Chapter 5.

Sziasztok! Megérkezett a várva várt fejezet, és nagyon szépen köszönjük, hogy egyre nagyobb aktivitást mutattok a blogon. Csak így tovább, és ha jók lesztek, és még több klikk és kritika jön össze, akkor a szünetben lehet lesz olyan hét, ahol két új részt is felrakunk.;) Hajrá!
És ezúton szeretnénk Mindenkinek Békés Boldog Karácsonyt Kívánni! Aztán sok ajándékot hozzon a Jézuska!:)

(Larissa)

Kikapcsolva a telefonomat, táskám cipzárját összehúzva, magára hagyom a brazil játékost, majd i-podom fülesét elővéve, remek hangulatot varázsolok a futáshoz. Felkocogva a pályára, érzékelem a rám tapadt tekinteteket, majd egy hangos sípszó segítségével jelzi az edző a gyakorlatváltást, ami jelen esetben most a kapura rúgás a futás, és a labdajáték között cserélődik. Nagyszerű szinkronban mozognak a játékosok, összetett feladatokat is egyszerűen, hiba nélkül végig csinálják. Gondolataim teljesen elkalandoznak, de hála gyors reflexeimnek, még időben elkapom a fejem felé suhanó labdát. Igaz a zenelejátszóm kiesik a kezemből, de legalább az arcom ép marad. Hangos húgatások adják tudtomra, hogy ezt egy lányból nem nézték volna ki. A felém rohanó szőke hajú srácnak odadobom a játékszert, majd a pálya szélére lépve, az előbbi zenére táncolt számot indítom el.

Hozzálátva a bemelegítésnek, először végtagjaimat mozgatom át, de amikor bokámhoz érek, nem tudom megcsinálni a szokásos feladatsort. Felszisszenve pillantok a földre, majd magasra ugorva, térdemet egészen hasamig felhúzva, majd könnyed mozdulattal érkezek a már megszokottá vált füves pályára. Bokám ismételten nem rajong ezért a feladatsorért, de nem törődve vele, újra és újra megcsinálom ugyanezt a gyakorlatot.

(Eminem: Lose Yourself )

Meghallva Eminem – Lose yourself számának ritmusát, kizárom a zavaró tényezőket, és csak a futásra koncentrálok. Érzékszerveim megerősödnek, tüdőm kitágul a rengeteg friss oxigéntől. Mindig is imádtam ezt a fajta testmozgást, és soha nem törődtem azzal, hogy az adott helyzetben éppen mimre nem tudok ráállni, vagy melyik testrészemre nem számíthatok.

Jó fél óra futás után, egy bőrlabda után futó játékos állít meg természetellenes módon, ugyanis agyam annyira kikapcsolt, hogy nem tudtam időben megállni, így sikeresen átesve rajta, lihegve terülök el a földön.

-          Úristen, mond, jól vagy? –tüdőm sípol, lábam zsibbad. Úgy tűnik kicsit megerőltettem magam.

-          Persze. –kutyához hasonlító lihegésem csillapodik, de tekintetem zavarossá válik. A fájdalom forrására koncentrálva, halk nyögés hagyja el a számat.

-          Bassza meg! A bokád! Azonnal szólok egy orvosnak. –Neymar aggódva figyeli vonásaimat, de a külvilágnak nem mutatok semmit sem.

-          Nem kell, helyre tudom rakni. –sajnos az utóbbi időben ez egyre többször fordult elő, arról nem is beszélve, hogy a kékség, és a duzzanat folyamatosan ott van. Kacsintással próbálom oldani a hangulatot, de a csatár csak megkövülve áll, és várja, hogy a bokám újra a helyén legyen. –Focizhatok veletek? –nem tudom, hogy ebben a kérdésben mi volt annyira vicces, ami hatására Neymar hasát fogva röhög, és huppan le a fűbe, de a fájdalommal nem törődve felpattanok, és mélyen a szemébe nézek. –Vedd kihívásnak, baby. –vigyorom szélesedik, de a legjobb érzés az, amikor nem néznek ki belőled valamit, és ezzel mindenki jól pofára esik benned.

-          Uram! Larissa focizni akar velünk… - megállva a fiatal brazil mellett, elbűvölő tekintettel kezdem el szuggerálni az ismerős vonásokat. A focisták hitetlenül egymásra nézve, hangosan kezdenek el nevetni.

-          Felőlem rendben. De kislány, ezek a srácok gyerekkoruk óta fociznak, mára már nagyon keményen játszanak. Itt tartani kell a kiszabott tempót, és még a labdát is el kell találnod. –kioktató hangján jót mosolygok, de mogorva arcát még mindig nem tudom ismeretségi körömben hova tenni. Miközben ő mondta az igét, addig a négyes számú játékos, a táskámmal a kezében rohant vissza hozzánk. Kivéve a focizáshoz szükséges felszerelést, a kispadhoz hajítom a Ramostól kapott Adidasomat.

-          Azt hiszem felkészültem a legrosszabbakra. –komoly ábrázatom csaknem összedőlni látszik, amikor észreveszem az engem figyelő tekinteteket. Szerintem ennyi bamba fejjel még soha nem találkoztam egyszerre.

-          Úgy öltöztél fel, mintha egész eddigi életedben ezt csináltad volna. –egy kacsintással jutalmazom a fiatal srác kijelentését, majd elindulva a pálya felé, végre újra otthon érezhetem magam, és ha egy pillanatra is, de elfelejthetem gondjaimat. - Uram, tudom, hogy nem válogathatunk, de szeretnék Larissa ellen játszani! –komoly kijelentésére csak megcsóválom a fejem. „Meg fogod te még ezt bánni.”

-          Morrison, milyen poszton tudsz bukdácsolás nélkül játszani?! –na, jó, azért most már kezd egy kicsit bosszantani az, hogy senki sem vesz elég komolyan. Van, amikor boldogággal tölt el az emberek arcára fagyasztani a vigyort, viszont néha már a hajamat tépem a hitetlen tekintetektől.

-          Csatár, középpályás, jobb-bal hátvéd. Azt hiszem védekezésben, és támadásban is megállom a helyemet. –az edző szemében valamit megcsillanni látok. Olyan, mintha a felismerés gondolata ragadta volna magával. Viszont ezt a csapatról nem tudom elmondani.

-          Kislány, valahogy a kapus poszt kimaradt. –a két srác, akik a Santos hálóját védik, felvillanó ámde lekezelő tekintettel mérnek végig.

-          Okoska! Tudtommal az volt a kérdés, hogy hol tudok botlás nélkül játszani. Ha a focit legalább úgy tudnád, ahogy a beszólogatást agy nélkül, akkor már régóta minden klub téged akarna. –duzzogva megfogok egy labdát, majd teljes erőből kapura lövöm. Imádom a háló hangját, amikor jelzi, hogy a labda bizony megtalálta a megfelelő helyét. –Na, mi van? Akkor nem játszunk?! –érdeklődő tekintettel fordulok a tátott szájjal bámuló, jelen pillanatban üresfejű futballistákhoz, majd amikor az edző üveges tekintettel kiosztja a csapatokat, felállok kezdéshez.

-          Larissa, ugye jól focizol?! –bólintásom után, kicsit megnyugszik Leo Fabao, a hátvédek egyik csillaga. Tekintve arra, hogy Neymar megkérte a vezetőedzőt, hogy hagy álljak be csatárnak, máris a kezdőponthoz sétálok. –Mindig megvernek minket, hiába vagyunk jók védekezésben, valahogy mindig átjutnak rajtunk.

-          Semmi gond Léo, most az egyszer az arcukra fagy a mosoly. –sátáni vigyoromtól többen összehúzott tekintettel kezdenek el méregetni, de nem figyelek rájuk. A sípszót meghallva, már az első másodpercben meglepetést okozok a pályán tartózkodó embereknek, ugyanis csatár létemre visszavonulok a védelemhez.

-          Te vagy már sötét! A csatároknak elől a helyük! –Domingos mérges hangját meghallva, cseppet sem lepődök meg.

-          Én leszek az adu a kezetekben. Ki kell játszanunk őket, csak akkor passzoljátok nekem, ha jelzem. Kérlek, bízzatok bennem! –önmagában csupán az-az idegesítő, hogy rögtön az embernek esnek, ha az kicsit is másképp cselekedik.

Előre lépkedve érzem, hogy a bokám nem az igazi, de nem törődök a nyilalló fájdalommal, komoly fejjel indulok el a még diskuráló csapat felé. Neymar érdekes tekintettel néz rám, mire fanyar mosoly jelenik meg az arcomon. A fájdalom hatására kicsit megrogyik a lábam, ezért egyelőre jobbnak látom, ha helyet foglalok a füvön.

-          Na, mi történt Okoska?

-          Gondoltam nem leszünk szemetek, megvárjuk, még rájössz, hogy melyik a te posztod. De azért kicsit elhúztuk az időt addig, ameddig a srácok le nem csesznek, azt hiszem, most már kezdhetünk is. –szemérmetlenül méri végig testem, de tekintete megakad a bokám méretén. Igaz, hogy a sportszár eltakarja, mégis a másikkal való hasonlításban rá lehet jönni, hogy valami nem stimmel. Tekintve arra, hogy elég nagy rám a pulóvere, levéve azt megvillogtatom az évek alatt megszerzett kockáimat.  Természetesen ezt nem sztriptíznek szántam, csupán abban nem tudtam volna megfelelő teljesítményt nyújtani. –Hidd el, a kis műsorszám nélkül is szívesen rád mászom, de ez nem jelenti azt, hogy hagyni fogjuk magunkat. –kacsintással jelzem azt, hogy értem mit mondott, majd újra középre sétálva, megvárom, még mindenki felveszi a kezdő pozícióját, és útjára indítom a játékszert.

(Linkin Park - What I've done)

Minden elég gyorsan történt, én az ellenfél térfelén tartózkodtam, amikor észrevettem, hogy a brazil csodagyerek támadást indít ellenünk. Felvéve a nyúlcipőt, rájövök arra, hogy az erősebb csapat a túloldalon van. Igaz Leo megmondta, de arra nem számítottam, hogy a középpályánkon is ilyen könnyen átjut az ellenfél. Bokám ütemes lüktetése megpróbál megállítani, de ennek hatására csak még gyorsabban kezdek el sprintelni.  Leoék segítségre szorulnak, de még mindig nem vagyok elég gyors ahhoz, hogy a rúgás előtt odaérjek. Hála az egyik védőnknek, kicsit lelassították Neymart, így sikeresen szerelve a fiút, elindulok Fabio Costa kapuja felé. A pillanatnyi megfagyás elég volt számomra, hogy kellő előnyt szerezhessek. Az ellenfél védelme egy emberként indul meg felém, talán most jöttek rá, hogy nem is vagyok annyira védtelen, és béna.

Megállva a mozgásban, kicsit bevárom a srácokat. Felfigyelve egyhelyben állásomra, gyorsítanak a tempón. Már csak pár lépés van közöttünk, így bal lábammal felemelve a labdát, egy gyors ollózás segítségével 24 méterről próbálom meg a kapuba juttatni a játékszert. Ez az én távom, és az én szögem. Többször hallottam már ezt a kommentátoroktól visszaköszönni. Azzal nem számoltam, hogy időközben Neymar is megjelenik a semmiből. Visszajött segíteni a csapatának, hiszen az ő védelmük gyengébb.  A labda már a háló felé száguld, a kapus megfeszült izomzattal várja, hogy kesztyűjével háríthassa a bőrt. A brazil viszont sikeresen beletalpal a bokámba, így hangos nyikkanással érek földet. Érzem, most már tényleg nem stimmel valami, hiszen lábam pillanatok alatt zsibbad le teljesen. A tizenegyes játékos nem tud talpon maradni, hiszen az ütközés következtében elvesztette az egyensúlyát, így a föld helyett, a lábamon landol hatalmas teste. Fejemet a kapu felé fordítva figyelem a labda irányát, igaz szemeim előtt apró foltok táncolnak, mégis minden erőmmel megpróbálok a játékszerre koncentrálni. Neymar már nem próbálkozik meg azzal, hogy segítsen társainak, csupán feltápászkodva rossz bokámról, csípőmön foglal helyet, és onnan figyeli velem együtt a védők eszeveszett rohanását…

(Tessa)

(Kelly Clarkson - Stronger (What Doesn't Kill You))

Végignézni azt, hogy Roni elmegy és itt hagy mindent, amit együtt építettünk fel leírhatatlanul borzasztó érzés. Amint kilépett azon az ajtón a szívem helyén egy óriási űr tátongott, és ami azt a hihetetlenül nagy űrt eddig kitöltötte, ő mindazt magával vitte. Hiába elment éreznem kellett egy kis darabot belőle, ami mellettem van, így Marcelora emeltem a tekintetem. Könnybe lábadt szemem és sírástól elázott arcom ellenére egyből tudta, hogy mit szeretnék ebben a pillanatban.

-          Elnézést, de most egyedül maradhatnak egy kicsit a kislányával? - a kis brazil a doktorok és nővérek mögül az ágyam mellé lépve tette fel a kérdését, majd a választ meg sem várva felém nyújtotta Catat.

-          Úgy gondolom, ez ebben a percben nem lenne valami jó ötlet. - bunkó orvosom hangját ismertem fel az ágyam mellett, amitől egy csapásra öntött el az ideg, hisz abban mindenki egyetért, hogy ő az orvosok gyöngye. Még azt sem közölte velem, hogy elvesztetem a babámat, helyette rábízta szegény Marcelora, akinek azon kívül is lenne biztos tennivalója, hogy itt üljön és engem istápoljon. „Valamit ki kell találnod Tess, mert nem gyötörheted Marcelot addig, amíg az agyasok itt bent tartanak.” Hogy magamra hagyjanak kizártam az agyamból azokat a dolgokat, amik itt történtek velem, és próbáltam magabiztosnak látszani. Letöröltem az arcomon végigszánkázó könnycseppeket, majd mélyen a tahó doki szemébe néztem és felkészültem arra, hogy azt mutassam a külső személőknek, hogy jól vagyok.

-          Jól érzem magam! - első hazugság. - Semmi szükség arra, hogy öten- hatan itt üljenek azt lesve, hogy mikor veszek levegőt. Egyedül is fel tudom dolgozni, hogy mik történtek velem, csak egy kis időre és egyedüllétre van szükségem. - második hazugság, mivel igen is szükségem lett volna valakire, hogy itt legyen mellettem és átsegítsen ezen az időszakon, még ha az a valaki nem is tudja megérteni, milyen érzés is egy anyának az, ha elvetél.

-          Teljesen biztos benne? Ne maradjon itt valaki, ha mégis szükség lenne rá? - az orvos eddig azt se tudta, hogy létezem, most pedig már le se akar szállni rólam, hogy is van ez, mert nagyon nem értem.

-          Igen biztos vagyok benne az istenit. Felnőtt nő vagyok, tudok magamra vigyázni. De most szükségem van egy kis időre, hogy egyedül legyek a lányommal. - próbáltam nyugodt maradni a körülményekhez képest, de ez a doki az idegeimen ugrált.

-          Rendben, de tartsa fejben, hogy egy nővér a közelben lesz, ha úgy érzi nincs jól, csengessen. - bunkó doki egy kis szájhúzgálást követően szerencsémre belement a dologba aztán a nővéreket felszólítva elkezdtek kiszivárogni a szobából.

-          Természetesen köszönöm. Marcelo egy percre bent maradnál még?

-          Szükséged van valamire? Éhes vagy? Szomjas vagy? Kényelmetlen az ágy? Miben segíthetek? - a mérhetetlenül sok kérdés már meg se lepett, de a kérdések tartalma egyértelműen nevetésre késztet.

-          Nagyon aranyos vagy, de sem éhes, sem szomjas nem vagyok, és még az ágy se kényelmetlen, ugyanis ha nem tűnt fel egy magánszobában vagyunk. A kérésem elég egyszerűen fog hangzani. Kölcsönkérhetném a mobilod? - véleményem szerint nem tettem fel valami világrengető kérdést, de a focista úgy nézett rám, mint ha kijelentettem volna neki, hogy például most rögtön hazamegyek. - Marcelo itt vagy? - kezemet meglengetve szeme előtt enyhén megrázza kócos fürtjeit, amin kislányom jóízűen kezdett el nevetni kezét pedig hozzá emeli annak jelzése képen, hogy szeretné, ha felvenné az ölébe és játszhatna a nem mindennapi hajával.

-          Persze, természetesen itt vagyok, és a telefonom is itt van tessék. - Catat átvéve tőlem kezemben tartom a telefont. Feloldva a billentyűzárat gondolkodás nélkül lépek be a telefonkönyvbe és keresem ki a tárcsázni kívánt személy számát.

(Cake-No phone)

A zöld gombot benyomva fülemhez tartom a készüléket és reménykedek benne, hogy a vonal másik végén valaki felveszi a telefont. Négyszer hagytam hangpostáig végigmenni a hívást az ötödiken pedig erősen gondolkodtam, de rájöttem, hogy semmi értelme. Roni se fel nem vette, sem ki nem nyomta a telefont, úgyhogy vagy nem látta a portugál, hogy kapása van, vagy pedig látta, de nem érdekelte a hívás és figyelmen kívül hagyta. Jó lett volna megbeszélni vele ezt az egész dolgot, amit itt művelt és mindent, de úgy látszik, nem számíthatok rá az ilyen helyzetekben, amikor a legnagyobb gáz van. Igazából azt sajnálom, hogy nem láthatok bele a fejébe, hogy mit érezhet, mit gondolhat, mi járhat a fejében ilyenkor, és azt is sajnálom, hogy ez fordítva sem működik így. Ha tudná, hogy mit érzek, valószínűleg most itt lenne mellettem Cataval az ölében, fogná a kezem és egyfolytában azt hajtogatná, hogy minden rendben lesz, és együtt, ismétlem, együtt végigcsináljuk ezt. De ő nincs itt, és nem csak ő nincs itt hanem Lari sem, akinek ha valami baja volt én rögtön ott voltam, de őt szintúgy nem látom most itt. Változtatva a tárcsázott számon, immáron nővéremet hívom. Larinál már nem tudok meglepődni azon, hogy csak egy „Pillanatnyilag nem kapcsolható!”, szöveget hallhatok, akikor őt tárcsázom. Mostanság egyre többször van kikapcsolva a telefonja, ami rohadtul idegesítő, mivel az ilyesmi helyzetekben nem lehet őt elérni. Vagy mi lenne, ha vele történne valami? Bár ebbe bele se merek gondolni.

-          Köszönöm! Végül is senkit se tudtam elérni, akit szerettem volna. A férjem nem veszi fel, a testvérem ki van kapcsolva. Meglepődnék azon, ha valakit érdekelne az, hogy mi van velem. Téged is csak itt hátráltatlak. Biztos lenne ezerszer jobb dolgod is mintsem itt ülj, és azt hallgasd, hogy mi történt velem. Természetesen nagyon köszönöm, hogy itt vagy, mert te vagy az egyedüli biztos pontom, de nyugodtam szólj, ha már nem bírod mellettem, és Catamat is le akarod passzolni.

-          Hé, viccelsz velem? A keresztlányom nagyon is szeret velem lenni és én is vele, úgyhogy csak akkor fogok elmenni, ha elküldesz. – egy puszit nyomott a kislány arcára majd ismét felém fordult és várta az újabb reakciómat.

-          Marcelo soha az életben nem fogom tudni neked ezt meghálálni. - könnyek gyűltek a szememben, mivel lányom keresztapjával soha nem kerültem még ennyire személyes viszonyba, ami természetesen nem rossz.

-          Jaj Tess ne csináld már, ezt az ágyad aljáról már csöpög a nyál a romantikus elemektől. - az apró szoba a nevetésünktől zengett, jól esett egy pár percre elfelejteni, hogy miért vagyok itt és egy kicsit nevetni, de azok, akik jól ismertek látták volna a szememben, hogy ez egy óriási nagy álca, egy szerep, amit eljátszok, hisz a szívem ebben a percben is darabokban áll.

-          Nem akarok bunkó lenni, de egy kicsit magamra hagysz Cataval, ha már tahó doki megengedte? - kicsit feljebb ülve az ágyon próbáltam meg úgy elhelyezkedni, hogy kényelmes legyen és Catat is le tudjam ültetni az ágyra.

-          Ja persze! Én addig helyzetjelentést adok a többieknek, hogy- hogy vagy. - kedvenc brazil védőm aranyosan átnyújtotta nekem a kis csöppséget, és elindult volna kifelé, ha egy villámkérdéssel fel nem tartóztatom őt az ajtóban.

-          Mit jelent az nálad, hogy „helyzetjelentést adok a többieknek”? - értetlenkedő tekintetem láttán csak egy mosolyt ereszt meg felém majd kimegy. Mit is vártam Marcelotól rosszabb, mint egy pletykás vénasszony. Elnevetgéltem ott ezen a kijelentésemen egy darabig, majd lányomat kezdtem el nézni, akinek a szeme egy az egyben olyan volt, mint az apjáé. - Kicsi Cata. Ketten maradtunk, ugyanis apa engem okol azért, amiért elvetéltem és neked nem lesz kistesód, és ugyan még te kicsike vagy, de remélem nem haragszol rám, amiért ennek kell, hogy kitegyelek már ilyen pici korodban. Megpróbáljam megint felhívni apát? - Cata ugyan még csak egy 1 éves kislány volt, de nagyon értelmes volt, kérdésemre egy nagy mosoly volt a válasz, ami tudtam, hogy nála egy igent jelent. Szememmel a telefonom kezdtem el keresni, hogy volt- e annyi esze a kis Marcelonak, hogy behozza, de úgy látszik, hogy igen ugyanis az éjjeliszekrény féle asztalon megtaláltam a telefonom. Az előző telefonálásomnál, direkt Marcelo telefonjáról tárcsáztam, hisz reménykedtem, hogy neki felveszi, de nem így lett, úgyhogy most megpróbálom a saját személyemet felhasználva elérni a kedves férjemet, aki isten tudja, hol tartózkodik most…