Hazautazás, betegség és egyéb okok közrejátszanak abban, hogy nem tudjuk felrakni a 69.fejezetet. De, hogy senki ne maradjon egy aprócska öröm nélkül, így hoztam Nektek egy kis ízelítőt a Sweet dreams or beautiful nightmare again-ből, remélem ezzel is megalapozom a hétvégéteket. :)
Mindössze két rész maradt a 2. részből, hamarosan újraindul Lari sztorija, egy kicsit jobban kifejtve, és nagyobb tartalommal. Szóval legyetek itt, még két hét. :) A képért külön köszönet Tessának. :)
Puszi mindenkinek, Lari.:)
Apám sikerhajhász. Addig menni
kell, ameddig a leggyengébb játékos se éri el az Andrew által felállított
határt. Ezt szerintem, míg világ a világ, soha nem fogjuk elérni, ugyanis az a
határ állandóan nő, már-már megközelíthetetlen magasságig emeli az elvárások
lépcsőfokát. De ne szaladjunk ennyire előre. Bármilyen hihetetlen is, de az
Arsenal csapatát erősítem már egy éve. Nehéz fiatal nőként koedukált csapatban
játszani, de talán a legnehezebb része az, amikor látod a vizslató szemeken az
ellenfél oldaláról, hogy semmit nem néznek ki belőled. Sőt van, amikor
konkrétan a képedbe röhögnek.
-
Larissa. Döntsd el
nagyon gyorsan edzeni jöttél, vagy inkább kispadozol a hétvégi meccsen.
–édesapám szigorú hangját meghallva összehúzom magam, majd gyors iramban futni
kezdek. Fabregast utolérve nadrágját lerántom, majd a hangos visítás
következtében még jobban begyorsítok. –Ez a
pálya nem játszótér. Viselkedj! –szomorúság csillan meg a
szemeimben. Valahogy sosem hagyja, hogy kiteljesedjek. Még csak nem is azokat a
feladatköröket kapom, amit csapattársaim.
-
Elnézést
uram. –kedvenc dalomat dúdolva szelem a köröket, a többiek már
rég a nyújtó mozdulatoknál járnak. Nehéz egy sikeréhes apával együtt élni, de
imádom minden percét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése