Chapter 36.

Sziasztok!
Múlt héten elmaradtunk az új fejezettel, de a táborok és egyéb elfoglaltságok miatt nem tudtuk megoldani a normális frissítést.:) Most viszont itt vagyunk, és köszönjük szépen a visszajelzéseket!
Reméljük tetszeni fog, jó olvasást!
Puszi Lari, Tessa

(Larissa)

(Connect-R - Vara nu dorm)

Reggel felébredve még mindig magam mellett tudhatom a portugált. Végre egy olyan buli, ami után nem kell harapófogóval kiszedni belőlem a szavakat, hiszen mindenre emlékszem, és a beszélés sem fájdalmas. Átosonva régi szobámba szekrényemhez lépek, majd tűrhető darab után kutatok. 

Váll rántva kapok ki egy magasított fazonú kék rövidnadrágot valamint egy egyszerű szívmintás fehér atlétát. Cipőnek most egy krémszínű bakancsot választok, ami takarja bokámat. Szerettem az egyszerűséget, bár a feltűnő dolgokból többet lehet szekrényemben találni. Az azért kicsit megnyugtató, hogy régi holmimat még nem dobta ki Sergio. Fehérneműt keresve hátrapillantok, de halk sikkantással jutalmazom férjem tettét. Mögöttem megállva még félálomban karol át, arcát hajamba fúrja.

-          Azt hittem elveszítettelek. –fejéhez kapva látom rajta a másnaposság tüneteit.

-          Valószínűleg józanságodat veszítetted el tegnap. –elhúzva számat kibogozom magam öleléséből.

-          Ez azt jelenti, hogy van esély?

-          A remény hal meg utoljára Sergito. De idő kell. –mondatomat halkan tudatom vele, majd elindulva az egyik fürdő felé, lemosom magamról portugál barátom kölniét.

Fogalmam sincs mi történhetett tegnap a nappaliban helyet foglaló társaság körül, ugyanis Ronaldo mellett fáradságom hamar utat tört kíváncsi természetem felett. Valahogy meg kell oldanom a kapcsolatukat, nem hagyhatom többet szenvedni. De most is eljött az a pillanat, hogy más életét helyezem a sajátom elé. Bár túlságosan is a lelkemen viselem az életét, ugyanis eléggé megtépázta már a sors az utóbbi időben. Sőt mondhatni az egész életben.

Szeretem, amikor valami mindig megzavarja a gondolatmeneteimet, hiszen így nincs sok idő arra, hogy felesleges dolgokon agyaljak.

-          Reggelit kérsz? –egy fáradt, nyúzott hang kiabál be, szerencsére már kiszálltam a hidegvíz alól.

-          Igen, köszönöm. –az lényegtelen, hogy mit adnak, csak egyek valamit, mert éhen halok. Gyorsan megtörölközve felkapom magamra gönceimet, majd elhagyva a kék csempézett fürdőt, az étkező felé veszem az irányt. Talpam engedelmesen simul a járólaphoz, járásom halk. - Mit eszünk emberek? –vidám hangomra mindenki összehúzza magát, szétnézve a másnapos társaságon nevethetnékem támad. –Csak sörözünk, mi?! –Ronaldo belépve a helyiségbe, hasonlóképpen reagál, mint én az előbb. A legviccesebb mind közül mégis Özil. –Gülüke, jól áll a másnap. –hatalmas szemeire most felhívják a sötét karikák a figyelmet. Hiába tölti már itt második szezonját Spanyolországban, színén egyáltalán nem látszik a változás.

-          Aj, ne. –meggyötört hangja zenei füleimnek, Sergio mellé lépve elveszek egy pohár narancslevet.

-          Legszebb öröm a káröröm. Ezt ne felejtsd el német barátom. –kihúzva magam elégedetten pillantok végig a társaságon. Szinte mindenki itt maradt a csapatból, egyedül talán a kapust nem látom sehol sem. Nagycsaládhoz méltóan foglalunk helyet a hosszú asztalnál, viszont a csipkelődések most elmaradnak. –Emberek, szedjétek össze magatokat, mert ha Mou meglát így titeket, abban nem lesz köszönet. –próbálom nevetésem visszafogni, kisebb-nagyobb sikerrel. A legtöbben pirítóst esznek, így a gyümölcssaláta tálért nyúlva, az egészet magam elé veszem. Mindig is imádtam azt, ahogy Sergio megcsinálta nekem. Jó jelen esetben nem csak nekem, de ez a rész nem lényeges. Lassan kezdem falatozni az epret, valamint a papayát és a kiwit.

-          Látom, még mindig szereted. –döbbent csend követi férjem szavait, kezem megáll a cselekedetben. Szemeimet rá emelem, a többiek most döntenek úgy, hogy ideje bevenni a tömérdek fürdőszobát.

-          Imádom. –zavart mosolyom következtében folytatom a falatozást.

-          Emberek, készülni kéne, mert elkésünk az edzésről. –Sergio keze feltűnően ökölbe szorul Ronaldo hangját meghallva, karjait ölébe ejti. Szemeimmel követem mozgását, felállva a pulthoz lép. Mögé sétálva végigsimítok vállán, érintésem következtében megremeg teste.

-          Minden rendben? –fejét lehajtja, a tányér kezéből egészen a földig zuhan, majd darabjaira törve hangos ricsajjal adja tudtomra a választ. –Mi a baj? –felpipiskedve fülébe suttogok, hátulról átölelve izmos testét teljesen hozzásimulok. Telefonom zsebemben rezegni kezd, odakapva hangos sóhajjal indulok el a nappali felé.

(will.i.am - This Is Love)

-       -   Ne tedd le. –könyörgő hangja kissé megrémít.

-        -  Szia Cesc. –régen hívtam már így, de most egyáltalán nem érzem magam jó állapotban.

-        -  Meg tudok mindent magyarázni, viszont telefonon keresztül eléggé nehéz. –hadarva beszél, olyan mintha attól tartana, hogy bármelyik percben rácsapnám a telefont.

-      -    Rendben. Délután négykor a Roses kávézóban találkozunk. Szia. –drága focistáim párosával robognak le a lépcsőn, a portugál kezeiben megtalálhatóak edző ruháink.

-          Ramos engedélyével feltúrtam a szerkényedet. –bólintva egyet kezembe veszem táskámat, majd az ajtó felé indulva megtorpanok.

-          A kulcsaimat legyen szíves visszaadni az a vállalkozó személy, aki nem fél isten haragjától. –többen felkacagnak a háttérben, úgy látszik jót tett nekik a hideg vizes tusolás. Legalább Mou előtt nem kell tartani a hátamat.

-          Én nem tudom hol van. –a portugál zseni, incselkedő tekintettel jelenti ki a számára halálos mondatot. Aprót bólintva figyelem reakcióját, ami kimerül a meglepődöttségben. Kilépve az ajtón bosszúmat forralom, majd bepattanva Sergio autójába, várom a megszokott húsz perces autóutat.

-          Tényleg nem tudnak a kulcsokról semmit. –összehúzott szemekkel méregetem, végezetül pedig a kesztyűtartóban kezdek el matatni. Csalódottan észlelem, hogy megérzésem most az egyszer cserbenhagyott, de megfordulva feltérdelek az ülésre, és hátra hajolok. Kezeimmel bekúszom férjem ülése alá, de semmi tárgyat nem találok ott.

-          Ne viccelj velem Ramos. Tudom, hogy nálad van. –morgolódva indulok el saját ülésem felé, kezeim már az összes zugot bejárták, viszont Sergio szótlansága érdekesen hat most közöttünk. Hátrafordítva fejemet meglátom hatalmas barna szemeit, amint éppen engem mustrálnak. Visszakúszva kezdeti helyzetemhez felé hajolok, majd amennyire lábai engedik, belenyúlok zsebébe. –Megkönnyíthetnéd a dolgomat. –lefagyva pillant rám, agyamban a vészcsengők megszólalnak. Duzzogva folytatom a kutatást, lehajolva lábaihoz a műszerfal alján húzom végig kezemet, és el is érem a várt hatást. Kulcsaim hangos csörgéssel esnek a pedálhoz, lábaimat megtámasztva nyújtózom. Hirtelen ajtóm kinyílik, én pedig hangos puffanással esek bele Sergio ölébe.

-          Uh, nem akartam semmit megzavarni. –látogatónk hangja el-elcsuklik, eléggé félreérthető helyzetben talált ránk. Nevetését próbálja visszafojtani, ami tőle szokatlan.

-          Nyugodtan engedd szabadjára állatias ösztöneidet. –búgó hangomat meghallva hangosan felkacag. Sergio combján megtámaszkodva feltolom magam, majd hajamat rendezve kiszállok a kocsiból. –Elhoznád a cuccomat a stadionba? –kérlelő tekintetemre csupán egy bólintást kapok. Becsapva az ajtót indítja a motort, majd hangos fékcsikorgás következtében itt hagy a portugál mellett. –Boldog vagy? –félvállról odavetem kérdésem, majd autóm felé indulva hallom lépteit.

(Sean Kingston - Back 2 Life)

-          Mi történik veletek? –kinyitva az anyósülés felőli ajtót bepattan. –Kéne egy fuvar, én a te kocsidat hoztam el tegnap. –hatalmas mosoly telepedik arcára, őszintesége jól esik. Legalább ő képes még úgy rám nézni, mint régen. –Ne mondd azt, hogy hosszú történet, mert tegnap én is kifakadtam. Te is megérdemled most. –együtt érző hangját követően indítok, majd üveges tekintettel előremeredve, beszélni kezdek.

-          Az egész a baba témával kezdődött. Nem akarok gyereket, így is megvisel bokám állapota. Lehet már csak hónapok kérdése visszavonulásom. –könnyeimet nyeldesve, monoton hangon kezdem a mesélést. –Aznap elköltöztem az edzőhöz, viszont a klasszikus meccsen találkoztam gyerekkori barátommal, Fabregassal. Lelkileg padlón voltam, úgy éreztem mindenki cserbenhagyott. Kellett egy támasz, és ezt a katalántól teljes mértékig megkaptam. Felszedett a padlóról, rugdosott, ha arra volt szükségem. Mindig tudta mit kell tennie. –elhallgatva lesütöm tekintetem, igazából szégyellem magam. Nem kellett volna belebonyolódnom abba a kapcsolatba, de legközelebb okosabban csinálom. „Hülye, nem lesz legközelebb!” –Teltek a napok, bulizással, zülléssel töltöttem azokat az időket. Annyi alkoholt ittam, hogy elfelejtettem az esti történéseket, és szépen összeboronáltam magam Cescyvel. Reggelente fejfájással keltem, rendszerint meztelenül, barátom mellett. –elhűlve hallgatja végig monológomat. Többször kinyitja száját, de mindig be is csukja. –Lehet rákos vagyok. –ennyi. Vége. Nem tudom már tartani magamat, hangos zokogással hajolok a kormányra. Nem voltam felkészülve arra, hogy ezt hangosan is kimondjam. Több embert ért már a felismerés körülöttem, de senki nem jelentette ki ezt az egészet. Én is féltem, hiszen kimondva rémisztőbb hatást vált ki belőlem. Kezét hátamra simítva átemel az ő ülésére. Hatalmas tere van mozgatásomra, ölében elhelyezve, keserves sírással hálálom meg. Arcomat nyakába rejtve felhúzom lábaimat. Régen mindig azt hittem, hogy minél kisebbre húztam össze magam, annál jobban eltűntem a vizslató szemek elől, de sajnos ez nem így történt.

-          El kell menned egy orvoshoz. –hangja megértő, egyáltalán nem tolakodó. Kismajomként csimpaszkodok rajta, jó volt végre teljes mértékben megosztani valakivel a fájdalmamat. De milyen áron?

-          Nem merek. –rekedtes hangon suttogom a szavakat, szorítása erősödik.

-          Elkísérlek. Felhívjuk az edzőt, hogy bizonyos okok miatt most nem tudunk részt venni az edzésen. –hangja megkeményedik, de a félelem így is tisztán kihallható.

-          Szerinted egy ilyen másnapos bandát engedek edzeni? Ott kell lennünk, majd holnap elmegyek valami dokihoz. –fanyar mosoly kúszik arcomra, de ő felszisszenve kimondja gondolatait.

-          Persze. Inkább arról vagy híres, hogy elodázod a tetteidet. Tudod, jó halál lennél. Ha minden beteg embernek azt mondanád, ’majd holnap’, sokan életben maradnának. –mérges hangja nem tűr ellenvetést, viszont hasonlata megmosolyogtat.

-          Ha holnap is hasonló kifogással rukkolok elő, pofozz meg és rabolj el. De most mennünk kell edzésre. –beleegyező sóhajjal nyitja ki ajtaját, majd kiszállva velem, elindul a sofőr oldal felé.

-          Nincs vita, én vezetek. –megforgatva szemeimet visszapattanok az ülésre. Hihetetlen mennyire megkönnyebbül az ember egy kis beszéd után. –Sergio is megcsalt téged? –kérdése lesokkol, zavartan túrok hajamba.

(Tessa)

(Demi Lovato - Yes I Am)
A szám végét már nem akkora mosollyal zártam, mint amilyennel nyitottam, ugyanis a két arc felvillanása nagyon nagy hatással volt rám. Miért nem tudom kiverni a fejemből azt az arcot, amit kiszeretnék? Az élet nagyon sok akadály elé állított már eddig is, pedig még csak tizenkilenc éves vagyok. Bele se merek gondolni, hogy harminc éves koromra milyen megpróbáltatásokon kellesz keresztül mennem, de gyanítom, hogy ha ez a bemelegítés, akkor az a kőkemény kiképzés lesz. Bár nem tudom, hogy a megcsalást és az életed tönkretételét mennyiben lehet überelni, de nekem biztos, hogy sikerülni fog. A szám eléneklése után a srácokkal még megbeszéltünk pár dolgot, leegyeztettem a telefonszámot, hogy biztosan jó számot hívjak majd és elmondtam nekik azt a hírt is, hogy beajánlottam őket egy stúdióba egy producernél. Természetesen abban a pillanatban ők voltak a világ legboldogabb emberei, hiszen elég régóta zenélnek már, eleinte ugye külön-külön végül pedig bandába, tehát egy ilyen lehetőség a világot jelenti nekik.

-          Tessa egy percre. – Matías szakította meg az önfeledt beszélgetésünket a srácokkal, de nem bántam meg, mert ő mindig pontosan tudja, hogy hogyan terelje el a gondolataimat, azokról a dolgokról, amelyekre nem szerettem gondolni. - Lenne itt egy ajándék Louistól és tőlem. – a szívem kihagyott egy ütemet, hogy mégis milyen ajándékkal készülhettek nekem, ami akkora, hogy elfér mindössze egy kis alakú papírszatyorban. – Na jó az egész Louis műve én csak a futár voltam. Remélem tetszeni fog. – átadta a papírtáskát, én pedig egy öleléssel köszöntem meg neki, hogy ennyire figyelmes velem.

-          Ugye nem valami drága ékszer van benne? – nem mertem először kinyitni, mert nem szerettem volna a park közepén egy hátast vágni a kapott ajándék összegétől.

-    -      Nem az van benne, de ne találgass hanem nyisd ki és nézd meg. – nagy levegőt vettem és széthúztam a tasak füleit. Az ajándéktáska egy CD-t rejtett erre az alakjából rá lehetett jönni. Végül kezembe véve a lemezt a lélegzetem is majdnem elállt. – Csak néhány szám van rajta, de kislemeznek nagyon hatásos. – a borító és az egész ajándék megszemlélése után ismét egy öleléssel jutalmaztam a barátomat, a kezembe pedig egyből a telefonomat vettem, majd két kicsöngés után már Louissal kommunikáltam, akinek álmos hangja nem túlzottan zavart meg abban, hogy köszönetet mondjak neki az ötletért és a tettért, hogy mindezt megtette értem.

-      -    Igen tessék? – valószínűleg most kelthettem fel, ugyanis a hangja halk volt, a szavakat pedig lassan és megfontoltan ejtette ki.

-          Szia Louis. Ne haragudj, hogy zavarlak, vagy felkeltettelek, de szerettem volna megköszönni mindazt, amit értem tettél. Ez a CD nagyon kellett nekem ahhoz, hogy jobban érezzem magam. – nem akartam bevallani magamnak, de szemembe könnyek szöktek, amiket végül sikerült mélyen elrejtenem.

-          Semmi gond. Végül is minek van fent sokáig az, aki nem bírja. – nevetett egy sort a saját viccén és pedig bekapcsolódtam hozzá. – Amúgy pedig nagyon szívesen. Gondoltam örülnél neki, így vettem a bátorságot és az eddig felvett dalokból a legjobbakat kiválogattam, természetesen azt is, amit a férjednek írtál, és felvettem őket. Nem nagydolog, de ha úgy van és gondoskodhatok róla, hogy nemsokára a boltok polcain virítson az album. –mondata nagyon meglepett, aminek hangot is adtam.

-          Ez most komoly? - nem hittem el, hogy komolyan beszél, pedig tudtam, hogy igazat mond, hisz miért hazudna nekem. Matías tátogva kérdezte, hogy mi váltotta ki belőlem ezt a reakciót, de a tőle tanult módon csak a mutatóujjam felemelésével jeleztem, hogy majd elmondom, csak most had hallgassam végig, amit Louis akar mondani még.

-          Igen komoly. Ne hidd, hogy viccelnék reggel, vagyis amikor felkelek nem szoktam, mert nincs ilyenkor még humorérzékem. – nevettem egy kicsit a poénján, majd komolyra fordítottam a szót és választ adtam a csábító ajánlatra.

-          A válaszom egyértelműen igen. Szeretném, hogy kislemez legyen a dologból és az emberek hallhassák a dalokat. Nagyon sokat segítene ez nekem. – nagy mosollyal köszöntem el barátomtól, majd ismét Matías felé fordultam. – Nem tudom, hogy akarom-e tudni, de miért mosolyogsz ennyire? – már a telefonbeszélgetés közepe óta egy óriási mosoly bujkált az arcán, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni.

-          Van még egy ötletem, ami most jót fog tenni neked is és még vaki másnak is. – nem tudtam, hogy mit szeretne, de gondoltam, hogy nem is mondta volna el, ha rákérdezek, így inkább rávezettem, hogy hajtsuk végre a kieszelt tervét.

-          Elköszönök a srácoktól és mehetünk is. – ahogy említettem barátomnak elbúcsúztam a srácoktól és Matías mellé mentem jelezve, hogy indulásra készen vagyok.

Először hazafelé vezetett az utunk, ugyanis barátom végig azt hajtogatta, hogy kocsival kell menni. Mikor hazaértünk még a házba sem mentünk be ugyanis a kíváncsi természetem hajtott, hogy megtudjam, mit is tervezett barátom. Az autóban természetesen nem tudtam csendben ülni. Az új lemezem hallgatásával és a dalok éneklésével foglaltuk le magunkat, én pedig elég sokáig bámultam a fergeteges ötlettel megáldott borítót. A CD elején az egyik olyan kép van rólam, ami akkor készült mikor Louissal és Matíassal stúdióban buliztunk. Hihetetlen volt ezt ilyen formában viszont látni. A lemez hátulján elhomályosítva egy buli jelenet látszott plusz az a néhány dalcím, ami a lemezen megtalálható volt. Végig énekeltük az utat én pedig még mindig nem sejtettem, hogy hová is megyünk éppen, de úgy éreztem, hogy hamarosan megtudom.

A környék lassan kezdet ismerőssé válni, így különböző érzések kezdtek előtörni belőlem, amit nem tudtam figyelmen kívül. Egy nagy családi ház kapuja előtt parkoltunk le. Amint Matías leállította a kocsit felém fordult és valószínűleg azt hihette, hogy a mosolyomat nem lehet majd levakarni az arcomról, de mindennek éppen, hogy az ellenkezője történt. A szememből elkezdtek potyogni a könnyek az előbb hallgatott CD-t pedig bedobtam a kesztyűtartóba. Egyszerre kapkodó idegbolonddá változtam. Az övem kicsatolásával lassan haladtam, de csak azért, mert a könnyeim miatt nem láttam el a piros gombig plusz minden áron ki akartam szállni az autóból és ez a két dolog nem nagyon akart összejönni. Mikor végre sikerült olyan sebességgel pattantam ki az autóból, hogy azt sem tudtam, hogy mit akarok csinálni, vagy tenni. A kocsinak dőlve vártam, hogy a mellkasomban a szorító érzés eltűnjön, vagy legalább enyhüljön, de ez nem történt meg, sem előbb sem utóbb. A könnyeim még mindig megállíthatatlanul folytak Matías, aki pedig idő közben mellém sétált nem értette, hogy miért váltotta ki belőlem ez a hely ezt a váratlan reakciót.
(Bruno Mars - All She Knows)

-          Ne haragudj, én azt hittem, hogy örülni fogsz annak, hogy ide hoztalak. Tényleg nem akartalak ennyire felzaklatni. – nem tudtam válaszolni neki, mert a zihálástól, amit a sírás váltott ki még mindig nem tudtam kifejezni magam, de Matít magamhoz ölelve tudattam vele, hogy nem ő hibázott, hanem én.

-          Te nem csináltál semmi rosszat. Én voltam az-az ember, aki mindent rosszul csinált és minden egyes percben, amikor rossz döntést lehetett hozni én meghoztam azt a bizonyos rossz döntést. Már mióta nem voltam itt és mióta nem foglalkoztam azzal, akivel kellett volna. Önző voltam és csak magamra gondoltam, nem pedig egy olyan személyre, akinek én adtam életet. Annyira hülye vagyok. Árvaházban töltöttem az eddig leélt éveim nagy részét, és jelen pillanatban a lányomat is ugyanerre a sorsra jutattam. – az idegességtől hadonásztam össze-vissza és próbáltam megmagyarázni Matíasnak, hogy miért is tettem mindazt, amit, de nem sikerült nekem sem rájönnöm, hogy melyik lépés nem volt megfelelő az életem során, amiért ezt kaptam. – Ha a gyerekem felnő nem fogok tudni a szemébe nézni azzal a tudattal, hogy pár hónapig nem foglalkoztam vele és nem neveltem úgy, ahogy én is elvártam volna azt ilyen idős koromban, mint Cata. A lelkiismeret furdalás minden egyes jele megmutatkozik rajtam és nem tudom ezt az érzést leküzdeni. Hogy nézzek így Dolores szemébe. A fia megcsalt én pedig az egyik gyenge pillanatomban ráhagytam a lányomat, hogy vigyázzon rá. Istenem óriási balek vagyok, és legszívesebben arcon csapnám magam egy csomó dolog miatt. – hisztérikus kirohanásomat már én sem bírtam hallgatni, ahogy lassan már Matíason is látszott, hogy nem tudja majd ezt a sok mindent végig hallgatni.

-          Tessa. – lassan és megfontoltan ejtette ki a nevem, amitől éreztem, hogy a mondandója különleges lesz. Közben persze csökkentette a távolságot közöttünk, hogy közelebb lehessen hozzám. – Te nem vagy semmiért sem hibás. Az élet azért állított ilyen akadályok elé, hogy megerősödj nem pedig azért, hogy legyengülten állj a rajthoz. A kislányod szerencsére ebből a mélypontból, amibe kerültél nem érzékel semmit ugyanis senki sem emlékszik ennyire visszamenőlegesen a gyerek korára, tehát ez neki nem nagy trauma, mint ahogy azt te beállítottad. Doloressel pedig nehéz lesz, de a mélypontodon voltál akkor, amikor itt hagytad Catat és ez az a pont most, ahol összeszeded magad és hazaviszed, hogy újra veled legyen. – mondata közben végig bólogattam, ha egyet értettem a dolgokkal és a sírásomat is sikerült többé-kevésbé visszafogni. – Ez most úgy fog hangzani, mintha egy ötévessel beszélnék nem pedig egy anyukával, de nem számít. Szóval abbahagyod a sírást és bemész végre a kislányodért? – egy hajtincset a fülem mögé tűrve nézett mélyen a szemembe, amitől úgy éreztem, hogy megnyugszik a lelkem. Ha hittem volna a mágikus dolgokban azt mondtam volna, hogy valami nyugtató hatású dolgot tud művelni az emberekkel, ha mélyen a szemükbe néz. Bár gondolhattam volna, hogy ez a szemembe nézés más lesz. Kezét az arcomon pihentette majd mikor igenlően bólintottam a feltett kérdésére száját a számhoz tapasztotta és megcsókolt. Egy nagyon halvány másodpercig még viszonoztam is a csókot, de amint feleszméltem egyből elfordítottam a fejem és a föld feltérképezésével próbáltam szavakat keresni, hogy ne bántsam meg.

-          Matí ezt már letisztáztuk a stúdióban, emlékszel? – tudtam, hogy nem könnyű az ő bőrében lenni, de engem is megérthetne, hogy milyen helyzetben vagyok.

-          Ne haragudj.  Akkor indulhatunk? – igenlő bólintásom után már a kapu előtt álltam és az ujjammal a csengőt céloztam meg. Nem sokat kellett várni és az ajtóban Dolores jelent meg az én egyetlen Cata lányommal.