In memories...

Sziasztok!


Megérkeztünk az utolsó előtti fejezethez. Nem is húzom itt sokáig az időt, remélem tetszeni fog. Jó olvasást!:)

(Larissa)

-          Lari! Lari! Larii! Nyugodj már meg kérlek! –Fabregas óvatosan megpofoz, de úgy tűnik ez sem elég határozott ahhoz, hogy normálisan szedhessem a levegőt.

-          Én nem… én nem… én még nem… - összefüggéstelenül kezdek el beszélni, egyszerűen a fel-feltörő zokogás és a levegőhiány sem könnyíti meg a dolgomat. Én még nem készültem fel arra, hogy megtudjam azt a hírt, hogy drága barátom meghalt. Hisz nem hallhatott meg! Csak pár percre hagytam magára… és akkor még beszéltem vele. Nem! Nem! Nem és nem! Köhögő roham jön rám, és ennek hála a tüdőmben elfogy a levegő. Az ájulás széléről még hallom spanyol barátom ordítását, majd az ajtó kinyílik és egy erős csattanást érzek az arcomon. A tudatomat szépen lassan visszanyerem, már nem hisztizek, már nem vagyok sokkos állapotban sem, csupán elmerültem az önsanyargatásban.

-          Larissa. Figyelj rám! –Brian erősen fordítja irányba a fejem, majd pár pofon után végre eljut a tudatomig, hogy most őt kell meghallgatnom. –A barátod nem halt meg! Ismétlem, NEM HALT MEG! Bólints, ha sikerült felfognod. –szemeimben hitetlenkedés, és boldogság szikrái csillantak meg, és határozott bólintásom után a srácok is csak hátradőltek és szuszogtak.

-          De, ha nem halott, akkor hol van? –Brian ül fel és fogja meg a kezeimet, Cescy továbbra is sokkos állapotban fekszik a padlón.

-          Az egyik vendégszobában. Elintéztem, hogy Selena ne vergődjön, de ezért neked kell itt maradnod. Egyedül…- természetesen nem kaptam dührohamot, örülök, ha barátom végre jó helyen van. –Természetesen hívtam hozzá orvost is, aki átkötötte a sebeit, ami csúnya volt, azt lefertőtlenítette, és a varrásodat, ami megjegyzem borzalmas volt, azt átvarrta. –gúnyos kacajára csak meglöktem, mire eldőlt, mint egy krumpliszsák. Tudom én, hogy nem tudok varrni, és szerintem ezt a foglalkozást nem éppen egy emberen kéne elkezdenem. De ízlések és pofonok. A fiatal Fabregas még mindig csak fekszik, és szuszog. Mikor nagy nehezen feltápászkodok, hogy közelebb menjek és megnézzem él-e még, akkor Brian kivonul a szobából, és becsukja maga mögött az ajtót.

Nem szólok egy szót se, csak karjai közé fekszek és hallgatom, ahogy a légzése pillanatok alatt lecsillapodik. Fejemet mellkasára hajtom, mire karjai automatikusan körbefonják derekamat. Még idilli is lenne ez a helyzet, ha éppen nem egy koszos padlón feküdnénk. Csak az a baj, hogy én egyelőre nem hagyhatom el, ezt a cellaféleséget. Vajon Fabregas mindent tud? Bri elmondta neki az egész történetet?

Valamit sejthet, ugyanis mikor a testvére kijelentette, hogy nem léphetek ki azon az ajtón egy ideig, akkor a spanyol egyáltalán nem háborodott fel, csupán feküdt tovább csendben a földön. Kicsit elbóbiskolhattam, ugyanis ismét az ajtó csapódásra térek magamhoz. Fabregas álmos tekintetében meglátom a rémületet, majd én is az érkező felé tekintek. Selena kacagva lép be a mahagónin, természetesen a Marcelo megkínzására használt kés, most is megtalálható a kezében.

-          Ó, de édes kis párocska! –hangjára kiráz a hideg, és még jobban Cescy karjai közé férkőzöm. Eszembe jut az, hogy Pufim is miattam sérült meg, ezért mintha tűzhöz értem volna, kipattantam barátom öleléséből. Vészesen közeledtem ahhoz a nőhöz, aki tönkretette az életemet, de ő nem hátrált meg, még csak meg sem ijedt. Tettem felé pár lépést, Fabregas a hátam mögül ordított, hogy álljak meg, de csak még közelebb merészkedtem a nőhöz. Az ajtónak háttal állt, ezért nem láthatta azt sem, hogy Brian résnyire nyitja az ajtót. Csak egy pillanatra veszítettem szem elől ex- barátom új nőjét, és máris lecsapott rám. Sebembe szúrva a kést, a földre juttat, de ezzel egy időben legjobb barátom testvére is akcióba lépett. Hátulról leütve a nőt azonnal hozzám siet. Így is sok vért vesztettem az utóbbi időben, hála természetesen Jessenek, most pedig szüntelenül lüktetett a vállam és a fejem is. A kés még kiáll a vállamból, a srácok sem mernek hozzáérni. Még azt érzékelem a külvilágból, hogy a fiatalabb Fabregas felkap a földről, még a másik értesíti a rendőrséget és kulcsra zárva az ajtót, elindulunk a hűvös, esti nyári levegő felé…

(Tessa)

(David Guetta ft Kid Cudi - Memories)

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is kiderül, van családom. Igaz, ebből a családból egyedül talán nővérem, Larissa szeret. Mindig is sejtettem, hogy valamilyen titkos, erős kapocs hozzá húz, de sose jöttem rá igazán, hogy ez mit takar.

Mikor kezdetben újoncként bekerültem az akadémiára, tudtam, hogy valami meg fog változtatni odabent. Eleinte Lari nem nagyon szimpatizált velem, de meg is értem, hiszen kitúrtam az egyik legjobb barátnőjét. Legalábbis ezt állította. Arra nem gondolt, hogy betöltötte a 20. életévét, tehát önmagától kellett elhagyni a kollégiumot.

Többször szívattak a csapattársak azzal, hogy béna vagyok, meg egyáltalán mit keresek egy fociakadémián, ha életemben nem láttam labdát. Természetesen ilyenkor meghunyászkodva, csupán csak az orrom alatt mormoltam el pár trágár szót, úgy, hogy senki ne hallja.

Nagyon ritkán találkoztam egyetlen szobatársammal, hiszen mikor elmentem aludni ő még nem volt a szobában, mikor pedig felkeltem akkor már nem volt sehol sem. Ha nagyon muszáj volt, váltott velem pár szót, de különösebben nem érdekelte, hogy mi van velem.

Egyik nap mentem le a hajnali ötös futóedzésre, természetesen pár srác belém kötött. Összesen 389 diák, velem együtt 390 tanult ott, persze ebből kb. 370 fiú volt. Különböző sportokat lehetett teljes mértékben elsajátítani, többek között az amerikai futballt és az atlétikai sportok sokaságát tanulhatták az emberek. Az a 20 diák, akiket nem vettem a fiúk közé, azok közül 18, pom-pom szakon tanult. A szurkolás szabályait, és természetesen a technikáját is megtanították nekik.

Egyedül Larissa és Tessa, az-az én, mi fociztunk a fiúkkal. Őt sokan tisztelték, felnéztek rá, hiszen a híres Arsenal szerződtette le. Akkoriban kicsit féltékeny voltam rá, hiszen, ha az én apám is vezetőedző lenne valahol, akkor természetesen nekem is lenne egy biztos helyem valamelyik híres klubnál. De ez a része lényegtelen.

Tehát, mentem le edzésre, és több srác elkezdett lökdösni, mindegyik az a tipikus szépfiú, akik védőszerelésbe bújnak, és amerikai focit játszanak. Lari éppen fel akart szaladni a kulacsáért, hiszen ő akkor érkezett vissza az ágyúsok korai edzéséről, és pont meghallotta a hangomat, ahogy kiabálok a srácokkal, hogy engedjenek el. Emlékszem, tiszta sár volt az arca, és a ruhája is, mégis fáradtan, csatakosan, de átvágott a folyosón, és pont mikor az egyik gyökér le akarta tépni a pólómat, akkor fogta meg a kezét. Hálával tartoztam, és a mai napig tartozom neki, hiszen nem lehet tudni, hogy mégis mi történt volna, ha ő nem jár arra. Megvédett, és kulturáltan megfenyegette a focistákat, hogy akadjanak le rólam. Attól a perctől számoljuk a barátságunkat. Utána már elválaszthatatlanok voltunk. Többször kivitt egy-egy nagyobb edzésre, és a fél órás futásoknál is segített, hogy ne dőljek ki az első árokba.

Egy idő után egyre kevesebbszer találkoztam vele, majd rájöttem, hogy bekerült David bandájába. Nagyon aggódtam érte, de mikor érdeklődtem volna, hogy merre jár, mit csinál, kivel van, akkor mindig mindent letagadott… aztán egyre többet veszekedtünk, és akkor jött az édesapjától a balhé. Többet nem szólt hozzám, sőt nem is láttam. Engem leigazolt egy női csapat, Lari mellett megszereztem a megfelelő tudást, és kondit. Már a második meccstől fogva kezdő tagnak tudhattam magam a keretben, de az egyik mérkőzésnek hatalmas tétje volt. Guardiola állt a pálya szélén, és ajánlatot tett, hogyha megnyerjük ezt a meccset, amit egy olasz csapat ellen játszottunk, akkor mehettem volna hozzájuk edzeni. Természetesen, ahogy az lenni szokott, megsérültem.

Már az öltözők folyosóján is „kinézett” magának az a lány, többször próbált feldühíteni, de nem az a típus vagyok, aki rögtön robban, ezért egyáltalán nem használt az a stratégia, amit kiválasztott. Változtatva a módszerén, a második félidőben egyre többször csúszott be, de mindig elég időm volt ahhoz, hogy átugorva őt, pár lépéssel arrébb zuhanjak a pályára.

Tisztán emlékszem arra, hogy az egyik csapattársam, July, középen várta a labdát, és egy pillanatra rá figyeltem, nem néztem a támadómat. Egy erős ütközés következtében a földön kötöttem ki, Rachel pedig a zuhany alatt. Akkor körülbelül minden lejátszódott a szemeim előtt. Senkire, és semmire nem tudtam pontosan összpontosítani, mindig Lari szavai jártak a fejemben. És persze Pep csalódott tekintete. Ahogy gondoltam, rögtön megfordult, és kisétált a Londoni stadionból…

Lari többször figyelmeztetett, hogy az akadémián kívül, sajnos vannak ilyen emberek. Megmutatta az Arsenal meccsein szerzett hegeit, és a legutóbbi meccs stoplis nyomait is, ami miatt egészen bekékült a lába. Csodáltam, hiszen egyszer sem mutatta ki a fájdalmait, még ha lelki gondjai voltak, akkor is belül emésztette magát.

Tehát visszatérve a meccsre, hordágyon vittek le, és szállítottak azonnal kórházba. Félúton eszméletemet veszítve kiesett a műtét, és minden addig történt dolog. Mikor felkeltem az orvos szomorú fejjel jött be, hiszen a bokám szilánkosra tört, és elkerülhetetlen volt a műtét. Kijelentette, ha nem járok gyógytornászhoz, ha nem kezdek el önerőn túl teljesíteni, többet nem állhatok lábra. Szükségem volt Larira, de sehogy sem tudtam a szeme elé kerülni. Magamat hibáztattam azért a cikkért, amihez semmi közöm nem volt. Ahogy az lenni szokott, nem mehettem vissza focizni. Az életem kudarcról kudarca éltem, és a legborzasztóbb az volt, hogy fogalmam sem volt arról, mit csinálhatnék. A kollégiumba már nem mehettem vissza, Lari már nem tartózkodott Londonban, nem tudtam róla semmit. A sérülésem után egészen Sevillaig utaztam. Mindig kis vonalakban értesítettem barátnőmet a felől, hogy hol talál, és mi van velem, természetesen választ sose kaptam rá. De akkoriban még meg is értettem ezt.

Az éneklés egészen hirtelen pattant ki az agyamból. Otthon elgitározgattam és dúdoltam a dallamot is, majd egy kezdő esten felléptem, ahol Philip, a menedzserem rám talált. Azóta tart ez a mániám, és egész szépen meg is élek belőle.

(El Canto Del Loco - Canciones)

De most visszatérve arra, hogy elméletben Larissa a testvérem. A minap kaptam egy névtelen hívást, aki csak annyit mondott a telefonba, hogy nézzek utána Andrew Morrisonnak és a lányának, Larissanak. Természetesen nem tudtam hogyan kezdjek neki, ezért felbéreltem egy nyomozót, aki sikeresen kiderített pár dolgot.

Édesanyám, Ollala a szülés közben vesztette el az életét, Andrew pedig végignézte a születésemet, és a szeretett nő halálát is. Állítólag hazament Larissahoz, de valószínűleg a lány a mai napig nem tudja, hogy akkor valójában mi történt.

Crissel való veszekedésem után, ami persze csak egy kis semmiség volt, elindultam az egyik fellépésemre. Zaklatott voltam, hiszen szerelmem azon csapta ki a balhét, hogy titkolózom előtte, és egy ismeretlen férfivel látott párszor egy kávézó teraszán. Az istenért nem akarta azt megérteni, hogy semmi nincs köztem, és Matthew között. Matt egy 30 év körüli férfi volt, aki felvilágosította az életemben azt a pár sötét foltot. Ezért is tartok most újra London felé. El kell intéznem pár dolgot a kórházban, utána pedig beszélnem kell Larissa apjával.

A gondolatmenetemet egyedül a telefon zörgése zavarta meg, senki és semmi az égvilágon nem tudott volna kirepíteni az álomvilágból.

„SOS! Lari vagyok, kérlek, azonnal hívj fel! Elrab…”

Természetesen fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék. Ismeretlen számról érkezett, ezért valójában azt a lépést akartam megtenni, hogy kikapcsolom a telefonom és nem foglalkozok senkivel. Pár pillanatig mérlegeltem a helyzetet, majd lehúzódva a megállósávba, kisvártatva megnyomtam a hívó gombot.

-          Hola édesem, jól vagy? Hol vagy? Hova menjek? –aggódó hangomra csak egy férfias hang kacag fel a vonal túlsó végén, mire elönt a pánik.

-          Ne haragudj, hogy ilyen drasztikus módszerekhez kellett folyamodnom, de beszélnem kell veled. Sergio vagyok egyébként. –megkönnyebbülten sóhajtottam fel, de akkor sem tudom, hogy most mi van Larival. Hiszen Selena megtudta, hogy Cancunon nyaral, és az utolsó SMS tőlem érkezett, amire sajnos választ már nem kaptam.

-          Semmi gond. Figyelj, megtudtam pár dolgot, gondolom azért hívtál engem, illetve ijesztettél rám, mert az utolsók között vagyok a híváslistán, ráadásul 3 SMS az én nevemhez fűződik. –kacagására ismételten csak fellélegzek, de valahogy kezd mérgesíteni az a helyzet, hogy barátnőmről semmit nem tudok. Mint már említettem, nem robbanok olyan könnyen, de ha a szeretteimet bántják, akkor engem is ki tudnak hozni a sodromból.

-          Gondolom mérges vagy, amiért még ebben a percben is csak húzom az időt. –dühös fújtatásomra ismét felkacag, de nagy levegőt véve folytatja a mondandóját. –Larissat valójában elrabolták, ráadásul, aki ezt kitervelte, az nem más, mint Selena. Azért hívtalak, hogy hátha tudsz valami róla, esetleg arról, hogy hol találhatom meg.

-          Sajnos fogalmam sincs ilyen téren semmiről. Amint a dolgaimat lerendeztem, megyek vissza. Hova is?

-          Cancun. De milyen dolgokról van szó? Ha? –kíváncsiságát nem tudta már véka alá rejteni, ezért egy mosolyt megengedve magamnak, regélésbe kezdtem.

-          Az a helyzet, hogy eddig nagyon úgy tűnik, Lari az én elveszett nővérem. Több dolog e mellett a teória mellett áll, és elég nehéz nem elhinni ezt az egészet. Most Londonba tartok, beszélni akarok Lari apjával, és a kórházban dolgozó nőkkel is, akik feltehetőleg 20 évvel ezelőtt ott voltak a születésem napján. Lényegében ennyi, de már mennem is kell, ugyanis nem nagyon állhatnék órákat a leállósávban. Csókoltatok mindenkit, de ha lehet Roninak és Larinak ne nagyon mond el ilyen részletesen. Sőt az utóbbinak, egyáltalán nem kéne elmondani addig, ameddig nem száz százalék ez az egész. Na, szia Sergio! – válaszra sem várva, lecsapom a telefont és folytatom az utamat a múltam kiderítéséhez…

(Larissa)

(30 Seconds to Mars - Closer to the Edge)

A gépek ütemes sípolása térít észhez. A fertőtlenítő szag sajnos már ismerősként üdvözöl. Próbálok mozogni, hiszen már úgy érzem, hogy mindenem elzsibbadt, de egy kéz nem engedi a fordulást. Cescy mentőövként kapaszkodik a kezembe, bátyja természetesen kicsivel arrébb terpeszkedik el a kanapén. Mind a ketten alszanak, egy különbséggel. Még Fabregas1 kényelembe helyezte magát, addig Fabregas2 a kezemet szorítva dőlt előre az ágyamra.

Mocorgásomra egy álomittas szem figyel rám, elsőnek fel sem fogja, hogy kinyitottam a szememet. Elveszve a csoki barna szemekben, tudom, hogy otthon vagyok. Cesc már régóta sokat számít az életemben, és mióta megtudtam, hogy akaratomon kívül is engem védett Briannel, akkor jöttem rá, hogy rá aztán tényleg bármikor számíthatok.

-          Szia. –rekedt suttogó hangomra csak elmosolyodik, testvére szemei pedig kipattannak.

-          Sajnálom, hogy ismételten egy kórházban kell ébredned, de sok vért vesztettél, és be kellett hozni. –szomorú tekintetét látva, rájövök, még csak most jön a neheze.

-          Ki vele Cescy! Igaz nem játszhatok többet…?! –csalódott hangomra csak megszorítja a kezem, és nyugtatólag apró köröket ír le a hüvelykujjával.

-          Ha járni akarsz, akkor nem. Bár azt mondta az orvos, hogy minden rajtad fog múlni. Ha erős vagy lelkileg, akkor bármit képes leszel összehozni. Lari, én tudom, hogy erős vagy! Meg kell tenned! Egy ilyen tehetséget…- ujjaimat a szájára teszem, jelezve, hogy ne fejezze be a mondatot. Brian felé nézve, szemeim segítségért kiáltanak, mire felemelve azt a nagy seggét, végre ő is közelebb jön.

-          Bri, mit tud? –belenézve a jég kék tekintetbe, megfogalmazódik bennem a válasz, mindent. Ijedt tekintettel nézek a boci szemű barátom fel, mire csak halvány mosolyt küld felém.

-          Mindent tud. Elmondtam neki, hogy miért raboltunk el.

-          Miért? Ez a része még nekem sem világos…- hatalmas sóhajtás után közelebb húz egy széket, majd leülve rá, mesélésbe kezd.

-          Tudtam nagyon jól, hogy Selena téged akar. –szisszenésemre csak megrovón nézett rám, ha nem tudnám, hogy miattuk vagyok ott ahol, akkor még el is szégyellném magam. –Csak ez a lehetőség volt előttem. Sel bizalmába férkőztem, többször undorodva értem hozzá, de megtettem, mert az öcsémnek is fontos vagy. Egyik nap kijelentette, hogy meg akar téged ölni, hiszen új erőre kapott, és természetesen ott voltam én is neki. Mikor elraboltak téged, és a barátodat, akkor éppen a tervemet szövögettem, ezért csak akkor értem haza, amikor elsőnek találkoztunk. Fogalmam sem volt arról, hogy Sel mit tervez, és hogy akarja ezt az egészet kivitelezni. Megkínozta a barátodat, pusztán szórakozásból, itt döntöttem el, hogy nem hagyhatom, hogy veled is olyan szörnyűségeket műveljen. Váratlanul beállított az öcsém, azt viszont, hogy hazudtál neki ’Pufi’ kilétéről, még mindig nem köszöntem meg, de úgy gondolom itt az ideje. Mikor kötözted a barátodat, akkor, még ha felszínesen is, de beszámoltam neki a történtekről. Ahogy sejtettem, rögtön intézkedni kezdett. Mivel nem akartam, hogy Selena egy ujjal is hozzáérjen, ezért minden tettét magamra vállaltam, így a nő nem tajtékzott. Lényegében ennyi a történet. Mikor bejöttünk a kórházba, akkor szereztem ezt. - hatalmas monokli éktelenkedett a gyönyörű szemei alatt. Kezemet a számhoz kapom, és hangos hahotázásba kezdek. Megrovó tekintetén csak még jobban nevetek, de egy sötét pillantásnak hála, elhallgatok. Cescy szomorúan néz rám, de nem értem a miértjét.

-          Mi a baj? –csodálkozó tekintetét rám emeli, majd szólásra nyitja a száját.

-          Hívtam a barátodat, de ki volt kapcsolva. Lari, tényleg nem vagy mérges Brianre se meg rám se? –csalódott tekintetétől nem tudok megszabadulni. Kezeimet az arcára simítva, mint egy kismacska, úgy bújik bele a tenyerembe. Ölelésre nyitom bal karomat, még a jobb élettelenül fekszik továbbra is az ágyon. Mind a két Fabregas mosolyogva karol át, és percekig csak így maradunk. Most valahogy boldog vagyok. Pufi valószínűleg már jól van, és azokkal vagyok most is, akiket szeretek…

(Sergio)

Most így belegondolva elég hülye tett volt az, hogy a telefonomat, ami ebben a helyzetben összekötött a világgal, kidobtam az ablakon. Bár ne tettem volna. Percekig, talán órákig figyeltem azt a gyűrűt, ami megváltoztatja az életemet majd. Ha valaki azt mondja két évvel ezelőtt, hogy jön egy lány, akibe majd annyira beleszeretek, hogy meghalni képes leszek érte, hát a minimum az lett volna, hogy körberöhögöm. Sosem voltam az a nagyon érzelmes srác, de most valami változott. Ez a lány egyetlen mosolyával képes volt levenni a lábamról, arról nem is beszélve, hogy a szeretteiért bármire képes. Ha egy embert közel enged magához, azt többet nem ereszti, nem hagyja, hogy elmenjen.

Igaz valahogy én mégis képes voltam elérni azt nála, hogy elkezdjen taszítani. Fogalmam sincs arról, hogy mit várhatok a következő napokban. Előkerül? Jól lesz? Egyáltalán akar majd még látni? Vagy elküld melegebb éghajlatra? Ez a legrosszabb… amikor az ember nem tudja, valójában mire számíthat. Legszívesebben addig csókolnám mézédes ajkait, ameddig arra nem kér, hogy hagyjam abba. De mi a garancia arra, hogy nem lökne-e el magától? „Aj, ember, amúgy is, mióta vagy te ilyen érzelmes?!”

Persze a költői kérdésre választ sajnos nem kaptam, így elég érdekesnek tűnt a magammal folytatott csevej.

Visszatérve a hotelhez, Cris és Sneijder a google előtt tevékenykedett valamit. Nem törődve a srácokkal, elvonultam a fürdőbe, hogy legalább egy kis időre felejtsek el mindent. Több percig, esetleg óráig álltam a tus alatt, és hülyegyereket játszva, váltogattam a meleg és hideg vizet. Körülbelül már egy fél órája viszont szinte csak a jeges vizet folyatom magamra, ami fáradt testemnek egész tűrhető. Csak aztán majd hatalmas tüsszentések árán fogok csak A-ból a B-be eljutni. Na jó, úgy tűnik egészen az agyamra ment a fürdés, tehát kiszállva a kabinból, törölközővel a derekamon elsétáltam az egyik szobáig. Ledőlve a hatalmas francia ágyra, azonnal elnyomott az álom.

Telefoncsörgésre kapom fel a fejem, de mikor tudatosul bennem az, hogy valószínűleg nem az enyém rezeg, felkapva egy felső és egy pólót, lesietek a kocsimhoz. Meg sem vártam, hogy ki lehetett a titokzatos hívó, csak minél hamarabb egy másik helyen akartam tudni magam.

Sokat agyaltam szerelmemen, így valami fura érzés azt súgta, hogy csak autókázzak, és egy időre felejtsek el mindent. Így kerültem egy Cádizi kórházhoz. Hogy mit keresek itt? Fogalmam sincs, de a bensőm azt súgja, be kell mennem az épületbe.

Komolyan mondom, már kezdek megbolondulni. Megrázom a fejem, és beindítom a kocsit, de a következő pillanatban egy fekete Ferrari mellettem parkol le…