Chapter 52.

Sziasztok!
Megérkezett az új fejezet. Köszönjük szépen az 51.rész alatti klikk számokat, reméljük most is kapunk pár visszajelzést.:)
Jó olvasást!
Puszi Lari, Tessa.:)

(Larissa)

(Eminem - Not afraid)

Nem tudom miért pont most jelent meg, de semmi jót nem sejtet nekem most az, hogy ő itt van. Vészjósló sétálását megpillantva, ereimben megfagy a vér. Többen érdeklődve tekintenek felé, de ördögi mosolyán kívül semmi mást nem fogok fel a külvilágból. Mozgását lassított felvételként élem át, Sergio közben visszatér hozzánk. Mourinho megáll mellettem, tekintetét köztem, és a látogató között jártatja. Agyamban számtalan kérdés fogalmazódik meg, de egyáltalán nem tudom kifejezni önmagamat. Leblokkoltam, mert megrémített a tudat, hogy itt is képes volt felbukkanni.

-          Hola szépségem. Láttam a meccset, nem éppen emberien ünnepelted a születésnapodat. –hízelgő hangjától kiráz a hideg, tenyerem egy jókora pofon kiosztásáért viszket.

-          Mit keresel te itt egyáltalán? –Sergio izmai megfeszülnek, egy percre lehunyva szemét, nyugodtságot erőltet magára.

-          Jöttelek meglátogatni, múltkor nem reagáltál a telefonhívásomra. –tartása büszke, viszont valami feszélyezi.

-          Mit akarsz tőlem Daniel?! –nem éppen barátiasan váltunk el egymástól, de én ezt egyáltalán nem néztem rossz szemmel. Könnyebb az életem, ha nincs a közelemben.

-          Csak beszélni szeretnék veled, de a testőrség nem engedi azt sem, hogy a közeledbe kerüljek. –elhúzva száját, a hasonlat közben barátaimra mutat. Ramos karját elkapva megmentem a rossz cselekedetektől. Összehúzott szemekkel pillantok újdonsült ismerősöm felé.

-          Beszélhetünk, de nem ma, és nem itt! – apró bólintás következtében kilép az ajtón, majd telefonjára mutatva tudatja velem, keresni fog.

-          Lenyugtatva egy kicsit a kedélyeket. Mit mondott az orvos, mikor jöhetsz haza? –edzőm kérdése meglep, hirtelen fel sem fogom mire vár választ.

-          Holnap reggel hazaenged, és egy hetet kell csak kihagynom az edzésből. –ami azt jelenti, hogy tizennégy edzés, és két meccs. Elhúzva a számat tudatosul bennem egy-két dolog, még pedig, hogy hamarosan viszontlátom a srácot. Mou ráncolja szemöldökét, de Sergio védelmemre kel.

-          Tényleg azt mondta az orvos, hogy csak egy hét kényszerpihenő. –apró mosoly bujkál arcán, majd mindannyian az éppen nyíló ajtó felé kapjuk a fejünket. Hatalmas rózsacsokorral lép be egy személy, akinek kilétéről még semmit nem tudunk, hála a virágnak. Mesterien beállított haj jellemzi az érkező embert, majd a barna szemeket is megpillantva, kezemet ajándékom felé nyújtom. Nem voltam az a tipikus virágos típus, de azért néha jól esett a lelkemnek, ha kaptam.

-          Csak meg szeretném köszönni a tegnapi napot. Bíztál bennem, és ez sokat jelent nekem. –Adán mosolyogva lép mellém, viszont edzőmre nézve tekintete szomorúságot tükröz.

-          Ki vele. Mi történt? –fojtott hangon kérdezek, mire mindenki felém kapja a fejét. –Nem vagyok már gyerek, tudom mit jelent ez a nézés, csak a ti szátokból akarom hallani.

-          Adán úgy döntött eligazol. –szememet behunyva lefekszem, majd a rózsát babrálva azon gondolkozok, hogy egy ilyen meccs után miért kell elmennie.

-          Miért? –mindenki kivonul, ketten maradunk a csodakapussal.

-          Azért, mert nem kapok elég lehetőséget, és fejleszteni szeretném magam. Tegnap rájöttem, hogy tekintve arra, hogy fiatal vagyok, máshol többet lennék pályán, talán még a kezdő keret tagja is lehetnék. És ez nem ellenetek, vagy Iker ellen megy, csupán ez az életem. –utolsó mondatrészénél végre megértem. Az eleje csupán kertelésnek számított, viszont a végére kinyögte azt, amit valóban gondol. Tudom mit jelent, ha nem tudsz az életednek élni, ezért nem ítélem el. – Nagyon megszerettelek kislány, szóval ésszel sportolj. Vigyázz magadra! –hosszasan megölelve még utoljára magamhoz szorítom a fiatal srácot, ki tudja, mikor találkozom vele legközelebb. Apró bólintás után fáradtság jeleit mutatom, így Ramossal váltva egymást, férjem mellett maradok.

-          Nem akarom, hogy eligazoljon. –makacsságom fog a sírba vinni, de most tényleg nem szeretném, ha a másodszámunk itt hagyna bennünket.

-          Meg kell értened a döntését, ez ellen nem tehetsz semmit. –kemény hangja meglep, felé kapva fejemet mélyen a szemébe nézek.

-          Már megvan, ki jön helyette. Igaz? –bólintását meglátva csalódom. Csalódom edzőmben, aki mindvégig azt hajtotta, hogy senkit nem akar eladni, és idén nem is akar majd keretet frissíteni, ezzel szemben már kinézett magának egy játékost.

-          Ez így nem teljesen igaz. Már leigazoltak Adán helyére egy régi Real Madrid játékost. –kései igazolásnak számít, ezért gondolom csak a következő szezonban mutatják be, mint Real Madrid játékost.

-          Miért adtál nekem második esélyt? Hiszen az elsőt eléggé elcsesztem. –úgy érzem, nem tesz most jót az idegesség, ezért jobbnak látom a tereléses hadjáratomat elindítani.

(Lala Band - One wish)

-          Ez nem esély. –kérdő tekintetemet meglátva közelebb hajol, szám sarkára apró puszit nyomva, folytatja mondandóját. –Ez szerelem. –mosolyom levakarhatatlan, kezemet arcára simítva, közelebb vonom magamhoz, hogy mézédes csókban forrhassunk össze. Imádtam ezt a férfit, és már nem tudnám elképzelni nélküle az életemet.

-          Nem viszel haza? –apró puszikat lehelve arcára, kiskutya szemekkel nézek rá.

-          Te aztán tudod, hogy kell meggyőzni az embert. Biztos ezt akarod? –bólintásom után feláll, majd az orvos kutatására indul. Telefonom rezegni kezd, megpillantva az ismeretlen számot, remegő kézzel veszem fel.

-          BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT! –eltartva fülemtől a készüléket, nevetve várom meg a harsogás végét. –Utólag persze.  A tegnapi fejesed után nem akartunk már zavarni. –felvihogva tudatja velem, bénának tart, majd ordítva folytatja mondandóját. - Amúgy Hola Lari. Nem mondták még neked, hogy a labdát kell fejelni, és nem a védőnek kell nekiesni? –szívem hatalmasat dobban, de a várt katalán barátom hangja helyett, Valdes vonyítását hallom.

-          Szia Valdes. Neked pedig nem mondták még, hogy nem kotnyeleskedünk bele a nagyok dolgába? Meg akartam nézni közelről a srácot, úgy látszik ő is így gondolkozott, tehát a dolog rosszul sült el. –nevetésem belengi a szobát, beszélőtársam pedig veszekedik valakivel a vonal végén.

-          Nem! Én akarok most vele beszélni. Nem. Nem. Nem adom. –érdeklődve hallgatom a gyors eszmecserét, majd egy hangos csattanás után, nevetve várom a következő személyt.

-          Lari, jól vagy? –Villa pösze hangja üti meg a fülem, mosolyogva bólogatok, csak kár, hogy ezt ő nem látja.

-          Köszönöm kérdésed. A születésnapomat a kórházban töltöttem, de legalább a meccset megnyertük. –lenyugodva fekszem tovább az ágyamon, de a háttérben felcsendülő aggódó ismerőst nem tudom figyelmen kívül hagyni.

-          Igen, jól van. Szeretnél vele beszélni? –halkan diskurálnak, ilyenkor viszont csak a gyerekhez tudom őket hasonlítani. Megfeszülve várom a választ, de egyhamar nem érkezik. –Nem, biztos, hogy nem utasítana el.

-          Hahó, David, tisztán hallok mindent. Átadnád neki a telefont? –gyors köszönés után a készülék ismét egy új ismerős kezében landol. –Szia Cescy. Hogy vagy?

-          Jól. Boldog születésnapot. –halk hangja nyugtatóként hat rám, az-az igazság, hogy hiányzik a katalán. De csak úgy, mint egy legjobb barát.

-          Köszönöm. Milyen újra Barcelona? –vidámságom még számomra is meglepő, bár a katalán futballisták most feldobták a kedvem.

-          Ne csináljunk úgy, mintha mi se történt volna. Au! –a csattanás most is tisztán hallható, viszont a szavai szívembe marnak. Nem akartam ezt, nem akartam elveszíteni a legjobb barátomat.

-          Ne csináld ezt vele, nincs jól. Amúgy is, neked ott van az a szőke bige, akivel flörtöltél miközben ő az állásra jelentkezett. –Valdes mély, dörmögése felzaklat, kinyomva a hívást, könnyeimmel küszködök. Nem értem most már ezt az egészet. Igaza van, nem tehetek úgy, mintha mi sem történt volna, de nem tudom, miért vágja ezeket a fejemhez, ha már aránylag könnyen túllépett rajtam. Mert, ha még mindig miattam őrlődne, azt mondanám, megérdemlem.

-          Kisasszony. Megígéri, hogy mindent a szabványforma szerint fog elvégezni? –bólintva pillantok orvosomra, mögötte Sergio már pakolni kezd. –Akkor hazaengedem, ugyanis már jobb színben fest. –mosolyom gyenge, mégis szívből jön. Az maga már egy pozitívum, ha az orvos is látja rajtam a változást.

-          Elintézem a papírokat, öltözz fel, és várj meg itt. –mosolyogva int egyet, majd az orvos után kilép az ajtón. Hajamat kiengedve, ujjaimmal végigszántok hosszú fürtjeimen. Elővéve a megfelelő fehérnemű szettet, mosolyogva pillantok a vadabb darabokra. Anglia zászlós pólómba bújva, elégedetten simítok végig derekamig, majd szaggatott farmeromat felvéve, zokni után kutatok. –Minden megvan. Elkészültél?

-          Sese, hova tetted a zoknikat? –felpillantva rá, édes mosolyomat villantom felé. Mellém lépve arrébb rak, majd benyúlva egy rejtett zsebbe, kezembe nyom egy fekete titokzoknit. Arcára puszit adva, felkapkodom hiányzó kiegészítőimet, majd egy angolzászlós Converse cipőbe dugva lábam, elégedetten pillantok végig a szobán. –Azt hiszem, mehetünk. –zsebembe rejtve készülékemet, boldogságom szertefoszlik. Nem kellett volna felvennem a hívást, de okos ember saját kárán tanul.

-          Rendben leszel? –igenlő bólogatással válaszolok kérdésére, derekába csimpaszkodva együtt lépünk ki a kórház ajtaján.

-          Lehet egy kérésem? –monoton hangon kezdek beszélni, ujjammal izmos oldalán körözök. –Elvinnél a stadionba? –reményteli hangomat meghallva megtorpan, maga felé fordítva szemembe néz.

-          Csak egy hetet kell kibírnod. –nemleges fejrázásom meglepi, tekintete egy pillanatra elsötétül.

-          Szükségem van rá. –szám sírásra görbül, szegény nem tudja hova tenni a kirohanásomat. –Hiányzik, nélküle üresnek érzem magam. –szívemre mutatva másik kezemmel durván letörlöm könnyeimet. Szerintem egy ideje már nem is a pályáról beszélek, hanem arról a férfiről, aki mellett megtaláltam a lelki békét. Férjem karjai mentőövként szorítanak, mint fuldokló, úgy kapaszkodok most belé…

(Tessa)

(Jeffrey Adam Gut -Hallelujah)

Egyszerűen lesokkoltan álltam a nappali közepén. El sem hittem, hogy mi történt velem körülbelül öt perce. Ronaldo itt járt, és tisztázni szerette volna a helyzetet, amit én is szerettem volna megtenni, viszont nem éppen úgy sült el minden, ahogy azt szerettük volna. Matías úgy viselkedett, mint egy elmebeteg, és az sem zavartatta, hogy én is végighallgatom azt a fenyegetést, amit felénk intézett. Komolyan mit képzel el magáról? A szívbajt hozta rám, hogy ezt az oldalát nem ismertem, és ennyi ideig engedtem neki, hogy mellettem éljen, és a kislányomra is vigyázzon. Viszont most itt állok egyedül úgy, hogy Matíasnak ugyanúgy kulcsa van a házhoz. Az első gondolatom persze az, hogy lecseréltetem a zárat, de nem tudom, hogy az mennyire jó megoldás egy őrülttel szemben. Ugyanis nyugodt szívvel mondhatom azt ebben az esetben Matíra, hogy őrült, hiszen azt mondta, hogy addig nem nyugszik meg ameddig Ronaldoval el nem válunk, és mi volt az a fenyegetése, hogy ha az övé nem lehetek, akkor senkié se legyek, majd megpróbál megölni, vagy mire számítsak egy ilyen embertől. Soha nem volt még dolgom őrült emberrel így nem tudom, hogy mire számíthatom tőle.

Még mindig lesokkolva álltam, amikor Cata hangos sírásba kezdett, így az emelet felé vettem az irányt, hogy megnyugtassam a lányom. Mikor felértem a kiságyban állt, és a rácsot szorongatta, azt jelezve ezzel, hogy ki akar jönni, mert nem tud aludni.  Amióta anyuka vagyok sokkal jobban tudok figyelni az emberek ki nem mondott cselekedeteire, viszont Matíason még mindig meglepődöm, hogy  az ő esetéből semmit sem vettem észre. Catat az ölemben a nappaliba vittem, majd a tévét bekapcsolva próbáltam meg a gondolataimat elterelni.

*

Reggel ahhoz képest, hogy milyen estém volt elég kipihenten ébredtem, és örömmel vettem tudomást arról, hogy Matí nem jött vissza a házba az este folyamán, legalábbis semmi nyoma nem volt, hogy itt járt volna. Cata az este folyamán a hálóban felállított kiságyban aludt, amit szorosan az ágy mellé húztam, hiszen nem szerettem volna őt egyedül hagyni még akkor sem, ha a szobája közvetlenül az én szobám mellett van. Ő még édesen aludt így úgy döntöttem, hogy addig lemegyek, és gyártok valami reggelit magunknak, hiszen tegnap délután óta személy szerint én nem ettem, Cata pedig biztosan éhes lesz, ha felkel.

A reggeli gondos előkészítése után, és az utána következő reggelizés után úgy gondoltam, hogy muszáj egy kicsit kiszellőztetni a fejem, így a park és a séta mellett döntöttem. Catat egy egyszerű ruhába öltöztettem fel, mivel kint eléggé sütött a nap, ezáltal pedig a levegő is eléggé felmelegedett. Én is egy ruhát választottam magamnak, majd egy hozzá színben illő szandált húztam a lábamra, majd hogy a színek minden téren összepasszoljanak a táskám tartalmát is átpakoltam egy barna darabba. Catát gondosan beültettem a babakocsiba, majd útnak indultunk, hogy még több friss levegőt tudjunk szívni. A park felé tartottunk, ami szerencsére nem volt olyan messze, viszont annyira közel sem volt, így jó húsz percbe biztos bele tellett mire oda jutottunk. Egyszer már ugyanígy sétáltam a parkban, hogy kitisztítsam a fejem, viszont akkor mindezt Cata nélkül tettem. Ahogy egyre befelé haladtam a park belseje felé, úgy kezdte el egyre hangosabban megütni a fülemet, a folyamatos zene majd taps. Visszaemlékeztem, hogy hogyan is jártam mikor itt voltam, így az ajkaim egyből mosolyra húzódtak, ugyanis legutóbb is mikor itt jártam együtt énekelhettem a bandával, akiket Louisnak is beajánlottam azóta viszont nem tudom, hogy keresték-e egymást, vagy kötöttek-e bármilyen megállapodást lemezfelvételről. A gondolatok egyre közelebb sodortak az említett bandához, míg végül ismét a közönség sorait erősítettem úgy, hogy Cata is lásson, ugyanis nagyon érdekelte, hogy mi folyik ott, és mit néz ez a sok ember. A banda éppen egy Maroon 5 számot adott elő, amit mindenki úgy élvezett, mintha a szám igazi előadója játszotta volna a számot. A végén persze óriási tapsot kaptak, hiszen remekül előadták a dalt, ami nekem is nagyon elnyerte a tetszésemet.

-          Úgy látom egy régi jó barátunk látogatott el hozzánk, akit szeretnénk megkérni arra, hogy csatlakozzon hozzánk a következő szám ereéig. – a banda frontembere Alex, ha teljesen jól emlékszem a nevére, ő volt az ki megszólított, én pedig először szétnéztem, hogy kire gondolnak, majd a tenyeremet a homlokomra csapva tudatosult bennem, hogy én vagyok az, akit megszólított.

(Alex Goot - 22)

-          Rendben, mit éneklünk? – Alex csak megrázta a fejét, hogy várjak, én pedig próbáltam nem bénázni, és felismerni a felcsendülő hangokat, és könnyebb volt felismerni a számot, mint hittem, ugyanis a nemrég megklipesített számot a „22”-t énekeltük Taylor Swifttől. A dalszöveget könnyű volt megtanulni, hiszen a rádióban, a tévében és mindenhol ezt a számot lehetett csak hallani. Felszabadultan énekeltem, hol a közönségnek, hol Catanak, hol pedig Alexnek, és a bandának. Nagyon jól éreztem magam a fiúk társaságában az előadás közben pedig csak az pörgött a fejemben, hogy miért nem jártam ki eddig többször hozzájuk, hiszen ők a legjobb improvizációs banda, akit ismerek, és a számok átalakított verzióját is úgy adják elő, mintha a saját számuk lenne. A dal végén persze ismételten nagy tapsot kaptunk, én pedig egyenként megöleltem mindenkit a bandatagok közül. – Köszönöm a lehetőséget. Louissal beszéltetek már az óta? – tudták, hogy kiről van szó, a producer barátom neve hallatán pedig még mosolyra is húzódott a szájuk.

-          Persze, ma megyünk hozzá, hogy felvegyünk pár számot. Nagyon jó fej velünk. Van kedved velünk jönni Sevillába, mármint mehetnénk együtt, mert mi kisbusszal megyünk, és ti is simán beférnétek hozzánk. – a többes számnál a kicsi Catara mutattak, aki csak integetni kezdett, a tagok pedig egy emberként viszonozták a tettét.

-          Szerintem ma nem nagyon csinálunk mást, szóval belefér. Mikor indultok? – a kijelentésem után eszembe jutott, hogy Ronaldo ma akart átjönni megbeszélni a dolgokat, viszont nem keresett eddig az idő pedig már dél körül járt.

-          Még játszunk pár számot, és valószínűleg utána. De ha gondolod, addig még hazamehetsz, megadod a címed, és érted megyünk. – egy aprót bólintottam, majd a telefonomat elővéve üzenetben elküldtem a címemet, hogy tudják a srácok, hogy hová kell majd jönniük. – Majd dudálunk, ha ott vagyunk, csak azért nem mondom, hogy várjatok meg minket itt, mert nem tudjuk, hogy meddig maradunk, meg az egyik haverunk vezet majd, és ő hozza a járgányt. – ismét csak bólintottam, de már mondani és készültem pár sort.

-          Rendben, addig elkészülök én is. – megöleltem Alexet a többieknek pedig intettem és már indultam is hazafelé, hogy elkészüljek.

Hazafelé már kicsit gyorsabban mentem, mint odafelé, hiszen a húsz perces távot tíz perc alatt sikerült teljesítenem, viszont szomorúan érintett, hogy Ronaldo még mindig nem keresett. „Biztos nem ér rá, mert edzése van.” Próbáltam magam nyugtatni, de még én magam sem hittem el azt, amit próbáltam magamnak beadni, hiszen ha akart volna, akkor tudott volna időt szakítani ránk, az edzés pedig amúgy sem egy egész napos elfoglaltság.

A hálóba belépve a dalszövegíró füzetemhez mentem, majd összeszedtem még pár papírt, amire szükségem lehet a mai nap folyamán, végül megfogtam a gitárom, de észrevettem a sarokba állítva azt a gitárt is, amit Matíastól kaptam. A kezembe vett gitártokot az ágyra raktam, majd az aranyozott hangszert a gardróbba berakott dobozába helyeztem vissza. Nem tudtam volna belőle normális hangokat kicsikarni tudva, hogy az az idióta adta nekem, aki konkrétan tegnap megfenyegetett. Épen a gondolatmenetem közepén jártam, amikor a telefonom csörögni kezdett. Első gondolatom az volt, hogy Ronaldo hív, így mindent a szobában hagyva futottam le a földszintre, hogy válaszolni tudjak a hívásra, és meg sem néztem, hogy ki az csak, mint egy őrült feloldottam a biztonsági zárat, és válaszoltam.

-          Igen? - a hangom tele volt reménnyel, és nem számítottam arra, ami történt.

-          Szia Tessa, Alex vagyok. Megjöttünk, és dudáltunk már párszor, de nem nagyon hallottad meg. – teljesen kiment a fejemből, hogy figyeljek a dudálásra, ami nem nagyon hallatszik be, csak akkor, ha az ablakok nyitva vannak.

   -      Rendben, mindjárt megyünk. – gyorsan bontottam a hívást, majd ismét szaladtam, de most már az emelet felé. Cata lent ült a babakocsiban és a tévét nézett, így csak a fent lerakott füzetemet, és gitáromat kellet levinnem. – Sziasztok. – a kisbusz ajtaja tárva nyitva fogadott minket, a fiúk pedig egyből elkezdték bepakolni Catat babakocsistul, mindenestül.

   -      Hölgyeké az elsőbbség. – Alex engedett előre, majd helyet foglalva kezdetét vette az utazás.

   -       Pöpec kéró, a legjobb negyedben. Bejött az élet, mi? – a banda dobosa mellett kaptam helyet, így ő nyilvánított először véleményt a házunkról. – Egyébként mi még nem találkoztunk, mert új vagyok a bandában. A nevem Roberto, de hívj csak Robnak. Mindenki ezt teszi. – jobban megnézve tényleg most láttam őt először, a posztját is csak az árulta el, hogy a dobverőkkel játszott, az ülések fejtámláin. Catanak pedig nagyon bejöttek az ütők, és ő is rögtön ki szerette volna próbálni azokat, amit Rob engedett is neki.

-          Köszi, Rob. Igazából a férjem érdeme. Én Tessa vagyok, de szólíts csak Tessnek. – udvariasan kezet fogtunk, majd Alex felé figyeltem, aki várta, hogy szót kapjon, és felrázza egy kicsit a társaságot.

-          Tess mivel új vagy, ezért most te választhatsz először számot, hogy mit énekeljünk. Szokásunk, hogy utazás közben mindig éneklünk, így most tiéd a megtiszteltetés, hogy válasz. – gondolkodtam rajta, hogy mit is énekelhetnénk, de semmi olyan szám nem jutott az eszembe, ami illett volna egy jó hangulatú, bandázós énekléshez.

-          Nem tudok semmi jót. Válasz te. – a frontember csak rázta a fejét, majd a kezembe nyomva a gitáromat ördögi mosolyt villantott felém.

-          Akkor egy saját számot kell előadnod. Ez is egy szabály. – egy nagy sóhajtás keretében elvettem a gitárt, a fiúk pedig lepacsiztak.

-          Még senki nem hallotta a számot, szóval érezzétek magatokat megtisztelve. – miután a tudtukra adtam, hogy mi a helyzet a számmal belekezdtem a dalba, és csak remélni tudtam, hogy nem fogok beégni vele a fiúk előtt.

Chapter 51.

Sziasztok!
Szokásunkkal ellentétben, most hamar meghoztuk a folytatást. A visszaszámlálás elindult.:) Mindenkinek jó olvasást kívánunk!
Puszi Lari, Tessa.:)

(Ronaldo)

(The Script - Millionaires)

Egyenletes tempóban haladtam Madrid egyik főutcáján, bár elképzelhető, hogy egyszer-kétszer átléptem a megengedett sebességhatárt, de ez abban a percben nem nagyon érdekelt.

A kertvárosi negyed a belvárostól kicsit távolabb helyezkedett el, ezért is szerettük azt a környéket. Távol minden zajtól és bajtól. A kis emlékkép hatására a szám mosolyra húzódott, hisz a kertvárosi ház különleges volt számomra. A ház egész berendezését Tessával álmodtuk meg, ami nem volt olyan könnyű, hiszen amíg ő az egyszerű dolgokban gondolkodott, addig én szerettem volna neki a legnagyobb luxust megadni, hogy semmiben ne legyen hiánya. De ezzel az elképzelésemmel szemben, ő még azt sem szerette, ha csak otthon kellett ülnie, és a focistafeleséget kellett játszania. Régebben is, ahogy most is sokat szerepelt a televízióban, de valahogy úgy érzem, hogy ezen túl még többet fog.

Gondolataim csak úgy pörögtek egymás után, egyik emlékképet pedig követte a másik. Fogalmam sem volt arról, hogy milyen lesz az újratalálkozás, de annyi biztos volt, hogy az ereimben már lüktetett a vér, így az adrenalin szintem is bővem megemelkedett. „Lehet, hogy nem az éjszaka közepén kéne lefolytatni ezt a beszélgetést, de úgy érzem, hogyha még egy napot várok, lehet, hogy már túl késő lesz.”  Ezekkel a gondolatokkal gurultam, be az életem legfontosabb helyszínére. A villanyok még majdnem mindenhol égtek, tehát még nem volt késői a látogatás. „Ki kell derítenem, hogy mi van Tess és aközött a szőke ficsúr között, akivel a képen láttam őt, és persze minden másra is választ kell találnunk, hogy megmentsük a házasságunkat.”

Miután kiszálltam az autóból lassú léptekkel haladtam a bejárati ajtó felé, majd előtte egy kicsit megtorpantam, hiszen nem tudtam, mi az illendő ilyen helyzetekben, és betörésnek számít-e, ha kulccsal megyek be abba a házba, ami pár hónapja az otthonomat jelentette. Végül úgy döntöttem, hogy kopogtatok, ha pedig nem nyit senki sem ajtót, akkor használom csak fel a kulcsaimat, elvégre hivatalosan kifejezve én most a városban lakom. Erősen kopogtattam az ajtón reménykedve abban, hogy ki is nyitják, de igazából végig sem futott az agyamban, hogy mit fogok csinálni, ha például az a ficsúr nyit ajtót, aki a képen szerepelt, vagy mit mondok akkor, ha esetleg Tessa pillant meg először. Végül a második kopogás után mozgást hallottam, így rá kellett döbbennem, hogy hamarabb választ kapok az ajtónyitás elméletemre, mint gondoltam.

-          Igen? - megpróbáltam türtőztetni magam, és nem az első másodpercben megverni a szöszit, de csak egy hajszál választott el attól, hogy bármit is tegyek vele.

-          Tessához jöttem. - a srác körülbelül úgy állt az ajtóban, mintha világéletében itt lakott volna, és mint akinek szándékában sem áll beengedni engem a saját házamba.

-          Alszik, és szerintem nem szeretne veled... - kénytelen voltam kimutatni a fogam fehérjét, ugyanis a kis srác, vagy nem tudta, hogy kivel beszél, vagy nem akarta tudni.

-          Te ne mond meg nekem, hogy mikor beszéljek a feleségemmel, ha nem akar látni, majd ő megmondja. - mondatom után egy apró lökéssel félreküldtem őt, hogy be tudjak lépni a házamba, ami még mindig ugyanúgy nézett ki, mint régen. Elindultam a lépcső irányába, de nem mehettem nyugodtan, ugyanis a szöszi majdhogynem a hátamra ugorva lihegett utánam. - Ha nem szeretnél a kórházban kikötni, ajánlom figyelmedbe a bejárati ajtót, de most azonnal. - először nem volt hatásos, amit mondtam neki, ugyanis meg sem moccant a lépcsőfokról, de miután két lépést tettem lefelé, már ő is elhitte, hogy ott fog kikötni, ha akadályoz. 

(P!nk - Just Give Me A Reason)

Miután meggyőződtem arról, hogy nem követ, a háló felé vettem az irányt, de meglepetésemre nem találtam ott Tessát, pedig a ficsúr azt mondta, hogy alszik. A második gondolatom Cata gyerekszobája volt, így rögtön afelé a szoba felé kezdtem el haladni, amikor pedig be akartam nyitni, az ajtó zárva volt. Mindegyik ajtóhoz volt egy pótkulcs valahol a hálóban, és reménykedtem benne, hogy most is ott lesz, így célirányosan az éjjeli szekrényemhez mentem, és hátul meg is találtam azt a kulcscsomót, amire szükségem volt, és így pillanatok alatt bejutottam a szobába, ahol Tessa ugyancsak aludt összekuporodva a fotelban. Nem akartam felkelteni, mert nagyon édesen aludt, szóval megpróbáltam áttenni őt a fotelból a kanapéra, hiszen ott mégis csak kényelmesebb lenne, aztán majd visszajövök később, vagy előbb kipenderítem a ficsúrt, és utána jövök vissza.

-          A sorrendet még átgondolom. – nem tudom, hogy csúszott ki a számon a hangos beszéd, hiszen eddig csak gondolatban közöltem magammal néhány tényt, viszont hangot is adva a gondolataimnak, feleségem mocorogni kezdett az ölemben, majd amikor letettem a kanapéra végérvényesen fel is ébredt.

-          Ronaldo? Már megint álmodom, mi?! Üzenem az elmémnek, hogy ez szar vicc. – miután kimondta a mondatokat, újra becsukta a szemét, hiszen azt hitte, hogy csak álmában vagyok itt.

-          Tess. Tess. – meg akartam végre beszélni a dolgokat, de ahhoz szükségem volt arra, hogy a feleségem ébren legyen, és elhiggye, hogy igazából itt vagyok, és nem álmodik. – Tessa, ébredj! – szerencsére a felemelt hangom hatásos volt, így pár másodperc múlva, rég látott feleségem, éber volt, vagyis próbálkozott éber lenni.

-          Ronaldo? – a hangjában most már teljes meglepődöttség volt, és nyoma sem volt az előbbi alvásnak. – Hogy kerülsz te ide, és hogy jutottál be a szobába? – eddig fekvő helyzetben volt, viszont miközben feltette a kérdéseket, ülőhelyzetbe tornázta magát.

-          Tudom, hogy hová raktuk a pótkulcsokat. Ne felejtsd el, hogy itt laktam. – kicsit megrándult az arcom, de folytattam, hisz ezt, itt és most, meg kell beszélnünk. – És azért jöttem, hogy kiderítsem, hogy a gyerekem anyja, miért csókolózik egy másik pasival, a szüleim háza előtt?! – arcát a kezeibe temette, én viszont türelmesen vártam a válaszát.

-          Ronaldo az a kép nem az, aminek látszik. – hirtelen elkezdtek lefelé folyni a könnycseppek az arcán, én viszont tartottam a kemény arckifejezésemet.

-          Nem az, aminek látszik? Ugye ez most csak valami vicc? Látható a képen, hogy egy szőke ficsúrral csókolózol, ezen mi nem az, aminek látszik? – muszáj voltam feljebb emelni a hangom, mert kezdtem elveszíteni a fejem, és féltem, hogy ha ilyen módon nem vezetem le a dühömet, akkor még kárt teszek valamiben, vagy valakiben.

-          Igaz, hogy a képen csóknak látszik, és valójában az is volt, de én nem akartam azt a csókot. Mikor elmentél Marcelo itt maradt velem egy darabig, és ő fogadta fel Matíast, hogy segítsen velem, ugyanis eléggé nehéz eset voltam, miután kikerültem a kórházból. Majd annyira megszoktam, hogy itt van, és segít a ház körül, és segít felépülni, hogy megszoktam a társaságát, és tovább maradt, mint egy átlagos betegnél. De nem volt köztünk semmi. Ő többet akart és akar, és próbálkozott, de megmondtam neki, hogy nekem ez nem megy és elutasítottam őt. – a könnyei most már patakokban folytak le az arcán, én pedig nem tudtam, hogy higgyek-e neki.

-          Ha elutasítottad, miért van még mindig itt? – a hangom még mindig kemény volt, de látni, ahogy Tessa sír, rossz érzéssel töltött el.

-          Azért, mert rajta kívül látsz még egy felnőttet a házban? Nem. Szükségem volt rá, hogy segítsen. Amikor a tévés felvételem volt, akkor is ő vigyázott rá. – a mondat végére Tessa is felemelte a hangját, mire a szőke ficsúr esett be az ajtón.

-          Minden rendben? – teljes figyelmét Tessára összpontosította, ami nekem nagyon nem tetszett.

-          Semmi sincs rendben, amíg te itt vagy. Szóval pakold össze a cuccod és húzz el innen, amíg azt nagyon szépen kérem, ahogy nem érdemled meg. – a szőke köztem és Tessa között jártatta a tekintetét, majd amikor feleségem egy aprót bólintott felé, csapkodva vonult ki a szobából.

-          És most mi lesz? – Tessa kérdése elgondolkodtatott, és őt néztem, ahogy a síró Catat kiveszi a kiságyból.

-          Papi. Papi. – miután kislányom észrevett, felém nyújtotta a kezét, és anyja válla fölött engem bámult azokkal a nagy szemeivel, az arcomra persze rögtön mosoly húzódott, és átvettem őt a feleségem karjaiból.

-          Szia, kicsi lány. Apa itt van. – miután kellőképpen összepuszilgattam és megölelgettem Tessához fordultam, hiszen a mi ügyünk még nem volt lezárva. – Szerintem először is várjuk meg, amíg a ficsúr elmegy, és utána kitaláljuk, hogy mi legyen. – egy apró bólintással kaptam igenlő választ, majd egy ideges szőke hajú srác jelent meg az ajtóban.

   -      Ne higgyétek, hogy ezzel itt mindennek vége. Ez még koránt sem a vég. Addig úgysem fogok megnyugodni, amíg a kapcsolatotok csődöt nem mond, és amíg nem lesz válás a vége. Ha Tessa nem lehet az enyém, akkor a tiéd sem legyen. Én megbecsültem őt, és vigyáztam rá, amíg te nem voltál itt, ráadásul a karrierje irányítását is a kezembe vettem, és így juthatott el újra oda ahol most van. Nélkülem sehol sem lennél, és így hálálod meg? Remek. Ugyanolyan kis ribanc vagy, mint a többi elkényeztetett celeb. De amint említettem itt még nincs vége. Fogtok ti még miattam sírni, erről biztosíthatlak titeket. Hallotok még rólam. – Matías, mint egy idegbeteg úgy kezdett el kiabálni, és persze magát fényezni. Azt a kijelentését sem értem, hogy miatta van ott Tessa, ahol van, hiszen feleségem önerőből is el tudott volna idáig jutni, és nem lett volna valószínűleg segítsége erre a ficsúrra, csak éppen így könnyebb volt, és a mai világban ez fontosabb. Miután kitombolta magát, hallottuk minden léptét a lépcsőfokokon, majd a bejárati ajtó csapódásával győződtünk meg róla végleg, hogy már nincs a házban.

-          Ez egy elmebeteg. Komolyan ennek az állatnak a közelébe engedted a lányunkat? – nem akartam, de kénytelen voltam felemelni a hangomat Tessával szemben, hiszen a lányunk és ő is eddig egy közveszélyes őrülttel éltek együtt, aki csak eljátszotta nekik, hogy ő milyen ártatlan.

-          Nem volt mindig ilyen, sőt. A közelünkben eddig sohasem borult így ki. Ez nekem is egy új énje volt. – a magyarázat után visszatettem Catat a kiságyba, majd a nappali felé vettük az irányt, hogy megbeszéljük, hogy hogyan is legyen tovább. Viszont mielőtt bármit is meg tudtunk volna beszélni egy üzenetem érkezett Marcelotól. „Gyere hozzám! Innen együtt megyünk. Megy az egész csapat. SIESS! FONTOS!”

-          Elég késő van, nekem el kell mennem a csapat miatt, de holnap visszajövök, és tényleg pontot teszünk az ügy végére. Az ajtót pedig jól zárd be. Nem akarom, hogy ez az őrült visszajöjjön. – miután leadtam az ajtóval kapcsolatos utasításokat kicsit tépelődtem az elköszönéssel kapcsolatban, de inkább a szívemre hallgattam, mint sem az eszemre, majd egy gyors csók után, már úton is voltam Marcelo felé.

(Larissa)

(Ed Sheeran - Kiss Me [magyar])

Kezemet Sergio tarkójára simítom, ezáltal még közelebb vonom magamhoz. Csókunk most mentőövként szolgál, könnyeim pedig megállíthatatlanul folynak. Minden jelenlegi érzésemet belesűrítem, és csak reménykedek abban, hogy át is tudom adni azt, amit szavakkal nem lehet. Beletúrva hajába átölelem nyakát, majd megszakítva csókunkat, homlokomat homlokának támasztom. Pihegve, csukott szemmel élvezem közelségét, arrébb csúszva az ágyon, kellő helyet varázsolok neki magam mellett. Néma kérésemre leveszi a cipőjét, és befeküdve mellém, mellkasára vonja fejemet. Ujjaimmal körözök kocka hasán, teste viszont minduntalan megrándul. Kezünket összekulcsolva megállít a cselekedetben, mire kissé sértődötten nézek rá.

-          Hé, ne nézz így. –jobb kezével simogatja hátam, néha-néha áttérve oldalamra. Ujjai becsúsznak pólóm alá, mire nevetve ugrok egy kicsit. –Ugye, hogy nem kellemes ez az érintés egy kórházi ágyon?! –mindent tudó mosollyal pillantok fel rá, ördögi vigyorom levakarhatatlan arcomról. Lábamat átlendítve csípőjén, farkas szemet nézek vele, de szemkontaktusunkat az éppen belépő csapattársak megzavarják.

-          Éreztem, hogy nem most kéne rájuk törni. –portugál barátom szakszerűen magyaráz a többieknek, de Mou leintve, mellénk lép.

-          Minden rendben? Szükséged van valamire? Hozzak valamit? –rengeteg kérdése kissé összezavar, fejemmel nemlegesen intve tudatom vele, nem kell semmi.

-          Ronaldo, vakard le azt a perverz vigyort az arcodról. –hátra sem nézve, de barátom agyi szintjéből kiindulva, sejtem, hogy mi is látható most rajta. Mindenben megtalálja a perverzitást, bár most neki van előnye ilyen szempontból.

-          Jobban vagy már? –Marcelo mellém sétálva végigsimít arcomon, fájdalmasan hunyom le szemeimet.

-          Persze, még nem tudom meddig kell bent lennem, de reménykedem abban, hogy nem sokáig. Agyrázkódásom van, és összezavarodtam. Ezen kívül viszont minden oké. –bólintásukat meglátva apró mosoly telepedik arcomra. Ők tényleg szeretnek engem, és családtagként tekintenek rám.

-          Nem valami étvágygerjesztő az arcod. –Ronaldo elhúzva száját felméri a terepet, hajamat eltűrve az útból, elborzadva néz végig sérülésemen.

-          Még a tied is lehet ilyen, ha nem hagyod abba a vérszívást. –vigyorogva nézek rá, majd lemászva Sergio öléből, elindulok a mosdó felé.

-          Most hova mész?! –egyöntetű kérdés fogalmazódik meg mindenki fejében, hajamat lófarokba fogva, megvillantom szemem.

-          Letusolni, és átöltözni valami emberibb viseletbe. –még szerencse, hogy a szobámhoz tartozik egy fürdő is, így nem kell a közös tusolóhelyiség felé vennem az irányt.

-          Segíts neki! –Mou felszólító hangja következtében férjem elindul utánam.

-          Uram, biztos benne, hogy őket most be kell engedni oda? –nem is Ronaldo lett volna, ha nem talál valami frappáns megjegyzést.

-          Ne szólj bele a felnőttek dolgába Roni cica. –bicegve lépek be a csempézett helyégbe, majd megpillantva egy kádat, fanyalogva engedek bele vizet. Bezáródik mögöttünk az ajtó, megfordulva Sergio érdeklődő tekintetével találom szembe magam. –Mi az?

-          Semmi, semmi, csak még nem szoktam meg, hogy fürdőkádas típus lettél a zuhanyzó helyett. –a sarokban árválkodó kabin felé bök, megtámaszkodva a falnál, végigmér. –Segítsek valamit? –kérdését követően felemelem kezem, ezzel is jelezve, hogy vegye le rólam szexi hálóingemet, ami elől lévő gombjaival elég undorítóan fest.

-          Az infúziós tű miatt nem tudom levenni. –elhúzva számat megvárom, még elém sétál. Ujjai lassan tűrik fel a kórházi darab alját, minduntalan végigsimítva forró bőrömön. Megfeszülve várom következő cselekedetét, ami egy hamar meg is érkezik. Ujjaival kikapcsolva melltartómat, perverz mosoly jelenik meg szája sarkában. Végigsimítva melleimen, gyomrom görcsbe rándul. Tartanom kell magam, hiszen most olyan, mintha előröl kezdtük volna kapcsolatépítésünket. Kibújtatva fejemet a pólóból, leveszem fehérneműimet, majd belépve a kádba, elégedetten mártózom meg a hideg, habos vízben.

(Demes Tamás-Shelter)

-          Tudod, nem tudom minek, vagy kinek köszönhetem meg ezt a döntést, de örülök, hogy visszajöttél hozzám. –a falnál ülve hívja fel magára a figyelmem, fejemet hirtelen felé kapva megszédülök. Halk nyögés hagyja el a számat, majd arcomra lögybölve egy kis vizet, várom az enyhülést. –Elmondod mi volt az a gyerekes dolog, amire nem rég céloztál?

-          Fenyegetnek. Illetve úgy helyesebb, ha ezt múlt időben mondom. –izmaim megfeszülnek, fejemet hátrahajtva, csukott szemmel kezdem a mesélést. –Többször kaptam olyan leveleket, hogy hagyjalak el, különben a karriered bánja. Bár az elején még játéknak gondoltam ezt az egészet, gyerekes csínynek, de utána jöttek a telefonhívások, és azon a bizonyos edzésen ezért borultam ki annyira. Alig ettem, és a szervezetem nem bírta a terhelést, ezért is voltam rosszul. –kiadva magamból a szavakat, lejjebb csúszok a vízben, majd hajamat is bevizezve, megtörlöm kezemmel arcomat.

   -       És ezt miért csak most mondod el? –mérges hangját meghallva, összébb húzom magam, de hónom alá nyúlva megemel, és várja, hogy felvegyem vele a szemkontaktust. –Lari, figyelj rám! –sóhajtva pillantok rá, de amit tekintetében látok, semmi jót nem ígér.

   -       Mit tudtál volna tenni?! Semmit. Csak plusz idegesség lett volna amúgy sem nyugodt életünkben. –halkan beszélek, félő, hogy meg sem hallja mondandómat.

   -       Emlékszel az első zűrre a házas életünkből?! –bólintásom után, várom, hogy folytassa, de a szavak nem érkeznek.

-          Próbáltam eltitkolni előled, de nem bírtam már azt a terhet. Utána megosztottam veled, és könnyebb volt átvészelni azt az időszakot. –visszaidézve az akkori napjaimat, a hideg kiráz. Elég volt rájönni, hogy van egy testvérem, erre a későbbiekben megkeresett apám egyik szeretője, hogy közölje velem, van egy féltestvérünk, de sehol sem találja. Mondhatom nagyon megnyugtatott ez a tény, de azóta ez az emlék már feledésbe merült. Az a személy nem jelent meg az életünkben, és ennek örülök a legjobban.

-          Pontosan. Azért vagyunk egymásnak, hogy segítsünk a másiknak. Össze kell fognunk, és nem titkolózással, felesleges veszekedéssel kell eltölteni az időnket. Arra van sokkal élvezetesebb dolog is. –megcsókolva végigsimít hátamon, kissé mocorogva elérem, hogy guggolásból felálljon, majd úgy lehajolva segítsen álló helyzetbe tornázni magam. Arra viszont nem számít, hogy megfogva karját berántom a fürdővízbe. Nevetve csavarom magam köré a törölközőt, kilépve csapatomhoz, hangos füttyögésben részesítenek.

-          Ne legyetek már ennyire gyerekesek. Mintha nem láttatok volna még nőt. –megforgatva szemem táskámhoz lépek, váltó ruhát keresve megpillantom férjem mezét. Mosolyogva kapok fel egy bugyit, majd a combközépig érő mezt magamra véve, kihúzom alóla a törölközőt.

-          Sergiot hol hagytad? –Ronaldo sejtelmes kérdése megnevettet.

-          Úgy gondolta jobb, ha hidegfürdőt vesz. –emlegetve a védőt, meg is jelenik talpig vizesen. Bosszankodva tekint végig a társaságunkon, majd felém indulva átölel. –Ne, nem akarok már vizes lenni. –későn húzódom el tőle, ugyanis a mezem hátulja már csurom víz. A doki lép be a kórterembe, meglátva a népes társaságot, kissé megtorpan.

-          Jó reggelt kívánok! Én vagyok Morrison kisasszony kezelő orvosa. Megkérhetném Önöket, hogy a vizsgálatig fáradjanak ki? –barátaim bólintanak, viszont edzőm vonakodva hagy magamra. Férjem visszalépdel a mosdó részhez, gondolom legalább egy kicsit meg akar törölközni. –Hogy van?

-          Köszönöm, az éjszakához képest már jobban. A fejem néha kavarog, de a szédülésen kívül nincs semmi tünetem. Csak az ütés helye fáj egy kicsit. –szakszerűen pillant végig papírjaimon, gyors vizsgálat után, mosolyogva bólint.

-          Még ma este bent szeretném tartani, utána hazamehet. Sokat javult, de azért a biztonság kedvéért jó lenne, ha maradna.

-          Természetesen. Egy napot csak-csak kibírok. –mosolyom meglepi, de talán a legjobban azon csodálkozik, hogy nem ellenkeztem.

-          A hazamenetelét még holnap reggel megbeszéljük. További szép napot!

-          Doktor úr! A sportolással mi lesz? –hangomban minden kételyem megtalálható, idegességemben tördelni kezdem az ujjaimat.

-          Holnap minden kiderül, de elméletileg csak ezt a hetet kell kihagynia, és hétfőtől minden mehet a régi kerékvágásban, csak figyelnie kell ezekre a dolgokra. Nem biztos, hogy jót tenne egy pillanatnyi memóriazavar Önnek. –megköszönve készséges válaszát, intek a kint ácsorgó társaságnak, akik mosolyogva lépnek vissza a szobába.

-          Hoztam neked csokit! –Pufi kisfiús lelkesedéssel ugrál felém, kezembe nyomva a kókuszos Raffaellót, hatalmasat nyelek. Kibontva a dobozt, nevetve nézek a megcsappant édességre. Barátom lesütve szemét megrázza fejét, boldog mosolyát felvillantva, mellém lépked.

-          Köszönöm szépen Csokipufi. –nem hiába adtam én anno neki ezt a becenevet. Még nálam is édességmániásabb volt. Megborzolva haját, kacagva hajolok el támadásától, viszont az ajtóban álló személy jelenléte lesokkol…