Chapter 54.

Sziasztok!
Hatalmas késéssel, de megérkezett az új fejezet! Most már megpróbáljuk lepörgetni azt a pár fejezetet, ami még megmaradt. Az év eleji hajtás lefoglalta minden időnket, de ha minden jól megy, heti egy friss mindenképp érkezik! :)
Jó olvasást!
Puszi Lari, Tessa.:)

(Larissa múltbéli jelenet)

Mosolyogva fekszem a világklasszis védő mellett, kapcsolatunkat eddig nem vállaltuk fel a nyilvánosság előtt, de a csapattársak kilencven százaléka nyitott szemmel jár, így észrevették rajtunk a gyökeres változást. Ágya hatalmas, így kényelmesen elférünk egymás mellett. Felkönyökölve csukott szemeit nézem, majd végigsimítva arcán, sikeresen megpillanthatom az általam oly kedvelt barna szemeket. Arca fájdalmat tükröz, de nem értem az összefüggéseket. Most kezdtük a szezont, hamarosan pedig belevetjük magunkat az első meccs megmérettetéseibe. Pólója elcsúszva terül el hasán, kissé kivillantva kockáit, ami szemeimet vonzza. Közelebb csúszva hozzá fejemet mellkasára hajtom, keze automatikusan öleli át derekamat, ahol feltűrve atlétámat, bőrömre apró köröket rajzol.

(MC Soon- Emlékek)

-          Akarsz beszélni róla? –komoly kérdésemet feltéve, államat megtámasztom testén, szemeimmel pedig szuggerálom. Nemleges fejrázása csalódottsággal tölt el, szegénynek az utóbbi időben elég sokat rinyáltam rossz döntéseimről. –És, ha én szeretném, hogy beszélj róla? –kislányos természetemet megmosolyogja, hajamon végigsimítva, hangosan felsóhajt.

-          Ismered Antonio Puerta történetét? –hangja megtört, gyönyörű tekintetét pedig elrejti előlem.

-          Nem. –halkan lehelve a szavakat, érdeklődve várom történetét.

-          Meséltem neked, hogy Sevillában nevelkedtem. –bólintásomat nem láthatja, viszont érzékeli fejem mozgását. –Antonio a csapattársam volt, igaz csak egy évig élvezhettük egymás társaságát, de fantasztikus barátra leltem benne. Minden nap tartottuk a kapcsolatot, ő támogatott az eligazolás témában. Aztán 2006-ban összefutottunk a válogatottban is, én csak örültem annak, hogy végre nem csak telefonon beszélünk. - halkan felsóhajtva végigsimítok mellkasán, érzem ennek a történetnek nem lesz pozitív végkimenetele. –Rendszeresen kísértem az orvosokhoz, ugyanis rengeteg vizsgálaton kellett átesnie gyerekkori betegsége miatt. Három éve pályára lépett, én pedig akkor már a Real Madrid csapatát erősítettem. A hír a füves területen ért utol. Legjobb barátom 2007. augusztus 28-án életét vesztette, úgy, hogy három nappal halála előtt még a Getafe elleni mérkőzésen biztatta csapatát. – megrázkódva hallgatom a szomorú történetet, majd agyam kapcsol. Ma van a három éves évfordulója. - Egyik segédünk jött oda szólni, és ezt is Ikertől tudtam meg, ugyanis mi éppen egy támadásban voltunk. A kapus együtt érző tekintettel közeledett felém, időt kérve a bírótól, aki megtudva az esetet, megadóan bólintott. Amint közölték velem a diagnózist, azonnal rohantam az autómhoz, de előtte még megvártam akkori edzőnk, Bernd Schuster beleegyező bólintását. Mindössze négy órás volt az út, a gázt tövig nyomtam, de így is napoknak tűnt a tudatlanság. –mocorogva alattam még közelebb von magához, szorítása erősödik. –A 35. játékpercben éppen egy támadást indítottak, de róla ment ki a labda. A kapus kirúgta, ő pedig először lehajolt, majd összeesett a tizenhatoson belül. Eszméletét vesztette. Az egyik szerb csapattársa sietett segítségére, megakadályozta, hogy Antonio lenyelje a nyelvét. Mindig is erős személyiség volt, az orvosi stáb szakszerű ellátása utána felállt és a saját lábán sétált le a pályáról. Makacsság és erő terén kicsit hozzád tudom hasonlítani. Viszont pár perccel később az öltözőben ismét összeesett és kórházba kellett szállítani, de a szíve leállt, újra kellett éleszteni. Az orvosok azt nyilatkozták, hogy az állapota folyamatosan romlik, így elkerülhetetlen volt az átszállítás. Végig mellette voltam, szorítottam a kezét, és bíztattam állapotos feleségét. Akkor értettem meg mennyit jelent igazából egy élet. Átszállítatták egy másik sevillai kórházba, ahol sajnos életét vesztette. –monológja végére fojtott hangon beszél, szemei könnybe lábadnak. Végigsimítva arcán közelebb bújok hozzá, ezzel is segítve egy kicsit az emlékezés fájdalmait.

-          Mi történt vele? –halkan teszem fel a kérdésem, ezzel is arra utalva, hogy ha nem szeretne, nem kell róla beszélnie. Csupán segíteni akarok, és máshogy nem tudok.

-          Az egyik doktor azt mondta, hogy többszörös szerv rendellenes működést, valamint visszafordíthatatlan agykárosodást szenvedett el, melynek eredménye többszöri hosszú szívmegállás volt, amely sajnos gyógyíthatatlan. Elvileg orvosi műhiba volt, vagy eltitkolt valamit az igazolási vizsgálaton, ugyanis nincs hivatalos magyarázat arra, hogy mindig beültethető defibrillátorral kellett volna-e játszania, vagy nem is engedhették volna a pálya közelébe se. –pedig azt mondják a sport egészséges. Viszont, ha ez valóban születési rendellenesség volt, akkor a legszakszerűbb ellátás sem ér semmit. Hihetetlen, hogy ennyit jelent egy élet, és tekintve Sergio korára, nem hiszem, hogy idősebb volt Antonio. -2008. június 29-én az Ő tiszteletére megnyertük az Európa bajnokságot. Azóta, ha tehetem, minden alkalommal fejet hajtok tudása előtt. Puerta arcképével díszített pólóban lépek a győzelmi emelvényre, és csak reménykedem abban, hogy fentről figyel, és büszke rám. –hallgatva szívverését, azon gondolkozom, miért érdemlik ezt az emberek. Tudom, hogy születünk, és meghalunk, de legalább boldog és teljes életet élhetnénk, fájdalom nélkül. De az a baj, hogy erre senki nem képes. A bonyodalom, váratlan haláleset mindig megtör bennünk valamit, és hiába ez az élet rendje, nem vagyok képes ezt elfogadni.

-          És a barátnőjével mi történt?

-          Csaknem két hónappal később megszületett a közös fiúgyermekük. Hét hónapos terhes volt, amikor bekövetkezett a tragédia. Ott voltam mellette, amikor tudtam, segítettem neki, bármit megadtam volna azért, hogy legalább barátom visszatérjen közénk, de erre, mint tudjuk, nincs lehetőségünk, hiszen csak emberek vagyunk. Egészséges baba lett, de amikor Mar meglátta az Aitor Antonio Puerta Roldannak nevezett csecsemőt, sírva fakadt, ugyanis barátjára emlékeztette. –belegondolva abba a fájdalomba, amit a nő élhetett át, kiráz a hideg. Erős személyiségnek tartottam magam, de erre soha nem lennék képes. Nem tudnám ezt a fajta gyászt átvészelni egyedül úgy, hogy szerelmemet temetem éppen el. –Mindenki aggódott érte, a temetés során két oldalról támogatták, de ő minduntalan gömbölyödő pocakján simított végig. Olyan volt, mintha erőt akart volna meríteni ahhoz, hogy átvészelje ezt a kegyetlen kínt. –hangja elcsuklik, szemeiből folynak a könnyek. Felé hajolva végigsimítok arcán, de tekintetét továbbra is elzárja előlem. Szájára apró csókot adva megpróbálom megnyugtatni, de minden csak egy pillanat. Fordít a testhelyzetünkön, eltorzult arccal tapad ajkaimra. Túlságosan is fájt neki felszakítani a múlt sebeit, de miattam megtette. Elmondott mindent, pedig elég rossz dolog elviselni a gyászt önmagát is.

-          Menjünk. –pillái másodpercek alatt pattannak ki, lábaimat viszont leemelem derekáról. –Induljunk. –értetlen tekintettel mered rám, kicsit meglökve a szekrényhez sétálok. Egy kapucnis pulóvert felé dobva, magamnak is keresek egy tűrhető darabot, majd a kulcsot kezembe kapva, sürgetően tekintek rá. –Indulj már! –lassan, de legalább elindul. Magára kapva a pulcsit, kezét tenyerembe csúsztatja. Lerohanva a lépcsőn a garázs felé veszem az irányt, majd bepattanva a vezető ülésre, felpörgetem a motort.

-          Hova megyünk?

-          Lerójuk tiszteletünket a barátod előtt. –nemes egyszerűséggel jelentem ki a mondatot, ajkára viszont halvány mosolyt varázsolok.

-          Köszönöm.

(Three Days Grace- Pain)

Láttam a mesélés közben mennyire mérges magára. Az okokat sajnos nem tudtam megfejteni, de olyan, mintha magát hibáztatná mindenért. Azért, mert Antonio súlyos betegségben szenvedett, és azért, mert erről ő mit sem tudott. Pedig biztos vagyok abban, hogy ha ez a dolog Sese fülébe jut, megpróbálta volna támogatni barátját, viszont egyben távol is tartotta volna a stadionoktól. Bár ez a betegség nem csak terhelés alatt jöhet elő, csak gondolom akkor felgyorsul a folyamat. Az a baj, hogy nem értek ehhez az orvosi megnevezéshez, így nem értem a szakszerű kifejezéseket sem. Tudom, hogy a legjobban most a támogatásommal tudok segíteni rajta, és emberi ötleteket felvetve, könnyítek a lelkén. Tudom jól, mennyire jól esik az embernek, ha meglátogathatja szeretteit, és leróhatja előttük a tiszteletét. Sergionak is ez hiányzik. Az, hogy meglátogassa azt a személyt, aki fontos szerepet töltött be a múltjában, de önmagától nem venné a kezébe a kulcsot, annál fájdalmasabb lenne neki ez a körút. Pedig tudom jól, hogy az ember lelke megkönnyebbül, pedig csak egy gyertyát, és egy szál virágot helyez a sírra.

Nem tudom mivel érdemeltem ki felhőtlen bizalmát, de az biztos, hogy soha nem fogok visszaélni vele, mert tudom milyen érzés, ha az embert egyik napról a másikra elárulja valaki. Nem szeretném ezt eljátszani nála, úgy érzem ő más, mint amilyennek mutatja magát. Ma beavatott múltja egy részébe, és mindezt akadékoskodás nélkül tette.

Megérkezve a temető elé, szívem heves dobogásba kezd. Kézen ragadva elindul a főút részen, majd egy íves jobbkanyar után megpillantunk egy hatalmas márványsírt, amin egy fiatal fiú mosolyog. Szemeimbe könnyek gyűlnek, de gyors pislogás segítségével elhatározom, erős maradok. Szüksége van Ramosnak egy támaszra, így nem ragadhat el a letargia. Kezemet egy percre sem engedi el, belépve a sír mellé, végigsimít a fényképen. „Érted küzdünk majd az összes meccsen. Hiába hagytad el az árnyékvilágot, tudjuk, érezzük, hogy továbbra is itt vagy velünk. Emlékedet soha nem felejtjük.” A sírfeliratra meredve rájövök, rengeteg embert hagyott itt, de amikor az évre nézek, szemeim elkerekednek.

-          1984-2007-ig. –lesokkolva állok barátom mellett, kezei erősebben szorítják ujjaimat. Felszisszenve pillantok fel rá, majd végigsimítva karján, hozzábújok. Megfeszülve áll mellettem, tartása büszkeséget sugall, viszont ez csak a látszat, amit könnyei is bizonyítanak. Nem sokszor láttam eddig férfit sírni, de az biztos, hogy ezek valódiak, és nem műnek számítanak úgy, ahogy a nőknél. –Részvétem.

-          Még csak huszonkét éves volt. Érted ezt Lari? Huszonkettő. Miért őt vette el tőlünk az ég? Miért neki, és a családjának kell bűnhődnie?! –hangját folyamatosan emeli, de mondandója felénél elcsuklik hangja. Karjai körém fonódnak, arcát hajamba rejti. Az eső szüntelenül kezd el szakadni, az égiek is érzik, hogy valami nincs rendben ma. Erős szélfúvásnak köszönhetően kapucnink másodpercek alatt tűnik el fejünkről, ezzel is szabad utat engedve az esőnek, mely a könnyeinkkel vegyül…

(Tessa múltbéli jelenet)

(Hardwell & Collin McLoughlin -Call Me Spaceman)

Az ember életében nagyon sok mérföldkő van, amikre egész életében emlékezni fog, Ronaldo és az én közös életünkben pedig a házasság után egy újabb mérföldkő érkezett el akkor, amikor egészen pontosan nyolc hónapja kimondta az orvos, hogy terhes vagyok. Mikor Ronaldo meghallotta a hírt teljesen kifordult magából, és rá sem lehetett ismerni, hiszen a macsó külsejű csávóból egy érzékeny lelkű srác lett egy szempillantás alatt. Még arra is figyelt, hogy mikor hogy veszek levegőt, arról nem is beszélve, hogy semmit sem csinálhattam egyedül, nehogy a babának baja essen. Majdnem minden edzésének az időpontjára beszervezett egy gardedámot mellém, amikor pedig senki olyan nem ér rá, akivel én is szívesen töltöttem volna az időmet, akkor a pálya mellett foglaltam le magam, olvastam, zenét hallgattam, vagy a neten néztem utána egy-két dolognak, ami a babával kapcsolatban hasznos lehet.

Éppen az iPhone-om kijelzőjén válogattam a gyerek szoba bútorait, amit Roni rám bízott, amikor végtelenül nagy ordítást hallottam a pálya felől, majd amikor odanéztem óriási sebességgel egy focilabda haladt felém. Persze a fejem minden lehetőséget ki szokott használni, hogy fájdalom érje, így most sem volt ez másképp, a labda éppen a fülemet találta el.

-          Úristen Tessa ne haragudj, nem figyeltem, mikor rúgták nekem a labdát, és nem láttam, hogy errefelé gurul...

-          Gurul? Inkább száguldott felé a labda idióta. – Macelo bocsánatkérő szavait Ronaldo szakította félbe, a mondata mellé pedig egy tarkón csapást is ajándékozott a brazil hátvédnek.

-          Mondtam már, hogy nem direkt volt, éppen valaki szólt én pedig nem néztem oda. Nem akartam fájdalmat okozni, tényleg ne haragudj. – a fülemet fogtam, ahol eltalált a labda annyira pedig nem is hallottam, hogy mit mondott, ugyanis a fülem még mindig zúgott a bőr csattanásának a hangjától.

-          Fogjátok már be. Nincs semmi bajom. Már az akadémián is egy labda mágnes voltam, szóval mondhatjuk úgy is, hogy az agyam már teljesen immunis az ilyesmire. Csak kérlek titeket, hogy ne kiabáljatok! – a kezemet elvettem a fülemtől, hogy bebizonyítsam a csapat tagjainak, hogy teljes mértékben jól vagyok, az pedig már egy teljesen más kérdés volt abban a percben, hogy a fejem olyan szinten kezdett el fájni az ütés után, hogy majdnem leesett a jelenlegi helyéről. – Most pedig menjetek vissza, mert Mou nemcsak a ti fejeteket fogja levenni, hanem az enyémet is ami nincs most valami jó állapotban! - legtöbben visszaálltak a pályára, viszont Ronaldo és Marcelo még mindig mellettem állt.

-          Tényleg jól vagy? A babának sincs semmi baja? – Ronaldo kicsit túlaggódta a helyzetet ezekkel a kérdésekkel. Igaz, hogy elég nagyot csattant a labda a fejemen, de még jól vagyok és ennyi a lényeg.

-          A fejemet találta el a labda nem pedig a hasamat. A babának semmi baja és ez már több, mint nyolc hónapja ugyanígy megy. Jól vagyok.  – nem tudtam már, hogy mennyiszer hangoztassam még, hogy semmi bajom így próbáltam Ronit visszatájolni a pálya és a foci felé. - Mou ki fog tiltani, ha nem edzel miattam. Nemsokára meccs szóval bizonyíts neki. – a mezénél fogva közel húztam magamhoz, és egy apró csókot leheltem ajkaira, majd amilyen lendülettel odahúztam úgy is toltam el őt, a pálya felé irányítva. Amint férjem eltűnt a kispad környékéről Marceloval az oldalán, nővérem futott fel a pályára egy törölközővel a kezében.

-          Nem érdekel, hogy mit mondasz, ha fáj, ha nem akkor is szorítsd ezt a vizes törölközőt a fejedhez, edzésünk után pedig irány az orvos. Ramos lőtte a labdát, és amint tudjuk ő nem szokott ilyen dolgokkal finomkodni, Marcelonak meg majd én jól megmosom a fejét, hogy hová is figyeljen, amikor tart a tréning. – a törölköző odadobása után már Lari is a pályán volt, és ahogy megmondta, valóban a brazil felé haladt, hogy jól kiossza a nem odafigyelése miatt.

Én persze teljesen feleslegesnek tartottam az egész felhajtást, mert tudtam, hogy ha Marcelo tehette volna inkább ő ált volna be a labda elé csakhogy nekem ne essen bántódásom, de ráhagytam testvéremre, hiszen tudtam, hogy neki bármit mondhatok ő úgysem fog rám hallgatni. Ha ő eltervez, vagy mond valamit annak úgy is kell lennie. Edzés után persze Lari betartotta, amit mondott és a stadionból egyenesen a kórház felé vettük az irányt, ahol megállapították természetesen, hogy semmi bajom csak annyi, hogy sokat kell pihennem, hogy a fájdalom eltűnjön.

(Ronaldo)

Már körülbelül két hét telt el a pálya melletti incidens óta, ami után persze egyszer sem engedtem meg Tessának, hogy a kispadon üljön, így a lelátón kellett helyet foglalnia, ha részt vett az edzésen. Sohasem voltam teljesen biztos benne, hogy jól van, így elég sokszor kiabáltam ki neki, vagy éppen mutogattam el neki, hogy minden rendben van-e vele. A válasz természetesen ugyanaz volt állandóan, de nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg, hogy mi van vele, főleg úgy hogy most már tényleg bármelyik pillanatban megszülethet a kisbabánk. Az első ultrahangoknál megbeszéltük, hogy egyikünk se szeretné előre tudni a baba nemét, hogy meglepetés szerűen érjen minket. A kicsi szobáját pedig olyan bútorokkal rendeztük be, amik minden esetben jók lesznek, ha fiú lesz a baba, ha lány. Persze nem nagy titok az, ha azt mondom, hogy egy fiút szeretnék első babának, de teljesen biztos vagyok benne, hogy akkor sem leszek elkenődve, ha kislányunk fog születni.

-          Nézd Tessa észrevette, hogy integettél neki, és most integet vissza. – Marcelo nevetve fordult felém, viszont én egy szavát sem értettem a feleségem nevén kívül, így automatikusan fordultam az ő irányába.

-          Te idióta, nem integet, hanem rosszul van. – amint megláttam, hogy Tessa szinte már állni alig bír, és a székekbe kapaszkodik a szívem összeszorult és őrült futásba kezdtem. Azt sem érdekelt, hogy ki szólt utánam, vagy ki nem nekem csak az lebegett a szemem előtt, hogy minél gyorsabban a feleségem mellett tudhassam magam. A folyosón elég nagy akadályt jelentett a stoplis cipő, így kénytelen voltam óvatos üzemmódba kapcsolni, hiszen nem szerettem volna hamarabb kórházba kerülni, mint a feleségem.

-          Azt hittem már sosem veszed észre, hogy jeleztem neked. – amint odaértem Tessa mellé kezei automatikusan kapaszkodtak belém, miközben óvatosan elkezdett a széksorok közül kifelé tolni. – Szerintem ideje lenne gyors tempóba kapcsolni, ami a kórházba menetelt illeti. – hirtelen azt sem tudtam, hogy mit csináljak, illetőleg, hogy hova kapjak. A gondolataimban a lehető legrövidebb utat kerestem, ami a kórházhoz vezet, viszont azon is gondolkodtam, hogy a kocsi kulcsomat és a cuccimat honnan vegyem a leggyorsabban magamhoz.

-          Marcelo hozd Ronaldo cuccát, én kiállok a kocsival. –Lari egy szempillantás alatt termett mellettünk a kulcsait a keze között tartva, én pedig másodpercenként adtam hálát az istennek, hogy ilyen segítőkész emberekkel vagyok körülvéve, mint Lari és a csapat többi tagja.

-          Remélem, hogy nem most lesz a legnagyobb tömeg a városban különben az autóban szülök meg. – Tessa próbálta viccesen felfogni a helyzetet, viszont ahogy a nővére arckifejezésén láttam, ő nem éppen fogta fel poénként a dolgokat, hiszen neki az autó egy óriási szent dolog az életében.

-          Remélem, hogy vicceltél, viszont ezek után két perc és ott leszünk. – az autóhoz kiérve Marcelo futott előre, majd a csomagtartóba dobálta be a cuccaimat, amelyeket pont az ilyen helyzetre tartottam az öltözőben.

(Jamie Campbell Bower - Waiting)

Négyen ültünk a száguldó autóban, Lari vezetési stílusa pedig veszélyhelyzetben hasonlított a Taxi filmekben látható vezetési stílushoz. Nagyjából tíz percet vett igénybe, hogy a kórházba jussunk azzal együtt, hogy még helyet sem találtunk közel a bejárathoz, hogy addig se kellje Tessának gyalogolnia, amíg kiszáll az autóból. Természetesen Marcelo ment előre hogy intézkedjen, miután pedig beszaladt egy orvossal és egy tolókocsival az oldalán tért vissza, hogy segítsen nekünk.

-          Jó napot. Ültesse be a székbe a feleségét, majd kövessen. – az orvos utasításait követtem majd úgy futottam be feleségemmel együtt. Miután betoltam a szülészosztályra a tolókocsit, majd az osztály előtt megállva vártam, hogy egyszer csak visszajöjjenek, de akkor már a kicsivel együtt.

-          Ronaldo, ha nem ülsz meg a seggeden, esküszöm odaszögezlek ahhoz a nyomorult székhez. Mi is izgatottak vagyunk, de úgy jársz-kelsz itt, mint egy mérgezett egér. Minden rendben lesz, csak nyugodj már végre meg. – beláttam, hogy Larinak igaza van, és nem fog gyorsabban telni az idő, ha csak mászkálok, de muszáj voltam csinálni valamit, ugyanis a szimpla várakozásba tuti, hogy beleőrültem volna. Éppen leültem, amikor nyitódott az ajtó és Tessa szülészorvosa lépett ki rajta.

-          Gratulálok uram. Egy egészséges kislánya született. Jöjjön utánam. – még szinte fel sem fogtam, hogy a doki mit mondott Lari és Marcelo már a nyakamban voltak, hogy gratuláljanak, én pedig fejvesztve kezdtem el követni az orvost, hogy megnézhessem a házasságunk gyümölcsét, a kislányomat.

Chapter 53.

Sziasztok!

Kicsit megkésve, de megérkezett az új fejezet! A nyár nagyon gyorsan telik, így az időnk is minimális, de amint tudjuk, hozzuk a folytatást!
Jó olvasást, véleményeket pedig előszeretettel várjuk!:)
Puszi Lari, Tessa.:)

(Larissa)

 (Avicii - Wake Me Up)

Az igazat megvallva, bántam is a döntésemet, meg nem is. Talán az lett volna a leghelyesebb, ha nem ugrok össze a legelső alkalommal Sergioval, és nem menekülök más karjai közé. Fabregas régóta szerelmes volt belém, de az a baj, hogy én sem vélekedtem erről az érzésről másképp. Hiányzik az érintése, az ölelése, de még én magam sem tudom, hogy mit kezdhetnék ezzel az információval. Szükségem van rá, viszont félek, ő komolyabban gondolná a dolgokat. Hiányoznak az átmulatott esték, a beszélgetések, minden, ami katalán barátomhoz kapcsolódik. Szerettem vele lenni, mellette igazán önmagam lehettem, bár félreértés ne essék, férjemnek egy kis teret engedve a lelkembe, ő is teljes mértékig átláthat rajtam, így a felesleges viták helyett csak élvezzük egymás társaságát. Mind a két férfibe szerelmes vagyok, de valahogy máshogy. Sergio megadja nekem a kívánt szabadságot, még Fabregas egy ölelésével képes megnyugtatni. Mind a két férfinek bármelyik percben kiönthetném a lelkemet, hiszen tudnám, hogy figyelnek rám, és segítenek, amiben tudnak.

Andalogva tesszük meg a kocsiig az utat, karjai egy percre sem engedik el derekamat. Tudja, hogy kire gondolhattam, hiszen régen rengeteget beszélgettünk katalán barátomról, és rendszerint rinyáltam, hogy megromlott vele a kapcsolatom. Kettőjüknek köszönhetem azt, hogy még mindig talpon vagyok, és napról-napra küzdök az elvárások teljesítésével. Alapjába véve nem érdekelnek a rólam szóló pletykák, de sok cikkben hoztak már össze, különböző futballistákkal, ezáltal enyhén ribanc stílust képviseltem a fiatalabb korosztály előtt. Neymarral is egy apróbb csókot váltottam, azt is akaratomon kívül, mégis a média lehozta még az igazolásomat is a címlapokon.

Elhúzva számat kipillantok az ablakon, majd meglátva a Bernabeu falait, elégedetten pattanok ki az autóból. Szükségem van rá, hogy tisztán láthassam a dolgokat. És ezt férjem is megérti. Szavak nélkül kommunikálunk, a portásnak bólintva, mosolyogva lépek be a szentélyembe. Testem megnyugszik, a kezdeti remegés még a kapuban elmúlt. Hihetetlen mennyi erőt sugároz a füves terület, bár már megszokhattam volna ezt az életérzést. A madridizmus annyit tesz, hogy nem felejtjük el, honnan indultunk. Emlékszem gyerekkori éveimre. Azokra az időkre, amikor még a labda félelmetesen nagy volt termetemhez képest. És a szeretteim mégis támogattak, apa pedig a legjobb tudása szerint kezdett el terelgetni a futballista világ felé. Látta rajtam azt a lelkesedést, ami elég kevés fiatalban található meg, és azóta is imába foglalom ilyen téren a nevét. Sajnálom, hogy nem mondhatom már el neki mennyire szeretem, és röstellem, hogy nem voltam elég magabiztos abban az időszakban, amikor az életéért küzdött. Jobban kellett volna támogatnom, de az ember a hibáiból tanul. Azokból, amik megváltoztatják a hátralevő életét, hiszen a múlt merőben befolyásolja jelenbeli személyiségünket.

Ramos felém rúgva egy bőrt, megadóan sóhajt. Látja rajtam a kételyeket, azokat a dolgokat, amiket csak a foci segíthet elfeledtetni. Rá kell jönnöm a köztes megoldásra, valahogy meg kell békítenem Fabret is, hiszen hiányzik az őszinte, csillogó tekintete. Nekem ő még mindig a piros-fehér mezben játszó, teljesíteni vágyó kamasz, akivel az első edzésem napján megismerkedtem. Visszagondolva akkori mondatomra, hatalmas mosolyra húzódik szám. Gyerekes voltam, de az vessen rám követ, aki nem csábult volna el a barna szemeknek. Abban a pillanatban valóban úgy gondoltam, hogy minket a sors is egymásnak teremtett, és többször eljátszottam gondolatban azzal, hogy egy nap a felesége leszek. Mind szép és jó lett volna, de olyasfajta barátság alakult ki közöttünk, amit nem akartunk veszni hagyni. Érdekes, az ember általában fiatal korában követ el több hülyeséget, mi mégis idősebb aggyal döntöttünk úgy, hogy viszonyt folytatunk. Hiszen eltekintve a drogtól, egyszer odaadtam magam neki teljesen józanon, mindenfajta alkohol, kábítószer származék nélkül. És ez aznap sokat jelentett. Jól esett lelkemnek, hogy van egy férfi, aki ugyanúgy vágyik az érintéseimre, mint én az övére. Boldog voltam, hiszen megadhattam neki azt, amit másnál elrontottam. De az a baj, hogy ez a barátságunkba került.

Gondolataimba mélyedve vezetem magam előtt a labdát, néha-néha megállva egy-két trükköt bemutatva. A farmernadrág nem könnyíti meg mozgásomat, de még most ez sem zavar. Lelkem szárnyal a boldogságtól, de minden lépésemet jól átgondolom előtte. Amikor beléptem a Bernabeuba, nem tudtam, hogy mi vár rám. Emlékszem, rengeteg csipkelődést, beszólást kellett itt is eltűrnöm, Ronaldo szavai tisztán csengnek gondolataim között. „Edző, miért csinálja ezt? Ennyire béna lenne, hogy nem talál a kapuba? Miért kell nekünk kolonc a nyakunkra?!” Aláírom, nem kezdődött jól a kapcsolatunk, most mégis a legjobb barátoknak tudhatjuk magunkat. Beállva akkori helyemre, megkezdem a kapura lövést. A kapufáról visszapattan a játékszer, megfordulva, ollózva juttatom a hálóba. Meghallva hangját egy másodpercre lehunyom a szemem, majd odafutva a gólvonalhoz, a másik kapu felé veszem az irányt. Testcsel után vigyorogva sprintelek a tizenhatos vonaláig, de onnan nem rúgásra emelem a lábam, hanem dekázni kezdek a bőrrel. Elégedett puffanással juttatom mindig a levegőbe, ahonnan gyors pörgéssel húzza le a gravitáció. Erősebb rúgásom következtében túlságosan is magasra száll, mire oldalról belerúgva, ismét a hálóban nyugszik meg a labda. Ilyenkor gyakran azt érzem, hogy a gondjaimat el tudom feledtetni egy-egy góllal. Megtanultam az évek során, hogy kevés az olyan ember, akire igazán számíthatok, és az összeesküvések ellen, a problémák ellen mindig ide menekültem. A pályára, ami már az otthonomat jelképezi bármelyik országban, vagy városban is van.

-          Lari! –Sergio hangját meghallva pólómat felemelem, majd az izzadságcseppeket egy mozdulattal letörlöm arcomról. –Gyere, besötétedett, a reflektorokat is le kell majd kapcsolnunk. –bólintásom következtében a játékszert kezembe fogom, majd sasszézva indulok el felé, hatalmas mosollyal az arcomon adok a szájára egy csókot.

-          Letusolhatok gyorsan? Tudsz valami ruhát becsempészni a kocsiból? –összevont tekintettel mér végig, majd perverz mosolyát megvillantva, elindul a parkoló felé. Kezembe véve készülékemet, a berögzült számot begépelve, megnyitom egy üzenetet. „Hiányzol. Napról-napra egyre jobban. A beszélgetések, és Te magad. Hiányzik, amikor este már alig bírtam nyitva tartani a szemem, de te még csacsogtál a múltban történt emlékekről, így fent maradtam, és csak téged figyeltelek. Miattad volt jó kedvem. Igaz, csúnya veszekedéssel záródott legutóbbi találkozásunk, de ismerlek. Egyet biztosan tudok, hiányzol a monoton kis életemből. Néha azon gondolkozom, elmondom neked mindezt, de mivel semmit nem változtatna a helyzeten, nem teszem. Nem tudom megváltoztatni a szavakat, a tetteket, és lehet egyhangúnak, és átlagosnak tűnik most mindez, de hiányzol. Nagyon…” Hála gépelési technikámnak, egy perc alatt sikeresen el is tudom küldeni vallomásomat legjobb barátomnak. Érzem, helyes tett volt, és csak reménykedem a pozitív visszajelzésben.

(China Anne McClain - Dynamite)

Belépve a zuhanyzó részre, szívem heves vágtatása enyhül. Kicsit túlterhelhettem szervezetemet, de nagyon jól esett ez a kis testmozgás. Átmozgattam elgémberedett végtagjaimat, ráadásul a megoldások is megszülettek fejemben. A kórházban szerencsére nem volt időm, és erőm sem ezeken a dolgokon agyalni, de éppen ideje volt kissé megismételni múltamat. Barátaim már tudják, bármi bajom van, itt megtalálnak. Mosolyogva nyitom meg a hideg vizet, majd beállva alá másodpercekig csak folyatom magamra a hűsítő folyadékot. Szemeimet behunyva élvezem a hűs érintést, mely libabőrt hagyva maga után, megborzongtat. Hátamat a hideg csempének vetve, mosolyogva észlelem az ajtó nyílását. Sergio magához rántva átölel, végigsimítva hátán, teste megremeg, szíve pedig eszeveszett kalapálásba kezd. Imádtam őt, és ehhez semmilyen kétség nem fér. Volt egy rosszabb időszak az életünkben, de megoldódott minden. Bár az is lehet, hogy az elején még csak a szőnyeg alá söpörtük a dolgokat, és utána jöttünk rá, mennyire is kellemes újra a másikkal tölteni az időt. Azt az időt, ami édes békülésnek számított. Hátamat mellkasának vetve hajába túrok, majd elfordítva fejem felpipiskedek ajkaihoz. Kicsavarodott testtartással merülök el az édes tudatlanságban, miközben kezei testemet barangolják be. Nevetve zárom el a vizet, majd kilépve a fülkéből, törölközőért nyúlok. Követve cselekedetemet, ő is hasonlóképpen reagál.

-          Hogy érzed magad? –mosolyogva indulok el az öltöző felé, ruháimat megpillantva, nevethetnékem támad.

-          Azt szeretnéd, ha bugyiban és a mezedben tipegnék haza?! –mondatát egyáltalán nem hagyom figyelmen kívül, csupán ez szúrt elsőnek szemet. –Egyébként nagyon jól. Megnyugodtam, és egyáltalán nem érzem már magam betegnek sem. –mosolyom őszintén terpeszkedik el arcomon, gyors törölközés után, magamra kapom a Ramos névvel ellátott felsőt.

-          Lenne egy ötletem. Menjünk haza, készülj el, és elmegyünk vacsorázni. Jó? –leülve a padra várom, hogy ő is megfelelő öltözéket találjon magának, ami most kimerül a szekrényben elhelyezett tréningjében. Kezeinket összekulcsolva indulunk el az autó felé, fizikai fáradtságot egyáltalán nem érzek magamon.

-          Rendben, de puccos helyre megyünk? –kérdő tekintetemet meglátva nevetni kezd, majd ujjaival mutatja, semmit nem fog elárulni. –Tudod a meccs napján volt szerencsém egy nagyon aranyos kis srácot megismerni. –elrévedt tekintettel gondolok az esti beszélgetésünkre, szemeimbe őszinte csillogás költözik.

-          Láttalak titeket, nagyon édesek voltatok. –megszorítva kezem mosolyogva pillant rám, megállva a kocsi mellett, gyors csókot lehelek ajkára.

-          Menjünk, mert még a végén éhen halsz. –függőben hagyva Alarico témáját, hazafelé vesszük az irányt.

Belépve a nappaliba, a két kölyökbe botlunk. Nyávogva, fark csóválva adják tudtunkra, örülnek érkezésünknek. Mosolyogva kapom mind a kettőt kezembe, majd leülve a kanapéra, megvakargatom pocakjukat. A kis szőrcsomók hangos vakkantással jelzik nem tetszésüket férjem megmozdulása miatt, ugyanis Sese lehajolva hozzám, apró csókkal sürget a készülődésben. Szem forgatva ugyan, de eleget teszek kimondatlan kérésének, fellépcsőzve szobánkba, megfelelő ruha kutatásába kezdek. Igazából fogalmam sincs hova megyünk most, így kissé elegánsabbra véve a figurát, egy egyszerű fehér, pánt nélküli combközépig érő mini ruhát kapok kezembe, piros blézerrel és magas sarkúval megspékelve kinézetét. Arcomra könnyed sminket kenek, szerencsére a stadionban már letudtam a tusolást, így azzal nem kell bíbelődni. Frufrumat egy hullámcsat segítségével szakszerűen feltűzöm, majd kontyot csinálva hosszú fürtjeimből, elégedetten tekintek végig tükörképemen. Cipőmmel a kezemben lesétálok Ramoshoz, majd a szintén piros körömlakkot kezembe véve, gyors festésbe kezdek. Úgy érzem, ma tökéletesen kell kinéznem, nem hozhatok szégyent rá. Tekintete elidőzik combjaimon, ujjaimat fújkálva mászkálásba kezdek. Szerencsére a lakk hamar megszárad, így nem kell több percet időzni egyhelyben. Belelépve cipőmbe teljesnek érzem magam, majd rápillantva Sergiora a szavam is eláll. Koptatott farmerja izmos lábára feszül, fehér ingjére csupán egy bőrkabátot kapott fel. Hatalmas mosolyra húzva ajkaimat elé sétálok, majd boldogan észlelem a minimális különbséget közöttünk. Ajkaira adva egy apró csókot, kézen fogva vetjük bele magunkat az estébe…

(Tessa)

(Jonas Brothers - SOS)

Életemben elég sokszor ingáztam már a spanyolországi főváros és Sevilla között, viszont eddig sohasem tűnt fel, hogy a két város között ekkora lett volna a távolság. Egyszerűen semmivel nem tudtam lekötni magam, csak az ablakon bámultam kifelé, amíg a többiek jól elvoltak. Hol Cata volt a bolondozás fő tárgya, hol bennfentes szívatások, hol pedig a zene. Viszont én valamint egyik témát sem éreztem közel magamhoz. Pedig a kislányom és a zene nem egyszer volt terítéken.

-          Tessa, amúgy minden oké? Nem vagy most valami bőbeszédű? – próbáltam úgy kimaradni a beszélgetésből, hogy nekik ne tűnjön fel, hiszen minden poénon nevettem, még az olyanokon is, amelyeket egyébként nem érthettem volna, hiszen azokat a bandatagok egymás között használt beszólásaik voltak.

-          Persze minden oké. – olyan nevetésemet vettem elő, amilyet még világ életemben nem használtam, de úgy tűnt, hogy elhiszik, hiszen Alex és Rob arca is kezdett felengedni, és nem néztek olyan vádlón rám, mintha titkolnék valamit. Az igazság az, hogy nekem sem volt róla semmi fogalmam, hogy mi volt a bajom, egyszerűen csak rossz kedvem volt és valami rossz érzés volt bennem, amit nem tudok megmagyarázni, hogy mi volt. Csak azt éreztem, hogy valami rossz fog történni, de nem olyan mint amikor valaki meg fog halni, vagy valamelyik szeretetteddel történik majd valami, hanem csak egy rossz érzés uralkodott felettem, amit nem tudtam hová tenni.

-          De szólj, ha segíthetünk valamiben. Szeretnél énekelni valamit? Beszállhatunk mi is persze, ha túl lámpalázas lennél. – Rob nevetve fordult felém, én pedig úgy gondoltam, hogy az éneklés az egyetlen módja, hogy a rossz érzést elkerüljem arról nem is beszélve, hogy férjem még mindig nem keresett pedig nagyon vártam rá, talán túlságosan is bíztam benne, hogy felhív és meg tudjuk beszélni a dolgokat, de úgy látszik mégsem számítok neki annyit, mint amennyit hittem, hogy érek neki. De legalább, ha miattam nem, Cata miatt felhívhatott volna, hogy az ő érdekeit nézze, és együtt is az ő érekeit tudjuk nézni. Ha valaki, akkor én tudom, hogy milyen rossz szülők nélkül felnevelkedni, hiszen a gyerekkori éveim nagy részét az árvaházban töltöttem, amikor pedig volt családom akkor is kiutált a két mostohatestvérem.

-          Persze. Bármi jöhet most. Nektek van valami ötletetek? - a kezembe vettem a gitárom és vártam, hogy a banda lépjen valamit, de csak egymásra néztek és először azt hittem, hogy nem tudnak dönteni, aztán a mimikájukból és a mozgásukból levettem, hogy nem az, hogy nem tudnak dönteni, csak valamit megbeszélnek, amit nem szerettek volna az én tudtomra adni.

-          Akkor csináljuk úgy, hogy mi kezdjük, te pedig beszállsz hozzánk, amikor megvan a dal. – bólintottam és vártam, hogy Alex hangokat csaljon elő a gitárjából. Mondhatnám, hogy meglepődtem, amikor az egyik régi számom hallottam viszont, de a megbeszélések, és a be tudok kapcsolódni kicsit feltűnő volt, viszont z egy csöppet sem zavart, csak feltettem az ezer wattos mosolyomat, és én magam is beszálltam az éneklésbe.

Elég sok dalt elevenítettünk fel a régi időkből, viszont az út csak nem akart hamarabb letelni. Már az olyan számokat is előszedtük, amelyeknek mindenki tudta a dalszövegét, viszont mindenki kivétel nélkül gyűlölte a számot, és az előadóját is. Már majdnem az út háromnegyedénél járhattunk, amikor a kisbusz mögött egy fekete terepjáró szerű autó tűnt fel. Nem foglalkoztunk vele elsőnek, hiszen csak azt láttuk, hogy nagy sebességgel hajt felénk, de mindenki úgy gondolta, hogy ki akar előzni ezért is hajt olyan gyorsan, ezzel ellentétben, amikor mögénk ért lelassított, majd felvette a mi tempónkat, hogy követni tudjon minket. Itt már azért kicsit mindenki meglepődött, hiszen ilyet maximum eddig csak tévében láttunk akkor is azért, mert egy autós üldözésben vettek részt a főszereplők.

-          Ugye nem csak én látom a flúgos csajt vagy pasit azzal az autóval mögöttünk? – mindenki hátrafordult, amikor Alex kissé fura hangon kérdezett tőlünk, még a kicsi Cata is hátranézett, viszont ő ebből az egészből valószínűleg nem vett észre semmi furát, csak egy autót mögöttünk.

-          Nem csak te látod, viszont nem értem, hogy mit akar. Ha gyorsabban halad miért nem kerül már ki minket? – próbáltam találgatni, de folyton csak azt éreztem, hogy nem az a helyes válasz, amit tippeltem. Az autó egyszer csak kivágott mögülünk, majd megelőzve minket elénk került és ugyanúgy lassított. – Szerintetek minket követett egész végig, csak lemaradva, hogy ne tűnjön fel? - a többiek ijedten néztek rám a feltételezésem miatt, viszont ez a megoldás is simán benne lehetett volna a pakliban, vagy lehet, hogy benne is volt és tényleg mi voltunk a célpont, csak tudnánk, hogy mit akar.

-          Nézzétek elmegy. – amint ezt a két szót Rob kiejtette a száján az autó egyik majd másik irányba fordult, végül pedig az út szélén kötött ki egy darabban, ahogy mi is voltunk. A döbbent csendet pedig Cata sírása zavarta meg.

-          Nyugi kicsim. Semmi baj, csak az autó lett rossz. – ez az autó lett rossz elméletem csak annyiban merült ki, hogy az autó nem véletlenül lett rossz, hanem akkor lett rossz, amikor a terepjárós személy elhajtott előlünk nagyobb távolságba.

-          Matí.

-          Mit mondtál? – reméltem, hogy nem azt mondja, amit hallok, így csak halkan kezdtem el kérdezősködni a lányomnál, amíg mindenki már leszállt a buszról, hogy a kárt felmérjék.

-          Matí.

-          Az nem lehet. – próbáltam bebeszélni magamnak a lehetetlent, de Cata bogarat ültetett a fülembe. Mi van akkor, ha Matías tényleg betartja amit mondott, és tönkreteszi az életem, amiért nem vagyok vele. Agyalás közben én is kiszálltam a buszból és a fiúkkal együtt a lehetőségeinket mérlegeltük.

-          Ez száz százalék, hogy defekt, amivel annyira nem is lenne nagy probléma, hiszen kerékcsere és mehet a menet tovább, viszont mind a négy kerékkel van valami, négy pótkerék pedig nincs a kocsiban. Szóval vagy stoppolunk Sevilláig, vagy hívjuk az autómentőket és elhúzatjuk magunkat. – a lehetőségek felvázolása után, mindenki arra jutott, hogy hívjuk az autómentőket, és közben próbáljunk meg stoppolni. Tehát kombináltuk a két felvetést, ami nem tűnt rossz ötletnek kivéve, hogy egy autó sem akart lassítani. – Mi lenne, ha csak Tessa stoppolna? Ő híresebb, mint mi tehát akkor legalább titeket elvinnének hamarabb Sevillába. – az ötlet egyik része nem volt hülyeség, viszont nem akartam nélkülük tovább menni, hiszen féltem attól, hogy Cata igazat mondott és tényleg látta azt, akit más nem azaz Matíast.

-          Stoppolok, de csakis mindenkinek. Nem akarlak titeket itt hagyni, ráadásul, ha ma nem érnénk oda emberi időben, akkor Sevillában van egy házam, ott estére meghúzhatjuk magunkat. – a félelmeimet nem akartam elárulni, így az időre fogtam a dolgot, ami nem volt nagy hülyeség.

(Justin Timberlake - What goes around...)

A többiek csak bólogattak az ötletemre, így a legnagyobb mosolyomat elővéve vigyorogtam, és tartottam ki a kezem, hogy jelezzek az autósoknak, viszont az elvárásokkal ellentétben nem azt kaptuk, amire számítottunk. Az autósok vagy lassítottak, vagy dudáltak, vagy ezt a kettőt kombinálták, viszont egyik sem gondolta úgy, hogy meg kellene állnia. Szerencsére fél óra múlva megérkezett az autómentő, így tudtuk, hogy már elég közel vagyunk a célállomásunkhoz.

-          Srácok van egy ötletem. Mit szólnátok hozzá, ha a stúdió után eljönnétek hozzám. Tudom ezt már az előbb is felvetettem, de most, hogy végre az autóban ülünk újra Sevilla felé gondoltam nyomatékosabban is megkérdezem. Szóval ott csöveznétek nálam az este holnap pedig megint stúdióznánk egyet. Louis csak nem annyira elfoglalt, hogy ne szakítson ránk időt. – látszólag mindenkinek tetszett az ötlet, és én is megnyugodtam, hiszen, ha Matí volt, akkor neki is simán lehet egy háza itt. Ráadásul tudja, hogy hol lakom.

-          Rendben. Remélem Louis is vevő lesz az ötletünkre. Felhívod? – bólintottam, majd a telefonomat előkotorva már tárcsáztam is. Elég sokig tartott mire Louis felvette, de örültem, hogy legalább válaszol a hívásomra.

-          Igen? – valószínűleg nem jelezte, vagy nem láttam, hogy én hívom, ugyanis tudtommal nem vesztünk össze semmit, a vonal túlsó felén viszont elég dühös férfi szólt bele a telefonba, ami meglepett.

   -       Szia Louis Tessa vagyok. Rosszkor hívlak? – az agyam csak úgy pörgött, hogy mit tehettem ellene, de semmit sem találtam, így vártam, hogy a producer nyilatkozzon, hogy miért is ilyen ideges.

   -       A hangszerbolt két kirakatablakát valaki bedobta téglával. Egy csomó hangszer megsérült a épeket pedig próbáljuk biztosságos helyre vinni.  – a szemem kétszeresére nőtt, a szívem pedig éppenséggel próbált kiugrani a helyéről. Ha Matías ezt tette a barátja hangszerboltjával, akkor hogy nézhet ki a házam?

   -       Tudunk segíteni valamiben? A bandával, akiket még én ajánlottam éppen feléd tartunk, azaz már itt vagyunk Sevillában. – reménykedtem, hogy ad nekünk munkát és így az agyamat is lefoglalhatom meg persze elterelhetem a gondolataimat Matí felől. Hiszen most már teljesen biztos voltam benne, hogy ő volt az. Hiszen ő az egyedüli személy, aki ismer mindkettőnket, és nekem akar ártani. Csak tudnám, hogy miért jó az neki, ha szenvedek?

Chapter 52.

Sziasztok!
Megérkezett az új fejezet. Köszönjük szépen az 51.rész alatti klikk számokat, reméljük most is kapunk pár visszajelzést.:)
Jó olvasást!
Puszi Lari, Tessa.:)

(Larissa)

(Eminem - Not afraid)

Nem tudom miért pont most jelent meg, de semmi jót nem sejtet nekem most az, hogy ő itt van. Vészjósló sétálását megpillantva, ereimben megfagy a vér. Többen érdeklődve tekintenek felé, de ördögi mosolyán kívül semmi mást nem fogok fel a külvilágból. Mozgását lassított felvételként élem át, Sergio közben visszatér hozzánk. Mourinho megáll mellettem, tekintetét köztem, és a látogató között jártatja. Agyamban számtalan kérdés fogalmazódik meg, de egyáltalán nem tudom kifejezni önmagamat. Leblokkoltam, mert megrémített a tudat, hogy itt is képes volt felbukkanni.

-          Hola szépségem. Láttam a meccset, nem éppen emberien ünnepelted a születésnapodat. –hízelgő hangjától kiráz a hideg, tenyerem egy jókora pofon kiosztásáért viszket.

-          Mit keresel te itt egyáltalán? –Sergio izmai megfeszülnek, egy percre lehunyva szemét, nyugodtságot erőltet magára.

-          Jöttelek meglátogatni, múltkor nem reagáltál a telefonhívásomra. –tartása büszke, viszont valami feszélyezi.

-          Mit akarsz tőlem Daniel?! –nem éppen barátiasan váltunk el egymástól, de én ezt egyáltalán nem néztem rossz szemmel. Könnyebb az életem, ha nincs a közelemben.

-          Csak beszélni szeretnék veled, de a testőrség nem engedi azt sem, hogy a közeledbe kerüljek. –elhúzva száját, a hasonlat közben barátaimra mutat. Ramos karját elkapva megmentem a rossz cselekedetektől. Összehúzott szemekkel pillantok újdonsült ismerősöm felé.

-          Beszélhetünk, de nem ma, és nem itt! – apró bólintás következtében kilép az ajtón, majd telefonjára mutatva tudatja velem, keresni fog.

-          Lenyugtatva egy kicsit a kedélyeket. Mit mondott az orvos, mikor jöhetsz haza? –edzőm kérdése meglep, hirtelen fel sem fogom mire vár választ.

-          Holnap reggel hazaenged, és egy hetet kell csak kihagynom az edzésből. –ami azt jelenti, hogy tizennégy edzés, és két meccs. Elhúzva a számat tudatosul bennem egy-két dolog, még pedig, hogy hamarosan viszontlátom a srácot. Mou ráncolja szemöldökét, de Sergio védelmemre kel.

-          Tényleg azt mondta az orvos, hogy csak egy hét kényszerpihenő. –apró mosoly bujkál arcán, majd mindannyian az éppen nyíló ajtó felé kapjuk a fejünket. Hatalmas rózsacsokorral lép be egy személy, akinek kilétéről még semmit nem tudunk, hála a virágnak. Mesterien beállított haj jellemzi az érkező embert, majd a barna szemeket is megpillantva, kezemet ajándékom felé nyújtom. Nem voltam az a tipikus virágos típus, de azért néha jól esett a lelkemnek, ha kaptam.

-          Csak meg szeretném köszönni a tegnapi napot. Bíztál bennem, és ez sokat jelent nekem. –Adán mosolyogva lép mellém, viszont edzőmre nézve tekintete szomorúságot tükröz.

-          Ki vele. Mi történt? –fojtott hangon kérdezek, mire mindenki felém kapja a fejét. –Nem vagyok már gyerek, tudom mit jelent ez a nézés, csak a ti szátokból akarom hallani.

-          Adán úgy döntött eligazol. –szememet behunyva lefekszem, majd a rózsát babrálva azon gondolkozok, hogy egy ilyen meccs után miért kell elmennie.

-          Miért? –mindenki kivonul, ketten maradunk a csodakapussal.

-          Azért, mert nem kapok elég lehetőséget, és fejleszteni szeretném magam. Tegnap rájöttem, hogy tekintve arra, hogy fiatal vagyok, máshol többet lennék pályán, talán még a kezdő keret tagja is lehetnék. És ez nem ellenetek, vagy Iker ellen megy, csupán ez az életem. –utolsó mondatrészénél végre megértem. Az eleje csupán kertelésnek számított, viszont a végére kinyögte azt, amit valóban gondol. Tudom mit jelent, ha nem tudsz az életednek élni, ezért nem ítélem el. – Nagyon megszerettelek kislány, szóval ésszel sportolj. Vigyázz magadra! –hosszasan megölelve még utoljára magamhoz szorítom a fiatal srácot, ki tudja, mikor találkozom vele legközelebb. Apró bólintás után fáradtság jeleit mutatom, így Ramossal váltva egymást, férjem mellett maradok.

-          Nem akarom, hogy eligazoljon. –makacsságom fog a sírba vinni, de most tényleg nem szeretném, ha a másodszámunk itt hagyna bennünket.

-          Meg kell értened a döntését, ez ellen nem tehetsz semmit. –kemény hangja meglep, felé kapva fejemet mélyen a szemébe nézek.

-          Már megvan, ki jön helyette. Igaz? –bólintását meglátva csalódom. Csalódom edzőmben, aki mindvégig azt hajtotta, hogy senkit nem akar eladni, és idén nem is akar majd keretet frissíteni, ezzel szemben már kinézett magának egy játékost.

-          Ez így nem teljesen igaz. Már leigazoltak Adán helyére egy régi Real Madrid játékost. –kései igazolásnak számít, ezért gondolom csak a következő szezonban mutatják be, mint Real Madrid játékost.

-          Miért adtál nekem második esélyt? Hiszen az elsőt eléggé elcsesztem. –úgy érzem, nem tesz most jót az idegesség, ezért jobbnak látom a tereléses hadjáratomat elindítani.

(Lala Band - One wish)

-          Ez nem esély. –kérdő tekintetemet meglátva közelebb hajol, szám sarkára apró puszit nyomva, folytatja mondandóját. –Ez szerelem. –mosolyom levakarhatatlan, kezemet arcára simítva, közelebb vonom magamhoz, hogy mézédes csókban forrhassunk össze. Imádtam ezt a férfit, és már nem tudnám elképzelni nélküle az életemet.

-          Nem viszel haza? –apró puszikat lehelve arcára, kiskutya szemekkel nézek rá.

-          Te aztán tudod, hogy kell meggyőzni az embert. Biztos ezt akarod? –bólintásom után feláll, majd az orvos kutatására indul. Telefonom rezegni kezd, megpillantva az ismeretlen számot, remegő kézzel veszem fel.

-          BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT! –eltartva fülemtől a készüléket, nevetve várom meg a harsogás végét. –Utólag persze.  A tegnapi fejesed után nem akartunk már zavarni. –felvihogva tudatja velem, bénának tart, majd ordítva folytatja mondandóját. - Amúgy Hola Lari. Nem mondták még neked, hogy a labdát kell fejelni, és nem a védőnek kell nekiesni? –szívem hatalmasat dobban, de a várt katalán barátom hangja helyett, Valdes vonyítását hallom.

-          Szia Valdes. Neked pedig nem mondták még, hogy nem kotnyeleskedünk bele a nagyok dolgába? Meg akartam nézni közelről a srácot, úgy látszik ő is így gondolkozott, tehát a dolog rosszul sült el. –nevetésem belengi a szobát, beszélőtársam pedig veszekedik valakivel a vonal végén.

-          Nem! Én akarok most vele beszélni. Nem. Nem. Nem adom. –érdeklődve hallgatom a gyors eszmecserét, majd egy hangos csattanás után, nevetve várom a következő személyt.

-          Lari, jól vagy? –Villa pösze hangja üti meg a fülem, mosolyogva bólogatok, csak kár, hogy ezt ő nem látja.

-          Köszönöm kérdésed. A születésnapomat a kórházban töltöttem, de legalább a meccset megnyertük. –lenyugodva fekszem tovább az ágyamon, de a háttérben felcsendülő aggódó ismerőst nem tudom figyelmen kívül hagyni.

-          Igen, jól van. Szeretnél vele beszélni? –halkan diskurálnak, ilyenkor viszont csak a gyerekhez tudom őket hasonlítani. Megfeszülve várom a választ, de egyhamar nem érkezik. –Nem, biztos, hogy nem utasítana el.

-          Hahó, David, tisztán hallok mindent. Átadnád neki a telefont? –gyors köszönés után a készülék ismét egy új ismerős kezében landol. –Szia Cescy. Hogy vagy?

-          Jól. Boldog születésnapot. –halk hangja nyugtatóként hat rám, az-az igazság, hogy hiányzik a katalán. De csak úgy, mint egy legjobb barát.

-          Köszönöm. Milyen újra Barcelona? –vidámságom még számomra is meglepő, bár a katalán futballisták most feldobták a kedvem.

-          Ne csináljunk úgy, mintha mi se történt volna. Au! –a csattanás most is tisztán hallható, viszont a szavai szívembe marnak. Nem akartam ezt, nem akartam elveszíteni a legjobb barátomat.

-          Ne csináld ezt vele, nincs jól. Amúgy is, neked ott van az a szőke bige, akivel flörtöltél miközben ő az állásra jelentkezett. –Valdes mély, dörmögése felzaklat, kinyomva a hívást, könnyeimmel küszködök. Nem értem most már ezt az egészet. Igaza van, nem tehetek úgy, mintha mi sem történt volna, de nem tudom, miért vágja ezeket a fejemhez, ha már aránylag könnyen túllépett rajtam. Mert, ha még mindig miattam őrlődne, azt mondanám, megérdemlem.

-          Kisasszony. Megígéri, hogy mindent a szabványforma szerint fog elvégezni? –bólintva pillantok orvosomra, mögötte Sergio már pakolni kezd. –Akkor hazaengedem, ugyanis már jobb színben fest. –mosolyom gyenge, mégis szívből jön. Az maga már egy pozitívum, ha az orvos is látja rajtam a változást.

-          Elintézem a papírokat, öltözz fel, és várj meg itt. –mosolyogva int egyet, majd az orvos után kilép az ajtón. Hajamat kiengedve, ujjaimmal végigszántok hosszú fürtjeimen. Elővéve a megfelelő fehérnemű szettet, mosolyogva pillantok a vadabb darabokra. Anglia zászlós pólómba bújva, elégedetten simítok végig derekamig, majd szaggatott farmeromat felvéve, zokni után kutatok. –Minden megvan. Elkészültél?

-          Sese, hova tetted a zoknikat? –felpillantva rá, édes mosolyomat villantom felé. Mellém lépve arrébb rak, majd benyúlva egy rejtett zsebbe, kezembe nyom egy fekete titokzoknit. Arcára puszit adva, felkapkodom hiányzó kiegészítőimet, majd egy angolzászlós Converse cipőbe dugva lábam, elégedetten pillantok végig a szobán. –Azt hiszem, mehetünk. –zsebembe rejtve készülékemet, boldogságom szertefoszlik. Nem kellett volna felvennem a hívást, de okos ember saját kárán tanul.

-          Rendben leszel? –igenlő bólogatással válaszolok kérdésére, derekába csimpaszkodva együtt lépünk ki a kórház ajtaján.

-          Lehet egy kérésem? –monoton hangon kezdek beszélni, ujjammal izmos oldalán körözök. –Elvinnél a stadionba? –reményteli hangomat meghallva megtorpan, maga felé fordítva szemembe néz.

-          Csak egy hetet kell kibírnod. –nemleges fejrázásom meglepi, tekintete egy pillanatra elsötétül.

-          Szükségem van rá. –szám sírásra görbül, szegény nem tudja hova tenni a kirohanásomat. –Hiányzik, nélküle üresnek érzem magam. –szívemre mutatva másik kezemmel durván letörlöm könnyeimet. Szerintem egy ideje már nem is a pályáról beszélek, hanem arról a férfiről, aki mellett megtaláltam a lelki békét. Férjem karjai mentőövként szorítanak, mint fuldokló, úgy kapaszkodok most belé…

(Tessa)

(Jeffrey Adam Gut -Hallelujah)

Egyszerűen lesokkoltan álltam a nappali közepén. El sem hittem, hogy mi történt velem körülbelül öt perce. Ronaldo itt járt, és tisztázni szerette volna a helyzetet, amit én is szerettem volna megtenni, viszont nem éppen úgy sült el minden, ahogy azt szerettük volna. Matías úgy viselkedett, mint egy elmebeteg, és az sem zavartatta, hogy én is végighallgatom azt a fenyegetést, amit felénk intézett. Komolyan mit képzel el magáról? A szívbajt hozta rám, hogy ezt az oldalát nem ismertem, és ennyi ideig engedtem neki, hogy mellettem éljen, és a kislányomra is vigyázzon. Viszont most itt állok egyedül úgy, hogy Matíasnak ugyanúgy kulcsa van a házhoz. Az első gondolatom persze az, hogy lecseréltetem a zárat, de nem tudom, hogy az mennyire jó megoldás egy őrülttel szemben. Ugyanis nyugodt szívvel mondhatom azt ebben az esetben Matíra, hogy őrült, hiszen azt mondta, hogy addig nem nyugszik meg ameddig Ronaldoval el nem válunk, és mi volt az a fenyegetése, hogy ha az övé nem lehetek, akkor senkié se legyek, majd megpróbál megölni, vagy mire számítsak egy ilyen embertől. Soha nem volt még dolgom őrült emberrel így nem tudom, hogy mire számíthatom tőle.

Még mindig lesokkolva álltam, amikor Cata hangos sírásba kezdett, így az emelet felé vettem az irányt, hogy megnyugtassam a lányom. Mikor felértem a kiságyban állt, és a rácsot szorongatta, azt jelezve ezzel, hogy ki akar jönni, mert nem tud aludni.  Amióta anyuka vagyok sokkal jobban tudok figyelni az emberek ki nem mondott cselekedeteire, viszont Matíason még mindig meglepődöm, hogy  az ő esetéből semmit sem vettem észre. Catat az ölemben a nappaliba vittem, majd a tévét bekapcsolva próbáltam meg a gondolataimat elterelni.

*

Reggel ahhoz képest, hogy milyen estém volt elég kipihenten ébredtem, és örömmel vettem tudomást arról, hogy Matí nem jött vissza a házba az este folyamán, legalábbis semmi nyoma nem volt, hogy itt járt volna. Cata az este folyamán a hálóban felállított kiságyban aludt, amit szorosan az ágy mellé húztam, hiszen nem szerettem volna őt egyedül hagyni még akkor sem, ha a szobája közvetlenül az én szobám mellett van. Ő még édesen aludt így úgy döntöttem, hogy addig lemegyek, és gyártok valami reggelit magunknak, hiszen tegnap délután óta személy szerint én nem ettem, Cata pedig biztosan éhes lesz, ha felkel.

A reggeli gondos előkészítése után, és az utána következő reggelizés után úgy gondoltam, hogy muszáj egy kicsit kiszellőztetni a fejem, így a park és a séta mellett döntöttem. Catat egy egyszerű ruhába öltöztettem fel, mivel kint eléggé sütött a nap, ezáltal pedig a levegő is eléggé felmelegedett. Én is egy ruhát választottam magamnak, majd egy hozzá színben illő szandált húztam a lábamra, majd hogy a színek minden téren összepasszoljanak a táskám tartalmát is átpakoltam egy barna darabba. Catát gondosan beültettem a babakocsiba, majd útnak indultunk, hogy még több friss levegőt tudjunk szívni. A park felé tartottunk, ami szerencsére nem volt olyan messze, viszont annyira közel sem volt, így jó húsz percbe biztos bele tellett mire oda jutottunk. Egyszer már ugyanígy sétáltam a parkban, hogy kitisztítsam a fejem, viszont akkor mindezt Cata nélkül tettem. Ahogy egyre befelé haladtam a park belseje felé, úgy kezdte el egyre hangosabban megütni a fülemet, a folyamatos zene majd taps. Visszaemlékeztem, hogy hogyan is jártam mikor itt voltam, így az ajkaim egyből mosolyra húzódtak, ugyanis legutóbb is mikor itt jártam együtt énekelhettem a bandával, akiket Louisnak is beajánlottam azóta viszont nem tudom, hogy keresték-e egymást, vagy kötöttek-e bármilyen megállapodást lemezfelvételről. A gondolatok egyre közelebb sodortak az említett bandához, míg végül ismét a közönség sorait erősítettem úgy, hogy Cata is lásson, ugyanis nagyon érdekelte, hogy mi folyik ott, és mit néz ez a sok ember. A banda éppen egy Maroon 5 számot adott elő, amit mindenki úgy élvezett, mintha a szám igazi előadója játszotta volna a számot. A végén persze óriási tapsot kaptak, hiszen remekül előadták a dalt, ami nekem is nagyon elnyerte a tetszésemet.

-          Úgy látom egy régi jó barátunk látogatott el hozzánk, akit szeretnénk megkérni arra, hogy csatlakozzon hozzánk a következő szám ereéig. – a banda frontembere Alex, ha teljesen jól emlékszem a nevére, ő volt az ki megszólított, én pedig először szétnéztem, hogy kire gondolnak, majd a tenyeremet a homlokomra csapva tudatosult bennem, hogy én vagyok az, akit megszólított.

(Alex Goot - 22)

-          Rendben, mit éneklünk? – Alex csak megrázta a fejét, hogy várjak, én pedig próbáltam nem bénázni, és felismerni a felcsendülő hangokat, és könnyebb volt felismerni a számot, mint hittem, ugyanis a nemrég megklipesített számot a „22”-t énekeltük Taylor Swifttől. A dalszöveget könnyű volt megtanulni, hiszen a rádióban, a tévében és mindenhol ezt a számot lehetett csak hallani. Felszabadultan énekeltem, hol a közönségnek, hol Catanak, hol pedig Alexnek, és a bandának. Nagyon jól éreztem magam a fiúk társaságában az előadás közben pedig csak az pörgött a fejemben, hogy miért nem jártam ki eddig többször hozzájuk, hiszen ők a legjobb improvizációs banda, akit ismerek, és a számok átalakított verzióját is úgy adják elő, mintha a saját számuk lenne. A dal végén persze ismételten nagy tapsot kaptunk, én pedig egyenként megöleltem mindenkit a bandatagok közül. – Köszönöm a lehetőséget. Louissal beszéltetek már az óta? – tudták, hogy kiről van szó, a producer barátom neve hallatán pedig még mosolyra is húzódott a szájuk.

-          Persze, ma megyünk hozzá, hogy felvegyünk pár számot. Nagyon jó fej velünk. Van kedved velünk jönni Sevillába, mármint mehetnénk együtt, mert mi kisbusszal megyünk, és ti is simán beférnétek hozzánk. – a többes számnál a kicsi Catara mutattak, aki csak integetni kezdett, a tagok pedig egy emberként viszonozták a tettét.

-          Szerintem ma nem nagyon csinálunk mást, szóval belefér. Mikor indultok? – a kijelentésem után eszembe jutott, hogy Ronaldo ma akart átjönni megbeszélni a dolgokat, viszont nem keresett eddig az idő pedig már dél körül járt.

-          Még játszunk pár számot, és valószínűleg utána. De ha gondolod, addig még hazamehetsz, megadod a címed, és érted megyünk. – egy aprót bólintottam, majd a telefonomat elővéve üzenetben elküldtem a címemet, hogy tudják a srácok, hogy hová kell majd jönniük. – Majd dudálunk, ha ott vagyunk, csak azért nem mondom, hogy várjatok meg minket itt, mert nem tudjuk, hogy meddig maradunk, meg az egyik haverunk vezet majd, és ő hozza a járgányt. – ismét csak bólintottam, de már mondani és készültem pár sort.

-          Rendben, addig elkészülök én is. – megöleltem Alexet a többieknek pedig intettem és már indultam is hazafelé, hogy elkészüljek.

Hazafelé már kicsit gyorsabban mentem, mint odafelé, hiszen a húsz perces távot tíz perc alatt sikerült teljesítenem, viszont szomorúan érintett, hogy Ronaldo még mindig nem keresett. „Biztos nem ér rá, mert edzése van.” Próbáltam magam nyugtatni, de még én magam sem hittem el azt, amit próbáltam magamnak beadni, hiszen ha akart volna, akkor tudott volna időt szakítani ránk, az edzés pedig amúgy sem egy egész napos elfoglaltság.

A hálóba belépve a dalszövegíró füzetemhez mentem, majd összeszedtem még pár papírt, amire szükségem lehet a mai nap folyamán, végül megfogtam a gitárom, de észrevettem a sarokba állítva azt a gitárt is, amit Matíastól kaptam. A kezembe vett gitártokot az ágyra raktam, majd az aranyozott hangszert a gardróbba berakott dobozába helyeztem vissza. Nem tudtam volna belőle normális hangokat kicsikarni tudva, hogy az az idióta adta nekem, aki konkrétan tegnap megfenyegetett. Épen a gondolatmenetem közepén jártam, amikor a telefonom csörögni kezdett. Első gondolatom az volt, hogy Ronaldo hív, így mindent a szobában hagyva futottam le a földszintre, hogy válaszolni tudjak a hívásra, és meg sem néztem, hogy ki az csak, mint egy őrült feloldottam a biztonsági zárat, és válaszoltam.

-          Igen? - a hangom tele volt reménnyel, és nem számítottam arra, ami történt.

-          Szia Tessa, Alex vagyok. Megjöttünk, és dudáltunk már párszor, de nem nagyon hallottad meg. – teljesen kiment a fejemből, hogy figyeljek a dudálásra, ami nem nagyon hallatszik be, csak akkor, ha az ablakok nyitva vannak.

   -      Rendben, mindjárt megyünk. – gyorsan bontottam a hívást, majd ismét szaladtam, de most már az emelet felé. Cata lent ült a babakocsiban és a tévét nézett, így csak a fent lerakott füzetemet, és gitáromat kellet levinnem. – Sziasztok. – a kisbusz ajtaja tárva nyitva fogadott minket, a fiúk pedig egyből elkezdték bepakolni Catat babakocsistul, mindenestül.

   -      Hölgyeké az elsőbbség. – Alex engedett előre, majd helyet foglalva kezdetét vette az utazás.

   -       Pöpec kéró, a legjobb negyedben. Bejött az élet, mi? – a banda dobosa mellett kaptam helyet, így ő nyilvánított először véleményt a házunkról. – Egyébként mi még nem találkoztunk, mert új vagyok a bandában. A nevem Roberto, de hívj csak Robnak. Mindenki ezt teszi. – jobban megnézve tényleg most láttam őt először, a posztját is csak az árulta el, hogy a dobverőkkel játszott, az ülések fejtámláin. Catanak pedig nagyon bejöttek az ütők, és ő is rögtön ki szerette volna próbálni azokat, amit Rob engedett is neki.

-          Köszi, Rob. Igazából a férjem érdeme. Én Tessa vagyok, de szólíts csak Tessnek. – udvariasan kezet fogtunk, majd Alex felé figyeltem, aki várta, hogy szót kapjon, és felrázza egy kicsit a társaságot.

-          Tess mivel új vagy, ezért most te választhatsz először számot, hogy mit énekeljünk. Szokásunk, hogy utazás közben mindig éneklünk, így most tiéd a megtiszteltetés, hogy válasz. – gondolkodtam rajta, hogy mit is énekelhetnénk, de semmi olyan szám nem jutott az eszembe, ami illett volna egy jó hangulatú, bandázós énekléshez.

-          Nem tudok semmi jót. Válasz te. – a frontember csak rázta a fejét, majd a kezembe nyomva a gitáromat ördögi mosolyt villantott felém.

-          Akkor egy saját számot kell előadnod. Ez is egy szabály. – egy nagy sóhajtás keretében elvettem a gitárt, a fiúk pedig lepacsiztak.

-          Még senki nem hallotta a számot, szóval érezzétek magatokat megtisztelve. – miután a tudtukra adtam, hogy mi a helyzet a számmal belekezdtem a dalba, és csak remélni tudtam, hogy nem fogok beégni vele a fiúk előtt.