Chapter 51.

Sziasztok!
Szokásunkkal ellentétben, most hamar meghoztuk a folytatást. A visszaszámlálás elindult.:) Mindenkinek jó olvasást kívánunk!
Puszi Lari, Tessa.:)

(Ronaldo)

(The Script - Millionaires)

Egyenletes tempóban haladtam Madrid egyik főutcáján, bár elképzelhető, hogy egyszer-kétszer átléptem a megengedett sebességhatárt, de ez abban a percben nem nagyon érdekelt.

A kertvárosi negyed a belvárostól kicsit távolabb helyezkedett el, ezért is szerettük azt a környéket. Távol minden zajtól és bajtól. A kis emlékkép hatására a szám mosolyra húzódott, hisz a kertvárosi ház különleges volt számomra. A ház egész berendezését Tessával álmodtuk meg, ami nem volt olyan könnyű, hiszen amíg ő az egyszerű dolgokban gondolkodott, addig én szerettem volna neki a legnagyobb luxust megadni, hogy semmiben ne legyen hiánya. De ezzel az elképzelésemmel szemben, ő még azt sem szerette, ha csak otthon kellett ülnie, és a focistafeleséget kellett játszania. Régebben is, ahogy most is sokat szerepelt a televízióban, de valahogy úgy érzem, hogy ezen túl még többet fog.

Gondolataim csak úgy pörögtek egymás után, egyik emlékképet pedig követte a másik. Fogalmam sem volt arról, hogy milyen lesz az újratalálkozás, de annyi biztos volt, hogy az ereimben már lüktetett a vér, így az adrenalin szintem is bővem megemelkedett. „Lehet, hogy nem az éjszaka közepén kéne lefolytatni ezt a beszélgetést, de úgy érzem, hogyha még egy napot várok, lehet, hogy már túl késő lesz.”  Ezekkel a gondolatokkal gurultam, be az életem legfontosabb helyszínére. A villanyok még majdnem mindenhol égtek, tehát még nem volt késői a látogatás. „Ki kell derítenem, hogy mi van Tess és aközött a szőke ficsúr között, akivel a képen láttam őt, és persze minden másra is választ kell találnunk, hogy megmentsük a házasságunkat.”

Miután kiszálltam az autóból lassú léptekkel haladtam a bejárati ajtó felé, majd előtte egy kicsit megtorpantam, hiszen nem tudtam, mi az illendő ilyen helyzetekben, és betörésnek számít-e, ha kulccsal megyek be abba a házba, ami pár hónapja az otthonomat jelentette. Végül úgy döntöttem, hogy kopogtatok, ha pedig nem nyit senki sem ajtót, akkor használom csak fel a kulcsaimat, elvégre hivatalosan kifejezve én most a városban lakom. Erősen kopogtattam az ajtón reménykedve abban, hogy ki is nyitják, de igazából végig sem futott az agyamban, hogy mit fogok csinálni, ha például az a ficsúr nyit ajtót, aki a képen szerepelt, vagy mit mondok akkor, ha esetleg Tessa pillant meg először. Végül a második kopogás után mozgást hallottam, így rá kellett döbbennem, hogy hamarabb választ kapok az ajtónyitás elméletemre, mint gondoltam.

-          Igen? - megpróbáltam türtőztetni magam, és nem az első másodpercben megverni a szöszit, de csak egy hajszál választott el attól, hogy bármit is tegyek vele.

-          Tessához jöttem. - a srác körülbelül úgy állt az ajtóban, mintha világéletében itt lakott volna, és mint akinek szándékában sem áll beengedni engem a saját házamba.

-          Alszik, és szerintem nem szeretne veled... - kénytelen voltam kimutatni a fogam fehérjét, ugyanis a kis srác, vagy nem tudta, hogy kivel beszél, vagy nem akarta tudni.

-          Te ne mond meg nekem, hogy mikor beszéljek a feleségemmel, ha nem akar látni, majd ő megmondja. - mondatom után egy apró lökéssel félreküldtem őt, hogy be tudjak lépni a házamba, ami még mindig ugyanúgy nézett ki, mint régen. Elindultam a lépcső irányába, de nem mehettem nyugodtan, ugyanis a szöszi majdhogynem a hátamra ugorva lihegett utánam. - Ha nem szeretnél a kórházban kikötni, ajánlom figyelmedbe a bejárati ajtót, de most azonnal. - először nem volt hatásos, amit mondtam neki, ugyanis meg sem moccant a lépcsőfokról, de miután két lépést tettem lefelé, már ő is elhitte, hogy ott fog kikötni, ha akadályoz. 

(P!nk - Just Give Me A Reason)

Miután meggyőződtem arról, hogy nem követ, a háló felé vettem az irányt, de meglepetésemre nem találtam ott Tessát, pedig a ficsúr azt mondta, hogy alszik. A második gondolatom Cata gyerekszobája volt, így rögtön afelé a szoba felé kezdtem el haladni, amikor pedig be akartam nyitni, az ajtó zárva volt. Mindegyik ajtóhoz volt egy pótkulcs valahol a hálóban, és reménykedtem benne, hogy most is ott lesz, így célirányosan az éjjeli szekrényemhez mentem, és hátul meg is találtam azt a kulcscsomót, amire szükségem volt, és így pillanatok alatt bejutottam a szobába, ahol Tessa ugyancsak aludt összekuporodva a fotelban. Nem akartam felkelteni, mert nagyon édesen aludt, szóval megpróbáltam áttenni őt a fotelból a kanapéra, hiszen ott mégis csak kényelmesebb lenne, aztán majd visszajövök később, vagy előbb kipenderítem a ficsúrt, és utána jövök vissza.

-          A sorrendet még átgondolom. – nem tudom, hogy csúszott ki a számon a hangos beszéd, hiszen eddig csak gondolatban közöltem magammal néhány tényt, viszont hangot is adva a gondolataimnak, feleségem mocorogni kezdett az ölemben, majd amikor letettem a kanapéra végérvényesen fel is ébredt.

-          Ronaldo? Már megint álmodom, mi?! Üzenem az elmémnek, hogy ez szar vicc. – miután kimondta a mondatokat, újra becsukta a szemét, hiszen azt hitte, hogy csak álmában vagyok itt.

-          Tess. Tess. – meg akartam végre beszélni a dolgokat, de ahhoz szükségem volt arra, hogy a feleségem ébren legyen, és elhiggye, hogy igazából itt vagyok, és nem álmodik. – Tessa, ébredj! – szerencsére a felemelt hangom hatásos volt, így pár másodperc múlva, rég látott feleségem, éber volt, vagyis próbálkozott éber lenni.

-          Ronaldo? – a hangjában most már teljes meglepődöttség volt, és nyoma sem volt az előbbi alvásnak. – Hogy kerülsz te ide, és hogy jutottál be a szobába? – eddig fekvő helyzetben volt, viszont miközben feltette a kérdéseket, ülőhelyzetbe tornázta magát.

-          Tudom, hogy hová raktuk a pótkulcsokat. Ne felejtsd el, hogy itt laktam. – kicsit megrándult az arcom, de folytattam, hisz ezt, itt és most, meg kell beszélnünk. – És azért jöttem, hogy kiderítsem, hogy a gyerekem anyja, miért csókolózik egy másik pasival, a szüleim háza előtt?! – arcát a kezeibe temette, én viszont türelmesen vártam a válaszát.

-          Ronaldo az a kép nem az, aminek látszik. – hirtelen elkezdtek lefelé folyni a könnycseppek az arcán, én viszont tartottam a kemény arckifejezésemet.

-          Nem az, aminek látszik? Ugye ez most csak valami vicc? Látható a képen, hogy egy szőke ficsúrral csókolózol, ezen mi nem az, aminek látszik? – muszáj voltam feljebb emelni a hangom, mert kezdtem elveszíteni a fejem, és féltem, hogy ha ilyen módon nem vezetem le a dühömet, akkor még kárt teszek valamiben, vagy valakiben.

-          Igaz, hogy a képen csóknak látszik, és valójában az is volt, de én nem akartam azt a csókot. Mikor elmentél Marcelo itt maradt velem egy darabig, és ő fogadta fel Matíast, hogy segítsen velem, ugyanis eléggé nehéz eset voltam, miután kikerültem a kórházból. Majd annyira megszoktam, hogy itt van, és segít a ház körül, és segít felépülni, hogy megszoktam a társaságát, és tovább maradt, mint egy átlagos betegnél. De nem volt köztünk semmi. Ő többet akart és akar, és próbálkozott, de megmondtam neki, hogy nekem ez nem megy és elutasítottam őt. – a könnyei most már patakokban folytak le az arcán, én pedig nem tudtam, hogy higgyek-e neki.

-          Ha elutasítottad, miért van még mindig itt? – a hangom még mindig kemény volt, de látni, ahogy Tessa sír, rossz érzéssel töltött el.

-          Azért, mert rajta kívül látsz még egy felnőttet a házban? Nem. Szükségem volt rá, hogy segítsen. Amikor a tévés felvételem volt, akkor is ő vigyázott rá. – a mondat végére Tessa is felemelte a hangját, mire a szőke ficsúr esett be az ajtón.

-          Minden rendben? – teljes figyelmét Tessára összpontosította, ami nekem nagyon nem tetszett.

-          Semmi sincs rendben, amíg te itt vagy. Szóval pakold össze a cuccod és húzz el innen, amíg azt nagyon szépen kérem, ahogy nem érdemled meg. – a szőke köztem és Tessa között jártatta a tekintetét, majd amikor feleségem egy aprót bólintott felé, csapkodva vonult ki a szobából.

-          És most mi lesz? – Tessa kérdése elgondolkodtatott, és őt néztem, ahogy a síró Catat kiveszi a kiságyból.

-          Papi. Papi. – miután kislányom észrevett, felém nyújtotta a kezét, és anyja válla fölött engem bámult azokkal a nagy szemeivel, az arcomra persze rögtön mosoly húzódott, és átvettem őt a feleségem karjaiból.

-          Szia, kicsi lány. Apa itt van. – miután kellőképpen összepuszilgattam és megölelgettem Tessához fordultam, hiszen a mi ügyünk még nem volt lezárva. – Szerintem először is várjuk meg, amíg a ficsúr elmegy, és utána kitaláljuk, hogy mi legyen. – egy apró bólintással kaptam igenlő választ, majd egy ideges szőke hajú srác jelent meg az ajtóban.

   -      Ne higgyétek, hogy ezzel itt mindennek vége. Ez még koránt sem a vég. Addig úgysem fogok megnyugodni, amíg a kapcsolatotok csődöt nem mond, és amíg nem lesz válás a vége. Ha Tessa nem lehet az enyém, akkor a tiéd sem legyen. Én megbecsültem őt, és vigyáztam rá, amíg te nem voltál itt, ráadásul a karrierje irányítását is a kezembe vettem, és így juthatott el újra oda ahol most van. Nélkülem sehol sem lennél, és így hálálod meg? Remek. Ugyanolyan kis ribanc vagy, mint a többi elkényeztetett celeb. De amint említettem itt még nincs vége. Fogtok ti még miattam sírni, erről biztosíthatlak titeket. Hallotok még rólam. – Matías, mint egy idegbeteg úgy kezdett el kiabálni, és persze magát fényezni. Azt a kijelentését sem értem, hogy miatta van ott Tessa, ahol van, hiszen feleségem önerőből is el tudott volna idáig jutni, és nem lett volna valószínűleg segítsége erre a ficsúrra, csak éppen így könnyebb volt, és a mai világban ez fontosabb. Miután kitombolta magát, hallottuk minden léptét a lépcsőfokokon, majd a bejárati ajtó csapódásával győződtünk meg róla végleg, hogy már nincs a házban.

-          Ez egy elmebeteg. Komolyan ennek az állatnak a közelébe engedted a lányunkat? – nem akartam, de kénytelen voltam felemelni a hangomat Tessával szemben, hiszen a lányunk és ő is eddig egy közveszélyes őrülttel éltek együtt, aki csak eljátszotta nekik, hogy ő milyen ártatlan.

-          Nem volt mindig ilyen, sőt. A közelünkben eddig sohasem borult így ki. Ez nekem is egy új énje volt. – a magyarázat után visszatettem Catat a kiságyba, majd a nappali felé vettük az irányt, hogy megbeszéljük, hogy hogyan is legyen tovább. Viszont mielőtt bármit is meg tudtunk volna beszélni egy üzenetem érkezett Marcelotól. „Gyere hozzám! Innen együtt megyünk. Megy az egész csapat. SIESS! FONTOS!”

-          Elég késő van, nekem el kell mennem a csapat miatt, de holnap visszajövök, és tényleg pontot teszünk az ügy végére. Az ajtót pedig jól zárd be. Nem akarom, hogy ez az őrült visszajöjjön. – miután leadtam az ajtóval kapcsolatos utasításokat kicsit tépelődtem az elköszönéssel kapcsolatban, de inkább a szívemre hallgattam, mint sem az eszemre, majd egy gyors csók után, már úton is voltam Marcelo felé.

(Larissa)

(Ed Sheeran - Kiss Me [magyar])

Kezemet Sergio tarkójára simítom, ezáltal még közelebb vonom magamhoz. Csókunk most mentőövként szolgál, könnyeim pedig megállíthatatlanul folynak. Minden jelenlegi érzésemet belesűrítem, és csak reménykedek abban, hogy át is tudom adni azt, amit szavakkal nem lehet. Beletúrva hajába átölelem nyakát, majd megszakítva csókunkat, homlokomat homlokának támasztom. Pihegve, csukott szemmel élvezem közelségét, arrébb csúszva az ágyon, kellő helyet varázsolok neki magam mellett. Néma kérésemre leveszi a cipőjét, és befeküdve mellém, mellkasára vonja fejemet. Ujjaimmal körözök kocka hasán, teste viszont minduntalan megrándul. Kezünket összekulcsolva megállít a cselekedetben, mire kissé sértődötten nézek rá.

-          Hé, ne nézz így. –jobb kezével simogatja hátam, néha-néha áttérve oldalamra. Ujjai becsúsznak pólóm alá, mire nevetve ugrok egy kicsit. –Ugye, hogy nem kellemes ez az érintés egy kórházi ágyon?! –mindent tudó mosollyal pillantok fel rá, ördögi vigyorom levakarhatatlan arcomról. Lábamat átlendítve csípőjén, farkas szemet nézek vele, de szemkontaktusunkat az éppen belépő csapattársak megzavarják.

-          Éreztem, hogy nem most kéne rájuk törni. –portugál barátom szakszerűen magyaráz a többieknek, de Mou leintve, mellénk lép.

-          Minden rendben? Szükséged van valamire? Hozzak valamit? –rengeteg kérdése kissé összezavar, fejemmel nemlegesen intve tudatom vele, nem kell semmi.

-          Ronaldo, vakard le azt a perverz vigyort az arcodról. –hátra sem nézve, de barátom agyi szintjéből kiindulva, sejtem, hogy mi is látható most rajta. Mindenben megtalálja a perverzitást, bár most neki van előnye ilyen szempontból.

-          Jobban vagy már? –Marcelo mellém sétálva végigsimít arcomon, fájdalmasan hunyom le szemeimet.

-          Persze, még nem tudom meddig kell bent lennem, de reménykedem abban, hogy nem sokáig. Agyrázkódásom van, és összezavarodtam. Ezen kívül viszont minden oké. –bólintásukat meglátva apró mosoly telepedik arcomra. Ők tényleg szeretnek engem, és családtagként tekintenek rám.

-          Nem valami étvágygerjesztő az arcod. –Ronaldo elhúzva száját felméri a terepet, hajamat eltűrve az útból, elborzadva néz végig sérülésemen.

-          Még a tied is lehet ilyen, ha nem hagyod abba a vérszívást. –vigyorogva nézek rá, majd lemászva Sergio öléből, elindulok a mosdó felé.

-          Most hova mész?! –egyöntetű kérdés fogalmazódik meg mindenki fejében, hajamat lófarokba fogva, megvillantom szemem.

-          Letusolni, és átöltözni valami emberibb viseletbe. –még szerencse, hogy a szobámhoz tartozik egy fürdő is, így nem kell a közös tusolóhelyiség felé vennem az irányt.

-          Segíts neki! –Mou felszólító hangja következtében férjem elindul utánam.

-          Uram, biztos benne, hogy őket most be kell engedni oda? –nem is Ronaldo lett volna, ha nem talál valami frappáns megjegyzést.

-          Ne szólj bele a felnőttek dolgába Roni cica. –bicegve lépek be a csempézett helyégbe, majd megpillantva egy kádat, fanyalogva engedek bele vizet. Bezáródik mögöttünk az ajtó, megfordulva Sergio érdeklődő tekintetével találom szembe magam. –Mi az?

-          Semmi, semmi, csak még nem szoktam meg, hogy fürdőkádas típus lettél a zuhanyzó helyett. –a sarokban árválkodó kabin felé bök, megtámaszkodva a falnál, végigmér. –Segítsek valamit? –kérdését követően felemelem kezem, ezzel is jelezve, hogy vegye le rólam szexi hálóingemet, ami elől lévő gombjaival elég undorítóan fest.

-          Az infúziós tű miatt nem tudom levenni. –elhúzva számat megvárom, még elém sétál. Ujjai lassan tűrik fel a kórházi darab alját, minduntalan végigsimítva forró bőrömön. Megfeszülve várom következő cselekedetét, ami egy hamar meg is érkezik. Ujjaival kikapcsolva melltartómat, perverz mosoly jelenik meg szája sarkában. Végigsimítva melleimen, gyomrom görcsbe rándul. Tartanom kell magam, hiszen most olyan, mintha előröl kezdtük volna kapcsolatépítésünket. Kibújtatva fejemet a pólóból, leveszem fehérneműimet, majd belépve a kádba, elégedetten mártózom meg a hideg, habos vízben.

(Demes Tamás-Shelter)

-          Tudod, nem tudom minek, vagy kinek köszönhetem meg ezt a döntést, de örülök, hogy visszajöttél hozzám. –a falnál ülve hívja fel magára a figyelmem, fejemet hirtelen felé kapva megszédülök. Halk nyögés hagyja el a számat, majd arcomra lögybölve egy kis vizet, várom az enyhülést. –Elmondod mi volt az a gyerekes dolog, amire nem rég céloztál?

-          Fenyegetnek. Illetve úgy helyesebb, ha ezt múlt időben mondom. –izmaim megfeszülnek, fejemet hátrahajtva, csukott szemmel kezdem a mesélést. –Többször kaptam olyan leveleket, hogy hagyjalak el, különben a karriered bánja. Bár az elején még játéknak gondoltam ezt az egészet, gyerekes csínynek, de utána jöttek a telefonhívások, és azon a bizonyos edzésen ezért borultam ki annyira. Alig ettem, és a szervezetem nem bírta a terhelést, ezért is voltam rosszul. –kiadva magamból a szavakat, lejjebb csúszok a vízben, majd hajamat is bevizezve, megtörlöm kezemmel arcomat.

   -       És ezt miért csak most mondod el? –mérges hangját meghallva, összébb húzom magam, de hónom alá nyúlva megemel, és várja, hogy felvegyem vele a szemkontaktust. –Lari, figyelj rám! –sóhajtva pillantok rá, de amit tekintetében látok, semmi jót nem ígér.

   -       Mit tudtál volna tenni?! Semmit. Csak plusz idegesség lett volna amúgy sem nyugodt életünkben. –halkan beszélek, félő, hogy meg sem hallja mondandómat.

   -       Emlékszel az első zűrre a házas életünkből?! –bólintásom után, várom, hogy folytassa, de a szavak nem érkeznek.

-          Próbáltam eltitkolni előled, de nem bírtam már azt a terhet. Utána megosztottam veled, és könnyebb volt átvészelni azt az időszakot. –visszaidézve az akkori napjaimat, a hideg kiráz. Elég volt rájönni, hogy van egy testvérem, erre a későbbiekben megkeresett apám egyik szeretője, hogy közölje velem, van egy féltestvérünk, de sehol sem találja. Mondhatom nagyon megnyugtatott ez a tény, de azóta ez az emlék már feledésbe merült. Az a személy nem jelent meg az életünkben, és ennek örülök a legjobban.

-          Pontosan. Azért vagyunk egymásnak, hogy segítsünk a másiknak. Össze kell fognunk, és nem titkolózással, felesleges veszekedéssel kell eltölteni az időnket. Arra van sokkal élvezetesebb dolog is. –megcsókolva végigsimít hátamon, kissé mocorogva elérem, hogy guggolásból felálljon, majd úgy lehajolva segítsen álló helyzetbe tornázni magam. Arra viszont nem számít, hogy megfogva karját berántom a fürdővízbe. Nevetve csavarom magam köré a törölközőt, kilépve csapatomhoz, hangos füttyögésben részesítenek.

-          Ne legyetek már ennyire gyerekesek. Mintha nem láttatok volna még nőt. –megforgatva szemem táskámhoz lépek, váltó ruhát keresve megpillantom férjem mezét. Mosolyogva kapok fel egy bugyit, majd a combközépig érő mezt magamra véve, kihúzom alóla a törölközőt.

-          Sergiot hol hagytad? –Ronaldo sejtelmes kérdése megnevettet.

-          Úgy gondolta jobb, ha hidegfürdőt vesz. –emlegetve a védőt, meg is jelenik talpig vizesen. Bosszankodva tekint végig a társaságunkon, majd felém indulva átölel. –Ne, nem akarok már vizes lenni. –későn húzódom el tőle, ugyanis a mezem hátulja már csurom víz. A doki lép be a kórterembe, meglátva a népes társaságot, kissé megtorpan.

-          Jó reggelt kívánok! Én vagyok Morrison kisasszony kezelő orvosa. Megkérhetném Önöket, hogy a vizsgálatig fáradjanak ki? –barátaim bólintanak, viszont edzőm vonakodva hagy magamra. Férjem visszalépdel a mosdó részhez, gondolom legalább egy kicsit meg akar törölközni. –Hogy van?

-          Köszönöm, az éjszakához képest már jobban. A fejem néha kavarog, de a szédülésen kívül nincs semmi tünetem. Csak az ütés helye fáj egy kicsit. –szakszerűen pillant végig papírjaimon, gyors vizsgálat után, mosolyogva bólint.

-          Még ma este bent szeretném tartani, utána hazamehet. Sokat javult, de azért a biztonság kedvéért jó lenne, ha maradna.

-          Természetesen. Egy napot csak-csak kibírok. –mosolyom meglepi, de talán a legjobban azon csodálkozik, hogy nem ellenkeztem.

-          A hazamenetelét még holnap reggel megbeszéljük. További szép napot!

-          Doktor úr! A sportolással mi lesz? –hangomban minden kételyem megtalálható, idegességemben tördelni kezdem az ujjaimat.

-          Holnap minden kiderül, de elméletileg csak ezt a hetet kell kihagynia, és hétfőtől minden mehet a régi kerékvágásban, csak figyelnie kell ezekre a dolgokra. Nem biztos, hogy jót tenne egy pillanatnyi memóriazavar Önnek. –megköszönve készséges válaszát, intek a kint ácsorgó társaságnak, akik mosolyogva lépnek vissza a szobába.

-          Hoztam neked csokit! –Pufi kisfiús lelkesedéssel ugrál felém, kezembe nyomva a kókuszos Raffaellót, hatalmasat nyelek. Kibontva a dobozt, nevetve nézek a megcsappant édességre. Barátom lesütve szemét megrázza fejét, boldog mosolyát felvillantva, mellém lépked.

-          Köszönöm szépen Csokipufi. –nem hiába adtam én anno neki ezt a becenevet. Még nálam is édességmániásabb volt. Megborzolva haját, kacagva hajolok el támadásától, viszont az ajtóban álló személy jelenléte lesokkol…