Chapter 3.

Sziasztok! Egy nappal hamarabb érkezett a fejezet, mivel ügyesek voltatok a szavazást követően.:) Azért szeretnénk még egy kicsivel több visszajelzést kapni, remélem ez nem nagy gond. Köszönjük szépen a kritikákat, ez úttal is reagálni fogunk rá!:) Természetesen a 'komment határ' még most is él, csak ügyesen.;) Reméljük tetszeni fog, jó olvasást!

u.i: Még 10 perc, és kezdődik a Sportin Gijón-Real Madrid meccs. Reméljük a mumust most is elűzzük, ahogy azt a bizonyos átkot a Lyon ellen is meg tudtuk törni. Hala Madrid! :)

(Marcelo)

(El canto del loco- Esperman)

Ronaldo ideges tekintettel rohan be a szobába, persze a kis Cata rögtön sírva fakad. Felvéve az apró lányt az ölembe, megpróbálom megnyugtatni a portugál zseni gyerekét, de ebben az apja nem segít, hiszen ordítva közli velem, hogy el kell jutnunk a kórházba. Próbálom feltenni a fejemben megfogalmazódó kérdéseket, de barátom semmiben sem segít, csupán egyet hajt, mint a pereces. „Marcelo, neked jutnak már okos szólások az eszedbe!” Büszke fejjel kissé elkalandoznak gondolataim, de Cris újabb hangsúlyos mondata még időben észhez térít. Amikor közli velem, hogy Tessnek balesete volt, agyam rögtön leblokkol. Most mégis mi lesz? Elvileg Lari is a kocsiban tartózkodik, és ha valami komoly bajuk lesz, én esküszöm… de, hogy mire? Fogalmam sincs. Egy biztos, most támogatni kell a barátaimat.

Ronaldo gyors mozdulattal kikapja a zokogó Catat a kezemből, kicsit elveszítem az egyensúlyom, de hajam súlya meggátolja a seggre csüccsenést. Kapkodó léptekkel indulok el portugál barátom felé, majd amikor a gyereket berakja a hátsó ülésen elhelyezett gyerekülésbe, elindul a vezetőrész felé. A fénysebességet meghazudtolva mellette termek, majd villámgyorsasággal tépem ki a kulcsot a kezéből. 1-1 barátom! Értetlenkedő tekintetén most az egyszer nem tudok teljes szívemből nevetni, így csupán megfogva vállát, az anyósülés felé kezdem el terelni. Kocogva pattanok be a kormány mögé, majd tekintve az alacsony, sportos autóra, tanulmányozni kezdem a műszerfalat. „Soha nem vezettem még az ő kocsiját, de szerencsés énemre tekintve, többet nem is fogom.” Rám mordulva először egy medvére hasonlít, majd beállított sérójára pillantva rájövök, ez csupán Ronaldo.

Hála barátom unszolásának, kevesebb, mint 15 perc alatt beérünk a kórház parkolójába. Vezetés alatt abban a kicsi koncentrációban annyira elfáradtam, hogy először le se tudom reagálni barátom mozdulatait. Mire én kiszállok a járgányból, addigra ő már gyerekkel a kezében rohan a bejárat felé.

„Az isten áldja meg ezeket a nyamvadt paparazzikat! Egyszerűen undorítónak tartom, hogy ilyen helyzetben is a szaftos pletykáknak élnek.”

Az orvost meglátva, szívem hevesebben kezd el verni. Az arcán valami ismeretlen kifejezés ül, talán ahhoz tudom hasonlítani, amikor Larinál közölte velünk, hogy a futball karrierjének annyi. Egyre csak közeledve felénk, Ronaldo agya már majd szétpukkan, majd amikor közli velünk, hogy a csöppség még meg nem született kistestvére meghalt, testem megrázkódik. Mi jöhet még? Nem ért minket elég trauma az utóbbi időben?

-          Cris, kérlek, nyugodj meg! Most az egyszer gondolkozz tisztafejjel, és ne légy olyan barom, hogy magára hagyod a feleségedet akkor, amikor a legnagyobb szüksége van rád! –könyörgő hangom hirtelen vált bosszúsra, majd amikor barátom arcán látom, hogy mondandóm elért az agyáig, gondolataimba mélyedek.

-          Marcelo, vigyáznál Catara?! –még fel sem fogom kérdését, már nyomja is kezembe a gyereket.

-          Értsd már meg, az a gyerek nem csak a tiéd volt! Nem csak neked van most szükséged a támogatásra! –talán mondandóm már el sem jutott hozzá, hiszen a lift ajtó rögtön bezárult. Félek valami őrültséget tervez parányi agyában, de most az egyszer nem állítom meg. Majd mi Larival segítünk neki!

Catat lerakva az egyik műanyag székre, felpattanok, és telefonomat kezdem el keresni. Borzasztó, hogy az a készülék sosincs meg, amikor szükségem van rá! Pedig valamilyen szinten értesíteni kéne Larit. Áttúrva zsebeimet, nem találok semmit, viszont a baba már éppen eldőlni készül a széken.

-          Jaj Cata, legalább kicsit segíts Marcelo bácsinak. –csoki barna szemeit rám emelve, apró szája mosolyt formáz, majd nyelvéve elkezdi kiforgatni a szájában található nyálat. –Fincsi baba, ügyes vagy. –a mögöttem elhaladó nővérek hangosan felnevetnek, majd végigmérve engem, megcsóválják a fejüket. Leguggolva a kislány elé, megfogom csöppnyi lábait, majd megvakarva a fejem, agyamba villámcsapásként érkezik a gondolat, ugyanis a készülék hangosat koppan a kórház padlóján. –Ügyes Marcelo, mindenre gondoltam volna, csak arra nem, hogy a hajamba rejtettem a telefonomat. Végül is ott mindig megtalálom. –hangosan gondolkodva Catara nézek, aki egyre laposabbakat pislog. Kezeimbe véve tárcsázom Morrison számát, majd bosszankodva jut el az agyamig, hogy ki van kapcsolva a telefonja. Rendben, akkor most jön Ramos.

-          Hola Sergio. –hosszú csörgés után, sikeresen meghallhatom barátom hangját.

-          Mond Marcelo! –ennyit ér az ember próbálkozása. Ő segít, ahol tud, erre csak a felkiáltó mondatokat kapja.

-          Tessanak balesete volt, elvetélt, és Ronaldo eltűnt. Lari nem elérhető, te maradtál az utolsó reményem. –hangos fújtatás jelzi elégedetlenségét a vonal másik végéről, de most sem meghazudtolva önmagát, segítségemre siet.

-          Melyik kórházban vagytok? Segítsek nektek valamit? Cata most hol van? –úristen. Ez számomra sok kérdés, ennyire nem tudok összpontosítani. –Marcelo! Válaszolj már, az isten áldjon meg!

-          Köszönöm szépen Sergio a jó kívánságokat, de mit is kérdeztél egészen pontosan? –jajgatásán jót kuncogok magamban, sajnos még nem tanulták meg a fiúk, hogy nem számíthatnak rám sok kérdés után.

-          Vegyük szépen sorjában. Melyik kórházban vagytok? –tudtam, hogy valami hasonlót kérdezett, de agyam meggátolt a gondolkodásban. Sajnos most elég sok dolog jött közben, és tekintve a koránkelésre, fáradok. Persze az sem segít, hogy Cata lapos pislogásait nézem, miközben telefonálok.

-          A Hospital de Madridban.

-          Szükségetek van valamire? –nézzük csak. Telefon nálam. Pénz valószínűleg Catanal. De hisz ő még csak egy gyerek! Nála nem lehet. Felvéve kezembe, kicsiny testét ringatni kezdem, majd újra a telefonra koncentrálok.

-          Hát, valami kaját hozhatnál, a gyereknek is, és nekem is.

-          Marcelo, te még most is gyerek vagy. –csúfolódó hangját most az egyszer zsebre teszem, majd a következő kérdést várva, egy pillanatra becsukom a szemem.

(Shakira - Sale El Sol)

Álmaimban minden rendben volt. Találtam egy fantasztikus barátnőt, akit később feleségül vettem. Ronaldo előkerült és Tessaval újra szent volt a béke.

A babát utánozva forgatom ki a nyálamat a számból, így arra kelek fel, hogy hangosan nevet rajtam valaki. Ramos a telefonjával a kezében áll velem szemben, majd mikor résnyire nyitom a szemem, lefényképezi szerintem is nevetségesnek tűnő arcomat.

-          Kösz haver, legalább most már jó napom lesz. Hoztam kaját, viszont Catanak nem tudom, hogy jó tápszert hoztam-e. –ahogy elnézem az apró üveget, a legdrágábbat, a legnevesebbel állított be a spanyol macsó. Az apró betűs részt kezdem el szuggerálni, majd mikor elolvasom az értetlen szavakat, magabiztosan jelentem ki azt, amire egyáltalán nem emlékszem.

-          Azt hiszem, ilyet adott Ronaldo ma neki. – szemforgatás közben elővesz egy kanalat, majd mosolyogva elveszi tőlem a gyereket.

-          Megetetem, vigyázok rá, te pedig menj és mosakodj meg. Mire visszaérsz, bemehetsz nyugodtan Tessahoz Cataval. –igazából egyetlen dolog nem tiszta még a fejemben. Sergio miért egyedül jött? És hol van Lari?

-          Larissa miért nincs itt? –tekintete pillanatok alatt sötétül el.

-          Reggel Tessa nálunk kezdte a napot, de Lari nem volt ott, így egyedül indult el. Tudod Marcelo, fogalmam sincs, hogy hol van a feleségem. –a szavakat agyam nehézkesen fogja fel, de egy idő után tátott szájjal kezdek el agyalni.

-          Nézted a stadionban? –bár ez elég hülye kérdés, hiszen Larinak bármi baja van, mindig ott találjuk meg. Gondolom barátom is kereste már azon a helyen.

-          Nem. Egyszer hívtam, de semmi mást nem tettem azért, hogy megtaláljam.

-          Rendben. Akkor én elmegyek, megmosom a fejem, addig etesd meg Catat. Ha visszajöttem, szépen elmész a stadionba és szólsz Larissanak. Tessnek most rá van szüksége! Ramos, ha szeretsz, megteszed! –vigyorogva jelentem ki az utolsó mondatot, és gondolatban vállon veregetem magam, főleg akkor, amikor meglátom eltorzult arcát. –Nem fogom hagyni, hogy Roni és Lari is lelépjen, az utóbbi természetesen a te hibádból. És nem fogadok el nemleges kérdést!

-          Választ. –megrántva a vállam indulok el a mosdó felé. Igazából nem tudom, hogy ez a válasz szó mire is jött egészen pontosan, de már nem is agyalok rajta. Felesleges, hiszen nincs meg az a kulcs, ami nyitja ezt a zárat. Van egyáltalán ilyen nekem?

Gyors mosdás után, lábaimra összpontosítok. Bal-jobb. Bal-jobb. Soha nem értettem magam, hogy miként tudok elesni sima talajon, de sajnos már párszor összehoztam a lehetetlent. Befordulva a sarkon, egy mosolygós spanyol fickót látok ülni a széken, egy ennivaló babával az ölében. Furcsa, hogy Sergio mennyire ki tud kapcsolni a gyerek mellett. Vajon Larival beszéltek már erről?

Közelebb lépve hozzájuk, telefonomat ismételten a hajamba rejtem, majd csak reménykedni tudok, hogy a következő alkalommal rögtön megtalálom, ha szükségem lesz rá. Elvéve Catat Ramos kezéből, elindulok az anyuka kórterme felé. Összetört arcát meglátva, szívem facsarodik össze, majd ahogy szemeit rám emeli, hatalmas nyeldeséssel tudom visszanyelni a torkomban keletkezett csomót. Nem mondhatom el neki, hogy hol van a férje. Nem tehetem ki a lelkét még nagyobb megpróbáltatásnak. Hazudnom kell! Meg kell ezt tennem a kapcsolatukért, és Larival beszélve, megpróbálom visszahozni a portugál fenegyereket. „Igen Marcelo, ezt kell tenned!”

(Tessa)

(Katy Perry-Teenage dream)

A házunkban ébredve nyitom ki a szemem. Nagy ásításomat egy nyújtózással kísérem, majd a szokásos reggeli teendőimet kezdem meg a fürdőbe vonulással. Zuhanyzás, hajmosás, fogmosás.  A jól ismert, már-már rutinos mozdulatokat egy számomra már szokásossá vált cselekvéssel folytatom, amikor a gyerekszoba felé veszem az irányt. A helységhez érve megtorpanok és az ajtófélfának támaszkodva figyelem az ágyon fekvő férjemet, amint a mellkasán fekvő kislányunknak próbál egy spanyol altatódalt énekelni. A látványtól, és persze a szívből jövő próbálkozás miatt, egy könnycsepp gördül végig nap barnított arcomon. Ezt a számomra megható pillanatot a világ minden pénzéért sem szerettem volna megzavarni, így magára hagyom Ronaldot és Catat. A konyhába érve rögtön elkezdem a reggeli készítését, ami egy egyszerű omlettből és persze némi bébiételből áll. Az asztal terítése közben lépteket hallottam az emelet felől. A tányérok igazgatása közben két láb lépett mellém a meleg helységbe. Óriási mosollyal az arcomon néztem fel, és pillantottam meg...Marcelot?! Becsuktam a szemem majd újra kinyitottam, hogy ellenőrizzem nem csal-e a szemem, de sajnos nem csalt. Velem szemben tényleg a madridi hátvéd állt Cataval a karján, viszont a helyszín már nem a jól ismert családi ház volt, hanem egy szürke hétköznapi kórházi szoba.

-          Tessa ébredj fel, hallod?! Csak rosszat álmodtál, ne sírj! - mikor felkeltem észre sem vettem, hogy, a könnyeim patakokban folytak végig, a most halálsápadt arcomon.

-          Marcelo… - szavaimat a sírás és a legyengültség miatt csak csigalassúsággal tudtam kiejteni, de Pufi, ahogy Lari szokta hívni, arcát az arcomhoz közel emelve várta, hogy mi lesz a következő szó, amit mondok neki. – Hol van Roni? – következő szövegegységemet kiejtve Marcelo arca kissé eltorzult, de látni lehetett rajta, hogy próbálja elrejteni az érzéseit. – És hogy van a babám? Marcelo válaszolj! – az kérdéssorozat végére feljebbemeltem a hangom, amit nem kellett volna, ugyanis nem voltam még olyan állapotban, hogy kiabáljak.

-          Tessa! Meg kell nyugodnod, és abba kell hagynod a sírást, hallod! Mert különben Cata is elkezd sírni és én is sírni fogok. Ne tedd ezt velem. – a brazil kijelentésén miszerint ő is sírni fog, mosolyra húzódott a szám és a kezemmel óvatosan letöröltem pár kósza könnycseppet az arcomról. Catat kezdtem el figyelni, hogy mit csinál, és hogy van, és ez Marcelonak is szemet szúrt. - Nyugodj meg. Catat megetettem, vagyis nem én, de evett, szóval vele nincs semmi baj. Igaz jó kislány vagy? - a kislány felé többször is elég vicces grimaszokat eresztett meg Marcelo, aminek következtében többször is elmosolyodtam, és már a könnyeim is kezdtek felszáradni. Marcelo időközben letette Catat az ágy mellett lévő kis fotelbe, majd újra visszaállt az ágyam mellé. – Tess megnyugodtál már? Mert el kell mondanom neked valamit.

-          Megijesztesz! Történt valami Ronival, Larival, Cataval, vagy a babámmal?

-          Hé Tessa, emlékszel? Nyugi. Na, hát nem tudom, hogy milyen sorrendbe tetted fel a kérdéseket és, hogy mit soroltál fel, mert ehhez nincs nagyon eszem, hogy megjegyezzem, de el kell mondanom valamit, szóval a ba…- ebben a pillanatban szakította félbe az orvos Marcelot, aki valami fontosat akart mondani, legalábbis eléggé annak tűnt.

-          Elnézést, de kifáradna, amíg a vizit tart?!- egy bólintás után felvette Catat a fotelből és már itt se voltak. – Hogy érzi magát? – az orvos mosolygó arccal próbált meg jó pofizni, amivel nálam nem aratott nagy sikert, mert utálom az összes orvost, sőt még a kórházakat is.

-          Hogy kellene éreznem magam, mikor belém csapódott egy autó, fáj mindenem, a férjem nincs itt velem, ugyanis el kellett mennie valahová, a lányomat az a focista, aki az előbb itt volt kivitte, a testvérem nincs itt, és fogalmam sincs, hogy miért nincs itt. Szóval szeretné, hogy folytassam, vagy sikerült feltérképezni-e az állapotomat?!

-          Nyugodjon meg kisasszony csak azt kérdeztem, hogy- hogy érzi magát? - persze az előző monológom közbe, az orvos nézegette a gépek kijelzőjét, amire rá voltam kötve, és írogatott ott magának valamit, majd nagy mosollyal felém fordult és folytatta az értelmetlen szövegelését. - Zökkenőmentes volt a vizit, úgyhogy a kisbarátja azonnal visszajöhet Önhöz, a pici lányával együtt. - az orvos mérhetetlenül bunkó és ironikus volt az elmúlt pár percben, pedig okot sem adtam rá, hogy így bánjon velem. Miután távozott még egy darabig egyedül élvezhettem a kórházi szoba adta unalmas lehetőségeket, gondolataim pedig a doki mérhetetlen tahósága körül jártak. Még azt sem volt hajlandó közölni velem, hogy a babám, hogy van. Pedig egy orvosnak tudtommal ez is a dolga. Marcelo már-már elég hosszú fürtjei jelentek meg az ajtóban, majd egész alakban láttatta magát a kórházi szobában, de már Cata nélkül jött vissza.

-          Marcelo Catat hol a jó istenbe hagytad? – anyukás leszidással illettem a brazilt, aki megszeppenve állt az ajtóban, akár egy öt éves.

-          Én csak. Tudod én nem… nem értek a pelenkázáshoz, szóval egy nővér felajánlotta a segítségét. Tényleg semmi baja nincs.

-          Rendben elhiszem, csak megijedtem, hogy nincs itt. Amúgy nem mondott semmit az elmebeteg orvos azzal kapcsolatban, hogy - hogy van a babám? – aggódó tekintetemet Marcelora emeltem, akinek meglepődésemre még aggódóbb és fájdalommal teli arca volt, mint nekem.

-          Tessa el kell mondanom neked valamit. Utálom az ilyen dolgokat, és azt is utálom, hogy ezt nekem kell elmondanom. - Marcelo szeme kissé könnybe lábadt, a sírást pedig óriási levegővételekkel próbálta meg elkerülni. Félelmetes volt így látni őt. – Tess, a babát a balesetben elveszetted. – pár percig csak ültem és a Marcelo által mondott szavakat ismételgettem magamban, de egyszerűen az agyam nem tudott reagálni a dologra teljesen lefagytam és nem fogtam fel, hogy a babát, aki a szívem alatt növekedett, elvesztettem. A kezdeti sokkot, ami következtében 10 percig csak próbáltam értelmezni a dolgot, a tüdőmből felszakadt zokogás és kiabálás váltotta fel, ami szegény Marcelon csattant.

-          Nem, nem, nem! Ez nem történhet meg velem. Marcelo! Marcelo tudom, hogy szeretsz viccelni, de ez nem volt jó poén. Egy növekedő csöppség élete nem játék.

-          Tessa az istenért, a szívem szakad meg, ha rád nézek, és teljes mértékben igaz, hogy imádom ugratni az embereket, de basszus ezzel soha az életben nem viccelnék. Sajnos ez az igazság.
(Jaeson Ma - Glory)
Abban a pillanatban, amikor a kis brazil szeméből is kicsordult pár könnycsepp, biztosra vettem, hogy tényleg nem hazudik nekem. Valóban hülye feltételezés volt már csak az is, hogy ő valaha ilyet tenne. A gondolat, hogy elvesztettem a kisbabánkat az én hibámból, egyszerűen az első perctől fogva emésztett. A sírás miatt a szívem egyre hevesebben vert, amit a gépek is jeleztek és mikor egy adott pont fölé emelkedtek a számok a kijelzőn hirtelen pár nővér és orvos szaladt be a szobába és őrült módon kezdtek el velem foglalkozni. Én nem bírtam ezt a nagy felforgást magam körül. Roni nevét kezdtem el kiabálni mire az orvosok és nővérek egy emberként fordultak Marcelo felé, mivel azt hitték, hogy ő az általam említett „Roni”.

-          Hol van Ronaldo? Marcelo válaszolj! Elment igaz, és miattam, mert elvesztettem a kisbabánkat. Elegem van ebből, nem érdekel semmi. - az utolsó mondatom kijelentése után a gépekhez vezető csövet kezdtem el ráncigálni. Oldalra kaptam a fejem, ugyanis az ajtóban egy jól ismert arc állt Cataval a karján.

Chapter 2.

Sziasztok! Ismét itt van az új fejezet, remélem örültök! ;)
Kicsit zokon vettük azt Tessaval, hogy kaptunk 50 szavazatot (igaz, abból kettő a nemre esett), van 23 rendszeres olvasónk, és mégis csak 5 kritikát, és 14 szavazást kaptunk az előző fejezet végére. Sajnáljuk, de ha Ti nem biztattok minket, akkor számunkra felesleges az írás. Nagyon jó időtöltés, viszont ezt egymással szóban is meg tudjuk beszélni, tehát addig nem hozunk új fejezetet, még minimum a 48szavazat fele nem jön össze a fejezet végén vagy kommentbe, vagy egy klikk segítségével. Természetesen köszönjük szépen azoknak az embereknek, akik megajándékoztak minket pár kedves szóval! :)
Jó olvasást, és reméljük tetszeni fog!:)

(Larissa)

(Rihanna - Man Down)

Valójában fogalmam sincs arról, hogy most hova mehetnék. Cescyhez nem állíthatok be, hiszen idejét sem tudom már, hogy mikor találkoztam, beszéltem vele utoljára. Talán még az esküvő napján. De az biztos, hogy édesapám diagnosztizálása után, megromlott a kapcsolatunk. Amennyire ismerem, a most már barcelonai középpályást, a lelke mélyén engem hibáztat. Engem okol azért, mert annak idején Hannahval a nyakunkba vettük a világot, és nem tudtunk a seggünkön ülni, Londonban. Engem vádol a történtek miatt, hiszen édesapámmal a távolság miatt fokozatosan romlott a kapcsolatunk. És talán Cesc ezt az egészet jogosan teszi.

Elővéve telefonomat, a megfelelő név után kutatok. Milyen érdekes. Több mint 3000 szám található a Blackberrym telefonkönyvében, mégsem tudok most egy olyan embert sem, aki rögtön a segítségemre sietne. Hiszen a szüleim meghaltak, húgom terhes, Roni pedig vigyáz rá. Marcelo valószínűleg Pepével marhul valahol, Sergihez pedig semmi kedvem nincs most. „Gondolkozz már kislány! Neked most ismerős környezetre van szükséged!” Agyalás közben a kezemben lévő telefon megszólal, majd zsebemből elővéve a Q 7-es kulcsát, fogadom a hívást.

-          Igen, tessék? –még csak rá sem néztem a hatalmas kijelzőre.

-          Hola Lari. –Mourinho hangját meghallva, lelkem érzi, hogy most rá van szüksége. –Minden rendben? Sergio Megtalált?

-          Természetesen hazamentem. Mou, lehet egy nagy kérésem?- titkon reméltem, hogy nemet mond, de már csak makacsságból sem mennék egyelőre vissza.

-          Lari, tudod, hogy lányomként szeretlek. Azt hiszem ez nem volt kérdés! –mondata hatására szemem könnybe lábad. Valójában még az igazi apám sem mondott ehhez hasonlót sem, én pedig rögtön megkapom ezt a Special One-tól

-          A 7-kor kezdődő edzésen részt akarok venni, de most itt ülök a kocsimban és nem tudok semerre sem elindulni. –mély levegővétellel jelzi, hogy amit most fog mondani, azt nem fogom zsebre tenni. Röviden elmesélem neki a történetet, ezzel is elodázva a lecseszést.

-          A makacsságod fog a sírba vinni. Ő csak jót akar neked! Vegyél egy tesztet, és gyere el nyugodtan hozzánk. Ha nem akarsz Sergioval lenni, amit én nem támogatok természetesen, hiszen szeretitek egymást, akkor nálunk bármeddig maradhatsz. A gyerekek úgyis már érdeklődnek irántad, hiányzol nekik. –utolsó mondata megmosolyogtat, majd bontva a vonalat, immáron már biztos cél felé veszem az irányt.

Megfogadom edzőm tanácsát, belépve a patikába, megveszem azt a szerkezetet, ami talán örökre megváltoztatja az életemet. Idejét sem tudom már, hogy mikor írtam fel a kritikus napokat, lehet, egyszerűbb lenne azt visszaszámolni, de ehhez most semmi energiám nincs. Minek gondolkozni, ha máshogy is meg tudom oldani?!

Megállva az átlagos, de családias ház előtt, erős szívdobogásom enyhülni látszik. Kinyitva az ajtót, kiszállok kocsimból, de tekintve arra, hogy bal lábamra kell támaszkodnom, nem táplálok magam iránt kellemes érzéseket. Eltorzult arccal pillantok a bejárat felé, amin éppen akkor lép ki kedvenc edzőm. A kocsi választásom lehet nem megfelelő a 165 centimhez, de kedvenc márkám, és autótípusom miatt, nem bánom a döntést.

-          Szia Mou. Hogy vagy? –hatalmas mosoly terül el az arcomon, amikor meglátom a kicsit kilépni apja mögül.

-          Lariiiii! –annyira érdekes, hogy a gyerekek még nem tudják palástolni az érzéseiket. Ők soha nem hazudnának nekünk, és ha boldog mosoly jelenik meg az arcukon, az nem az illem miatt van, hanem mert így is gondolják.

-          Szia, nagyfiú! Remélem a múltkori fogadalmadat betartottad. –leguggolva hozzá, megsimogatom arcát, majd Moura nézve kacsintok egyet.

-          Igen, minden nap segítek anyának, és apával is rendszeresen járok ki a meccsekre. Képzeld, kaptam egy új cipőt! –lelkesedésére felfigyelve, eszembe jutnak az én gyerekkori éveim. Amikor még apával jártunk edzésre, és amikor a fiatal srácok rendszerint ellöktek, és kigúnyoltak. Aztán pedig jól pofára estek.

-          Megnézhetem? –dagadó mellkasát elnézve, nagyon büszke most magára. Marió mindössze 11 éves, de nagy jövője lesz a futball világában, ha ilyen kitartó marad.

-          Ha megmutatom, ígérj meg nekem valamit! –a kis zsarnok. Egyszer profi lesz!

-          Értettem főnök. Mit is kéne ígérgetnem?!

-          Azt, hogy a következő meccseteken kezdő leszel! –lábam erre a gondolatra, rögtön sajogni kezd. Igaz az állapotáról egyedül Tessa tud. Bár, ha húgom oldaláról nézünk valamit, akkor már tudhatja Ronaldo, Marcelo, Pepe és Mou is. De eddig még senki nem mutatott ez irányban nagy érdeklődést.

-          Holnap este 10-től van meccsünk, a Villareal ellen játszunk kisöreg. Nem rajtam múlik a kezdő, de ha apádra szépen nézel, talán megbeszélhetjük vele a kívánságod. Viszont neked akkor már régen az ágyban kell…

-          Nem! Kimegyek apával! –gülüke szemeit édesapjára függesztve veti be a tőlem eltanult szempilla rezegtetést. - Ugye kimegyek apával?! –próbálkozásán hangosan kacagni kezdek, majd álló helyzetbe tornázva magam, elindulok edzőm felé. Aprót-puszit nyomva arcára, minden érzésemet megpróbálom egyetlen nézésbe sűríteni. Kételyek, fájdalom, szeretet, remény…

-          Köszönök mindent! –belépve a házba, friss tacho illat csapja meg az orromat, mire gyomrom hangosat morogva jelzi, hogy tegnap reggel óta nem ettem semmit sem. Mélyen beleszippantva a levegőbe, lassú léptekkel araszolok fel a lépcsőn, egészen a vendégszobáig.

(Anberlin - Feel Good Drag)

Telefonom ütemes zenélésbe kezd, de meglátva húgom mosolygós arcát a kijelzőn, szemem táskámban lévő dobozra téved. „Most, vagy soha.” Az ajtót kulcsra zárva, kezemben a teszttel indulok el a fürdőig.  Percekig csak figyelem a dobozt, de nincs elég energiám arra, hogy porba döntsem a jövőmet. Erre még nem készültem fel. Egy baba összetöri az éppen szárnyaló karrieremet. Igen, karrierista vagyok. Hatalmas sóhajtás után, erőt veszek magamon. Elvégezve a tesztet, leoltom magam után a villanyt, és a szobában elhelyezett hatalmas baldachinos ágy felé veszem az irányt. Cselekvésemben az ajtó hangja zavar meg, jobban mondva a kopogtatás, amit valószínűleg Mourinho ad jelzésnek, hogy engedjem be.

-          Hogy vagy? –hangjából kiszűrődik az aggódás, amit előlem már nem tud elrejteni.

-          Most legszívesebben elmennék a stadionba, és addig rúgnám a bőrt, ameddig össze nem esek! –együtt érzően átölel, majd percekig csak így ülünk a hatalmas ágyon. –Tudod Mou, ha most Tess érzése beigazolódik, nekem végem. Igaz, hogy én vagyok az idősebb, de még nem vagyok erre felkészülve! Még csak 2,5 éve ismerem Sergiot, és ez az idő sem volt zökkenőmentes.

-          Szereted őt, vagy nem? Szerintem ezt Sergio nem érdemelte meg. Főleg nem tőled. De ezt mindenféle rosszindulat nélkül mondom. Amúgy is, lásd, Tessa pedig csak egy éve ismerkedett meg Ronaldoval. Mégis beleszeretett, és most már a második babájukat várják. Ő nem akadt ki, te miért teszed? –első mondatára csupán egy igenlő választ adok, majd felpattanva az ágyról, a fürdő felé veszem az irányt. Remegő kézzel fogom meg a tesztet, de igazából nem merek ránézni. Igaza van Mounak, nem volt szép az, amit Sergioval csináltam. De most idő kell. Az edzőm nekitámaszkodik az ajtófélfának, és onnan kezd el figyelni engem. –Nézd meg! Hidd el, könnyebb lesz. Ha pozitív eredményt kapsz, ráérünk utána agyalni azon, hogy mit csináljunk. Egy biztos, én mindig itt leszek neked! –bátorító mosolyt küldve felém, kezem automatikusan fordul jó irányba. Szememet a tesztre emelve, fókuszálok a jelzésre, majd meglátva az eredményt, szívem erős dobogásba kezd…

(Tessa)

(Demi Lovato - Skyscraper)

A fejem zúg és csak ismeretlen hangokat és szirénát hallok. Ki akarom nyitni a szemem, hogy megnézzem, hogy hol vagyok, mi történt velem, de egyszerűen nem megy, viszont a sokadik próbálkozásra sikerült egy kis résnyire tágítani összeragadt szemeimet, de nem sok értelme volt, hiszen csak színes pacákat láttam magam előtt, ezért nem is próbálkoztam tovább. A próbálkozásaim után hirtelen a fejembe hasított egy szó, baba. Abban a minutumban, amikor ez a gondolat megfordult a fejemben a hasamhoz akartam kapni a kezem, de a végtagjaim laza kötésekkel le voltak kötve. Fogalmam sem volt, hogy mi van most, de mielőtt bármi másra tudtam volna gondolni éreztem, ahogy egy adag fájdalomcsillapítós oldat árad szét a testemben, aminek hatására az agyam újra kikapcsol és eszméletemet vesztem.

(Roni)

Miután Tessa elment hárman maradtunk a nagy házban, Cata, Marcelo és én. Marcelo hihetetlenül le tudott alacsonyodni az egy éves Cata szintjére, ha Cata a babákkal játszott Marcelo is, ha pedig csak ült és próbált kimondani valamit, Marcelo abban is utánozta. Persze néha én is beszálltam egy-egy játékba, de inkább hagytam a büszke keresztapát kibontakozni. Mondjuk jó lett volna Tessaval menni, és megnézni a szíve alatt növekvő csöppséget, de Marcelot nem akartam megbántani azzal, hogy nem hagyom neki, hogy itt legyen. Telefonom csörgése szakít ki az eszmefuttatásomból, de csak a megszokott régi telefoncsörgést hallom. Vadul kezdem el szétkapkodni az nappali asztalán ledobott magazinokat, amiket a fotóim és Tessa fotói díszítenek, és az újságkupac alján szerencsésen hozzájutok a telefonomhoz. 

-          Igen?

-          Jó napot kívánok Cristiano Ronaldoval beszélek.

-           Kinek és miben segíthetek?

-          Dr. Pedro de Castro Martín vagyok a Hospital de Madridból. A feleségéről szeretnék beszélni.

-          A feleségemről? Mi történt van valami a babával, vagy Tessaval? Mondjon már valamit! – mire az utolsó mondatot is kimondtam a düh teljesen elöltött, az orvos pedig egy kicsit sem akart sietni, hogy elmondja mi történt.

-          A felesége éppen a kórház felé tartott, amikor baleset érte. Egy terepjáró belehajtott az autójába, ennek következtében egy óriási ütést kapott. – nem azért mert nem hittem el amit az orvos mond, de nagy sebességgel bontottam a vonalat és Marcelohoz és Catahoz siettem.

-          Történt valami? – Marcelo arckifejezése komolyra váltott, amikor meglátta a dühtől feldúlt arcomat.

-          Azonnal a kórházba kell mennünk.

-          Ronaldo mi történt?

-          Tessanak balesete volt, kórházban van, és én nem tudok róla semmit. Miért nem mentem vele, akkor valószínűleg most nem lenne ez az egész. - közben már a garázs felé tartottunk. Be akartam ülni a vezetőülésbe, de Marcelo szó szerint kitépte a kezemből a kocsi kulcsot majd az anyósülés felé tolt.

-          Komolyan azt hiszed, hogy hagylak ilyen állapotba vezetni? A végén még mi is kórházba kerülünk. Apropó melyik kórházba is megyünk?

-          A Hospital de Madridba, de az isten szerelmére Marcelo indíts már! – akarva akaratlanul is ráordítottam barátomra, de hihetetlenül lassan indította be a számára ismeretlen autót.

(Bon Jovi- It's my life)

Szerencsére amilyen lassan indult az ismerkedése az autóval olyan gyorsan szelte az utat a kórház felé, szinte 5 perc alatt ott is voltunk a parkolóban. Gyorsan megszabadítottam Catat a biztonsági öv védelméből és a főbejárat felé haladtunk. Az intézmény felé haladva megpillantottuk a határtalan mennyiségű paparazzót. Teljesen megfeledkeztem arról az apró tényezőről, hogy mind a ketten valamilyen szinten híresek vagyunk és a lesifotósok mindenből valami szaftos hírt akarnak csinálni, amit eladhatnak a médiának. Catat a mellkasomhoz szorítottam, hogy a fotósok ne ijesszék meg a vakuval és magabiztos léptekkel kezdtünk el bemenni az épületbe. Viszonylag gyorsan sikerült átjutnunk a tömegen, beérve pedig egy recepció után kezdtem el kutatni. Sikeresen találtam is egyet körülbelül a kórház másik felén komolyan ez agyrém.

-          A feleségemet keresem, hol van? – ideges hangomra a recepción ülő nő meg se rezzent.

-          Ronaldo azzal nem érsz el semmit, ha kiabálsz. Elnézést Tessa Swallowt keressük, meg tudná mondani, hogy merre találjuk meg?

-          2. emelet 211-es a szobája, de még a műtőben van.

-          Rendben köszönjük. Cris ne legyél ideges rendben? A végén még Cataban is kárt teszel, gyere, menjünk fel, hátha tudnak nekünk fent valami információt adni. – a lift a közelben volt, úgyhogy gyorsan feljutottunk a második emeletre. Egy orvost vagy egy nővért Marcelo megkérdezett, hogy hol van a műtő ahol Tessat műtik, de fogalma sem volt róla, ezért kénytelenek voltunk a folyosóra leülni és várni, hogy történjen valami. Szerencsére nem kellett olyan sokat várni és egy orvos lépett ki egy nagy fehér ajtó mögül, aki Tessa rokonait kereste.

-          Jó napot, maguk Tessa kisasszony hozzátartozói?

-          Igen, mi vagyunk, csak mondja már meg, hogy mi van a feleségemmel!

-          A feleségét egy elég erős ütés érte. Egy körforgalomban nem nézett szét csak hirtelen gázt adott ennek következtében a terepjáró pont a vezető oldal felől csapódott bele az autójába. A kocsi megpördült egyet és egy közeli oszlopnak csapódott. Szerencsére gyorsan kiértek a mentők és ideszállították. Miután megtudtuk, hogy várandós volt megnéztük, hogy mik a baba esélyei és mit a felesége esélyei a túlélésre.

-          A túlélésre? Tessa életveszélyben van?

-          Nem már nincs életveszélyben az ő állapotát stabilizáltuk, de a babát már nem tudtuk megmenteni. Sajnálom. Nemsokára kitolják a műtőből, egyesével bemehetnek hozzá, de kérem, ne maradjanak sokáig! - az orvos a diagnózist közlése után a lehető leggyorsabban tűnt el, biztos nem akart válaszolni bármi más kérdése, amit feltettem volna neki. Fura ezt mondani a nagy Cristiano Ronaldoról, de én nagyon szerettem volna azt a babát. Mikor Cataval volt várandós Tessa, akkor sem hittem volna, hogy valaha így fogok várni valamit, és amikor megszületett olyan mérhetetlenül boldog voltam, és most, most csak a csalódottságot érzem semmi mást.

-          Marcelo vigyáznál Catara?! – még szinte fel se tettem a kérdést csak odanyomtam a kezébe a lányom és megnyomtam a lift hívógombját. Tudom, hogy most a feleségem mellett lenne a helyem, de egyszerűen nem bírok ott lenni tudván, hogy miatta veszítettem el a gyerekem. Marcelo még utánam szólt valamit, amikor bezáródott a liftajtó, de nem nagyon figyeltem rá. Kilépve a kórházból nem törődtem a paparazzókkal csak lazán elsétáltam mellettük és beültem az Audimba, indítottam és gáz. Nem tudtam, hogy hova is megyek igazából csak szeltem a kilométereket a városban.

(Tessa)

Mikor felkeltem nem éreztem semmi mást csak óriási nagy fájdalmat. Mindenem fájt és sajgott. A plafont bámulva gyorsan rájöttem, hogy egy kórházban vagyok csak jelenleg még az nem volt tiszta hogy-hogy a manóba is kerültem végül is ide, ugyanis erre nem emlékszem csak arra, hogy a kocsiban ülök idefelé tartottam ultrahangra és a következő emlékem már az, hogy fogom a hasam, a babám.  Odakaptam a kezem a hasamhoz, de csak kötéseket és nyilalló fájdalmakat éreztem. Többször is felszisszentem az egész testemen végigfutó fájdalomra, és egy ismerős hangot véltem felfedezni az ajtón belépve.

-          Tessa! – kiejtve a nevem mintha megnyugvást hallottam volna Marcelo hangjában, és amikor megpillantottam az én egyetlenemet a karjában, a fájdalom amellett a fantasztikus érzés mellett, hogy itt van kezdett eltörpülni.

-          Marcelo, Cata! Örülök, hogy itt vagytok. Hol van Roni? – a szavakat elég nehézkesen tudtam egymás után összerakni, a gépek, amik kiálltak belőlem és csipogtak pedig egyáltalán nem könnyítették meg a dolgomat.

-          Ne beszélj Tess még nem szabad. Roninak el kellett mennie.

-          És Lari, hol van most Lari?

-          Tessa ne beszélj, légy szíves csak maradj nyugton. – Marcelo észrevétlenül csörgött egy nővérnek, aki bejött és egy adag fájdalomcsillapító beadásával, ismét álomba kényszerített.

Chapter 1.

Sziasztok! Megérkezett a várva várt fejezet. Köszönjük szépen ezt a rengeteg szavazatot, nagyon jól esett, hogy több, mint 90% úgy gondolja, hogy megéri folytatni a történetet!:) Jó olvasást! És reméljük tetszeni fog!
A kommenteket most is szívesen várjuk!:)

(Lari)

(B.O.B - I'll Be In The Sky)

Igazából fogalmam sincs, hogy hova rohanok, egy dolog zakatol a fejemben, mégpedig az, hogy „bárhova, csak el innen.” Kétségek között vergődve szelem a métereket, de agyam annyira kikapcsolom, hogy az utat sem figyelem már. Hallom a srácok hangját, próbálnak megállítani, de nem törődök velük. Egy dolgot nem értek, miért változott meg ilyen hamar a hangulatom? Mi történt velem futás közben?
Hirtelen megállok egy családias háznál, a felső szintről gyönyörű énekhang szűrődik ki. Ráfeküdve a csengőre, zokogásom egy picit csillapodik, de nem nyugtat meg az a tudat, hogy senki sem nyit ajtót. Hallom Sergio hangját, azt is, ahogy beszalad a házunkba és őrült kutatásba kezd. A félelem utat tör testemben, de mielőtt átvenné az uralmat, húgom kinyitja a bejárati ajtójukat. Nyakába borulva mentegetőzésbe kezdek, de ebből semmit sem ért. Tessa pocakján már látszik az újdonsült csöppség, de tekintve arra, hogy még csak a harmadik hónapban jár, még nem olyan szembetűnő. Szabadkozás közben vállainál fogva tolom be őt a nappaliba, hiszen Sergio kilépve a házunkból, felénk veszi az irányt. Szerencsére nem vesz észre, így megkérve Tessat, sikeresen falaz nekem.

-          Mi történt veled?- pontosan erre a kérdésre nem tudom a megfelelő választ.

-          Mou kiakadt a késésünk miatt, ezért büntetést kaptunk, ami nekem 15 kör, még Sergionak 10 volt. És aki utoljára futotta le a kiszabott távolságot, annak plusz ötöt kellett futnia. –cipőmet becsukott szemmel veszem le, bal lábamból a fájdalom egészen a térdemig hatol, ezáltal lábaim feladják a szolgálatot.

-          Mutasd a bokád! –parancsoló hangját meghallva csupán csak hátrahajtom a fejem, és megtámasztom a falnál. –Baszd meg Larissa, azt a makacs fajtádat! –fél szememet kinyitva, mélyen a szemébe nézek. Ilyen elszántságot és tüzet még soha nem láttam a szemében, de ezt ráfogom a terhességre. Hirtelen bal lábam után kap, majd erőszakkal kinyújtja végtagomat. Lehúzva lábfejemről a zoknit, a látványtól szája csupán egy O betűre nyílik.

-          Szép mi?! –az iróniát még az is kihallja a hangomból, aki soha nem látott ezelőtt.

-          Sergio látta már? –kacagásom hallatán összehúzott tekintettel mér végig. – Most mi van?!

-          Hidd el tesó, ha egymás testét térképezzük fel, akkor… - hirtelen jött rosszul létemnek hála, éppen hogy csak elérem a mosdót. Tessa belépve utánam, izzadságtól homlokomra tapadt hajamat, egy ügyes mozdulattal hátrasimítja. –Menj ki! –gyenge hangon szólalok meg, mire hátamat simogatva próbál megnyugtatni.

-          Tudom mi a bajod! Hidd el Lari, ha valaki, én… - mondandóját az ajtócsapódás miatt már nem tudja befejezni.

Felkapva cipőmet, kimegyek a nagyszobában található hatalmas teraszos erkélyre, majd egy szaltómozdulat segítségével, a kertben landolok. Roni hazaért, és most nem volt kedvem találkozni vele. Telefonom ütemes csörgése készteti az agyamat arra, hogy újra elindulva immáron hazafelé vegyem az irányt.

Belépve a hatalmas ajtón, csupán csak az üresség, és Sergio kutyája, Odi fogad. Az edzőcuccaink a nappaliban vannak lehajítva a földre. Lépcső felé véve az irányt, Sergio hangját vélem felfedezni a fürdő ajtó mögül. Kinyitva a mahagónit megpillantom férjemet, ahogy a zuhanyrózsát használja mikrofonnak, és aranyos csípőmozdulatok segítségével mutatja magának az ütemet. Kacagásomat nem tudom visszatartani, így is történhet az, hogy nevetésem hallatán, érdekes ábrázolással fordul meg. Kilépve a két kád méretű kabinunkból, egyenesen felém indul el, majd nekiszorítva a falnak, szenvedélyesen megcsókol. A vágy percek alatt terjed szét a testemben. Viszonozva csókját, halk sóhaj szakad fel a torkából. Vajon ezt vegyem annak, hogy megnyugodott a lelke, hiszen hazajöttem? Vagy csupán a vágy miatt sikerült ennyire érdesre?!

-          Jó. És akkor most jön az a kérdés, hogy mi a baj? –szavai hallatán, ismét előjönnek a kételyek. –Cica! Látom, hogy nincs minden rendben. Kérlek! Nekem igazán elmondhatod! –magához akar ölelni, de az ismét előjövő rosszullétnek hála, nem sikerül neki. Komolyan, ez mindig a legjobb pillanatokban tud előjönni. Gyorsan a WC felé hajolva, kiadom magamból a tegnap elfogyasztott reggelimet, ugyanis azóta egy falat sem ment le a torkomon. Sergi felkapja a köntösét, majd leguggolva mögém, simogatni kezdi a hajam.

-          Tünés! –keze megáll egy pillanatra, de végigsimítva a hátamon, továbbra is velem marad, és támogat. - Kérlek Sergi, nem akarom, hogy így láss!

-          Hogy így Larissa?! Gyengén?! Sebezhetőn?! –torkom összeszorul, majd pár másodperccel később könnyeim is elerednek. Ramos felkap a földről, majd egészen a szobánkig araszol velem. Letéve a hatalmas franciaágy közepére, felhúzott térdekkel gömbölyödök össze. Megkerülve a bútort, leveszi a köntöst, majd egy bokszert felkapva, letelepedik az ágyra. Szorosan átkarolva magához húz, így könnyedén az álmok mezejére léphetek…

(Ramos)

(Adele - Someone Like You)

Minden akkor kezdődött, amikor Mourinho kiadta az ukázt. Már az furcsa volt, hogy Lari lefutott 19 kört, mikor én végeztem a tízzel. Nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet, hiszen mindig is jó futó volt, de amikor elérte a huszadik kört, az edző odakiáltott neki, hogy menjen, segítsen Ikernek. Természetesen nem reagált rá, még csak felénk sem nézett. A tréner először azt hitte, hogy lázad Lari, de mint ez később kiderült, nem így történt. Nem láttam olyan sokszor így kiborulni Larit, főleg nem az utóbbi fél évben, de borzasztó látvány volt életem szerelmét zokogni látni. A tudat, hogy nem tudok neki segíteni, megőrjített, arról nem is beszélve, hogy fogalmam sem volt, hogy mi pörgött le a fejében, és mi okozta ezt az egészet. Az elején még nem is kapcsoltam, csak megfagyva álltam a pálya szélén. Talán akkor jutott el a tudatomig, hogy valami tényleg nem stimmel, amikor Ronaldo odarohant hozzám, és egy hatalmas pofonnal jutalmazott.

„Ramos ne agyalj már ilyeneken! Az a lényeg, hogy talán minden rendben van, és itt fekszik a karjaidban!” Úgy utálom, amikor a kis hangok megszólalnak a fejemben, ráadásul rendszerint igazuk is van. Telefonomat elővéve, a jól ismert számot tárcsázom, majd bezárva a hálóajtót, a nappaliban található bőrkanapé felé veszem az irányt.

-          Hola Tess! Remélem nem zavarlak! Lari már itthon van, és gondolom nálad járt délután?! –a másik oldalról semmi válasz nem érkezik. Most jött el szerintem az a pillanat, hogy elkezdett agyalni a délután történt dolgokon.

-          Szia Sergio. Igen, itt volt. Minden rendben? –hangjában egyszerre bujkált félelem és boldogság.

-          Ami azt illeti, valami nem stimmel. Amikor hazajött, elkezdett nevetni, mert elég hülye helyzetben voltam. Aztán hirtelen rosszul lett, és hányt, végül a sírás határára sodorta magát. Sajnos nem tudom az okokat, és ez egy kicsit félelemmel tölt el. Most éppen pihen. –amúgy sem vagyok tökéletes idegi állapotban, de Tessa mély sóhajtása csak növeli a kétségeket bennem.

-          Szerintem terhes.

-          Hogy micsoda?! –már régóta álmodoztam közös babáról, de nem tudom, hogy szerelmem hogyan vélekedik erről.

-          Figyelj Sergio, én ezt már egyszer átéltem, most pedig ismétlem másodjára. A tünetek erre utalnak.

-          Akkor azt mondod, hogy babánk lesz?! –az örömöt, ami hirtelen a hangomba költözött, már nem tudom palástolni.

-          Hogy mi lesz nekünk?! –dühös hangját meghallva, kicsit összehúzom magam, hiszen a meglepetés erejével támadt.

-          Ne haragudj Tess, le kell tennem. Felébredt! –azt hiszem ebből még lesz egy-két kellemetlen szóváltás.

-          Még egyszer, és utoljára kérdezem Sergio. Mit csinálunk mi?! –lábával mérgesen dobbant egyet, de arca fájdalmas grimaszba torkollik.

-          Tessa szerint babát vársz. –összehúzott szemmel várom a válaszát, ami nem jön egyhamar.

-          Nem vagyok terhes!- ezt a mondatot az ajtóból ordítja már, majd belépve a hálóba, vad pakolásba kezd.

-          Cica, ne haragudj. Ez csak egy felvetés volt. Próbáltunk magyarázatot találni a rosszulléteidre, és a hangulatváltozásaidra. Most mégis mit csinálsz?! – gyomromban keletkezett görcsöt, hangom is elárulja. Talán most jött el az a pillanat, hogy a boldog házasságunknak vége szakad?

-          Sergio, értsd meg. El kell mennem! Én nem akarom neked megadni azt, amire te a legjobban vágysz. Én nem szülök neked babát! –az utolsó mondatot már csak suttogva ejti ki a száján, de szavai erős fájdalmat okoznak a szívem környékén. Egy mondat, mégis akkora pofont ér, mintha valaki erősen arcon rúgott volna egy bőrlabdával. Félreállva az ajtóból, útjára engedem azt a nőt, akit világ életemben akartam. Aki nem használta ki a hírnevem, aki azért szeretett, aki vagyok. És nem azt a férfit szerette, akivé a kamerák előtt váltam. Lehet utána kéne kapnom, meg kéne állítanom, de az előbb kijelentett mondata még mindig víz hangzik a fülemben. Helyet foglalva a hatalmas franciaágyon, eszembe jutnak a régi kellemes emlékek.

(Tessa)

(Selena Gomez & The Scene - Hit The Lights)
Reggel telefoncsörgésre ébredtem, majd szerelmemet magára hagyva, a nappali felé vettem az irányt. Sergio aggódva kérdezgette a délutáni eseményeket, de igazából fogalmam sincs, hogy mi megengedett. Mit mondhatok el, és mit kéne inkább Larinak közölnie. A háttérből meghallva a zsémbes hangot, Ramos hamar bontja a vonalat, így visszasettenkedve a szobába, visszabújok Roni mellé. Még levegőt is elfelejtek venni, hiszen szorosan magához ölel, így a mellkasán feküdve hallgatom szívverését. Habár ő aludt az ujjam hegyével elkezdtem körözni a tökéletesen kidolgozott hasán.

-          Tudom, hogy istenien szórakozol, de nem zavar, hogy én még alszok?

-          Már nem alszol. – megpusziltam a mellkasát, és a szemébe nézve megbizonyosodtam arról, hogy már nem is fog visszaaludni.

-          Régóta fent vagy?

-          Nem, nemrég hívott Ramos. Tudod Roni, aggódom értük. Aztán most, hogy visszabújtam az ágyba, majdnem kipasszíroztad belőlem az összes levegőt, úgy magadhoz szorítottál.

-          És nem is tettem rosszul az öleléses részt.– kaján vigyorral az arcán megcsókolt.

-          Megyek, megnézem Catat. – magamra kaptam a köntösömet, és már indultam volna, amikor egy kéz visszahúzott az óriási franciaágyra. – Hé, mi van?

-          Mit csinálunk ma? Egész nap szabad vagyok.

-          Nem tudom, nekem 11-re kontrollultrahangra kell mennem, oda eljöhetnél velem, aztán beülnénk valahova, ebédelnénk és a délutánt majd meglátjuk. – beszélgetésünket egy hangos és hosszantartó csengőszó szakította félbe – Majd én kinyitom.

-          Rendben, én megnézem Catat. - felvettem gyorsan egy sortot és egy pólót, ugyanis a köntösben hirtelen melegem lett. Terhesség átka. A gyors öltözést követően, már úton is voltam az ajtó felé. Sejtelmem sem volt, hogy ki lehet az ilyenkor, ugyanis még csak fél 9 volt. Larival nem beszéltem azóta, amióta egy illuzionistát megszégyenítve tűnt el a nappalinkból, ezért senkit sem várva nyitottam ki a bejárati ajtót. A látvány azonban egy picit meglepett. Egy óriási macival találtam szembe magam. Először fogalmam sem volt, hogy ki lehet a mackó túloldalán, aztán hirtelen egy fürtös hajkoronát véltem felfedezni a plüss fejénél.

-          Hola… Marcelo?!

-          Oh, Hola Tess! Hogy vagy? – óriási mosollyal az arcán egy apró pillantást vetett felém a maci feje fölött, majd beljebb lépett a nagy házba.

-          Köszönöm Marcelo jól, és veled mi újság? Minek köszönhetjük a jelenléted ezekben a korai órákban?

-          Csak gondoltam benézek, és érdeklődöm, mit csináltok ma így, hogy szabadok vagyunk, vagyis hogy nincs edzés. Ja és nem utolsó sorban ezt a maci Catanak hoztam.

-          Oh, köszönjük az ajándékot, de nem szükséges mindig egy plüsst hoznod, amikor idejössz. – tudni illik, Marcelo minden látogatás alkalmával, egy plüssel érkezik és nem csak kétszer jött látogatóba a keresztlányához. Amúgy az, hogy Marcelo legyen a baba keresztapja elég érdekesen ötlött az én Ronaldóm fejébe, bár a választás elég egyértelműen rá esett volna, ugyanis Roni egyik legjobb barátja és ismerik is egymást, mint a rosszpénzt, de a fő indok nem ez volt. Még Cata megszületése előtt egy győztes meccsük után a csapat rendezett egy házibulit. A házigazdák persze nem voltak józanok, ahogy Roni sem, és a buli vége felé kitalálta, hogy ő nem minden napi módon fogja kiválasztani, hogy ki legyen a megszületendő gyereke keresztapja, hanem ivóversennyel, amit mindenki meglepődésére Marcelo nyert meg, ezért is olyan büszke arra, hogy ő lehet a keresztapa.

-          Dehogyisnem szükséges, a kis Cata mindent megérdemel. - Roni ebben a pillanatban jött le a lépcsőn, de nem egyedül a karjában tartotta Catat is.

-          Hola Marcelo! Mi járatban?

-          Hé, hugi, szia! Mi van veled? – Marcelo amint meglátta Roniékat, ledobta a macit a kanapéra és meg sem állt a kicsi lányig. Átvette Ronaldotól, és gügyögni kezdett hozzá. Tisztára mintha beszélgetnének. Vicces látvány volt és nem bírtuk ki, hogy meg ne mosolyogjuk. – Ez nem vicces oké, nagyon is jól megértjük egymást. Amúgy mit csináltok ma? Reméltem, hogy kicsit több időt tölthetek el most vele, ha már ma nincs edzés. – Az előzőekben kijelentett mondatán persze még ő is nevetett, aztán kicsit komolyabbra vette a figurát.

-          Én majd kontrollra fogok menni, ha Ronaldonak nincs ellenvetése, akkor itt marad veled, meg Cataval. Én pedig megkérdezem Larit, hogy nem jönne-e el velem.

-          Biztos nem lesz gond ha nem megyek veled? – Roni felém fordult és átölelte a derekamat, hogy szemben legyünk egymással.

-          Természetesen nem, majd jössz a következőre. – Egy csábos kacsintást vettettem felé, majd egy hosszú csókot váltottunk, ami közben Marcelo hangos köhögésekkel adta tudtunkra, hogy ő is itt van. – Akkor én megyek, felöltözök, és beszélek Larival.

(JoJo - Disaster)
Elindultam az ajtó felé aztán észrevettem, hogy nem éppen utcára való az öltözésem, így a háló felé vettem az irányt. Nem akartam nagyon sokat bíbelődni a külsőmmel, ezért csupán egy egyszerű farmer póló összeállítást választottam. Miután felkaptam magamra a ruhadarabokat, hajamat lófarokba kötöttem. Megfogtam a telefonom és a kulcsom és már otthon sem voltam. Amint kiléptem a házból, megcsapott a friss madridi szél, ami tökéletesen felfrissített a reggeli órákban. A Ramos- Morrison ház elé érve, egyből a csengőre tapadtam, de nem nyitott senki ajtót. Megpróbáltam még egyszer, de már kicsit tovább húztam a hangos kütyü csengését, de ismét semmi. Mikor harmadjára próbáltam volna szerencsét, Ramos nyitott ajtót, elég nyúzott fejjel.

-          Hola, ne haragudj, hogy felkeltettelek, csak Larit keresem.

-          Én is, sok szerencsét hozzá. - ezzel a mondatával próbálta meg rám csapni az ajtót, de persze én nem elégedtem meg ezzel a válasszal.

-          Mi az, hogy te is? Hol van? Mi történt?

-          Ugye korán reggel felkeltettelek a hívásommal. Aztán leraktam, mert Lari felébredt. 6 óta nem találkoztam vele. Lelépett. Hívni nem fogom, de ha gondolod, te megpróbálhatod.

-          Persze. – nővérem száma már gyorshívóra volt állítva, így nem kellett keresgetni, hanem egyből hívhattam, de nem vette fel. Nem nyomta ki csupán nem fogadta a csörgésemet. Megismételtem a hívást még egyszer, de mint az előbb, most sem felelt senki. - Tipped sincs, hogy hol lehet? A stadionra gondolok elsőnek, hiszen bármi baja van, mindig ott köt ki.

-          Ne haragudj Tessa, de nekem ehhez most nincs kedvem. Nem érdekel, hogy hol van, értsd meg. –nem törődöm hangjára, ajkam csupán csak egy ’O’ betűt formált. Hogy lehet ilyen?!

-          Látom igazi éned most is megmutatkozott. Gratulálok Sergio! Elüldözted magad mellől, és még most is csak a sértett fél szerepét játszod. Büszke lehetsz magadra! –monológom után sarkon fordulok, de egy erős szorítás megakadályoz a mozgásban.

-          Fogalmad sincs arról, hogy milyen galibát okoztál. Ne engem hibáztass, hanem magadat! Lari meghallotta, hogy azt feltételezzük róla, hogy terhes, és lelépett. Ne ítélj el úgy, hogy nem tudod a hátterét. Olyan dolgokat vágott a fejemhez, amik egész este gyötörtek. Szerinted nekem hogy esett az, amikor a képembe vágta, hogy nem szül nekem soha gyereket?! Hogy nem akarja azt megadni, amit titkon nagyon is szeretnék?! Nem- nem tudja, hanem nem AKARJA! Sajnos nem ugyanaz a kettő.–szorítása egyre csak erősödött, már a végére a szemeimbe könnyek gyűltek. Sajnáltam őt, hiszen tényleg bármit megtett volna Lariért. Mégis tartom azt a kijelentésemet, miszerint ő üldözte el.

-          Engedj el, különben sikítok! Gondolkozz el azon, hogy miért ordította neked ezt a mondatot. Biztos nem azért, mert én vagyok a testvére… na, szia! – telefonnal a fülemen mentem haza, de folyton csak kicsörgött és Lari nem vette fel, de még csak ki se nyomta.

Ránéztem az telefonom kijelzőére, ami már 10:30-at jelzett, így gyorsabbra vettem a lépteimet. Nem mondanám, hogy a mai napon olyan sok időt töltöttem volna a családommal. Felmentem az emeletre a táskámért, egy csókot adtam Roninak és egy puszit Catanak, és már ott sem voltam. Beültem a kocsiba és a központi kórház felé vettem az irányt. Odafelé természetesen belekeveredtem egy kisebb dugóba, körülbelül tíz percet álltunk egyhelyben, ugyanis az előttünk lévő körforgalomban nem haladt a sor. Még két autó volt előttem, és az órára nézve már csak öt percem volt ahhoz, hogy beérjek időben, így próbáltam minél gyorsabban kikeveredni ebből a nyamvadt dugóból. Szerencsémre az előttem álló két sofőr nem volt lassúnak mondható, gondolom nekik is betelt a pohár tíz perc alatt, így elég hamar sikerült a körforgalomhoz érnem. Órámra pillantva tudatosul bennem az, hogy pár percem maradt arra, hogy beérjek a kórházba, így nagy gázzal elindulva, elfelejtettem betartani a kressz szabályait. Hangos dudaszó követte indulásomat, de már nem tudtam elkapni a kormányt, csupán vártam, hogy a sors ismét közbeszóljon. Balról egy fekete terepjáró ütközött velem frontálisan. A kocsi hatalmasat dob a testemen, reflexszerűen rögtön a hasamhoz kapok. Fejem előrecsuklik, majd egy erős ütés következtében eszméletemet vesztem…