Chapter 47.

Sziasztok!
Megérkezett az új fejezet.
Jó olvasást Nektek!
Puszi Lari, Tessa.:)

(Larissa)

(Macklemore- Otherside)

Sikítva rohanok oda hozzá, hátulról átölelve megpróbálom lenyugtatni, mind hiába. Szükségünk van az aktivitására, egyedül nem leszek képes támadni. A bokám nem fogja bírni. Muszáj valahogy lenyugtatnom, ha mérges, képes hülyeséget csinálni, amibe viszont Tessa fog belerokkanni. Arrébb lökve, duzzogva indul el az öltöző felé.

Úgy érzem, nem kezdődik éppen pozitívan a mérkőzésre való felkészülés. Iker mérgesen robog be közénk, vállát fogva arca eltorzul. Szomorúan roskad le a padra, minden szem rá szegeződik. Arcát tenyerébe temeti, a kétségbeesettség tisztán látható rajta is. Vállai előregörnyednek, mire felszisszenve hunja le szemeit, és hajol inkább hátra. Nem mer senki sem megszólalni, tudjuk jól, ilyenkor békén kell hagyni, de kíváncsiságom most felülkerekedik rajtam. Túlságosan is fontos most számunkra ez a meccs, nem engedhetjük meg magunknak a lazsálást. Már csak öt ponttal kullogunk a Barcelona előtt, és még hátra van nyolc mérkőzés. Egyet is elbukunk, nagy esély van arra, hogy a bajnokság is elúszik. Felállva Ronaldoék mellől, kimért léptekkel indulok el sztárkapusunk felé. Agyamban rengeteg lehetőség lejátszódik, mégis azt tartom szemem előtt, hogy ő nem fog elutasítani. Iker sohasem a durvaságáról volt híres, akkor sem tudott szívózni valakivel, ha komoly gondjai voltak.

-          Iker. –hangom halk, kezeimet karjára simítom. Többen kísérik nyomon mozdulataimat.

-          Nem játszhatok ma. Nem menne. –elhúzva száját szokatlan csalódottság ül ki arcára.

-          Mi történt?

-          Leestem a lépcsőn, és megrándult a vállam. Alig bírom emelni a kezemet, csak a gólokat kapnánk, ha én ma kilépnék a pályára. –szemei a padlót fürkészik, a néma csend meglepi. –Sajnálom. –többen felsóhajtanak, majd már éppen a kezdődő letargiába esnének, mire megjelenik Mourinho.

-          Csend és hullaszag. Mi folyik itt? –értetlen tekintettel néz körbe rajtunk, szeme megakad párosunkon.

-          Fáj a vállam, megütöttem. Nem léphetek ma pályára. –ajkait vékony vonallá préseli, szemei megvillannak.

-          Semmi gond. Keresd meg az orvost, hátha le tudja jegelni, vagy tud valami kenőcsöt javasolni. Lari mielőtt kihirdetik a keretet, szólj nekik, hogy Casillas helyett Adán lép pályára, ugyanis nem lenne célszerű, ha csereként minősítenék a sérülését. –felpattanva a földről, futásnak eredek. Bokám sajog, de most az egyszer nem szabad vele törődnöm. Igazából bele kéne mennem a műtétbe, de szeretném Angliát az Európa bajnokság döntőjébe lőni, feltéve, ha ezt a szövetségi kapitány is így gondolja. Leadva az infót gyors léptekkel indulok vissza az öltöző felé. Még tíz perc, és ki kell lépnünk a folyosóra, ki tudja milyen lelki állapotban.

-          Rábólintottak, tehát a három cserelehetőség még most is él. –körbenézve a helyiségen Casillas helyét üresen találom, még a többiek lehajtott fejjel ülnek. Mou segélykérően néz rám, nem érti a történéseket. –Mégis mi az isten történt veletek?! Adán nagyszerű kapus, én bízom benne.

-          De én magamban kissé kételkedem. –tátott szájjal kapom felé a fejem.

-          Legszívesebben megrángatnálak, és megpofoználak. Rengetegszer álltál már helyt a csapatban, és gyakoroltam veled az edzésen.

-          Igen, de…

-          Kapd össze, sőt inkább többes számban fogalmazok. Kapjátok össze magatokat! Én ki fogok menni a pályára, és a szívemet beleadom a játékba. Csúszok, mászok, ha arra lesz szükség, mert tudom, hogy fontos a klub becsülete. Vagy veletek, vagy nélkületek, de be fogom bizonyítani, hogy ez a csapat az életem. –ádáz tekintetem következtében csapattársaim tátott szájjal tekintenek végig rajtam. Megigazítva sportszáramat, elindulok a folyosó felé, és csak reménykedem abban, hogy valamennyit használt lelkesítésnek szánt szövegem. Nem biztos, hogy túlélném a meccset, ha egyedül kéne kimennem. Az viszont már csak részletkérdés, hogy úgy le is fújnák az egészet. Hangzavar üti meg a fülemet, elégedetten fordulok hátra éppen megjelenő barátaimhoz.

-          Felkészültél kislány?

-          Természetesen. És te, Roni cica?! –gunyoros mosolyom most csak játékból tartózkodik arcomon, nagyon jól esett, hogy legalább miattam félreteszi a magánéleti problémáit. Egy biztos, meccs után beszélnem kell húgommal. Edzőm megtorpan mellettem, valamit a háta mögé rejtve, rám mosolyog.

-           Ez téged illet, viseld büszkén. –kezembe adva a sötétkék karszalagot, szívem hatalmasat dobban. A ráhímzett Real Madrid címer láttán szemem kissé könnybe lábad, majd a csapat határozott bólogatására felfigyelve, nevetve ölelem meg a portugál edzőt. –Sok sikert emberek, és csak ügyesen! - felhúzva kezemre a különcséget mutató szalagot, magabiztos tekintettel nézem a valenciai játékosok lekezelő tekintetét. Utálom, ha alábecsülnek, de imádom látni az arcukat, ha sikerem van. Az a lefagyott tekintet felbecsülhetetlen, csupán azt nem értem, hogy miért néznek még mindig rám úgy, mint egy kislányra. Hiszen egyszer már elvertük őket, és akkor is pályán voltam.

-          Szia. –egy kisfiú húzza meg nadrágom alját, ezzel is felhívva magára a figyelmet. Leguggolva mellé, csillogó szemeibe nézek. –Te vagy a kedvenc játékosom, az egyik lányt kértem meg, hogy cseréljünk. –hatalmas mosoly telepedik az arcomra, maximum hat éves lehet, barna szemei engem figyelnek.

-          Nagyon aranyos vagy. Hogy hívnak? –mosolyát meglátva halkan nevetni kezdek, a tejfogai már elkezdtek hullani. Büszkén húzza ki magát, majd bizalmasan fülemhez hajolva suttogni kezd.

-          Alarico. –végigsimítva az arcán, szívem hatalmasat dobban. –Ugye megnyeritek a meccset?

-          Tekintve arra, hogy veled vonulhatok fel a pályára, biztos vagyok benne. –kacsintva egyet összeborzolom haját, mire elégedetten kacag fel. –De pszt! Ez olyan titok, amit csak veled osztottam meg. –jelképesen szájára cipzárt húz, majd továbbra is mosolyogva figyel. Oldalra pillantva tekintetem Sergio szemeivel kapcsolódik össze, amelyben őszinte szerelem csillan meg.

Megfogva apró kezét, kemény tekintettel, ámde mosolyogva indítom el a sort. Többen zengik a nevünket, éneklik a csapathimnuszt, és rengeteg transzparens található meg a lelátókon. Felállva a sorba, összekarolva a focistákkal várom a felcsendülő muzsikát. Lelkem szárnyal a boldogságtól, majd felpillantva a nézőtérre, kiszemelek hat fiatal srácot, akik kapálózva hívják fel figyelmemet az előttük elterülő spanyol zászlóra, melyen egyetlen szöveg áll. „Larissa, hozzánk jössz feleségül? Nem vagyunk a monogám kapcsolat hívei.” Megmosolyogva a szöveget, aprót kacsintok, Sergio izmai megfeszülnek. Fejemmel egy fiatal lányokból álló társaság felé bökök, ahol hasonló szöveg van kiírva, annyi különbséggel, hogy férjem nevével van ellátva a transzparens.

Meghallva a Real Madrid klubhimnuszt, a közönség egy emberként kezdi el énekelni a kissé operás szöveget. Most érzem úgy, hogy bármit képes lennék megtenni azért, hogy ez a csapat örökre együtt maradjon. Megállíthatatlanok leszünk, csak hinnünk kell magunkban. Meglökve egy kicsit Alaricot, felhívom figyelmét arra, hogy indítsa el a gyerekekből álló sort. Integetve rohan le a pályáról, majd edzőmhöz lépve bennfentes beszélgetésbe kezdenek. Végigszaladnak mellettünk a valenciai játékosok, mindenki egy-egy pacsira nyújtja kezét, viszont amikor Antonio Barragan, az egyik védő elém lép, szájával csücsörítve felém hajol. Támadását nem tudom hárítani, puha ajkai számon landolnak. Rákacsintva férjemre, hatalmas vigyorral az arcán fut tovább, én pedig elindulok a játékvezetők felé. Nem érdemes az ilyen idiótákon agyalni, most a mérkőzésre kell koncentrálni.

Kezet fogva mindenkivel, átadom a csapat címerével ellátott kis zászlót, majd beállva egy fénykép erejéig, a VIP páholy felé pillantok. Kezemet szívemre csúsztatom, Ikernek kacsintva egyet megpróbálom megnyugtatni. Remélem tudásom legjobbját tudom ma este mutatni, és nem ütök foltot a karszalag jelképes tiszteletén.

Felállva a kezdőkörbe, bokámat folyamatos mozgás alatt tartom. Nem lenne célszerű, ha a bemelegítés ellenére is lesérülnék. Számat elhúzva a gondolatra, érdeklődő tekinteteket kapok. Hatalmas mosolyom következtében várom a bíró sípszóját, ami egy hamar fel is hangzik, ezzel kezdetét veszi egy húzós mérkőzés.

(Macklemore- Wings)

Izmaim már égnek, pedig még csak harminc perc telt el. A rengeteg futás kifárasztja szervezetem, de nem állhatok meg. A csapatunk összetetten védekezik, mindig mindenki visszaér időben a kiszabott helyére, Mou által kijelölt embereket pedig rögtön szerelik. Néha be kell segíteni a csatársornak is, bár rendszerint inkább a támadással küzdünk. Sok helyzetünk adódott, de vagy Ronaldo önzősége, vagy a védősor miatt mindig elakadtak a labdák. A portugál mindenféleképpen egyedül akarja megoldani a góllövést, amiből semmi előnyünk nem származik. Nem foglalkozik azzal, hogy öt védő állja körül, ahogy azzal sem, hogy kinek milyen sérüléseket okoz egy-két belépőjével.

Ronaldo eladva a labdát, kontratámadáshoz segíti a valenciai csapatot. Morogva rohanok vissza, ugyanis az utolsó három perc hosszabbításra az egész csapat felhúzódott az ellenfél tizenhatosáig. Tüdőm sípol, de csatáruk nagyon is jó helyzetből vezetheti egyedül a labdát. Bízom Adánban, de úgy érzem ő is elfáradt már a félidő alatt. Megregulázva lépteimet, gyorsabb sprintbe kezdek, mind hiába. A labda elégedetten lyukasztja ki kapunkat, a hálóőr hiába vetődik, nem tud belenyúlni a játékszerbe, ezáltal a félidőre nulla-egyes hátrányban vonulunk le. A búskomor hangulat érezhető a csapaton, Adán magát hibáztatja az utolsó percben bekapott gólért, pedig azt még Iker sem tudta volna kivédeni. Belépve az öltözőbe, fáradt sóhaj hagyja el a számat. Megállva portugál barátom előtt, hatalmas pofont keverek le neki.

-          Nem érdekel, hogy mit fogsz tenni. Nem érdekel, hogy meg fogsz-e rám haragudni, de kibaszottul unom most már az önző cselekedeteidet. Ez egy csapat, egy család. Ha ezt nem vagy képes elfogadni, arra van az ajtó. A mostani tetteddel nem érünk veled semmit, egyszerűbb lenne, ha nem lennél azon a kurva pályán. –sikítva kapok hajamhoz, dühöngve rúgok a szekrényembe. Sergio nyugtatóan fogja meg kezemet, majd magához húzva megpróbál átölelni.

-          Larissa, kérlek nyugodj meg. –Adán mondandója nem jut el fülemig.

-          Miért nem adjátok inkább fel? Egyszerűbb lenne, ha feloszlatnánk az egész klubot, és tárt karokkal engednénk át harc nélkül a katalánoknak a kupát. Mit számít az már nektek? Elegem van. Egyedül nem vagyok képes a hátamon vinni a csapatot, ideje lenne már agyilag helyretenni magatokban a dolgokat. Szerintetek Casillas mit szólna most ehhez a hozzáálláshoz? Szerintetek az edző büszke most ránk? Én nem akarok ebben részt venni. –becsapva magam után az ajtót, ordítva indulok el a pályáig. Lehet túlságosan is felkaptam a vizet, de nem hagyhatom, hogy egy ekkora klub hírneve eltűnjön a süllyesztőben. Sokszor bántották már mind a csapatot, az edzőket, a játékosokat, és ezek pont most vannak mélyponton. Most, amikor tényleg tétmeccset kell játszanunk. Nem tudom mi lesz ennek a vége, de nem szemléljük éppen jó oldalról a dolgokat…

(Tessa)

(The Fray - How to save a life)

Eléggé kifáradtam az egész napos mosolygásba és pózolásba, ugyanis régen volt már ilyen megterhelő napom. Bár ha hozzátesszük, hogy anyuka vagyok, akinek mindennap meg kell küzdenie a gyerekével, hogy éppen fel tudja öltöztetni vagy csak meg tudja etetni akkor mondhatnánk azt is, hogy minden napom ilyen megterhelő csak más módon fárasztanak le az események.

-          Min gondolkozol ennyire? Mióta elindultunk a stúdióból még csak a hangodat sem hallottam. – Matí nagyon csendes volt, ami kicsit nyugtalanított, mert máskor mindig ő az első, aki bekapcsolja a rádiót, vagy éppen felhoz valami témát csakhogy beszélni tudjunk és ne üljük kukán egymás mellett mint ahogy éppen most is tesszük ebben a percben.

-          Semmin. Semmin, csak tisztára elbambultam, meg én is eléggé eláradtam a mai napon. – egy halvány mosolyt küldött felém, ami nem volt túl meggyőző és láttam rajta, hogy valamit elhallgat, de nem faggatóztam tovább. Inkább hagytam, hogy átrágja magát a dolgokon, aztán ha akarja majd elmondja, hogy mi a helyzet. – Szerintem most nem valami jó ötlet azt az utat választani. Lépten-nyomon meg fogsz állni, vagy elterelnek majd a létező összes kisutcába. – próbáltam az útra koncentrálni, de egy érdekes arckifejezést azért megengedtem magamnak a fura arcomon pedig Matí egyből elkezdett nevetni, viszont engem idegesített, hogy nem válaszol.

-          Örülök, hogy végre felkeltél és jól szórakozol, de elmondanád, hogy mégis mi olyan nevetséges? És persze az is, hogy miért ne erre menjek haza? – elkapott minket a piros lámpa így volt időm egy kicsit jobban odafigyelni Matíasra, aki már nem nevetett, de egy mosoly azért bujkált a szája sarkában.

-          Csak azon a bamba arckifejezésen nevettem, amit bevágtál, egyébként pedig meccs van a stadionban tehát nem nagyon jó választás belemenni a dolgok sűrűjébe. – Matías kézzel-lábbal mutogatott, hogy merre menjek így megpróbáltam először követni az utasításait viszont egy idő után gondoltam egyet és lehúzódtam az út szélére. – Most meg mit csinálsz? – ez egy nagyon jó kérdés volt, hiszen nagyjából még én magam sem voltam tisztába azzal, hogy mi is a tervem, de késztetést éreztem arra, hogy megtegyek egy fontos lépést.

-          Tudnál vigyázni Catara egy kis ideig? – nem mondtam neki semmit, mert biztos, hogy ő lett volna az első, aki le akart volna lebeszélni arról, amit tenni készülők, és jelen pillanatban támogatásra lett volna szükségem nem lebeszélésre.

-          Most meg mire készülsz? – még mindig tartottuk a szemkontaktust a szeme pedig tökéletesen tükrözte azt, hogy kitalálta már, hogy mit akarok tenni, de az én számból szerette volna hallani.

-          Az nem lényeges csak vigyázz Catara és vidd őt haza. Én is sietek haza. – egy gyors puszit adtam az arcára és már ki is pattantam a kocsiból.

Tudtam, hogy nem valami jó ötlet ezt tennem, de meg kellett tudnom, hogy Roni visszatért-e az országba. A sok pletyka már nagyon az idegeimre megy és rájöttem arra, hogy már csak annak, hihetek, ha valamit én magam látok a két szememmel. Ahogy közelítettem a stadionhoz a gyomromban egy gombóc kezdett el növekedni, ami nem túl sok jót sejtetett. Volt egy olyan megérzésem, hogy a stadionban, most nem csak a testvéremet láthatom majd, aki valószínűleg utál, és tiszta szívéből gyűlöl is, hanem a férjemet is, hiszen egyre jobban kezdtem úgy érezni, hogy a ő is a pályán lesz csak éppen én vagyok az a személy, aki még a tévét sem nézi és utolsónak tud meg olyan fontos híreket, mint például, hogy a férje visszatért.
A stadion előtt állva a pulzusom egyből az egekbe szökött és a táskámat szorongatva mentem egyre közelebb és közelebb a jegypénztárhoz. A pénztárban álló férfi egy mosoly után egyből beengedett, hiszen a helyzettől függetlenül én még mindig Cristiano Ronaldo felesége vagyok és már megszokta valószínű, hogy a meccseket a lelátóról tekintem meg, vagyis tekintettem régebben meg. Lassan lépkedtem a nézőtér felé, mert tényleg nem tudtam, hogy mire számítsak. A legjobban nem is attól féltem, hogy tényleg itt van, hanem attól, hogy hogyha meglátom milyen érzéseket fog kiváltani belőlem a jelenléte. Már éppen csak pár lépés választott el attól, hogy rálássak a pályára, de mielőtt ezt megtettem volna egy pár percre megálltam és néhány óriási levegővétellel próbáltam meg a már a torkomban növekedő gombócot legyűrni. Végül pár perc állás után rávettem magam, hogy lenézzek a gyepre, persze mindezt próbáltam úgy csinálni, hogy ne keltsek nagy feltűnést, mert semmi kedvem nem volt most egy pletykalap címoldalán végezni ezzel a sztorival.

(Pink- Just give me a reason [magyar])

Amint a látókörömbe kerültek a játékosok egy bizonyos számot kezdtem el kutatni a szememmel, és nem telt bele pár másodperc sem, amikor megláttam őt. Éppen egy támadást vezetett és csak egy kicsit kellett elfordítanom a fejem, hogy rögtön mellette meglássam a testvéremet is. Amint őt megláttam eszembe jutott, hogy most mennyire is eltávolodtunk egymástól ahhoz képest, hogy az akadémián szinte szét sem lehetett minket választani, most pedig hol tatunk? Idióta módján elárultam őt és tönkretettem nem csak a saját életemet, de a testvéremét és a Sergioét is. Nem terveztem sokáig maradni, így miután már száz százalékosan megbizonyosodtam arról, hogy a férjem újra Spanyolországba van már mentem is. Gyorsan szedtem a lépcsőfokokat lefelé. Furcsa érzések kavarogtak bennem és azt sem tudtam, hogy mit kellene tennem ebben a helyzetben. Abban reménykedtem, hogy ha majd Ronaldo visszajön, akkor legalább azzal kezdi, hogy eljön és érdeklődik felőlünk, de semmi ilyesmi nem történt, ami nagyon bánt. Lehet, hogy már egy kicsit sem érdekeljük és nem is akar rólunk tudomást venni? A különböző gondolatok közben jókora könnycseppek kezdtek legurulni az arcomon, sőt szinte már patakokban folyt a könnyem, és jelenleg egy percig sem gondolkodtam azon, hogy éppen hazafelé tartok egy forgalmas utcán és az sem érdekelt, hogy úgymond egy ismert személy vagyok, akit egyszer-egyszer elkap egy paparazzó. A lelkemnek most szüksége volt arra, hogy sírjak, így ezt is tettem. Úgy terveztem, hogy hazafelé az utat gyalog teszem meg, így út közben lenyugodhatok, és sorra vehetem a lehetőségeket, hogy mit is kellene most tennem. A nagy merengésből a telefonom hangos csörgése rántott vissza a valóságba.

-          Igen? – a hangomat próbáltam szabályozni, hogy ne lehessen hallani, hogy egy percig is sírtam.

-          Szia Tess. Matías vagyok. Csak érdeklődni akartam, hogy merre vagy és mit láttál? Vagy még most is a meccsen vagy, mert ahhoz eléggé halk a környezeted. –aranyos volt tőle, hogy aggódott, de most egy kis egyedüllétre volt szükségem, hogy gondolkodjak és kitaláltam, hogy hogyan engesztelhetne ki a nővéremet. Hogyan békülhetnék ki a férjemmel, és hogyan hozhatnám rendbe a nővérem házasságát, amit sikeresen tönkretettem. Bár aha már itt tartunk két ember kellett ezzel a hibához, de szerintem ez most mindegy is.

-          Már nem vagyok a meccsen hazafelé tartok. – Matí meg sem várta, hogy befejezzem a mondatom egyből beleszólt.

-          Taxival jössz? – kezdtem kicsit ideges lenni, mert nem szerettem volna, hogy bárki is megmondja nekem, hogy mikor mit csináljak. Nem voltam most éppen abban a kedvemben, hogy ezt toleráljam.

-          Matí hazafelé megyek. Nem taxival, hanem gyalog, de ez így most pont jó. Szükségem van erre a sétára most pedig ha megbocsájtasz.  – egy gombnyomással bontottam a vonalat, majd a telefonomat visszahelyeztem a táskám egyik eldugott zsebébe.

Semmi kedvem nem volt még hazamenni, így a városban bolyongtam. Tudtam, hogy Cata jó helyen van Matíassal így nem aggódtam miatta. A séta közepette elkezdtem gondolkodni, hogy ha Roni visszajött, akkor valahol laknia is kell, és ha már Madridban van, nem hiszem, hogy egy szállodában vagy ehhez hasonló helyen lakna, az első dolog pedig ami erről eszembe jutott az a legénylakása volt. Amint ez a gondolat beférkőzött a fejembe már el is kezdtem a városi ház felé sietni. Nem aggódtam hisz tudtam, hogy még bőven tart a meccs és amúgy is, ha vége lenne is még simán egy jó ideig nem lenne a lakás közelében a férjem, így nyugodtan szétnézhetek, hogy milyen körülmények között is lakik most, már ha tényleg azt a lakást választotta ideiglenes lakhelyeként.
Mikor megérkeztem a lakás elé a szívem gyorsan kalapált tudtam, hogy nincs otthon, de minimum annyira izgultam mintha ott várna fent. Akármennyire is ez egy olyan hely volt, ahol egyedül tudott lenni, úgy hogy elzárkózik a nagyvilágtól én mégis kaphattam egy pótkulcsot a házhoz, amit mindig magamnál tartottam, így ez a kulcs most is nálam volt, tehát ezért nem volt nagy gond bejutni a házba. Belépésem után próbáltam semmit nem elmozdítani, mert nem szerettem volna, ha bárki is tudomást szerzett volna a kis látogatásomról. A nappali volt az első helység, amit alaposabban szemügyre vettem bár lehet nem kellett volna, ugyanis az egész hely egy totális káosz volt. Látszik az, ha nincs nő a háznál, hiszen majdnem mindegyik férfi lusta arra, hogy kitakarítson vagy csak legalább rendbe tartsa a dolgait. A kanapé mellett lévő kis szekrényen a családi és az esküvői fényképek ugyanúgy fel voltak sorakoztatva, mint régen, ami egy mosolyt csalt az arcomra. Éppen az egyik rendezvényen készült képpel a kezemben álltam és emlékeztem vissza pár emlékre, amikor a hálóból zajt hallottam. Egy pillanatra megállt a szívem és nem tudtam, hogy mitévő legyek, de aztán bátortalanul ugyan, de elindultam a helység felé. Mikor beléptem nem nagyon hittem a szememnek ugyanis egy igazi szobalány takarított ott bent. Hirtelen azt sem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek, így csak megkövülve álltam az ajtóban.

-          Ohhh, jó estét. Nem tudtam, hogy itthon van. Ronaldo úr nem szólt, hogy bárkit is vár. Ha tudtam volna, akkor hamarabb jövök és a takarítás után még.... – késztetést éreztem arra, hogy leállítsam szegény lányt hiszen eléggé túlpörgött és a szívén viselte a dolgot.

-          Semmi szükség erre. A legnagyobb segítség az lenne, ha úgy tekintené a látogatásomat, mintha meg sem történt volna. – úgy gondoltam bármennyire is fájdalmas a várakozás megvárom, amíg Roni keres fel.