Chapter 11.

Sziasztok, sajnáljuk a pár napos késést, de csak mostanra tudtuk befejezni a fejezetet.:) Reméljük tetszeni fog, és jó olvasást!:)

u.i: Tessa "visszamenőleg" írta meg a szemszögét, tehát a két szemszög nem egy időben történik.:)

(Tessa)

(Mumford and Sons-I Gave You All)

Kiérve a számomra már börtönné vált kórházból egy nagy levegővel lepem meg a tüdőm, majd a hideg esti szellő miatt egy pillanat alatt összerázkódott a testem. Belegondolva ebbe az egészbe annyira hirtelen történt minden. Az egyik pillanatban még teljes volt a boldogság a másikban pedig már minden romokban hevert. Bizonyára  nagyon nagyot kellett ehhez vétkeznem, hogy így végezzem, bár akármennyire is töröm a fejem nem tudok olyan indokot találni, amiért az isten ennyire büntethetne engem. A gondolatok tengerében a lábam egyre csak vitt előre, de még nem tudtam, hogy hová is akarok menni, de semmiképpen nem bírtam volna még egy napot eltölteni ott bezárva. Hirtelen visszatérve a rideg valóságba már magam előtt láttam azt a helyet ahová a tudatalattim hozott. Ott álltam egy szál kórházi hacukába és egy Real Madridos dzsekiben a világ egyik legjobb futballcsapatának stadionja előtt és még csak nem is tudom, hogy hogy találtam ide ilyen állapotban. Az első pár percben még fel sem tudtam fogni, hogy itt vagyok és először nem is értettem, hogy miért is jöttem ide, majd a zsebre tett kezem miatt elővett telefon kivilágosította számomra a képet. Azért jöttem ide, mert tudom, hogy Lari mindig itt van, és még ha azt is mondta, hogy már felnőtt vagyok ezekhez a problémákhoz akkor is szükségem van a segítségére és a tanácsaira. Pár bizonytalan lépés után összeszedtem egy kicsit magam, majd magabiztosan kezdtem el a bejárat felé gyalogolni. Az ajtóban már csak egy éjjeli őr állt, így ebből következtetve már elég későre járhatott az idő, de ez sem tántorított el attól, hogy a nővérem után érdeklődjek.

-          Elnézést, meg tudná nekem mondani, hogy Larissa Morrison itt van-e még a stadion területén? – a biztonsági őr néhányszor végignézett rajtam és az igazat megvallva szerintem nem teljesen ismert meg, így kénytelen voltam bemutatkozni, hogy bármit is elmondjon nekem. – Tessa Swallow vagyok, és a testvéremet keresem, nem hallja? – a mondatom végére felvitt hangsúlyomtól az ajtóban álló meg se rebbent én viszont eléggé összerázkódtam, ugyanis a kiabálástól megerőltettem magam és fejezzük ki úgy, hogy éreztem, hogy ott vannak a baleset okozta sebek.

-          Ne haragudjon. Larissa kisasszony már nincs itt. Ha jól tudom néhány órája távozott egy vendégfocista kíséretében az épületből.  – vendégfocista kíséretében? Hát akkor ezért nincs rám vagy két perce, mert ő inkább dumálgat meg haverkodik focistákkal, mint hogy a saját húgát meglátogassa. – Ne hívjak önnek egy taxit hazáig? – az elején tanúsított viselkedését próbálta meg a fickó ilyen módon jóvátenni, ami nagyon aranyos volt tőle.

-          Köszönöm a kedvességét, de inkább gyalogolok. – egy mosoly után már fordultam is meg és próbáltam minél messzebb kerülni a stadiontól.

(Enrique Iglesias-Somebody's me [magyar])
Innen teljesen biztos voltam a hazafelé vezető útvonalban, így egyértelműen az otthonom felé vettem az irányt. A lassú séta közben többször eszembe jutott Roni és az, hogy most hol lehet, és mit csinálhat vagy, hogy ő gondol-e rám bárhol is van. Többször feltettem magamban azt a kérdést is, hogy miért nem jelentkezik, és hogy miért nem ad magáról semmi életjelet, de persze ezekre a ki nem mondott kérdésekre soha nem kapok, és soha nem fogok választ kapni. Hazafelé menet néhányszor muszáj voltam megállni, ugyanis volt mikor már nem bírta a lábam a sétát, de volt mikor a hirtelen előtörő sírógörcsömet kellett lecsillapítanom. Egy kicsit hálát adtam az istenek, hogy egy lélek sem járt az utcán, mert a gyors hangulatváltozásaim, amit a fáradság és a kimerültség okozott szerintem nem vetett volna valami jó fényt rám, sőt valószínűleg, ha valaki meglátott volna előbb vittek volna diliházba, mint vissza a kórházba. az egyik pihenőm alkalmával éppen a csillagokat néztem, amikor váratlanul megcsörrent Marcelo telefonja. Természetesen egy kisebb sikoly kíséretében vettem tudomásul, hogy a zsebemben lévő masina szólalt meg, majd elővéve a készüléket a képernyőre pillantottam. A kijelzőn a nevem villogott és egy kép volt beállítva hívó képnek, egy olyan kép amin éppen Ronival ölelkezve állunk az egyik focipálya szélén. Persze amint megláttam a képet a szívem összeszorult és elfogott valamiféle hiányérzet, amit valószínűleg a férjem hiánya okoz. Teljesen hihetetlennek találom, hogy ennyire tud fájni az, ha nincs itt mellettem, és ilyen érzéseket tud kiváltani belőlem az, ha meglátok róla egy képet. Majdnem végighallgattam az egész csengőhangot mire eljutottam odáig, hogy benyomjam a zöld gombot.

-          Te mégis mit képzelsz magadról? Hova a jó istenbe kóricáltál már el? Körülbelül majdnem szívrohamot kaptam mikor felkeltem és nem feküdtél az ágyban. Amúgy itt vagy te egyáltalán vagy csak magamat szórakoztatom? Tessa szólalj már meg! – nem sokszor hallottam a mindig vidám Marcelo szájából ilyen kiabálós szöveget, de nagyon le voltam döbbenve.

-          Marcelo én... én csak haza akarok menni. – a számon kipréselt szavak után kitört belőlem egy kiadós zokogás, ami megrázta az egész parkot, ahol ültem.

-          Ne haragudj nem akartam veled kiabálni, de nagyon megijesztettél. Hol vagy, mond, és én érted megyek és visszahozlak. – a kis brazil vagy nem tudta felfogni, hogy mit mondtam neki vagy nem akarta, így még szinte be sem fejezte a mondanivalóját, már ordítottam is le a fejét.

-          Nem akarok oda visszamenni  ezt értsd már meg! Haza akarok menni méghozzá most rögtön! – lecsaptam a telefont majd miután zsebre vágtam újból elindultam a hazafelé vezető útvonalon. Persze Marcelo két másodpercenként hívogatott, de egyszer sem vettem fel csak kinyomtam, majd az ötödik ilyen csörgetés után meguntam és elhallgattattam a masinát.

Az idő már pirkadni kezdett mikor megláttam azt a házat, ami olyan sokat jelent nekem. A kapu okozta akadályon szerencsére egy egyszerű számkód segítségével átjutottam, de a bejárati ajtó zárjával sem kellett olyan sokat bajlódnom. A hátsó ajtónál ugyanis a filmekből eltanult módon egy pótkulcsot rejtettünk az egyik virágcserép alá, de persze nem az ilyen esetekre volt fenntartva. Mikor kinyitottam az ajtót az utca felől fékcsikorgást hallottam, és bármennyire szerette volna a szívem, hogy az a személy parkoljon le a ház előtt, kit nagyon szeretek, az eszem tudta, hogy csak Marcelo érkezett meg úgy, mint egy őrült. Lassú tempóba próbáltam meg elmenni a kanapéig, hogy ott várjam meg a focistát, de a gyengeségem következtében a földre zuhantam és már csak a kicsapódó ajtó hangját, Marcelot és egy ismeretlen hangját hallottam...

(Larissa)

(Lil Wayne - Mirror ft. Bruno Mars)

Egy doktor lép be a szobaajtón, mire testem éktelen remegésbe kezd. Nem vagyok még felkészülve a megmérettetésre. Mosolygós arcát meglátva, kicsit megnyugszom, majd mikor közelebb lép hozzám és vállamat egy pillanat alatt helyrerakja, morogva fordítok hátat neki. Hallom a hangokat, de egyszerűen most semmit nem tudok szavakká formázni. Nem tudom felfogni a jelentésüket, és az sem esik le, ha éppen hozzám beszélnek. Neymar kezébe veszi lábamat, majd a hatalmas vágásra mutatva, szem forgatva figyelem a ténykedésüket. A szőke hajú doki kezébe vesz egy tűt, majd nekilátva a varrásnak, ismét fájdalmat okoz. Mindig is úgy voltam ezzel a szóval, hogy megpróbáltam kizárni a szótáramból, nem létezett számomra. Viszont a lelki fájdalom, amit jelen esetben saját magamnak okoztam, felemészt belülről. Arcomon semmilyen érzelem nem látható, egy pillanatra már így is betekintést nyerhetett brazil barátom.

A farmernadrágos férfi könnyed mozdulatokkal végzi el kötelességét, majd bezárva maga után az ajtót, magunkra hagy. Semmi kedvem nincs most beszélgetni, így elindulva a fürdőszoba felé, magamra zárom az ajtót. Leülve a kád szélére, zokogva emelem kezemet szám elé, ezzel is csillapítva a fel-feltörő hangokat. Átszellemült tekintettel indulok el a csap alatt található szekrény felé, majd kivéve belőle egy ollót, minden oldalról tanulmányozom. Hasamhoz emelve a vágóeszközt, egy határozott mozdulattal végighúzom bőrömön.

Kamasz koromban a legtöbbször bármilyen gondom volt, mindig ehhez a megoldáshoz folyamodtam. Amikor efféle fájdalmat éreztem, akkor tudtam, hogy még élek. Jelen pillanatban megnyugtat, de legbelül tudom, hogy semmire sem megoldás, főleg nem 22 éves fejjel. Igazából nehezen tudtam ezt a rossz szokást letenni, de segítségemre volt a futás, hiszen amikor úgy éreztem, hogy élnem kell, inkább addig szedtem a lábaimat, ameddig össze nem estem.

Zokogásom csillapodik, vérem folyamatosan szivárog a frissen szerzett sebből. Hangos kopogás rázza meg a helységet, ezzel is megszakítva gondolatmenetemet. Sóhajtásomat valószínűleg a hotel halljában is hallották, de már nem tudok ezzel foglalkozni. Megnyitva a vizet, elmerülök a habok között, és becsukva szememet, átgondolom az életemet.

Volt egy fantasztikus férjem, szerető családom, barátaim, de úgy érzem, most ebből semmi sincs. Mindenemet sikeresen elveszítettem, és minden az én hibámból, hülyeségemből adódott. Az életem alatt, folyamatos kihívásokkal kellett szembenéznem. Volt, hogy elbuktam, de felálltam és újra megpróbáltam. Nem az a feladós típus vagyok, most sem tehetem ezt meg, hiszen akik számítanak még rám, azokat nem hagyhatom cserben.

Kipattanva a kádból magamra csavarom a közelben található törölközőt, majd lemosva sminkemet, kilépek az ajtón dörömbölő barátomhoz. Tekintetembe sűrítem hálámat és köszönetnyilvánításomat, végül a háló felé indulva, magára is hagyom. Belépve a férfi illattal körbelengett helyiségbe, szívem eszeveszett iramot diktál. Táskámhoz lépve a Moutól elhozott ruháimat kapom kezembe. Szokásos farmer-póló összeállításomat most megtoldom még egy kék blézerrel is. Tekintve arra, hogy a nadrággal megegyező színben pompázik, egy fehér pólót kapok alá. Meglátva a rózsaszín ’Hunger Bites’ feliratot, kezem akarva akaratlanul a nyakamon lévő foltra csúszik, amibe testem borzong bele. Ujjait kicsit felhajtva, apró mosollyal az arcomon simítok végig a szabásvonalán. Kivéve még angyalszárnyas Adidas cipőmet, gyomromban hatalmas görcs keletkezik. Mindig is imádtam ezt a lábbelit, most mégis erős szívdobogással dugom bele lábaimat. Azt hiszem most minden szó illik rám, kivéve az angyal. 

Gyors készülődés után összepakolom szétdobált ruháimat, majd egy puszi után elindulok edzésre. Vissza kell nyernem régi énemet, nem fekszik nekem ez a depressziós korszak. Soha nem mondhattam magamra azt, hogy ilyen lennék.

(Chris Daughtry-Sorry)

A kívülállók, akik nem ismernek fel, valószínűleg egy idiótának nézhetnek, a portás viszont kedves mosollyal üdvözöl. Szerencsére hajnali négykor a legtöbben még otthon alszanak.

Még két óra kezdésig, de én már a pályán toporgok. Sportfelszerelésem önkényesen követi testem vonalát bemelegítés közben, a sípcsontvédők viszont csak a kispadon találhatók. Futáshoz semmi szükségem nincs rá. Hosszas nyújtás után, megkezdem a sportolás alapját. Lábaim gyorsan követik egymást, az ütemet csak növelem és növelem. Tüdőm sípol, varratom fájdalmasan húzódik össze, de nem foglalkozom ezzel. Bokám sajgása tudatja velem, hogy lassítanom kéne, legalább egy kicsit, ha nem akarok nagyobb bajt, de makacs énemet elővéve, élvezem a testi fájdalmamat. Nem tudom, mióta futhatok, de úgy érzem agyam teljesen kitisztult, és ha elég erőm lesz, mindent rendesen átgondolhatok, mindenféle rossz döntésmeghozatal nélkül.

Megállva a pálya mellett, kezembe veszek egy labdát, majd erőből a kapura küldöm. A háló nyugtató hangja azt suttogja, hazataláltam. Mosolyogva indulok el Iker Casillas helye felé. Pár trükköt csinálva a bőrrel, ollózás segítségével megpróbálok gólt faragni a kezdetleges megmozdulásokból, természetesen sikertelenül. Valamiért elszoktam ezektől. Talán most tudom igazán értékelni magamban a dolgokat?

Kérdések tömkelege próbál agyamba férkőzni, de mindent kizárva újra és újra megpróbálom a lehetetlent. Most minden annyira távolinak tűnik, pedig ezekből a trükkökből régen nagyon sok pitiáner gól született.

Több ember jelenik meg körülöttem, az edzőm komor tekintettel figyel, de én nem hagyom abba önálló edzésemet. Két órát kimerítő mozdulatokkal töltöttem el, mégsem érzem magam fáradtnak.

-          Emberek, gyertek ide. Ma este a Barcelonával mérkőzünk meg. Felkészültetek, és bízom bennetek. Mindent bele kell adni az esti játékba, hiszen ki tudja, mit hoz a jövő. –utolsó szavainál hatalmas szemeit rám emeli, amiben rengeteg érzés csillan meg. Értetlenkedve nézem a gyűlölködő pillantásokat. –Nem akarlak titeket leharcolni, hiszen itthon kell megszereznünk a vezetést. Taktikai edzés lesz, de ne aggódjatok, egy kis erőnlétet is bevezetek. Kezdetnek tíz kör futás mindenkinek. –éppen megszólalnék, mire Mou kezeit hátrarakva, elindul a pad felé. Mi történt a kellemes légkörrel? Marcelo belépve mellém vállával erősen arrébb taszít, mire többen is összesúgnak hátunk mögött. Levegőm benn akad, szívem sebes tempót diktálva indítja útnak lábamat. A kiszabott körökkel elsőnek végzek, így leülve a fűre, nyújtani kezdek. Pufi barátom felhúzott orral megy el mellettem, mire felpattanva, karja után nyúlok.

-          Haragszol? –ártatlan kérdés, mégis fejemet veszik.

-          Ezt most komolyan kérdezed? Lari én bíztam benned, azt hittem saját gondjaid elé tudod helyezni a családodat, és a barátaidat. Csalódtam benned, de most nem is akarok megbocsájtani. Túl sokat engedtem, és sok mindent hagytam már rád ebben az életben. Te voltál a legjobb barátom, már-már testvérként kezeltelek. Mintha a kishúgom lettél volna. Erre elárultál minket. Ezt érdemeljük? Ott voltál mellettem, amikor igazán szükségem volt rád, és szerintem ez fordítva is így volt. Számíthattál rám, ugrottam, ha egy kicsit is láttam, hogy van valami bajod. Ezzel szemben te mit csinálsz? Szórakozol, holott férjed van, mással csókolózol, pedig tudod, hogy sok embernek ezzel fájdalmat okozol. Hol van már az a lány, aki képes volt feladni az életét az edzőjéért, vagy éppen a legjobb barátjáért? Hol van az-az életvidám lány, aki bearanyozta a napunkat? –meg akarok szólalni, de valami nem engedi. Igaza van, mindenben túlságosan is igaza van.

-          Pufi, az időt nem tudom visszapörgetni, de változtatni még tudok. Csak kérlek, segíts. –könyörgő hangomat meghallva eltorzul az arca, majd karját kitépve szorításomból, a kezében található üveget erőből a földhöz vágja.

-          Gyűlöllek Larissa Morrison. Hatalmasat csalódtam benned, és nem vagyok már rád kíváncsi. –többen megfeszülve várják a következményeket, Sergio és Mou a háttérből aggódó arccal nézi szemeimet. Felemelve fejemet, hatalmas bólintás után indulok el az öltözők felé.

-          Este tíztől meccs, nyolcra legyél itt. –igazából nem értem az edzőt, ugyanis nem hiszem, hogy fantasztikus órák elé nézek úgy, hogy tudom, mindenki utál. A miértekkel nem vagyok tisztában, de úgy gondolom Marcelo elég nyilvánvalóan közölte velem érzéseit. Könnyeimet visszanyelve, mély levegőt véve kapkodom át ruháimat, majd visszatérve a pályához, teljes magányomban ülök fel a lelátó székére.

Gondolataimba mélyedve ülök, és mindenért magamat okolom. Nem merülök el az önsanyargatásban, hiszen este mindent meg kell azért tennem, hogy még ilyen hangulat mellett is, de megnyerjük a meccset. Fontos számunkra a győzelem, és ha azt akarom, hogy szeretett edzőm velünk maradjon, akkor meg kell vernünk a katalán csapatot. Agyamba egyetlen kép ugrik be, még pedig Cescy. Megpróbáltatásokat újabbak követik, de úgy érzem, elég erős vagyok ahhoz, hogy mindent kibírjak. Nem engedhetem meg magamnak, hogy összeomoljak. Ki kell tartanom csapatom mellett, és ki kell derítenem néger barátom feldúltságának az alapját…