Chapter 25.

Sziasztok!:)
Úgy döntöttünk, hála az új arcoknak, valamint a dicsérő szavaknak, hogy ezzel a fejezettel megköszönjük Nektek azt a támogatást, amit Tőletek kaptunk pár nap alatt.:) Nagyon fontos a véleményetek, és mindent megteszünk azért, hogy minden héten felkerüljön az új fejezet. Az időpontok pedig csak Tőletek függnek.:) Jó olvasást. :)

(Larissa)

(Bruno Mars - Today My Life Begins [magyar])

Igazából David által ismerkedtünk meg, de talán már akkor biztonságban éreztem magam mellette. Nem szívesen gondolok vissza azokra az évekre, de úgy gondolom, a múltamat nem szabad feledésbe engedni. Többször védett meg, vagy állt ki mellettem, és ezt nem tudom elégszer meghálálni neki. Karjai szorosan tartanak, stoplis cipőm viszont nehezen engedi a lábujjhegyen való állást. Végigsimítva haján, elégedetten bújok karjai közé. Nem tudom mik ezek a hirtelen hangulatingadozások, de úgy érzem jelen pillanatban, rá van szükségem. Rá, aki megmentette barátomat Selena karmai közül, rá, aki legjobb barátom testvére. Régen éreztem már ekkora bizalmat bárki iránt is, de ha a Fabregas testvérek megjelennek, más emberré válok. Egy gyenge, érzelmes nővé, aki egy ideje már ki akar belőlem törni. De még nem adhatom át magam a könnyedségnek, még nincs itt az ideje. Férfias illata elbódítja agyam, szemeimet becsukva állok, és tűröm a körém csavarodott karokat. Halk nevetése észhez térít, fülébe bizalmasan kezdek suttogni.

-         Min nevetsz? És egyáltalán, hogy kerültél ide? –hajamat eltűri az útból, keskeny derekamat még közelebb húzza magához.

-          Maya már a lelátón található padok között rohangál, úgy tűnik hiányoztál neki. –emlékszem, mikor megmagyarázta kutyája nevét, nevetőgörcsöt kaptam. Maya, mint a méhecske. De őt így szeretjük. Viszont jobban belegondolva, a Boxer kutya igencsak őrült számba vehető, akárcsak gazdája. –Továbbá még ott van a barátod ellenséges tekintete, ami egyre durvábbá válik, ahogy az ujjammal körözök derekadon. Valószínűleg ő még nem ismert fel. Aztán jöttem meglátogatni a kisöcsémet, úgy tudom, itt tartózkodnak még. –egyáltalán nem vagyok csalódott amiatt, hogy engem nem említett a felsorolásban. Nagy támaszt nyújtott régen, mindig próbált figyelmeztetni, amikor David mellett voltam. De én hülye, naiv kislány létemre, körberöhögtem, és megveregettem az arcát.

-          Valóban itt van Cescy, a közeli szállodában szállt meg a csapata. De, ha jól tudom, késődélután már indulnak is Barcelonába. –bokám nem bírja az efféle megterhelést, talpamat a földhöz érintem. Ez az átka annak, ha valaki minden ismerősétől legalább egy fejjel kisebb.

-          Az edződ már kezd megbarátkozni a kutyával, talán nem lesz rád annyira mérges. –kacagva ejti ki szavait száján, de ebbe én még igazából nem merek belegondolni. –Beszéld meg vele, hogy engedjen el. –fészkelődve karjai között kissé távolabb tol, majd előröl hajamba túrva, szemembe néz. –Meg is várhatlak, és mehetünk együtt is. –mosolyom levakarhatatlan arcomról, kezdeti fáradságom mára már a múlté. Bólintva egyet apró puszit adok arcára, majd visszakocogva edzőmhöz várom megadó beleegyezését.

(Daddy Yankee - Gasolina)

Bólintva egyet üdvözli azt a férfit, aki segítségével sikerült megmenteni néger barátomat, és engem régi ismerősöm bosszújától, majd Brian helyet foglalva a lelátón, mosolyogva tekint maga elé Mayával az oldalán. Egyre több ismerősöm jelenik meg életemben, ezzel is felforgatva az állóvizet. Nem értem a hirtelen érdeklődést, amit irányomba mutatnak, de egy biztos, semmit sem bánok ezekből a tettekből. Szükségem van a törődésre. Még akkor is, ha mindenki valamilyen okkal jelenik meg közöttünk. Brian volt az a férfi, aki soha, de tényleg soha nem nézett rám úgy, mint nőre. Az ő szemeiben örökre megmaradok annak a naiv kamasznak, aki benyelte a David által gyártott álomképet, és ez így van rendjén. Nem vagyok büszke arra a korszakomra, hiszen akkor is apának okoztam a legtöbb bosszúságot, na meg a szeretteimnek, akik féltettek. Aggódtak értem, hiszen korán kellett felnőnöm, amit sportkarrierem is részben befolyásolt. De ez már az én életem, és ha visszapörgethetném az időt, akkor sem döntenék másképp. Ugyanúgy felülnék a Madridba tartó járatra, és akkor is megismerném a blankókat. Mert rá kellett jönnöm, ez egy életérzés, amit senki nem vehet el tőlem.

Az edző kiadja a teljesíteni való feladatsort, ami jelen esetben a labdagyakorlatot jelenti. Mosolyogva nyújtom meg még egyszer végtagjaimat, nem szeretnék semmilyen sérülést sem a kulcsfontosságú meccsek előtt. Coentraoval egy párt még soha nem alkottam, de most rám esett választása. Kezdve egy kis passzolgatással, örömittasan pacsizok le vele, majd elindulva a bóják felé, szlalomozás segítségével érek el a szemben álló csapat felé, ámde egy könnyed sarkazással visszajuttatom portugál barátomhoz a bőrt. Sergio elégedetten mér végig, lelkem szárnyal a boldogságtól. Most jelen pillanatban ifjonc éveimre emlékeztet hozzáállásom, régen volt már ekkora bizonyítási vágy bennem.

Emlékszem, mikor még akadémiás éveimet éltem, tűrtem az engem ócsárolós szövegeket, de egy idő után besokalltam. Amikor azt mondták, nem vagyok elég jó, új cseleket kezdtem el kifejleszteni, új kapura lövési mozdulatok után kutattam. Persze első ifi meccsemen, a közönségünk hatalmas éjjenezésbe kezdett, amikor megmutattam, hogy az igazi Larissa Morrison mire képes. Aztán összekerültem Tessaval, aminek kezdetben nem örültem. Barátnőmet pontosan ő pakolta ki, és mérges voltam rá. Nem értettem miképp kerülhetett be egy híres neves iskolába nulla futballtudással. Főleg úgy, hogy még a kondija sem volt megfelelő. De ahogy kezdtem megismerni, szívem mélyén éreztem, valamiért hasonlítunk. Támogattam, bátorítottam, tanítottam, és ezt meg is hálálta nekem apró dolgokkal. Megoszthattam vele bármit, nem kellett törődnöm azzal, hogy kiszivárogtatja a sajtóba.

Emlékszem, születésnapját méltóan ünnepeltük meg. Kiszökve a kollégiumi részből, sikeresen átvertük az éppen ügyeletes srácokat. Átmászva a falon, egyenes út nyílt számunkra a nagyvilágba, ahol az utcák tele vannak fenyegető emberekkel, de mi nem féltünk. Felhívva legjobb barátom bátyát, segítséget kértünk, hiszen nem nagyon voltunk otthon a pazar összejövetelek terén. Életem legjobb élményeit éltem át aznap, igaz a kilógásnak meg volt a maga következménye, amit még tetézett az alkoholfogyasztás is. Kétmeccses eltiltást kaptam az ott lévő oktatóktól, mert köztudott tény, ha egy sportoló iszik, veszít az állóképességéből.

A felém repülő labda térít észhez, viszont nem figyelek rögtön oda, így a földön végzem. Kedves, rég nem látott barátom nevetésétől zeng a Real Madrid stadion, hasát fogva kacag, miközben megpróbál a széken maradni. Azért jó, ha az ember ennyire szereti a barátját, nem?
Kezem közé véve a labdát, teljes erőből felé bikázom, majd ördögi mosollyal az arcomon figyelem, ahogy Maya felveszi a nyúlcipőt. Gazdája még mindig egyhelyben ül, és nevet, de a figyelés egyetlen szikráját sem lehet nála észrevenni. Többen ordítanak, de én csak csendre intem őket. Tudom mire képes, ismerem már. Vállait hátrarántja, kezeit pedig másodperc alatt emeli fel, a labda kezei között végzi pörögve. Cserfes mosollyal néz rám, majd felállva, visszajuttatja hozzám a játékszert. Iker a kapujából egészen félpályáig sétál, tekintete Brian körül forog.

-          Még mindig azt hiszed, hogy átverhetsz ezzel? –beletúrva hajába megvillannak hihetetlenül kék szemei, majd pólóját megigazítva, elindul a területünk szélére.

-          Szerinted mindent elfelejtettem már? Egyszer úgyis én nyerek! –magabiztos tekintetemmel végigmérem, majd hajamból kihúzva a hajgumit, a srácok felé fordulok. –Mondjuk úgy, hogy ő segített igazán kifejleszteni a technikámat. –értetlenkedésükön nem csodálkozom, viszont elindulva a folyosó felé, meglököm csípővel az idősebb Fabregast. –Kérek 10 percet, aztán indulhatunk. –bólint egyet, majd Maya keresésére indul. A kisasszony éppen az öltözőnk előtt ül, és csóválja farkát, de úgy gondolom, nem kell mindenről tudnia Briannek sem. Belépve az ajtón a tus felé veszem az irányt. A kutyát leültetem helyem előtt, mire engedelmesen fekszik el a padlózaton. Pár perccel később hangos ugatásra figyelek fel, így gyorsan lemosva magamról a habot, puha kék törölközővel tekerem körbe magam. Óvatosan lépkedve a járólapon figyelek arra, hogy ne csússzak el éppen most, mert az gáz lenne rám nézve, ha focistaként egy csempén törném nyakam. Belépve az öltözőrészre, egyedül Sergiot találom ott, miközben ismerkedik a kislánnyal.
(The Pretty Reckless - Love The Way You Lie)

-          A többiek már elmentek, úgy voltak vele, hagynak tusolni. –nem néz rám, Maya fejét simogatja.

-          Köszönöm az információt. Brian itt van még? –szemei megvillannak, vállai előre esnek.

-          A kutyát keresi. Jól vagy? –vizslató tekintete elidőzik rajtam, úgy érzem nem éppen a megfelelő ruhát öltöttem magamra férjem társaságában.

-          Ezt én is kérdezhetném tőled. –összehúzott szemekkel nézek rá, karjaimat összefonom melleim előtt. Túlságosan is meztelennek érzem magam most a társaságban, és ez nem jó előjel.

-          Persze, miért is csodálkozom azon, hogy ismét terelsz?! –elfordítva fejét, továbbra is rám pillant, de látom, gondolataiban nagyon is eljátszik a törölköző hosszúságával.

-          Jól vagyok. –erőtlen hangom még engem is meglep, nem tudom, mi történik mostanában velem.

-          Nem hiszek neked. –Maya hirtelen felpattan, majd az éppen kinyíló ajtón szalad ki. Brian párosunkat figyeli, de kulturáltan bezárja inkább maga mögött a mahagónit.

-          Nem kell már hinned nekem. – nekidőlve a falnak, tartom vele a szemkontaktust, de egyre feszélyezettebben érzem magam.

-          A feleségem vagy még. –felpattan a földről, már sokkal jobban néz ki ahhoz képest, hogy pár órával ezelőtt milyen állapotban volt.

-          Akit előszeretettel csalsz meg. –ördögi mosolyom levakarhatatlan arcomról, vizes tincseimet jobb vállamra helyezem.

-          Mintha te annyira szent lennél. –vádló hangneme meglep. Igaz, tudtam, hogy mit tettünk Fabregassal, de nem sejtettem, hogy ez nyílt titokká vált már a csapatban, vagy akár csak Sergio körében. Mindig van egy frappáns válaszom, de a várt megvilágosodás most nem akar érkezni. –Mi az Lari, pont beletrafáltam a közepébe? –kaján vigyor jelenik meg arcán, ami számomra nem jelent jót.

-          Szeretnél te bárminek is a közepébe trafálni. –gúnyos hangomtól kiráz a hideg, apró libabőrök jelennek meg testemen.

-          Miért mindig erre épült közöttünk a kapcsolat? –végigsimít vállamon, szemeim követik ujjai útvonalát.

-          Mert ezt vártuk el a másik féltől. Fantasztikus szeretők lennénk, de egy házassági viszonyban ez nem feltétlen elég. –hangom keménysége szép és jó, de felpillantva barna tekintetébe, elcsuklik. Ennyit a magabiztosság mutatásáról.

-          Egyáltalán nem ezt vártam el tőled. Nem tehetek arról, hogy mindig lázba hozod az embert. –jobb keze már hátamat tartja, de fejemet elfordítva nem engedek a csábításnak.

-          Te nem ezt vártad el, de én igen. Én ezt akartam megkapni tőled, és semmi mást. –hála maszkomnak, reménykedem abban, hogy nem lát át rajtam.

-          Nézz a szemembe, és mondd úgy. –fülemhez hajolva suttog, majd megfogva államat, irányba fordítja fejem.

-          Másra soha nem kellettél. –tartva a szemkontaktust, pislogás nélkül állom mosolyogós tekintetét.

-          Hazudsz. –védő szövegemet tervezem, de tettével teljesen meglep. Karjaival szorosan tartja testemet, vállamhoz hajolva átölel. –Ne hidd azt, hogy nem lehet téged kiismerni. –suttogva juttatja el szavait felém, majd kezét derekamra téve, lassúzni kezd. Látom rajta a fájdalmat, érzem, itt valaminek vége szakad.

-          Ígérem, nem menekülök többet, de most engedj el. –hangom halk, a csend óriási most közöttünk. Fejét nemlegesen megrázza, majd szorosabban tartva még jobban magához húz.

-          Engem mindig is érdekelt az, hogy mi van veled. Amikor összevesztünk, akkor is azon voltam, hogy kiderítsem mi történt. Próbáltam a húgodnál a kérdezősködni, de erre még mérgesebb lettél, én pedig nem állítottalak meg. A személyiségünk egyforma, sajnos nem férünk meg ketten egy szobában. De legközelebb másképp lesz. Nem hagylak kisétálni még egyszer a karjaim közül. Nem ismétlem meg ugyanazt a hibát. –szavai őszintén csengenek az öltöző falai között, teljes mértékben hiszek neki. De nem tudom, hogy ezt hogyan lehetne megoldani. Fogalmam sincs semmiről, és ez az, ami a legjobban megrémiszt. Mindig tudtam, mi a helyes, vagy jelen esetben ésszerű döntés, most viszont lelkem csak egy kis megnyugvást akar. Távol a bajtól, és a szerelmi háromszögektől. Kezeimet mellkasára téve arrébb tolom, majd a szekrényemhez lépve, egy egyszerű tréningért nyúlok. –Látod Lari, megint beszélek neked, te viszont nem figyelsz rám. Elmondom, mit érzek, de sehogy nem reagálsz. Nem tudok a szíveddel gondolkozni, viszont bármikor megmondom, hogyha hazudsz.

-          Össze vagyok zavarodva. Nem tudom, hogy mi a helyes. Ha a szívemre hallgatok, vagy követem az agyam utasításait. Fontos vagy nekem, de… - megállva a kutakodásban, szívem hatalmasat dobban. –Nem befolyásolhatom az érzéseimet ilyen téren. Szerelmes vagyok beléd, viszont úgy érzem nem te vagy az egyetlen, aki a szívem e tájékán helyet foglal. Át kell gondolnom, hogy mit akarok még az élettől. –úgy érzem, végre összeszedtem egy őszinte vallomást. Szeretem őt, ezen nincs mit tagadni. Fontos számomra, de ugyanakkor ott van Fabregas is, aki a gondolataimat ugyanúgy kitölti. Akire bármikor számíthatok, és aki mindig ott volt mellettem, ha szükségem volt rá. –Viszont, ha menni akarnék, már rég nem lennék itt, de szükségem van arra, hogy a közelemben légy.

-          Örülök, hogy végre szívedből beszéltél, és nem hazugságokat állítottál. Viszont azt ne várd, hogy majd félreállok az útból, és átengedlek valaki másnak. Annál jobban szeretlek téged. –hátulról átkarol, majd nyakamra adva egy puszit, kisétál az öltözőből. Egyedül maradva gondolataimmal, már csak a kopogásra figyelek fel.

(Tessa)

(Christina Perri - The Lonely)

Engem is meglepett a kérdésem, de valljuk be egyre jobban vagyok már, egyre kevesebb törődésre van szükségem és egyre kevesebbet vagyok már a padlón is, ami azt jelenti, hogy eljön annak a vége, hogy saját orvosom legyen. Matías segített ezeket a dolgokat leküzdeni, amit nagyon köszönök neki, de már nagyon egészségesnek tűnök és ez megrémít. Tudom, hogy ez az ő munkája, amit mindig is tudtunk, és azt is tudtuk, hogy egyszer vége lesz, viszont arra nem számítottunk, hogy az a bizonyos vég nemsokára itt lesz. Nem sok időt töltöttünk el együtt körülbelül két-három hetet, de ez pont elegendő idő volt arra, hogy kialakítsunk egy nagyon jó barátságot egymás között, és ez a barátság nem csak azért alakult ki, mert ő az orvosom volt, hanem azért mert foglalkozott velem és érdekelte a nap minden percében, hogy mi van velem és nem hagyta volna azt, hogy bármi bajom is essen. Sokat köszönhetek neki a barátság miatt is és a szakmai tudása miatt is. Nem fogom sohasem elfelejteni, viszont azzal magamat is meglepem, hogy már búcsún gondolkodik, mikor még az sem biztos, hogy tovább kell állnia egy másik beteghez. „Ugyan már Tess nem lehetsz ennyire önző, ha mennie kell és szólítja a munkája úgyis el fog menni!” Fejemben lévő hanggal lezárva a gondolatmenetemet Matíasra koncentrálok, majd felvéve a szemkontaktust egy utolsó gondolatot futattok végig a fejemben.  „Ne legyél már hülye, ha elmegy is ugyanúgy tudjuk majd tartani a kapcsolatot, mint eddig. Ne viselkedj úgy, mint egy gyerek.” Képzeletben felpofozva magam már teljesen a jelenre koncentráltam. Majd Matías kicsit sokkolt fejét látva rögtön beszédbe kezdtem.

-          Ne haragudj, hogy ilyen önző módon letámadtalak ezzel a kérdéssel, hülye feltételezés az, hogy ha elmennél az ártana a barátságunknak, hisz utána is tudjuk majd tartani a kapcsolatot. Találkozhatunk, telefonálhatunk, küldhetünk egymásnak üzenetet, és minden ehhez hasonlót csinálhatunk majd. – kétségbeesetten és már majdnem a sírás környékén vetettem fel az alternatívákat és vártam valamiféle helyeslést, viszont barátom arcán semmilyen érzelmet nem tudtam most leolvasni.

-          Tessa. – kisebb hatásszünet következet, aminek hatására a hideg kétszer is végigfutott a hátamon. Tudtam, hogy olyat fogok hallani, amit nem akarok, de türtőztettem magam és próbáltam én is érzelemmentesnek látszani. Kezemet megfogva még jobban tudatosítja bennem a tényt, hogy nagyon nem fog tetszeni nekem az, amit mondani akar, majd mélyen szemembe nézve még mindig rezzenéstelen arccal folytatta, amit elkezdett. – Ha leadlak, mint betegemet, akkor a kórház küld majd hozzám egy másik sürgős esetet, mint amilyen te voltál. És ahogy veled is éjjel nappal ott kellett lennem mindenhol, úgy azzal a beteggel is a nap huszonnégy órájában kellesz foglalkoznom. Ez a munkám lényege, hogy a betegnek teljes körű ellátást nyújtsak, és mindig vigyázzak rá, mint ahogy veled is tettem. Igaz te nem voltál olyan nagyon sürgős eset, hiszen nagyon szépen gyógyultál, de vannak, akiknek ez a gyógyulási idő akár több hónapig is elhúzódhat. – beszéde végére erősen szorította a kezemet és a tekintetében már egy nagy adag szomorúságot is fel lehetett fedezni. Látszott rajta, hogy ő sem szeretné ezt a köztünk lévő köteléket, ami ilyen kis idő alatt szövődött felbontani, de az is rá volt írva az arcára, hogy nem szeretné a munkáját feladni.

-          Ha ennyire nincs időd a barátaidra, vagy akár az életedre miért nem mondasz fel és alakítasz ki valahol Sevillában vagy Madridban egy saját rendelőt? Tanulhatnál mellette aztán később lehetnél gyerekorvos, amit mindig is szerettél volna csinálni. – egyre aggódóbba néztem felé, ami már kezdet egy kicsit számomra is kínos lenni. Ő sokat segített nekem és én is szerettem volna legalább ennek a töredékét viszonozni azzal, hogy segítek neki bármilyen formában. Igazából attól tartok, hogy most kezdem megtalálni a régi önmagam s kezdek az az a vidám régi önmagam lenni, de ha elmegy félek, hogy újból összeomlok, majd az egyedülléttől. Valójában halvány gőzöm sincs, hogy mióta vagyok ilyen önző, de még szükségem van rá, ha már a rég nem látott testvérem nem tud ellátni tanácsokkal, mint régen.

-          Sokat gondolkodtam azokon a lehetőségeken, amiket az imént felvetettél, de mindig elvetettem ezeket a gondolatatokat, mert nagyon sokat dolgoztam azért, hogy egy olyan posztot elérjek, amilyenben most dolgozom, és nem tudom, hogy mennyi idő lenne egy saját rendelőt kialakítani, és mennyi energiám lenne még a munka mellett foglalkozni vele. Viszont nagyon jól esik az, hogy ennyire törődsz velem és azzal, hogy mi lesz majd akkor, ha ez az egész már nem lesz. – mondat végén mindennél erősebben szorította meg kezemet, és egy percre komolyan azt is hittem, hogy leáll a vérkeringésem, annyira erős volt a szorítása a kezem pedig már-már élettelenül hevert a kezei között. Többet érzelmet éreztem ebben a cselekedetben egy egyszerű „Köszönöm, hogy vagy nekem!” kézfogásnál, de amilyen gyorsan beférkőzött a fejembe ez a kósza gondolat, olyan gyorsan tovább is állt. Egy ideig még élveztem a keze már lágy tartását és melegségét, viszont néhány perc múlva már kezdett furcsává alakulni ez a szituáció, így elrántottam a kezem és egy újabb szelet pizzáért nyúltam.

Szemébe nézve némi meglepődöttséget láttam, amit valószínűleg az előbb elkövetet hirtelen cselekménysorozatom a felelős. Nem akartam én lenni az a személy, aki megtöri a kialakult csendet. Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék, és a fejemben pedig még mindig azt az állapotot láttam, amilyenbe kerülhetek, ha Matí elmegy és magamra hagy. A legfurcsább az, hogy a csend, ami köztünk volt, a legkevésbé sem hasonlított egy kínos csendhez, hanem egy megnyugtató barátságos csendhez tudnám ezt az állapotot sorolni, ami nagyon meghitt volt ebben a pillanatban számomra.

-          Hozhatok még valamit? Esetleg egy desszert? – a pincérnő aranyos és segítőkész hangja zavarta meg az idillikus állapotot, amit kicsit sem bántam, majd egy fejrázás után tértem vissza a sevillai jelenembe.

-           Köszönjük, de azt hiszem, hogy végeztünk, csak a számlát szeretnénk kérni. – aranyosan mosolyogva nyújtottam oda a tányért ezzel is segítve a munkáját, majd megköszöntem neki a felszolgálást.

Fizetés után ismét a sevillai házam felé vettük az irányt, majd a késői időre tekintettel közös megbeszélés alapján úgy döntöttünk, hogy ott töltjük az estét és csak holnap megyünk vissza Madridba. A hideg éjszaka nyugtatóan simogatta a naptól megégett bőrünket, amint a ház felé tartottunk. Felelőtlenség volt tőlünk, hogy csak úgy kifeküdtünk a napra, de ki hitte, hogy ennyire erősen fog érinteni minket az itteni időjárás. Elég hamar sikerül hazakeverednünk, ugyanis alapból a legközelebbi pizzázóba mentünk el. Matíasnak Roni néhány otthagyott cuccából kerestem egy pizsamának megfelelő öltözetet, majd megmutattam az egyik vendégszobát is neki. Nem sokszor volt alkalmam vendéget látni így egy kicsit örültem is, hogy használatba van véve nem csak ház, de a szoba is. A háziasszony szerep betöltése után fáradtan vettem az irányt a háló felé, majd a fürdőbe betérve egy kád vizet engedtem magamnak, ami már nagyon igényelt a szervezetem. Sokat dolgoztam ma és nagyon leszívta az energiámat, viszont még ennek ellenére is nagyon élveztem ezt az egész napot. Reményekkel telve ültem be a kád forró vízbe, a reményeim pedig afelé irányultak, hogy ez a nap majd valamikor megismétlődhet.

(Polarsets - Morning)
Nem tudom, hogy a kád vízből, hogyan kerültem el az ágyig, de valószínűleg annyira álmos és kómás voltam már az este, hogy ara sem emlékeztem, hogy hogyan jutottam el az ágyig. Felnézve az órára kigúvadt szemekkel kémlelem a kijelzőt, ugyanis már dél van, én pedig még mindig ágyban vagyok. Kivánszorogva a nappalibba Matíast kezdtem el szólítgatni, de válasz sehonnan nem érkezett, így kénytelen voltam a telefonos segítséget kérni a felderítése ügyében.

-          Ne aggódj már annyit, körülbelül tíz perc és ott vagyok. Addig reggelizz meg. Jó étvágyat! – fel sem tudtam fogni, hogy egyáltalán Matías felvette a telefont mikor már ismét csak a süket vonalat hallottam.

-          Ja jó. Végül is köszi. - heves fejrázás közepette jutottam el a konyháig, aztán mikor megláttam azt a terülj-terülj asztalkám nagyságú ételválasztékot még a levegő is megállt bennem egy pillanatra. – Hánykor kelhetett ez az ember? Lehet le se feküdt. – magammal megbeszélve néhány dolgot ajtócsapódásra lettem figyelmes. Majd egy pirítóst lekapva az asztalról sietve indultam el a nappali felé.

-          Jó reggelt és jó étvágyat is egyben. Remélem mindent szeretsz, amit csináltam. – mosolyogva kezdtem el igenlően bólogatni Matíasnak, majd a háta mögött elhelyezet óriási dobozra emeltem a kíváncsi tekintetem. – Igaz, hogy a tiéd, de hiába nézed úgy, azt a dobozt most még nem nyithatod ki. – durcásan haraptam egy újabb harapást a pirítósomba, viszont még csak most vettem észre, hogy egy csupasz kenyeret eszek, így a konyhába sietve az első utam a nutella felé vezetett. – Olyan vagy, mint egy nagy gyerek. – Matías nevetve támaszkodott meg az ajtófélfán, majd engem nézve nevetett.

-          Lehet, hogy nem állsz olyan távol a helyes megfejtéstől. Még csak tizenkilenc éves vagyok. – az utolsó szavakat persze tele szájjal ejtettem ki, majd egy rossz levegővétel következtében a légcsövembe egy nagyobb darab száraz kenyeret szívtam be. Ijedségemben nem tudtam, hogy hogyan kérjek segítséget, ugyanis nem kaptam levegőt, mert az étel teljesen elzárta a légcsövet. Matías hátulról átkarolva testem öklét gyomorszájamhoz helyezte ezzel is segítve azt, hogy az étel minél hamarabb kerüljön ki a légcsövemből. Több mint fél perc után végül sikerrel járt, ugyani tüdőmbe ismét friss levegő áramlott be én pedig sírva rogytam össze a konyha padlóján. Nagyon megijedtem és nem is tudom mi lett volna velem akkor, ha Matías még nincs itt.