Chapter 12.

Sziasztok!

Nagyon sajnáljuk, hogy majdnem egy hét késéssel hoztuk az új fejezetet, de tekintve arra, hogy rengeteg dolgozat áll a hátunk mögött, úgy gondoltuk ideje felrakni.:) Reméljük tetszeni fog, és egy-két kritikának most is örülnénk!:) Jó olvasást!

(Tessa)

(Tom Morello: The Nightwatchman - Alone Without You)

Kisoromban mindig arról álmodtam, hogy majd egyszer lesz egy töklétes családom, viszont az elképzeléseimben nem pontosan egy ilyen férj jelent meg, aki egy nagyobb családi megpróbáltatás miatt gyáván elmenekül és itt hagy majdnem teljesen egyedül. A tökéletes férfi azonban álmomban még mindig létezett és én még mindig vártam, hogy valósággá váljon.  Vártam még akkor is, ha tudtam, hogy ez csak egy elképzelés, egy álom. Most is abban reménykedtem, hogyha kinyitom a szemem tovább élhetek egy elképzelt tündérmesében, és nem kell a kórházi fehér plafont bámulnom egész nap. Ezek után félve nyitottam ki az egyik szemem, hogy meglessem, hogy hol is vagyok, majd meglátva a biztonságot nyújtó saját hálószobát egy kicsit megkönnyebbültem, bár azt sehogy sem tudtam megfejteni, hogy hogyan is jutottam fel, mikor az utolsó emlékem, hogy a nappali közepén összezuhanok és eszméletemet vesztem, viszont akkor hallottam Marcelot meg egy ismeretlent, akinek nem tudtam beazonosítani a hangját. Tehát az első tippem, hogy a brazil varázsolt be az ágyba. „De ki volt az az ismeretlen?”  Nem hittem, hogy kérdésemre ilyen gyorsan választ fogok kapni, de az ajtóm nyitódott és egy ismeretlen lépett be rajta, egy magas, szőke hajú, kék szemű srác.

-          Hola! Reméltem, hogy már felkeltél. Kicsit sokáig aludtál és már kezdtem megijedni. – az ismeretlen egyre közelebb jött az ágyam felé én pedig egyre hátráltam, hiszen még azt sem tudtam ki ő.

-          Ne haragudj, de honnan ismerlek, és hogy kerülsz te ide, és hol van Marcelo? – kérdéseim áradatán csak jót nevetett, majd a közeli asztaltól egy széket hozva leült az ágyam mellé.

-          Igazából mi még nem ismerjük egymást. Matías Velásquez vagyok, és a férjed...

-          Nem, nem valamit félreérthettél, Marcelo csak egy jó barátom. – kicsit furcsálltam, hogy azt hitte, hogy a brazil és én együtt vagyunk, ugyanis egy időszakban minden újságcímlapján ott virítottunk Ronival együtt.

-          Én nem Marcelora gondoltam, hanem Cristiano Ronaldora. – a férjem nevét lassan ejtette ki, hogy megbizonyosodjon róla, hogy jó helyen kapizsgál-e, majd folytatta. -  Ő mondta, az-az kérte meg Marcelot valamikor, hogy bármilyen kérésed van, azt próbálja meg teljesíteni, amennyire csak lehetséges. Tehát te haza akartál jönni, és jöttem én, hogy felügyeljelek. Amúgy a barátod edzésen van, és azért nincs most itt. – miután befejezte várta a reakciómat, viszont én még mindig csak az elején elmondottakat pörgettem át az agyamban újra és újra.

-          Tehát akkor röviden összegezve kaptam egy bébiszittert, nagyon aranyos. – kijelentésem után Matías hangos nevetésben tört ki, majd kijavította szerinte helytelen mondatomat.

-          Én inkább 24 órás felügyeletnek hívnám, a bébiszitter már szerintem nem illik ide. Te, viszont még be sem mutatkoztál. – mondatain jót nevettem, ami valljuk be már egy ideje nem sikerült.

-          Mit szeretnél tudni? Tessa Swallow vagyok, van egy férjem, aki fogalmam sincs, hogy hol van, és van egy kislányom, akit a baleset miatt rábíztam a nagyszülőkre, így már pár napja nem is láttam őt, mint ahogy a családom másik tagját sem. Amúgy te valahonnan ismerted Ronit, mármint nem tudod, hogy hol van most, vagy hogy mit csinál? – nem akartam tolakodó lenni, de a kérdések valahogy akarva akaratlanul is kicsúsztak a számon, és nagy figyelemmel kísértem végig Matías minden arcmozdulatát, hogy nehogy eltitkoljon előlem valamit, hisz tudnom kell, hogy hol van a gyerekem apja.

-          Ami azt illeti nem ismertem őt személyesen, én csak egy egyszerű ápoló orvos féle vagyok, akit kiküldtek melléd, tehát nem tudok semmit róla, sajnálom. – kis szünetet tartva figyelt, hogy mennyire érint rosszul, hogy ő sem tud semmit, majd figyelemelterelés céljából másra terelte a témát. – Ami azt illeti, enned kéne valamit. Szóval remélem, hogy szereted a diétás kajákat, jelenesetben a sós tört krumplit? – Nem volt kedvem semmi sem csinálni, és még csak nem is voltam éhes, így passzoltam a visszautasíthatatlan ajánlatot.

-          Ami azt illeti, most nem kívánok semmit. –tekintetemmel az arcát kerestem, majd láttam, hogy beszédre áll a szája, így inkább én szólaltam meg előbb. – De eszek pár falatot. – egy apró mosolyt erőltettem a számra majd elkezdtem kimászni az ágyból, és mivel hadilábon álltam az energiával Matíasba kapaszkodva mentem le a lépcsőn egészen a konyháig. Az étkezőasztalhoz leülve az asztal másik sarkán megláttam az újságokat és egyből elkezdem azon agyalni, hogy milyen cikkek is jelentek meg benne, amíg én a kórházban voltam. – Idehoznád az újságokat, hogy megnézzem miről maradtam le pár nap alatt? – a sajtókupacra bökve fordultam hozzá, amire szóbeli válasz nem érkezett, csak letett elém egy tányér diétás kaját.

-          Nincs benne semmi. Meghaltak, összetörték, megnyerték, elvesztették, semmi használható nincs benne, ami érdekelhetne. – ezzel odament és az összes újságot a kukába sodorta.

-          Honnan tudod, hogy engem mi érdekel? Lehet, hogy meg akartam nézni a „megnyerték, elvesztették” részt. Na, mindegy vicceltem csak a bulvárhíreket akartam megnézni benne, hátha ráakadok egy Ronis cikkre. – nagylevegő után ettem pár falatot, de már körülbelül az első falttal úgy éreztem, hogy teljesen jól laktam. Miután végeztem visszamentem, az-az visszamentünk szobába, és következett az óvodából jól ismert délutáni alvás. Tényleg úgy éreztem magam, mint egy óvodába. Vigyáznak rám, etetnek és kísérgetnek mindenhová.

(Are You Happy Now-Megan and Liz)

Miután letettem a fejem úgy nyomott el az álom, hogy még én magam is meglepődtem rajta, és ahhoz képest, hogy nem akartam aludni vagy 3-4 órát ismét lenyomtam, bár azt nem tudom, miért voltam még mindig olyan álmos, hogy ismét ágyba kényszerültem. Viszont visszagondolva Matías adott valami érdekes ízű italt, tehát biztos, hogy ő kevert bele valamit az italomba. Ma már sokadszor felkelve jobban éreztem már magam, és eléggé élettel telinek éreztem magam. A helyettes óvó bácsi nem volt a szobában így rávettem magam a távirányítóra, hogy ha nem is az újságokból, a tévéből megtudjam a bulvárhíreket. Kezembe véve a távkapcsolót a leghíresebb spanyol adóra kapcsoltam, amin éppen valami flancos celebes adásment és néhány képkocka után megláttam a férjem arcát a képernyőn. Úgy pattantam ki az ágyból, mint az ágyúgolyó, majd először csak Ronit néztem, amit egy hotel előtt sétál, végül pedig elolvastam a szívembe tőrt döfő főcímet: „EX-BARÁTNŐJÉVEL CSALJA MEG FELESÉGÉT CRISTIANO RONALDO!”

(Larissa)

(Ron Pope - A drop in the Ocean)

Sok dolgot ronthattam el az utóbbi időben, de semmi olyan nem ugrik be, ami miatt ennyire meggyűlölhetett legjobb barátom. Igazából egyetlen dolog tűnt fel, mégpedig az, hogy Ronaldot nem látom sehol sem. Az is lehet, hogy Tessaval tölti szabad perceit, csak azt nem értem, hogy Mourinho miért hagyja ki éppen a Barcelona elleni keretből.

Kétségek sokasága csillan meg a szememben, mire meglátva a gyepmestereket, hatalmas sóhajtással állok fel a szurkolóknak fenntartott ülésekről, majd órámra pillantva tudatosul bennem, hogy egy óra, és meccs. Fogalmam sincs, miképp telt el ilyen hamar az idő. Talán a sok agyalás nem tesz jót ilyenkor az érzékeimnek.

Váll rántva indulok el öltözőnk felé, ahol már nagyba megkezdődött a készülődés. A feszültség tapintható a helységben, de akaraterőmet és kedvemet nem tudja semmi és senki letörni jelen pillanatban. Többen szúrós tekintettel néznek rám, viszont férjem bűntudattal teli tekintetét leszegi a padlóra. „Oké, listámra még egy gyanús dolgot fel kell írnom.”  Meg kell tudnom, hogy miért veszítettem el pillanatok alatt barátaimat.

Telefonom ütemes zenélésbe kezd, az ismerős dallamra többen felkapják fejüket, majd mikor meglátják zavarodott tekintetemet, azonnal a padlót kezdik el fixírozni. Remegő kézzel fogadom a hívást. Az ismerős hangot meghallva szívem kihagy egy ütemet, hogy utána kétszeres sebességre váltson.

-          Laris, látod? Én megmondtam. Mindenkit elmarsz magad mellől, én pedig akkor fogok megjelenni. Jó meccset. Nyugalom, nézni fogom, ahogy elbuksz. –gúnyos kacajára felfigyelve kiráz a hideg, majd hirtelen úgy érzem, hogy a hatalmas öltöző zsúfolásig megtelt. Mély levegőt véve, kilépek a folyosóra. Neki dőlve a falnak, remegő végtagokkal csúszok le a földre. Behunyva szememet, megpróbálom elűzni csekély félelmemet. „Nem akarom, hogy miattam veszítsünk. Ki kell tartanom, még ha legbelül azt is érzem, hogy összeroppanok.” Titkon nagyon is vágyom arra, hogy most valaki kijöjjön, átöleljen, és azt suttogja, hogy nem lesz semmi baj. De a segítség nem akar érkezni. Régen ilyenkor többen is körbeálltak, Ronaldo és Marcelo megpróbált felvidítani, Sergio pedig lágy csókot lehelt ajkaimra, aminek hála elég hamar meg tudtam nyugodni. És most mi van? Itt ülök egyedül a folyosón, holott már régen át kellett volna öltöznöm. Gondolatmenetemet egy kedves hang szakítja félbe, mire félve nézek fel.

-          Szia Lari. –hatalmas boci szemeit ezer közül felismerném, hiszen egyedül Cescynek van ilyen barna tekintete. –Nem akarlak zavarni, csak sok szerencsét szeretnék kívánni. –megszólalni sem tudok, hiszen ha eddig kijelenthettem azt, hogy remegésem alább hagyott, akkor azt most vissza kell szívnom. Amilyen hamar megjelent, olyan hamar el is tűnt. Fájdalmat láttam megcsillanni gyermeki szemeiben.

Belépve az öltözőbe, gyors vetkőzésbe kezdek. Mezemet magamra kapva visszanyerem azt az önbizalommal teli lányt, aki nem egészen két éve belépett a Santiago Bernabeu kapuin. Mosolyogva öltöm magamra sípcsontvédőmet, ugyanis ahogy ismerem Alvest, el kell majd a védelem ilyen téren. Sportszáram önkényesen simul vékony vádlimra, cipőmbe viszont alig megy bele a bal lábam. Emlékezetes csukát szerettem volna, ezért is csináltattam egy fehér-kék színben pompázó Nike stoplist, amire rányomtatták nevemet, és mezszámomat. Kikötésnek indult a 4-es, de tekintve arra, hogy az egyik alapember száma volt, be kell érnem a 44-essel.

Többen megfeszülve figyelik az edző utasításait, én viszont öltözékemmel vagyok még mindig elfoglalva. Vállamról levéve az ortézist, karjaimat könnyed mozdulattal bujtatom bele felsőmbe. Szerencsémre hosszú sportszárat kaptam, így senki nem vette észre a hatalmas varratot térdemen.

Elindulva csapattársaim után, szívem eszeveszett tempót diktál. Lelkem megnyugodni látszik, majd amikor kilépünk az őrjöngő közönséghez, hatalmas mosoly telepedik arcomra. A vérbeli madridisták tapsviharral köszöntenek minket, a már megszokott ’Hala Madrid!’ buzdító jelmondatát kántálva. Látom a fiúkon az elégedettséget, de a túlzott önbizalom kicsit megrémít. Félek, hogy ha valami nem úgy jön össze, akkor átmennek önzőségbe, és borul az egész meccs.

Elkezdve a bemelegítést, bokám ellenkezik, de tekintve arra, hogy benne vagyok a kezdő tizenegybe, muszáj hajtanom. Nem lazsálhatok. Térfelünkön versenyfutással indítunk, majd pár labdagyakorlat és kapura lövés után megkezdhetjük a klubdalok hallgatását. Büszkeség tölti el szívemet, mindig is itt szerettem volna játszani. A Barcelona játékosai elégedett mosollyal szaladnak felénk, majd mindenki kezébe egy apró pacsit adva, ugrálva indulnak el a kezdőpozíciók felé. Én zárom a sort, és ami a legjobban meglep az-az, hogy két személy mosolyogva ölel át. Cescy karjai szorosan fonódnak derekam köré, mire a stadion hangos tapsolásba kezd. Messi már nem mondható ilyen szerencsésnek, ugyanis amikor karjaival átfog, eget rengető füttykoncert zavarja meg az idillikus állapotot. „Csak ügyesen!” Azt hiszem, itt látszik a legjobban az, hogy az emberek nem ismerik a sztárfocistákat. Minden újság arról szól, hogy Leo Messi bunkó, közönséges és primitív, most mégis egy kedves baráti gesztussal indította el a meccshangulatot.

(Skepta - Dare To Dream)

Casillas elvégezve csapatkapitányi feladatait, beáll a kapuba, majd felpillantva a lelátóra rámosolyog kedvesére. Ramos megpróbálja velem felvenni a szemkontaktust, de én már csak a katalán csapatot szuggerálom. A szokásos érmefeldobás eldöntötte, hogy a gránátvörös-kékek kezdenek. Pique hátrapasszolja Valdesnek, aki kapushiba segítségével hozzánk juttatja a labdát. Di María hatalmas gólpasszt adva Benzemanak, a 22. másodpercben előnyre teszünk szert. A közönség éltet, pedig még nem is mutattunk fel sok dolgot, hiszen ez még semmit nem jelent. Még bőven van kilencven perc a mérkőzésből.

A katalán csapat önbecsülését sértette az előbb látott jelenet, így hatalmas kontrát indítva felénk, védekezésre kényszerítenek. Iniesta passza elakad Ramos lábában, így a meccs első szögletét máris megcsodálhatják a nézők. Hála Casillas gyors reflexeinek, egy öklözés után védőnkhöz juttatja a bőrt, aki továbbítja nekem. Sprintelve indulok el a Barcelona kapuja felé, a rám állított emberek nehezen tudnak beérni. Puyol és Busquets viszont megfeszülve nézi mozdulataimat. Utóbbi mellé érve, hosszan tolom meg a labdát, mire elkapva mezemet, erősen hátraránt, végezetül pedig művészi tehetséggel esik el mellettem, amit a bíró sikeresen be is fúj. Szabadrúgás kifelé.

-          Gratulálok, Oscar díj a tiéd! –elhúzva számat, visszasétálok a középpályáig, de a bíró utánam szaladva, felmutatja az első lapomat. A közönség őrjöng, a játékosok viszont csak nevetnek a csodálatos bírói döntéseken.

Izzasztó mérkőzés alakul ki, a csapatunk kontrákra épít, még a katalánok csak tologatják a labdát. Igazából nagyon hiányzik most a csapatból Ronaldo, hiszen az ő felfutásai és pontos beadásai most kellenének a győzelemhez. Morogva veszem tudomásul bokám lüktetését, majd a harmincadik percben egy újabb támadást indítunk az ellenfél felé. Dani Alves, ahogy sejtettem, most is hozza harcias formáját, ugyanis oldalról megindulva becsúszik, és eltalálja bokámat. Szitkozódva fekszem a földön, a fájdalomtól könnyem is kicsordul, de nem törődök a lenéző tekintetekkel. Benzema felém rohanva aggódó tekintettel méri végig természetellenes irányba néző bokámat, mire szem forgatva helyezem vissza kiugrott testrészemet megfelelő helyére. A kilences mezben tündöklő csatár segít felállni, végül a felénk induló bírónak intek, hogy nem kell csere. Térdemen lévő sportszár vörös színben pompázik, ez is mutatja, hogy valószínűleg a varrat sikeresen felszakadt. Morogva bicegek ki a pálya szélére, majd jelezve az elsősegélyt nyújtó csapatnak, figyelem a szurkolók arcát. Többen aggódó tekintettel méregetnek, viszont akadnak olyanok is, akik a meccs történéseit figyelik. Gyors ragasztást követően lecserélem az elázott ruhadarabot. Munkálkodásom közben a meccs nem állt meg, így is történhetett az, hogy egy rosszul kifejelt labda a katalán csapathoz kerül. A helyzetet sikeresen értékesítik, majd Messi gólörömét megfigyelve észreveszem, hogy provokálja drukkereinket.

Elindulva a pályára Marcelo szúrós szemmel néz rám. Bokám lüktetésétől már a falra mászok, viszont a fájdalom, amit érzek, sikításra késztet. Összeszorítva számat, csupán egy apró nyögést engedek meg magamnak. Szerencsére senki sem hallotta. Sergio tekintete elidőzik rajtam, majd amikor a katalánok befejezik az egyenlítő gól örömét, újra megkezdődik a meccs.

Hosszabbításnak mindössze három percet adnak, de azt hiszem ez lesz a leghosszabb menetünk. Mosolyom mostanra már eltűnt az arcomról, ugyanis még pár csapattársam besárgult reklamálás miatt. Arcom fájdalmas grimaszba torkollik, amit senki nem tud hova tenni. A Barcelona labdája középpályán sikeresen elakad, Lass megfogja Xavi indítását, így teljes erőből rohanunk fel egy emberként az ellenfél térfelére. 

(Linkin Park - No Roads Left [magyar felirattal] !!)
Várom a labdát, fejemet hátrafordítom, és úgy futok tovább. Hatalmas ütközés segítségével legalább három métert repülök, majd párat fordulva a puha füvön, elterülök a tizenegyes kijelölt pontjánál. A bíró szájához emeli sípját, lelkemre viszont mázsás súly telepedik. Csapattársaim büntetőt követelnek, ehelyett még majdnem hogy én kapom meg a lapomat. Felpattanva a földről, bal lábamra helyezem a testsúlyomat, de a hirtelen jött fájdalomtól összeesek. Többen utánam kapnak, de én csak a sikítással vagyok elfoglalva. Sergio felém rohan, majd leguggolva mellém, magához húz.

-          Mid fáj? Kell csere? –ádáz tekintetembe nézve, ismeretlen érzések suhannak át arcán.

-          Nem. Kibírom. Engedj, gólt kell rúgnunk nekik. –próbálok karjai közül kiszabadulni, de még szorosabban tart.

-          Lari, most az egyszer ne legyél őrült! –Cescy lekapja cipőmet és sportszáramat, majd meglátva bokám állapotát, hátrahőköl. –Triplájára dagadt, és a szivárvány színeiben pompázik. Nem engedem, hogy folytasd a meccset! –kihasználva férjem figyelmetlenségét, ellököm magamtól, majd felkapva felszerelésemet, álló helyzetbe tornázom magam. A közönség nevemet kántálja, a legtöbben pedig ijedten figyelik arcom torzulását.

-          Nem kell csere, jól vagyok! –mindössze egy szabadrúgást kapunk, ugyanis állítólag csak bevetődtem a tizenhatoson belül, de Pique szabálytalansága a vonal előtt történt. Természetesen lapot csak Ramos és Benzema kap, a katalán játékosok reklamálása egyáltalán nem zavarja a bírót. Hatalmas levegőt véve, egy kisebb lépéssel tesztelem teherbíróságomat. Bokámból áradó fájdalom végignyilall lábamon, majd szemeim előtt apró fekete pontok jelzik, hogy valami nem lesz jó. Még érzem, ahogy elkapnak, majd sajnálkozó tekintettel nézek Mou csalódott szemeibe. Fejem lüktet, agyamra pedig jótékony köd telepedik, végül ájultan esek össze katalán barátom kezeiben…