        Hogy vagy szépségem? Hozzak valamit? –nemleges fejrázása következtében, könny csillan meg szemében. –Sírd ki magad nyugodtan, ha az most megnyugtat. –együtt érző hangnemem következtében, szemeit durván megtörli.

-        Nem fogok sírni. Nem sírhatok. –a vérátömlesztés lecsepeg, szerelmem falfehér arccal nézi a rengeteg csövet, amely a karjából, valamint a lábából lóg ki.

-        Nem szégyen az, ha az ember sír. Tanuld meg újra megmutatni az érzéseidet Lari, mert ezt egyetlen ember sem bírná már, amin te keresztülmentél fél év alatt. –arcán végigsimítva, behunyja szemeit, majd érdes sóhajjal kijuttatja tüdejében felgyülemlett levegőt.

-        Nem akarom ezt Sese. Nem akarom.

-        Tudom kislány, de itt leszek, és támogatlak mindenben. Hallod? Én melletted leszek, ameddig szükséged van rám. Csak egyre kérlek. Ne utasíts el többet, mert azt már én sem bírnám ki. –odahajolva hozzá megcsókolom. Ebbe az egy, könnyed csókba számtalan érzést belesűrítettünk. Szerelmet, csalódást, félelmet, és együttérzést. Mindent, ami kapcsolatunk során szerepelt az életünkben…

(Tessa)

Idegesen szorongattam a kezeim között a telefont, hogy majdhogynem darabjaira esett szét. Lehet, sőt igazából ötven százalék, hogy teljesen feleslegesen idegeskedem ezeken az újabb kivizsgálásokon és semmi nincs egyszerűen csak valamit most rosszul csináltam a szokásos reggeli rutin helyett vizsgálat előtt és ezért lett rossz az eredmény.

-          Tessa. Nehogy elkezdj itt nekem sírni, és pánikolni, mert esküszöm megpofozlak még akkor is, ha holnap reggelre címlapon leszek miatta. Mondjuk vehettem volna fel inkább egy másik pulóvert, mert ez nem olyan sztáros címlapos, de mindegy. – Parker mindig is értett ahhoz, hogy hogy dobja fel a kedvem, vagy ha nem is teljesen formálja a hangulatomat, de mosolyt mindig tudott csalni az arcomra.

-          Menj már. Most komolyan beszélek, nem idegeskedek. Lesz, ami lesz. – a szám mozgott és hangok jöttek ki belőle, de még en sem hittem el, amit éppen összehordtam. – Most a meccs a lényeg, holnap pedig visszamegyek Adan rendelőjébe és tisztázom vele ezt az egészet. – elővettem a legszebb mű mosolyom és lassan elindultam a VIP szekció felé. Sok idő volt még meccsig, de olyan luxus van azokban a helységekben, hogy akár lakni is lehetne benne.

-          Nincs itt véletlenül egy kiadó szoba? Beköltöznék a Bernabeuba ha lehet. – csak nevettem Joey mondatán valószínűleg most minden mondatával a kedvemet akarta feldobni kisebb nagyobb sikerrel.

-          Szerinted mondjam el Ronaldonak? Vagy majd, ha elmentem a vizsgálatokra? Nem akarom felidegesíteni sem, de azt sem akarom, hogy bizalmatlanság legyen közöttünk, elvégre férj és feleség vagyunk. – kicsit inkább hangosan gondolkodtam mintsem komolyan is kérdeztem volna, de úgy gondoltam a levezetett monológ végére, hogy nem fogom elmondani neki. Ha baj lesz mindenképpen fog róla tudni és a segítségét fogom kérni.

(Niall Horan - Too Muck To Ask) 

De a mai nap nem erről szól. Ma az a csapat lép pályára, aminek a játékosai között én is ott lehettem volna, hogy ha nem lett volna a baleset. Normális helyzetben évekkel ezelőtt ezt a meccset az összespórolt pénzemből a lelátó legfelső soraiból tudtam volna végig nézni és akkor is a katalán csapatnak szurkoltam volna hiszen az volt az álmom. De most itt ülök a VIP részlegen és az ellenkező csapatnak, ezzel együtt pedig a testvéremnek és a férjemnek szurkolok.

Mostanában mindenkivel csak harcoltam és teljesen belefáradtam. Szeretném a régi életem olyan szempontból, hogy akkor még semmi problémám nem volt. A testvéremmel is teljesen rendben volt a viszonyunk annak ellenére, hogy nem is tudtuk, hogy bármilyen rokoni viszony is van közöttünk és a legnagyobb problémám az volt, hogy sikerül-e lefutnom a reggeli és esti köröket, amiben Lari segített. Amint a blankók a pályára léptek egyenesen felrobbant a stadion. Mindenki egy emberként kiabálta a kedvenc játékosának a nevét én pedig úgy is hallottam ezt, hogy konkrétan egy üvegbúrában ültem elzárva a világ zajai elől. Cata is teljesen megőrült, amint édesapja a pályára léptett és én is kicsit jobban odakoncentráltam, amint megláttam a számomra kedves embereket. A csapatból Lari és Ronaldo által mindenkivel családi kapcsolatba kerültem viszont egy rossz lépésemmel valószínűleg mindenkinél elvágtam magam. A meccs szépen lement, gyönyörű küzdelemmel, fölösleges színészkedésekkel és még fölöslegesebb bírónak feleseléssel, de szerencsére a hazai csapat nyert, így boldogan vonultak ki a pályára, hogy egy gyors kört téve tapsolva köszönjék meg nekik, hogy eljöttek.

Persze nekem csak a vizsgálatokon járt az eszem és azon, hogy mi lehet a baj. „Vagy lehet, hogy nem is baj van, hanem Adan valami örömhírt akar közölni? De milyen örömhír az, amit egy lábsérülés utáni rutin vizsgálat kimutat?” Belső monológom vége és az érzelmi hullámvasút, ami pár másodperc alatt lezajlott bennem arra késztett, hogy pár másodpercre megálljak. Megráztam a fejem majd úgy sétáltam tovább Cataval az oldalamon. Írtam egy gyors üzenetet Ronaldonak, hogy Cataval elindultunk haza és már úton is voltam. Minél hamarabb azt akartam, hogy holnap legyen, hogy végre kiderülhessen, mi is a probléma, ha egyáltalán van probléma.

Este persze Ronaldo sokkal utánunk érkezett haza, amit egyáltalán nem csodáltam, hiszen az örök rivális csapatot győzték le. Már aludtam mikor megérkezett, vagyis inkább csak éber álomban voltam. Nem tudtam nyugodtan aludni, ha ő még nem volt otthon. Ahogy ledőlt mellém éreztem, hogy fogyasztott alkoholt, de nem szólt semmit csak nagyon közel bújt hozzám, magához ölelt és a fülembe súgta, hogy mennyire szeret.

A reggel ugyanúgy telt, mint az előző nap. Ronaldo ölelésében ébredtem csak most nem kelt fel arra, amikor kimásztam mellőle az ágyból. Előző este összekészítettem milyen szettet szeretnék ma felvenni, így gyorsan magamra kapkodtam mindent. A teljes szettem fekete volt, a hidegre való tekintettel pedig még egy sálat és kabátot is választottam az alapból sötét szerelésem mellé. Catát mielőtt elmentem otthonról befektettem Ronaldo mellé, majd mindkettőjüknek egy-egy puszit adva otthagytam őket, míg én útnak indultam. Az autóúton egész végig úgy szorítottam a kormányt, hogy az ujjaim majdnem leestek a helyükről, de ideges voltam és már ott akartam lenni. Vajon mekkora baj van? Már ha egyáltalán van baj? Lehet, hogy pozitív visszajelzést kapok Adan felől és boldogan fogok távozni a kórházból a vizsgálatok után?

(Ronaldo)

A tegnapi szerencsés győztes meccs után kis fejfájással keltem fel. A Larissával történtek után senki sem akart elmenni ünnepelni még akkor sem, ha egy ennyire fontos meccset nyertünk. Én is támogattam ezt teljes mértékben, de azért Marceloval elmentünk egy közeli bárba és átbeszéltük az összecsapás minden részletét. Persze Lariról is ejtettünk pár szót, de mivel nem tudtunk róla semmit így Sergio lelkére  kötöttük, hogy amint tud valamit rögtön értesítsen minket. Tessa a kicsi lánnyal hamar lelépett, de nem hibáztatom őket hiszen Cata miatt ezt kellett tennie. Ma reggel pedig ismét nem nagyon találkoztunk. Felriadtam, amikor elment, de csak Catat találtam ott magam mellett az ágyon. Édesen aludt én pedig délelőtti edzés hiányában ugyanazt tettem, mint ő. Pihentem. Pihentem és körülbelül úgy, mint akit fejbe vágtak, ugyanis arra ébredtem fel, hogy Cata már nincs mellettem és egyedül fekszem az ágyban. Persze az életem lepergett előttem, hogy hova is tűnhetett a lányom, hiszen az előbb még itt feküdt az ágyon másik pillanatban pedig már sehol sincs.

-          Cata. Úristen Cata! – úgy dobtam le a takarót magamról, mintha lángolna és elkezdtem futni az emeleten a lányomat kerestem. Amikor pedig a földszint került terítékre meg is találtam a kanapén ülve Tessával. – Majdnem szívinfarktust kaptam, amikor nem találtam fent. – átvettem őt feleségemtől, majd az ölembe fektetve én is csatlakoztam a családomhoz. – Merre voltál? – komolyan gondoltam a kérdést és azt is, amilyen arcot vágtam hozzá. Rosszul esett az, hogy nem tudok róla semmit.

-          Ha elmondom ígért meg, hogy nem leszel ideges és higgadtan gondolkozol majd és úgy csinálunk mindent. – megrémített a kijelentése és nem tudtam, miért mondja ezt.

-          Tessa mi történt? Tudhatnád már, hogy idegesebb vagyok, ha csak hallgatsz mintha

beszélnél, szóval ki vele. – olyan szigorúan néztem rá, hogy aki nem bírta volna ezt a nézést, az tuti sírva szaladt volna hazáig, de hát még szerencse, hogy a feleségem már itthon van.

-          Tegnap voltam ugye Adannal. Aztán a meccs előtt kaptam tőle egy üzenetet. Azt mondta ma menjek vissza, mert szeretne még vizsgálatokat csinálni.

-          Vizsgálatokat? Baj van? – a szívem hevesebben kezdett el verni. A feleségemmel úgy látszik nincs minden rendben én pedig nem is tudtam róla. Hát milyen férj az ilyen, aki csak magával foglalkozik?

-          Lehet, hogy. Szóval elképzelhető, de egyáltalán nem biztos persze. Lehet, hogy rákos vagyok…