Chapter 61.

Sziasztok!
Elérkezett hát a legújabb rész is, és hála Tessának kaptunk egy kis arculatváltást is, reméljük a kép elnyeri a tetszéseteket.  :)
Visszaszámlálás elkezdődött, már csak 9 rész van hátra aztán kezdődik a Sweet dreams or beautiful nightmare 1 again. Kérünk Titeket, akinek van egy kis ideje, hagyjon pár szót chatben, vagy a fejezet végén, ezzel bátorítva minket, jól döntöttünk újra elkezdtük a fejezetek írását.  Köszönjük, hogy vagytok nekünk! <3
Jó olvasást, Lari és Tessa.:)

(Larissa)

(CNCO - Quisiera)

Belépve a híres, ámde annyira mégsem felkapott pubba, pásztázni kezdem a kisebb bokszokat barátom után kutatva. Sergiot megkértem, hogy hagyjon magamra, hiszen a jelenléte még jobban felzaklatná a portugált. A pulthoz lépve intek a csaposnak, aki elégedetten mér végig. Összébb húzva magamon pulóveremet, szólásra nyitom számat.

-        Lesz egy sör, és egy kérdés. Cristiano Ronaldo nem járt itt? –kérdésemet követően alig láthatóan a balra eső fülke felé pillant.

-        Cica ide nem járnak ilyen híres emberek. –felhúzva szemöldökömet, kifizetem sörömet, majd cserfes mosoly kíséretében áthajolok a pulton.

-        Cica, engem akkor biztos nem ismersz meg. –a levegőben dobok neki egy puszit, majd vélhetően csapattársam asztala felé araszolok. A látvány lesokkol, soha nem láttam még hasonló állapotban. Feles poharak tömkelege sorakozik előtte. A macsós külső mára már a múlté, borzos haj és megviselt arc jellemzi most őt. A világ klasszis focista ma csupán egy egyszerű srác, akit az élet ismét rendesen megtépázott. Hangos sóhaj után lehuppanok mellé, karjaimat nyaka köré tekerve, szorosan magamhoz ölelem.

-        Miért kell mindennek ennyire bonyolultnak lennie? –túlságosan is józannak hat beszéde, végigsimítva hátán behunyom szemeimet.

-        Nagyon sajnálom, hogy ez történt. –együtt érző hangomon meglepődik, láthatóan elhúzódik tőlem.

-        Te tudtál róla. –arcán rengeteg érzés fut át, mégis talán a csalódottság tükröződik vissza bánatos szemeiből.

-        Nincs mentségem ezekre a tettekre.  Nem mondhattam el a dolgokat, ebbe nem akartam ilyen téren belefolyni. Úgy gondoltam Tessanak kell tisztára mosnia a nevét nálad.

-        Belefolyni? Hiszen a férjedről is szó van ebben a történetben! –kiabálásának hála, a még aránylag józan vendégek felénk pillantanak.

-        Ebben a szituációban nem bennük kell keresni a hibát. –elhűlve hallgatja végig mondandómat, szemeiben tiszta dühöt látok megcsillanni.

-        Tényleg, már majdnem el is felejtettem, hogy te ugyanúgy félrekefélsz. Kisasszony, esetleg velem is bevállalna egy menetet? Vagy csak az önös érdekek a nyerők? –kezemen hatalmasat lendítve, arcára lesújtó csapást mérek. Sajnálkozva nyúl csuklóm után, de rántva rajta egyet, sietősen távozok.

(Indila - Dernière Danse)

Hihetetlen, hogy pár perc alatt az eddig felépített dolgok képesek leomlani. Vágyakkal, reményekkel telve jöttem Madridba, de ezzel csupán csak a balszerencsém sorozatát indítottam el. Elvesztettem makacsságom miatt azokat az embereket, akik törődtek velem, akik az igazi támaszt nyújtották nekem. Elhidegültem családomtól, és barátaimtól egyaránt, és mindezt azért, mert önfejűségem miatt nem figyeltem fel a nekem beszélő hangokra. Nem élhetek folyton a múltban, mégis, ha lenne rá lehetőségem, visszapörgetném az időt, és hibáimból okulva, változtatnék egy-két döntésemen.

Belépve a közeli parkba, az első padra leülök. Lábaimat felhúzva, fejemet térdemen támasztom meg. Annyira könnyű lenne egy átlagos lányként élni mindennapjaimat, de én vágytam arra, hogy világklasszissá váljak. El kell viselnem a firkászokat és a zűrös életet is egyaránt.

-        Nehéz nap? –rég nem hallott hangját, ezer közül is felismerném.

-        Miért büntet még veled is Isten? –szarkazmustól csöpögő hangomat meghallva, szomorú ábrázattal tekint felém.

-        Ideje beszélnünk.

-        Miért nem tartod meg jó szokásodat, és tűnsz el a ködben ahogy szoktál? –fejemet visszaejtve térdemre, mély levegőt veszek.

-        Azt hiszed, ismered az embereket, igaz?

-        Nem ismerem őket, de tudom, hogy szeretik megkavarni a szart, ahogy te is Daniel.

-        Közel sem tudod, hogy ki-miért van melletted.

-        Na, ezt, hagyjuk. Nem akarom egy olyan ember okítását hallgatni, aki előszeretettel zaklat, fenyeget, és cseszi fel az agyam.

-        Te tényleg hülye vagy. Nyisd már ki a szemedet végre, és nézz rám! –felpillantva a srácra, végigmérem. Barna szemei csillognak a lámpa halvány fényében, markáns arcéle emlékeztet valakire. Valakire, akit nagyon régen elveszítettem.

-        Matt. –egy név, melyhez rengeteg érzés köthető. Fájdalom, gyász, ugyanakkor remény és szeretet is. A mai napig nem tudtam teljes mértékig feldolgozni halálát, pedig kislány voltam, mikor elveszítettem. Ráadásul az ő közbenjárásának hála lettem az, aki. Ha őt nem ismertem volna, talán mama miatt a modell pályára léptem volna. –Hiányzik.

-        Igen, nekem is. –elkeseredetten ül le mellém, karjai ölébe hullnak. –Tudod kicsit zokon vettem, hogy rögtön David ugrott be neked. Ismertem őt, de mikor rájöttem milyen ember is ő, megszakítottam vele minden kapcsolatot. Bántotta az önérzetem, hogy nem ismertél fel, pedig állítólag nagyon is apára ütöttem.

-        Soha nem tudtam, hogy van egy fia. És igazából nem figyeltelek annyira meg, hogy rájöjjek erre az aprócska bökkenőre. Egy időben mindenhol azt az állatot láttam, és féltem. Féltem, hogy valamilyen okból kifolyólag, újra megjelenik. Viszont így már nem értem a leveleket, és a hívásokat.

-        Soha nem tudnék neked ártani, apa sokat mesélt egy kislányról, aki rendszeresen látogatta az edzéseket az édesapja miatt. –szemem könnybe lábad az emlékek hatására, de már nem próbálom meg elrejteni az érzéseimet. Túlontúl sok mindent elzártam magamban, és nem figyeltem a külvilágra. –Próbáltam utalni egy személyre, de soha nem vetted a lapot. Emlékezz arra, ki nem akarta, hogy úgy igazán elkezd itt az életedet.

-        Hannah.

-        Pontosan. Minden ott volt a szemed előtt, de tekintve a múltatokra, merő véletlennek gondoltad az egybeeséseket.

-        A képek, a cikkek, a kavarások. De miért? –értetlen tekintettel pattanok fel a padról, felvéve Daniellel a szemkontaktust, várom az esetleges magyarázatot.

-        Mikor Gonzaloval szakított, azt követően Manchesterbe utazott. Egy buli alkalmával megismerkedtem vele, és szimpatikus volt az általa beállított kép. Vakon megbíztam benne, de körülbelül két hónappal később egy fiatal lánytól volt hangos a sajtó. Utánad olvastam, és rájöttem, Hannah mindvégig rólad beszélt. Elhitette velem, hogy profi sportoló volt, de tekintve arra, hogy nem szerette a médiát, ritkán volt címlapon. Egy súlyos boka sérülés vetett véget karrierjének, de hogy a sport közelében maradhasson, fotós szakot választott. –monológja először meglep, majd ezt követően lesokkol. Ezek szerint Hannah szóban másolta az életemet.

-        De ő segített abban, hogy megvalósíthassam az álmaimat. Miért lenne ez így?

-        Az egy dolog, hogy az ő közbenjárásával jutottál el idáig. De az ismerőseid között vannak olyanok, akik csak bábuk. Úgy mozgat titeket, ahogy tud. Mit gondolsz miért ért az utóbbi időben annyi rossz dolog téged? –értetlenkedve, és egyben összezavarodva pillantok Danielre. Nem egészen egy hónapja még fenyegetett telefonon keresztül, most pedig előadja, hogy igazából ő nem az, akinek gondolom.

-        Miért nem mondtad el, hogy te nem az a személy vagy, akire először gondoltam?

-        Azért, mert tudtam, hogy elsőnek nem hinnéd el. Nyomoznom kellett, hogy rájöjjek, valóban rólad van-e szó, és csak úgy mertelek megkeresni. Többször próbáltam veled beszélni, de rendszerint elutasító, valamint flegma voltál. –egy pofont ismét kaptam. Megint azzal jönnek az emberek, hogy nem vagyok a régi, és ezt még most Dan is burkoltan megmondta.

-        Akkor sem kellett volna halálra rémítened. Rettegtem tőled, hiszen az előző barátom egy pszichopata volt. Amúgy is, apukád nem Larisnak, hanem Ririnek hívott. – durcásan, karba tett kézzel állok előtte, lábammal dobolok a betonon.

-        Jó, nekem mindig a megszokott becenevedet mondta. –váll rántva dől előre a padon, szemeiben a nyugodtság tisztán megcsillan. –Gondolj arra, hogy ki könyörgött neked azért, hogy ne randizz a védő gyerekkel.

-        Hannah. De akkor sem értem, hogy miért teszi mindezt. Hiszen testvérként szerettem, bíztattam, támogattam. Ráadásul próbáltam mindent úgy alakítani, hogy neki jó legyen.

-        Igen, de David majdnem megerőszakolta, miközben te éppen távol voltál. Lényegében rengeteget ártottál neki tudtodon kívül. Amúgy is, ő világ életében olyan reflektorfényre vágyott, amit te szempillantás alatt megkaptál. Ugyanis nem éppen hétköznapi, hogy egy kis vézna lány a férfiakkal játszik egy csapatban. –szemöldököm az égnek szalad, agyam leragad a rám alkotott jelzőnél. Nem értem most ezt miért kellett beleraknia mondatába, miért nem lehetett elsiklani a tényező felett, miszerint kicsi és vékony vagyok. Duzzogva huppanok le mellé, felsőbbrendű vigyorát egy nyakas segítségével letörlöm arcáról.

-        Egyetlen kérdésem van még. Miért éppen most?

-        Azért mert én rájöttem erre a cselre, és most ezért tönkre akarja tenni az életedet. –hurrá. Hogy én ettől most milyen boldog lettem! Próbálkozni szabad, de innentől kezdve én sem hagyom már mindezt szó nélkül. Meguntam, hogy mindig csendre kell intenem magam, tekintve arra, hogy ne legyek a címlapon.

-        Ez így igaz, és egy régi közös ismerősünk segítségével, egész jól haladok…

(Tessa)

Vagy én vagyok egy emeletes idióta, vagy csak ott fent akarják teljesen elhitetni velem azt, hogy életképtelen vagyok. Nem vártam azt, hogy amint kiteregetem a szennyest és elmondok mindent a lelkiismeret furdalásomnak köszönhetően, mindenki megbocsájt a másiknak és minden happy lesz, de arra sem számítottam, hogy Ronaldo ennyire átrendezi majd a spanyol arcszerkezetét. Akkora hibát követtem el akkor, amikor ez az egész megtörtént, hogy csoda az is, amikor nyugodt szívvel tükörbe tudok nézni.

Gyalog indultam el a stadiontól hiába autóval érkeztem. Kell most az agyamnak az a kis szellő, ami a fővárosi időt hűtötte, és reméltem, hogy az én gondolataimat és fejemet is le tudja majd hűteni. Céltalanul sétálgattam az utcákon, próbáltam gondolkodni, próbáltam valami bocsánatkérő szöveget összerakni a fejembe, de a „Sajnálom, hiba volt, de csakis azért, mert részegek voltunk és nem gondolkodtunk, és TE NEM VOLTÁL ITT!!!” szöveg szerintem nem lenne valami hatásos. Gondoltam, hogy hol lehet, de nem akartam utána futni semmi értelme nem lett volna csak fát tettem volna a tűzre, ami már így is úgy égett, hogy Amerikába is láthatták volna. De bárhogyan is akartam, a lábam mégis a bár felé vitt. Sokszor ment oda, ha csak ki akart kapcsolni és kiengedni a gőzt. Egyszer követtem őt. Nem, nagy vagyok rá büszke, de eléggé a kapcsolatunk elején voltunk, én pedig az életem rögös kezdete miatt bizalmatlan voltam vele, de esküszöm csak egyszer történt meg. most viszont a bár előtt szánalmasnak éreztem magam, nem is értettem mit csinálok ott. Amint oldalra néztem megláttam testvéremet befelé igyekezni és ereztem, hogy rám itt semmi szükség. Mindkettőjüket megbántottam, nem csak én Ramos is. „De vajon őt nem mardossa az égető bűntudat?” Egy vállrántással fordultam meg és indultam el a családi házunk felé. Útközben felhívtam a nagyiékat, hogy ma  náluk hagynám a kislányomat, ha nem gond, mert meg kell beszélnünk Ronaldoval egy –két dolgot. Persze nekik nem kellett tudniuk arról, hogy igazából nem is vagyunk még csak egy helyen sem.

-          Tessa? Tessa Swallow?  - a hang irányába fordultam, de a sötétben meghúzódó alakot nem sikerült látnom.

-          Ne haragudj ismerjük egymást? – fogalmam sem volt róla, ki ismerhetett fel, de próbáltam közelebb menni, pedig eléggé féltem, hogy egy elhagyatott utcában, egyedül vagyok egy idegennel. Soha nem voltam olyan, aki bártan megy végig egy sötét sikátorban, vagy éjszaka egy kietlen környéken ellentétben Larival, aki kifejezetten kihívásnak vette, ha mondjuk én nem mertem megcsinálni.

-          Már fel se ismered a legjobb focistát az akadémiáról? – nevetése miatt zengett az utca nekem pedig a semmiből sikíthatnékom támadt az örömtől.

-          Joey? Joey Parker? Parker komolyan te vagy az? – soha nem tudtam volna elfelejteni azt a csokibarna szemet és a kutya pofit. Tipikusa olyan srác volt, aki a zsánerem volt mindig is. A barna szem, barna haj kisfiús arc mindig is levett a lábamról és miután az akadémián egyedül maradtam Lari távozása után nem maradt más lehetőség csak az, hogy új barátokat kellett keresnem. Ő lett az egyik szerencsés.

-          Nem hiszem el, hogy újra találkozunk. Mi történik veled mostanában? És mi lett a pom-pom lány karriereddel? – mosolyogva teszi fel a kérdéseket majd mellém állva régi barátommal az oldalamon kezdtünk el sétálni.

-          Ne is említsd. Életem legrosszabb döntése volt, hogy azt hittem jobb lesz, ha átállok a fociról a szurkolói pályára. – az egyedüli focista lány szerep nekem nem állt jól sohasem ez egyedül Larinak ment, így kérvényeztem az átiratkozásom a szurkolói csapatba. Az igazgatónő persze furcsán nézett, de nem szólt semmit csak aláírta a papírokat én pedig kemény egy hétig bírtam ki a tréningeket, mint szurkolói lány. – Na és ha már így gúnyolódunk, mi lett a kétballábas focistánkkal?

-          Nem nagyon bírtam én azt a fociskodást. Szülői kényszer, de hát biztos tudod. – zavart mosollyal nyugtáztam, amit Joey mondott, de nem vettem magamra, sosem volt normális családom a mostanin kívül, azt sem tudom, hogy milyen érzés. – Ne haragudj. Amúgy én alkalmi zenész lettem. Zongora, gitár néha ének. A feleségem nem örül neki, de valamiből muszáj gyűjtenünk, ha már gyereket szeretnénk. Tényleg láttam a lapokban, hogy Ronaldo a férjed, gratulálok. – „Sajnos nincs mihez, de igazán köszönöm!” Hirtelen megállva fordultam barátom felé, majd egy olyan kérdéssel fordultam barátom felé, ami megtudva a hivatását teljesen egyértelmű volt.

-          Írjunk együtt egy dalt! – hangosan kimondva még jobb ötletnek tűnt, így nyitva a nagy kertes ház kapuját máris beinvitáltam régi új ismerősömet.

-          Akkor beszéljük, mi történt veled, amióta nem láttuk egymást és legjobb barátok lettünk, de te leléptél Sevillába és otthagytál a farkasok közt, hogy szétszedjenek. – enyhe indulatot véltem felfedezni Joey hangjában, amitől rögtön olyan sápadt lettem, mint a fal. – Tess csak szivatlak, teljesen megértelek. – féloldalas öleléssel nyugtáztam mondatát, majd a házba beérve egyenesen a zongora mellé kísértem őt.

Pár órával, néhány sörrel és millió eldobott papírral később sikerült egy teljesen korrekt dallal előállnunk, amit teljesen a szívemnek közel állónak éreztem és azt akartam, hogy már most élőben adhassuk elő Joeyval együtt. Lehet, hogy egy biztos barátot kellett volna magam mellett tartanom, hogy kihúzzon Lari helyett is a szar helyzetekből, amiket elkövetek?

-          Mehet még egyszer a dal? – vidáman és felszabadultan ültem fel a zongora tetejére majd bólintva egyet belekezdtünk abba a dalba, ami remélhetőleg hetek múlva a dallisták élén fog landolni.

(Demi Lovato - Tell Me You Love Me)