Chapter 53.

Sziasztok!

Kicsit megkésve, de megérkezett az új fejezet! A nyár nagyon gyorsan telik, így az időnk is minimális, de amint tudjuk, hozzuk a folytatást!
Jó olvasást, véleményeket pedig előszeretettel várjuk!:)
Puszi Lari, Tessa.:)

(Larissa)

 (Avicii - Wake Me Up)

Az igazat megvallva, bántam is a döntésemet, meg nem is. Talán az lett volna a leghelyesebb, ha nem ugrok össze a legelső alkalommal Sergioval, és nem menekülök más karjai közé. Fabregas régóta szerelmes volt belém, de az a baj, hogy én sem vélekedtem erről az érzésről másképp. Hiányzik az érintése, az ölelése, de még én magam sem tudom, hogy mit kezdhetnék ezzel az információval. Szükségem van rá, viszont félek, ő komolyabban gondolná a dolgokat. Hiányoznak az átmulatott esték, a beszélgetések, minden, ami katalán barátomhoz kapcsolódik. Szerettem vele lenni, mellette igazán önmagam lehettem, bár félreértés ne essék, férjemnek egy kis teret engedve a lelkembe, ő is teljes mértékig átláthat rajtam, így a felesleges viták helyett csak élvezzük egymás társaságát. Mind a két férfibe szerelmes vagyok, de valahogy máshogy. Sergio megadja nekem a kívánt szabadságot, még Fabregas egy ölelésével képes megnyugtatni. Mind a két férfinek bármelyik percben kiönthetném a lelkemet, hiszen tudnám, hogy figyelnek rám, és segítenek, amiben tudnak.

Andalogva tesszük meg a kocsiig az utat, karjai egy percre sem engedik el derekamat. Tudja, hogy kire gondolhattam, hiszen régen rengeteget beszélgettünk katalán barátomról, és rendszerint rinyáltam, hogy megromlott vele a kapcsolatom. Kettőjüknek köszönhetem azt, hogy még mindig talpon vagyok, és napról-napra küzdök az elvárások teljesítésével. Alapjába véve nem érdekelnek a rólam szóló pletykák, de sok cikkben hoztak már össze, különböző futballistákkal, ezáltal enyhén ribanc stílust képviseltem a fiatalabb korosztály előtt. Neymarral is egy apróbb csókot váltottam, azt is akaratomon kívül, mégis a média lehozta még az igazolásomat is a címlapokon.

Elhúzva számat kipillantok az ablakon, majd meglátva a Bernabeu falait, elégedetten pattanok ki az autóból. Szükségem van rá, hogy tisztán láthassam a dolgokat. És ezt férjem is megérti. Szavak nélkül kommunikálunk, a portásnak bólintva, mosolyogva lépek be a szentélyembe. Testem megnyugszik, a kezdeti remegés még a kapuban elmúlt. Hihetetlen mennyi erőt sugároz a füves terület, bár már megszokhattam volna ezt az életérzést. A madridizmus annyit tesz, hogy nem felejtjük el, honnan indultunk. Emlékszem gyerekkori éveimre. Azokra az időkre, amikor még a labda félelmetesen nagy volt termetemhez képest. És a szeretteim mégis támogattak, apa pedig a legjobb tudása szerint kezdett el terelgetni a futballista világ felé. Látta rajtam azt a lelkesedést, ami elég kevés fiatalban található meg, és azóta is imába foglalom ilyen téren a nevét. Sajnálom, hogy nem mondhatom már el neki mennyire szeretem, és röstellem, hogy nem voltam elég magabiztos abban az időszakban, amikor az életéért küzdött. Jobban kellett volna támogatnom, de az ember a hibáiból tanul. Azokból, amik megváltoztatják a hátralevő életét, hiszen a múlt merőben befolyásolja jelenbeli személyiségünket.

Ramos felém rúgva egy bőrt, megadóan sóhajt. Látja rajtam a kételyeket, azokat a dolgokat, amiket csak a foci segíthet elfeledtetni. Rá kell jönnöm a köztes megoldásra, valahogy meg kell békítenem Fabret is, hiszen hiányzik az őszinte, csillogó tekintete. Nekem ő még mindig a piros-fehér mezben játszó, teljesíteni vágyó kamasz, akivel az első edzésem napján megismerkedtem. Visszagondolva akkori mondatomra, hatalmas mosolyra húzódik szám. Gyerekes voltam, de az vessen rám követ, aki nem csábult volna el a barna szemeknek. Abban a pillanatban valóban úgy gondoltam, hogy minket a sors is egymásnak teremtett, és többször eljátszottam gondolatban azzal, hogy egy nap a felesége leszek. Mind szép és jó lett volna, de olyasfajta barátság alakult ki közöttünk, amit nem akartunk veszni hagyni. Érdekes, az ember általában fiatal korában követ el több hülyeséget, mi mégis idősebb aggyal döntöttünk úgy, hogy viszonyt folytatunk. Hiszen eltekintve a drogtól, egyszer odaadtam magam neki teljesen józanon, mindenfajta alkohol, kábítószer származék nélkül. És ez aznap sokat jelentett. Jól esett lelkemnek, hogy van egy férfi, aki ugyanúgy vágyik az érintéseimre, mint én az övére. Boldog voltam, hiszen megadhattam neki azt, amit másnál elrontottam. De az a baj, hogy ez a barátságunkba került.

Gondolataimba mélyedve vezetem magam előtt a labdát, néha-néha megállva egy-két trükköt bemutatva. A farmernadrág nem könnyíti meg mozgásomat, de még most ez sem zavar. Lelkem szárnyal a boldogságtól, de minden lépésemet jól átgondolom előtte. Amikor beléptem a Bernabeuba, nem tudtam, hogy mi vár rám. Emlékszem, rengeteg csipkelődést, beszólást kellett itt is eltűrnöm, Ronaldo szavai tisztán csengnek gondolataim között. „Edző, miért csinálja ezt? Ennyire béna lenne, hogy nem talál a kapuba? Miért kell nekünk kolonc a nyakunkra?!” Aláírom, nem kezdődött jól a kapcsolatunk, most mégis a legjobb barátoknak tudhatjuk magunkat. Beállva akkori helyemre, megkezdem a kapura lövést. A kapufáról visszapattan a játékszer, megfordulva, ollózva juttatom a hálóba. Meghallva hangját egy másodpercre lehunyom a szemem, majd odafutva a gólvonalhoz, a másik kapu felé veszem az irányt. Testcsel után vigyorogva sprintelek a tizenhatos vonaláig, de onnan nem rúgásra emelem a lábam, hanem dekázni kezdek a bőrrel. Elégedett puffanással juttatom mindig a levegőbe, ahonnan gyors pörgéssel húzza le a gravitáció. Erősebb rúgásom következtében túlságosan is magasra száll, mire oldalról belerúgva, ismét a hálóban nyugszik meg a labda. Ilyenkor gyakran azt érzem, hogy a gondjaimat el tudom feledtetni egy-egy góllal. Megtanultam az évek során, hogy kevés az olyan ember, akire igazán számíthatok, és az összeesküvések ellen, a problémák ellen mindig ide menekültem. A pályára, ami már az otthonomat jelképezi bármelyik országban, vagy városban is van.

-          Lari! –Sergio hangját meghallva pólómat felemelem, majd az izzadságcseppeket egy mozdulattal letörlöm arcomról. –Gyere, besötétedett, a reflektorokat is le kell majd kapcsolnunk. –bólintásom következtében a játékszert kezembe fogom, majd sasszézva indulok el felé, hatalmas mosollyal az arcomon adok a szájára egy csókot.

-          Letusolhatok gyorsan? Tudsz valami ruhát becsempészni a kocsiból? –összevont tekintettel mér végig, majd perverz mosolyát megvillantva, elindul a parkoló felé. Kezembe véve készülékemet, a berögzült számot begépelve, megnyitom egy üzenetet. „Hiányzol. Napról-napra egyre jobban. A beszélgetések, és Te magad. Hiányzik, amikor este már alig bírtam nyitva tartani a szemem, de te még csacsogtál a múltban történt emlékekről, így fent maradtam, és csak téged figyeltelek. Miattad volt jó kedvem. Igaz, csúnya veszekedéssel záródott legutóbbi találkozásunk, de ismerlek. Egyet biztosan tudok, hiányzol a monoton kis életemből. Néha azon gondolkozom, elmondom neked mindezt, de mivel semmit nem változtatna a helyzeten, nem teszem. Nem tudom megváltoztatni a szavakat, a tetteket, és lehet egyhangúnak, és átlagosnak tűnik most mindez, de hiányzol. Nagyon…” Hála gépelési technikámnak, egy perc alatt sikeresen el is tudom küldeni vallomásomat legjobb barátomnak. Érzem, helyes tett volt, és csak reménykedem a pozitív visszajelzésben.

(China Anne McClain - Dynamite)

Belépve a zuhanyzó részre, szívem heves vágtatása enyhül. Kicsit túlterhelhettem szervezetemet, de nagyon jól esett ez a kis testmozgás. Átmozgattam elgémberedett végtagjaimat, ráadásul a megoldások is megszülettek fejemben. A kórházban szerencsére nem volt időm, és erőm sem ezeken a dolgokon agyalni, de éppen ideje volt kissé megismételni múltamat. Barátaim már tudják, bármi bajom van, itt megtalálnak. Mosolyogva nyitom meg a hideg vizet, majd beállva alá másodpercekig csak folyatom magamra a hűsítő folyadékot. Szemeimet behunyva élvezem a hűs érintést, mely libabőrt hagyva maga után, megborzongtat. Hátamat a hideg csempének vetve, mosolyogva észlelem az ajtó nyílását. Sergio magához rántva átölel, végigsimítva hátán, teste megremeg, szíve pedig eszeveszett kalapálásba kezd. Imádtam őt, és ehhez semmilyen kétség nem fér. Volt egy rosszabb időszak az életünkben, de megoldódott minden. Bár az is lehet, hogy az elején még csak a szőnyeg alá söpörtük a dolgokat, és utána jöttünk rá, mennyire is kellemes újra a másikkal tölteni az időt. Azt az időt, ami édes békülésnek számított. Hátamat mellkasának vetve hajába túrok, majd elfordítva fejem felpipiskedek ajkaihoz. Kicsavarodott testtartással merülök el az édes tudatlanságban, miközben kezei testemet barangolják be. Nevetve zárom el a vizet, majd kilépve a fülkéből, törölközőért nyúlok. Követve cselekedetemet, ő is hasonlóképpen reagál.

-          Hogy érzed magad? –mosolyogva indulok el az öltöző felé, ruháimat megpillantva, nevethetnékem támad.

-          Azt szeretnéd, ha bugyiban és a mezedben tipegnék haza?! –mondatát egyáltalán nem hagyom figyelmen kívül, csupán ez szúrt elsőnek szemet. –Egyébként nagyon jól. Megnyugodtam, és egyáltalán nem érzem már magam betegnek sem. –mosolyom őszintén terpeszkedik el arcomon, gyors törölközés után, magamra kapom a Ramos névvel ellátott felsőt.

-          Lenne egy ötletem. Menjünk haza, készülj el, és elmegyünk vacsorázni. Jó? –leülve a padra várom, hogy ő is megfelelő öltözéket találjon magának, ami most kimerül a szekrényben elhelyezett tréningjében. Kezeinket összekulcsolva indulunk el az autó felé, fizikai fáradtságot egyáltalán nem érzek magamon.

-          Rendben, de puccos helyre megyünk? –kérdő tekintetemet meglátva nevetni kezd, majd ujjaival mutatja, semmit nem fog elárulni. –Tudod a meccs napján volt szerencsém egy nagyon aranyos kis srácot megismerni. –elrévedt tekintettel gondolok az esti beszélgetésünkre, szemeimbe őszinte csillogás költözik.

-          Láttalak titeket, nagyon édesek voltatok. –megszorítva kezem mosolyogva pillant rám, megállva a kocsi mellett, gyors csókot lehelek ajkára.

-          Menjünk, mert még a végén éhen halsz. –függőben hagyva Alarico témáját, hazafelé vesszük az irányt.

Belépve a nappaliba, a két kölyökbe botlunk. Nyávogva, fark csóválva adják tudtunkra, örülnek érkezésünknek. Mosolyogva kapom mind a kettőt kezembe, majd leülve a kanapéra, megvakargatom pocakjukat. A kis szőrcsomók hangos vakkantással jelzik nem tetszésüket férjem megmozdulása miatt, ugyanis Sese lehajolva hozzám, apró csókkal sürget a készülődésben. Szem forgatva ugyan, de eleget teszek kimondatlan kérésének, fellépcsőzve szobánkba, megfelelő ruha kutatásába kezdek. Igazából fogalmam sincs hova megyünk most, így kissé elegánsabbra véve a figurát, egy egyszerű fehér, pánt nélküli combközépig érő mini ruhát kapok kezembe, piros blézerrel és magas sarkúval megspékelve kinézetét. Arcomra könnyed sminket kenek, szerencsére a stadionban már letudtam a tusolást, így azzal nem kell bíbelődni. Frufrumat egy hullámcsat segítségével szakszerűen feltűzöm, majd kontyot csinálva hosszú fürtjeimből, elégedetten tekintek végig tükörképemen. Cipőmmel a kezemben lesétálok Ramoshoz, majd a szintén piros körömlakkot kezembe véve, gyors festésbe kezdek. Úgy érzem, ma tökéletesen kell kinéznem, nem hozhatok szégyent rá. Tekintete elidőzik combjaimon, ujjaimat fújkálva mászkálásba kezdek. Szerencsére a lakk hamar megszárad, így nem kell több percet időzni egyhelyben. Belelépve cipőmbe teljesnek érzem magam, majd rápillantva Sergiora a szavam is eláll. Koptatott farmerja izmos lábára feszül, fehér ingjére csupán egy bőrkabátot kapott fel. Hatalmas mosolyra húzva ajkaimat elé sétálok, majd boldogan észlelem a minimális különbséget közöttünk. Ajkaira adva egy apró csókot, kézen fogva vetjük bele magunkat az estébe…

(Tessa)

(Jonas Brothers - SOS)

Életemben elég sokszor ingáztam már a spanyolországi főváros és Sevilla között, viszont eddig sohasem tűnt fel, hogy a két város között ekkora lett volna a távolság. Egyszerűen semmivel nem tudtam lekötni magam, csak az ablakon bámultam kifelé, amíg a többiek jól elvoltak. Hol Cata volt a bolondozás fő tárgya, hol bennfentes szívatások, hol pedig a zene. Viszont én valamint egyik témát sem éreztem közel magamhoz. Pedig a kislányom és a zene nem egyszer volt terítéken.

-          Tessa, amúgy minden oké? Nem vagy most valami bőbeszédű? – próbáltam úgy kimaradni a beszélgetésből, hogy nekik ne tűnjön fel, hiszen minden poénon nevettem, még az olyanokon is, amelyeket egyébként nem érthettem volna, hiszen azokat a bandatagok egymás között használt beszólásaik voltak.

-          Persze minden oké. – olyan nevetésemet vettem elő, amilyet még világ életemben nem használtam, de úgy tűnt, hogy elhiszik, hiszen Alex és Rob arca is kezdett felengedni, és nem néztek olyan vádlón rám, mintha titkolnék valamit. Az igazság az, hogy nekem sem volt róla semmi fogalmam, hogy mi volt a bajom, egyszerűen csak rossz kedvem volt és valami rossz érzés volt bennem, amit nem tudok megmagyarázni, hogy mi volt. Csak azt éreztem, hogy valami rossz fog történni, de nem olyan mint amikor valaki meg fog halni, vagy valamelyik szeretetteddel történik majd valami, hanem csak egy rossz érzés uralkodott felettem, amit nem tudtam hová tenni.

-          De szólj, ha segíthetünk valamiben. Szeretnél énekelni valamit? Beszállhatunk mi is persze, ha túl lámpalázas lennél. – Rob nevetve fordult felém, én pedig úgy gondoltam, hogy az éneklés az egyetlen módja, hogy a rossz érzést elkerüljem arról nem is beszélve, hogy férjem még mindig nem keresett pedig nagyon vártam rá, talán túlságosan is bíztam benne, hogy felhív és meg tudjuk beszélni a dolgokat, de úgy látszik mégsem számítok neki annyit, mint amennyit hittem, hogy érek neki. De legalább, ha miattam nem, Cata miatt felhívhatott volna, hogy az ő érdekeit nézze, és együtt is az ő érekeit tudjuk nézni. Ha valaki, akkor én tudom, hogy milyen rossz szülők nélkül felnevelkedni, hiszen a gyerekkori éveim nagy részét az árvaházban töltöttem, amikor pedig volt családom akkor is kiutált a két mostohatestvérem.

-          Persze. Bármi jöhet most. Nektek van valami ötletetek? - a kezembe vettem a gitárom és vártam, hogy a banda lépjen valamit, de csak egymásra néztek és először azt hittem, hogy nem tudnak dönteni, aztán a mimikájukból és a mozgásukból levettem, hogy nem az, hogy nem tudnak dönteni, csak valamit megbeszélnek, amit nem szerettek volna az én tudtomra adni.

-          Akkor csináljuk úgy, hogy mi kezdjük, te pedig beszállsz hozzánk, amikor megvan a dal. – bólintottam és vártam, hogy Alex hangokat csaljon elő a gitárjából. Mondhatnám, hogy meglepődtem, amikor az egyik régi számom hallottam viszont, de a megbeszélések, és a be tudok kapcsolódni kicsit feltűnő volt, viszont z egy csöppet sem zavart, csak feltettem az ezer wattos mosolyomat, és én magam is beszálltam az éneklésbe.

Elég sok dalt elevenítettünk fel a régi időkből, viszont az út csak nem akart hamarabb letelni. Már az olyan számokat is előszedtük, amelyeknek mindenki tudta a dalszövegét, viszont mindenki kivétel nélkül gyűlölte a számot, és az előadóját is. Már majdnem az út háromnegyedénél járhattunk, amikor a kisbusz mögött egy fekete terepjáró szerű autó tűnt fel. Nem foglalkoztunk vele elsőnek, hiszen csak azt láttuk, hogy nagy sebességgel hajt felénk, de mindenki úgy gondolta, hogy ki akar előzni ezért is hajt olyan gyorsan, ezzel ellentétben, amikor mögénk ért lelassított, majd felvette a mi tempónkat, hogy követni tudjon minket. Itt már azért kicsit mindenki meglepődött, hiszen ilyet maximum eddig csak tévében láttunk akkor is azért, mert egy autós üldözésben vettek részt a főszereplők.

-          Ugye nem csak én látom a flúgos csajt vagy pasit azzal az autóval mögöttünk? – mindenki hátrafordult, amikor Alex kissé fura hangon kérdezett tőlünk, még a kicsi Cata is hátranézett, viszont ő ebből az egészből valószínűleg nem vett észre semmi furát, csak egy autót mögöttünk.

-          Nem csak te látod, viszont nem értem, hogy mit akar. Ha gyorsabban halad miért nem kerül már ki minket? – próbáltam találgatni, de folyton csak azt éreztem, hogy nem az a helyes válasz, amit tippeltem. Az autó egyszer csak kivágott mögülünk, majd megelőzve minket elénk került és ugyanúgy lassított. – Szerintetek minket követett egész végig, csak lemaradva, hogy ne tűnjön fel? - a többiek ijedten néztek rám a feltételezésem miatt, viszont ez a megoldás is simán benne lehetett volna a pakliban, vagy lehet, hogy benne is volt és tényleg mi voltunk a célpont, csak tudnánk, hogy mit akar.

-          Nézzétek elmegy. – amint ezt a két szót Rob kiejtette a száján az autó egyik majd másik irányba fordult, végül pedig az út szélén kötött ki egy darabban, ahogy mi is voltunk. A döbbent csendet pedig Cata sírása zavarta meg.

-          Nyugi kicsim. Semmi baj, csak az autó lett rossz. – ez az autó lett rossz elméletem csak annyiban merült ki, hogy az autó nem véletlenül lett rossz, hanem akkor lett rossz, amikor a terepjárós személy elhajtott előlünk nagyobb távolságba.

-          Matí.

-          Mit mondtál? – reméltem, hogy nem azt mondja, amit hallok, így csak halkan kezdtem el kérdezősködni a lányomnál, amíg mindenki már leszállt a buszról, hogy a kárt felmérjék.

-          Matí.

-          Az nem lehet. – próbáltam bebeszélni magamnak a lehetetlent, de Cata bogarat ültetett a fülembe. Mi van akkor, ha Matías tényleg betartja amit mondott, és tönkreteszi az életem, amiért nem vagyok vele. Agyalás közben én is kiszálltam a buszból és a fiúkkal együtt a lehetőségeinket mérlegeltük.

-          Ez száz százalék, hogy defekt, amivel annyira nem is lenne nagy probléma, hiszen kerékcsere és mehet a menet tovább, viszont mind a négy kerékkel van valami, négy pótkerék pedig nincs a kocsiban. Szóval vagy stoppolunk Sevilláig, vagy hívjuk az autómentőket és elhúzatjuk magunkat. – a lehetőségek felvázolása után, mindenki arra jutott, hogy hívjuk az autómentőket, és közben próbáljunk meg stoppolni. Tehát kombináltuk a két felvetést, ami nem tűnt rossz ötletnek kivéve, hogy egy autó sem akart lassítani. – Mi lenne, ha csak Tessa stoppolna? Ő híresebb, mint mi tehát akkor legalább titeket elvinnének hamarabb Sevillába. – az ötlet egyik része nem volt hülyeség, viszont nem akartam nélkülük tovább menni, hiszen féltem attól, hogy Cata igazat mondott és tényleg látta azt, akit más nem azaz Matíast.

-          Stoppolok, de csakis mindenkinek. Nem akarlak titeket itt hagyni, ráadásul, ha ma nem érnénk oda emberi időben, akkor Sevillában van egy házam, ott estére meghúzhatjuk magunkat. – a félelmeimet nem akartam elárulni, így az időre fogtam a dolgot, ami nem volt nagy hülyeség.

(Justin Timberlake - What goes around...)

A többiek csak bólogattak az ötletemre, így a legnagyobb mosolyomat elővéve vigyorogtam, és tartottam ki a kezem, hogy jelezzek az autósoknak, viszont az elvárásokkal ellentétben nem azt kaptuk, amire számítottunk. Az autósok vagy lassítottak, vagy dudáltak, vagy ezt a kettőt kombinálták, viszont egyik sem gondolta úgy, hogy meg kellene állnia. Szerencsére fél óra múlva megérkezett az autómentő, így tudtuk, hogy már elég közel vagyunk a célállomásunkhoz.

-          Srácok van egy ötletem. Mit szólnátok hozzá, ha a stúdió után eljönnétek hozzám. Tudom ezt már az előbb is felvetettem, de most, hogy végre az autóban ülünk újra Sevilla felé gondoltam nyomatékosabban is megkérdezem. Szóval ott csöveznétek nálam az este holnap pedig megint stúdióznánk egyet. Louis csak nem annyira elfoglalt, hogy ne szakítson ránk időt. – látszólag mindenkinek tetszett az ötlet, és én is megnyugodtam, hiszen, ha Matí volt, akkor neki is simán lehet egy háza itt. Ráadásul tudja, hogy hol lakom.

-          Rendben. Remélem Louis is vevő lesz az ötletünkre. Felhívod? – bólintottam, majd a telefonomat előkotorva már tárcsáztam is. Elég sokig tartott mire Louis felvette, de örültem, hogy legalább válaszol a hívásomra.

-          Igen? – valószínűleg nem jelezte, vagy nem láttam, hogy én hívom, ugyanis tudtommal nem vesztünk össze semmit, a vonal túlsó felén viszont elég dühös férfi szólt bele a telefonba, ami meglepett.

   -       Szia Louis Tessa vagyok. Rosszkor hívlak? – az agyam csak úgy pörgött, hogy mit tehettem ellene, de semmit sem találtam, így vártam, hogy a producer nyilatkozzon, hogy miért is ilyen ideges.

   -       A hangszerbolt két kirakatablakát valaki bedobta téglával. Egy csomó hangszer megsérült a épeket pedig próbáljuk biztosságos helyre vinni.  – a szemem kétszeresére nőtt, a szívem pedig éppenséggel próbált kiugrani a helyéről. Ha Matías ezt tette a barátja hangszerboltjával, akkor hogy nézhet ki a házam?

   -       Tudunk segíteni valamiben? A bandával, akiket még én ajánlottam éppen feléd tartunk, azaz már itt vagyunk Sevillában. – reménykedtem, hogy ad nekünk munkát és így az agyamat is lefoglalhatom meg persze elterelhetem a gondolataimat Matí felől. Hiszen most már teljesen biztos voltam benne, hogy ő volt az. Hiszen ő az egyedüli személy, aki ismer mindkettőnket, és nekem akar ártani. Csak tudnám, hogy miért jó az neki, ha szenvedek?