Sweet again 13.

Sziasztok!
Kicsit késve, de meghoztam a legújabb fejezetet. Igazából csak publikálni nincs sok időm, a részekkel elég jól állok.
Kérhetnék valami visszajelzést? Legyen egy klikk, egy pár szó chatbe, hogy tudjam, van aki valóban várja még a folytatást.
Millió puszi, Lari. :)

(Larissa)

Titkon legbelül tudom, hogy igazuk van, hiszen ők azok akik mindig mellettem voltak, de szívemet valamiért vonzza a kék szemű barátom. Megtudhattam, hogy az új pompon lány körül lézeng, mégis valamiért akarom, hogy megmagyarázza mindezt. Tessa és Hanni is ugyanazt állítja, pedig ők ketten tuti nem beszéltek egy szót se. Befejezve az edzést szobám felé indulok. Tess még javában húzza a lóbőrt, így halkan beosonva, fürdő felé veszem az irányt. Tekintve a tegnapi napra, beszélnem kell édesapámmal. Nem hagyhatom, hogy egy ilyen butaság kettőnk közé álljon. Nem akarom, hogy haragudjon rám az egyetlen személy, aki tizennyolc évemet végigkövette. Gyors zuhany és öltözés után elindulok afelé a hely felé, ahol álmaim válhatnának valóra, ha nem lenne, aki keresztbe húzza számításaimat. A Fly Emirates kapui egyedül árválkodnak a hajnali napsugarai között. A portás örömmel, mégis aggódva figyel.

-        Jó reggelt Bill! Kérem engedjen be. Be kell jutnom, beszélni akarok édesapámmal. –a portás vonakodva ugyan, de szabad utat enged számomra. A friss gyep szagát mélyen magamba szívva, elindulok a labdatartók irányába. Még nincs itt senki, így sikeresen kihasználhatom az elvesztegetett időt. Szemeimet egy pillanatra lehunyva elképzelem a legelső és egyben legutolsó kezdő meccsemet is, mely alaposan felforgatta az életemet. Lelki szemeim előtt a védők sorai felállnak, Fabregassal összenézve aprót bólintok. Kijelölt helyemet elfoglalva, már kapom is az indítást. Gyors iramban futok fel a kapu felé, lábaim előtt vezetve a labdát teljes erőmből bikázom el. Hallom ahogy a hálót kilyukasztva, hosszas pörgés után nyugszik meg a jobb sarokban. Hangos tapsvihar szakítja félbe azt az életérzést, amit már rég nem érezhettem. A hang felé kapva a fejem, édesapám és spanyol barátom állnak a vonal mellett. Valószínűleg hamarosan kezdődik az edzés.

-        Te a pályára születtél. –apa mondatára apró mosolyra húzódik ajkam. Akkor csak nem utál annyira, mint az sejtettem érkezésemkor. –Lari szeretnék veled beszélni. –a csapat többi tagja szépen felsorakozik kettős közönségem mellé, majd Walcott és Arsha kapcsol először. Felém rohanva leterítenek a lábamról, ölelésüktől egy pillanatra az összes levegő kiszökik a tüdőmből. Morogva ám vidáman szorítom magamhoz a két mókamestert, hiányoztak már az életemből. –Fiúk, tizenöt kör futás, a többit majd utána. –vonakodva ugyan, de eleresztenek, hogy a rajtvonalhoz szökdelve teljesítsék az edző utasítását.

-        Apa, fogalmam sincs, hogyan kezdjek neki. –csendre intve a kispad felé vezet, majd leültetve rá elém guggol. Lelki szemeim előtt megjelenik az a bizonyos meccs, melyen Matt halála bekövetkezett. Akkoriban még kis tudatlanként meg sem fordult a fejemben hasonló eset. Úgy gondoltam, mindenki megéli a nyolcvanadik életévét minimum, ezzel szemben édesapám barátja hamar elvesztette életét.

-        Nem, kérlek majd én. –félbeszakítva gondolatmenetemet, hálásan pillantok rá. Valószínűleg az ő fejében is hasonló emlékkép játszódhatott le. –Sajnálom, hogy úgy rád törtem. Felnőtt ember vagy, úgy gondolom jó nevelésben részesültél az évek alatt ahhoz, hogy önállóan el tudd dönteni, kivel mit szeretnél. De! Azzal is tisztában vagyok ezt a kilengésedet én okoztam igazán. –igaza van, ami elég szokatlan, hogy vita nélkül beismerem, és most nem azért, mert mellettem beszél és éppen nem ellenem. –Ha odafigyeltem volna rád a sérülésed után, ha nem elleneztem volna a visszakerülésedet, minden másképp alakult volna.

-        Ez nem igaz, a különbség annyi lett volna, hogy talán az időm nem engedi, hogy bárkit is észrevegyek magam körül. –azonnal védelmére kelek, nem hagyhatom, hogy teljes mértékig önmagát hibáztassa. Én is hibás vagyok, makacsságom miatt nem fogadtam el a támogatást. –Szeretnék visszakerülni a csapatba. Még, ha nem is engeded a tétmérkőzéseket, kisebb meccseken és edzésen részt akarok venni. Nekem ez a csapat az életem része. A foci a szenvedélyem. Ne akard teljesen elvenni mindezt tőlem.

-        Őszintén szólva meglepődtem, hogy itt találtalak, de nagyon örültem neki. Úgy tűnik a Morrison vért mégis meg lehet kérdőjelezni. –mosolyogva simít végig a hajamon, belesimulva tenyerébe boldogsághormonjaim az egekben járnak. –Visszaveszlek a fiúkhoz. Bármikor bejöhetsz a stadionba, amikor kedved tartja. Egy dolgot kérek tőled.

-        Kerüljem Davidet. –nemes egyszerűséggel egy vállrántás keretében jelentem ki azt a nevet, amitől szívem hevesebben ver. Nem akarok tudomást venni erről, de agyam egy apró zugába fájdalom cikázik a mondat kiejtése után. –Rendben. Viszont most úgy készültem, edzenék is, ha már a suliból ellépve ide siettem.

-        Öltözz át, és gyere. –megölelve hatalmas puszit nyom az arcomra. Örülök, hogy így alakult minden, szebb befejezést nem is képzelhettem volna. Belépve az öltözőbe, gyors vetkőzésbe kezdek. Az adrenalintól egy apró sikkantás hagyja el a számat, megfordulva pólómba bújtatom fejem. A 44-es számmal ellátott mezem elégedetten simul a megfelelő helyére.

-        Lari, sajnálom. –bűnbánó barna szemek figyelnek az ajtóból, kitudja mióta tartózkodott itt. –Én tényleg annyira, de annyira sajnálom. –közelebb lépve felém, automatikusan hátrálok. –Ha tehetném, visszaforgatnám az időt. –helyet foglalva arcképemmel ellátott padon, figyelemmel kísérem minden lépését.

-        Az edző tudja, hogy itt vagy?

-        Én kértem engedjen be utánad. –nemes egyszerűséggel leül velem szemben. Talán így zárja le a menekülési útvonalamat. –Ha nem törődnék veled, tudomást sem vettem volna rólad. Ezt elhiheted.

-        Ugyan már Fabre, ne játsszuk el a szerető és óvó báty szerepét! –mérgesen csattanok fel, de barátom kihasználva pillanatnyi figyelmetlenségemet még közelebb húzódik hozzám.

-        Te miről beszélsz Riri? Fogalmad sincs, igaz? Semmiről. –értetlenkedve húzom fel lábaimat a padra, kezeimmel összekulcsolva fejemet térdemen támasztom.

-        Elegem van belőletek! Mind meg akarjátok mondani mit tegyek, és mit ne tegyek. De közölném, ez az én életem! A sorsomat én választom! –ordítom a szavakat, meglepődöttségében hátrahőköl. Sajnálom őt, valószínűleg ő sem akar rosszat, de az elmúlt napok stresszes percei most rajta csapódnak.

-        Sajnálom, hogy ha már vagy olyan buta liba, mi igyekszünk megóvni azoktól a döntésektől, amiket egész életedben bánnál! –kezem gondolkodás nélkül csattan az arcán, de spanyol barátomon semmit nem látok. Megszüntetve a köztünk keletkező távolságot, mentőövként tapad az ajkaimra. Ellökném, szívem szerint haj tépve rohannék ki az öltözőből, de mégis agyam azt súgja szükségem van rá. Rá, aki egy vonzó férfi, és aki már egy éve minden napomat bearanyozza. Talán ezért is voltam rá olyan mérges? Hiányzott a kisfiús törődése? Mi van, ha valójában Fabre az, akiért szívem megdobban? –Lari, te egy nagyon vonzó nő vagy, és ezt nem pazarolhatod holmi idegenekre. Fel kell fognod, nagyobb kincs vagy, mint azt magadról gondolod.

-        Nem akarom, hogy összezavarj! Nekem a focira kell koncentrálnom! –mérgesen pattanok fel, amivel eléggé meglepem barna szemű barátomat. Valószínűleg nem ilyen reakcióra számított tőlem, de részben igazat beszéltem. Nem adhatom figyelmemet egyetlen férfinek sem, és ha azt az odalát nézzük Fabregas is most van a karrierépítése előtt. Kilépdelve a pályáig édesapám fürkésző tekintetével nézek farkasszemet. Nem akarom, hogy rájöjjön az iménti közjátékra, ugyanis spanyol barátomat azonnal kivágná a csapatból. Annak idején, mikor mint bizonyítani vágyó tini idekeveredtem, nem tudhatta meg senki, hogy apám az edző tekintve arra, ne higgye senki azt, velem kivételezés lesz. Aztán mikor a fiúk befogadtak, Andrew közölte velük a tényeket, valamint azt is bárki csak ferdén néz rám, repül. Ezért jó koedukált csapatban játszani, ahol az apád az edző.

-        Minden rendben kislány? –Theo lépdel mellém. Szerettem a csatárt, néha úgy viselkedett, mint egy védelmező báty, néha pedig úgy, mint az ágyúsok mókamestere. Bólintva egyet válaszkép, faképnél hagyom.

Meglódulva gyors futásba kezdtem. Nem akarok a problémákkal foglalkozni, nem akarok tudomást venni arról, hogy egyik legjobb barátom, és a kék szemű most versengenek kegyeimért. Nem akarok népszerű lenni a körükben, mindössze vissza szeretném kapni a meccs előtti énemet. Ahol nem voltak gondok, csupa móka és kacagás volt az élet. Nem akartam belecsöppenni a fiatalok való világába, hiába mindent megtettem volna egy kis társasági életért, mostani fejjel végiggondolva már megelégednék Hannival és az esti bulikkal. Azért édesapám sose fogott olyan szorosan, mindig megadta nekem azt a teret, amire éppen az adott pillanatban vágytam. Addig a percig nem szidott le, ameddig az edzéseken megjelentem és 110 százalékot nyújtottam minden egyes nap. Hisz tudta, van egy célom, van egy álmom, ami, ha törik, ha szakad akkor is valóra váltom. De jelen pillanatban mire vágyom? A focira? A stadionra? A szépen megmunkált fűre? Vagy spanyolomra? Esetleg egy utazásra? Mi tenne nekem jót? Könnyeim elerednek, de nem foglalkozok velük, csak gyorsítok a tempón. Vádlim már ég a fájdalomtól, bokám egy ideje ütemesen lüktet, de nem foglalkozom azzal hosszú idő után ez az első igazi terhelésem. Csak akkor érzem ha élek, ha a testemben a fájdalom végig cikázik. Ez egyáltalán normális dolog? Mert szerintem nem. Egy pillanatra nem figyelek tempómra, saját lábaim összeakadásának köszönhetően végignyalok a salakos futópálya részen. Testemet néma zokogás rázza, ami jelen esetben bizonytalan jövőképemnek szól. Összegömbölyödve felveszem a magzatpózt. Reményeim szerint ez most megvéd minden elkövetkezendő fájdalomtól és csalódástól. Egy célom van, ez pedig a futball.