Chapter 4.

Sziasztok! Ismét megérkezett az új fejezet. Igaz, kicsit csalódottan vettük, hogy nem nagyon örültetek a Mikulásnapi ajándékunknak, de nem baj, innentől kezdve nem hozunk előzetest. :D A kritikák, és a szavazatok is egyre többet érkeznek a fejezet végére, de még mindig nem tökéletes. Természetesen köszönjük szépen azoknak, akik egy kis időt rá tudtak ezekre a dolgokra szánni olvasás után. De szeretnénk tudni a véleményeteket, és ha az csak egy klikkben merül ki, nekünk az is megfelel. A "kommenthatár" még most is áll, tehát a közvélemény kutatás felét (24), vagy így, vagy úgy, össze kell gyűjtenetek.:)
Jó olvasást, és reméljük tetszeni fog!

Marcelo, un tipo peculiar

Ajánlom figyelmetekbe ezt a videót, főleg 0:43-tól! :D

 (Larissa)

(Hilary Duff - Reach Out)

Mourinho kissé idegesen lép mellém, majd mikor meglátja a negatív teszteredményt, hangosan felsóhajt. Azért be kell ismernem, valamilyen szinten örültem volna, ha kiderül, hogy egy csöppség növekszik a szívem alatt. De ehhez 22 éves fejjel még fiatalnak érzem magam. Beleugorva Mou nyakába, hangosan kacagva puszilgatom végig arcát.

-          Elmegyek a stadionba, edzésen találkozunk! –táskámhoz lépve, előkotrom az edzőcuccom, majd visszanézve Joséra, intek neki.

-          Most a Villareal tart edzést.

-          Nyílt kapus? –bólintására, amolyan „akkor kit érdekel?!” nézéssel reagálok, majd boldog mosollyal az arcomon, kilépek a friss levegőre.

Kocsimba bepattanva, gyors tempóval szelem a stadionig a kilométereket. Leparkolva szokásos helyemre, megilletődve pattanok ki a járgányomból, ugyanis a sajtó máris lecsap rám, akár a keselyűk a holttestekre. „ Szép hasonlat Lari! Még pár ilyen, és mehetsz a diliházba.” A gonosz hangocskát elűzve a fejemből, lezárom az ajtókat, majd a még Sergiotól kapott edzőtáskámat vállamra kapva, azt a rövidtávot, ami a kocsimtól az ajtóig vezet, futva teszem meg. Kinyitva a szerkezetet, hatalmasat koppanok a betonon. Megdörzsölve a vállam, ujjaim a fél éve szerzett hegemre tévednek. Az emlékek hatására kiráz a hideg, majd már csak a felém nyújtott kéz térít vissza a jelenbe. Felemelve a fejem egy barna szempárral találom szembe magam.

-          Hola, ne haragudj, csak a kocsimban hagytam a stoplisomat, és…- mondandóját félbeszakítja, amikor végre felveszi velem a szemkontaktust. A Santos fiatal csatára, csalafinta tekintettel méri végig sportos alkatomat, majd amikor a szeme megakad hatalmas sporttáskámon, elcsodálkozva pillant arcomra. –Oh, hola! –perverz mosoly jelenik meg az arcán, majd kezét nyújtva, bemutatkozik. –Neymar da Silva Santos Júnior, örvendek ennek a véletlenszerű ütközésnek. És a bájos hölgy személyében kit tisztelhetek?

-          Szia, Larissa Morrison vagyok. –látom az értetlenséget megcsillanni mogyoróbarna szemeiben, de ezen jót mosolyogva lépek be az ajtón.

-          Várj, mit cipelsz abban a hatalmas sporttáskában? Te vagy a takarító? Vagy reményeim szerint, inkább az új sportmasszőr, aki határozottan nő. –az üres folyosó, kacagásomtól zeng, mire a csapattársak az edző oldalán csatlakoznak kicsiny kis társaságunkhoz.

-          Elnézést, Ön mit keres a zárt kapus edzésünkön? –úgy tűnik vagy én jöttem rossz stadionba, vagy Mou tévedett hatalmasat.

-          Bocsánat, azt hittem, hogy a Villareal tart most nyílt kapus edzést. Önök lesznek a Real Madrid ma esti ellenfelei? –magabiztos hangomra Neymar vigyorogva mér újra és újra végig.

-          Nem egészen. Mi leszünk azok, akikkel megmérkőznek, de nem ma este. Kérlek, tegeződjünk. Eredetileg úgy volt, viszont a Villareal csapatában egy járvány terjeng, és ép játékosuk sincsen. Így most mi játszunk barátságos mérkőzést a királya gárdával. –szimpatikus férfinek tűnt, megnyugtató hangját meghallva, déjá vu érzés kapott el. Én valahonnan ismerem ezt a férfit!

-          Rendben, köszönöm szépen az információt! A vezetőedzőnek szólt valaki? –mély hallgatásba burkolózott a brazil csapat, egyedül a tizenegyes játékos csengőhangja törte meg a keletkezett csendet.

-          Elvileg az UEFA intézkedett, hiszen a Villareal kérte őket, hogy napolják el a La Liga mérkőzését. –hirtelen hátulról elkap egy férfias, mégis kicsi kéz, majd meghallva az előbb játszott csengőhangot, értetlen tekintettel nézek körbe. Támadóm megfordít, így immáron már vele nézek farkas szemet. A latin zene ütemei segítségével, beleköltözik a bugi a lábamba. Bokából indítom a kezdő lépéseket, amit egy hangos szisszenéssel fejezek be. Hangos kacagásban tör ki a Santos csapat, majd amikor meglátom a csatár arcára kiülő cserfes mosolyt, ledobom táskámat a földre. „Azt hiszi, hogy nem tudok táncolni. Na, majd megmutatom én neki!”

-          Kislány, ezt most vegyem kihívásnak? –az apró mosoly folyamatosan szélesedik, majd büszke tekintettel, és fölényes vigyorral indítja újra Michel Teló, Ai Se Eu Te Pego slágerét.

(Michel Teló - Ai Se Eu Te Pego)

Szerintem mondanom sem kell, hogy egyszerre kezdjük el az erre kialakított koreográfiát. Ez a szám az egyik legismertebb itt Madridban. Amikor a refrén végéhez közeledünk, Neymar elkapja a derekam és együtt kezdünk el táncolni a salsa ütemeire. Kacagásomat talán az edző nevetése, és a csatár kezének tilos helyre tévedése szakítja félbe. A kínos testhez simulástól ismét a refrén ment meg, majd a szám végéhez érve úgy érzem, megtörtént a futáshoz való bemelegítésem.

-          Annyira nem is vagy szörnyű táncos. –mondatomat meghallva arcára fagy a mosoly, majd duzzogó tekintettel néz végig a röhögő társaságon. –Elnézést, hogy így megzavartam az edzést. Nem lenne gond, ha bemennék futni a pálya szélére? –Mourinho szerint, huncut boci szemeimnek köszönhetően, bármit elérhetek. Így bevetve legbájosabb nézésemet, hatalmas pislogással próbálom még jobban elvarázsolni a számomra oly ismerős edzőt.

-          Természetesen maradhatsz, de csak akkor, ha nincs nálad fényképező, és a telefonod is kikapcsolt állapotban hever a kispadon. –mosolygós arccal, mégis halálosan komolyan ejtette ki száján ezeket a szavakat. Ő mától a mosolygós gyilkos.

-          Nincs nálam gép, a telefonomat pedig az öltözőben hagyom, természetesen kikapcsolva. –bólintása után mindenki a pálya felé kezd el szállingózni, természetesen Neymar még mindig készülékével bíbelődik. –Edző, hol öltözhetnék át?!

-          Ha nem zavar egy labdarúgó jelenléte, akkor nyugodtan mehetsz a játékosoknak fenntartott öltözőbe. –úgy látom, kedvel engem, de azért nem bízik még meg teljesen bennem. Ha tippelnem kell, akkor Neymar lesz a pár pillanatig tartó bébiszitterem. Gondolatmenetem után, körülbelül két perccel később, az edző megszólal. –Neymar, ha már úgyis ilyen szépen összeismerkedtetek. Megtennéd, hogy figyelsz rá?

-          Igen, Uram! –a focicsapat tagjai végleg eltűnnek a folyosó végén, én pedig az öltöző felé veszem az irányomat, utánfutóm segítségével.

-          Töröld le azt a vigyort a képedről, különben én teszem meg. –mosollyal az arcomon lököm be az ajtót, majd amikor egy hatalmas koppanást és a brazil srác jajgatását vélem felfedezni a keletkezett zajban, fuldokló kacagásba kezdek. –Tudod, hasonlítasz egy nagyon jó barátomra.

-          Barát alatt a pasidat érted, igaz?! –búgó hangját meghallva, csupán megforgatom a szemem, majd levéve a pólóm, gyors öltözésbe kezdek. Nem akarom még lebuktatni magam, ezért futócipőmet felkapva, leakasztok az egyik fogasról egy edzőpulóvert. –Nyugodtan felveheted, bár kicsit nagy lesz rád. Nekem még van egy pluszba. –milyen érdekes, hogy pont a csatár tréningjére akadtam rá…

(Roni)

(Snow (Hey Oh)-The Vitamin String Quartet)

Több mint 5 óra kocsikázás után, egy elhagyatott részére értem a spanyol fővárosnak, ami eddig még számomra is ismeretlen volt. Ez az idő viszont nem volt elég ahhoz, hogy higgadtan vissza tudjak menni Tessához és mellette tudjak állni egy ilyen helyzetben. Nem csak ő szenved azért, mert elvesztettük a babát, hanem én is, de engem ki fog támogatni, ha ő a hírt hallva kétségbeesett állapotba lesz? Nem beszélve arról, hogy Cataval akkor mi lesz?  Ha Tessa megtudja, hogy a csöppség, aki szíve alatt növekedett már nem él biztos, hogy padlóra fogja küldeni őt.  Miközben ezek a gondolatok jártak a fejemben eszembe jutott, hogy a kislányunkat csak úgy ott hagytam Marcelonál. Ezzel semmi baj nincs, de mindenki ismeri a kis izgő-mozgó brazilt, hogy néha még magára is alig tud vigyázni. Az eddig leállított állapotban lévő Audira, gyújtást adtam. Ránézve a műszerfalra az üzemanyagmérő eléggé a padlón volt, valószínűleg a pár órás autókázásom miatt fogyott ki. Az agyamban sorra véve a dolgokat, egy közelben lévő töltőállomás után kezdtem el kutatni. Szerencsére pár percre az elhagyatott városrésztől találtam egy szintén elhagyatott benzinkutat, ami nem volt valami nagy szám, de a célra tökéletesen megfelelt. Leálltam egy kút mellé, majd a tankolást követően gyorsan a kasszához siettem, és szerettem volna minél előbb távozni, amiben az ott dolgozó huszonéves lány nem könnyítette meg a dolgomat.

-          Hola! Fizetni szeretnék!

-          Úr isten, te vagy Cristiano Ronaldo?! - szőke hajú csaj azt se tudta, hogy hol van, csak kapálózott a kezével az örömtől.

-          Igen én vagyok, de amint már említettem fizetni szeretnék. Lehetne egy kicsit gyorsabban? – mivel nem szeretek egy rajongóval sem bunkó lenni, próbáltam normálisan kezelni az adódott helyzetet.

-          Ó mamám, ha ezt elmondom a csajoknak, el se fogják hinni. Kérhetnék egy autógrammot? - még fel se fogtam a kérdést, de már egy darab papírral és egy tollal találtam szembe magam. Megfogtam az íróeszközt, de még mielőtt szignóztam volna leszögeztem a feltételeket.

-          Aláírom, de utána fizetek, és már itt sem vagyok. – nem szerettem volna bunkó lenni, mert nem vagyok olyan fajta ember, de most nem voltam olyan idegállapotban, hogy egy őrült rajongóval társalogjak. Vad bólogatása után, aláírtam a pólóját, leraktam a pénzt a pultra és elindultam az ajtó irányába.

-          Egy képet had csinálják légy szíves. Ha megmutatom az aláírást tuti, hogy nem hiszik csak úgy el nekem. - még háttal voltam a csajnak, de el tudtam képzelni, hogy már ott áll fényképezővel a kezében és mosollyal az arcán. Próbáltam úgy tenni, mint ő, és egy szimpla Ronaldo mosolyt feltéve, visszafordultam, és a gép felé nyúltam. Egy gyors mozdulattal kattintottam pár képet, és már ott se voltam.

Bepattanva autómba még én magam sem tudtam mi a következő úti cél, csak haladtam a belvárosba vezető úton, ami így kicsit kitisztult fejjel eléggé hosszúnak és unalmasnak tűnt. Megpróbáltam gondolkodni azon, hogy hova is menjek, persze semmi nem jutott az eszembe azon kívül, hogy a hely ahová mennem kellene az a kórház, az agyam azonban ellent mondott a szívemnek, és elhaladtam a klinikához vezető út mellett, és meg sem álltam egy ikerház kovácsoltvas kapuja előtt. Belépve a házba csak üresség fogadott, pedig már-már a fülemben hallom Cata nevető hangját és Tessa kacagását, azonban most csak a fülem csal és sem a lányom sem a feleségem nem fog így fogadni. Egy fejrázás után, mellyel az elképzeléseimet próbáltam meg elhessegetni, a hálószoba felé vettem az irányt. Egy közepes nagyságú Gucci bőröndöt elővéve, összedobtam pár fontosabb dolgot, amire az elkövetkezendő napokban szükségem lehet. Közben pedig eszembe jutott, hogy Catanak semmilyen cucca nincs bent a kórházba, így a következő utam a gyerekszobába vezetett. Szintén összedobtam pár dolgot, amire az én kicsi lányomnak szüksége lehet. A kórházhoz vezető úton próbáltam bebeszélni magamnak, hogy az lesz a legjobb, ha eltűnök egy kicsit ebből a helyzetből és mindent magam mögött hagyok. Leparkolva a klinika parkolójába, a 211-es szoba felé igyekszem. Szívem egyre intenzívebben ver, és afelé húz, hogy itt maradjak Madridban, de a szívem elhomályosítja józan gondolkodásomat, így továbbra is az utazás mellett döntök. Az eszmefuttatásom után a liftajtó kitárul, és az első, amit meglátok az Cata egy nővér kezében.

-          Cata! Elnézést, meg tudná mondani, hogy hol van a barátom?! Barna bőrű, alacsony, nem tudom pontosan, de olyan 10 centi hosszú fürtjei vannak, és fogszabályzót is hord.

-          Tudom kiről beszél, ő adta ide nekem a kislányt, hogy tegyem tisztába és vigyázzak rá pár percig. Ha jól sejtem ön a gyermek apukája. – bólintásom után, átadta nekem a kis csöppséget, a 211-es szobára mutatott, majd a csipogójára ránézve sietősen távozott.

Féltem belépni a nyitott ajtón, ugyanis bentről kiabálás és sírás hallatszott ki, de be kellett mennem ugyanis a kis Catat nem hagyhattam csak itt a váróterem közepén. Nagy levegővétel után, kicsit beljebb toltam a fehér ajtót. Az ágy körül vagy 4-5 nővért vagy orvost véltem felfedezni az ott állókban, az ágyon Tessa ült és éppen a csöveket próbálta meg eltávolítani, amik a testét a gépekkel kötik össze, de mikor beléptem mintha megfagyott volna a levegő. Tess meg se moccant az orvosok elhallgattak és az ágyon fekvő lány kővé dermedt testét bámulták, Marcelo pedig csak a szokásos bamba tekintetével nézett rám. Az egész szobában egyetlen hangot lehetett hallani, és az a hang is egy gyereksírás volt, mégpedig a kislányunk sírása. Borzasztó volt azt a nőt, akit szeretek, ilyen meggyötörtnek és fájdalommal telinek látni, és akármennyire is így éreztem nem tudtam tovább itt maradni. Odasétáltam Marcelohoz, a kezébe adtam a kislányunkat, egy- „Vigyázz rá!” - felszólítással, majd ahogy mondani szokták angolosan távoztam. A helységben a fagyott állapot még mindig állt, és még a távozásom után sem hallottam egy árva hangot sem a 211-es szobából. Leérve amint a felvonó ajtaja széthúzódott, rögtön pár villózó vakuval és riporterek kérdésének tömkelegével találtam szembe magam. Persze a kérdések nagy részét három főbb dolog szolgáltatta, mégpedig a gyerek, baleset, válás. Az utóbbit nem tudom honnan szedték, ugyanis ez a dolog még csak meg sem fordult a fejemben. Szeretem a feleségem és semmi pénzért nem válnék el tőle, de most el kell mennem, időre van szükségem, hogy a történteket feldolgozzam. Mire ebből a válásos sokkból felocsúdtam, már a madridi reptér friss szellőjébe szagolhattam bele. Nem tudtam, hogy hova akarok menni, az úti célom az első induló járat volt, ami a közeljövőben indul. A kasszához lépve kértem a már előbb említett jegyet, majd a megfelelő terminálhoz mentem. Mivel leghamarabb induló járatra kértem jegyet, így nem kellett többet várnom, olyan 10 percnél. A becsekkolási folyamat után, már csak az előttem álló sort kellett kivárnom, hogy az új útirányom felé indulhassak.

(Tess)

(Hilary Duff - Come Clean)

Ronaldot látva a szavam is elakadt, ugyanis úgy tudtam, vagyis úgy raktam össze a képet, hogy elhagyott minket. Nem tudom miért, de megörültem és reménykedtem benne, hogy miattam jött vissza és most majd segít átvészelni ez az időszakot, de nem. Marcelo kezébe adva Catat már csak a hátát látom, amint éppen a kórteremből kifelé távozik. A szívem dió nagyságúra szorult össze, szememből pedig óriási könnycseppek kezdtek el hullani.