Chapter 14.

Sziasztok!:)
Megérkezett az új fejezet, természetesen reméljük, hogy tetszeni fog.
Észrevettük mostanában a passzivitást, ami ismételten a kritikákkal, klikkekkel kapcsolatos. Szeretnénk megkérni mindenkit, aki olvassa, hogy legalább egy kattintással támogasson minket, ugyanis kell a visszajelzés, hogy jól írjuk-e a részeket, vagy inkább hanyagoljuk a blogolást. Jó olvasást!

(Tessa)

(Demi Lovato - La La Land)

Kilépve az ajtón nem tudtam, hogy hány fotós fogad majd, vagy egyáltalán áll-e kint valaki, vagy érdekel-e valakit, hogy mi van azzal a Tessaval, akit a férje megcsalt és ráadásul mindezt nyilvánosan tette. Matías mögött próbáltam minél magabiztosabban lépdelni, bár ez külső szemlélőként nem tudom, hogy mennyire jött le. Érdeklődve tekintettem ki az élőpajzsom mögül, majd meglepődöttségemnek egy nagy sóhajjal adtam hangot, ugyanis elég kisszámú fotóstömeg várt csak odakint.

-          Nem kellett volna ennyit aggódnod, hogy akarsz így a kislányoddal nyugodtan találkozni? – tudtam, hogy igaza van és teljesen túlreagáltam a helyzetet, de nagyon nem voltam még erre felkészülve.

Beülve az anyósülésre először a nagyon furán éreztem magam, a mellkasomban volt egy olyan iszonyúan fura érzés majd, hogy mindezt feloldjam bekapcsoltam a rádiót. Hittem abban, hogy egy kis zenével elmúlik majd ez a fájdalomnak nem mondható érzés. Vagy 6 csatorna volt beállítva, de egyiken sem találtam megfelelő számot arra, hogy egy kicsit kikapcsoljam az agyam és csak a zenére figyeljek. Igazából már nem is tudom mikor figyeltem utoljára csak a zenére, illetve mikor foglalkoztam már a munkámmal egy kicsit, ugyanis Cata születése óra egyfolytában, csak a lányommal és az ő életével voltam elfoglalva és csak néha jártam be a stúdióba, hogy egy-egy számot felvegyünk, amit valaki írt nekem, viszont én szeretek magam számokat írni, hogy át tudjam adni azokat az érzéseket a hallgatóknak, amiket én érzek.

-          Minden rendben van? – Matías érdeklődő fejjel fordult felém, és a tekintetét köztem és a jelzőlámpa között váltogatta.

-          Persze, csak egy kicsit elgondolkodtam, de minden rendben van. – mosolyogva fordítottam a fejem az út irányába, majd aztán csak a mellettem elhaladó autókat figyeltem. Néhány perc múlva a rádióban egy elég régi számom szólalt meg, még abból az időszakból, mikor még nem ismertem Ronit. Így visszagondolva hiányzik az a korszaka az életemnek, és azok az idők, amikor még filmszerepeket vagy sorozatszerepeket is ajánlottak, de mostanában még csak egy dalt sem szeretne velem senki sem készíteni. Már sokszor gondolkoztam rajta, hogy mi történhetett, de sokszor is hagytam fel a gondolkozással, mert mindig arra jutottam, hogy Roni miatt változott meg az életem és ő volt az, aki fenekestől felfordított mindent. Végül pedig ezt a gondolatot azért vetettem el, hisz ha nincs Roni, akkor nem születik meg a kislányunk, akit mindennél jobban szeretek, és akihez most éppen úton vagyok.

-          Megérkeztünk. Megvárlak itt, vagy nem tudom, meddig szeretnél lenni, de akkor elmegyek és beülök valahová egy kávéra. – értetlen fejjel fordultam a sofőröm felé, majd egy szemforgatás után válaszoltam a rejtett kérdésére.

-          Ne viccelj már, gyere be te is. Amúgy sem szeretnék most sokáig lenni, csak beköszönök, mert már nagyon hiányzik a kis drágám, aztán már megyünk is tovább és járjuk majd az üzleteket. Amint már mondtam, ma nagyon sok pénzt szeretnék költeni. – az utolsó mondatom mellé egy óriási vigyort helyeztem az arcomra, a lelki szemeim előtt pedig a bosszú lebegett.

Becsöngettem a nem túl kicsi házba, ahol Roni szüleit meglepetés szerűen érte, hogy itt vagyok, de nagyon örültek is nekem, azt viszont látszólag még nem tudták, amivel körülbelül tele van a sajtó az-az, hogy a kicsi fiúk mit művelt velem. Érdeklődtek is róla, hogy van, vagy, hogy mit csinál éppen, de minden kérdésüket egy másik kérdéssel próbáltam meg semlegesíteni, vagy annyit válaszoltam, hogy „Nem tudom.”. Amikor csak tudtam kerültem a témát és próbáltam Catamról beszélni. Körülbelül egy óráig voltunk ott, de Matíasnak sikerül már az első percben belopnia magát Cata szívébe, majd mikor arra került a sor, hogy indulunk, ugyanis egy hosszú vásárlótúra áll előttünk nem akartak elválni egymástól. Cata egyfolytában gügyögött valamit neki Matías pedig úgy csinált mintha értené, vagy lehet, hogy néhány dolgot értett is, hisz néhány alapszót már ki tudott mondani, és válaszolt a kicsi lánynak. Nagyon jó volt látni, hogy ennyire megértik egymást s jó volt végre nevetni is egy kicsit az ő párosukon. Nehéz volt a búcsú, de a bosszú most hatalmasabb volt, így megálltam azt, hogy ne vigyem haza Catat.

(Rihanna - Shut Up And Drive)

Beültünk Matías autójába, majd a rádió bekapcsolása után, teli torokból kezdtük el az ismerős dallamokat énekelni.

-          Nos, akkor hová lesz a fuvar? Melyik plázába vagy üzletbe szeretnél menni? – a kérdés után még én magam is meglepődtem azon, hogy mennyi hely jutott hirtelen az eszembe, de végül úgy döntöttem, hogy sok helyre fogunk még ma elmenni.

-          Először is szeretnék egy méregdrága autót a régi helyett, az előző kicsit szétesett, aztán szükségem lesz még néhány ruhára. – óriás vigyor ült a számon, amin még én magam is meglepődtem, ugyani délelőtt még a férjemről és a szeretőjéről hallottam a tévében, most pedig már vásárolgatni indulok. Tehát egy óriás nagy álca volt ez az egész, de pillanatnyilag nagy megnyugvást jelentett.

-          Szóval akkor az első állomás egy autósszalon, aztán a többi jön sorba. Oké értettem. Amúgy biztos, hogy ettől jobban fogod érezni magad, mármint ettől a sok vásárolástól? – nem tudom miért aggódott Matías, mindent megvettem volna, amit most fogok, csak nem egyszerre.

-          Igen, biztos. Bármit megkaptam volna akkor is, ha itthon van Roni és nem csinál semmi marhaságot, amivel okot is ad rá. Plusz minimum fél Madridot meg tudná venni annyi pénz csücsül a kártyáján, tehát ne parázz csak menjünk és verjünk el némi pénzt abban az autószalonban. – egy Audi szalonra mutatva nevetem el magam, majd két perc múlva már a parkolóban álltunk és a szebbnél szebb csodákat bámultuk. Egy Audi R8-sal szemeztem már az első perctől fogva, de csak miután végigjártuk az egész üzletet vettem rá magam, hogy odanyújtsam a bankkártyámat az eladónak.

-          Biztos, hogy kell neked ez az autó? – Matías ismét aggódott, bár nagyon nem értettem a miértjét a dolognak.

-          Ne kezd ezt megint kérlek. Ez Roninak meg se kottyan, körülbelül ennyi pénzt kap egy meccsért, ha berúg vagy egy-két gólt, és valljuk be már nem az első meccsén van túl. Szóval ne aggódj és élvezd, hogy egy Audiban száguldozunk majd tovább. – kivettem az eladó kezéből a kulcsokat és a papírokat, majd odadobva Matías ölébe elfoglaltam a vezető ülést.

-          Itt van egyáltalán a jogsid, és ugye tudsz vezetni? – frisses szerzett barátom legújabb aggódásán csak egy mosolyra futotta, de persze a válasz sem hagytam el.

-          Először is, igen, tudok vezetni. Másodszor pedig, nem, nincs itt a jogsim, de nem én fogok fizetni, ha elkap a rendőr, hanem Roni. Az ő nevére írattattam a járgányt, és amúgy is nyugi, ő fizet majd mindent. – egy kacsintás után beindítottam az újonnan szerzett járgányt, majd beletapostam a gázba és már hasítottunk is Madrid utcáin.

(Sergio)

(Rachel ft Jesse- Hello) 

Látni, ahogy az életed értelme ájultan összeesik, fájdalmas dolog. Soha nem gondoltam volna, hogy lesz egy olyan lány, akit tiszta szívből tudok szeretni. Több barátnőm volt már, de egynél sem éreztem azt a késztetést, hogy ha szomorú, akkor megvigasztaljam, vagy megöleljem. Ami persze nem azt jelenti, hogy szívtelen vagyok, csupán nélkülük is tudtam boldogulni, ha úgy hozta az élet.

 A Barcelona játékosai közül ketten felnéznek a lelátóra, majd egy halvány bólintás után összeütik tenyerüket. Nem értem a reakciókat, de most nem is tudok ezzel foglalkozni.

Szerelmem fejét ölembe húzom, majd enyhe pofozgatással próbálom visszajuttatni hozzánk. Látni szeretném gyönyörű szemeit. Szeretném, ha úgy mosolyogna rám, amikor legelőször találkoztunk. Szeretném visszapörgetni az időt, csupán azért, hogy még egy kicsit igazán vele lehessek.

Szívem szakad a látványba, ráadásul mostanában nem is tudom azt sem mondani, hogy tiszta lelkiismerettel élem napjaimat. Hatalmas galibát okoztam becsületem miatt, de már önérzetből sem simítom el a dolgokat. Mindenkinek vannak meggondolatlan tettei, amik következménnyel járnak. Nem sok dolgot szúrtam el életemben, de azt hiszem kijelenthetem, amikor Marceloval beszéltem hülye voltam. Hatalmas idióta voltam, mert nem vallottam be gyengeségemet. Pedig megértették volna a történéseket. De fájt látnom, hogy az a lány, akinek az életemet a kezébe adtam volna, egy másik emberrel csókolózott.

Érzékeim kiélesednek, így még időben felfigyelek arra, hogy Busquets odasúg valamit Piquenek. Nem értem ezeket a katalán focistákat. Úgy gondolom, Larissa nem ártott nekik semmit, mégis őt sodorták ilyen helyzetbe. Sajnos a legtöbben önteltek, és még mindig azt hiszik, hogy övék a világ. Ilyenkor kedvem lenne ordítani és a fejemet a falba verni egyes emberek ostobasága miatt.

Az ápoló stábunk másodpercek alatt szalad felénk a hordággyal, de szerelmem még mindig nem nyitja ki szemeit. Rápillantva bokájára kiráz a hideg. A szivárvány összes színe megtalálható apró lábfején, még a dagadástól nem lehet kivenni az ott található csontot sem. Bosszankodva engedem át Robertonak a helyet, majd a pálya szélére sétálva szóra bírom Mourinhot.

-          Nem igaz mester, hogy szándékos volt, mégsem ért lapot. –még csak pár perce történt a balesetnek titulált közbelépés, mégis idegtépő óráknak tűnik a várakozás.

-          Még mindig szereted, igaz? –nem tudom, hogy ez a kérdés az adott témához miképp fűződik, de egy hatalmas bólintással felelek rá. – Ugye tudod, hogy tisztára kell mosnod a nevét…- mogorva tekintetében egy kis aggodalmat és együttérzést is felfedezek, mire a bűntudatom erősödni kezd.

-          Természetesen, tisztában vagyok a következményekkel is. –agyam zakatol, próbál valami köztes megoldást kitalálni. –Honnan tudta?

-          Ismerlek már titeket, mint a tenyeremet. Nem hazudsz könnyen, szerencséd, hogy nem beszéltél Larival. –szavaira már nem tudok figyelni. Csapattársak hada állja körbe törékeny testét, ezzel is takarva a kíváncsi tekintetek elől. Pillái megrezdülnek, majd azonnal rám tekint, mire Marcelo idegbeteg módjára rángat el a közeléből. Ott akarok lenni mellette, hiszen tudom mit jelent neki most ez a sérülés.

-          Lari… - mondatait nem hallom, egyedül a névre figyelek fel. Az angol lány tekintete fogva tart. Annyira hiányzik. Beszélnem kell vele, de nem akarom, hogy ennél jobban is összetörje a szívemet. Lehet túl kéne lépnem rajta? –Figyelsz egyáltalán rám, te barom?! –hangjából kicsit visszavesz, ugyanis többen felkapják fejüket. –Valami nem tetszik nekem ebben a meccsben. Nem szabad visszaengednünk a pályára, mert ha szóba jön, favágó módszert alkalmaz egy-két védőjük.

-          Most komolyan mondod, hogy pont a híres, önfejű, makacs Larissa Morrisont tartsam pályán kívül?! –még a feltételezés is röhejesen hangzik, de várom néger barátom bővebb kifejtését.

-          Muszáj! Mikor Pique rotált, pár játékos feltűnően felnézett a vendégpáholyba. Szervezkednek a hátunk mögött, de érdekes módon a bíró valahogy sosincs jó helyen. Meg fogom említeni neki még egyszer Tessat, hátha most megváltoztatja a döntését, és elmegy a kórházba. Ott úgy sem találja már meg.–átgondolva a dolgokat, igaza van teljes mértékben. Meghallva utolsó mondatát, szívem kihagy egy ütemet. Fantasztikus. Hamarabb fog kiderülni az én kavarásom, mint ahogy azt szeretném. Zaklatott tekintetemet a földre szegezem, majd bólintásom után magára hagyom Marcelot, és feleségem mellé térdelve, megpróbálom rávenni a lehetetlenre. Szép nézésemet szavaim követnék, de ahelyett, hogy meghallgatna, arrébb lök, és intve Fabregasnak, kiugrál a pálya szélére. „Hogy ezen én miért nem lepődök meg úgy igazán?!” Az ápolók fej rázva sétálnak le a pályáról, közben a bíró is lefújja a meccset, úgy tűnik mindenki elérte a célját. Barátaim eltűnnek a hosszú folyosón, így észbe kapva azonnal az orvosi felé rohanok. Lari sápadt arccal ül a helyiségben elhelyezett ágyon, majd felém kapva tekintetét, szomorúságot látok megcsillanni szemeiben. El kell mondanom neki, hogy mit tettem ellene. Meg kell tudnia, hogy a testvérével mi történt, még akkor is, ha örök életre meggyűlöl…

(Larissa)

Megcsókolva férjemet, egyetlen mondat zakatol az agyamban. „Mindennek vége.” Rájönni arra, hogy milyen alattomos dolog is a félelem, borzasztó. Soha nem voltam az a törékeny lány, mindig harcolnom kellett erkölcsiességemért, és jövőmért. Sajnos hiába voltam megáldva egy edző apával, nem pottyant minden az ölembe. Többször futottam órákat, és hiába voltak rosszullétek a tréningek után, nem állhattam meg egy percre sem, hiszen ilyenkor megkaptam, hogy „Semmi baj, te lány vagy, pedig már majdnem elfelejtettem ezt az aprónak nem mondható tényezőt. Ha nem bírod az ütemet, add fel.” Apám szavaira tisztán emlékszem. Szerettem őt, és úgy érzem ezzel ő sem volt másképp, de ha az edzésemről volt szó, kegyetlenné vált. Többször rúgott belém egy-két mondatával, és amikor látta, hogy már minden izmom ég, akkor sem hagyta abba kínzásomat. Ezekkel a tettekkel, kijelentésekkel hatalmas löketet adott nekem. Ezért vagyok most a Real Madridnál, és ezért küzd már lassan egy éve értem Ferguson is. Ha a fiúknak kiszabtak öt kört, nekem tízet kellett futnom. De legalább így elmondhatom, hogy önerővel kerültem be a jó csapatokba, és nem csak apám közreműködésével. Annyira hiányzik. Hiába kaptam tőle tömérdek fájdalmat, most mégis visszasírom Arsenalos éveimet. Lehet, ha ott lettem volna, mindez nem történik meg. Nem bántom meg azt az embert, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretek, sőt nem is kerültem volna vele ilyen közeli kapcsolatba. De átgondolva a helyzetemet, mégsem bántam meg egy percet sem új életemből.

Csókomba az összes érzésemet belesűrítem. Be kell vallanom magamnak, már nagyon hiányzott Sergio. Az érintései, kedvessége, szenvedélye… mindene. Csókunk lassú, férjem puhatolózva ad apró puszikat ajkaimra. Megérzéseim szerint nem tudja, mikor jön egy hangulatváltozás, amivel melegebb éghajlatra küldöm.

A meccs már javában zajlik, ebben a percben viszont önző módon nem tudok foglalkozni a csapattal. Bokám lüktetése megszakítja idillikus állapotunkat, ugyanis hangos sikítással szorítok rá említett testrészemre. A lábamon lévő vágásból hosszú, vastag csíkban folyik vérem, úgy tűnik ennyit bírt a szakszerű ragasztás. Morogva kapom le felsőmet, majd nemrég beszerzett szürke pólómat felvéve, mosolyogva bontom ki hajamat. Ramos még mindig előttem térdel, mire végigsimítva az arcán, egyetlen szóval jellemzem az elmúlt perceket.

-          Szeretlek. –lelkemről mázsás súly szakad le, idejét sem tudom már, hogy mikor mondtam utoljára őrült spanyolomnak el az érzéseimet. Hatalmas sóhajtása megrémít, bűntudattal teli tekintetét köztem és a padló között jártatja.
(Linkin Park - In Between [magyar] )

-          El kell mondanom valamit. –nem tudok elég oxigént szervezetembe juttatni, ezért légzésem kapkodó lesz. „Nem akarom hallani, hogy megváltozott az irántam érzett szerelme. Nem készültem fel rá. Nem veszíthetem el ilyen hamar.” Nemleges fejrázásom következtében arcomat kezei közé fogja, majd mélyen szemembe néz. –Én is szeretlek. –szívem hatalmas dobbanással jelzi, hogy megelégedett a válasszal. Közelebb hajolva hozzá, nyakába borulok.

-          Miért érzem azt, hogy most jön a de…?! –szavaimat halkan suttogom, de úgy tűnik most is igazam van.

-          Mert már ismersz. Először is bocsánatot szeretnék kérni azért, amit mondani fogok neked. Marcelo említette neked, de szerintem a sokktól igazán nem tudtad felfogni a mondatait. Tessanak balesete volt, és nekem kellett volna téged értesíteni, ugyanis ki volt kapcsolva a telefonod. Elmentem a stadionba, de te éppen azzal a brazil idiótával csókolóztál. Így beadtam mindenkinek… - minden erőmet összeszedve lendítem a kezem, hogy egy pofonnal jutalmazzam tettét. Leszegett fejjel tűri, ahogy arrébb lököm, majd még egy ütést sújtva arcára, összecsuklik lábam, de még időben megkapaszkodom az ajtófélfában. „Ezért haragszik rám Marcelo! Ezért néznek rám a játékosok úgy, mint a véres ingre. Minden Sergio miatt történt. Minden!” Gondolataimba mélyedve fogalmazom a jobbnál jobb szöveget, de úgy érzem, most semmi sem felel meg számomra. Nem érdemli meg, hogy kedves legyek vele, ugyanakkor azt sem, hogy minden rossz döntésemet az ő nyakába varrjam.

-          Köszönöm szépen. Ennyit ér neked a család? A szerelem? Tudod jól, hogy mindig is a családom volt az első az életemben, és természetesen a barátaim. Erre te képes voltál ezt megtenni velem?! Gyáva vagy. Mi történt veled Sergio? Miért lettél ilyen?! –zokogásom feltörni készül, de mély levegőt véve megpróbálom elodázni kiborulásomat.

-          Hogy én miért lettem ilyen? Lari, tükörbe néztél te egyáltalán mostanában? Megváltoztál. Nem tudom az okokat, de soha nem lettél volna arra képes, hogy megcsalj… –szóval innen fúj a szél…

-          Megcsaltalak? Nem emlékszem, hogy bárkivel is lefeküdtem volna. Arra a csókra gondolsz, amit a stadionban láttál? Beleképzeltél egy-két dolgot. Neymar olyan, mintha az öcsém lenne! Amúgy sem vakságot fogadtam. Mit vársz még tőlem? Sok olyan dolog történt velem, amiről fogalmad sincs. Tudod te mit jelent most ez a sérülés? Az egyetlen mentsváram, ahova menekülhettem, az a pálya volt. És most? Mindenki fúj rám, mert egy idióta voltál. –hangom elcsuklik, de megemberelve magam, ismét lendítem a kezem és megpróbálom megütni, de már ő sem tűri ordításomat és tettlegességemet.

-          Valóban nem tudok rólad sok mindent, hiszen annyit mesélsz magadról mostanában. Igaz?! – szarkasztikus hangját meghallva, érdeklődve veszem fel vele a szemkontaktust. Megfogva csuklómat, neki lök a falnak, majd szemei feltérképezik testemet. Végigsimít combomon, ezáltal a nadrágot is feljebb tolja lábaimon, mire akarva akaratlanul kiráz a hideg. Kezei követik testem vonalát, hogy nyakamnál megpihenve, erőszakosan tarthassa a megfelelő irányba arcomat. Szememben megtalálható gyűlölet és szerelem keveréke, nem tudja érzéseimet hova tenni. Várom, hogy megcsókoljon, ehelyett inkább hátralép, majd figyeli reakciómat. „Azt akarja, hogy én lépjek.”

(Linkin Park - From The Inside [magyar] )

Felkapva telefonomat a padról, felemelt fejjel botorkálok ki az öltözőből. Erőből becsapom magam után az ajtót, majd zokogva indulok el afelé a hely felé, ahol talán megtalálhatom húgomat. Bokámból kiinduló nyilalló fájdalom nem nyugtat meg, muszáj, leszek kivizsgáltatni magamat. Ez már nem játék. Igazából most jött el az a pillanat, amikor új életet kell kezdenem. Sport nélkül kell élnem mindennapjaimat, és muszáj türtőztetnem érzelmeimet is, hiszen kirohanásaimból nem sül ki semmi jó. Előre hallom az orvosok szavait, miszerint karrieremnek lőttek. Már látom a fotósokat, és az újságírókat, akik életem hatalmas törését cikkezik. El kell innen mennem.

Telefonomat kezembe véve, egy SMS-t kezdek pötyögni apró készülékemen.
„Sajnálom azt a fájdalmat, amit az utóbbi időben okoztam neked. Te voltál az egyetlen férfi az életemben, akit jobban szerettem még a focinál is. Tovább kell lépned, mert nem érdemellek meg téged. Nem szenvedhetsz többé miattam. Kérlek, kérj a többiektől is bocsánatot a nevemben, a hazugságod pedig maradjon kettőnk közt. Úgy érzem könnyebb az elválás, ha tudom, hogy gyűlölettel telve gondolnak nevemre. L.”

Gondolataimba mélyedve megpróbálom megkeresni azoknak az orvosoknak a nevét, akik szánalom és sajnálat nélkül közlik velem a kemény, valós diagnózist…