Chapter 16.

Sziasztok!:)
Megérkezett az újabb fejezet, jó olvasást.:) A véleményeket pedig most is szívesen vesszük.

(Tessa)

(Fort Minor - Remember The Name) 

Ebben a kék-piros ruhában újra előtörtek belőlem a régi érzések. Azok az érzések, amiket még nagyon régen egy sérülés miatt ástam el magamban nagyon mélyre. Hihetetlen, de valaha én voltam az FC Barcelona legnagyobb drukkere. Már kiskoromban is mindig az ő meccseiket bámultam a tévében még akkor is, ha tanulnom kellett volna. Majd másnap az iskolában, vagy a játszótéri pályán mindig a játékosoktól ellesett cseleket és passzokat próbáltam meg lemásolni, vagy éppen a saját stílusomra igazítani. A szobám telis tele volt poszterekkel, amik az akkori favoritjátékosokat ábrázolták. Mikor bekerültem az akadémia kollégiumába, először nem örültem, hogy pont Larissaval kerültem egy szobába, akiről persze akkor még nem tudtam, hogy rokoni szálak fűzik hozzám. Az ő szíve a Real Madridért dobogott az enyém pedig az FC Barcelonáért, és amint tudjuk, ritkán fér meg együtt ez a két szurkolótábor. Nekünk viszont sikerült figyelmen kívül hagynunk ezt és szorosabbra tudtuk fűzni a kapcsolatunkat. A sérülésem meccsét Guardiola is megfigyelte, hisz ha megfelelően teljesítettem volna, akkor bekerülhettem volna az utánpótláscsapatba, ahonnan már csak egy lépcsőfok választott volna el attól, hogy a felnőtt csapatban játszhassak. Persze a sérülésem meggátolt ebben, viszont a csapat iránti szeretetemet akkor nyomtam el magamban igazán, mikor azt láttam, hogy Pep fejét rázva hagyja el a pálya szélén kijelölt helyet. Így nem is nagyon foglalkoztam azzal, hogy mi történik a csapattal. Viszont arra még mindig nem jöttem rá, hogy a Real Mardid mikor lopta be magát ennyire a szívembe. Biztos, hogy már Lari miatt is kicsit megszerettem a csapatot, de Roni miatt kedveltem meg valószínűleg végérvényesen a madridi gárdát. Gondolataim eléggé elkalandoztak, majd már csak azt veszem észre, hogy újra a próbafülkében állok és magamat nézem a tükörben.

-          Tessa semmi bajom azzal, hogy megszeretted azt a ruhát, de már körülbelül tíz perce bent vagy és nem adsz magadról életjelet. Tehát lennél olyan szíves legalább kiszólni, hogy jól vagy?! – Matías az ajtónak támaszkodva várta, hogy végre megszólaljak, de valahogy abban a percben egy hang sem jött ki a torkomon, csak arra gondoltam, hogy mi volt régen. Sohasem voltam olyan ember, akit ennyire felkavarnak az emlékek, de úgy látszik azzal, hogy Roni elment elég sok mindenben megváltoztam. Gyorsan átöltözve eredeti szerelésembe határozottan nyitottam ki az ajtót, majd egy nagy mosollyal az arcomon léptem ki a próbafülke ajtaján.

-          Természetesen jól vagyok és még élek, csak nagyon elbambultam és hirtelen eltelt ez a sok idő. Na, szóval fizessünk és menjünk tovább, sok üzlet vár még ránk és nem szeretnék semmit sem kihagyni. – vigyorogva raktam le a pultra a kasszás elé a kiválasztott ruhadarabokat, majd a kijelzőn meglátva egy óriási összeget boldogan nyugtázom, hogy máris sikerült az eltervezett összeg körülbelül felét levásárolni.

Mire sikerült minden jelentősebb boltba betérnünk eléggé eljárt felettünk az idő, így már a hideg madridi éjszakába sétáltunk ki. Végignézve a vásárolt ruhák mennyiségét erős matematikai számolásba kezdtem, hisz fogalmam sem volt arról, hogy hogyan is fogok minimum harminc papírszatyrot betuszkolni a vadonatúj Audimba, végül néhány perc szerencsétlenkedés után sikerült bepakolnunk a szerzeményeimet a csomagtartóba. Nevetve szálltam be a vezető ülésre, majd a rádiót benyomva az adott szám dallamaira indítottam be a csodajárgányom.

-          Hová is megyünk most pontosan? – éneklésemet Matías szakította félbe, egy olyan kérdéssel, amin valójában még én magam, az-az az ügyeletes sofőr sem gondolkoztam el.

-          Még nem tudom, de így spontán ötletként szerintem visszamegyünk az autókereskedéshez, ahol a kocsidat hagytuk, aztán te a te autóddal én pedig az enyémmel hazamegyünk. Szerintem elég késő van, és ilyenkor már nem nagyon van nyitva semmi, hogy még vásárolgassunk. Tényleg hány óra is van már? – magamnak feltéve a kérdést nem várok addig, amíg beszélgetőpartnerem kapcsol, így egy pillantást vetve a műszerfalra leolvasom az időpontot, és meglepődve érzékelem, hogy már így elszaladt az idő. – Szerintem elég rendesen elvásárolgattuk az időt. Jó, jó tudom. A többes szám kicsit erős volt, hiszen te csak úgymond asszisztáltál nekem abban, hogy két kézzel szórjam a pénzt. – mondatom végére már az autókereskedés parkolójában álltam Matías kocsija mellett.

-          Akkor biztos oké így, hogy te is külön meg én is külön? - legszívesebben ráordítottam volna Matíra, ha nem látom az arcán a tiszta szívből jövő aggódást. Viszont ezt a nézést, ezt a tekintetet én már reggel óta fel vélem fedezni, ami nem feltétlenül rossz csak az a baj, hogy emiatt képes lehet arra, hogy ezt a vigyázó szerepet túljátssza.

-          Teljesen biztos. Csak menjünk már. Gyerünk! – nem akartak kis híján kipaterolni Matíast a kocsimból, de sajnos nem hagyott más választást mintsem, hogy ezt tegyem vele.

Egyedül ültem a számomra most óriási szabad hellyel rendelkező kosiban. A pillanatnyi magányt először a rádió bekapcsolásával próbáltam meg elnyomni, végül csak hagytam, hogy eluralkodjon rajtam ez az érzés, így óriási könnycseppek kezdtek végigszánkázni az arcomon. Sosem voltam az a személy, aki ennyire nem bírja az egyedüllétét, hisz a régi időkben szinte minden napomat egyedül tengettem, de azóta mióta megismertem Ronit teljesen megváltoztak a dolgok. Hülyeségeken kezdek el ok nélkül sírni, igénylem az emberek társaságát, és 19 évesen már társasági életet sem élek. Isten tudja már azt is, hogy mikor voltam utoljára egy szórakozóhelyen, viszont azokra a bulikra, amiket ott nyomtunk még mindig tisztán emlékszem, hiszen ki felejtené el azokat őrült bulikat. Az emlékek ismét felkavartak, így a legördülő könnycseppeket mélyről jövő zokogás váltotta fel. Nem akartam, hogy ez legyen így a folyton leguruló kósza könnyeket kezemmel töröltem le, majd a ház elé érve leparkoltam, utánam pedig rögtön megérkezett Matías is. Amint beléptem az udvarra meglepetésemre Marcelo autója állt a garázsban, valószínűleg tudta, hogy a garázsajtó nincs mindig bezárva, és így jutott be a házba. A sírásra utaló jeleket természetesen eltűntettem az arcomról, így sem a focista sem az ápoló nem jöhetett rá, hogy mi történt a kocsiban. Belépve a házba látszólag tiszta üres volt, de mi tudtuk, hogy tartózkodik itt valaki csak azt nem hogy hol.

-          Marcelo! Itthon vagyok te hol vagy? – hívó szavam után egy perc se kellett ahhooz, hogy a brazil már rohanjon is le a lépcsőn. Meglepődöttségemre első tette az volt, hogy megölelt, ami valljuk be nála nem valami gyakori, csak ha indoka is van rá.

-          Hogy érzed magad? Hogy vagy? És hol voltál? – kérdéssorozatán csak nevetni tudtam, majd mikor megláttam Matíast a halomnyi szatyorral a kezében, a nevetésem csak fokozódott. – Most hogy látom, ezeket a papírzacskókat már van egy tippem. – nevetve huppant le a nappali kanapéjára, de láttam rajta, hogy bántja valami.

-          Matí felvinnéd a cuccokat a szobámba? – fejemmel kicsit Marcelo felé biccentettem, ezzel jelezve azt, hogy beszélni akarok vele. – Hé, minden oké? - lehuppanva mellé láttam csak meg a torz arcát.

-          Nem semmi sincs rendben. Ma volt az El Classico, természetesen most is kikaptunk pedig óriási kezdésünk volt, és mindent beleadtunk. Volt piros lap is, mert hát az miért ne lenne. Egy sérülés is összejött, ezáltal egy kényszer csere is. Egyszerűen borzalmas meccs volt. – látni lehetett Marcelo arcán a különböző érzéseket, a csalódást, a fájdalmat, miközben felidézte az este eseményeit.

-          Nem is tudtam, hogy ma volt a meccs. Hihetetlen, de kiment a fejemből. Ki volt az, akit kiállítottak és ki sérült le? Mindent mesélj el. – képzelhetitek, hogy neki sem kellett kétszer mondani, hogy meséljen. mint befejeztem a mondókámat ő már el is kezdte a történéseket mesélni, majd mikor odaért, hogy Lari lesérült a szívem dobbanása egy pillanatra leállt, majd hevesebben kezdett el verni. Próbáltam faggatni Marcelot, hogy mi történt vele, de azt mondta, hogy semmi komoly, ne foglalkozzak vele. Kérdezem én, hol mond a brazil ilyet a nővéremről? Egyszerűen nem tudtam feldolgozni, hogy pont ő nem foglalkozik vele, aki annyira sokat jelent Lari számára. A brazil faggatását egy nem várt kopogás szakította félbe.

-          Menj fel Matíashoz, majd én elintézem. – lehet, hogy ő már sejtette, hogy ki áll az ajtóban, nekem viszont még csak tippem sem volt, így a lépcső tetején megállva vártam, hogy ki is a váratlan vendég.

(Arnel Pineda-Pain in My Heart)

Meglepődöttségemre az ajtó túloldalán a nővérem állt. Érzékszerveim irányítása kicsúszik a kezeim közül. Szemeimből ismét könnyek folynak, lábaim pedig összerogyni készülnek, de mielőtt ez megtörténhetett volna, még időben belekapaszkodtam a korlátba. A hallottakat egyszerűen nem bírtam felfogni. Marcelo úgy beszélt a nővéremmel, mint egy utolsó senkiházival, és egyszerűen nem értettem azt, amit a fejéhez vágott. A beszélgetésüket, amit nem is annyira lehetett beszélgetésnek nevezni a brazil szakította félbe majd felém fordulva figyelte a reakciómat. Én pedig természetesen nekiálltam, hogy hogy tehette ezt, hiszen velem akart beszélni, és Marcelo még csak meg sem kérdezte, hogy én akarok-e. A zokogásom erősödött a kezeim pedig már nem bírták szorítani a korlátot, így a földre zuhantam, ahonnan két magabiztos kéz emelt fel, és vitt a szobám felé.

(Marcelo)

(Adele - Turning Tables [magyar])

Fájt ezt tennem Larival, de nem bízhatok már meg többé benne. Ő már nem az a lány, akinek megismertem. A legtöbbször mérges voltam rá, hiszen hangulatingadozásaival sok embert kikészített. Rengeteg dologból volt elegem, de régi stílusomnak köszönhetően inkább kerültem a konfliktus helyzeteket. Amióta megtette ezt a saját testvérével, azóta vagyok harciasabb. Ha velem csinálta volna ezt, simán meghunyászkodnék, és nem törődnék azzal, hogy inkább mással mulattatta az időt.

Nem tudom mi történhetett vele, de az egyszer biztos, hogy tisztelem azért, amit a pályán csinált. Mindig is az-az ember volt, aki nem adta fel a küzdelmet, még akkor sem, amikor már valóban nem volt semmi pozitív látszata a dolgoknak. A csapat volt az első számára, és nem törődött az egészségével. Ha tudott, segített.

Annyira szeretnék vele beszélni. Meg szeretném hallgatni, hiszen látom rajta, hogy valamit nagyon elnyom magában, de egyszerűen nem veszek elég erőt magamon. Régen mindig ott voltunk egymásnak, és most azt viselem a legrosszabban, hogy a saját családja sorsa nem érdekli. Mi lett azzal a lánnyal, aki fel akarta áldozni értem az életét? Hol van már az a lány, akivel röhögve kornyikáltuk szép hangunkkal a dalokat? Hol van már a ’Seri, seri lady…’? Őt szeretném visszakapni, és nem ezt a hamisítványt. Annyira hiányoznak a régi összeesküvések. A sok szívatás, amit Özilék ellen vétettünk. A menekülések a csapattársak haragja elől. A csipkelődések, kibékülések...

Mi hárman voltunk az ügyeletes marhák. És most jött el az a pillanat, hogy legjobb barátom kilétéről sem tudok semmit, pedig felesége megérdemelné, hogy legalább egy családtagja mellette legyen. Ráadásul ezek mellett a legjobban a gyereket sajnálom. Megvolt mindene, és igaz, hogy még baba, de akkor is érzi édesapja távollétét. Ahhoz sem szokott hozzá, hogy a nagyszülőkkel tölti mindennapjait. Nem tetszik nekem ez az egész élet, jelen pillanatban pedig főleg nem. Annyi mindenen változtatnék, és van egy olyan érzésem, hogy Lari sem lenne ilyen, ha anno nem megy feleségül Ramoshoz. Elhamarkodták a döntéseket, de tekintve arra, hogy mindent elvicceltem, senki nem vette volna komolyan véleménynyilvánításomat. De az elején próbáltam figyelmeztetni, viszont akkor hatalmas szemeinek köszönhetően, elgyengültem. Szépek együtt, de több kavarodás volt a kapcsolatukban, mint szerelem, és boldog pillanat. Kérdezem én, érdemes volt ezért elcseszni a hangulatot? Az életéről pedig már ne is beszéljünk. Nem vagyok én semmi jónak az elrontója, sőt Ramost is kitűnő barátomnak tartom, de talán egyedül én tudtam mindent a kapcsolatukról. Bár Ronaldo is tisztában volt a dolgokkal.

-          Marcelo, ez mégis mire volt jó?! –ordító hangját meghallva, összehúzott testtel fordulok Tessa felé.

-          Ezt kellett tennem. Nem érdekled őt, Tessa. Megmondta, hogy nem kíváncsi rád, hogy oldd meg magad. Lehet rájött, hogy éppen ideje, hogy megmutassa magát neked. –flegma hangomtól kiráz a hideg. Mióta vagyok én ennyire durva?

-          De most itt volt, és velem akart beszélni! –lábai összerogynak, majd zokogva terül el a lépcsőfokon.

-          Az emberek változnak Tess. Lari már nem a régi. –a rideg valóság igazából még engem is megrémít, de tartva komor arcomat, elindulok a konyha felé.

-          És te Marcelo? Te milyen vagy? Mert az biztos, hogy nem ilyennek ismertelek meg. Hol van már a bohóc éned? Hova rejtetted? Larinak valami baja van, és tudom, hogy szüksége van rád. –utolsó mondatán kicsit átrágva magam, megrántom a vállam, és folytatom az előbb eltervezett dolgokat.

-          Neked is szükséged van rá, még sincs most melletted. Gondolkozz Tess, és utána beszélj. –azt hiszem, ezt most jelen pillanatban nem kellett volna mondanom, ugyanis barátom hangos zokogásba kezd, mire Matías mérges szemekkel tekint rám. Megérdemlem, de úgy igazán nem tudok már semmit sem magamra venni ilyen téren.

Rosszul esik ezt tennem velük, de valakinek erősnek kell maradnia. Nem sírhatok, hogy egy időben veszítettem el azokat az embereket, akikben a legjobban bíztam. Nem vergődhetek, hogy hiányoznak a régi idők, amikor még annyi problémám volt, hogy melyik csajt szedjem össze az utcán. Most felelősséggel tartozom egy nőnek, hiszen akarva akaratlanul magamra vettem portugál barátom szerepeit. Még nem készültem fel erre, még nem vagyok elég érett ahhoz, hogy egy baba nevelésében segítsek. Viszont az biztos, hogy Tessa egyedül erre nem lesz képes, és ki tudja Ronaldo meddig tervezi maradását. Főleg most, hogy Irinaval szórakozgat. Egyáltalán nem részesítem ezeket a dolgokat előnyben, ahogy azt sem, hogy Larissa Neymarral csókolózott, ráadásul Santos mezben. De túl kell magam tenni ezen, és azon leszek, hogy a környezetemben élő embereket megóvjam az ilyen csapásoktól. Mindenki megérdemli a boldogságot, csak az a baj, hogy a legtöbben már eljátszották nálam az esélyeket. Nem fogom hagyni, hogy bárki is tönkretegye azokat az embereket, akik még fontosak az életemben. Kemény leszek, és harcolni fogok. Első lépésként az edzővel kell beszélnem, minél hamarabb ki kell raknom valahogy Larit a csapatból. Még akkor is, ha a szívem szakad bele ebbe a tettembe…

(Larissa)

(Pixie Lott - My Love [magyar])

Tudtam, hogy be kell ismernem magamnak a nyilvánvalót. Igazából ez a dolog akkor férkőzött tudatomba, amikor a klasszikus meccs előtt találkoztam vele. Nem számítottam arra, hogy lesz alkalmam elmondani neki, de így sokkal könnyebb lelkemnek.

-          Ez olyasfajta szerelem, ami a barátok között alakul ki. Hiszen szeretem Sergiot is, és téged is, de mind a kettőtöket más módon. Meg kell találnom még az egyensúlyt, nem veszíthetlek el többet. Szükségem van rád! –nyakához hajolva suttogom a szavakat, mire hozzám bújva beszélni kezd.

-          Tudom, mit érzel, hidd el, nekem aztán nem kell magyarázkodnod. El tudsz készülni körülbelül fél óra alatt? –érdeklődve tekintek rá, de kezét számra rakva mutatja, nem vár szavakat. –Nekem is szükségem van rád, főleg most. Sok dolog történt velem azóta, hogy nem beszéltünk. Segítened kell felejteni. –utolsó szavait ajkamhoz hajolva ejti ki száján. Tudja ő is, hogy nem helyes az, amit tenni akar, így inkább elfordítva a fejét, várja reakciómat. Bólintásom után segít felállni, majd leintve egy taxit, elindulunk Mourinho lakása felé.

-          Hova szeretnél menni? –kérdésemre mérges tekintettel válaszol, mire kacagva fogom össze hajamat. –Tudnom kell, hogy mibe, és hogyan öltözzek.

-          Csak legyél szexi, amilyen szoktál lenni. –harmadik szavát erősen megnyomja, mire szem forgatva fordulok az ablak felé. Sejtettem, hogy ezt fogja még egy ideig hangoztatni, de meg is érdemlem. Ruha összeállításomon agyalva, próbálok rájönni a köztes megoldásra. Ha barátom olyan lányt akar látni, amilyen régen voltam, megkapja. Vigyorom szélesedik, de agyammal alig fogom fel, hogy megérkeztünk.

Belépve az ajtón, karon ragadom Cescyt, és a lépcső felé húzom. A házban jelen pillanatban senki sem tartózkodik, ami elég érdekesnek tűnik, hiszen hajnali két óra van már. „Biztos kitalált valami programot Mou, és megszálltak valami szállodában.” Váll rántva bicegek fel szobámba, de barátom felkap az ölébe, így már csak irányítanom kell.

Elég időm volt arra, hogy kitaláljam hajnali szerelésemet, így félig befeküdve a szekrénybe, előkotrom az eltervezett darabokat. Magamra zárva a fürdőajtót, gyors vetkőzésbe kezdek, majd egy gyors zuhany, és hajmosás után, megtervezem fejben a sminkemet. 

Tekintve arra, hogy a ruha fekete, még a kiegészítők ezüstszínben pompáznak, valami hasonlót kell összehoznom. Hajamat megszárítom, és meghagyom természetességét. Kiválasztott minit, még anno barátommal vásároltuk. Fekete, fenék alá ér egy nagyon picivel, viszont a háta teljesen nyitott. Nem egy hétköznapi viselet, de nincs is semmi plusz dolog rajta, így cipő és táska segítségével dobom fel egyhangúságát. Gyors alapozás után, füstös tekintetet varázsolok magamnak, egy kis ezüsttel megspékelve, majd halvány rúzst kenve számra, mosolyogva lépek ki a rám várakozó férfihez.

Meglepetten tekintek körbe a szobában, ugyanis senki nem tartózkodik a hatalmas helyiségben. Cipőmet kezembe kapva, sántítva vonulok el a konyháig, ahol meglátom spanyol barátomat, amint éppen a hűtő szépségeit fedezi fel. Mögé lopakodva átölelem derekát, majd előrehajolva, apró puszit adok nyakára. Azt hiszem, megijeszthettem, ugyanis hatalmas ugrás következtében belefejel a bútorba. Nevetve roskadok össze a konyhapult alatt, mire morogva fordul felém.

-          Nem röhög, együtt érez! –imádtam, amikor zavarban volt. Feltartott kézzel próbálok életben maradni, kisebb-nagyobb sikerrel. Hatalmas mosoly kíséretében felpattanok, majd magas sarkú cipőmmel szemezve, elhúzom a számat. –Tudod jól, hogy nem tesz jót a lábadnak, ez az izé.

-          Nem tesz jót, de nem mehetek sportcsukában. Kibírom. –mosolyom rendületlenül tartózkodik arcomon, viszont legbelül nem vagyok éppen ennyire boldog. Hangos sóhaj után belelépek a körülbelül tizenöt centis csodába. Hangos szisszenéssel jutalmazom tettem, de telefonomat, és pénzemet belepakolva apró táskámba, az ajtó felé tipegek. –Mehetünk. –arcomon most rengeteg érzés megtalálható, de önérzetből sem szólalok inkább meg. Barátom fejcsóválva lép ki az ajtón.

A ránk várakozó taxis feltűnően végigmér, Cescy viszont birtoklóan karolja át derekam. Mosolyogva húzódok hozzá közelebb, majd helyet foglalva a hátsó ülésen, fejemet vállára hajtom. Bediktálva Madrid leghíresebb szórakozóhelyének a címét, azonnal indulunk. Mindig is éreztem, hogy barátom hiányzik az életemből. Ő számomra olyan támaszt jelent, amit mástól nem kaphatok meg. Vele nőttem fel szinte, és ezt nem tudom kiverni a fejemből. Ő segített, ha fájt valamim, és amikor helytelen dolgot csináltam, elvitte a balhét. Hatalmas törés volt életemben, amikor elhagytam őt, de még mindig hűséges hozzám, és ez az a dolog, amit soha nem tudok majd meghálálni neki. Ráadásul ellenem szóljon még az is, hogy amikor meghalt apa, szó nélkül ott hagytam őt. Pedig végig mellette voltam a kritikus időszakban. Lehet olyat mondani, hogy őt jobban megviselte a halála, mint engem?! Igaz, hogy nem szép dolog, de ez az igazság. Több időt töltöttek együtt, ugyanis én idő előtt leléptem a ködös londoni utcákról. Nem tudom milyen csapásokat hoz még számomra az élet, azt sem tudom, hogy mi lesz a jövőben. Egy dologban viszont teljesen biztos vagyok. Egyszer vissza fogok térni szülővárosomba…