Chapter 62.

Sziasztok!
Egy kis késéssel, de megérkezett a legújabb fejezet. Valószínűleg átállunk erre a szerda-csütörtök variációra, de igyekszünk időben érkezni.
A nézettségünk szépen nő, a szavazat még húsz napig tart, kérünk mindenkit, aki olvassa a blogot, nyomjon egy klikket és jelezzen vissza, megérte folytatnunk. Már csak 8 fejezet!
Legyen szép hétvégétek, jó olvasást!
Puszi Lari, Tessa.:)

(Larissa)

(Cali Y El Dandee-Yo tu esperare)

Az élet, folyamatosan kicseszik velem, és ezt már kezdem úgy igazán unni. Az addig rendben van, hogy az utak rögösek, na de ennyire?! A többes szám nem kerülte el figyelmemet, ám mégsem akarom lerántani a titokzatos személyről a leplet. Úgy gondolom jobb a tudatlanságban élni jelen esetben. Barátnőm megvillantja negédes mosolyát, majd haját hátradobva Daniel ölébe ül.

-        Danny, tudod milyen jól nézel ki?! – nyávogó hangja számomra még ismeretlen, de úgy látom, ezzel új barátom sincs másképp.

-        Már megbeszéltük Hannah, hogy a kapcsolatunknak vége.

-        Nem Danny. Te beszéltél, én hallgattalak. –egy kocsi áll meg a park mellett futó úton, de a fényviszonyok miatt nem tudom megfigyelni ki a látogató. Széles vállai fegyelmet követelnek, izmos testét pedig egy póló fedi a kíváncsi tekintetek elől.

-        Han… Lari? –egy pillanatra lehunyva szememet, felidézem emlékeimben a klubváltás időszakát.

-        Hola! –rekedt hangon szólalok meg, viszont egy cipőkopogásra felfigyelve, pilláim másodpercek alatt pattannak ki. Sneijder megkövülten áll előttem, karját egy hosszú fekete hajú nő öleli.

-        Hannah szívem, jössz vissza velünk Olaszországba? –hangjától kiráz a hideg, a déjá vu érzés magával ragad.

-        Tekintve arra, hogy Wesley sérült, nem maradunk még egy kicsit? –a holland még mindig engem figyel, felé lépkedve bizonytalanul ölelem meg.

-        Szivi, be sem mutatsz minket az ismerősödnek? –a nő végigsimít gömbölyödő pocakján, mire boldog mosollyal fordulok felé.

-        Ne haragudj. Larissa Morrison vagyok. –jobbomat elkapva alaposan megszorítja.

-        Vanessa Heathrow. –bájos mosolyt villantva felém, szemei túlontúl ismerősek számomra.

-        Menjetek előre, szeretnék Larival beszélni. –a lányok vonakodva ugyan, de magunkra hagynak. A pad felé pillantva tudatosul bennem, Daniel valahol a focista megjelenése körül eltűnt, de meg is értem.

-        Gratulálok! –őszinte mosollyal arcomon huppanok le a már üres padra.

-        Mihez? –értetlen tekintettel guggol le elém, kezével térdemen támaszkodik.

-        A babához. –hangos sóhaj után arca eltorzul.

-        Azt hiszi Vanessa, hogy hülye vagyok. Visszaszámoltam, de amikor teherbeesett, nem voltam még csak Olaszország közelében sem.

-        Nem szóltál neki? –nemleges fejrázása bebizonyítja nekem, hogy kellemetlenül érzi magát a téma miatt. –Mi történt veled mostanában?

-        Adriano meghalt. Robin az én felügyeletem alá került, viszont Vanessaval nem igazán jönnek ki. –elhűlve gondolok az ágyon fekvő férfire, kinek gondolatait a vele egykorúak igencsak megirigyelték volna.

-        Őszinte részvétem. –sajnáltam az előttem guggoló hollandot, ugyanis ő is elég pofont kapott már az élettől. –Ha bármiben tudok segíteni, a számomat tudod.

-        Próbáltalak hívni, de a szolgáltató nem kapcsolt. –lesokkolva nézek szemeibe, agyamban hirtelen helyre kattannak a dolgok.

-        Hogy én mekkora hülye vagyok. Cseréltem telefont. Bár elvileg a számomat vittem magammal. Akkor viszont nem értem, miért nem értél el. –gondolataimba mélyedve hunyom le szemeimet. Hazudnék, ha azt mondanám nem hiányzik a tízes játékos, de sajnos az élet megtanítja velünk, hogy a lemondás olykor kellemetlen, de hasznos. Nagyon megbántottam az esküvőm napján, fogalmam sem volt arról, hogy valaha is újralátom. –Add meg a számodat, majd rád csörgök. Viszont most mennem kell, nagyon sajnálom. Robint puszild körbe helyettem is! –egy névjegykártyát átnyújtva, halvány mosoly kíséretében ad egy puszit arcomra. –Vanessaval pedig csak okosan! Egyébként megyek hétvégén Olaszországba, nem futunk össze egy kávéra?

-        Dehogynem. Csörögj, és megbeszéljük. Ciao kislány. –az apró pub felé pillantva meglátom portugál barátomat, amint kiandalog az ajtón. Felé véve az irányt, mély levegőt veszek. Szüksége van most egy barátra, nem hagyhatom magára.

Megérintve vállát, sajnálkozó tekintetével nézek farkas szemet. Hihetetlenül megbántott, bár így fény derült pár titokra. Részeg volt, és csalódott, ezért nem kérem számon szavai miatt. Amúgy is, teljes mértékig igaza volt. Átkarolva keskeny derekát hozzásimulok, lassú léptekkel indulunk útnak. Messze lakunk a pubhoz képest, mégis megnyugtat most minket a séta, mely szótlanul folyik közöttünk. Bár nekünk nincsenek szükségeink szavakra, azok nélkül is megértjük egymást

-        Tudod. Bármi is történt közöttünk, én akkor is szeretem őt. Hülyén döntöttem aznap, amikor elhagytam, de szükségem volt egy kis egyedüllétre. –összefüggő mondatát nekem szegezi, viszont tekintete az aszfaltot súrolja.

-        Így vélekedek én is Sergioról. Annyi a különbség, hogy nekem is volt félrelépésem, amire egyáltalán nem vagyok büszke. De úgy gondolom felnőttem a feladathoz, és egy csekély, gyerekes cselekedet után, józan ésszel gondoltam végig minden vádamat. Egyáltalán nem volt igazunk, be kell látnunk. –a halvány fényben megcsillannak szemei, apró bólintást követően, leint egy taxit. Régi címeinket bemondva, hazafelé vesszük az irányt. Oda, ahol egy ideje már lennünk kéne.

(Maluma- Tengo un amor)

Kezem sajog, de arcomon semmi nem látszik. Belépve az ajtón, két kis kedvencem rohan felém. Sergio boldog mosollyal lépked le hatalmas lépcsősorunkon, felé szaladva ölébe ugrok. Érzéseimet pillantásomba sűrítem, azt hiszem a szem a lélek tükre. Szerelem, fájdalom, csalódottság, megbánás. Minden, amit jelen pillanatban érzek. Borzasztó bűntudatom van, amiért ezt tettem vele, de megbocsájtott nekem, és ezért hálával tartozom neki. Lehet most már fent is azt akarják, hogy boldog legyek. Ennyi balhé, félreértés után, ideje volt. Hosszan megízlelve ajkait, hajába túrok, ám a két kiskutya hangos ugatással mutatja ki nem tetszését cselekedetünk irányába. Duzzogva nézek rájuk, ujjamat felemelve megrovóan intek. Nyávogva vetik magukat Sese lábára, nevetésem körbelengi a rideg házfalakat.

-        Esküszöm, ha nem lennétek, ki kéne titeket találni. –leugorva öléből, két kis kedvencemhez guggolok le. Egymást lökdösve próbálnak ölembe fészkelődni, mindig sikertelenül. Ha az egyik felmászik, a másik lehúzza. –Annyira szeretem őket. –buksijukat megsimogatva, boldogan nézek fel férjemre.

-        Csak őket? –félmosolyt villantva felém, elégedetten rázom meg a fejem. –Gyere, menjünk aludni, hosszú volt a nap.

Reggel hatalmas fájdalommal ébredek, kezem erőteljesen lüktet. Hangosat nyögve felkönyökölök az ágyon, megdörzsölve szemeimet csak a lustálkodás lebeg gondolataimban. Apró mosoly jelenik meg arcomon, ugyanis Sergio arca hasamon pihen. Hatalmas szemeivel engem néz, végigsimítva oldalamon, elégedetten nyújtózik egyet. Lassan megmozdulva a fürdő felé veszem az irányt, szervezetem hűs folyadékért kiált. Ráadásul ma este meccs lesz, de a bál miatt minderről le kell most mondanom, viszont úgy érzem, nem lennék olyan állapotban, hogy kilencven percet végigvigyek.

-        Edzés lesz ma? –férjem mögém lépve nemlegesen rázza fejét, nyakamra apró puszit adva, hátulról megölel. –Meccs mikor?

-        Tekintve arra, hogy idegenbeli lesz, tizenegykor találkozunk a stadionnál, onnan megyünk át a Getafe otthonába. –információ áradat kicsit megzavarja az agyam, de érthető magyarázata után hatalmasat bólintok. Felkapva egy rövidnadrágot, és egy pólót, hajamat veszem kezelésbe. Fejem tetejére hatalmas kontyot varázsolok, majd a konyha felé indulok.

-        Van még egy óránk. Mit csinálunk addig? –kérdésem következtében arcán kaján vigyor jelenik meg, ragadozó léptekkel elindul felém.

-        Hasznosan is eltölthetjük az időt. –feltartott kézzel hátrálok, de ölébe kapva kirohan a házból, lendítve rajtam egyet, a medence alján landolok.Fuldokolva jövök fel a felszínre, és hálát adok az égnek, hogy kezem már nem vérzik. A hatalmas kötést még az este folyamán leszedtem róla, így az apró vágásokba negédesen szivárog be a víz. Pólómat levéve, kidobom a medence szélére, ahol hangos csattanással ér földet. - Egy dolog mindig hasznos, ezt ne felejtsd el. –csábos tekintettel mér végig, nadrágját levéve, utánam ugrik. Incselkedve úszok el előle, de lábam után kapva, magához ránt. Végigsimítva tarkóján, ajkaihoz hajolok, ránehezedve vállára, víz alá nyomom fejét. Kacagva mászok ki a napozóágyig, majd lefeküdve rá, elégedetten terülök el a napsütéses reggelen. –Most annyira jó, nem?

-        Szeretnék kisbabát. –mondatom még engem is meglep, de szívemből szóló gondolatomat mondtam most ki. Sergio hitetlenkedve pillant rám, még szája is tátva marad a meglepetéstől.

-        Komolyan gondolod?

-        Igen, de még nem most. Mármint végig szeretném vinni a szezont, az Európa bajnokságot, és utána. Tudom, hogy mindezt nem lehet ennyire pontosan megtervezni, de a jövőképembe benne van a gyerek. Sokat agyaltam mostanában ezen, és te is megérdemled, valamint így lenne teljes az életünk, úgy gondolom. –végigsimítva arcán, boldog mosollyal ölel át, majd szenvedélyes csókot váltva, telefonjára pillant.

-        Örülök, hogy így gondolod, hidd el, én vagyok a legboldogabb férfi a világon, mert te velem vagy, és nem mással. Most viszont készülnöm kell, ha nem akarom lekésni a találkozót.

Apró bólintás után törölközőért indulok, majd kicsit megtörölve hajamat, hatalmas táskámat veszem elő. Calletti hamarosan itt lesz, nekem is össze kéne azért kaparnom magamat. Szerencse macimat magamhoz ölelve, az elmúlt hónapra gondolok. Fantasztikus időszakot tudhatok magam mögött, kivéve az egészségügyi állapotomat, de legalább megtudtam, hogy kikre számíthatok igazán. Kik azok a személyek, akik bármit megtennének azért, hogy jobb legyen szervezetemnek, lelkemnek.

Elmélkedésemben férjem hangja zavar meg, jelez, hogy mennie kell. Megölelve, egyetlen mondatot súgok fülébe, mire szíve hatalmasat dobban. Nem akartam kihagyni ezt a meccset, hiszen ilyen téren fontos lett volna nekem, de a klub a legfontosabb most számomra. Rövid csókot váltva vele, megvárom még beszáll autójába, majd egyet dudálva, eltűnik utcánk végén.

(Tessa)

Teljesen hihetetlennek érzem, hogy találkoztam Parkerrel több okból is. Ő mindig is Angliában élt. Oda kötötték őt a család, barátok, egyszeri szeretők, akiket imádott akár hajnalban is felhívni, ha csak egy kis női gyengédségre vágyott. De rám sosem nézett úgy igazán, mint egy nőre és én ezzel teljesen meg is voltam elégedve. Úgy voltam mindig is vele, ami nem megy azt igazán nem is kell erőltetni, és ez igaz volt a kapcsolatunkra is. Tudtuk, hogy úgysem menne együtt és azt is, hogy nekünk barátokként kell egymást mindenben támogatnunk. Ha neki nőkkel volt baja, vagy éppen nem tudta, hogyan is hódítsa meg szíve hölgyét, akkor én voltam az élő mentőöve, aki ellátta egy-két jó tanáccsal. Ha pedig nekem volt szükségem pasik miatt valakire, ő ott termett és igazából nem tudott nekem épkézláb útmutatást adni, de legalább értékeltem, hogy ott volt mellettem a nehéz időkben. Így hát feltettem a legegyszerűbb kérdést, ami reméltem, hogy mindent megmagyaráz majd, hogy barátom, miért bukkant fel újra, az életemben.

-          Miért vagy itt? – a zongora billentyűit nyomkodva adott ki lágy dallamokat, mintha meg sem hallotta volna, hogy a kérdésem neki szól, de halvány féloldalas mosolya tudatta velem, hogy nagyon is jól hallotta minden egyes szavam.

-          Segítségre van szükségem. – egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni. Legutóbb, mikor segítségre szorult a börtönbe mentem el őt kiváltani, de akadt már olyan is, hogy anyagilag segítettem neki, vagy éppen lelkileg. A feleségével, még az akadémián ismerkedett meg, ha jól emlékszem, hiszen rajtam kívül az egyetlen olyan lánnyal sikerült beszélnem, aki nem egy üres fejű szőke cica baba és amint betöltötték a tizennyolcat és semmilyen engedélyt nem kellett szerezniük össze is házasodtak. Persze igazi spanyol szappanopera sztori volt az övék. Parker elég szegényes családból származott, felesége viszont ha szerette volna a csillagokat is megvehette volna, olyan gazdagok voltak, de persze őt nem a pénz varázsolta el, hanem barátom két szét szeme és az az áldott jó természete. Már akkor is csak támogatni tudtam őket mindenben, hiszen tudtam, hogy Parker mellé pont egy ilyen lány való. De vajon ők, hogy lehetnek ilyen boldog? Évek óta együtt élnek, és még ki tudja hány évet élnek majd le egymás mellett. Vajon mi a titkuk? És most mi a problémájuk? – Nem szeretném, hogy azt hidd, hogy mindig te húzol ki a bajból, de sajnos az életem nagy részében, amiben te is benne voltál ez mindig így volt. Most viszont.. –mondat közben egyre csak halkult a mondandója és a végére már nem is értettem, hogy mit mondott, ha egyáltalán jött még ki hang a torkán.

-          Joey. Kérlek. Volt már olyan, hogy cserben hagytalak? Mindig is azt mondták, hogy a jó szívem fog a sírba vinni, de sohasem törődtem vele, amikor rólad volt szó meg főleg nem. Most miért törődnék? Hidd el, hogy ha tudok segíteni akár most, az éjszaka közepén is segíteni fogok. Olyan vagy mintha a testvérem lennél, szóval ki vele. – egy saját számot játszhatott, amikor felém fordult testével, de a földön valami izgalmasabb pontot találhatott, hiszen mondandója közben végig a padlóra nézett.

-          Igazából, nem is sejtettem, hogy össze fogok futni veled itt Madridban. Titkon évekig reméltem, hogy majd valamikor még összesodor minket az élet, és el tudjuk mesélni egymásnak, hogy kivel mi történt, de sohasem hittem volna, hogy ha ma éjszaka rád gondolok, akkor a semmiből megjelensz majd. Tudod többször mentetted meg az életem, még ha nem is ilyen szó szerint értem, hanem a gyerekes átvitt értelemben, mint ahányszor én azt meg tudnám köszönni neked és most szeretnék kérni egy utolsó életmentő segítséget. – nem tudtam barátom meddig meddig akarja még húzni, hogy elmondja végre, hogy milyen segítségre lenne szüksége, de már kezdtem nagyon félni, hogy mi is lehet az az utolsó nagy életmentés, amit szeretne most tőlem kérni.

-          Parker bökd már ki, gyerünk! – nagyon sok minden pörgött át az agyamon minden másodpercben. Már olyanokon kezdtem el gondolkodni, hogy lehet, hogy halálos betegsége van, vagy éppenséggel a feleségének, a gondolatok közben pedig eléggé eltorzult kifejezéssel vártam a választ.

-          Munkát szeretnék kérni tőled. Figyelj Tessa én bármilyen munkát elfogadok, amiért jár egy kis fizetés. Én, én…- könnyeket láttam megcsillanni a szemében, ami engem is felzaklatott. Anyagi gondjai lehetnek? De miért nem hívott már fel hamarabb, mint mindig?  - Az igazság az, hogy tudod te is, mindig is szerettem volna családot. Nem hiába vettem feleségül Norát. Erős családalapító ösztön van bennem, biztos valami családi vagy genetikai szarság lehet. De sajnos nem lehet gyerekünk. Elhiheted, ha lehetne már egész focicsapat futkorászna körülöttünk ebben a percben is. – szomorú, de annál hangosabb nevetést hallatott, valószínűleg elképzelte, ahogy seregnyi talpacskák koptatják a linóleum fényezését. – De, hát ott fent nemünk nem ezt szánták. Nora az örökbefogadás lehetőségét nem tudom miért nagyon ellenezte. Fél, hogy nem tudja, hogy a gyermek édesanyja milyen körülmények között vészelte át a kilenc hónapot, szóval a béranyaság mellett döntöttünk. – Joey erőteljesen vizsgálta az arcomat, ami valljuk be fehérebb volt, mint a frissen esett hó. – Tessa, mielőtt itt összeesel nekem és elájulsz fél perc múlva, én tényleg csak munkát szeretnék kérni tőled, nem pedig azt, hogy te legyél a kisbabánk béranyája. Amilyen túlpörgött az agyad ez futott tuti át rajta. Bolond nőszemély vagy. – aprót kacagva bokszolt oldalba, majd a hirtelen támadt vidámságból, újra komolyra fordította a szót én pedig nem győztem kivárni, hogy mi lesz a sztori vége. – Már találtunk béranyát. A harmadik hónapban van és elég nagy az esély arra, hogy kisfiú lesz. – Szemében egy könnycseppet láttam, de persze egy gyors mozdulattal eltakarta előlem a szomorú szemeit. – Nora szülei régóta nem támogatnak minket anyagilag így én tartom el a családot, ami most még a béranyából is áll a munkahelyemről pedig kirúgtak. Fent biztos az őrangyalom figyelt, hogy összefussak veled és te tudj nekem segíteni és ezt innen is köszönöm neki. – kis mosollyal az ajkán fordult felém. Nem értettem, hogy egy ilyen ízig vérig életerős és mindig vidám srácot,  hogy tépázhat meg ennyire az élet, de már most azon voltam fejben, hogy a lehető legtöbbet tudjam neki segíteni. Mindenki megérdemli, hogy családja és gyermekei lehessenek az én Parkerem pedig az elsőszámú ember volt, akinek ezt kívántam.

-          Sajnálok mindent Joey, el sem tudom képzelni, hogy min mehettetek keresztül Norával. Én nem is tudom, hogy mit mondhat ilyenkor az ember, nem is értem, hogy egy író, hogy hogy nem jut szóhoz ebben a helyzetben, de igazából éppen azt szerettem volna neked mondani, amikor találkoztuk és megtudtam, mi lett az én kétballábas focistámból, hogy tagfelvétel van a zenekaromban, ha esetleg érdekel. – egy lágy mosoly kíséretében fordultam barátom felé, akiből csak annyit láttam, hogy egy könnycsepp folyik végig az arcán, majd egy pillanattal később már csak azt éreztem, hogy a szuszt is kiszorította belőlem az ölelésével.

-          Köszönöm. – egyetlen szó, de tudom, hogy mégis a világot jelentik neki, aki pedig jelenleg nekem jelenti a világot, arról azt sem tudom jól van-e…

(Ronaldo)

 (2CELLOS - Wake Me Up/We Found Love [Live])

Az agyam már eléggé ködös ahhoz, hogy értelmetlen és összefüggéstelen szavak kiejtésével tudassam a csapossal, hogy még egy kört szeretnék kérni. A bár whisky készlete valósínűleg erősen megcsappant a mai látogatásom miatt, de most leginkább ez az az alkohol, ami annyira tompítja le a fájdalmat, amit a szívemben érzek, hogy elviselhető legyen. Hiszen az még hagyján, hogy a feleségem megcsalt, de sose hittem volna, hogy mindezt az egyik csapatársammal, a majdhogy nem madridista testvéremmel, Ramossal teszi meg, aki nem mellesleg a nővére férje. A fájdalom akárhányszor eszembe jut, hogy miért vagyok itt futótűzként hasít végig rajtam, szívemen pedig feltépve a sebet újra kell rendelnem az alkoholos italból. Fáj, kicsit persze az egómat is súrolja, hogy pont engem csaltak meg, de hiába ez így van, nem tudok Tessára másképp gondolni, mint arra a nőre, aki a mindent jelenti nekem. Ha elherdálná az összes vagyonomat, sem tudnék csúnyán nézni rá, sőt akkor sem, ha azt kérné tőlem hagyjam abba a futballt. Nagyon sok hibát elkövettem az életemben, és az egyik legsúlyosabb az volt, amikor magára hagytam a feleségem, amikor szüksége lett volna rá. És igazából csak magamat okolhatom, ha ezért másfelé kereste a boldogságot. Utolsót kortyolva úgy döntöttem ideje útnak indulni, hogy végre a feleségem oldalán legyek és tudjam tudatni vele, hogy le szeretném zárni az elmúlt hónapokat és tiszta lappal szeretném nyitni az új holnapot.

Mozdulataim és járásom persze nem olyan gyors, mint amilyen gyorsan szívem szerint hazarohannék. Természetesen jelenlegi lelki társam bizonyul most is a megfelelő segítségnek, hiszen szerencsésen a szomszédban lakva az útirányt is megfelelőnek bizonyul. Lari egy kortyot sem ivott látszólag, így ő kommunikált a taxi vezetőjével is, ami nekem nem ment volna, viszont házunk előtt megállva, már egyedül kellett megbirkóznom a befelé úttal.

-          Tessaaa. Szeletek. Nem. Szóval szeretlek. Igen az az. Szeretlek!! – a megfelelő idő elteltével az alkohol persze megtette jótékony hatását és minden olyan tulajdonságomat elgyengítette, ami a normális viselkedésemért felelős.

-          Ronaldo, ne ordíts már! – suttogva közelített felém, de most is, így kócos hajjal, bő pólóban és egy hosszú nadrágban is ő volt számomra a legcsodálatosabb nő a világon. – Gyere be pihenned kell! – karon fogva befelé kezdett el rángatni, de piciny testalkata, nem igazán volt erre a legalkalmasabb.

-          Nem, nem maradok csendbe. Akkor kiabálok, amikor akarok. Most akarok. Mindenkinek tudnia kell, arról, hogy, hogy… - nem igazán tudtam befejezni a mondatom ugyanis az alkohol okozta rosszullét teljesen tönkretette a részeg szerelmi vallomásomat, amit már isten tudja hanyadik alkalommal teszek a feleségemnek.

Persze, ha sok alkoholt fogyaszt az ember tudnia kell, hogy a másnap egy igazi pokol, egy szenvedés. Most mégse érzem ezt az égető fájdalmat a fejemben, csak egy egészen picike lüktetést, ami mármár elviselhető is. A derekam felől érkező fájdalom viszont sokkal erősebben fejtette ki hatását, ami miatt teljesen biztos lehettem benne, hogy nem a puha ágyamban ért a másnap reggel. Meglepődésemre miután óvatosan kinyitottam a szemem ügyelve arra, hogy a spanyolországi napsütés ne okozzon maradandó sérülést az első, amit megláttam a konyhaszekrény alsó régiója volt. De miért aludtam én a konyhába, és Tessa merre van?