Chapter 14.

Sziasztok!:)
Megérkezett az új fejezet, természetesen reméljük, hogy tetszeni fog.
Észrevettük mostanában a passzivitást, ami ismételten a kritikákkal, klikkekkel kapcsolatos. Szeretnénk megkérni mindenkit, aki olvassa, hogy legalább egy kattintással támogasson minket, ugyanis kell a visszajelzés, hogy jól írjuk-e a részeket, vagy inkább hanyagoljuk a blogolást. Jó olvasást!

(Tessa)

(Demi Lovato - La La Land)

Kilépve az ajtón nem tudtam, hogy hány fotós fogad majd, vagy egyáltalán áll-e kint valaki, vagy érdekel-e valakit, hogy mi van azzal a Tessaval, akit a férje megcsalt és ráadásul mindezt nyilvánosan tette. Matías mögött próbáltam minél magabiztosabban lépdelni, bár ez külső szemlélőként nem tudom, hogy mennyire jött le. Érdeklődve tekintettem ki az élőpajzsom mögül, majd meglepődöttségemnek egy nagy sóhajjal adtam hangot, ugyanis elég kisszámú fotóstömeg várt csak odakint.

-          Nem kellett volna ennyit aggódnod, hogy akarsz így a kislányoddal nyugodtan találkozni? – tudtam, hogy igaza van és teljesen túlreagáltam a helyzetet, de nagyon nem voltam még erre felkészülve.

Beülve az anyósülésre először a nagyon furán éreztem magam, a mellkasomban volt egy olyan iszonyúan fura érzés majd, hogy mindezt feloldjam bekapcsoltam a rádiót. Hittem abban, hogy egy kis zenével elmúlik majd ez a fájdalomnak nem mondható érzés. Vagy 6 csatorna volt beállítva, de egyiken sem találtam megfelelő számot arra, hogy egy kicsit kikapcsoljam az agyam és csak a zenére figyeljek. Igazából már nem is tudom mikor figyeltem utoljára csak a zenére, illetve mikor foglalkoztam már a munkámmal egy kicsit, ugyanis Cata születése óra egyfolytában, csak a lányommal és az ő életével voltam elfoglalva és csak néha jártam be a stúdióba, hogy egy-egy számot felvegyünk, amit valaki írt nekem, viszont én szeretek magam számokat írni, hogy át tudjam adni azokat az érzéseket a hallgatóknak, amiket én érzek.

-          Minden rendben van? – Matías érdeklődő fejjel fordult felém, és a tekintetét köztem és a jelzőlámpa között váltogatta.

-          Persze, csak egy kicsit elgondolkodtam, de minden rendben van. – mosolyogva fordítottam a fejem az út irányába, majd aztán csak a mellettem elhaladó autókat figyeltem. Néhány perc múlva a rádióban egy elég régi számom szólalt meg, még abból az időszakból, mikor még nem ismertem Ronit. Így visszagondolva hiányzik az a korszaka az életemnek, és azok az idők, amikor még filmszerepeket vagy sorozatszerepeket is ajánlottak, de mostanában még csak egy dalt sem szeretne velem senki sem készíteni. Már sokszor gondolkoztam rajta, hogy mi történhetett, de sokszor is hagytam fel a gondolkozással, mert mindig arra jutottam, hogy Roni miatt változott meg az életem és ő volt az, aki fenekestől felfordított mindent. Végül pedig ezt a gondolatot azért vetettem el, hisz ha nincs Roni, akkor nem születik meg a kislányunk, akit mindennél jobban szeretek, és akihez most éppen úton vagyok.

-          Megérkeztünk. Megvárlak itt, vagy nem tudom, meddig szeretnél lenni, de akkor elmegyek és beülök valahová egy kávéra. – értetlen fejjel fordultam a sofőröm felé, majd egy szemforgatás után válaszoltam a rejtett kérdésére.

-          Ne viccelj már, gyere be te is. Amúgy sem szeretnék most sokáig lenni, csak beköszönök, mert már nagyon hiányzik a kis drágám, aztán már megyünk is tovább és járjuk majd az üzleteket. Amint már mondtam, ma nagyon sok pénzt szeretnék költeni. – az utolsó mondatom mellé egy óriási vigyort helyeztem az arcomra, a lelki szemeim előtt pedig a bosszú lebegett.

Becsöngettem a nem túl kicsi házba, ahol Roni szüleit meglepetés szerűen érte, hogy itt vagyok, de nagyon örültek is nekem, azt viszont látszólag még nem tudták, amivel körülbelül tele van a sajtó az-az, hogy a kicsi fiúk mit művelt velem. Érdeklődtek is róla, hogy van, vagy, hogy mit csinál éppen, de minden kérdésüket egy másik kérdéssel próbáltam meg semlegesíteni, vagy annyit válaszoltam, hogy „Nem tudom.”. Amikor csak tudtam kerültem a témát és próbáltam Catamról beszélni. Körülbelül egy óráig voltunk ott, de Matíasnak sikerül már az első percben belopnia magát Cata szívébe, majd mikor arra került a sor, hogy indulunk, ugyanis egy hosszú vásárlótúra áll előttünk nem akartak elválni egymástól. Cata egyfolytában gügyögött valamit neki Matías pedig úgy csinált mintha értené, vagy lehet, hogy néhány dolgot értett is, hisz néhány alapszót már ki tudott mondani, és válaszolt a kicsi lánynak. Nagyon jó volt látni, hogy ennyire megértik egymást s jó volt végre nevetni is egy kicsit az ő párosukon. Nehéz volt a búcsú, de a bosszú most hatalmasabb volt, így megálltam azt, hogy ne vigyem haza Catat.

(Rihanna - Shut Up And Drive)

Beültünk Matías autójába, majd a rádió bekapcsolása után, teli torokból kezdtük el az ismerős dallamokat énekelni.

-          Nos, akkor hová lesz a fuvar? Melyik plázába vagy üzletbe szeretnél menni? – a kérdés után még én magam is meglepődtem azon, hogy mennyi hely jutott hirtelen az eszembe, de végül úgy döntöttem, hogy sok helyre fogunk még ma elmenni.

-          Először is szeretnék egy méregdrága autót a régi helyett, az előző kicsit szétesett, aztán szükségem lesz még néhány ruhára. – óriás vigyor ült a számon, amin még én magam is meglepődtem, ugyani délelőtt még a férjemről és a szeretőjéről hallottam a tévében, most pedig már vásárolgatni indulok. Tehát egy óriás nagy álca volt ez az egész, de pillanatnyilag nagy megnyugvást jelentett.

-          Szóval akkor az első állomás egy autósszalon, aztán a többi jön sorba. Oké értettem. Amúgy biztos, hogy ettől jobban fogod érezni magad, mármint ettől a sok vásárolástól? – nem tudom miért aggódott Matías, mindent megvettem volna, amit most fogok, csak nem egyszerre.

-          Igen, biztos. Bármit megkaptam volna akkor is, ha itthon van Roni és nem csinál semmi marhaságot, amivel okot is ad rá. Plusz minimum fél Madridot meg tudná venni annyi pénz csücsül a kártyáján, tehát ne parázz csak menjünk és verjünk el némi pénzt abban az autószalonban. – egy Audi szalonra mutatva nevetem el magam, majd két perc múlva már a parkolóban álltunk és a szebbnél szebb csodákat bámultuk. Egy Audi R8-sal szemeztem már az első perctől fogva, de csak miután végigjártuk az egész üzletet vettem rá magam, hogy odanyújtsam a bankkártyámat az eladónak.

-          Biztos, hogy kell neked ez az autó? – Matías ismét aggódott, bár nagyon nem értettem a miértjét a dolognak.

-          Ne kezd ezt megint kérlek. Ez Roninak meg se kottyan, körülbelül ennyi pénzt kap egy meccsért, ha berúg vagy egy-két gólt, és valljuk be már nem az első meccsén van túl. Szóval ne aggódj és élvezd, hogy egy Audiban száguldozunk majd tovább. – kivettem az eladó kezéből a kulcsokat és a papírokat, majd odadobva Matías ölébe elfoglaltam a vezető ülést.

-          Itt van egyáltalán a jogsid, és ugye tudsz vezetni? – frisses szerzett barátom legújabb aggódásán csak egy mosolyra futotta, de persze a válasz sem hagytam el.

-          Először is, igen, tudok vezetni. Másodszor pedig, nem, nincs itt a jogsim, de nem én fogok fizetni, ha elkap a rendőr, hanem Roni. Az ő nevére írattattam a járgányt, és amúgy is nyugi, ő fizet majd mindent. – egy kacsintás után beindítottam az újonnan szerzett járgányt, majd beletapostam a gázba és már hasítottunk is Madrid utcáin.

(Sergio)

(Rachel ft Jesse- Hello) 

Látni, ahogy az életed értelme ájultan összeesik, fájdalmas dolog. Soha nem gondoltam volna, hogy lesz egy olyan lány, akit tiszta szívből tudok szeretni. Több barátnőm volt már, de egynél sem éreztem azt a késztetést, hogy ha szomorú, akkor megvigasztaljam, vagy megöleljem. Ami persze nem azt jelenti, hogy szívtelen vagyok, csupán nélkülük is tudtam boldogulni, ha úgy hozta az élet.

 A Barcelona játékosai közül ketten felnéznek a lelátóra, majd egy halvány bólintás után összeütik tenyerüket. Nem értem a reakciókat, de most nem is tudok ezzel foglalkozni.

Szerelmem fejét ölembe húzom, majd enyhe pofozgatással próbálom visszajuttatni hozzánk. Látni szeretném gyönyörű szemeit. Szeretném, ha úgy mosolyogna rám, amikor legelőször találkoztunk. Szeretném visszapörgetni az időt, csupán azért, hogy még egy kicsit igazán vele lehessek.

Szívem szakad a látványba, ráadásul mostanában nem is tudom azt sem mondani, hogy tiszta lelkiismerettel élem napjaimat. Hatalmas galibát okoztam becsületem miatt, de már önérzetből sem simítom el a dolgokat. Mindenkinek vannak meggondolatlan tettei, amik következménnyel járnak. Nem sok dolgot szúrtam el életemben, de azt hiszem kijelenthetem, amikor Marceloval beszéltem hülye voltam. Hatalmas idióta voltam, mert nem vallottam be gyengeségemet. Pedig megértették volna a történéseket. De fájt látnom, hogy az a lány, akinek az életemet a kezébe adtam volna, egy másik emberrel csókolózott.

Érzékeim kiélesednek, így még időben felfigyelek arra, hogy Busquets odasúg valamit Piquenek. Nem értem ezeket a katalán focistákat. Úgy gondolom, Larissa nem ártott nekik semmit, mégis őt sodorták ilyen helyzetbe. Sajnos a legtöbben önteltek, és még mindig azt hiszik, hogy övék a világ. Ilyenkor kedvem lenne ordítani és a fejemet a falba verni egyes emberek ostobasága miatt.

Az ápoló stábunk másodpercek alatt szalad felénk a hordággyal, de szerelmem még mindig nem nyitja ki szemeit. Rápillantva bokájára kiráz a hideg. A szivárvány összes színe megtalálható apró lábfején, még a dagadástól nem lehet kivenni az ott található csontot sem. Bosszankodva engedem át Robertonak a helyet, majd a pálya szélére sétálva szóra bírom Mourinhot.

-          Nem igaz mester, hogy szándékos volt, mégsem ért lapot. –még csak pár perce történt a balesetnek titulált közbelépés, mégis idegtépő óráknak tűnik a várakozás.

-          Még mindig szereted, igaz? –nem tudom, hogy ez a kérdés az adott témához miképp fűződik, de egy hatalmas bólintással felelek rá. – Ugye tudod, hogy tisztára kell mosnod a nevét…- mogorva tekintetében egy kis aggodalmat és együttérzést is felfedezek, mire a bűntudatom erősödni kezd.

-          Természetesen, tisztában vagyok a következményekkel is. –agyam zakatol, próbál valami köztes megoldást kitalálni. –Honnan tudta?

-          Ismerlek már titeket, mint a tenyeremet. Nem hazudsz könnyen, szerencséd, hogy nem beszéltél Larival. –szavaira már nem tudok figyelni. Csapattársak hada állja körbe törékeny testét, ezzel is takarva a kíváncsi tekintetek elől. Pillái megrezdülnek, majd azonnal rám tekint, mire Marcelo idegbeteg módjára rángat el a közeléből. Ott akarok lenni mellette, hiszen tudom mit jelent neki most ez a sérülés.

-          Lari… - mondatait nem hallom, egyedül a névre figyelek fel. Az angol lány tekintete fogva tart. Annyira hiányzik. Beszélnem kell vele, de nem akarom, hogy ennél jobban is összetörje a szívemet. Lehet túl kéne lépnem rajta? –Figyelsz egyáltalán rám, te barom?! –hangjából kicsit visszavesz, ugyanis többen felkapják fejüket. –Valami nem tetszik nekem ebben a meccsben. Nem szabad visszaengednünk a pályára, mert ha szóba jön, favágó módszert alkalmaz egy-két védőjük.

-          Most komolyan mondod, hogy pont a híres, önfejű, makacs Larissa Morrisont tartsam pályán kívül?! –még a feltételezés is röhejesen hangzik, de várom néger barátom bővebb kifejtését.

-          Muszáj! Mikor Pique rotált, pár játékos feltűnően felnézett a vendégpáholyba. Szervezkednek a hátunk mögött, de érdekes módon a bíró valahogy sosincs jó helyen. Meg fogom említeni neki még egyszer Tessat, hátha most megváltoztatja a döntését, és elmegy a kórházba. Ott úgy sem találja már meg.–átgondolva a dolgokat, igaza van teljes mértékben. Meghallva utolsó mondatát, szívem kihagy egy ütemet. Fantasztikus. Hamarabb fog kiderülni az én kavarásom, mint ahogy azt szeretném. Zaklatott tekintetemet a földre szegezem, majd bólintásom után magára hagyom Marcelot, és feleségem mellé térdelve, megpróbálom rávenni a lehetetlenre. Szép nézésemet szavaim követnék, de ahelyett, hogy meghallgatna, arrébb lök, és intve Fabregasnak, kiugrál a pálya szélére. „Hogy ezen én miért nem lepődök meg úgy igazán?!” Az ápolók fej rázva sétálnak le a pályáról, közben a bíró is lefújja a meccset, úgy tűnik mindenki elérte a célját. Barátaim eltűnnek a hosszú folyosón, így észbe kapva azonnal az orvosi felé rohanok. Lari sápadt arccal ül a helyiségben elhelyezett ágyon, majd felém kapva tekintetét, szomorúságot látok megcsillanni szemeiben. El kell mondanom neki, hogy mit tettem ellene. Meg kell tudnia, hogy a testvérével mi történt, még akkor is, ha örök életre meggyűlöl…

(Larissa)

Megcsókolva férjemet, egyetlen mondat zakatol az agyamban. „Mindennek vége.” Rájönni arra, hogy milyen alattomos dolog is a félelem, borzasztó. Soha nem voltam az a törékeny lány, mindig harcolnom kellett erkölcsiességemért, és jövőmért. Sajnos hiába voltam megáldva egy edző apával, nem pottyant minden az ölembe. Többször futottam órákat, és hiába voltak rosszullétek a tréningek után, nem állhattam meg egy percre sem, hiszen ilyenkor megkaptam, hogy „Semmi baj, te lány vagy, pedig már majdnem elfelejtettem ezt az aprónak nem mondható tényezőt. Ha nem bírod az ütemet, add fel.” Apám szavaira tisztán emlékszem. Szerettem őt, és úgy érzem ezzel ő sem volt másképp, de ha az edzésemről volt szó, kegyetlenné vált. Többször rúgott belém egy-két mondatával, és amikor látta, hogy már minden izmom ég, akkor sem hagyta abba kínzásomat. Ezekkel a tettekkel, kijelentésekkel hatalmas löketet adott nekem. Ezért vagyok most a Real Madridnál, és ezért küzd már lassan egy éve értem Ferguson is. Ha a fiúknak kiszabtak öt kört, nekem tízet kellett futnom. De legalább így elmondhatom, hogy önerővel kerültem be a jó csapatokba, és nem csak apám közreműködésével. Annyira hiányzik. Hiába kaptam tőle tömérdek fájdalmat, most mégis visszasírom Arsenalos éveimet. Lehet, ha ott lettem volna, mindez nem történik meg. Nem bántom meg azt az embert, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretek, sőt nem is kerültem volna vele ilyen közeli kapcsolatba. De átgondolva a helyzetemet, mégsem bántam meg egy percet sem új életemből.

Csókomba az összes érzésemet belesűrítem. Be kell vallanom magamnak, már nagyon hiányzott Sergio. Az érintései, kedvessége, szenvedélye… mindene. Csókunk lassú, férjem puhatolózva ad apró puszikat ajkaimra. Megérzéseim szerint nem tudja, mikor jön egy hangulatváltozás, amivel melegebb éghajlatra küldöm.

A meccs már javában zajlik, ebben a percben viszont önző módon nem tudok foglalkozni a csapattal. Bokám lüktetése megszakítja idillikus állapotunkat, ugyanis hangos sikítással szorítok rá említett testrészemre. A lábamon lévő vágásból hosszú, vastag csíkban folyik vérem, úgy tűnik ennyit bírt a szakszerű ragasztás. Morogva kapom le felsőmet, majd nemrég beszerzett szürke pólómat felvéve, mosolyogva bontom ki hajamat. Ramos még mindig előttem térdel, mire végigsimítva az arcán, egyetlen szóval jellemzem az elmúlt perceket.

-          Szeretlek. –lelkemről mázsás súly szakad le, idejét sem tudom már, hogy mikor mondtam utoljára őrült spanyolomnak el az érzéseimet. Hatalmas sóhajtása megrémít, bűntudattal teli tekintetét köztem és a padló között jártatja.
(Linkin Park - In Between [magyar] )

-          El kell mondanom valamit. –nem tudok elég oxigént szervezetembe juttatni, ezért légzésem kapkodó lesz. „Nem akarom hallani, hogy megváltozott az irántam érzett szerelme. Nem készültem fel rá. Nem veszíthetem el ilyen hamar.” Nemleges fejrázásom következtében arcomat kezei közé fogja, majd mélyen szemembe néz. –Én is szeretlek. –szívem hatalmas dobbanással jelzi, hogy megelégedett a válasszal. Közelebb hajolva hozzá, nyakába borulok.

-          Miért érzem azt, hogy most jön a de…?! –szavaimat halkan suttogom, de úgy tűnik most is igazam van.

-          Mert már ismersz. Először is bocsánatot szeretnék kérni azért, amit mondani fogok neked. Marcelo említette neked, de szerintem a sokktól igazán nem tudtad felfogni a mondatait. Tessanak balesete volt, és nekem kellett volna téged értesíteni, ugyanis ki volt kapcsolva a telefonod. Elmentem a stadionba, de te éppen azzal a brazil idiótával csókolóztál. Így beadtam mindenkinek… - minden erőmet összeszedve lendítem a kezem, hogy egy pofonnal jutalmazzam tettét. Leszegett fejjel tűri, ahogy arrébb lököm, majd még egy ütést sújtva arcára, összecsuklik lábam, de még időben megkapaszkodom az ajtófélfában. „Ezért haragszik rám Marcelo! Ezért néznek rám a játékosok úgy, mint a véres ingre. Minden Sergio miatt történt. Minden!” Gondolataimba mélyedve fogalmazom a jobbnál jobb szöveget, de úgy érzem, most semmi sem felel meg számomra. Nem érdemli meg, hogy kedves legyek vele, ugyanakkor azt sem, hogy minden rossz döntésemet az ő nyakába varrjam.

-          Köszönöm szépen. Ennyit ér neked a család? A szerelem? Tudod jól, hogy mindig is a családom volt az első az életemben, és természetesen a barátaim. Erre te képes voltál ezt megtenni velem?! Gyáva vagy. Mi történt veled Sergio? Miért lettél ilyen?! –zokogásom feltörni készül, de mély levegőt véve megpróbálom elodázni kiborulásomat.

-          Hogy én miért lettem ilyen? Lari, tükörbe néztél te egyáltalán mostanában? Megváltoztál. Nem tudom az okokat, de soha nem lettél volna arra képes, hogy megcsalj… –szóval innen fúj a szél…

-          Megcsaltalak? Nem emlékszem, hogy bárkivel is lefeküdtem volna. Arra a csókra gondolsz, amit a stadionban láttál? Beleképzeltél egy-két dolgot. Neymar olyan, mintha az öcsém lenne! Amúgy sem vakságot fogadtam. Mit vársz még tőlem? Sok olyan dolog történt velem, amiről fogalmad sincs. Tudod te mit jelent most ez a sérülés? Az egyetlen mentsváram, ahova menekülhettem, az a pálya volt. És most? Mindenki fúj rám, mert egy idióta voltál. –hangom elcsuklik, de megemberelve magam, ismét lendítem a kezem és megpróbálom megütni, de már ő sem tűri ordításomat és tettlegességemet.

-          Valóban nem tudok rólad sok mindent, hiszen annyit mesélsz magadról mostanában. Igaz?! – szarkasztikus hangját meghallva, érdeklődve veszem fel vele a szemkontaktust. Megfogva csuklómat, neki lök a falnak, majd szemei feltérképezik testemet. Végigsimít combomon, ezáltal a nadrágot is feljebb tolja lábaimon, mire akarva akaratlanul kiráz a hideg. Kezei követik testem vonalát, hogy nyakamnál megpihenve, erőszakosan tarthassa a megfelelő irányba arcomat. Szememben megtalálható gyűlölet és szerelem keveréke, nem tudja érzéseimet hova tenni. Várom, hogy megcsókoljon, ehelyett inkább hátralép, majd figyeli reakciómat. „Azt akarja, hogy én lépjek.”

(Linkin Park - From The Inside [magyar] )

Felkapva telefonomat a padról, felemelt fejjel botorkálok ki az öltözőből. Erőből becsapom magam után az ajtót, majd zokogva indulok el afelé a hely felé, ahol talán megtalálhatom húgomat. Bokámból kiinduló nyilalló fájdalom nem nyugtat meg, muszáj, leszek kivizsgáltatni magamat. Ez már nem játék. Igazából most jött el az a pillanat, amikor új életet kell kezdenem. Sport nélkül kell élnem mindennapjaimat, és muszáj türtőztetnem érzelmeimet is, hiszen kirohanásaimból nem sül ki semmi jó. Előre hallom az orvosok szavait, miszerint karrieremnek lőttek. Már látom a fotósokat, és az újságírókat, akik életem hatalmas törését cikkezik. El kell innen mennem.

Telefonomat kezembe véve, egy SMS-t kezdek pötyögni apró készülékemen.
„Sajnálom azt a fájdalmat, amit az utóbbi időben okoztam neked. Te voltál az egyetlen férfi az életemben, akit jobban szerettem még a focinál is. Tovább kell lépned, mert nem érdemellek meg téged. Nem szenvedhetsz többé miattam. Kérlek, kérj a többiektől is bocsánatot a nevemben, a hazugságod pedig maradjon kettőnk közt. Úgy érzem könnyebb az elválás, ha tudom, hogy gyűlölettel telve gondolnak nevemre. L.”

Gondolataimba mélyedve megpróbálom megkeresni azoknak az orvosoknak a nevét, akik szánalom és sajnálat nélkül közlik velem a kemény, valós diagnózist…

Chapter 13.

Sziasztok!:)
Rövid időn belül meg is hoztuk az új fejezetet. Reméljük tetszeni fog, és néhány kritikával megajándékoztok minket.:) Jó olvasást!

(Tessa)

(Asking Alexandria - Someone, Somewhere)

Hihetetlenül fájt végignézni azokat a képsorokat, amik Ronit és Irinát ábrázolták egy hotel előtt. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy mindez pont velem történik meg, ugyanis nem elég, hogy elhagy még meg is csal. Hogy tudott azzal a tudattal annak a ribancnak a szemébe nézni, hogy én a felesége itthon várom, arról nem is beszélve, hogy a Cata is itt van még neki. A számomra fájó képsorok után csak lefagyva ültem az ágy szélén és még mindig nem hittem el, hogy Roni ezt csinálta velem. A kezdeti sokkot felváltotta egy mélyről jövő zokogás, majd hátra dőlve folytattam a megkezdett sírást. Pár perccel miután vége lett a műsornak hallottam, hogy valaki közeledik az ajtó felé és már tökéletesen el is terveztem, hogyha Roni lépne be azon az ajtón, akkor mit tennék vele. Igen kezdeném egy-két jó nagy pofonnal, de csak úgy üdvözlés szinten, majd a következőket azért kapná, mert elhagyott, majd a végszót az exével történt dolgok miatt kapná. De az ajtón nem a férjem lépett be, hanem Matías.

-          Tessa, te... miért nem szóltál, hogy felkeltél? – kérdése közben közelebb jött, majd a távirányítót megfogva kikapcsolta a készüléket.

-          És te, miért nem szóltál, hogy a férjem megcsal? Szerintem nagyon is kvittek vagyunk annyi bökkenővel, hogy az én problémám kicsit súlyosabb. Ha elmondtad volna... – kérdésemet kiabálva osztom meg vele, majd felállva az ágyról letöröltem az arcomon éppen végigfutó könnycseppeket, viszont mikor folytattam volna az elkezdett mondatomat félbeszakított.

-                     Ha elmondtam volna, vagy meglátod az újságban, mégis mivel lett volna jobb? Próbáltam húzni a dolgot, ugyanis nem tudtam, hogy hogy mondjam el, hogy-hogy kerüljem el ezt a kirohanást. – igaz, hogy egy napja ismerem Matíast, de nem hittem volna, hogy bármi is képes azt a kedves énjét megváltoztatni.

-                     Rosszabb, ha húzod a dolgokat. Több időm lett volna feldolgozni, hogy mit fogok látni a tévébe. Egyszerűen fájt azt látni, hogy egymásba kapaszkodva sétálnak afelé, a rohadt hotel felé, ahelyett, hogy itthon lenne mellettem, bár nem tudom, hogy ezek után még, hogy tudom szeretni őt, hisz elhagyott megcsalt és ki tudja miket művel, vagy éppen művelt még a hátam mögött. – néhány levegővétel után célirányosan indultam el az éjjeliszekrényen lévő telefonomért, majd kikeresve Roni számát benyomom a hívó gombot. Nem tudtam, hogy felveszi-e majd, vagy kinyomja, vagy csak egyszerűen hagyja üzenetrögzítőig menni a kicsörgést. Nála ezt sosem lehetett tudni. Már vagy tízszer kicsörgött, ami azt jelentette, hogy nemsokára bekapcsol az üzenetrögzítő, én pedig teljesen fel voltam rá készülve, hogy kieresszem azt, ami jelen pillanatban a szívemet nyomja, majd a sípszó után nekikezdek mondandómnak. – Na, ide figyelj te szemétláda, most nagyon nem fogom megválogatni a szavaimat azok után, hogy ezt az egészet meg merted tenni velem. Azt, hogy elmentél még meg is tudtam volna bocsájtani, hisz betudtam volna annak, hogy a nagy Cristiano Ronaldo nem tudja feldolgozni a meg nem született gyereke halálát. Ez tudom, hogy nagyon csúnya volt, de tudod, hogy igazam van. Aztán szükségem lett volna rád, ugyanis ha nem mondták volna, akkor közlöm veled, hogy autóbalesetem volt, és igen én voltam a hibás, de könyörgöm nekem is elég nagy büntetés, hogy miattam, vagyis a karambol miatt vesztettük el a babát, de neked sikerült még egy lapáttal is rátenni, hogy még jobban fájjon nekem. Gratulálok. Természetesen van még mit mondanom, mivel nem elég, hogy Amerikába mentél, még összeszűröd a levet az exeddel. Komolyan mondom, hogy az idióták koronázatlan királya vagy, mert ha már megcsaltál lehetett volna annyi eszed, hogy mindezt mindenki háta mögött csináld. Tehát ezek után ne várd azt, hogy majd megbocsájtsak neked, és arról is letehetsz, hogy Catat látod még valaha az életben. Remélem elég világos voltam, ugyanis ebből a Ronaldo féle fájdalomból, nem kérek többet. – kinyomva a telefont egyszerűen mintha megkönnyebbültem volna, hogy mindezt rákiabálhattam, és nem engem emésztett. Matías meglepődött arca miatt egy mosolyt kanyarintottam a számra, majd letörölve arcomról az ismét leguruló könnycseppeket, a fürdő felé vettem az irányt.

('Radio Protector')

Beszállva a zuhanykabinba a forró víz párájával töltöm meg a helységet. Már nem is tudom mióta nem tudtam beállni a zuhany alá és csak engedni magamra a vizet és csak lazítani. El kell, hogy felejtsem mindazt, ami velem történik és tovább kell lépnem, mert ha nem teszem meg tuti, hogy be fogok dilizni. Első lépésben meglátogatom a kislányom, majd beiktatok egy bevásárlást. Muszáj csinálnom valamit, hogy ne dilizzek be, így a legjobb az, ha lekötöm a figyelmem és elfojtom mindazt, amit érzek. Körülbelül egy óráig folyattam magamra a vizet mire kitaláltam, hogy mit is kezdjem magammal, majd elkezdve a tervet befejeztem a már sokáig elhúzódó zuhanyzást. Felvéve a köntösömet egy gőzfelhő kíséretében léptem ki a fürdőből, majd meglátva a még mindig a szobában tartózkodó Matíast és közöltem vele a terveimet.

-          Kezdetnek elmegyek, meglátogatom a lányom, majd egy nagyszabású „vásároljuk le az összes pénzt a férjecském kártyájáról” címszavú vásárlásra gondoltam, és meg akartam kérdezni, hogy lenne- e kedved elkísérni? Persze nem kötelező, de egyedül valószínűleg nem bírnék még el a tömérdek újságíróval és lesifotóssal. Valószínű most mind rám vadászik, hogy tudtam-e a férjem félrelépéséről. Hát nagyon nem tudtam és nagyon nincs szükségem ezekre. Tehát számíthatok rád, hogy elkísérsz? – utolsó mondataimat már a gardróbból kiabáltam kifelé, majd kihozva egy farmert és egy pólót, vártam a válaszát.

-          Persze, hogy elkísérlek, az a dolgom, hogy úgymond vigyázzak rád. Mikor szeretnél indulni? – felállva már az ajtó felé készülődött, mikor eszébe jutott, hogy semmilyen információt, nem adtam meg neki, arról, hogy mikor is szeretnék indulni.

-          Körülbelül tíz perc és rendbe szedem magam és már indulhatunk is, ha neked is megfelel. – mosolyogva fordultam felé, de már nem bírtam sokáig ezt az úgymond állarcot viselni, ugyanis belül nagyon fájt ez az egész helyzet.

-          Te vagy az, aki még mindig csak egy köntösbe van, ha nem tűnt fel én már teljesen kész vagyok. – válaszát már az ajtón kívülről adta, majd magamra hagyott, hogy én is fel tudjak öltözni.

Körülbelül öt perccel léphettem túl a megígért elkészülési időmet, majd elindultam lefelé. Matías már a nappaliban bámulta a kikapcsolt tévét, amin csak nevetni tudtam, majd egy nagy levegővétel után elindultunk a kislányomhoz. Féltem kilépni az ajtón, mert ki tudja, hogy hány fotós vár arra, hogy lencsevégre kapja a hoppon maradt Tessat. Mindezek fényében egy napszemüveggel takartam el az arcom, majd Matíast előre engedve biztosítottam magamnak egy kis védelmet. Nem akartam tudni, hogy mi vár rám odakint, de amint a mondás tartja: egyszer mindent el kell kezdeni...

(Larissa)

(Beyonce - If I Were A Boy [magyar])

Csapattársaim mellettem állnak, többen idegesen mászkálnak ide-oda. A közönség most szokatlanul csendben van, még Mourinho a pálya széléről figyeli a történéseket. Körülbelül négy percig lehettem eszméletlen. Úgy tűnik most jött el az a pillanat, hogy az élet megtorolja rossz döntéseimet. De tényleg ilyen mértékben kell tönkretenni? Tényleg ezt érdemelném?

Annyi kérdés van bennem, annyi mindent el akarok mondani a világnak, de a szavakat valahogy nem tudom megformálni. Marcelo idegesen hívja félre Ramost, szemében viszont egy kis sajnálatot sem vélek felfedezni. De miket beszélek én? Nem akarom, hogy bárki is sajnáljon! Lábamat sínbe rakják, jobban megnézve tényleg nem nyújt derítő látványt az engem figyelő embereknek. Hatalmas mérete megrémít, színe és a rajta található véraláfutás ijesztő kontrasztot ad sápadtságomnak. Arrébb lökve a körülöttem munkálkodó embereket, intek Cescynek, majd megkapaszkodva benne, jobb lábon leugrálok a pályáról. Az egész stadion állva tapsol, viszont szívemnek talán az esik a legjobban, hogy csapattársaim is ezt a tevékenységet végzik. Hatalmas elismerés számomra, még ha ilyen módon is kellett kivívnom.

Ilyenkor annyira szeretnék férfi lenni. Nekik minden könnyű. Egyszerű bekerülni egy csapatba, ha kellő tudással rendelkeznek, ráadásul nekik nem kell semmivel sem törődniük. Valahogy így vannak összerakva. Szédíthetik a lányokat, és egy rossz szó sem éri őket. Szórakozhatnak kedvükre, nem szólja meg őket senki. Azt hiszem, ha férfinek születtem volna, sokkal egyszerűbb életet élnék.

Lelépve a pályáról meghallom a sípszót, mire Fabre karjaiba kapva egészen az orvosi szobáig araszol velem.

-          Sajnálom, hogy ez történt veled. Sajnálom az elvesztegetett időt, és sajnálom, hogy nem volt bennem annyi erő, hogy legalább egyszer is felhívjalak. Pedig mindig követtelek, figyeltem az újságokat. Tényleg sajnálom. –egy férfit sírni látni nem szégyen. Viszont ez szívembe markol, így vállához rejtve arcomat, zokogni kezdek. Legvadabb rémálmomban sem gondoltam volna, hogy talán egyszer így fog véget érni a karrierem. És én még attól rettegtem, hogy ha szülök egy babát, akkor a terhesség végzetes lesz számomra.

-          Félek. –egy szó, mégis lelkiállapotomat ez tükrözi a legjobban. Karjait szorosabban fonja át rajtam. Igazából szerintem soha nem hallotta még ezt a szót tőlem. Nem szerepelt a szótáramban eddig a pillanatig.

-          Nem lesz semmi baj. –hangja kicsit elcsuklik, ezzel is bebizonyítja azt, hogy nyugtatni akar, de valójában ő sem gondolja ezt így. Lerakva az ágyra megáll a fal mellett, majd férjemet és Mourinhot beengedve az ajtón, lehajtott fejjel csúszik le a földre.

-          Ez a sérülés régebb óta megvan. Miért nem ment orvoshoz? –a szobában tartózkodó emberek szúrós szemmel méregetnek.

-          Nem volt kedvem. Egyébként nem fáj most sem. –mosolyogva jelentem ki szerintem életem legnagyobb hazugságát. De nem hagyhatom a csapatot kiegyenlített mérkőzésen elbukni. Nem veszíthetünk. Ma nem. –Vissza akarok menni a pályára. Mindjárt letelik a félidő!

-          Arról ne is álmodj Larissa. Te már csak a kórházba mehetsz innen! –Pufi kócos és izzadt feje jelenik meg az ajtóban, majd amikor meghallja az utolsó mondatot, eltorzult arccal lép be közénk.

-          Éppen ideje lenne oda menned. De mint tudjuk, téged nem érdekel, hogy a húgod elvetélt, és kis híján ottmaradt egy autóbalesetben. –szavai hatására levegőm benn akad, majd a sajnálkozó Ramos felé pillantok.

-          Miről beszélsz? –zavaros tekintetemnek hála, Marcelo kissé elszégyelli magát. Meghallva a figyelmeztetést, miszerint pár perc múlva kezdődik a második félidő, leszedem lábamról a rögzítést, majd elindulok a folyosó felé.

-          Remélem, tudja, hogy ha most ilyen lábbal kimegy, és összerúgatja magát, búcsút mondhat karrierjének. –az érzések felemésztik bensőmet, de nem fogok senkit cserbenhagyni. Moura pillantva ádáz tekintettel nézek szemeibe, majd tekintetemet az orvosra irányítva, határozott bólintással felelek kérdésére.

-          Természetesen. De legalább így elmondhatom, hogy mindent megtettem a csapatomért. –bal lábamra helyezve a testsúlyomat, hangos szisszenéssel jutalmazom cselekedetemet. Cescy utánam kap, mire inkább lecsúszok a fal tövében.

-          Nem fogom kockáztatni a testi épségedet. Felküldöm Higuaint, te pedig elmész a kórházba. –látja szemeimben, hogy ellenkezni akarok, így egy apró mozdulattal azonnal csendre int. –Most! –amit most készülök tenni, valószínűleg sok embernél kiüti a biztosítékot.

(Miley Cyrus - Don't wanna be torn [magyar])

Felemelt fejjel ugrálok el a pályáig, majd hatalmas levegőt véve felbicegek a kezdő pozíciómra. Egyedül én vagyok a területemen, a többiek rosszalló fejcsóválással követnek. A közönség hangja összefüggő masszaként élteti nevemet, de amit tenni fogok, azt nem mártírkodás miatt teszem, hanem azért, mert segíteni akarok a csapatomnak. A fájdalom lassan felemészti testemet, bár egy szavam sincs senkihez. Busquets elsétál mellettem, majd erőből bal bokámba rúg. Szitkozódva kapok utána, de esésemet semmi nem állítja meg. Kezd abból elegem lenni, hogy mindig én kerülök a földre. A pályán található társaim felhördülnek, de Ramosnál szakad el az a bizonyos cérna. Barátom után nyúlva hatalmas ütéssel jutalmazza tettét, még a bíró éppen a piros lapot kapja elő zsebéből. A segédek felemelik a csere táblát, majd immáron hivatalosan is bejelentik, hogy az újonnan érkező Higu veszi át a helyemet. Csalódottan ugrálok le fél lábbal a pályáról, és egy kicsit sem nyugtat, hogy az én hülyeségem miatt, emberhátrányba kerültünk egy teljes félidőre. Férjem engedelmesen követ, végezetül pedig felkap az ölébe, és hősiesen levisz az öltözőbe. Mou még egy pillanatra megállít, majd közli vele, hogy el kell juttatnia egy kivizsgálásra, mert egyáltalán nem bíztató bokám látványa.

-          Nem érdekel, mit fogsz a fejemhez vágni. –kicsit elgondolkozik előbbi kijelentésén, aztán gyorsan korrigálja mondatait. –Szóban természetesen. El foglak vinni egy orvoshoz, ha tetszik, ha nem! –felszólítását mezlevétele követi, viszont észrevéve passzivitásomat, leguggol elém. –Tudom, hogy nem akarsz látni, de meg kell tennem. Makacsságod miatt nem fogsz sehova sem menni, és még ha most meg is utálsz, akkor is megnézetjük a lábadat.

-          Sergio… én… - szavaimat egy ismeretlen, mégis ismerős hang szakítja félbe.

-          Laris, nagyon csúnya belépőt kaptál. –arcán a kárörvendő vigyor, még ha alig láthatóan is, de megtalálható. Férjem izmai megfeszülnek, majd gyűlölködve méregeti a férfit.

-          Ki vagy te? –kérdésem halk hangon teszem fel, de tudom rá a választ. Ő a zaklatóm.

-          Elnézést, elég udvariatlan voltam. A nevem Daniel. –mosolyogva mutatkozik be, majd újra szólásra nyitja száját. –Azt hiszem a bátyámat, Davidet közelebbről is megismerhetted már, természetesen mielőtt megöletted. –a név hallatán levegőm benn akad, szívem pedig eszeveszett tempót kezd el diktálni.

-          Mit akarsz tőle?! –Sergio figyelmeztető hanggal és ökölbeszorított kézzel indul el új ismerősöm felé, de ő csak feltartott kézzel kezd el hátrálni.

-          Ugyan én semmit. Azt a kérdést tedd fel, hogy ő mit akar tőlem. –Ramos érdeklődő tekintettel fordul felém. Kiáltani akarok, segítséget szeretnék kérni, de érdekes módon semmi szükségem nincs rá, ugyanis Daniel, mintha elvégezte volna feladatát, kisétál az öltöző ajtaján.

-          Mi történik veled? –Ramos megfogva térdeimet, felveszi velem a szemkontaktust.

-          Nem szeretnék erről beszélni! –fejemet elfordítom, de ha valamit meg akar tudni tőlem, tudja rá a megoldást, hogyan szedje ki belőlem a szavakat. Államat megfogva magabiztosan fordítja jó irányba arcomat. Hatalmas barna szemeit ajkaim és szemeim között jártatja, majd engedve a csábításnak megszüntetem a köztünk keletkezett távolságot.

Chapter 12.

Sziasztok!

Nagyon sajnáljuk, hogy majdnem egy hét késéssel hoztuk az új fejezetet, de tekintve arra, hogy rengeteg dolgozat áll a hátunk mögött, úgy gondoltuk ideje felrakni.:) Reméljük tetszeni fog, és egy-két kritikának most is örülnénk!:) Jó olvasást!

(Tessa)

(Tom Morello: The Nightwatchman - Alone Without You)

Kisoromban mindig arról álmodtam, hogy majd egyszer lesz egy töklétes családom, viszont az elképzeléseimben nem pontosan egy ilyen férj jelent meg, aki egy nagyobb családi megpróbáltatás miatt gyáván elmenekül és itt hagy majdnem teljesen egyedül. A tökéletes férfi azonban álmomban még mindig létezett és én még mindig vártam, hogy valósággá váljon.  Vártam még akkor is, ha tudtam, hogy ez csak egy elképzelés, egy álom. Most is abban reménykedtem, hogyha kinyitom a szemem tovább élhetek egy elképzelt tündérmesében, és nem kell a kórházi fehér plafont bámulnom egész nap. Ezek után félve nyitottam ki az egyik szemem, hogy meglessem, hogy hol is vagyok, majd meglátva a biztonságot nyújtó saját hálószobát egy kicsit megkönnyebbültem, bár azt sehogy sem tudtam megfejteni, hogy hogyan is jutottam fel, mikor az utolsó emlékem, hogy a nappali közepén összezuhanok és eszméletemet vesztem, viszont akkor hallottam Marcelot meg egy ismeretlent, akinek nem tudtam beazonosítani a hangját. Tehát az első tippem, hogy a brazil varázsolt be az ágyba. „De ki volt az az ismeretlen?”  Nem hittem, hogy kérdésemre ilyen gyorsan választ fogok kapni, de az ajtóm nyitódott és egy ismeretlen lépett be rajta, egy magas, szőke hajú, kék szemű srác.

-          Hola! Reméltem, hogy már felkeltél. Kicsit sokáig aludtál és már kezdtem megijedni. – az ismeretlen egyre közelebb jött az ágyam felé én pedig egyre hátráltam, hiszen még azt sem tudtam ki ő.

-          Ne haragudj, de honnan ismerlek, és hogy kerülsz te ide, és hol van Marcelo? – kérdéseim áradatán csak jót nevetett, majd a közeli asztaltól egy széket hozva leült az ágyam mellé.

-          Igazából mi még nem ismerjük egymást. Matías Velásquez vagyok, és a férjed...

-          Nem, nem valamit félreérthettél, Marcelo csak egy jó barátom. – kicsit furcsálltam, hogy azt hitte, hogy a brazil és én együtt vagyunk, ugyanis egy időszakban minden újságcímlapján ott virítottunk Ronival együtt.

-          Én nem Marcelora gondoltam, hanem Cristiano Ronaldora. – a férjem nevét lassan ejtette ki, hogy megbizonyosodjon róla, hogy jó helyen kapizsgál-e, majd folytatta. -  Ő mondta, az-az kérte meg Marcelot valamikor, hogy bármilyen kérésed van, azt próbálja meg teljesíteni, amennyire csak lehetséges. Tehát te haza akartál jönni, és jöttem én, hogy felügyeljelek. Amúgy a barátod edzésen van, és azért nincs most itt. – miután befejezte várta a reakciómat, viszont én még mindig csak az elején elmondottakat pörgettem át az agyamban újra és újra.

-          Tehát akkor röviden összegezve kaptam egy bébiszittert, nagyon aranyos. – kijelentésem után Matías hangos nevetésben tört ki, majd kijavította szerinte helytelen mondatomat.

-          Én inkább 24 órás felügyeletnek hívnám, a bébiszitter már szerintem nem illik ide. Te, viszont még be sem mutatkoztál. – mondatain jót nevettem, ami valljuk be már egy ideje nem sikerült.

-          Mit szeretnél tudni? Tessa Swallow vagyok, van egy férjem, aki fogalmam sincs, hogy hol van, és van egy kislányom, akit a baleset miatt rábíztam a nagyszülőkre, így már pár napja nem is láttam őt, mint ahogy a családom másik tagját sem. Amúgy te valahonnan ismerted Ronit, mármint nem tudod, hogy hol van most, vagy hogy mit csinál? – nem akartam tolakodó lenni, de a kérdések valahogy akarva akaratlanul is kicsúsztak a számon, és nagy figyelemmel kísértem végig Matías minden arcmozdulatát, hogy nehogy eltitkoljon előlem valamit, hisz tudnom kell, hogy hol van a gyerekem apja.

-          Ami azt illeti nem ismertem őt személyesen, én csak egy egyszerű ápoló orvos féle vagyok, akit kiküldtek melléd, tehát nem tudok semmit róla, sajnálom. – kis szünetet tartva figyelt, hogy mennyire érint rosszul, hogy ő sem tud semmit, majd figyelemelterelés céljából másra terelte a témát. – Ami azt illeti, enned kéne valamit. Szóval remélem, hogy szereted a diétás kajákat, jelenesetben a sós tört krumplit? – Nem volt kedvem semmi sem csinálni, és még csak nem is voltam éhes, így passzoltam a visszautasíthatatlan ajánlatot.

-          Ami azt illeti, most nem kívánok semmit. –tekintetemmel az arcát kerestem, majd láttam, hogy beszédre áll a szája, így inkább én szólaltam meg előbb. – De eszek pár falatot. – egy apró mosolyt erőltettem a számra majd elkezdtem kimászni az ágyból, és mivel hadilábon álltam az energiával Matíasba kapaszkodva mentem le a lépcsőn egészen a konyháig. Az étkezőasztalhoz leülve az asztal másik sarkán megláttam az újságokat és egyből elkezdem azon agyalni, hogy milyen cikkek is jelentek meg benne, amíg én a kórházban voltam. – Idehoznád az újságokat, hogy megnézzem miről maradtam le pár nap alatt? – a sajtókupacra bökve fordultam hozzá, amire szóbeli válasz nem érkezett, csak letett elém egy tányér diétás kaját.

-          Nincs benne semmi. Meghaltak, összetörték, megnyerték, elvesztették, semmi használható nincs benne, ami érdekelhetne. – ezzel odament és az összes újságot a kukába sodorta.

-          Honnan tudod, hogy engem mi érdekel? Lehet, hogy meg akartam nézni a „megnyerték, elvesztették” részt. Na, mindegy vicceltem csak a bulvárhíreket akartam megnézni benne, hátha ráakadok egy Ronis cikkre. – nagylevegő után ettem pár falatot, de már körülbelül az első falttal úgy éreztem, hogy teljesen jól laktam. Miután végeztem visszamentem, az-az visszamentünk szobába, és következett az óvodából jól ismert délutáni alvás. Tényleg úgy éreztem magam, mint egy óvodába. Vigyáznak rám, etetnek és kísérgetnek mindenhová.

(Are You Happy Now-Megan and Liz)

Miután letettem a fejem úgy nyomott el az álom, hogy még én magam is meglepődtem rajta, és ahhoz képest, hogy nem akartam aludni vagy 3-4 órát ismét lenyomtam, bár azt nem tudom, miért voltam még mindig olyan álmos, hogy ismét ágyba kényszerültem. Viszont visszagondolva Matías adott valami érdekes ízű italt, tehát biztos, hogy ő kevert bele valamit az italomba. Ma már sokadszor felkelve jobban éreztem már magam, és eléggé élettel telinek éreztem magam. A helyettes óvó bácsi nem volt a szobában így rávettem magam a távirányítóra, hogy ha nem is az újságokból, a tévéből megtudjam a bulvárhíreket. Kezembe véve a távkapcsolót a leghíresebb spanyol adóra kapcsoltam, amin éppen valami flancos celebes adásment és néhány képkocka után megláttam a férjem arcát a képernyőn. Úgy pattantam ki az ágyból, mint az ágyúgolyó, majd először csak Ronit néztem, amit egy hotel előtt sétál, végül pedig elolvastam a szívembe tőrt döfő főcímet: „EX-BARÁTNŐJÉVEL CSALJA MEG FELESÉGÉT CRISTIANO RONALDO!”

(Larissa)

(Ron Pope - A drop in the Ocean)

Sok dolgot ronthattam el az utóbbi időben, de semmi olyan nem ugrik be, ami miatt ennyire meggyűlölhetett legjobb barátom. Igazából egyetlen dolog tűnt fel, mégpedig az, hogy Ronaldot nem látom sehol sem. Az is lehet, hogy Tessaval tölti szabad perceit, csak azt nem értem, hogy Mourinho miért hagyja ki éppen a Barcelona elleni keretből.

Kétségek sokasága csillan meg a szememben, mire meglátva a gyepmestereket, hatalmas sóhajtással állok fel a szurkolóknak fenntartott ülésekről, majd órámra pillantva tudatosul bennem, hogy egy óra, és meccs. Fogalmam sincs, miképp telt el ilyen hamar az idő. Talán a sok agyalás nem tesz jót ilyenkor az érzékeimnek.

Váll rántva indulok el öltözőnk felé, ahol már nagyba megkezdődött a készülődés. A feszültség tapintható a helységben, de akaraterőmet és kedvemet nem tudja semmi és senki letörni jelen pillanatban. Többen szúrós tekintettel néznek rám, viszont férjem bűntudattal teli tekintetét leszegi a padlóra. „Oké, listámra még egy gyanús dolgot fel kell írnom.”  Meg kell tudnom, hogy miért veszítettem el pillanatok alatt barátaimat.

Telefonom ütemes zenélésbe kezd, az ismerős dallamra többen felkapják fejüket, majd mikor meglátják zavarodott tekintetemet, azonnal a padlót kezdik el fixírozni. Remegő kézzel fogadom a hívást. Az ismerős hangot meghallva szívem kihagy egy ütemet, hogy utána kétszeres sebességre váltson.

-          Laris, látod? Én megmondtam. Mindenkit elmarsz magad mellől, én pedig akkor fogok megjelenni. Jó meccset. Nyugalom, nézni fogom, ahogy elbuksz. –gúnyos kacajára felfigyelve kiráz a hideg, majd hirtelen úgy érzem, hogy a hatalmas öltöző zsúfolásig megtelt. Mély levegőt véve, kilépek a folyosóra. Neki dőlve a falnak, remegő végtagokkal csúszok le a földre. Behunyva szememet, megpróbálom elűzni csekély félelmemet. „Nem akarom, hogy miattam veszítsünk. Ki kell tartanom, még ha legbelül azt is érzem, hogy összeroppanok.” Titkon nagyon is vágyom arra, hogy most valaki kijöjjön, átöleljen, és azt suttogja, hogy nem lesz semmi baj. De a segítség nem akar érkezni. Régen ilyenkor többen is körbeálltak, Ronaldo és Marcelo megpróbált felvidítani, Sergio pedig lágy csókot lehelt ajkaimra, aminek hála elég hamar meg tudtam nyugodni. És most mi van? Itt ülök egyedül a folyosón, holott már régen át kellett volna öltöznöm. Gondolatmenetemet egy kedves hang szakítja félbe, mire félve nézek fel.

-          Szia Lari. –hatalmas boci szemeit ezer közül felismerném, hiszen egyedül Cescynek van ilyen barna tekintete. –Nem akarlak zavarni, csak sok szerencsét szeretnék kívánni. –megszólalni sem tudok, hiszen ha eddig kijelenthettem azt, hogy remegésem alább hagyott, akkor azt most vissza kell szívnom. Amilyen hamar megjelent, olyan hamar el is tűnt. Fájdalmat láttam megcsillanni gyermeki szemeiben.

Belépve az öltözőbe, gyors vetkőzésbe kezdek. Mezemet magamra kapva visszanyerem azt az önbizalommal teli lányt, aki nem egészen két éve belépett a Santiago Bernabeu kapuin. Mosolyogva öltöm magamra sípcsontvédőmet, ugyanis ahogy ismerem Alvest, el kell majd a védelem ilyen téren. Sportszáram önkényesen simul vékony vádlimra, cipőmbe viszont alig megy bele a bal lábam. Emlékezetes csukát szerettem volna, ezért is csináltattam egy fehér-kék színben pompázó Nike stoplist, amire rányomtatták nevemet, és mezszámomat. Kikötésnek indult a 4-es, de tekintve arra, hogy az egyik alapember száma volt, be kell érnem a 44-essel.

Többen megfeszülve figyelik az edző utasításait, én viszont öltözékemmel vagyok még mindig elfoglalva. Vállamról levéve az ortézist, karjaimat könnyed mozdulattal bujtatom bele felsőmbe. Szerencsémre hosszú sportszárat kaptam, így senki nem vette észre a hatalmas varratot térdemen.

Elindulva csapattársaim után, szívem eszeveszett tempót diktál. Lelkem megnyugodni látszik, majd amikor kilépünk az őrjöngő közönséghez, hatalmas mosoly telepedik arcomra. A vérbeli madridisták tapsviharral köszöntenek minket, a már megszokott ’Hala Madrid!’ buzdító jelmondatát kántálva. Látom a fiúkon az elégedettséget, de a túlzott önbizalom kicsit megrémít. Félek, hogy ha valami nem úgy jön össze, akkor átmennek önzőségbe, és borul az egész meccs.

Elkezdve a bemelegítést, bokám ellenkezik, de tekintve arra, hogy benne vagyok a kezdő tizenegybe, muszáj hajtanom. Nem lazsálhatok. Térfelünkön versenyfutással indítunk, majd pár labdagyakorlat és kapura lövés után megkezdhetjük a klubdalok hallgatását. Büszkeség tölti el szívemet, mindig is itt szerettem volna játszani. A Barcelona játékosai elégedett mosollyal szaladnak felénk, majd mindenki kezébe egy apró pacsit adva, ugrálva indulnak el a kezdőpozíciók felé. Én zárom a sort, és ami a legjobban meglep az-az, hogy két személy mosolyogva ölel át. Cescy karjai szorosan fonódnak derekam köré, mire a stadion hangos tapsolásba kezd. Messi már nem mondható ilyen szerencsésnek, ugyanis amikor karjaival átfog, eget rengető füttykoncert zavarja meg az idillikus állapotot. „Csak ügyesen!” Azt hiszem, itt látszik a legjobban az, hogy az emberek nem ismerik a sztárfocistákat. Minden újság arról szól, hogy Leo Messi bunkó, közönséges és primitív, most mégis egy kedves baráti gesztussal indította el a meccshangulatot.

(Skepta - Dare To Dream)

Casillas elvégezve csapatkapitányi feladatait, beáll a kapuba, majd felpillantva a lelátóra rámosolyog kedvesére. Ramos megpróbálja velem felvenni a szemkontaktust, de én már csak a katalán csapatot szuggerálom. A szokásos érmefeldobás eldöntötte, hogy a gránátvörös-kékek kezdenek. Pique hátrapasszolja Valdesnek, aki kapushiba segítségével hozzánk juttatja a labdát. Di María hatalmas gólpasszt adva Benzemanak, a 22. másodpercben előnyre teszünk szert. A közönség éltet, pedig még nem is mutattunk fel sok dolgot, hiszen ez még semmit nem jelent. Még bőven van kilencven perc a mérkőzésből.

A katalán csapat önbecsülését sértette az előbb látott jelenet, így hatalmas kontrát indítva felénk, védekezésre kényszerítenek. Iniesta passza elakad Ramos lábában, így a meccs első szögletét máris megcsodálhatják a nézők. Hála Casillas gyors reflexeinek, egy öklözés után védőnkhöz juttatja a bőrt, aki továbbítja nekem. Sprintelve indulok el a Barcelona kapuja felé, a rám állított emberek nehezen tudnak beérni. Puyol és Busquets viszont megfeszülve nézi mozdulataimat. Utóbbi mellé érve, hosszan tolom meg a labdát, mire elkapva mezemet, erősen hátraránt, végezetül pedig művészi tehetséggel esik el mellettem, amit a bíró sikeresen be is fúj. Szabadrúgás kifelé.

-          Gratulálok, Oscar díj a tiéd! –elhúzva számat, visszasétálok a középpályáig, de a bíró utánam szaladva, felmutatja az első lapomat. A közönség őrjöng, a játékosok viszont csak nevetnek a csodálatos bírói döntéseken.

Izzasztó mérkőzés alakul ki, a csapatunk kontrákra épít, még a katalánok csak tologatják a labdát. Igazából nagyon hiányzik most a csapatból Ronaldo, hiszen az ő felfutásai és pontos beadásai most kellenének a győzelemhez. Morogva veszem tudomásul bokám lüktetését, majd a harmincadik percben egy újabb támadást indítunk az ellenfél felé. Dani Alves, ahogy sejtettem, most is hozza harcias formáját, ugyanis oldalról megindulva becsúszik, és eltalálja bokámat. Szitkozódva fekszem a földön, a fájdalomtól könnyem is kicsordul, de nem törődök a lenéző tekintetekkel. Benzema felém rohanva aggódó tekintettel méri végig természetellenes irányba néző bokámat, mire szem forgatva helyezem vissza kiugrott testrészemet megfelelő helyére. A kilences mezben tündöklő csatár segít felállni, végül a felénk induló bírónak intek, hogy nem kell csere. Térdemen lévő sportszár vörös színben pompázik, ez is mutatja, hogy valószínűleg a varrat sikeresen felszakadt. Morogva bicegek ki a pálya szélére, majd jelezve az elsősegélyt nyújtó csapatnak, figyelem a szurkolók arcát. Többen aggódó tekintettel méregetnek, viszont akadnak olyanok is, akik a meccs történéseit figyelik. Gyors ragasztást követően lecserélem az elázott ruhadarabot. Munkálkodásom közben a meccs nem állt meg, így is történhetett az, hogy egy rosszul kifejelt labda a katalán csapathoz kerül. A helyzetet sikeresen értékesítik, majd Messi gólörömét megfigyelve észreveszem, hogy provokálja drukkereinket.

Elindulva a pályára Marcelo szúrós szemmel néz rám. Bokám lüktetésétől már a falra mászok, viszont a fájdalom, amit érzek, sikításra késztet. Összeszorítva számat, csupán egy apró nyögést engedek meg magamnak. Szerencsére senki sem hallotta. Sergio tekintete elidőzik rajtam, majd amikor a katalánok befejezik az egyenlítő gól örömét, újra megkezdődik a meccs.

Hosszabbításnak mindössze három percet adnak, de azt hiszem ez lesz a leghosszabb menetünk. Mosolyom mostanra már eltűnt az arcomról, ugyanis még pár csapattársam besárgult reklamálás miatt. Arcom fájdalmas grimaszba torkollik, amit senki nem tud hova tenni. A Barcelona labdája középpályán sikeresen elakad, Lass megfogja Xavi indítását, így teljes erőből rohanunk fel egy emberként az ellenfél térfelére. 

(Linkin Park - No Roads Left [magyar felirattal] !!)
Várom a labdát, fejemet hátrafordítom, és úgy futok tovább. Hatalmas ütközés segítségével legalább három métert repülök, majd párat fordulva a puha füvön, elterülök a tizenegyes kijelölt pontjánál. A bíró szájához emeli sípját, lelkemre viszont mázsás súly telepedik. Csapattársaim büntetőt követelnek, ehelyett még majdnem hogy én kapom meg a lapomat. Felpattanva a földről, bal lábamra helyezem a testsúlyomat, de a hirtelen jött fájdalomtól összeesek. Többen utánam kapnak, de én csak a sikítással vagyok elfoglalva. Sergio felém rohan, majd leguggolva mellém, magához húz.

-          Mid fáj? Kell csere? –ádáz tekintetembe nézve, ismeretlen érzések suhannak át arcán.

-          Nem. Kibírom. Engedj, gólt kell rúgnunk nekik. –próbálok karjai közül kiszabadulni, de még szorosabban tart.

-          Lari, most az egyszer ne legyél őrült! –Cescy lekapja cipőmet és sportszáramat, majd meglátva bokám állapotát, hátrahőköl. –Triplájára dagadt, és a szivárvány színeiben pompázik. Nem engedem, hogy folytasd a meccset! –kihasználva férjem figyelmetlenségét, ellököm magamtól, majd felkapva felszerelésemet, álló helyzetbe tornázom magam. A közönség nevemet kántálja, a legtöbben pedig ijedten figyelik arcom torzulását.

-          Nem kell csere, jól vagyok! –mindössze egy szabadrúgást kapunk, ugyanis állítólag csak bevetődtem a tizenhatoson belül, de Pique szabálytalansága a vonal előtt történt. Természetesen lapot csak Ramos és Benzema kap, a katalán játékosok reklamálása egyáltalán nem zavarja a bírót. Hatalmas levegőt véve, egy kisebb lépéssel tesztelem teherbíróságomat. Bokámból áradó fájdalom végignyilall lábamon, majd szemeim előtt apró fekete pontok jelzik, hogy valami nem lesz jó. Még érzem, ahogy elkapnak, majd sajnálkozó tekintettel nézek Mou csalódott szemeibe. Fejem lüktet, agyamra pedig jótékony köd telepedik, végül ájultan esek össze katalán barátom kezeiben…

Chapter 11.

Sziasztok, sajnáljuk a pár napos késést, de csak mostanra tudtuk befejezni a fejezetet.:) Reméljük tetszeni fog, és jó olvasást!:)

u.i: Tessa "visszamenőleg" írta meg a szemszögét, tehát a két szemszög nem egy időben történik.:)

(Tessa)

(Mumford and Sons-I Gave You All)

Kiérve a számomra már börtönné vált kórházból egy nagy levegővel lepem meg a tüdőm, majd a hideg esti szellő miatt egy pillanat alatt összerázkódott a testem. Belegondolva ebbe az egészbe annyira hirtelen történt minden. Az egyik pillanatban még teljes volt a boldogság a másikban pedig már minden romokban hevert. Bizonyára  nagyon nagyot kellett ehhez vétkeznem, hogy így végezzem, bár akármennyire is töröm a fejem nem tudok olyan indokot találni, amiért az isten ennyire büntethetne engem. A gondolatok tengerében a lábam egyre csak vitt előre, de még nem tudtam, hogy hová is akarok menni, de semmiképpen nem bírtam volna még egy napot eltölteni ott bezárva. Hirtelen visszatérve a rideg valóságba már magam előtt láttam azt a helyet ahová a tudatalattim hozott. Ott álltam egy szál kórházi hacukába és egy Real Madridos dzsekiben a világ egyik legjobb futballcsapatának stadionja előtt és még csak nem is tudom, hogy hogy találtam ide ilyen állapotban. Az első pár percben még fel sem tudtam fogni, hogy itt vagyok és először nem is értettem, hogy miért is jöttem ide, majd a zsebre tett kezem miatt elővett telefon kivilágosította számomra a képet. Azért jöttem ide, mert tudom, hogy Lari mindig itt van, és még ha azt is mondta, hogy már felnőtt vagyok ezekhez a problémákhoz akkor is szükségem van a segítségére és a tanácsaira. Pár bizonytalan lépés után összeszedtem egy kicsit magam, majd magabiztosan kezdtem el a bejárat felé gyalogolni. Az ajtóban már csak egy éjjeli őr állt, így ebből következtetve már elég későre járhatott az idő, de ez sem tántorított el attól, hogy a nővérem után érdeklődjek.

-          Elnézést, meg tudná nekem mondani, hogy Larissa Morrison itt van-e még a stadion területén? – a biztonsági őr néhányszor végignézett rajtam és az igazat megvallva szerintem nem teljesen ismert meg, így kénytelen voltam bemutatkozni, hogy bármit is elmondjon nekem. – Tessa Swallow vagyok, és a testvéremet keresem, nem hallja? – a mondatom végére felvitt hangsúlyomtól az ajtóban álló meg se rebbent én viszont eléggé összerázkódtam, ugyanis a kiabálástól megerőltettem magam és fejezzük ki úgy, hogy éreztem, hogy ott vannak a baleset okozta sebek.

-          Ne haragudjon. Larissa kisasszony már nincs itt. Ha jól tudom néhány órája távozott egy vendégfocista kíséretében az épületből.  – vendégfocista kíséretében? Hát akkor ezért nincs rám vagy két perce, mert ő inkább dumálgat meg haverkodik focistákkal, mint hogy a saját húgát meglátogassa. – Ne hívjak önnek egy taxit hazáig? – az elején tanúsított viselkedését próbálta meg a fickó ilyen módon jóvátenni, ami nagyon aranyos volt tőle.

-          Köszönöm a kedvességét, de inkább gyalogolok. – egy mosoly után már fordultam is meg és próbáltam minél messzebb kerülni a stadiontól.

(Enrique Iglesias-Somebody's me [magyar])
Innen teljesen biztos voltam a hazafelé vezető útvonalban, így egyértelműen az otthonom felé vettem az irányt. A lassú séta közben többször eszembe jutott Roni és az, hogy most hol lehet, és mit csinálhat vagy, hogy ő gondol-e rám bárhol is van. Többször feltettem magamban azt a kérdést is, hogy miért nem jelentkezik, és hogy miért nem ad magáról semmi életjelet, de persze ezekre a ki nem mondott kérdésekre soha nem kapok, és soha nem fogok választ kapni. Hazafelé menet néhányszor muszáj voltam megállni, ugyanis volt mikor már nem bírta a lábam a sétát, de volt mikor a hirtelen előtörő sírógörcsömet kellett lecsillapítanom. Egy kicsit hálát adtam az istenek, hogy egy lélek sem járt az utcán, mert a gyors hangulatváltozásaim, amit a fáradság és a kimerültség okozott szerintem nem vetett volna valami jó fényt rám, sőt valószínűleg, ha valaki meglátott volna előbb vittek volna diliházba, mint vissza a kórházba. az egyik pihenőm alkalmával éppen a csillagokat néztem, amikor váratlanul megcsörrent Marcelo telefonja. Természetesen egy kisebb sikoly kíséretében vettem tudomásul, hogy a zsebemben lévő masina szólalt meg, majd elővéve a készüléket a képernyőre pillantottam. A kijelzőn a nevem villogott és egy kép volt beállítva hívó képnek, egy olyan kép amin éppen Ronival ölelkezve állunk az egyik focipálya szélén. Persze amint megláttam a képet a szívem összeszorult és elfogott valamiféle hiányérzet, amit valószínűleg a férjem hiánya okoz. Teljesen hihetetlennek találom, hogy ennyire tud fájni az, ha nincs itt mellettem, és ilyen érzéseket tud kiváltani belőlem az, ha meglátok róla egy képet. Majdnem végighallgattam az egész csengőhangot mire eljutottam odáig, hogy benyomjam a zöld gombot.

-          Te mégis mit képzelsz magadról? Hova a jó istenbe kóricáltál már el? Körülbelül majdnem szívrohamot kaptam mikor felkeltem és nem feküdtél az ágyban. Amúgy itt vagy te egyáltalán vagy csak magamat szórakoztatom? Tessa szólalj már meg! – nem sokszor hallottam a mindig vidám Marcelo szájából ilyen kiabálós szöveget, de nagyon le voltam döbbenve.

-          Marcelo én... én csak haza akarok menni. – a számon kipréselt szavak után kitört belőlem egy kiadós zokogás, ami megrázta az egész parkot, ahol ültem.

-          Ne haragudj nem akartam veled kiabálni, de nagyon megijesztettél. Hol vagy, mond, és én érted megyek és visszahozlak. – a kis brazil vagy nem tudta felfogni, hogy mit mondtam neki vagy nem akarta, így még szinte be sem fejezte a mondanivalóját, már ordítottam is le a fejét.

-          Nem akarok oda visszamenni  ezt értsd már meg! Haza akarok menni méghozzá most rögtön! – lecsaptam a telefont majd miután zsebre vágtam újból elindultam a hazafelé vezető útvonalon. Persze Marcelo két másodpercenként hívogatott, de egyszer sem vettem fel csak kinyomtam, majd az ötödik ilyen csörgetés után meguntam és elhallgattattam a masinát.

Az idő már pirkadni kezdett mikor megláttam azt a házat, ami olyan sokat jelent nekem. A kapu okozta akadályon szerencsére egy egyszerű számkód segítségével átjutottam, de a bejárati ajtó zárjával sem kellett olyan sokat bajlódnom. A hátsó ajtónál ugyanis a filmekből eltanult módon egy pótkulcsot rejtettünk az egyik virágcserép alá, de persze nem az ilyen esetekre volt fenntartva. Mikor kinyitottam az ajtót az utca felől fékcsikorgást hallottam, és bármennyire szerette volna a szívem, hogy az a személy parkoljon le a ház előtt, kit nagyon szeretek, az eszem tudta, hogy csak Marcelo érkezett meg úgy, mint egy őrült. Lassú tempóba próbáltam meg elmenni a kanapéig, hogy ott várjam meg a focistát, de a gyengeségem következtében a földre zuhantam és már csak a kicsapódó ajtó hangját, Marcelot és egy ismeretlen hangját hallottam...

(Larissa)

(Lil Wayne - Mirror ft. Bruno Mars)

Egy doktor lép be a szobaajtón, mire testem éktelen remegésbe kezd. Nem vagyok még felkészülve a megmérettetésre. Mosolygós arcát meglátva, kicsit megnyugszom, majd mikor közelebb lép hozzám és vállamat egy pillanat alatt helyrerakja, morogva fordítok hátat neki. Hallom a hangokat, de egyszerűen most semmit nem tudok szavakká formázni. Nem tudom felfogni a jelentésüket, és az sem esik le, ha éppen hozzám beszélnek. Neymar kezébe veszi lábamat, majd a hatalmas vágásra mutatva, szem forgatva figyelem a ténykedésüket. A szőke hajú doki kezébe vesz egy tűt, majd nekilátva a varrásnak, ismét fájdalmat okoz. Mindig is úgy voltam ezzel a szóval, hogy megpróbáltam kizárni a szótáramból, nem létezett számomra. Viszont a lelki fájdalom, amit jelen esetben saját magamnak okoztam, felemészt belülről. Arcomon semmilyen érzelem nem látható, egy pillanatra már így is betekintést nyerhetett brazil barátom.

A farmernadrágos férfi könnyed mozdulatokkal végzi el kötelességét, majd bezárva maga után az ajtót, magunkra hagy. Semmi kedvem nincs most beszélgetni, így elindulva a fürdőszoba felé, magamra zárom az ajtót. Leülve a kád szélére, zokogva emelem kezemet szám elé, ezzel is csillapítva a fel-feltörő hangokat. Átszellemült tekintettel indulok el a csap alatt található szekrény felé, majd kivéve belőle egy ollót, minden oldalról tanulmányozom. Hasamhoz emelve a vágóeszközt, egy határozott mozdulattal végighúzom bőrömön.

Kamasz koromban a legtöbbször bármilyen gondom volt, mindig ehhez a megoldáshoz folyamodtam. Amikor efféle fájdalmat éreztem, akkor tudtam, hogy még élek. Jelen pillanatban megnyugtat, de legbelül tudom, hogy semmire sem megoldás, főleg nem 22 éves fejjel. Igazából nehezen tudtam ezt a rossz szokást letenni, de segítségemre volt a futás, hiszen amikor úgy éreztem, hogy élnem kell, inkább addig szedtem a lábaimat, ameddig össze nem estem.

Zokogásom csillapodik, vérem folyamatosan szivárog a frissen szerzett sebből. Hangos kopogás rázza meg a helységet, ezzel is megszakítva gondolatmenetemet. Sóhajtásomat valószínűleg a hotel halljában is hallották, de már nem tudok ezzel foglalkozni. Megnyitva a vizet, elmerülök a habok között, és becsukva szememet, átgondolom az életemet.

Volt egy fantasztikus férjem, szerető családom, barátaim, de úgy érzem, most ebből semmi sincs. Mindenemet sikeresen elveszítettem, és minden az én hibámból, hülyeségemből adódott. Az életem alatt, folyamatos kihívásokkal kellett szembenéznem. Volt, hogy elbuktam, de felálltam és újra megpróbáltam. Nem az a feladós típus vagyok, most sem tehetem ezt meg, hiszen akik számítanak még rám, azokat nem hagyhatom cserben.

Kipattanva a kádból magamra csavarom a közelben található törölközőt, majd lemosva sminkemet, kilépek az ajtón dörömbölő barátomhoz. Tekintetembe sűrítem hálámat és köszönetnyilvánításomat, végül a háló felé indulva, magára is hagyom. Belépve a férfi illattal körbelengett helyiségbe, szívem eszeveszett iramot diktál. Táskámhoz lépve a Moutól elhozott ruháimat kapom kezembe. Szokásos farmer-póló összeállításomat most megtoldom még egy kék blézerrel is. Tekintve arra, hogy a nadrággal megegyező színben pompázik, egy fehér pólót kapok alá. Meglátva a rózsaszín ’Hunger Bites’ feliratot, kezem akarva akaratlanul a nyakamon lévő foltra csúszik, amibe testem borzong bele. Ujjait kicsit felhajtva, apró mosollyal az arcomon simítok végig a szabásvonalán. Kivéve még angyalszárnyas Adidas cipőmet, gyomromban hatalmas görcs keletkezik. Mindig is imádtam ezt a lábbelit, most mégis erős szívdobogással dugom bele lábaimat. Azt hiszem most minden szó illik rám, kivéve az angyal. 

Gyors készülődés után összepakolom szétdobált ruháimat, majd egy puszi után elindulok edzésre. Vissza kell nyernem régi énemet, nem fekszik nekem ez a depressziós korszak. Soha nem mondhattam magamra azt, hogy ilyen lennék.

(Chris Daughtry-Sorry)

A kívülállók, akik nem ismernek fel, valószínűleg egy idiótának nézhetnek, a portás viszont kedves mosollyal üdvözöl. Szerencsére hajnali négykor a legtöbben még otthon alszanak.

Még két óra kezdésig, de én már a pályán toporgok. Sportfelszerelésem önkényesen követi testem vonalát bemelegítés közben, a sípcsontvédők viszont csak a kispadon találhatók. Futáshoz semmi szükségem nincs rá. Hosszas nyújtás után, megkezdem a sportolás alapját. Lábaim gyorsan követik egymást, az ütemet csak növelem és növelem. Tüdőm sípol, varratom fájdalmasan húzódik össze, de nem foglalkozom ezzel. Bokám sajgása tudatja velem, hogy lassítanom kéne, legalább egy kicsit, ha nem akarok nagyobb bajt, de makacs énemet elővéve, élvezem a testi fájdalmamat. Nem tudom, mióta futhatok, de úgy érzem agyam teljesen kitisztult, és ha elég erőm lesz, mindent rendesen átgondolhatok, mindenféle rossz döntésmeghozatal nélkül.

Megállva a pálya mellett, kezembe veszek egy labdát, majd erőből a kapura küldöm. A háló nyugtató hangja azt suttogja, hazataláltam. Mosolyogva indulok el Iker Casillas helye felé. Pár trükköt csinálva a bőrrel, ollózás segítségével megpróbálok gólt faragni a kezdetleges megmozdulásokból, természetesen sikertelenül. Valamiért elszoktam ezektől. Talán most tudom igazán értékelni magamban a dolgokat?

Kérdések tömkelege próbál agyamba férkőzni, de mindent kizárva újra és újra megpróbálom a lehetetlent. Most minden annyira távolinak tűnik, pedig ezekből a trükkökből régen nagyon sok pitiáner gól született.

Több ember jelenik meg körülöttem, az edzőm komor tekintettel figyel, de én nem hagyom abba önálló edzésemet. Két órát kimerítő mozdulatokkal töltöttem el, mégsem érzem magam fáradtnak.

-          Emberek, gyertek ide. Ma este a Barcelonával mérkőzünk meg. Felkészültetek, és bízom bennetek. Mindent bele kell adni az esti játékba, hiszen ki tudja, mit hoz a jövő. –utolsó szavainál hatalmas szemeit rám emeli, amiben rengeteg érzés csillan meg. Értetlenkedve nézem a gyűlölködő pillantásokat. –Nem akarlak titeket leharcolni, hiszen itthon kell megszereznünk a vezetést. Taktikai edzés lesz, de ne aggódjatok, egy kis erőnlétet is bevezetek. Kezdetnek tíz kör futás mindenkinek. –éppen megszólalnék, mire Mou kezeit hátrarakva, elindul a pad felé. Mi történt a kellemes légkörrel? Marcelo belépve mellém vállával erősen arrébb taszít, mire többen is összesúgnak hátunk mögött. Levegőm benn akad, szívem sebes tempót diktálva indítja útnak lábamat. A kiszabott körökkel elsőnek végzek, így leülve a fűre, nyújtani kezdek. Pufi barátom felhúzott orral megy el mellettem, mire felpattanva, karja után nyúlok.

-          Haragszol? –ártatlan kérdés, mégis fejemet veszik.

-          Ezt most komolyan kérdezed? Lari én bíztam benned, azt hittem saját gondjaid elé tudod helyezni a családodat, és a barátaidat. Csalódtam benned, de most nem is akarok megbocsájtani. Túl sokat engedtem, és sok mindent hagytam már rád ebben az életben. Te voltál a legjobb barátom, már-már testvérként kezeltelek. Mintha a kishúgom lettél volna. Erre elárultál minket. Ezt érdemeljük? Ott voltál mellettem, amikor igazán szükségem volt rád, és szerintem ez fordítva is így volt. Számíthattál rám, ugrottam, ha egy kicsit is láttam, hogy van valami bajod. Ezzel szemben te mit csinálsz? Szórakozol, holott férjed van, mással csókolózol, pedig tudod, hogy sok embernek ezzel fájdalmat okozol. Hol van már az a lány, aki képes volt feladni az életét az edzőjéért, vagy éppen a legjobb barátjáért? Hol van az-az életvidám lány, aki bearanyozta a napunkat? –meg akarok szólalni, de valami nem engedi. Igaza van, mindenben túlságosan is igaza van.

-          Pufi, az időt nem tudom visszapörgetni, de változtatni még tudok. Csak kérlek, segíts. –könyörgő hangomat meghallva eltorzul az arca, majd karját kitépve szorításomból, a kezében található üveget erőből a földhöz vágja.

-          Gyűlöllek Larissa Morrison. Hatalmasat csalódtam benned, és nem vagyok már rád kíváncsi. –többen megfeszülve várják a következményeket, Sergio és Mou a háttérből aggódó arccal nézi szemeimet. Felemelve fejemet, hatalmas bólintás után indulok el az öltözők felé.

-          Este tíztől meccs, nyolcra legyél itt. –igazából nem értem az edzőt, ugyanis nem hiszem, hogy fantasztikus órák elé nézek úgy, hogy tudom, mindenki utál. A miértekkel nem vagyok tisztában, de úgy gondolom Marcelo elég nyilvánvalóan közölte velem érzéseit. Könnyeimet visszanyelve, mély levegőt véve kapkodom át ruháimat, majd visszatérve a pályához, teljes magányomban ülök fel a lelátó székére.

Gondolataimba mélyedve ülök, és mindenért magamat okolom. Nem merülök el az önsanyargatásban, hiszen este mindent meg kell azért tennem, hogy még ilyen hangulat mellett is, de megnyerjük a meccset. Fontos számunkra a győzelem, és ha azt akarom, hogy szeretett edzőm velünk maradjon, akkor meg kell vernünk a katalán csapatot. Agyamba egyetlen kép ugrik be, még pedig Cescy. Megpróbáltatásokat újabbak követik, de úgy érzem, elég erős vagyok ahhoz, hogy mindent kibírjak. Nem engedhetem meg magamnak, hogy összeomoljak. Ki kell tartanom csapatom mellett, és ki kell derítenem néger barátom feldúltságának az alapját…