Chapter 3.

Sziasztok! Egy nappal hamarabb érkezett a fejezet, mivel ügyesek voltatok a szavazást követően.:) Azért szeretnénk még egy kicsivel több visszajelzést kapni, remélem ez nem nagy gond. Köszönjük szépen a kritikákat, ez úttal is reagálni fogunk rá!:) Természetesen a 'komment határ' még most is él, csak ügyesen.;) Reméljük tetszeni fog, jó olvasást!

u.i: Még 10 perc, és kezdődik a Sportin Gijón-Real Madrid meccs. Reméljük a mumust most is elűzzük, ahogy azt a bizonyos átkot a Lyon ellen is meg tudtuk törni. Hala Madrid! :)

(Marcelo)

(El canto del loco- Esperman)

Ronaldo ideges tekintettel rohan be a szobába, persze a kis Cata rögtön sírva fakad. Felvéve az apró lányt az ölembe, megpróbálom megnyugtatni a portugál zseni gyerekét, de ebben az apja nem segít, hiszen ordítva közli velem, hogy el kell jutnunk a kórházba. Próbálom feltenni a fejemben megfogalmazódó kérdéseket, de barátom semmiben sem segít, csupán egyet hajt, mint a pereces. „Marcelo, neked jutnak már okos szólások az eszedbe!” Büszke fejjel kissé elkalandoznak gondolataim, de Cris újabb hangsúlyos mondata még időben észhez térít. Amikor közli velem, hogy Tessnek balesete volt, agyam rögtön leblokkol. Most mégis mi lesz? Elvileg Lari is a kocsiban tartózkodik, és ha valami komoly bajuk lesz, én esküszöm… de, hogy mire? Fogalmam sincs. Egy biztos, most támogatni kell a barátaimat.

Ronaldo gyors mozdulattal kikapja a zokogó Catat a kezemből, kicsit elveszítem az egyensúlyom, de hajam súlya meggátolja a seggre csüccsenést. Kapkodó léptekkel indulok el portugál barátom felé, majd amikor a gyereket berakja a hátsó ülésen elhelyezett gyerekülésbe, elindul a vezetőrész felé. A fénysebességet meghazudtolva mellette termek, majd villámgyorsasággal tépem ki a kulcsot a kezéből. 1-1 barátom! Értetlenkedő tekintetén most az egyszer nem tudok teljes szívemből nevetni, így csupán megfogva vállát, az anyósülés felé kezdem el terelni. Kocogva pattanok be a kormány mögé, majd tekintve az alacsony, sportos autóra, tanulmányozni kezdem a műszerfalat. „Soha nem vezettem még az ő kocsiját, de szerencsés énemre tekintve, többet nem is fogom.” Rám mordulva először egy medvére hasonlít, majd beállított sérójára pillantva rájövök, ez csupán Ronaldo.

Hála barátom unszolásának, kevesebb, mint 15 perc alatt beérünk a kórház parkolójába. Vezetés alatt abban a kicsi koncentrációban annyira elfáradtam, hogy először le se tudom reagálni barátom mozdulatait. Mire én kiszállok a járgányból, addigra ő már gyerekkel a kezében rohan a bejárat felé.

„Az isten áldja meg ezeket a nyamvadt paparazzikat! Egyszerűen undorítónak tartom, hogy ilyen helyzetben is a szaftos pletykáknak élnek.”

Az orvost meglátva, szívem hevesebben kezd el verni. Az arcán valami ismeretlen kifejezés ül, talán ahhoz tudom hasonlítani, amikor Larinál közölte velünk, hogy a futball karrierjének annyi. Egyre csak közeledve felénk, Ronaldo agya már majd szétpukkan, majd amikor közli velünk, hogy a csöppség még meg nem született kistestvére meghalt, testem megrázkódik. Mi jöhet még? Nem ért minket elég trauma az utóbbi időben?

-          Cris, kérlek, nyugodj meg! Most az egyszer gondolkozz tisztafejjel, és ne légy olyan barom, hogy magára hagyod a feleségedet akkor, amikor a legnagyobb szüksége van rád! –könyörgő hangom hirtelen vált bosszúsra, majd amikor barátom arcán látom, hogy mondandóm elért az agyáig, gondolataimba mélyedek.

-          Marcelo, vigyáznál Catara?! –még fel sem fogom kérdését, már nyomja is kezembe a gyereket.

-          Értsd már meg, az a gyerek nem csak a tiéd volt! Nem csak neked van most szükséged a támogatásra! –talán mondandóm már el sem jutott hozzá, hiszen a lift ajtó rögtön bezárult. Félek valami őrültséget tervez parányi agyában, de most az egyszer nem állítom meg. Majd mi Larival segítünk neki!

Catat lerakva az egyik műanyag székre, felpattanok, és telefonomat kezdem el keresni. Borzasztó, hogy az a készülék sosincs meg, amikor szükségem van rá! Pedig valamilyen szinten értesíteni kéne Larit. Áttúrva zsebeimet, nem találok semmit, viszont a baba már éppen eldőlni készül a széken.

-          Jaj Cata, legalább kicsit segíts Marcelo bácsinak. –csoki barna szemeit rám emelve, apró szája mosolyt formáz, majd nyelvéve elkezdi kiforgatni a szájában található nyálat. –Fincsi baba, ügyes vagy. –a mögöttem elhaladó nővérek hangosan felnevetnek, majd végigmérve engem, megcsóválják a fejüket. Leguggolva a kislány elé, megfogom csöppnyi lábait, majd megvakarva a fejem, agyamba villámcsapásként érkezik a gondolat, ugyanis a készülék hangosat koppan a kórház padlóján. –Ügyes Marcelo, mindenre gondoltam volna, csak arra nem, hogy a hajamba rejtettem a telefonomat. Végül is ott mindig megtalálom. –hangosan gondolkodva Catara nézek, aki egyre laposabbakat pislog. Kezeimbe véve tárcsázom Morrison számát, majd bosszankodva jut el az agyamig, hogy ki van kapcsolva a telefonja. Rendben, akkor most jön Ramos.

-          Hola Sergio. –hosszú csörgés után, sikeresen meghallhatom barátom hangját.

-          Mond Marcelo! –ennyit ér az ember próbálkozása. Ő segít, ahol tud, erre csak a felkiáltó mondatokat kapja.

-          Tessanak balesete volt, elvetélt, és Ronaldo eltűnt. Lari nem elérhető, te maradtál az utolsó reményem. –hangos fújtatás jelzi elégedetlenségét a vonal másik végéről, de most sem meghazudtolva önmagát, segítségemre siet.

-          Melyik kórházban vagytok? Segítsek nektek valamit? Cata most hol van? –úristen. Ez számomra sok kérdés, ennyire nem tudok összpontosítani. –Marcelo! Válaszolj már, az isten áldjon meg!

-          Köszönöm szépen Sergio a jó kívánságokat, de mit is kérdeztél egészen pontosan? –jajgatásán jót kuncogok magamban, sajnos még nem tanulták meg a fiúk, hogy nem számíthatnak rám sok kérdés után.

-          Vegyük szépen sorjában. Melyik kórházban vagytok? –tudtam, hogy valami hasonlót kérdezett, de agyam meggátolt a gondolkodásban. Sajnos most elég sok dolog jött közben, és tekintve a koránkelésre, fáradok. Persze az sem segít, hogy Cata lapos pislogásait nézem, miközben telefonálok.

-          A Hospital de Madridban.

-          Szükségetek van valamire? –nézzük csak. Telefon nálam. Pénz valószínűleg Catanal. De hisz ő még csak egy gyerek! Nála nem lehet. Felvéve kezembe, kicsiny testét ringatni kezdem, majd újra a telefonra koncentrálok.

-          Hát, valami kaját hozhatnál, a gyereknek is, és nekem is.

-          Marcelo, te még most is gyerek vagy. –csúfolódó hangját most az egyszer zsebre teszem, majd a következő kérdést várva, egy pillanatra becsukom a szemem.

(Shakira - Sale El Sol)

Álmaimban minden rendben volt. Találtam egy fantasztikus barátnőt, akit később feleségül vettem. Ronaldo előkerült és Tessaval újra szent volt a béke.

A babát utánozva forgatom ki a nyálamat a számból, így arra kelek fel, hogy hangosan nevet rajtam valaki. Ramos a telefonjával a kezében áll velem szemben, majd mikor résnyire nyitom a szemem, lefényképezi szerintem is nevetségesnek tűnő arcomat.

-          Kösz haver, legalább most már jó napom lesz. Hoztam kaját, viszont Catanak nem tudom, hogy jó tápszert hoztam-e. –ahogy elnézem az apró üveget, a legdrágábbat, a legnevesebbel állított be a spanyol macsó. Az apró betűs részt kezdem el szuggerálni, majd mikor elolvasom az értetlen szavakat, magabiztosan jelentem ki azt, amire egyáltalán nem emlékszem.

-          Azt hiszem, ilyet adott Ronaldo ma neki. – szemforgatás közben elővesz egy kanalat, majd mosolyogva elveszi tőlem a gyereket.

-          Megetetem, vigyázok rá, te pedig menj és mosakodj meg. Mire visszaérsz, bemehetsz nyugodtan Tessahoz Cataval. –igazából egyetlen dolog nem tiszta még a fejemben. Sergio miért egyedül jött? És hol van Lari?

-          Larissa miért nincs itt? –tekintete pillanatok alatt sötétül el.

-          Reggel Tessa nálunk kezdte a napot, de Lari nem volt ott, így egyedül indult el. Tudod Marcelo, fogalmam sincs, hogy hol van a feleségem. –a szavakat agyam nehézkesen fogja fel, de egy idő után tátott szájjal kezdek el agyalni.

-          Nézted a stadionban? –bár ez elég hülye kérdés, hiszen Larinak bármi baja van, mindig ott találjuk meg. Gondolom barátom is kereste már azon a helyen.

-          Nem. Egyszer hívtam, de semmi mást nem tettem azért, hogy megtaláljam.

-          Rendben. Akkor én elmegyek, megmosom a fejem, addig etesd meg Catat. Ha visszajöttem, szépen elmész a stadionba és szólsz Larissanak. Tessnek most rá van szüksége! Ramos, ha szeretsz, megteszed! –vigyorogva jelentem ki az utolsó mondatot, és gondolatban vállon veregetem magam, főleg akkor, amikor meglátom eltorzult arcát. –Nem fogom hagyni, hogy Roni és Lari is lelépjen, az utóbbi természetesen a te hibádból. És nem fogadok el nemleges kérdést!

-          Választ. –megrántva a vállam indulok el a mosdó felé. Igazából nem tudom, hogy ez a válasz szó mire is jött egészen pontosan, de már nem is agyalok rajta. Felesleges, hiszen nincs meg az a kulcs, ami nyitja ezt a zárat. Van egyáltalán ilyen nekem?

Gyors mosdás után, lábaimra összpontosítok. Bal-jobb. Bal-jobb. Soha nem értettem magam, hogy miként tudok elesni sima talajon, de sajnos már párszor összehoztam a lehetetlent. Befordulva a sarkon, egy mosolygós spanyol fickót látok ülni a széken, egy ennivaló babával az ölében. Furcsa, hogy Sergio mennyire ki tud kapcsolni a gyerek mellett. Vajon Larival beszéltek már erről?

Közelebb lépve hozzájuk, telefonomat ismételten a hajamba rejtem, majd csak reménykedni tudok, hogy a következő alkalommal rögtön megtalálom, ha szükségem lesz rá. Elvéve Catat Ramos kezéből, elindulok az anyuka kórterme felé. Összetört arcát meglátva, szívem facsarodik össze, majd ahogy szemeit rám emeli, hatalmas nyeldeséssel tudom visszanyelni a torkomban keletkezett csomót. Nem mondhatom el neki, hogy hol van a férje. Nem tehetem ki a lelkét még nagyobb megpróbáltatásnak. Hazudnom kell! Meg kell ezt tennem a kapcsolatukért, és Larival beszélve, megpróbálom visszahozni a portugál fenegyereket. „Igen Marcelo, ezt kell tenned!”

(Tessa)

(Katy Perry-Teenage dream)

A házunkban ébredve nyitom ki a szemem. Nagy ásításomat egy nyújtózással kísérem, majd a szokásos reggeli teendőimet kezdem meg a fürdőbe vonulással. Zuhanyzás, hajmosás, fogmosás.  A jól ismert, már-már rutinos mozdulatokat egy számomra már szokásossá vált cselekvéssel folytatom, amikor a gyerekszoba felé veszem az irányt. A helységhez érve megtorpanok és az ajtófélfának támaszkodva figyelem az ágyon fekvő férjemet, amint a mellkasán fekvő kislányunknak próbál egy spanyol altatódalt énekelni. A látványtól, és persze a szívből jövő próbálkozás miatt, egy könnycsepp gördül végig nap barnított arcomon. Ezt a számomra megható pillanatot a világ minden pénzéért sem szerettem volna megzavarni, így magára hagyom Ronaldot és Catat. A konyhába érve rögtön elkezdem a reggeli készítését, ami egy egyszerű omlettből és persze némi bébiételből áll. Az asztal terítése közben lépteket hallottam az emelet felől. A tányérok igazgatása közben két láb lépett mellém a meleg helységbe. Óriási mosollyal az arcomon néztem fel, és pillantottam meg...Marcelot?! Becsuktam a szemem majd újra kinyitottam, hogy ellenőrizzem nem csal-e a szemem, de sajnos nem csalt. Velem szemben tényleg a madridi hátvéd állt Cataval a karján, viszont a helyszín már nem a jól ismert családi ház volt, hanem egy szürke hétköznapi kórházi szoba.

-          Tessa ébredj fel, hallod?! Csak rosszat álmodtál, ne sírj! - mikor felkeltem észre sem vettem, hogy, a könnyeim patakokban folytak végig, a most halálsápadt arcomon.

-          Marcelo… - szavaimat a sírás és a legyengültség miatt csak csigalassúsággal tudtam kiejteni, de Pufi, ahogy Lari szokta hívni, arcát az arcomhoz közel emelve várta, hogy mi lesz a következő szó, amit mondok neki. – Hol van Roni? – következő szövegegységemet kiejtve Marcelo arca kissé eltorzult, de látni lehetett rajta, hogy próbálja elrejteni az érzéseit. – És hogy van a babám? Marcelo válaszolj! – az kérdéssorozat végére feljebbemeltem a hangom, amit nem kellett volna, ugyanis nem voltam még olyan állapotban, hogy kiabáljak.

-          Tessa! Meg kell nyugodnod, és abba kell hagynod a sírást, hallod! Mert különben Cata is elkezd sírni és én is sírni fogok. Ne tedd ezt velem. – a brazil kijelentésén miszerint ő is sírni fog, mosolyra húzódott a szám és a kezemmel óvatosan letöröltem pár kósza könnycseppet az arcomról. Catat kezdtem el figyelni, hogy mit csinál, és hogy van, és ez Marcelonak is szemet szúrt. - Nyugodj meg. Catat megetettem, vagyis nem én, de evett, szóval vele nincs semmi baj. Igaz jó kislány vagy? - a kislány felé többször is elég vicces grimaszokat eresztett meg Marcelo, aminek következtében többször is elmosolyodtam, és már a könnyeim is kezdtek felszáradni. Marcelo időközben letette Catat az ágy mellett lévő kis fotelbe, majd újra visszaállt az ágyam mellé. – Tess megnyugodtál már? Mert el kell mondanom neked valamit.

-          Megijesztesz! Történt valami Ronival, Larival, Cataval, vagy a babámmal?

-          Hé Tessa, emlékszel? Nyugi. Na, hát nem tudom, hogy milyen sorrendbe tetted fel a kérdéseket és, hogy mit soroltál fel, mert ehhez nincs nagyon eszem, hogy megjegyezzem, de el kell mondanom valamit, szóval a ba…- ebben a pillanatban szakította félbe az orvos Marcelot, aki valami fontosat akart mondani, legalábbis eléggé annak tűnt.

-          Elnézést, de kifáradna, amíg a vizit tart?!- egy bólintás után felvette Catat a fotelből és már itt se voltak. – Hogy érzi magát? – az orvos mosolygó arccal próbált meg jó pofizni, amivel nálam nem aratott nagy sikert, mert utálom az összes orvost, sőt még a kórházakat is.

-          Hogy kellene éreznem magam, mikor belém csapódott egy autó, fáj mindenem, a férjem nincs itt velem, ugyanis el kellett mennie valahová, a lányomat az a focista, aki az előbb itt volt kivitte, a testvérem nincs itt, és fogalmam sincs, hogy miért nincs itt. Szóval szeretné, hogy folytassam, vagy sikerült feltérképezni-e az állapotomat?!

-          Nyugodjon meg kisasszony csak azt kérdeztem, hogy- hogy érzi magát? - persze az előző monológom közbe, az orvos nézegette a gépek kijelzőjét, amire rá voltam kötve, és írogatott ott magának valamit, majd nagy mosollyal felém fordult és folytatta az értelmetlen szövegelését. - Zökkenőmentes volt a vizit, úgyhogy a kisbarátja azonnal visszajöhet Önhöz, a pici lányával együtt. - az orvos mérhetetlenül bunkó és ironikus volt az elmúlt pár percben, pedig okot sem adtam rá, hogy így bánjon velem. Miután távozott még egy darabig egyedül élvezhettem a kórházi szoba adta unalmas lehetőségeket, gondolataim pedig a doki mérhetetlen tahósága körül jártak. Még azt sem volt hajlandó közölni velem, hogy a babám, hogy van. Pedig egy orvosnak tudtommal ez is a dolga. Marcelo már-már elég hosszú fürtjei jelentek meg az ajtóban, majd egész alakban láttatta magát a kórházi szobában, de már Cata nélkül jött vissza.

-          Marcelo Catat hol a jó istenbe hagytad? – anyukás leszidással illettem a brazilt, aki megszeppenve állt az ajtóban, akár egy öt éves.

-          Én csak. Tudod én nem… nem értek a pelenkázáshoz, szóval egy nővér felajánlotta a segítségét. Tényleg semmi baja nincs.

-          Rendben elhiszem, csak megijedtem, hogy nincs itt. Amúgy nem mondott semmit az elmebeteg orvos azzal kapcsolatban, hogy - hogy van a babám? – aggódó tekintetemet Marcelora emeltem, akinek meglepődésemre még aggódóbb és fájdalommal teli arca volt, mint nekem.

-          Tessa el kell mondanom neked valamit. Utálom az ilyen dolgokat, és azt is utálom, hogy ezt nekem kell elmondanom. - Marcelo szeme kissé könnybe lábadt, a sírást pedig óriási levegővételekkel próbálta meg elkerülni. Félelmetes volt így látni őt. – Tess, a babát a balesetben elveszetted. – pár percig csak ültem és a Marcelo által mondott szavakat ismételgettem magamban, de egyszerűen az agyam nem tudott reagálni a dologra teljesen lefagytam és nem fogtam fel, hogy a babát, aki a szívem alatt növekedett, elvesztettem. A kezdeti sokkot, ami következtében 10 percig csak próbáltam értelmezni a dolgot, a tüdőmből felszakadt zokogás és kiabálás váltotta fel, ami szegény Marcelon csattant.

-          Nem, nem, nem! Ez nem történhet meg velem. Marcelo! Marcelo tudom, hogy szeretsz viccelni, de ez nem volt jó poén. Egy növekedő csöppség élete nem játék.

-          Tessa az istenért, a szívem szakad meg, ha rád nézek, és teljes mértékben igaz, hogy imádom ugratni az embereket, de basszus ezzel soha az életben nem viccelnék. Sajnos ez az igazság.
(Jaeson Ma - Glory)
Abban a pillanatban, amikor a kis brazil szeméből is kicsordult pár könnycsepp, biztosra vettem, hogy tényleg nem hazudik nekem. Valóban hülye feltételezés volt már csak az is, hogy ő valaha ilyet tenne. A gondolat, hogy elvesztettem a kisbabánkat az én hibámból, egyszerűen az első perctől fogva emésztett. A sírás miatt a szívem egyre hevesebben vert, amit a gépek is jeleztek és mikor egy adott pont fölé emelkedtek a számok a kijelzőn hirtelen pár nővér és orvos szaladt be a szobába és őrült módon kezdtek el velem foglalkozni. Én nem bírtam ezt a nagy felforgást magam körül. Roni nevét kezdtem el kiabálni mire az orvosok és nővérek egy emberként fordultak Marcelo felé, mivel azt hitték, hogy ő az általam említett „Roni”.

-          Hol van Ronaldo? Marcelo válaszolj! Elment igaz, és miattam, mert elvesztettem a kisbabánkat. Elegem van ebből, nem érdekel semmi. - az utolsó mondatom kijelentése után a gépekhez vezető csövet kezdtem el ráncigálni. Oldalra kaptam a fejem, ugyanis az ajtóban egy jól ismert arc állt Cataval a karján.