Chapter 67.

Sziasztok!

Megérkezett ismét az új fejezet, bár kissé csalódottan látjuk a statisztika számait. :( De ettől függetlenül folytatjuk az írást. A kritikákat pedig szívesen fogadnánk, ha írnátok nekünk!
Jó olvasást!
Puszi Lari, Tessa. :)

(Ramos)

(Three Days Grace- Never too late)

Nem értettem Lari és az edző összeszólalkozásának okát, de egyáltalán nem tetszett ez a kis közjáték. Tudom jól, hogy Mourinho észrevette bokája állapotát, viszont nem tudom, hogy miért szaladt el feleségem. A trénerhez lépve reménykedem egy pozitív hírben, bár ahogy elnézem, ő sem tud jelen pillanatban tőlem.

A csere által kijelölt idő már letelt, így kezdetét veszi egy nehéz, izzasztó meccs, bár ahogy a játékunkat ismerem, sikerrel fog zárulni a ma este. Benzemat indítva hatalmas helyzet elé kerül csapatunk, de a kapufa megállít az ünneplésben minden drukkert, és játékost egyaránt. Victor Valdes önfeledten kapja kezébe a játékszert, majd kirúgást végezve, megjátszatja a középpályát. Nem tudok teljesen a meccsre koncentrálni, zavar, hogy feleségem hollétével kapcsolatban tudatlan vagyok. Rohanva a tizenhatos felé, intek a partjelzőnek, ugyanis Adriano leshatáron mozog. A szögletzászlónál álló asszisztens, faarccal nézi, ahogy a katalán játékos elrúgja a labdát, amit kapusunk nem tud kivédeni. Bosszankodva rohanok oda a bíróhoz, de rám se nézve, elsétál mellettem. Hatalmas taktikai mérkőzés kezdődik, a csapattársak megpróbálják megtörni a hosszas passzolgatást, sikertelenül. Ám egy könnyed katalán hibából hozzám kerül a labda, felfutva félpályáig, Morata felé ívelem a labdát. Ügyes csellel leszereli az ott tartózkodó védőt, majd Benzema elé juttatva a labdát, megszületik az első hazai gól. Benzema becsúszva a szurkolóink elé, velük ünnepli a hosszú idő utáni góltalanságát. A félidőt döntetlennel zárjuk, és csak reménykedni tudunk abban, hogy ez meg fog változni.

Belépve az öltözőbe, barátnőm keresésére indulok, de se a tus alatt, se a helyén nem találom. Reményekkel telve pillantok az ajtó felé, de ott csak a portugál edző bosszús tekintetét látom megcsillanni.

-        Hol a francba van Morrison?! –csak akkor szólította szerelmemet vezetéknevén, amikor nagyon mérges volt. Fogalmam sincs mi történt köztük az oldalvonalnál, de semmi pozitív, úgy érzem. –Ramos. Hívd fel telefonon! –készülékemet kezembe kapva, tárcsázom a már megszokott számon.

-        Kicsöng. –meghallva csengőhangját, csalódottan veszem ki táskájából. –Nem vitte magával.

-        Rendben, ennek még böjtje lesz. –ádáz tekintetét rám szegezi, úgy gondolom ezt most nem nekem intézte. –Jól játszottatok a félidőben, ezt a szintet kéne tartani, és miénk a meccs. Most pedig menjünk vissza, mert vége a félidőnek.

(*)

Összességében fantasztikusan zártuk a meccset, fejes gólomnak köszönhetően megnyertük a mérkőzést. A katalán szurkolók csalódottak voltak, ezzel szemben a madridisták éltették a klubot, az edzőket, valamint minket, játékosokat is. A sárga lapomnak köszönhetően, a következő meccsről hiányozni fogok, de megérte, hiszen már nem bírtam nézni, ahogy a játékvezető szemet huny egy-két műesésen.

Felkapkodva ruháimat, kirohanok az ajtón, majd bepattanva autómba, hazafelé tartok. Csak reménykedni tudok abban, hogy szerelmemet megtalálom otthon, de valahogy szívem mélyén érzem, elment, újra itt hagyott. Telefonom ütemes zenélésbe kezd, válogatott csapattársam neve villog a kijelzőn. Szívem nemet parancsol a hívás fogadására, viszont józan eszem csak azt szajkózza, „vedd fel”. Ami, ha megnézzük igaz is, hiszen a katalán focista lehet tud valamit barátnőmről.

-        Hola haver! Hogy vagy? Hallottam mi történt. –udvarias köszönésemet kicsit sürgetve hadarom el, remélem veszi a lapot.

-        Most van komolyabb gond is, Lari a műtőben van. –lesokkolva szorítom a kormányt, véletlenül megrántva, majdnem találkozok a szembejövő forgalommal. –Gyere Barcelonába. Megsérült a bokája, és mikor megmozdult, összeesett. –köszönés nélkül bontom a vonalat, a gázra taposva napoknak tűnik, még végre megláttam a várost jelző táblát. Nem foglalkoztam a sebességkorlátozással, túlságosan is fontos személy miatt hajtottam ennyivel. Befordulva a kórház parkolójába, másodpercek alatt szelem át a fennálló távolságot, majd egészen a recepcióig loholok.

-        Jó estét! Larissa Ramos Morrisont keresem! –ujjaimmal türelmetlenül dobolok a pulton, az asszisztens többször pillant fel rám. –Meg lehetne azt oldani, hogy nem bámul, hanem végzi a dolgát, és kikeresi nekem a feleségem kórterem számát? –szegény pironkodva üti be az adatokat, majd a százhármas szobára mutatva, lesüti a fejét. –Köszönöm, és bocsánat.

(Nickelback- How you remind me)

Belépve az apró helységbe, szívem hatalmasat dobban. Egy fiatal, gyenge és törékeny lány fekszik a kórházi ágyon, akinek valószínűleg végleg összetörtek az álmai. Lábát hatalmas kötés díszíti, valamint egy cső terül el az ágyon. Elborzadva nézem nyugodt arcát, valószínűleg még kába volt az altatóktól, és visszaaludt. Leülve egy székre, csak bal bokájára tudok teljes mértékig koncentrálni. Egyáltalán nem bíztató, de nem tudok semmi pontos dolgot, és már megöl a tudatlanság. Elegem van ebből, hogy senki nem képes felvilágosítani a dolgokról. Kirohanva a folyosóra, elkapom az első szembejövő doktort, aki elképedt tekintettel nyújt kezet.

-        Jó estét kívánok. Meg szeretném tudni, hogy a százhármas szobában fekvő beteget ki műtötte. –együttérző tekintetétől a hideg kiráz, ilyenkor szokott jönni a sajnálkozás, amire egyáltalán nincs most szükségem.

-        Elkísérem a doktorúrhoz, a pihenőben van.

-        Dr. Santiago. Az úr Önhöz jött, Larissa Morrison ügyében.

-        Jó estét, kérem, fáradjunk nyugodtabb helyre. Fontos dolgokról lesz szó. –fontos? Még jó hogy az, hiszen a feleségemről van szó, nem holmi jött-ment emberről. Elrántva számat az irodája felé indulunk, majd helyet kínálva, leülök a kényelmes bőrfotelbe. –A barátnőjének súlyos bokasérülése volt.

-        Feleségemnek. –bólintva egyet, folytatja mondandóját.

-        Gondolom egy mérkőzésről jöhetett, ugyanis a kisasszony még a mezében volt.

-        Igen, meccsen kiment a bokája, de a stáb visszahelyezte, és lejegelte.

-        Nos. Elég régóta küzdhet már ezzel, hiszen a csont, valamint a szalagok és az izom is teljesen megkopott, roncsolódott. A legutóbbi bokaficam következtében az ínszalagok teljesen elszakadtak, de erre nem figyelt fel senki, hiszen szteroiddal kezelték a lábát, így nem érzett fájdalmat. Az a gond csupán ezzel, hogy ez a hatóanyag mindössze elrejti a fájdalmat, de attól ugyanúgy megvan, csak a páciens nem érzi. Rengeteg tűszúrás nyomát megtaláltuk az említett felületen, nem tudom egészen pontosan mióta is kezelik. De. Sajnos protézist kellett behelyeznünk neki. A csontjai nem bírták volna már a megterhelést, a porcok pedig egész kisméretűre koptak a rossz súrlódás miatt. Az utolsó pillanatban érkeztek, még egy meccs, vagy edzés, és amputáció kérdése is felmerült volna. –lesokkolva hallgatom a szakorvos monológját, szívem heves dobogásba kezd.

-        Nem játszhat többet, igaz? –remény vesztve teszem fel kérdésemet, de tekintete elárulja a szomorú igazságot.

-        Sajnos azt kell, hogy mondjam, ha járni akar, akkor nem. Így is csoda, hogy eddig kibírta. Láttuk, hogy volt már egy beavatkozása, de ott csak a megnyúlt ínszalagot varrták rövidebbre, ezáltal megakadályozva a folyamatos kiugrást. –rettegve ülök a széken, agyamban számtalan variáció megfogalmazódik. Vajon milyen lesz ezután? Teljes mértékig elutasítóvá válik, vagy megbirkózik ezzel a nehéz feladattal, és képes újra felállni a padlóról?

-        Köszönöm szépen az információt. Meddig kell bent lennie?

-        Tíz nap. Protézis műtéteseket tíz napig szoktunk bent tartani, de ez a javulásától is függ természetesen. Ha lassú lesz a bent lévő rehabilitációja, akkor tovább. –bólintva egyet, megköszönöm segítőkészségét, majd szerelmemhez indulok vissza. Végigsimítva haján, megismerkedésünk képei villannak szemem elé. Hihetetlenül szenvedélyes nő, bár az utóbbi időben inkább az agressziójáról volt közismert. Nem tudom mi változtathatta meg ennyire, de igazából nem jó irányba történt mindez.

-        Szia. –halk hangja észhez térít, a mindig erős, és kemény lány, most egy törékeny, megsebzett személy, aki legszívesebben a föld alá kívánná magát.

-        Hogy vagy szépségem? Hozzak valamit? –nemleges fejrázása következtében, könny csillan meg szemében. –Sírd ki magad nyugodtan, ha az most megnyugtat. –együtt érző hangnemem következtében, szemeit durván megtörli.

-        Nem fogok sírni. Nem sírhatok. –a vérátömlesztés lecsepeg, szerelmem falfehér arccal nézi a rengeteg csövet, amely a karjából, valamint a lábából lóg ki.

-        Nem szégyen az, ha az ember sír. Tanuld meg újra megmutatni az érzéseidet Lari, mert ezt egyetlen ember sem bírná már, amin te keresztülmentél fél év alatt. –arcán végigsimítva, behunyja szemeit, majd érdes sóhajjal kijuttatja tüdejében felgyülemlett levegőt.

-        Nem akarom ezt Sese. Nem akarom.

-        Tudom kislány, de itt leszek, és támogatlak mindenben. Hallod? Én melletted leszek, ameddig szükséged van rám. Csak egyre kérlek. Ne utasíts el többet, mert azt már én sem bírnám ki. –odahajolva hozzá megcsókolom. Ebbe az egy, könnyed csókba számtalan érzést belesűrítettünk. Szerelmet, csalódást, félelmet, és együttérzést. Mindent, ami kapcsolatunk során szerepelt az életünkben…

(Tessa)

Idegesen szorongattam a kezeim között a telefont, hogy majdhogynem darabjaira esett szét. Lehet, sőt igazából ötven százalék, hogy teljesen feleslegesen idegeskedem ezeken az újabb kivizsgálásokon és semmi nincs egyszerűen csak valamit most rosszul csináltam a szokásos reggeli rutin helyett vizsgálat előtt és ezért lett rossz az eredmény.

-          Tessa. Nehogy elkezdj itt nekem sírni, és pánikolni, mert esküszöm megpofozlak még akkor is, ha holnap reggelre címlapon leszek miatta. Mondjuk vehettem volna fel inkább egy másik pulóvert, mert ez nem olyan sztáros címlapos, de mindegy. – Parker mindig is értett ahhoz, hogy hogy dobja fel a kedvem, vagy ha nem is teljesen formálja a hangulatomat, de mosolyt mindig tudott csalni az arcomra.

-          Menj már. Most komolyan beszélek, nem idegeskedek. Lesz, ami lesz. – a szám mozgott és hangok jöttek ki belőle, de még en sem hittem el, amit éppen összehordtam. – Most a meccs a lényeg, holnap pedig visszamegyek Adan rendelőjébe és tisztázom vele ezt az egészet. – elővettem a legszebb mű mosolyom és lassan elindultam a VIP szekció felé. Sok idő volt még meccsig, de olyan luxus van azokban a helységekben, hogy akár lakni is lehetne benne.

-          Nincs itt véletlenül egy kiadó szoba? Beköltöznék a Bernabeuba ha lehet. – csak nevettem Joey mondatán valószínűleg most minden mondatával a kedvemet akarta feldobni kisebb nagyobb sikerrel.

-          Szerinted mondjam el Ronaldonak? Vagy majd, ha elmentem a vizsgálatokra? Nem akarom felidegesíteni sem, de azt sem akarom, hogy bizalmatlanság legyen közöttünk, elvégre férj és feleség vagyunk. – kicsit inkább hangosan gondolkodtam mintsem komolyan is kérdeztem volna, de úgy gondoltam a levezetett monológ végére, hogy nem fogom elmondani neki. Ha baj lesz mindenképpen fog róla tudni és a segítségét fogom kérni.

(Niall Horan - Too Muck To Ask) 

De a mai nap nem erről szól. Ma az a csapat lép pályára, aminek a játékosai között én is ott lehettem volna, hogy ha nem lett volna a baleset. Normális helyzetben évekkel ezelőtt ezt a meccset az összespórolt pénzemből a lelátó legfelső soraiból tudtam volna végig nézni és akkor is a katalán csapatnak szurkoltam volna hiszen az volt az álmom. De most itt ülök a VIP részlegen és az ellenkező csapatnak, ezzel együtt pedig a testvéremnek és a férjemnek szurkolok.

Mostanában mindenkivel csak harcoltam és teljesen belefáradtam. Szeretném a régi életem olyan szempontból, hogy akkor még semmi problémám nem volt. A testvéremmel is teljesen rendben volt a viszonyunk annak ellenére, hogy nem is tudtuk, hogy bármilyen rokoni viszony is van közöttünk és a legnagyobb problémám az volt, hogy sikerül-e lefutnom a reggeli és esti köröket, amiben Lari segített. Amint a blankók a pályára léptek egyenesen felrobbant a stadion. Mindenki egy emberként kiabálta a kedvenc játékosának a nevét én pedig úgy is hallottam ezt, hogy konkrétan egy üvegbúrában ültem elzárva a világ zajai elől. Cata is teljesen megőrült, amint édesapja a pályára léptett és én is kicsit jobban odakoncentráltam, amint megláttam a számomra kedves embereket. A csapatból Lari és Ronaldo által mindenkivel családi kapcsolatba kerültem viszont egy rossz lépésemmel valószínűleg mindenkinél elvágtam magam. A meccs szépen lement, gyönyörű küzdelemmel, fölösleges színészkedésekkel és még fölöslegesebb bírónak feleseléssel, de szerencsére a hazai csapat nyert, így boldogan vonultak ki a pályára, hogy egy gyors kört téve tapsolva köszönjék meg nekik, hogy eljöttek.

Persze nekem csak a vizsgálatokon járt az eszem és azon, hogy mi lehet a baj. „Vagy lehet, hogy nem is baj van, hanem Adan valami örömhírt akar közölni? De milyen örömhír az, amit egy lábsérülés utáni rutin vizsgálat kimutat?” Belső monológom vége és az érzelmi hullámvasút, ami pár másodperc alatt lezajlott bennem arra késztett, hogy pár másodpercre megálljak. Megráztam a fejem majd úgy sétáltam tovább Cataval az oldalamon. Írtam egy gyors üzenetet Ronaldonak, hogy Cataval elindultunk haza és már úton is voltam. Minél hamarabb azt akartam, hogy holnap legyen, hogy végre kiderülhessen, mi is a probléma, ha egyáltalán van probléma.

Este persze Ronaldo sokkal utánunk érkezett haza, amit egyáltalán nem csodáltam, hiszen az örök rivális csapatot győzték le. Már aludtam mikor megérkezett, vagyis inkább csak éber álomban voltam. Nem tudtam nyugodtan aludni, ha ő még nem volt otthon. Ahogy ledőlt mellém éreztem, hogy fogyasztott alkoholt, de nem szólt semmit csak nagyon közel bújt hozzám, magához ölelt és a fülembe súgta, hogy mennyire szeret.

A reggel ugyanúgy telt, mint az előző nap. Ronaldo ölelésében ébredtem csak most nem kelt fel arra, amikor kimásztam mellőle az ágyból. Előző este összekészítettem milyen szettet szeretnék ma felvenni, így gyorsan magamra kapkodtam mindent. A teljes szettem fekete volt, a hidegre való tekintettel pedig még egy sálat és kabátot is választottam az alapból sötét szerelésem mellé. Catát mielőtt elmentem otthonról befektettem Ronaldo mellé, majd mindkettőjüknek egy-egy puszit adva otthagytam őket, míg én útnak indultam. Az autóúton egész végig úgy szorítottam a kormányt, hogy az ujjaim majdnem leestek a helyükről, de ideges voltam és már ott akartam lenni. Vajon mekkora baj van? Már ha egyáltalán van baj? Lehet, hogy pozitív visszajelzést kapok Adan felől és boldogan fogok távozni a kórházból a vizsgálatok után?

(Ronaldo)

A tegnapi szerencsés győztes meccs után kis fejfájással keltem fel. A Larissával történtek után senki sem akart elmenni ünnepelni még akkor sem, ha egy ennyire fontos meccset nyertünk. Én is támogattam ezt teljes mértékben, de azért Marceloval elmentünk egy közeli bárba és átbeszéltük az összecsapás minden részletét. Persze Lariról is ejtettünk pár szót, de mivel nem tudtunk róla semmit így Sergio lelkére  kötöttük, hogy amint tud valamit rögtön értesítsen minket. Tessa a kicsi lánnyal hamar lelépett, de nem hibáztatom őket hiszen Cata miatt ezt kellett tennie. Ma reggel pedig ismét nem nagyon találkoztunk. Felriadtam, amikor elment, de csak Catat találtam ott magam mellett az ágyon. Édesen aludt én pedig délelőtti edzés hiányában ugyanazt tettem, mint ő. Pihentem. Pihentem és körülbelül úgy, mint akit fejbe vágtak, ugyanis arra ébredtem fel, hogy Cata már nincs mellettem és egyedül fekszem az ágyban. Persze az életem lepergett előttem, hogy hova is tűnhetett a lányom, hiszen az előbb még itt feküdt az ágyon másik pillanatban pedig már sehol sincs.

-          Cata. Úristen Cata! – úgy dobtam le a takarót magamról, mintha lángolna és elkezdtem futni az emeleten a lányomat kerestem. Amikor pedig a földszint került terítékre meg is találtam a kanapén ülve Tessával. – Majdnem szívinfarktust kaptam, amikor nem találtam fent. – átvettem őt feleségemtől, majd az ölembe fektetve én is csatlakoztam a családomhoz. – Merre voltál? – komolyan gondoltam a kérdést és azt is, amilyen arcot vágtam hozzá. Rosszul esett az, hogy nem tudok róla semmit.

-          Ha elmondom ígért meg, hogy nem leszel ideges és higgadtan gondolkozol majd és úgy csinálunk mindent. – megrémített a kijelentése és nem tudtam, miért mondja ezt.

-          Tessa mi történt? Tudhatnád már, hogy idegesebb vagyok, ha csak hallgatsz mintha

beszélnél, szóval ki vele. – olyan szigorúan néztem rá, hogy aki nem bírta volna ezt a nézést, az tuti sírva szaladt volna hazáig, de hát még szerencse, hogy a feleségem már itthon van.

-          Tegnap voltam ugye Adannal. Aztán a meccs előtt kaptam tőle egy üzenetet. Azt mondta ma menjek vissza, mert szeretne még vizsgálatokat csinálni.

-          Vizsgálatokat? Baj van? – a szívem hevesebben kezdett el verni. A feleségemmel úgy látszik nincs minden rendben én pedig nem is tudtam róla. Hát milyen férj az ilyen, aki csak magával foglalkozik?

-          Lehet, hogy. Szóval elképzelhető, de egyáltalán nem biztos persze. Lehet, hogy rákos vagyok…

Chapter 66.

Sziasztok!
Egy kis késéssel ismét, de megérkezett a legújabb fejezetünk! Reméljük vártátok, és hasonló örömmel fogadjátok, mint mi, ahogy észleljük az oldal nézettségének növekedését.
Már csak egy hónap-heti 1 rész-, és lezárul a Sweet2. Kicsit szomorúak vagyunk. :(
Az új olvasókat köszöntjük! :) Köszönjük, hogy vagytok nekünk!
Puszi Lari, Tessa.:)

(Larissa)

(Sam Smith - Too Good At Goodbyes)

A szatyorból kivéve a fecskendőket, és magát az erős hatóanyagot tartalmazó üvegcséket, fiókom mélyére rejtem. Nem találhatja meg Sergio, nem szeretnék magyarázkodni neki. A doki mindössze tíz millit szívott fel a tű segítségével, így én sem teszek másképp. Belépve a fürdőbe, magam elé képzelem az előbb történt cselekménysorozatot, majd szakszerű mozdulatokkal beszúrom bokámba a tűt. Felszisszenve pillantok lábamra, egyáltalán nem nyújt kellemes látványt. Beállva a tus alá, hideg vizet nyitok. Kicsit felsikkantva állok, és tűröm, ahogy testem egyre jobban hűl le. Könnyeim vegyülnek a vízcseppekkel, valószínűleg még semmi változás nincs, mert Cassie nem keresett azóta.

-        Lari. Itthon vagy? –törölközőt csavarva testem köré, kilépek a kabinból.

-        Igen, máris megyek. – kinyitva az ajtót, Sese aggódó tekintetével nézek farkasszemet. –Valami gond van? –szívem gyors tempót diktálva adja tudtomra, rettegek válaszától. Felpattanva az ágyról, nekiprésel a falnak, dühös tekintetét végigfuttatja testemen.

-        Gond? Még hogy gond? Komolyan kérdezed? –száját vékony vonallá préseli, derekamat megfogva, felemel. Karjaim automatikusan fonódnak nyaka köré, de nem az általam kigondolt folytatás történik. Ledobva az ágyra hangosat nyikkanok, ráülve csípőmre, pislogás nélkül veszi fel velem a szemkontaktust.

-        Mégis mit csinálsz?

-        Elegem van belőled. –tágra nyílt szemekkel hallgatom mondandóját, soha nem gondoltam volna, hogy ezt is elérem egyszer. Még az-az ember is kikészül tőlem, aki elvileg a világon a legjobban szeret. –Elegem van, hogy állandóan hősködsz, és játszod az eszed. Tudom jól, hogy mit érzel, de ha elrejted mindenki elől, egyedül maradsz, mint az ujjad. Fogd már fel, hogy itt senki nem akar átverni, kihasználni téged, de ha nem térsz észhez, el fogod érni, hogy mindenki egy hisztis hülye picsának gondoljon. Ezt akarod? –számmal ajkai felé közelítek, de támadásom most az egyszer hatástalan. –Nem. Nem fogod elterelni a figyelmemet, mert nem fogom hagyni, hogy még egyszer elmenj.

-        Ezt nem tudom elmondani. Nem tudom kibeszélni magamból, mert hiába nyitott a természetem, nem tudok a gondjaimról órák hosszáig sírni. Túl fog menni rajtam az egész, csak idő kell.

-        A francokat! Mindig csak arra fogsz mindent, hogy idő kell. Aki bátor, ilyenkor is legyen az Lari, nem veszíthetsz semmit, ha próbálkozol. –le akarom lökni magamról, de csuklómat erős fogásba veszi.

-        Engedj már el, ez fáj! –láthatóan kissé megrémül, szorításán enged. Fordítva a helyzeten, most én ülök csípőjére. –Mit nem lehet azon megérteni, hogy kibaszottul ki vagyok bukva? Miért nem tudtok csak egyszerűen kilépni az életemből, és békén hagyni? –utolsó mondatom fájt szívemnek, mindössze a düh mondatta ki velem. –Ne. Ne haragudj, nem úgy gondoltam. –ráborulva mellkasára, semmit mondó tekintete ugrik lelki szemeim elé. Fájt neki az, amit most kijelentettem, holott nem gondoltam komolyan. Karjai erősen szorítanak, testem megrázkódik az elfojtott zokogástól.

-        Beszélj róla, legalább nekem nyílj meg Lari. –kérlelő hangnemében egy kis félelmet is felfedezek, arcomat mellkasába fúrva, motyogni kezdek. –Nem értem kislány, nem értem.

-        Azt mondtam, hogy sajnálom az utóbbi időszakot. Mindent. Életem legrosszabb döntése volt, hogy aznap úgy reagáltam. Te mégis itt vagy, és rám vársz. Vársz, mert tudod, hogy idő kell nekem, és nem dobtál el magadtól, mint az életem során oly sok mindenki. A bokám állapota kritikus, már az is hatalmas fájdalom, hogy a lábujjaimat megmozgassam. Szervezetem kikészült, ahogy a lelkem mélyén is nyomot hagyott most Fabregas balesete. Nem bírom tovább Sese, nem bírom. –hangom mondatom végére elhalkul, hiányzik barátom boci szeme. Be kell vallanom magamnak legalább, hogy ő volt a lelki társam, akinek gondolkodás nélkül el tudtam mindent mondani.

-        Tudod jól, hogy ha beszélsz, megpróbálok segíteni. De, ha nem mondasz semmit, én sem tehetek semmit. A bokáddal pedig elmegyünk az orvoshoz!

-        Felesleges, onnan jövök. Mellesleg nem szólhatsz Mourinhonak erről az egészről, a holnapi klasszikuson részt fogok venni, és nem érdekel semmi. –ellenvetést nem tűrő hangomra csupán csak fejrázást kapok. Valószínűleg nem örül ennek az egésznek, de tudja, ez esetben nem tehet semmit. Ha pedig elszólná magát az edzőnek, tudja jól, hogy többet nem szólnék hozzá, mert úgy érezném, elárult.

-        És azt megtudhatom, hogy mit mondott?

-        Bokarögzítőt kell hordanom, valamint injekciós kezelést kapok.

-        Műtétről nem volt szó? –gyerünk Lari, most döntsd el mit akarsz. Tudjon mindent, vagy csak bizonyos dolgokat említsek meg neki?! –Ne agyalj semmin, előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy mit sunnyogtál el.

-        Nem akart ebbe belemenni, azt mondta borzasztó, és legszívesebben már most azonnal a műtőbe vinne. De nem mentem ebbe bele, erőszakot pedig nem alkalmazhat. –valamiért jól esett lelkemnek erről beszélni, de sose szerettem ilyen szinten panaszkodni. Minden embernek megvan a maga problémája, miért raknám én is rájuk a sajátomat? Jó, ez férjem esetében egészen más.

(*)

(Sia-The greatest Boxinlion remix)

Eljött hát a Barcelona elleni klasszikus meccs napja. Szívem torkomban dobog, hihetetlen adrenalin áramlik végig testemen. Ez a meccs eldönti, kié lesz idén a spanyol bajnoki kupa. Reményekkel telve lépünk pályára, de lelkemben mégis hatalmas hiányérzet van. Nincs itt a mindig mosolygós, boci szemű Fabregas, aki teljes erőbedobással szokott küzdeni a pályán. A játékosok arcáról csupán feszültséget tudok leolvasni, de szerintem én sem tükrözök mást. Remegve állok fel kezdő helyemre, lábam reggelre tovább dagadt, de az injekciónak hála egyáltalán nem fáj.

A bíró sípjával elindítja a játékot, mellyel erős taktikai küzdelem veszi kezdetét. A katalán csapat labdabirtoklási aránya igen magas, teljesen hülyére vesznek minket. Rövid passzos játékuktól már a falra mászok, de nem tehetek semmit, csupán ide-oda rohangálok a játékosok között. Iniesta kiszúrja a mellette álló argentint, de passzolás közben elakad a labda Modric lábában. Éppen ideje volt már, hogy valaki meg tudja törni a gyors átadásokat. A mai meccsen Cé Ronaldo kispadon kezd, Mourinho engem is ültetni akart, mondván nagy téttel játszunk ma, de adjunk esélyt a fiataloknak is. Morata elől futkos a tizenhatos határánál, Pepe átadja neki a labdát. Nem értem, hogy miért nem kaptam még lehetőséget csapattársaimtól, pedig teljesen üresen állok az oldalvonalnál. A huszonkilences játékos ügyes mozdulatokkal cselezi ki Piquet, azonban a rúgás következtében egyenesen Valdes hasának lövi a labdát. Fejemhez kapva hatalmasat ordítok, szarvas hibákat vét a fiatal játékos. Visszarohanva a védelmünkhöz, elégedetten veszem észre, hogy a mostani bíró egyáltalán nem veszi be a műeséseket, ami lehet előny, és egyben hátrány is. Diego Lopez szakszerű mozdulattal öklözi ki a bőrt, de a szögletnek hála, védősorunk rááll a kiszabott emberekre. Coentrao könnyedén fejeli ki a labdát, csatársorunk teljes gőzzel indul el a katalánok kapuja felé. Ordítva adom csapattársaim tudtára, hogy passzolják le a labdát, ez az én szögem, és az én távolságom. Morata érdekes módon eleget tesz kérésemnek, ám hátulról Dani Alves becsúszik. Kirúgva lábaimat, puffanok a földön, de a várva várt, már-már megszokott fájdalom nem érkezik. Érdeklődve nézek bokám felé, majd az ápoló stábnak intve, várom a szakszerű ellátást. Érdekes, valóban fantasztikus ez a szteroidos cucc, hiszen bokám kificamodott, mégis arcomon egy rezzenés sem látható. Cipőm stoplis részét megfogva, egy szakszerű mozdulattal visszahelyezik eredeti, kiinduló helyzetébe, majd megfeszülve várják a könnycseppet, vagy legalább az eltorzult arc látványát. Levéve zoknimat, jég sprayt fújnak rá, és már pattanok is fel, ám Mourino magához hív.

-        Ronaldo beáll a helyedre, nem engedlek vissza. –nemleges fejrázásom következtében elindulok a srácok felé, de egy erős szorítás megakadályoz ebben.

-        Nem fogok padozni, ezt ne várd el tőlem.

-        Mi volt az a sok szúrás nyom a lábadon? Egyáltalán miért nem mondtad, hogy így néz ki? –megrántva a vállamat, hatalmas szemeket meresztek rá.

-        Mert nem tartottam fontosnak.

-        Minden fontos, ami az egészségedbe kerülhet. –odaszólva a partjelzőnek, cserét mutat.

-        Ha most kiállítasz, nem játszom többet. –komoly tekintetemet meglátva, egy pillanatig elgondolkozik a mondatomon, majd intve Ronaldonak, magához hívja.

-        Csereként bemész, nyerjétek meg a meccset. –a cserefelelős felmutatja tábláját, melyen a negyvennégyes játékosnak kell elhagynia a pályát.  Edzőm tovább szorítja karomat, de kirántva kezéből, futásnak eredek. Ezzel az egyetlen tettével, hatalmasat csalódtam most benne. Nem érdekel semmi, és senki mostantól fogva. Elegem van abból, hogy mindenki bíráskodik felettem. Ha bárkinek is fontos lennék, hagynák, hogy legjobb tudásom szerint döntsek. Ezzel szemben beleszólnak az életembe, holott nem osztottam nekik lapot.

(*)

 (Alan Walker- Faded)

Megérkezve a barcelonai kórházba, reményekkel telve lépek be a fotocellás ajtón. Elindulva barátom kórterme felé, benézve a kis ablakon, az oly várva várt barna szemeket pillantom meg. Cassie háttal ül nekem, Cescy kezét szorítja. A düh pillanatok alatt áramlik szét testemben, kinyitva az ajtót, ágyáig loholok. Mind a ketten rám pillantanak, a lány arcán szokatlan csalódottság látható. Fabregas halvány mosolyt megeresztve felém, csalódott tekintetével enyémet keresi.

-        Köszönöm szépen, hogy szóltál, hogy van a barátom. Direkt megkértelek, hogy hívj fel, vagy legalább egy SMS-t dobj. Erre mi van? Eljövök és csak annyit látok, hogy felkelt, és jól van. Mond, te egyáltalán ember vagy? –Cassie hátradobva haját felpattan, és elém áll.

-        Mégis mit vártál? Hogy értesítelek, amint jobban lesz, hogy telebeszéld a fejét? Nem én voltam a hibás, hanem te. Egyedül te. Nem tudom ezen mit nem értesz meg! –fújtatva, remegve áll előttem, arcomon egy csepp érzelem sem látható. Azért jól esik az embernek, ha még egy balesetet is arra fognak, hogy ő életben van.

-        Tudtommal nem én okoztam. Cescy a barátom, és egy percig sem fogom ezentúl elhanyagolni azért, mert ilyen barátnője van. –Fabregas tenisz meccsként figyeli közelharcunkat, végül a lány megadva magát, kirobog az ajtón.

-        Azt mondta, nem akarsz látni. Előadta, hogy hiába hívott, nem érdekelt, hogy mi történt velem.

-        Őszintén, nem emlékszel, hogy még beszéltünk is? –nemleges fejrázása következtében, csalódott sóhajjal lépek arrébb. A hirtelen jött fájdalomtól hangos sikítással zuhanok a föld felé, lelkemre mázsás súly nehezedik. Nem fogom megúszni most már… 

(Tessa)

Az elmúlt éjszaka felejthetetlen volt, mintha életem legjobb estéje lett volna. Ronaldo úgy ölelt, úgy csókolt, úgy törődött velem, mint amilyen szenvedélyesen az első együttlétek alkalmával tette. Belátom, hogy túlreagáltam dolgokat nem egyszer és nem is kétszer, de így ébredni reggel, hogy annak a férfinak a mellkasán fekszem, aki a gyermekem apja és a világon az egyik legfontosabb nekem ez felbecsülhetetlen. A kezem óvatosan húztam ki Roni keze alól, de amint le akartam tenni a lábam a talajra fordult egyet majd erősen magához szorított. Persze nem adtam fel hiszem tudtam, hogy ma nehéz napja lesz, így a legjobb reggelt akartam neki szerezni, amit most egy ágyban reggeli formájában szerettem volna megvalósítani, de persze tudtam, hogy ha erősen szorít magához ez semmilyen formában nem fog összejönni. Újabb próbálkozásom sikert aratott, így a helyemet a nagypárna vette át, amit ugyanúgy ölelt, mint ahogy néhány másodperce engem. Egy kis ideig bámultam még az arcát mielőtt elindultam volna. Hihetetlen, hogy a kapcsolatunk elején milyen ellenszenvvel néztem rá. Csak azt láttam, amit mindenki. Azt az arcát, amit a média felé mutatott, hogy nehogy megérezzék gyengeségét és fogást találjanak rajta. De most már látom azt is, ami az állarc alatt van, a gyengeségei mostanra már mi lettünk.

Magamra kapva egy vékony selyemköntöst mosolyogva indultam el a földszint felé. Persze út közben benéztem még Cata szobájába, de ahogy sejtettem ő még akkor fordult a másik oldalára. Szerencsére nagyon jó alvókája van, így néha ha kifárasztja magát napközben egy atombombát is ledobhatna mellette az ember arra sem ébredne fel. Amint a konyhába értem kedvenc lejátszási listámat raktam be majd halkan énekelgetve kezdtem bele a reggeli készítésébe. Tojást, bacont és virslit szedtem elő a hűtőszekrényből. Régen volt már mikor ennyire figyeltem a reggelire, de úgy gondoltam ez illő bocsánatkérés lesz a részemről, amiért ennyire összekuszáltam az elmúlt napot. Éppen a bacon szeleteket forgattam serényen a serpenyőben, amikor a telefonom emlékeztető rezgése bekapcsolt. Teljesen meg voltam ijedve, hogy mit is felejthettem el. Szülinap? Évforduló? Esküvő? Egy ugrással a készülék mellett termettem majd értetlenül bámultam a képernyőre és percek teltek el mire feldolgoztam, hogy mire is vonatkozik az emlékeztetőben álló szöveg. A lábam megsérülése után minden évben el kellett mennem egy vizsgálatra. Nem nagydolog volt, de így legalább egy általános szűréseken is minden évben túlestem és biztosan tudhattam ezáltal, hogy egészséges vagyok, mint a makk. Visszatérve a reggeli készítéshez percek múlva már a tálcát készítettem össze, amin óvatosan egyensúlyozva vittem fel az emeletre a reggelit.

-          Jó reggelt szerelmem. – legédesebb hangomat elővéve bújtam oda hozzá, Roni pedig egy csukott szemes mosoly után eldobta a párnát és magához húzott.

-          Megszöktél. – apró puszikat hagyva a nyakamon érte el, hogy a hideg cikázva futkosson végig a hátamon.

-          Nem, csak ágyba hoztam a reggelit az én férjecskémnek. – felültem majd az éjjeliszekrényről az ágyra emeltem a tálcát, amin körülbelül húsz embernek is elég étel volt, de tényleg. Két pár virsli, vagy 5 szelet bacon, rántotta és gofri. Egy kis angol reggelivel próbáltam meg kedveskedni és reméltem, hogy Ronaldo nagyon nagyon éhes és elpusztítja mindet.

-          Az egész csapatnak te csináltál reggelit vagy csak a legjobb csatárnak? – elővéve sztár vigyorát mosolygott rám belőlem pedig előtört a jóízű nevetés.

-          Ahogy a mondás tartja, reggelizz úgy, mint egy király, ebédelj úgy, mint egy polgár és vacsorázz úgy, mint egy koldus. Na rajta láss neki. Kell az energia ugyanis ma délelőtt te fogsz vigyázni Catára. Nagyon eleven mostanában. – mosolyogva adtam egy puszit a férjem orrára majd elindultam a gardrób felé, amíg ő hangosan csámcsogva nekilátott a reggeli elfogyasztásának.

-          Hova lesz a menet? Lesz még egy taktikai megbeszélésem a meccs előtt, jó lenne ha nem shoppingolni mennél, mert akkor kenguruban játszhatok este Cataval a hátamon. – a jelenet elképzelése miatt nevetnem kellett. Vizuális típus vagyok, bárki bármit mond, abban a pillanatban el tudom képzelni az adott szituációt és ez persze most sem volt másképp.

-          Akkor, ha ez így lesz csak arra kérlek, hogy ne csússz majd be, mert Cata nem igazán díjazná. Amúgy orvoshoz kell mennem tudod az éves kontroll miatt, de hamar végzek majd. És úgyis tudod, hogy a meccsre én is megyek. – pár ruhát arrébb dobva kezdtem el kutatni, hogy minél hamarabb elinduljak, nem volt kedvem menni, hisz lett volna egy közös délelőttünk együtt, de minél hamarabb letudom, annál hamarabb lehetek a családommal.

-          Nem ígérek semmit szívem. Azt a kisruhát pedig én a helyedben, amilyen gyorsan felvetted olyan gyorsan is venném le. Azt hiszem a gyerek részlegről odakeveredett a női osztályra a hosszúságból ítélve. – egy gyors mozdulattal lekaptam a combközépig érő bordó lenge ruhámat és óvatosan hozzádobtam a reggeliző Crisre.

-          Ez nem volt vicces, ugyanis tőled kaptam ezt a ruhát szépfiú. – egy puszit küldve neki máris felvettem egy lenge hosszú ruhát a hozzá illő saruval és már indultam is. Nem akartam nagyon sietni, de késni sem szerettem volna. – Jól van kicsim Catának főzz majd valami reggelit. Szeretlek. – egy csók után már indultam is. Szerencsére nem volt olyan messze a kórház tőlünk, ahová a kivizsgálásra szoktam járni.

Már akkor is ide jártam mikor még Sevillában laktam. Nem ő volt, aki a törés után rendbe tette a lábam, de a rehabilitációt, nem bíztam volna a világért sem másra. A legmegbízhatóbb orvost itt találtam meg Madridban, így nem nagyon szerettem volna semmikor sem váltani. Úton voltam Adan Cabelino i Burgos rendelőjébe. Tudtam a szokásos menetrendet, így sosem ért semmi váratlanul. Gyors vérvétel, röntgen és lábtapi jobbról balról. A vérvétel eredménye az egyedüli, amiről később kapok információt, de nem is szoktam nagyon sietni vele. Legutóbb annyi derült ki, hogy vashiányom van, de  rögtön kaptam rá megfelelő gyógyszert, és ezzel el is intéződött a probléma.

Szerencsére Adan nem szerette húzni az időt a vizsgálattal, meg amúgy is még így hétvégén is kígyózott a sor a rendelője előtt, így másfél óra múlva már végeztem is. Viszont akárhogy is szerettem volna hazafelé sietni, nem tehettem róla, hogy nőből vagyok és egy plázát építettek a kórház mellé, így egy gyors shopping túrát is beiktattam a hazamenetel előtt. Nem akartam sokáig nézelődni, de estére szerettem volna valami ruhát venni és persze Catának is valami vásárfiát vinni.

Céltudatosan vásároltam így két boltba mentem be, hogy a szettem teljes legyen. Egy ruhaboltba és egy cipőüzletbe. Egy fehér lenge top, egy leggings és egy hozzájuk illő zöld kabát mellett döntöttem, amit próbálás nélkül vettem meg a megfelelő méret leakasztása után, majd a cipőüzletbe betérve sem sokat gondolkodtam a megfelelő lábbelin, ugyanis egy barna magassarkú bakancs mellett döntöttem.

(P!nk - Beautiful Trauma)

Út közben felhívtam Ronaldot, hogy a stadionnál találkozzunk, én pedig estig elleszek Cataval a város szívében a sportlétesítmény körül. Szerencsére a kialakított VIP részen már foglalt helyünk volt, így sosem volt probléma, hogy honnan is nézzük végig a meccseket, a bejutással pedig még annyit sem kellett foglalkoznunk, ugyanis a családtagok is ugyanazon a bejáraton közelíthették meg a Santiago Bernabéu stadiont, ahol a focisták is. Szerettem bejárni a csapathoz, hiszen ha jöttem mindig Cataval érkeztem, aki nagyon kedvencük a focistáknak, így most is előbb szaladt oda a fiúcsapathoz, mint hozzám.

-          Ez van, ha a kicsi lány jobban szereti a keresztapját, mint az anyukáját. – egy nyelvnyújtás és mosoly után már az ölében forgatta kislányom én pedig mosolyogva figyeltem a kettősüket. Majd kikapva a kezemből a telefont az egyik közösségi oldalra belépve kis videókat posztolt a jelenlegi helyzetről, ami a folyosón uralkodott. – Cata gyere ide a keresztapához! – Marcelo gügyögve beszélt a kislányomhoz és nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek a vicces szituáción, majd éppen Ronaldoval váltottam néhány szót, amikor menniük mellett. Mourinho meccsek előtt komoly koncentrációra fogja őket én pedig tiszteletben tartva ezt Cataval az oldalamon indultam el a lelátó felé, miközben régi barátom számát tárcsáztam.

-          Hahó szóló gitárosok gyöngye. Nincs kedved ma meccset nézni? – szerencsére volt lehetőségünk arra, hogy egy-két embert meginvitáljunk a VIP szekciónkba nekem pedig amúgy sem lett volna kedvem egyedül végignézni a meccset, amíg a kislányom annyira az apját nézi az üvegfalon keresztük, mintha hipnotizálták volna. Vagy focista lesz a gyerekből vagy ennyire, de ennyire szereti az épesapját.

-          Szerbusz Swallow. Dehogynem, nálad nézzük vagy valami kocsmába? – nevetésem visszhangzott a kihalt folyosón és éppen válaszolni készültem, amikor pittyegni kezdett a telefonom, ami az üzenetjelző hangot jelentette.

-          A stadionban gondoltam természetesen. – válaszom után gyorsan eltartottam a fülemtől a telefont, hogy elolvassam az üzenetet, aminek a szövege egyszerűen sokkolt. – Parker most azonnal ide kell jönnöd. Leírom a címet merről közelítsd meg a stadiont. – választ nem várva bontottam a vonalat és bámultam az orvosomtól kapott üzenetet. Fel akartam hívni Ronaldot most azonnal, de nem tehettem pedig már a számát is kikerestem. Fontos meccs előtt áll így csak Parkerre számíthatok jelen pillanatban. Az Adantól kapott üzenetet bámulva ültem le a legközelebbi padra és vártam, hogy Joey ideérjen.

-          Tessa. – meglepődöttségemre legjobb barátom rohant felém, nekem pedig hatalmas gombóc nőtt a torkomba, aminek következtében sírva borultam a nyakába. – Ne, légy szíves ne sírj. Sosem tudom, hogy kezeljem, ha egy nő sír a közelemben, csak mondd el mi a baj! – nyugtatni próbált, de nem tudtam semmit sem, hogy mi is történik körülöttem.

-          A szokásos éves kontrollon voltam. Az orvosom Adan írt. Vissza kell mennem további kivizsgálásokra, mert valami furcsa elváltozást találtak…