Chapter 55.

Sziasztok!
Hatalmas késéssel, de megérkezett az új fejezet! Jó olvasást, reméljük tetszeni fog!
Puszi Lari, Tessa.:)

(Ramos)

(Antonia - Hurricane)

Beülve az autóba, első találkozásunk helye felé hajtok. Eltervezve a megfelelő születésnapi partit szerelmemnek, reménykedem abban, hogy sikeres lesz a meglepetés is. Ronaldonak indulás előtt küldök egy SMS-t, melyben az igenen kívül semmi más nem szerepel. Megbeszéltük a srácokkal, hogy ha Larin semmiféle passzivitást nem látunk, rendezünk neki egy bulit úgy, hogy közben én elcsalom, még a srácok mindent lefixálnak véglegesen. Ezt a meccs utánra terveztük, de sajnos közbejött a kórházlátogatás, így mindent függőben hagytunk.

Kezét a váltóra téve, sürgetően pillant rám. Mindig együtt váltottunk, bár ez az utóbbi időben elmaradt közöttünk tekintve arra, hogy milyen hónapok vannak a hátunk mögött. Mosolyogva teszek eleget kérésének, majd leparkolva, kipattanok az autóból, és segítek neki kiszállni. Édes mosolyát rám villantva, teljesen más énjével találom szembe magam. Nem egészen két éve még kislányos zavarát próbálta leplezni, én pedig élveztem a tiltott gyümölcs ízét. Tudtam, hogy könnyen megkaptam, viszont az első randi meghívásomat elutasítva rájöttem, ő kell nekem. Ő, aki nem azért akar találkozni velem, mert híres vagyok, hanem azért, hogy megismerhessen. Belém karolva indulásra késztet, cipője ütemesen kopog a kihalt területen.

Megpillantva az ismerős pincért, intünk neki, mire asztalunkhoz kísérve a szokásos menüt hozza nekünk. Rengetegszer ettünk már itt, ez afféle szent helynek számított, ugyanis itt alapozódott meg a kapcsolatunk. Itt jöttünk rá arra, hogy mennyire félreismertük a másikat, és ezt követte a fantasztikus este, amit a pályán töltöttünk. Lábai végigsimítanak lábamon, mire akarva akaratlanul megrázkódom.

-          Mit tervezel vacsi után? –kérdése meglep, agyam megfelelő válasz után kutat. Azt mégsem mondhatom, hogy hohó, bulit szervezünk, majd lepődj meg. Ez nevetséges lenne.

-          Még fogalmam sincs. Szeretném a szabadidőmet veled tölteni. –váll rántva pillantok rá, vörös ajkai vonzzák tekintetemet. Áthajolva az asztalon szenvedélyes csókot lopok tőle, mire nevetve törli meg számat.

-          Most tönkretettél. –morgolódva, ámde mosolyogva nyúl tányérjáért, majd a salátát falatozva, jóízűen kacag fel arcomat meglátva. Már hiányzott az a pörgés, ami mellette elkap. Telefonom zsebemben rezegni kezd, az üzenetjelző hang hamarosan meg is szólal. „Mindent előkészítettünk, fél órán belül legyetek itt. C.” Ronaldo most is pontos, mint mindig. Sajnálattal teli tekintettel pillantok rá, keze félúton megáll. –Mi történt?

-          Most írt Miriam, beletettek valamit az italába, és szinte semmit nem tud magáról. Az üzenete zavaros. Érte kell mennünk. –elhúzva a számat reménykedek abban, hogy nem lát át rajtam. Mindenki ott lesz, aki számít, bár Lari ilyenkor elvakultan segítene az embereken.

-          Persze, menjünk! –felpattanva táskájáért nyúl, útközben a pincérnek odaadva egy nagyobb összeget, karon ragad és gyors léptekkel a kocsi felé húz. –Vezetek. –nemleges fejcsóválásom következtében megadóan sóhajt, majd az anyósülésen helyet foglalva, idegesen tekint körbe.

Szerette testvéremet, elég jól kijöttek már a kezdetektől fogva. Igaz stílusuk különbözött, de hamar megtalálták a közös hangot, ami kimerült jelen esetben a vérem szívásával. Sokszor kaptam egy-egy beszólásért két oldalról taslit, de ezeket rendszerint inkább megmosolyogtuk, mintsem fennakadtunk rajta. Idegesen szorítom a kormány, mellettem Lari próbál nyugtatni, de valójában ő is ideges. Tudom, hogy ezzel túllőttem a célon, de ha azt mondom neki, hogy menjünk szórakozni, vagy nemet mond, vagy átlát rajtam. Megállva a kiszabott parkoló részen, feleségem kiugrik a kocsiból, majd az ajtó felé indul. Kinyitva azt, hatalmas sötétség fogadja, érdeklődve néz rám. A villany felkapcsolódik, mindenki egy emberként harsogja a „Boldog születésnapot!” felszólítást…

(Lari)

(Nicole Cherry - Memories)

Meglepetten pillantok körbe a népes társaságon, igazából meg sem fordult a fejemben, hogy egy bulit szerveztek nekem. Barátaim lefagyva néznek, de a háttérben valaki felkacag, majd újra elordítja magát. Kedves mosoly jelenik meg arcomon, fogadva az öleléseket, mindenkinek egy köszönömöt tátogok. Könnyes szemekkel ölelem át Ronaldot, majd Marcelo karjai között menedéket találva a parkett felé lépkedek. Barátom rettentő kicsi most hozzám képest, így a legtöbbször én forgatom őt. Bohókás táncunknak egy hátamhoz simuló személy vet véget, testem megrázkódik az érintésétől. Felvéve a zene ütemét, elégedetten bújok hozzá, majd megfordulva ölelésében, belenézek a barna boci szemekbe.

-          Cescy. –hitetlenkedve pillantok oldalra, ahonnan Sergio néz rám mosolyogva. Tehát képesek voltak elintézni, hogy tényleg minden fontos személy itt legyen. –Én annyira sajnálom. –lehajtott fejjel állok előtte, egy ideje már egyáltalán nem figyelünk a táncoló tömegre.

-          Boldog születésnapot kölyök. –mosolya őszintén csillog arcán, átnyújtva egy apró dobozt, szívem hatalmasat dobban. Egy apró fél medál található benne, amely barátom arcképét mutatja. Csillogó szemekkel pillantok fel rá, mire pólója alá nyúlva, előveszi a másik felét. Összeillesztve őket egy egész képet kapok, majd a szív szélén lévő feliratot kezdem el tanulmányozni. –Always Together. –az én arcképemnél ez olvasható, viszont, amit nekem ajándékozott ott nem más áll, mint „Te Quiero.”

-          Én is szeretlek. –átölelve végigsimítok tarkóján, majd még közelebb bújva hozzá, felveszem újra a zene ütemét. Boldog vagyok, hiszen azokkal lehetek, akiket igazán szeretek. Barátom vállát edzőm kocogtatja meg, illedelmesen meghajolva, felkér táncolni.

-          Úgy látom, rendeződik az életed. –kivéve nyakamból a Ronaldoéktól kapott nyakláncot, ráfűzöm újdonsült ékszeremet, majd Moura pillantva, segélykérően nézek rá. Gyors bekapcsolás után lassú ütemek indulnak el, azért edzőmet megnéztem volna, miképp táncol egy pörgős popra. A gondolat megmosolyogtat, nyakához hajolva mélyen belélegzem az illatát.

-          Tudod Mou, minden előttem volt, de nem láttam tisztán, és nem tudtam értékelni az apró örömöket. És most mégis úgy vagyok, hogy bármit képes lennék megtenni azért, hogy ez az állapot örökre megmaradjon. –halkan suttogva fülébe behunyom szemeimet, majd hangos sóhaj segítségével juttatom ki szervezetemből a felgyülemlett feszültséget. –Olyan vagy, mintha az apukám lennél.

-          Mondtam, hogy át kell gondolnod, és helyesen fogsz dönteni. Bíztam benned Lari. Örülök, hogy hozzánk igazoltál, én voltam a legboldogabb ember, hiszen tisztában voltam tudásoddal, és mint embert is tiszteltelek. Rengeteg dolgot kellett átélned, hiszen tisztában vagyok a futball világ szépségeivel, és negatívumaival is. Egy ideje már lányomként kezellek, ne felejtsd el, bármi van, rám számíthatsz, bennem megbízhatsz.  –hallom hangján, hogy mosolyog, de a szám végezetével elenged, és elbúcsúzik. A pult felé araszolva torkom valami égető szeszért kiált, igazából most jött el az a pillanat, amikor le akarom inni magam.

-          Na, mi van kislány? –meghallva az ismerős hangot, szívem torkomban dobog. Tágra nyílt tekintettel fordulok meg tengelyem körül, majd a Santos csapatot meglátva, éktelen sikításba kezdek. Megmosolyogják a tettemet, körbeállva együtt ölelnek át.

-          Ti, hogy kerültök ide? –értetlen tekintettel mérem őket végig, Neymar intve a csaposnak, mindenkit meghív egy körre. –Nem akarok csalódást okozni, de ha én kértem volna ki, ingyen kapjuk. –nevetésem őszinte, a múltbéli barátaim is köztünk vannak.

(Michel Teló- If i catch you)

-          Tudjátok mi hiányzik ebből az estéből?! –Leo Fabao vigyorogva szalad a DJ pulthoz, majd arrébb lökve a srácot, i-podját csatlakoztatja a lejátszóhoz. Meghallva a felcsendülő zenét, hangos kacagásba kezdek. Domingos egy mikrofont ad kezembe, majd a színpad felé tolva várja, hogy belekezdjek. A közönség bíztat, így engedve a kísértésnek, a híres szám angol változatát kezdem el énekelni. Barátaim egy emberként ropják az erre kitalált koreográfiát, de az nyugtat, hogy most megkímélem magam a brazil gyerek, forró latin táncától. A refrénnél férjemre kacsintok, aki vigyorogva nézi végig az általam fél oldallal táncolt lépéseket. Meghajolva hatalmas közönségem előtt, az oldalt található lépcső felé lépkedek. Sergio megfogva kezemet segít lemászni, majd átölelve a hátsó kijárat felé kezd húzni. Útközben levéve blézeremet rájövök, sokkal kellemesebb és elviselhetőbb a levegő nélküle.

-          Kinek az ötlete volt mindez? –nekidőlve a falnak, tárcámból előveszek egy szál cigit. Tudom, hogy nem egészséges, de havonta egyszer jól esik a szervezetemnek.

-          Ronaldoval találtam ki. Övé volt a szervezés, enyém az emberek meghívása, és a te figyelemelterelésed. – váll rántva jelenti ki a mondatot, szemeim kitágulnak.

-          És szerinted sikerrel jártál?! –mélyet szippantva a káros csikkből, a füstöt felfelé fújom. Férjem közelebb lép hozzám, testem a fal, és közé szorul. Nagyot nyelve tekintek huncut szemeibe. Végigsimít oldalamon, mire hangos sóhajjal felelek.

-          Szerintem túl jó voltam. –nevetve távolodik el tőlem, duzzogva fonom össze melleim alatt kezemet.

-          Ez most nem volt szép.

-          Legalább tudod milyen érzés. –vigyora szélesedik, rövid hajába túrva szemei megvillannak.

-          Tudod mikor jöttem rá, hogy szerelmes vagyok? –kérdő tekintettel mered rám, majd várja válaszomat. –Amikor az összes hülye szerelmes dalnak értelme lett. –kezem után kapva magához ránt, szenvedélyes csókot váltva, az út felé húz.

-          Tekintve arra, hogy nem vezethetek, sétálunk. –ellenvetést nem tűrő hangja megmosolyogtat, megtorpanva cipőmet inkább kezembe fogom. A járda hűsíti talpamat, elégedetten bújok férjem karjaiba. Megállva a Cibeles téren, Sese letérdel elém, majd csókot adva gyűrűs ujjamra, karikagyűrűmet visszajuttatja megérdemelt helyére. –Tudod, minden csodálatos lány mögött van egy srác, aki rosszul bánt vele, és erősebbé tette őt. De engem engedj vissza magadhoz, mert szükségem van rád. Szeretnék tudni a lelkiállapotodról, úgy, mint régen. Szeretném, ha minden olyan lenne, mint a kapcsolatunk elején…

(Tessa)

(Alex Goot - Secret Girl)

Sohasem gondoltam volna, hogy egy olyan személy, aki nemrég még megmentette az életemet, most próbálja tiszta szívéből tönkretenni azt, és szeretne eltűntetni a föld színéről. Nem szeretek és sohasem szerettem senkivel sem rosszban lenni, de az amit Matías mondott nagyon is arra utal, hogy egy ellenséget köszönthetek a köreimben az ő személyében. Lesokkoltan tartottam a telefont még mindig a fülemnél, de közben nem igazán hallottam meg azt, amit Louis mondott, csak azt, hogy szüksége van a segítségre. Miután pedig ezt nyugtáztam bontottam a vonalat, és azon kezdtem el agyalni, hogy hogyan is nézhet most ki az otthoni, vagy éppen az itteni házam. Hiszen képes volt a saját barátjának ártani ez az őrült tehát a házak rombolása már csak hab lenne annak a bizonyos tortának a tetején.

-          Beszéltetek már az autómentőkkel? – szerettem volna meggyorsítani a város központjába érést, ugyanis nem éreztem magam biztonságban addig, amíg a semmi közepén voltunk egy használhatatlan autóval.

-          Igen, vagyis még most beszélek velük. Éppen a sevillai állomásra kapcsolnak át, csak elég lassan megy ez nekik. – Alex az út mentén sétált a telefonnal a kezében én pedig még mindig a stoppolással próbálkoztam, de már nagyon beleuntam és amúgy sem akart senki sem megállni. Mindegyik autó csak tovább haladt, így kénytelen voltam elővenni azt a képességemet, hogy focistafeleség vagyok, ugyanis eddig nem láthatták ezt az autósok, mert a reggel felvett ruha szandál összeállításomat, egy csőgatyára, rövid ujjura és egy baseball sapkára cseréltem, de ideje volt levenni a sapkát, hogy az emberek lássák, hogy kinek nem álltak meg eddig.

-          Hogy mennyi önző ember él ezen a földön. Nem igaz, hogy csak akkor állnak meg, ha látják, hogy ki vagyok. – akkor fakadtam ki ezen mondatommal, amikor egy kisbusszal közlekedő srác állt meg nekünk. Amint leállt kiszállt az autóból, majd a kocsi hátuljához sétálva kinyitotta a csomagtartót.

Gyorsan betessékelt minket az autóba, majd egy olyan öt perces pakolás után, már el is indultunk Sevilla felé. Elég kedves volt a srác, és már az elején feltűnt, hogy nem azért állt meg, mert látta, hogy ki vagyok, hanem azért mert valóban segíteni akart és ezt el is monda az út közben, miközben éppen bemutatkozott. A srác végigbeszélte a fél órás utat, ami engem csak annyiban érintett, hogy sokszor szólt hozzám, és elég sok mindent kérdezett, például arról, hogy miért mentem el Sevillából, vagy éppen, hogy miért nem adom el a házam, ha már nem használom, na meg persze arról is engem faggatott, hogy éppen hová is tartunk, nem mintha ezt nem tudta volna megbeszélni a többi sráccal. Viszont a beszélgetés végére kicsit feltűnő volt, hogy nagyon sokat beszél Alexnek, majd a beszéd után még a számát is el akarta kérni, annyi szerencsénk volt csak, hogy éppen megérkeztünk Louishoz, hiszen ha ez nem történt volna meg, szerintem az ismeretlen kisbuszos srác pillanatokon belül rámászott volna Alexre. Fel is tűnhetett volna, hogy eléggé ki volt öltözve, a haja festett szőke volt, az autó belseje pedig jobban fel volt díszítve, mint ahogy egy átlagos autó szokott. A pakolást a többiekre hagytam, én részemről megköszöntem a srácnak a fuvart, majd az ölembe kaptam Catat és Louishoz siettem, aki a kirakat mellett állt egy rendőrrel, és szerintem a biztosítójának az egyik tagjával.

-          Jó napot! – köszöntem, hogy a jelenlétemet tudatosítsam, ugyanis Louis annyira le volt sokkolva, hogy szerintem senkivel és semmivel nem tudott volna foglalkozni abban a pillanatban csak azzal, hogy a hangszereit mennyi kár érte.

-          Szia. Köszönöm, hogy idejöttél. – a szomorúság minden jelét le lehetet olvasni barátomról, én pedig bármit megtettem volna abban a percben, hogy boldognak lássam őt.

-          Szívesen, tudod, hogy segítek, amiben csak tudok. Jelenleg például mit tudok érted tenni? – a barna hajú srác csak nézett maga elé, valószínűleg ő sem tudta, hogy mihez kéne kezdeni.

-          Szerintem, meg kéne nézni, hogy a stúdióban nincs-e semmi gáz, majd a hangszereket kéne a raktárba a helyükre bepakolni. A többiek? – említettem Louisnak a telefonban, hogy a bandával vagyok, ami gondolom most nagy segítség lesz, ha a hangszereket kell pakolgatni a pincében lévő raktárba.

-          Akkor szólok a srácoknak, hogy segítsenek neked pakolni, én pedig megnézem a stúdiót. Nyitva van vagy kell a kulcs hozzá? – válasz nem érkezdett, viszont Louis egyből a kezembe nyomta a kulcsát. Nem akartam tovább húzni az idejét, így kimentem a fiúkhoz, akik éppen a kisbuszos sráccal beszélgettek, nem zavartatva magukat, hogy a stúdió vezetőjüknek megrongálták a boltját. Kölykök.... – Na, köszönjük még egyszer a fuvart, örökké hálásak leszünk neked, de most nekünk mennünk kell, mert iszonyú sok dolgunk van a bolttal, és a fiúknak segíteniük kell nekem. Ha pedig megvolt a telefonszámcsere, majd tarthatjátok tovább is a kapcsolatot. – próbáltam kedves lenni, de nagyon szorongtam, hiszen abban a pillanatban, hogy kiléptem a boltból, már nem éreztem magam biztonságban az utcán. – Na, srácok miután üdvözöltétek Louist kérdezzétek meg tőle, hogy a raktár merre van, és hogy hogyan kell a hangszereket bepakolni, én is csatlakozom majd hozzátok, de először leellenőrzöm a stúdiót, hogy minden rendben van-e ott. - banda tagjai egyenként bólintottak, majd előre engedve minket mögöttem baktattak be a megrongált hangszerboltba. Ők lemaradtak Louis mellett én viszont tovább haladtam a stúdió felé.

Még mindig nem hiszem el, hogy először Matías hozott el ide engem, a barátja hangszerboltjába és stúdiójába, most pedig ő az, aki mindezt tönkreteszi azért, mert én nem akarom, hogy az életem része legyen, mint férfi. Nagyon sajnálom azt, hogy ő nem elégszik meg azzal, ha barátomként a közelemben lehet, viszont nem gondoltam volna, hogy ha nem kapja meg, amit akar, akkor egy ilyen erőszakos állat lesz belőle, hogy még a saját barátjának is csak kárt okoz. A stúdió felé a tábláknak hála már nem tévedtem el, de azért eléggé kellett még így is koncentrálnom, hogy nehogy rossz irányba kanyarodjak le az egyik fordulónál. Az ajtó, mint ahogy azt Louis mondta mégsem volt zárva, sőt az ajtót majdhogynem tárva nyitva találtam. Amint bementem Catat letettem a kanapéra, majd a műszereket kezdtem el tanulmányozni, hogy látszólag nincs-e semmi baja a gépezeteknek. Egy kicsit értettem a kezeléshez, így kikeresve a gépből a nevemet egyből felugrott az összes dal, amit valaha is felvettem a stúdióban. A szemem megakadt egy olyan felvételen, amit nem ilyen körülmények között, de szerettem volna ezen a napon a nyilvánosságra hozni. Természetesen nyomós okom lett volna arra, hogy pont azt a felvételt, pont ezen a napon adjam ki, hiszen ma van a nővérem születésnapja. Az egyik közös számunk előadójától énekeltem fel még régebben egy számot, de akkor még nem ilyen helyzetben álltunk.

A felvételre rákattintva az általam felénekelt dal hangosan kezdett el megszólalni a hangszóróból, nekem pedig már az első hangoktól is kicsordult a könnyem, a hideg pedig csak úgy cikázott a hátamon. Leültem Cata mellé, majd magamhoz ölelve örültem, hogy legalább őt nem veszítettem el ebben a nehéz időszakban. Mire véget ért a dal már az összes könnyemet kisírtam, Cata pedig az ölemben ülve élvezte a számára semmit mondó dalt.

-          Minden rendben van itt? – Louis dugta be a fejét, majd amint meglátta a kisírt szememet beljebb jött, és be is zárta az ajtót.

-          Persze, csak a szám kicsit elérzékenyített. Már meséltem, hogy mit jelent és most így elővéve azon a napon, amikor ki szerettem volna adni. Előhozta az érzéseimet. Amúgy a hely nem volt bezárva, de amint láttam semmi sem hiányzik. – Louis is körbejárt párszor, hogy leellenőrizzen mindent, de szerintem ő is csak ugyanazt találta, amit én, azaz hogy minden rendben van.

-          A fiúk már elég sok hangszert lepakoltak, és nagyon sokat segítettek. Köszönöm, hogy elhoztad őket ide. -  Louis megölelt, majd a kezét nyújtotta, hogy segítsen felállni, mivel az emeleten volt még egy kis dolgunk. – Fel akarod kelteni Catat, vagy hagyod aludni? – a dal után a kislányom pillanatok alatt aludt el a kanapén, amit egy ilyen nap után nem is csodálok.

-          Itt minden biztonságos, igaz? – féltem egyedül maradni, Catat egyedül hagyni viszont egyenesen rettegtem, de bíztam benne, hogy biztonságos a hely.

-          Itt egy hátsó ajtó van, ami nincs nyitva. – barátom a bizonyítás végett odasétált az ajtóhoz majd megrángatta, hogy bizonyítsa nincs semmi félni valóm. Az ajtó valóban zárva volt az én szívemről pedig egy egész szikla esett le. Levettem a pulóverem majd Cata gondos betakarása után követtem Louist a raktár felé, ami szintén a pincébe volt.

(Demi Lovato - Heart By Heart)

Barátom rám bízta, hogy leltározzam a hangszereket, hogyha már ez a borzalmas dolog történt legalább egy kis haszna is legyen, így amit a csapat behozott én már vezettem is be a gépbe, és a laptopon rögzítettem az adatokat. Körülbelül egy órát vett igénybe, a gitárok gépbe vitele, én pedig úgy gondoltam tartok egy kis szünetet, a szünetben pedig megnézem, hogy Cata még alszik-e. Alexnek szóltam, hogy lemegyek a stúdióba, és azt is mondtam neki, hogy szóljon Louisnak, hogy addig vegye át a leltárt. Elindultam a labirintusban, ahol minden egyes út után biztosabban közlekedtem, így most először történt meg, hogy a táblák segítségét sem kellett igénybe vennem, hogy a stúdióba találjak. Halkan próbáltam meg az ajtót kinyitni, és szerintem sikerült is, de a szívem leállt, amikor megpillantottam a kanapét. A stúdióban elhelyezett ágy üres volt, én pedig az ijedségtől mozdulni sem tudtam. A fejemet jártattam végig a helységen, de olyan picike volt, hogy ha Cata elmászkált volna is, itt lenne és látnám. Miután tudatosult bennem, hogy kislányom eltűnt óriásit sikítottam, majd a földre rogytam.

-          Tessa, mi történt? – Louis rontott be legelsőnek, majd a földre rogyva mellém, próbálta kiszedni belőlem, hogy mi történt itt az elmúlt percekben.

-          Cata....Cata eltűnt!!! – zokogásom, erősödött a gondolataimat pedig csak az foglalta le, hogy tudom, hogy ki tette ezt velem, ezek után pedig fogalmam sincs, hogy mire képes még az az őrült.

Chapter 54.

Sziasztok!
Hatalmas késéssel, de megérkezett az új fejezet! Most már megpróbáljuk lepörgetni azt a pár fejezetet, ami még megmaradt. Az év eleji hajtás lefoglalta minden időnket, de ha minden jól megy, heti egy friss mindenképp érkezik! :)
Jó olvasást!
Puszi Lari, Tessa.:)

(Larissa múltbéli jelenet)

Mosolyogva fekszem a világklasszis védő mellett, kapcsolatunkat eddig nem vállaltuk fel a nyilvánosság előtt, de a csapattársak kilencven százaléka nyitott szemmel jár, így észrevették rajtunk a gyökeres változást. Ágya hatalmas, így kényelmesen elférünk egymás mellett. Felkönyökölve csukott szemeit nézem, majd végigsimítva arcán, sikeresen megpillanthatom az általam oly kedvelt barna szemeket. Arca fájdalmat tükröz, de nem értem az összefüggéseket. Most kezdtük a szezont, hamarosan pedig belevetjük magunkat az első meccs megmérettetéseibe. Pólója elcsúszva terül el hasán, kissé kivillantva kockáit, ami szemeimet vonzza. Közelebb csúszva hozzá fejemet mellkasára hajtom, keze automatikusan öleli át derekamat, ahol feltűrve atlétámat, bőrömre apró köröket rajzol.

(MC Soon- Emlékek)

-          Akarsz beszélni róla? –komoly kérdésemet feltéve, államat megtámasztom testén, szemeimmel pedig szuggerálom. Nemleges fejrázása csalódottsággal tölt el, szegénynek az utóbbi időben elég sokat rinyáltam rossz döntéseimről. –És, ha én szeretném, hogy beszélj róla? –kislányos természetemet megmosolyogja, hajamon végigsimítva, hangosan felsóhajt.

-          Ismered Antonio Puerta történetét? –hangja megtört, gyönyörű tekintetét pedig elrejti előlem.

-          Nem. –halkan lehelve a szavakat, érdeklődve várom történetét.

-          Meséltem neked, hogy Sevillában nevelkedtem. –bólintásomat nem láthatja, viszont érzékeli fejem mozgását. –Antonio a csapattársam volt, igaz csak egy évig élvezhettük egymás társaságát, de fantasztikus barátra leltem benne. Minden nap tartottuk a kapcsolatot, ő támogatott az eligazolás témában. Aztán 2006-ban összefutottunk a válogatottban is, én csak örültem annak, hogy végre nem csak telefonon beszélünk. - halkan felsóhajtva végigsimítok mellkasán, érzem ennek a történetnek nem lesz pozitív végkimenetele. –Rendszeresen kísértem az orvosokhoz, ugyanis rengeteg vizsgálaton kellett átesnie gyerekkori betegsége miatt. Három éve pályára lépett, én pedig akkor már a Real Madrid csapatát erősítettem. A hír a füves területen ért utol. Legjobb barátom 2007. augusztus 28-án életét vesztette, úgy, hogy három nappal halála előtt még a Getafe elleni mérkőzésen biztatta csapatát. – megrázkódva hallgatom a szomorú történetet, majd agyam kapcsol. Ma van a három éves évfordulója. - Egyik segédünk jött oda szólni, és ezt is Ikertől tudtam meg, ugyanis mi éppen egy támadásban voltunk. A kapus együtt érző tekintettel közeledett felém, időt kérve a bírótól, aki megtudva az esetet, megadóan bólintott. Amint közölték velem a diagnózist, azonnal rohantam az autómhoz, de előtte még megvártam akkori edzőnk, Bernd Schuster beleegyező bólintását. Mindössze négy órás volt az út, a gázt tövig nyomtam, de így is napoknak tűnt a tudatlanság. –mocorogva alattam még közelebb von magához, szorítása erősödik. –A 35. játékpercben éppen egy támadást indítottak, de róla ment ki a labda. A kapus kirúgta, ő pedig először lehajolt, majd összeesett a tizenhatoson belül. Eszméletét vesztette. Az egyik szerb csapattársa sietett segítségére, megakadályozta, hogy Antonio lenyelje a nyelvét. Mindig is erős személyiség volt, az orvosi stáb szakszerű ellátása utána felállt és a saját lábán sétált le a pályáról. Makacsság és erő terén kicsit hozzád tudom hasonlítani. Viszont pár perccel később az öltözőben ismét összeesett és kórházba kellett szállítani, de a szíve leállt, újra kellett éleszteni. Az orvosok azt nyilatkozták, hogy az állapota folyamatosan romlik, így elkerülhetetlen volt az átszállítás. Végig mellette voltam, szorítottam a kezét, és bíztattam állapotos feleségét. Akkor értettem meg mennyit jelent igazából egy élet. Átszállítatták egy másik sevillai kórházba, ahol sajnos életét vesztette. –monológja végére fojtott hangon beszél, szemei könnybe lábadnak. Végigsimítva arcán közelebb bújok hozzá, ezzel is segítve egy kicsit az emlékezés fájdalmait.

-          Mi történt vele? –halkan teszem fel a kérdésem, ezzel is arra utalva, hogy ha nem szeretne, nem kell róla beszélnie. Csupán segíteni akarok, és máshogy nem tudok.

-          Az egyik doktor azt mondta, hogy többszörös szerv rendellenes működést, valamint visszafordíthatatlan agykárosodást szenvedett el, melynek eredménye többszöri hosszú szívmegállás volt, amely sajnos gyógyíthatatlan. Elvileg orvosi műhiba volt, vagy eltitkolt valamit az igazolási vizsgálaton, ugyanis nincs hivatalos magyarázat arra, hogy mindig beültethető defibrillátorral kellett volna-e játszania, vagy nem is engedhették volna a pálya közelébe se. –pedig azt mondják a sport egészséges. Viszont, ha ez valóban születési rendellenesség volt, akkor a legszakszerűbb ellátás sem ér semmit. Hihetetlen, hogy ennyit jelent egy élet, és tekintve Sergio korára, nem hiszem, hogy idősebb volt Antonio. -2008. június 29-én az Ő tiszteletére megnyertük az Európa bajnokságot. Azóta, ha tehetem, minden alkalommal fejet hajtok tudása előtt. Puerta arcképével díszített pólóban lépek a győzelmi emelvényre, és csak reménykedem abban, hogy fentről figyel, és büszke rám. –hallgatva szívverését, azon gondolkozom, miért érdemlik ezt az emberek. Tudom, hogy születünk, és meghalunk, de legalább boldog és teljes életet élhetnénk, fájdalom nélkül. De az a baj, hogy erre senki nem képes. A bonyodalom, váratlan haláleset mindig megtör bennünk valamit, és hiába ez az élet rendje, nem vagyok képes ezt elfogadni.

-          És a barátnőjével mi történt?

-          Csaknem két hónappal később megszületett a közös fiúgyermekük. Hét hónapos terhes volt, amikor bekövetkezett a tragédia. Ott voltam mellette, amikor tudtam, segítettem neki, bármit megadtam volna azért, hogy legalább barátom visszatérjen közénk, de erre, mint tudjuk, nincs lehetőségünk, hiszen csak emberek vagyunk. Egészséges baba lett, de amikor Mar meglátta az Aitor Antonio Puerta Roldannak nevezett csecsemőt, sírva fakadt, ugyanis barátjára emlékeztette. –belegondolva abba a fájdalomba, amit a nő élhetett át, kiráz a hideg. Erős személyiségnek tartottam magam, de erre soha nem lennék képes. Nem tudnám ezt a fajta gyászt átvészelni egyedül úgy, hogy szerelmemet temetem éppen el. –Mindenki aggódott érte, a temetés során két oldalról támogatták, de ő minduntalan gömbölyödő pocakján simított végig. Olyan volt, mintha erőt akart volna meríteni ahhoz, hogy átvészelje ezt a kegyetlen kínt. –hangja elcsuklik, szemeiből folynak a könnyek. Felé hajolva végigsimítok arcán, de tekintetét továbbra is elzárja előlem. Szájára apró csókot adva megpróbálom megnyugtatni, de minden csak egy pillanat. Fordít a testhelyzetünkön, eltorzult arccal tapad ajkaimra. Túlságosan is fájt neki felszakítani a múlt sebeit, de miattam megtette. Elmondott mindent, pedig elég rossz dolog elviselni a gyászt önmagát is.

-          Menjünk. –pillái másodpercek alatt pattannak ki, lábaimat viszont leemelem derekáról. –Induljunk. –értetlen tekintettel mered rám, kicsit meglökve a szekrényhez sétálok. Egy kapucnis pulóvert felé dobva, magamnak is keresek egy tűrhető darabot, majd a kulcsot kezembe kapva, sürgetően tekintek rá. –Indulj már! –lassan, de legalább elindul. Magára kapva a pulcsit, kezét tenyerembe csúsztatja. Lerohanva a lépcsőn a garázs felé veszem az irányt, majd bepattanva a vezető ülésre, felpörgetem a motort.

-          Hova megyünk?

-          Lerójuk tiszteletünket a barátod előtt. –nemes egyszerűséggel jelentem ki a mondatot, ajkára viszont halvány mosolyt varázsolok.

-          Köszönöm.

(Three Days Grace- Pain)

Láttam a mesélés közben mennyire mérges magára. Az okokat sajnos nem tudtam megfejteni, de olyan, mintha magát hibáztatná mindenért. Azért, mert Antonio súlyos betegségben szenvedett, és azért, mert erről ő mit sem tudott. Pedig biztos vagyok abban, hogy ha ez a dolog Sese fülébe jut, megpróbálta volna támogatni barátját, viszont egyben távol is tartotta volna a stadionoktól. Bár ez a betegség nem csak terhelés alatt jöhet elő, csak gondolom akkor felgyorsul a folyamat. Az a baj, hogy nem értek ehhez az orvosi megnevezéshez, így nem értem a szakszerű kifejezéseket sem. Tudom, hogy a legjobban most a támogatásommal tudok segíteni rajta, és emberi ötleteket felvetve, könnyítek a lelkén. Tudom jól, mennyire jól esik az embernek, ha meglátogathatja szeretteit, és leróhatja előttük a tiszteletét. Sergionak is ez hiányzik. Az, hogy meglátogassa azt a személyt, aki fontos szerepet töltött be a múltjában, de önmagától nem venné a kezébe a kulcsot, annál fájdalmasabb lenne neki ez a körút. Pedig tudom jól, hogy az ember lelke megkönnyebbül, pedig csak egy gyertyát, és egy szál virágot helyez a sírra.

Nem tudom mivel érdemeltem ki felhőtlen bizalmát, de az biztos, hogy soha nem fogok visszaélni vele, mert tudom milyen érzés, ha az embert egyik napról a másikra elárulja valaki. Nem szeretném ezt eljátszani nála, úgy érzem ő más, mint amilyennek mutatja magát. Ma beavatott múltja egy részébe, és mindezt akadékoskodás nélkül tette.

Megérkezve a temető elé, szívem heves dobogásba kezd. Kézen ragadva elindul a főút részen, majd egy íves jobbkanyar után megpillantunk egy hatalmas márványsírt, amin egy fiatal fiú mosolyog. Szemeimbe könnyek gyűlnek, de gyors pislogás segítségével elhatározom, erős maradok. Szüksége van Ramosnak egy támaszra, így nem ragadhat el a letargia. Kezemet egy percre sem engedi el, belépve a sír mellé, végigsimít a fényképen. „Érted küzdünk majd az összes meccsen. Hiába hagytad el az árnyékvilágot, tudjuk, érezzük, hogy továbbra is itt vagy velünk. Emlékedet soha nem felejtjük.” A sírfeliratra meredve rájövök, rengeteg embert hagyott itt, de amikor az évre nézek, szemeim elkerekednek.

-          1984-2007-ig. –lesokkolva állok barátom mellett, kezei erősebben szorítják ujjaimat. Felszisszenve pillantok fel rá, majd végigsimítva karján, hozzábújok. Megfeszülve áll mellettem, tartása büszkeséget sugall, viszont ez csak a látszat, amit könnyei is bizonyítanak. Nem sokszor láttam eddig férfit sírni, de az biztos, hogy ezek valódiak, és nem műnek számítanak úgy, ahogy a nőknél. –Részvétem.

-          Még csak huszonkét éves volt. Érted ezt Lari? Huszonkettő. Miért őt vette el tőlünk az ég? Miért neki, és a családjának kell bűnhődnie?! –hangját folyamatosan emeli, de mondandója felénél elcsuklik hangja. Karjai körém fonódnak, arcát hajamba rejti. Az eső szüntelenül kezd el szakadni, az égiek is érzik, hogy valami nincs rendben ma. Erős szélfúvásnak köszönhetően kapucnink másodpercek alatt tűnik el fejünkről, ezzel is szabad utat engedve az esőnek, mely a könnyeinkkel vegyül…

(Tessa múltbéli jelenet)

(Hardwell & Collin McLoughlin -Call Me Spaceman)

Az ember életében nagyon sok mérföldkő van, amikre egész életében emlékezni fog, Ronaldo és az én közös életünkben pedig a házasság után egy újabb mérföldkő érkezett el akkor, amikor egészen pontosan nyolc hónapja kimondta az orvos, hogy terhes vagyok. Mikor Ronaldo meghallotta a hírt teljesen kifordult magából, és rá sem lehetett ismerni, hiszen a macsó külsejű csávóból egy érzékeny lelkű srác lett egy szempillantás alatt. Még arra is figyelt, hogy mikor hogy veszek levegőt, arról nem is beszélve, hogy semmit sem csinálhattam egyedül, nehogy a babának baja essen. Majdnem minden edzésének az időpontjára beszervezett egy gardedámot mellém, amikor pedig senki olyan nem ér rá, akivel én is szívesen töltöttem volna az időmet, akkor a pálya mellett foglaltam le magam, olvastam, zenét hallgattam, vagy a neten néztem utána egy-két dolognak, ami a babával kapcsolatban hasznos lehet.

Éppen az iPhone-om kijelzőjén válogattam a gyerek szoba bútorait, amit Roni rám bízott, amikor végtelenül nagy ordítást hallottam a pálya felől, majd amikor odanéztem óriási sebességgel egy focilabda haladt felém. Persze a fejem minden lehetőséget ki szokott használni, hogy fájdalom érje, így most sem volt ez másképp, a labda éppen a fülemet találta el.

-          Úristen Tessa ne haragudj, nem figyeltem, mikor rúgták nekem a labdát, és nem láttam, hogy errefelé gurul...

-          Gurul? Inkább száguldott felé a labda idióta. – Macelo bocsánatkérő szavait Ronaldo szakította félbe, a mondata mellé pedig egy tarkón csapást is ajándékozott a brazil hátvédnek.

-          Mondtam már, hogy nem direkt volt, éppen valaki szólt én pedig nem néztem oda. Nem akartam fájdalmat okozni, tényleg ne haragudj. – a fülemet fogtam, ahol eltalált a labda annyira pedig nem is hallottam, hogy mit mondott, ugyanis a fülem még mindig zúgott a bőr csattanásának a hangjától.

-          Fogjátok már be. Nincs semmi bajom. Már az akadémián is egy labda mágnes voltam, szóval mondhatjuk úgy is, hogy az agyam már teljesen immunis az ilyesmire. Csak kérlek titeket, hogy ne kiabáljatok! – a kezemet elvettem a fülemtől, hogy bebizonyítsam a csapat tagjainak, hogy teljes mértékben jól vagyok, az pedig már egy teljesen más kérdés volt abban a percben, hogy a fejem olyan szinten kezdett el fájni az ütés után, hogy majdnem leesett a jelenlegi helyéről. – Most pedig menjetek vissza, mert Mou nemcsak a ti fejeteket fogja levenni, hanem az enyémet is ami nincs most valami jó állapotban! - legtöbben visszaálltak a pályára, viszont Ronaldo és Marcelo még mindig mellettem állt.

-          Tényleg jól vagy? A babának sincs semmi baja? – Ronaldo kicsit túlaggódta a helyzetet ezekkel a kérdésekkel. Igaz, hogy elég nagyot csattant a labda a fejemen, de még jól vagyok és ennyi a lényeg.

-          A fejemet találta el a labda nem pedig a hasamat. A babának semmi baja és ez már több, mint nyolc hónapja ugyanígy megy. Jól vagyok.  – nem tudtam már, hogy mennyiszer hangoztassam még, hogy semmi bajom így próbáltam Ronit visszatájolni a pálya és a foci felé. - Mou ki fog tiltani, ha nem edzel miattam. Nemsokára meccs szóval bizonyíts neki. – a mezénél fogva közel húztam magamhoz, és egy apró csókot leheltem ajkaira, majd amilyen lendülettel odahúztam úgy is toltam el őt, a pálya felé irányítva. Amint férjem eltűnt a kispad környékéről Marceloval az oldalán, nővérem futott fel a pályára egy törölközővel a kezében.

-          Nem érdekel, hogy mit mondasz, ha fáj, ha nem akkor is szorítsd ezt a vizes törölközőt a fejedhez, edzésünk után pedig irány az orvos. Ramos lőtte a labdát, és amint tudjuk ő nem szokott ilyen dolgokkal finomkodni, Marcelonak meg majd én jól megmosom a fejét, hogy hová is figyeljen, amikor tart a tréning. – a törölköző odadobása után már Lari is a pályán volt, és ahogy megmondta, valóban a brazil felé haladt, hogy jól kiossza a nem odafigyelése miatt.

Én persze teljesen feleslegesnek tartottam az egész felhajtást, mert tudtam, hogy ha Marcelo tehette volna inkább ő ált volna be a labda elé csakhogy nekem ne essen bántódásom, de ráhagytam testvéremre, hiszen tudtam, hogy neki bármit mondhatok ő úgysem fog rám hallgatni. Ha ő eltervez, vagy mond valamit annak úgy is kell lennie. Edzés után persze Lari betartotta, amit mondott és a stadionból egyenesen a kórház felé vettük az irányt, ahol megállapították természetesen, hogy semmi bajom csak annyi, hogy sokat kell pihennem, hogy a fájdalom eltűnjön.

(Ronaldo)

Már körülbelül két hét telt el a pálya melletti incidens óta, ami után persze egyszer sem engedtem meg Tessának, hogy a kispadon üljön, így a lelátón kellett helyet foglalnia, ha részt vett az edzésen. Sohasem voltam teljesen biztos benne, hogy jól van, így elég sokszor kiabáltam ki neki, vagy éppen mutogattam el neki, hogy minden rendben van-e vele. A válasz természetesen ugyanaz volt állandóan, de nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg, hogy mi van vele, főleg úgy hogy most már tényleg bármelyik pillanatban megszülethet a kisbabánk. Az első ultrahangoknál megbeszéltük, hogy egyikünk se szeretné előre tudni a baba nemét, hogy meglepetés szerűen érjen minket. A kicsi szobáját pedig olyan bútorokkal rendeztük be, amik minden esetben jók lesznek, ha fiú lesz a baba, ha lány. Persze nem nagy titok az, ha azt mondom, hogy egy fiút szeretnék első babának, de teljesen biztos vagyok benne, hogy akkor sem leszek elkenődve, ha kislányunk fog születni.

-          Nézd Tessa észrevette, hogy integettél neki, és most integet vissza. – Marcelo nevetve fordult felém, viszont én egy szavát sem értettem a feleségem nevén kívül, így automatikusan fordultam az ő irányába.

-          Te idióta, nem integet, hanem rosszul van. – amint megláttam, hogy Tessa szinte már állni alig bír, és a székekbe kapaszkodik a szívem összeszorult és őrült futásba kezdtem. Azt sem érdekelt, hogy ki szólt utánam, vagy ki nem nekem csak az lebegett a szemem előtt, hogy minél gyorsabban a feleségem mellett tudhassam magam. A folyosón elég nagy akadályt jelentett a stoplis cipő, így kénytelen voltam óvatos üzemmódba kapcsolni, hiszen nem szerettem volna hamarabb kórházba kerülni, mint a feleségem.

-          Azt hittem már sosem veszed észre, hogy jeleztem neked. – amint odaértem Tessa mellé kezei automatikusan kapaszkodtak belém, miközben óvatosan elkezdett a széksorok közül kifelé tolni. – Szerintem ideje lenne gyors tempóba kapcsolni, ami a kórházba menetelt illeti. – hirtelen azt sem tudtam, hogy mit csináljak, illetőleg, hogy hova kapjak. A gondolataimban a lehető legrövidebb utat kerestem, ami a kórházhoz vezet, viszont azon is gondolkodtam, hogy a kocsi kulcsomat és a cuccimat honnan vegyem a leggyorsabban magamhoz.

-          Marcelo hozd Ronaldo cuccát, én kiállok a kocsival. –Lari egy szempillantás alatt termett mellettünk a kulcsait a keze között tartva, én pedig másodpercenként adtam hálát az istennek, hogy ilyen segítőkész emberekkel vagyok körülvéve, mint Lari és a csapat többi tagja.

-          Remélem, hogy nem most lesz a legnagyobb tömeg a városban különben az autóban szülök meg. – Tessa próbálta viccesen felfogni a helyzetet, viszont ahogy a nővére arckifejezésén láttam, ő nem éppen fogta fel poénként a dolgokat, hiszen neki az autó egy óriási szent dolog az életében.

-          Remélem, hogy vicceltél, viszont ezek után két perc és ott leszünk. – az autóhoz kiérve Marcelo futott előre, majd a csomagtartóba dobálta be a cuccaimat, amelyeket pont az ilyen helyzetre tartottam az öltözőben.

(Jamie Campbell Bower - Waiting)

Négyen ültünk a száguldó autóban, Lari vezetési stílusa pedig veszélyhelyzetben hasonlított a Taxi filmekben látható vezetési stílushoz. Nagyjából tíz percet vett igénybe, hogy a kórházba jussunk azzal együtt, hogy még helyet sem találtunk közel a bejárathoz, hogy addig se kellje Tessának gyalogolnia, amíg kiszáll az autóból. Természetesen Marcelo ment előre hogy intézkedjen, miután pedig beszaladt egy orvossal és egy tolókocsival az oldalán tért vissza, hogy segítsen nekünk.

-          Jó napot. Ültesse be a székbe a feleségét, majd kövessen. – az orvos utasításait követtem majd úgy futottam be feleségemmel együtt. Miután betoltam a szülészosztályra a tolókocsit, majd az osztály előtt megállva vártam, hogy egyszer csak visszajöjjenek, de akkor már a kicsivel együtt.

-          Ronaldo, ha nem ülsz meg a seggeden, esküszöm odaszögezlek ahhoz a nyomorult székhez. Mi is izgatottak vagyunk, de úgy jársz-kelsz itt, mint egy mérgezett egér. Minden rendben lesz, csak nyugodj már végre meg. – beláttam, hogy Larinak igaza van, és nem fog gyorsabban telni az idő, ha csak mászkálok, de muszáj voltam csinálni valamit, ugyanis a szimpla várakozásba tuti, hogy beleőrültem volna. Éppen leültem, amikor nyitódott az ajtó és Tessa szülészorvosa lépett ki rajta.

-          Gratulálok uram. Egy egészséges kislánya született. Jöjjön utánam. – még szinte fel sem fogtam, hogy a doki mit mondott Lari és Marcelo már a nyakamban voltak, hogy gratuláljanak, én pedig fejvesztve kezdtem el követni az orvost, hogy megnézhessem a házasságunk gyümölcsét, a kislányomat.

Chapter 53.

Sziasztok!

Kicsit megkésve, de megérkezett az új fejezet! A nyár nagyon gyorsan telik, így az időnk is minimális, de amint tudjuk, hozzuk a folytatást!
Jó olvasást, véleményeket pedig előszeretettel várjuk!:)
Puszi Lari, Tessa.:)

(Larissa)

 (Avicii - Wake Me Up)

Az igazat megvallva, bántam is a döntésemet, meg nem is. Talán az lett volna a leghelyesebb, ha nem ugrok össze a legelső alkalommal Sergioval, és nem menekülök más karjai közé. Fabregas régóta szerelmes volt belém, de az a baj, hogy én sem vélekedtem erről az érzésről másképp. Hiányzik az érintése, az ölelése, de még én magam sem tudom, hogy mit kezdhetnék ezzel az információval. Szükségem van rá, viszont félek, ő komolyabban gondolná a dolgokat. Hiányoznak az átmulatott esték, a beszélgetések, minden, ami katalán barátomhoz kapcsolódik. Szerettem vele lenni, mellette igazán önmagam lehettem, bár félreértés ne essék, férjemnek egy kis teret engedve a lelkembe, ő is teljes mértékig átláthat rajtam, így a felesleges viták helyett csak élvezzük egymás társaságát. Mind a két férfibe szerelmes vagyok, de valahogy máshogy. Sergio megadja nekem a kívánt szabadságot, még Fabregas egy ölelésével képes megnyugtatni. Mind a két férfinek bármelyik percben kiönthetném a lelkemet, hiszen tudnám, hogy figyelnek rám, és segítenek, amiben tudnak.

Andalogva tesszük meg a kocsiig az utat, karjai egy percre sem engedik el derekamat. Tudja, hogy kire gondolhattam, hiszen régen rengeteget beszélgettünk katalán barátomról, és rendszerint rinyáltam, hogy megromlott vele a kapcsolatom. Kettőjüknek köszönhetem azt, hogy még mindig talpon vagyok, és napról-napra küzdök az elvárások teljesítésével. Alapjába véve nem érdekelnek a rólam szóló pletykák, de sok cikkben hoztak már össze, különböző futballistákkal, ezáltal enyhén ribanc stílust képviseltem a fiatalabb korosztály előtt. Neymarral is egy apróbb csókot váltottam, azt is akaratomon kívül, mégis a média lehozta még az igazolásomat is a címlapokon.

Elhúzva számat kipillantok az ablakon, majd meglátva a Bernabeu falait, elégedetten pattanok ki az autóból. Szükségem van rá, hogy tisztán láthassam a dolgokat. És ezt férjem is megérti. Szavak nélkül kommunikálunk, a portásnak bólintva, mosolyogva lépek be a szentélyembe. Testem megnyugszik, a kezdeti remegés még a kapuban elmúlt. Hihetetlen mennyi erőt sugároz a füves terület, bár már megszokhattam volna ezt az életérzést. A madridizmus annyit tesz, hogy nem felejtjük el, honnan indultunk. Emlékszem gyerekkori éveimre. Azokra az időkre, amikor még a labda félelmetesen nagy volt termetemhez képest. És a szeretteim mégis támogattak, apa pedig a legjobb tudása szerint kezdett el terelgetni a futballista világ felé. Látta rajtam azt a lelkesedést, ami elég kevés fiatalban található meg, és azóta is imába foglalom ilyen téren a nevét. Sajnálom, hogy nem mondhatom már el neki mennyire szeretem, és röstellem, hogy nem voltam elég magabiztos abban az időszakban, amikor az életéért küzdött. Jobban kellett volna támogatnom, de az ember a hibáiból tanul. Azokból, amik megváltoztatják a hátralevő életét, hiszen a múlt merőben befolyásolja jelenbeli személyiségünket.

Ramos felém rúgva egy bőrt, megadóan sóhajt. Látja rajtam a kételyeket, azokat a dolgokat, amiket csak a foci segíthet elfeledtetni. Rá kell jönnöm a köztes megoldásra, valahogy meg kell békítenem Fabret is, hiszen hiányzik az őszinte, csillogó tekintete. Nekem ő még mindig a piros-fehér mezben játszó, teljesíteni vágyó kamasz, akivel az első edzésem napján megismerkedtem. Visszagondolva akkori mondatomra, hatalmas mosolyra húzódik szám. Gyerekes voltam, de az vessen rám követ, aki nem csábult volna el a barna szemeknek. Abban a pillanatban valóban úgy gondoltam, hogy minket a sors is egymásnak teremtett, és többször eljátszottam gondolatban azzal, hogy egy nap a felesége leszek. Mind szép és jó lett volna, de olyasfajta barátság alakult ki közöttünk, amit nem akartunk veszni hagyni. Érdekes, az ember általában fiatal korában követ el több hülyeséget, mi mégis idősebb aggyal döntöttünk úgy, hogy viszonyt folytatunk. Hiszen eltekintve a drogtól, egyszer odaadtam magam neki teljesen józanon, mindenfajta alkohol, kábítószer származék nélkül. És ez aznap sokat jelentett. Jól esett lelkemnek, hogy van egy férfi, aki ugyanúgy vágyik az érintéseimre, mint én az övére. Boldog voltam, hiszen megadhattam neki azt, amit másnál elrontottam. De az a baj, hogy ez a barátságunkba került.

Gondolataimba mélyedve vezetem magam előtt a labdát, néha-néha megállva egy-két trükköt bemutatva. A farmernadrág nem könnyíti meg mozgásomat, de még most ez sem zavar. Lelkem szárnyal a boldogságtól, de minden lépésemet jól átgondolom előtte. Amikor beléptem a Bernabeuba, nem tudtam, hogy mi vár rám. Emlékszem, rengeteg csipkelődést, beszólást kellett itt is eltűrnöm, Ronaldo szavai tisztán csengnek gondolataim között. „Edző, miért csinálja ezt? Ennyire béna lenne, hogy nem talál a kapuba? Miért kell nekünk kolonc a nyakunkra?!” Aláírom, nem kezdődött jól a kapcsolatunk, most mégis a legjobb barátoknak tudhatjuk magunkat. Beállva akkori helyemre, megkezdem a kapura lövést. A kapufáról visszapattan a játékszer, megfordulva, ollózva juttatom a hálóba. Meghallva hangját egy másodpercre lehunyom a szemem, majd odafutva a gólvonalhoz, a másik kapu felé veszem az irányt. Testcsel után vigyorogva sprintelek a tizenhatos vonaláig, de onnan nem rúgásra emelem a lábam, hanem dekázni kezdek a bőrrel. Elégedett puffanással juttatom mindig a levegőbe, ahonnan gyors pörgéssel húzza le a gravitáció. Erősebb rúgásom következtében túlságosan is magasra száll, mire oldalról belerúgva, ismét a hálóban nyugszik meg a labda. Ilyenkor gyakran azt érzem, hogy a gondjaimat el tudom feledtetni egy-egy góllal. Megtanultam az évek során, hogy kevés az olyan ember, akire igazán számíthatok, és az összeesküvések ellen, a problémák ellen mindig ide menekültem. A pályára, ami már az otthonomat jelképezi bármelyik országban, vagy városban is van.

-          Lari! –Sergio hangját meghallva pólómat felemelem, majd az izzadságcseppeket egy mozdulattal letörlöm arcomról. –Gyere, besötétedett, a reflektorokat is le kell majd kapcsolnunk. –bólintásom következtében a játékszert kezembe fogom, majd sasszézva indulok el felé, hatalmas mosollyal az arcomon adok a szájára egy csókot.

-          Letusolhatok gyorsan? Tudsz valami ruhát becsempészni a kocsiból? –összevont tekintettel mér végig, majd perverz mosolyát megvillantva, elindul a parkoló felé. Kezembe véve készülékemet, a berögzült számot begépelve, megnyitom egy üzenetet. „Hiányzol. Napról-napra egyre jobban. A beszélgetések, és Te magad. Hiányzik, amikor este már alig bírtam nyitva tartani a szemem, de te még csacsogtál a múltban történt emlékekről, így fent maradtam, és csak téged figyeltelek. Miattad volt jó kedvem. Igaz, csúnya veszekedéssel záródott legutóbbi találkozásunk, de ismerlek. Egyet biztosan tudok, hiányzol a monoton kis életemből. Néha azon gondolkozom, elmondom neked mindezt, de mivel semmit nem változtatna a helyzeten, nem teszem. Nem tudom megváltoztatni a szavakat, a tetteket, és lehet egyhangúnak, és átlagosnak tűnik most mindez, de hiányzol. Nagyon…” Hála gépelési technikámnak, egy perc alatt sikeresen el is tudom küldeni vallomásomat legjobb barátomnak. Érzem, helyes tett volt, és csak reménykedem a pozitív visszajelzésben.

(China Anne McClain - Dynamite)

Belépve a zuhanyzó részre, szívem heves vágtatása enyhül. Kicsit túlterhelhettem szervezetemet, de nagyon jól esett ez a kis testmozgás. Átmozgattam elgémberedett végtagjaimat, ráadásul a megoldások is megszülettek fejemben. A kórházban szerencsére nem volt időm, és erőm sem ezeken a dolgokon agyalni, de éppen ideje volt kissé megismételni múltamat. Barátaim már tudják, bármi bajom van, itt megtalálnak. Mosolyogva nyitom meg a hideg vizet, majd beállva alá másodpercekig csak folyatom magamra a hűsítő folyadékot. Szemeimet behunyva élvezem a hűs érintést, mely libabőrt hagyva maga után, megborzongtat. Hátamat a hideg csempének vetve, mosolyogva észlelem az ajtó nyílását. Sergio magához rántva átölel, végigsimítva hátán, teste megremeg, szíve pedig eszeveszett kalapálásba kezd. Imádtam őt, és ehhez semmilyen kétség nem fér. Volt egy rosszabb időszak az életünkben, de megoldódott minden. Bár az is lehet, hogy az elején még csak a szőnyeg alá söpörtük a dolgokat, és utána jöttünk rá, mennyire is kellemes újra a másikkal tölteni az időt. Azt az időt, ami édes békülésnek számított. Hátamat mellkasának vetve hajába túrok, majd elfordítva fejem felpipiskedek ajkaihoz. Kicsavarodott testtartással merülök el az édes tudatlanságban, miközben kezei testemet barangolják be. Nevetve zárom el a vizet, majd kilépve a fülkéből, törölközőért nyúlok. Követve cselekedetemet, ő is hasonlóképpen reagál.

-          Hogy érzed magad? –mosolyogva indulok el az öltöző felé, ruháimat megpillantva, nevethetnékem támad.

-          Azt szeretnéd, ha bugyiban és a mezedben tipegnék haza?! –mondatát egyáltalán nem hagyom figyelmen kívül, csupán ez szúrt elsőnek szemet. –Egyébként nagyon jól. Megnyugodtam, és egyáltalán nem érzem már magam betegnek sem. –mosolyom őszintén terpeszkedik el arcomon, gyors törölközés után, magamra kapom a Ramos névvel ellátott felsőt.

-          Lenne egy ötletem. Menjünk haza, készülj el, és elmegyünk vacsorázni. Jó? –leülve a padra várom, hogy ő is megfelelő öltözéket találjon magának, ami most kimerül a szekrényben elhelyezett tréningjében. Kezeinket összekulcsolva indulunk el az autó felé, fizikai fáradtságot egyáltalán nem érzek magamon.

-          Rendben, de puccos helyre megyünk? –kérdő tekintetemet meglátva nevetni kezd, majd ujjaival mutatja, semmit nem fog elárulni. –Tudod a meccs napján volt szerencsém egy nagyon aranyos kis srácot megismerni. –elrévedt tekintettel gondolok az esti beszélgetésünkre, szemeimbe őszinte csillogás költözik.

-          Láttalak titeket, nagyon édesek voltatok. –megszorítva kezem mosolyogva pillant rám, megállva a kocsi mellett, gyors csókot lehelek ajkára.

-          Menjünk, mert még a végén éhen halsz. –függőben hagyva Alarico témáját, hazafelé vesszük az irányt.

Belépve a nappaliba, a két kölyökbe botlunk. Nyávogva, fark csóválva adják tudtunkra, örülnek érkezésünknek. Mosolyogva kapom mind a kettőt kezembe, majd leülve a kanapéra, megvakargatom pocakjukat. A kis szőrcsomók hangos vakkantással jelzik nem tetszésüket férjem megmozdulása miatt, ugyanis Sese lehajolva hozzám, apró csókkal sürget a készülődésben. Szem forgatva ugyan, de eleget teszek kimondatlan kérésének, fellépcsőzve szobánkba, megfelelő ruha kutatásába kezdek. Igazából fogalmam sincs hova megyünk most, így kissé elegánsabbra véve a figurát, egy egyszerű fehér, pánt nélküli combközépig érő mini ruhát kapok kezembe, piros blézerrel és magas sarkúval megspékelve kinézetét. Arcomra könnyed sminket kenek, szerencsére a stadionban már letudtam a tusolást, így azzal nem kell bíbelődni. Frufrumat egy hullámcsat segítségével szakszerűen feltűzöm, majd kontyot csinálva hosszú fürtjeimből, elégedetten tekintek végig tükörképemen. Cipőmmel a kezemben lesétálok Ramoshoz, majd a szintén piros körömlakkot kezembe véve, gyors festésbe kezdek. Úgy érzem, ma tökéletesen kell kinéznem, nem hozhatok szégyent rá. Tekintete elidőzik combjaimon, ujjaimat fújkálva mászkálásba kezdek. Szerencsére a lakk hamar megszárad, így nem kell több percet időzni egyhelyben. Belelépve cipőmbe teljesnek érzem magam, majd rápillantva Sergiora a szavam is eláll. Koptatott farmerja izmos lábára feszül, fehér ingjére csupán egy bőrkabátot kapott fel. Hatalmas mosolyra húzva ajkaimat elé sétálok, majd boldogan észlelem a minimális különbséget közöttünk. Ajkaira adva egy apró csókot, kézen fogva vetjük bele magunkat az estébe…

(Tessa)

(Jonas Brothers - SOS)

Életemben elég sokszor ingáztam már a spanyolországi főváros és Sevilla között, viszont eddig sohasem tűnt fel, hogy a két város között ekkora lett volna a távolság. Egyszerűen semmivel nem tudtam lekötni magam, csak az ablakon bámultam kifelé, amíg a többiek jól elvoltak. Hol Cata volt a bolondozás fő tárgya, hol bennfentes szívatások, hol pedig a zene. Viszont én valamint egyik témát sem éreztem közel magamhoz. Pedig a kislányom és a zene nem egyszer volt terítéken.

-          Tessa, amúgy minden oké? Nem vagy most valami bőbeszédű? – próbáltam úgy kimaradni a beszélgetésből, hogy nekik ne tűnjön fel, hiszen minden poénon nevettem, még az olyanokon is, amelyeket egyébként nem érthettem volna, hiszen azokat a bandatagok egymás között használt beszólásaik voltak.

-          Persze minden oké. – olyan nevetésemet vettem elő, amilyet még világ életemben nem használtam, de úgy tűnt, hogy elhiszik, hiszen Alex és Rob arca is kezdett felengedni, és nem néztek olyan vádlón rám, mintha titkolnék valamit. Az igazság az, hogy nekem sem volt róla semmi fogalmam, hogy mi volt a bajom, egyszerűen csak rossz kedvem volt és valami rossz érzés volt bennem, amit nem tudok megmagyarázni, hogy mi volt. Csak azt éreztem, hogy valami rossz fog történni, de nem olyan mint amikor valaki meg fog halni, vagy valamelyik szeretetteddel történik majd valami, hanem csak egy rossz érzés uralkodott felettem, amit nem tudtam hová tenni.

-          De szólj, ha segíthetünk valamiben. Szeretnél énekelni valamit? Beszállhatunk mi is persze, ha túl lámpalázas lennél. – Rob nevetve fordult felém, én pedig úgy gondoltam, hogy az éneklés az egyetlen módja, hogy a rossz érzést elkerüljem arról nem is beszélve, hogy férjem még mindig nem keresett pedig nagyon vártam rá, talán túlságosan is bíztam benne, hogy felhív és meg tudjuk beszélni a dolgokat, de úgy látszik mégsem számítok neki annyit, mint amennyit hittem, hogy érek neki. De legalább, ha miattam nem, Cata miatt felhívhatott volna, hogy az ő érdekeit nézze, és együtt is az ő érekeit tudjuk nézni. Ha valaki, akkor én tudom, hogy milyen rossz szülők nélkül felnevelkedni, hiszen a gyerekkori éveim nagy részét az árvaházban töltöttem, amikor pedig volt családom akkor is kiutált a két mostohatestvérem.

-          Persze. Bármi jöhet most. Nektek van valami ötletetek? - a kezembe vettem a gitárom és vártam, hogy a banda lépjen valamit, de csak egymásra néztek és először azt hittem, hogy nem tudnak dönteni, aztán a mimikájukból és a mozgásukból levettem, hogy nem az, hogy nem tudnak dönteni, csak valamit megbeszélnek, amit nem szerettek volna az én tudtomra adni.

-          Akkor csináljuk úgy, hogy mi kezdjük, te pedig beszállsz hozzánk, amikor megvan a dal. – bólintottam és vártam, hogy Alex hangokat csaljon elő a gitárjából. Mondhatnám, hogy meglepődtem, amikor az egyik régi számom hallottam viszont, de a megbeszélések, és a be tudok kapcsolódni kicsit feltűnő volt, viszont z egy csöppet sem zavart, csak feltettem az ezer wattos mosolyomat, és én magam is beszálltam az éneklésbe.

Elég sok dalt elevenítettünk fel a régi időkből, viszont az út csak nem akart hamarabb letelni. Már az olyan számokat is előszedtük, amelyeknek mindenki tudta a dalszövegét, viszont mindenki kivétel nélkül gyűlölte a számot, és az előadóját is. Már majdnem az út háromnegyedénél járhattunk, amikor a kisbusz mögött egy fekete terepjáró szerű autó tűnt fel. Nem foglalkoztunk vele elsőnek, hiszen csak azt láttuk, hogy nagy sebességgel hajt felénk, de mindenki úgy gondolta, hogy ki akar előzni ezért is hajt olyan gyorsan, ezzel ellentétben, amikor mögénk ért lelassított, majd felvette a mi tempónkat, hogy követni tudjon minket. Itt már azért kicsit mindenki meglepődött, hiszen ilyet maximum eddig csak tévében láttunk akkor is azért, mert egy autós üldözésben vettek részt a főszereplők.

-          Ugye nem csak én látom a flúgos csajt vagy pasit azzal az autóval mögöttünk? – mindenki hátrafordult, amikor Alex kissé fura hangon kérdezett tőlünk, még a kicsi Cata is hátranézett, viszont ő ebből az egészből valószínűleg nem vett észre semmi furát, csak egy autót mögöttünk.

-          Nem csak te látod, viszont nem értem, hogy mit akar. Ha gyorsabban halad miért nem kerül már ki minket? – próbáltam találgatni, de folyton csak azt éreztem, hogy nem az a helyes válasz, amit tippeltem. Az autó egyszer csak kivágott mögülünk, majd megelőzve minket elénk került és ugyanúgy lassított. – Szerintetek minket követett egész végig, csak lemaradva, hogy ne tűnjön fel? - a többiek ijedten néztek rám a feltételezésem miatt, viszont ez a megoldás is simán benne lehetett volna a pakliban, vagy lehet, hogy benne is volt és tényleg mi voltunk a célpont, csak tudnánk, hogy mit akar.

-          Nézzétek elmegy. – amint ezt a két szót Rob kiejtette a száján az autó egyik majd másik irányba fordult, végül pedig az út szélén kötött ki egy darabban, ahogy mi is voltunk. A döbbent csendet pedig Cata sírása zavarta meg.

-          Nyugi kicsim. Semmi baj, csak az autó lett rossz. – ez az autó lett rossz elméletem csak annyiban merült ki, hogy az autó nem véletlenül lett rossz, hanem akkor lett rossz, amikor a terepjárós személy elhajtott előlünk nagyobb távolságba.

-          Matí.

-          Mit mondtál? – reméltem, hogy nem azt mondja, amit hallok, így csak halkan kezdtem el kérdezősködni a lányomnál, amíg mindenki már leszállt a buszról, hogy a kárt felmérjék.

-          Matí.

-          Az nem lehet. – próbáltam bebeszélni magamnak a lehetetlent, de Cata bogarat ültetett a fülembe. Mi van akkor, ha Matías tényleg betartja amit mondott, és tönkreteszi az életem, amiért nem vagyok vele. Agyalás közben én is kiszálltam a buszból és a fiúkkal együtt a lehetőségeinket mérlegeltük.

-          Ez száz százalék, hogy defekt, amivel annyira nem is lenne nagy probléma, hiszen kerékcsere és mehet a menet tovább, viszont mind a négy kerékkel van valami, négy pótkerék pedig nincs a kocsiban. Szóval vagy stoppolunk Sevilláig, vagy hívjuk az autómentőket és elhúzatjuk magunkat. – a lehetőségek felvázolása után, mindenki arra jutott, hogy hívjuk az autómentőket, és közben próbáljunk meg stoppolni. Tehát kombináltuk a két felvetést, ami nem tűnt rossz ötletnek kivéve, hogy egy autó sem akart lassítani. – Mi lenne, ha csak Tessa stoppolna? Ő híresebb, mint mi tehát akkor legalább titeket elvinnének hamarabb Sevillába. – az ötlet egyik része nem volt hülyeség, viszont nem akartam nélkülük tovább menni, hiszen féltem attól, hogy Cata igazat mondott és tényleg látta azt, akit más nem azaz Matíast.

-          Stoppolok, de csakis mindenkinek. Nem akarlak titeket itt hagyni, ráadásul, ha ma nem érnénk oda emberi időben, akkor Sevillában van egy házam, ott estére meghúzhatjuk magunkat. – a félelmeimet nem akartam elárulni, így az időre fogtam a dolgot, ami nem volt nagy hülyeség.

(Justin Timberlake - What goes around...)

A többiek csak bólogattak az ötletemre, így a legnagyobb mosolyomat elővéve vigyorogtam, és tartottam ki a kezem, hogy jelezzek az autósoknak, viszont az elvárásokkal ellentétben nem azt kaptuk, amire számítottunk. Az autósok vagy lassítottak, vagy dudáltak, vagy ezt a kettőt kombinálták, viszont egyik sem gondolta úgy, hogy meg kellene állnia. Szerencsére fél óra múlva megérkezett az autómentő, így tudtuk, hogy már elég közel vagyunk a célállomásunkhoz.

-          Srácok van egy ötletem. Mit szólnátok hozzá, ha a stúdió után eljönnétek hozzám. Tudom ezt már az előbb is felvetettem, de most, hogy végre az autóban ülünk újra Sevilla felé gondoltam nyomatékosabban is megkérdezem. Szóval ott csöveznétek nálam az este holnap pedig megint stúdióznánk egyet. Louis csak nem annyira elfoglalt, hogy ne szakítson ránk időt. – látszólag mindenkinek tetszett az ötlet, és én is megnyugodtam, hiszen, ha Matí volt, akkor neki is simán lehet egy háza itt. Ráadásul tudja, hogy hol lakom.

-          Rendben. Remélem Louis is vevő lesz az ötletünkre. Felhívod? – bólintottam, majd a telefonomat előkotorva már tárcsáztam is. Elég sokig tartott mire Louis felvette, de örültem, hogy legalább válaszol a hívásomra.

-          Igen? – valószínűleg nem jelezte, vagy nem láttam, hogy én hívom, ugyanis tudtommal nem vesztünk össze semmit, a vonal túlsó felén viszont elég dühös férfi szólt bele a telefonba, ami meglepett.

   -       Szia Louis Tessa vagyok. Rosszkor hívlak? – az agyam csak úgy pörgött, hogy mit tehettem ellene, de semmit sem találtam, így vártam, hogy a producer nyilatkozzon, hogy miért is ilyen ideges.

   -       A hangszerbolt két kirakatablakát valaki bedobta téglával. Egy csomó hangszer megsérült a épeket pedig próbáljuk biztosságos helyre vinni.  – a szemem kétszeresére nőtt, a szívem pedig éppenséggel próbált kiugrani a helyéről. Ha Matías ezt tette a barátja hangszerboltjával, akkor hogy nézhet ki a házam?

   -       Tudunk segíteni valamiben? A bandával, akiket még én ajánlottam éppen feléd tartunk, azaz már itt vagyunk Sevillában. – reménykedtem, hogy ad nekünk munkát és így az agyamat is lefoglalhatom meg persze elterelhetem a gondolataimat Matí felől. Hiszen most már teljesen biztos voltam benne, hogy ő volt az. Hiszen ő az egyedüli személy, aki ismer mindkettőnket, és nekem akar ártani. Csak tudnám, hogy miért jó az neki, ha szenvedek?