Sweet Again 11.

Sziasztok!
Megérkezett a legújabb fejezet. Jó olvasást!
Millió puszi, Lari. :)

(Larissa)

Ajka puhatolózva hívja táncba ajkaimat, szemét le nem veszi rólam. Tekintete fogva tart. Mosolyogva bújtatom át fején pólóját, ez a pillanat elég arra, hogy elegendő oxigént juttatva szervezetünkbe, újabb csatába hívjuk a másikat. Nyelvével befurakodva számba elmélyíti csókunkat, testem reagál érintéseire. Ujjai már nadrágom gombjainál járnak, óvatos mozdulattal fektet le a hatalmas baldachinos ágyra. A meghitt pillanatot viszont egy erőteljes ordítás, és kopogás rázza meg, barátom megrázkódik a hang hallatán. Fantasztikus. Lehet nem kellett volna ilyen drasztikusan elköszönnöm spanyol barátomtól. A meg nem szűnő kopogást hallva hangosat sóhajtok, rövidnadrágomat visszagombolva az ajtó felé lépkedek, hogy a megrovó tekintetekkel szembenézve, viseljem tetteim következményét.

-        Larissa Morrison! Azonnal húzz a kocsiba! –akadékoskodva nézek farkasszemet azzal a személlyel, akire életem során mindig számíthattam. –Ne mondjam még egyszer kisasszony! –orrcimpái kitágulnak, állatias morgás hagyja el a száját.

-        Csak akkor indulok el, ha előttem mész! –felé mutogatva csupán annyit érek el, hogy megragadva kezemet kiránt az ajtón.

-        Te nekem nem parancsolsz! Még beszélgetni szeretnék a kis barátoddal! –megállva a folyosón megmakacsolom magam, spanyol barátom, jelen esetben árulóm lehajtott fejjel figyel a liftajtóból.

-        Köszönöm Cescy, hogy szóltál apának. Valóban felelősségteljes cselekedet volt. –hangom csöpög a gúnytól, megtapsolva édesapámék diskurálása felé fordulok.

-        Ha még egyszer meglátlak a lányom közelében, garantálom neked, soha többet nem állsz lábra. Kezed, lábad eltöröm! Rá ne merjél nézni! –drasztikus szavaitól kiráz a hideg. Az egyetlen probléma mindössze az, hogy ő mindezt valóban megteszi, ha a szükség megköveteli.

-        Miért szól bele az életébe? Ha ő is akarja, magának mindehhez mi köze van? –David arcán hatalmas pofon csattan. Berohanva megfogom apám kezét, az újabb támadás elkerülése érdekében.

-        Soha nem beszélek vele! Csak menjünk már! –hisztérikus hangomat meghallva nekem is lekever egy pofont. Arcomhoz kapva kezeimet megsemmisülve állok mellette. A fenébe is, tizennyolc éves vagyok, nem öt. Miért nem hagyja, hogy éljem az életem? Kitrappolva a szobából a lépcső felé indulok. Nem érdekel, hogy négy emeletet kell gyalogolnom, inkább, mint az áruló Fabregassal kerüljek egy légtérbe. Gyűlölöm. Leérve, apám már az ajtó mellett várakozik a spanyollal az oldalán.

-        Mégis mit képzeltél? Ennyire felelőtlen lennél? Tudod egyáltalán, hogy kell védekezni? Tisztában vagy egyáltalán bármivel is? Vagy majd szülsz egy gyereket és a nem létező karrieredet is feladod? Hogy gondoltad? Hogy csinálhattál ekkora hülyeséget? –szavai vádlók, a kihalt parkoló visszhangzik ordítása miatt.

-        Most tényleg ezt kell hallgatnom? Most tényleg, ezért nem mehetek vissza az akadémiára, hogy a te szentbeszédedet eltehessem a zsebembe? Nem vagyok apáca!

-        De kiskorú vagy az isten áldjon meg! Még fogalmad sincs mi az élet! –felszisszenve szavaira annyit érek el, újabb pofon csattan az arcomon. Sírva indulok el afelé a hely felé, ahol talán végre mindenki békén hagy. Nem akarom ezt hallgatni, nem akarom apám lenéző tekintetét magamon érezni.

Fogalmam sincs, miért csinálják mindezt. Egyáltalán Fabregas mit keresett abban a szállodában? Ki szólhatott neki? Hiába érzem tudat alatt, hogy helyesen cselekedtek mind a ketten, mégis szívem egyetlen szót ordít. „Árulók!” Teljes mértékig bele akarnak folyni az életemben, amivel viszont csak annyit érnek el, taszítani fogom őket. Nem is értem, hogy jöttek egyáltalán ehhez. Fabre sem egy árulkodós kisgyerek, rengetegszer mentettem meg a seggét édesapám agytágításától. Erre most pont ő az, aki bajba kever. De egyáltalán ő volt? Mi van, ha mind a ketten jót akartak nekem? Fogalmam sincs. Szívem szerint hatalmas sikítással nyugtatnám le a lelkem, de tekintve arra egyedül vagyok, nem lenne célszerű felhívni magamra a figyelmet egy erdő közepén. Egyedül bandukolva az akadémia felé, tekintetemben már csak a csalódottság és a szomorúság tükröződik vissza. Már előre sajnálom szegény szobatársamat, ugyanis valószínűleg minden ami jó, rajta fog csattanni. Belépve a szobámba, kulcsomat ledobom az ajtó mellett található szekrényre. Egy fáradt hang szólít, éjjeli lámpája felkapcsolódik.

-        Mond Lari, jól vagy? –aggódó tekintete előhozza érzelmeimet, leroskadva ágyamra hangos zokogásba kezdek. A lány rögtön mellém ugrik, hátamat nyugtatóan simogatja. –Na! Légy szíves ne sírj. Nem lesz semmi baj. Bántott valaki? –szegény kérdéseire nem kap választ, pedig tudom, érzem, benne megbízhatok. Ő tényleg feltétel nélkül kínálja tálcán a barátságát, ami már csak rajtam áll, hogy elutasítom, vagy elfogadom.

-        David. Meg apa és ott volt Fabre. –szipogva próbálok egy értelmes mondatot összehozni, a lány felpattanva egy pohár vizet nyújt felém. –Köszönöm.

-        Nyugodj meg, szedd össze magad és szépen meséld el mi történt. –sírásom csendesedik, szemeimből a könnyek elapadnak. Bár nem tudom mióta ülhetünk így, a fáradság kezd utat törni rajtam. Hosszú napom volt, és hajnalban sem sikerült aludnom.

-        David kitalálta menjünk szobára. Igen. Nos, hát én készen álltam, hogy neki adjam a szüzességem, erre megjelent volt csapattársam Fabregas, és történetesen odahívta apámat is, aki ránk verte az ajtót, megpofozott engem is, Davidet is. –kifújva orromat, gondolkozom, mit lehetne még elmondani szobatársamnak.

-        Akkor nem történt semmi? –nemleges fejrázásom következtében felsóhajt. –Ennek örülök.

-        Hogy mondod? –felé pillantva meglepődöttségemet nem tudom elrejteni.

-        Nos, jött a suliba egy új lány, és nagyon sokat legyeskedik körülötte David. Többen látták már őket együtt. –lesújtva érzem magam. Mindenkinek igaza lett volna? Ő valóban nem jó ember? De akkor miért egyedül ő állt mellettem, mióta az életem összeomló félben van?

-        Én ezt nem tudtam esküszöm. –sírhatnékom újra feltámadni készül, a lány aggódó tekintettel mászik be az ágy alá. –Ennyire rémisztő lennék? –kacagása kissé jó kedvre derít, egy üveg whiskyt elővéve mosolyogva nyújtja át.

-        Igaz nem lehetne, de szükséges helyzetre tartogattam. –váll rántva iszik utánam egy kortyot. Az alkohol jótékonyan marja végig nyelőcsövünket, hogy enyhén köhögve megállapíthassuk, hűtve azért ezerszer finomabb.

-        Soha nem engedtem magamhoz közel egyetlen férfit sem. Még Fabregast sem, pedig nem tudom ismered-e, szemtelenül jóképű gyerek. Erre mire engedek ebből az elvemből belefutok egy nőcsábászba? Nem hihetetlen? –kacagva húzom meg újra az üveget, de a várva várt köhögés most elmarad. –Édesapám a sérülésem óta szinte hallani sem akar rólam. Az ágyúsokkal való edzésemet is a félévi vizsgákhoz kötötte, ami még minimum két hónap. Hol vagyok én még ahhoz? –újabb kortyért emelve a számhoz az üveget, Tessa keze állít meg a cselekvésben. –Legjobb barátnőm mióta kirúgták nem is kerek, ma először hívott fel három vagy négy nap után. Már idejét sem tudom mikor beszéltem vele utoljára. Ez normális dolog? –zsebkendőt a kezembe fogva morogva nézek rá telefonomra, melyen előbb említett spanyol barátom boci szemei figyelnek. Már legalább három üzenetet hagyott, és tizenöt nem fogadott hívás éktelenkedik kijelzőmön. Nem értem egy ilyen nap után mit vár? Majd nyakába borulok ő a megmentőm?

-        Figyelj. Nyugodj meg, Hannaval beszélj, lehet meg tudja magyarázni. Davidet egy picit kerüld, aztán majd meglátod nyit-e feléd, vagy Selena mellett fog lebzselni. Édesapádnak meg a barátodnak pedig adj egy esélyt. Biztos, hogy helyesen cselekedtek csak még ezt nem látod be. Gondolkozz tiszta fejjel. Ők voltak végig melletted, nem David, most mégis mindenkivel harcban állsz ezért a srácért. Megéri? –alaposan átrágva magam a szavain, néhány percig csendben szemlélem az üveg megcsappant tartalmát.

-        Tudod Tessa, te bölcsebb vagy, mint azt először gondoltam. –megborzolva haját köszönetet mondok, arcára egy puszit adva az ágy felé tessékelem. –Hosszú napunk lesz holnap, aludnunk kell.

Reggeli ébresztőmet meghallva, fáradtan mászok ki az ágyból, hogy egy újabb napot indítsak el reggeli önálló edzésemmel. Felöltözve edzőcuccomba, i-podom fülesét fülembe csúsztatom, majd a megfelelő számot kiválasztva már ki is lépek az ajtón, ám megdöbbenésemre egyik ismerősömbe botlok. Szőke hosszú haja most lófarokba van kötve, rajta is tréningruha van, amin enyhén meglepődöm. Mióta itt tanultunk, csakis edzésre vett fel hasonló göncöket, néha még arra sem, valamint sose láttam kilenc óra előtt ébren, pedig szobatársam volt. Szégyenlős mosolyát felvillantva újabb meglepetést okoz. Soha nem láttam még őt ilyennek, akár egy megtört kislány. Bár én sem festek sokkal jobban, szemeim alatt hatalmas karikák húzódnak, pirossága most erős kontrasztot ad fehér bőrömnek.

-        Csatlakozhatom? –kislányos mosolyának nem tudok ellenállni, bólintva egyet megindulok a lépcsősor felé. –Lari én sajnálom…